#Sánta Miriám

[mostanaban]

Sánta Miriám: A csertölgyek

A napokban egyszer úgy feküdtem le, hogy miután bevettem az orbáncfű kapszulát, és elkezdett szétolvadni a gyomromban, éreztem a megbocsátást. Nem tudom, hogy mikor és hogyan alakult ki bennünk az, hogy bizonyos érzületeinkhez jelentéseket társítunk. Mostanában, amikor heves szívveréssel ébredek, nem azt mondom, hogy biztos ez vagy az, hanem hogy: hirtelen magas kortizol van épp.

Tehát lefeküdtem, és szétáradt bennem a megbocsátás. Hihetetlenül jó érzés volt, és így neveztem el. De a megbocsátás, azt hiszem, mégsem csak egy érzés. Az érzések jönnek-mennek, néha kilencven másodpercig, amíg minimum ki kell bírni őket, néha napokon keresztül lüktetnek, ciklikusan. Akkor tudtam, hogy ez csak egy érzés, és valahova mélyebbre kell majd ássak, mert valami erősebb majd újból felül fogja írni.

Így is történt, másnap kezdődött újra a túlgondolási ciklus, a forgatókönyvek gyártása, az elképzelt szituációk, a perlekedés a fejemben, az önmagam hergelése magam ellen, amit a legnehezebb kívülállóként szemlélni. Ugyanonnan jönnek elő ezek a mély sérelmek, mint ahonnan előjön az, ami felülírja a „megbocsátás érzését”. Ez is olyan, mint a gyász, nem az, amit tanítottak róla: a megbocsátás sem egyből jön, hanem hullámokban, míg végül elnyel és kisimul. Sosem felejted el, de már csak a tenger tudata marad. Este (melyik este? Bármelyik, ami úgy maradt félbe, mint kétezerhúsz márciusa) lefekszem a telefonommal, mint egy rendes millennial. Még mindig fel-felröhögök diszkréten a @thisisafleshprison nevű, nagyon kreatív és sokak számára sokatmondó mémoldalon, ahol az „I must check in with my bad news rectangle” szlogent olvastam. Fekszem oldalt a rossz hír-téglalapommal és szép dolgokat nézek. Gabi Abrão, vagyis @sighswoon storyjait nézem, aki egy brazil-amerikai lány, és épp Hawaii szigetére költözött egy apró házba. Ahogy kisétál a tengerpart fele, a képernyőn megjelenik egy homokos ösvény, a földön pálmafák kéregdarabkái, öreg ágak, kövek, törmelék. Nem hallom, hogy mond-e valamit, mivel sosem nézem hangosan a storykat. Több képsorból áll, az egyiken azt kéri tőlünk, hogy ahogy megyünk a tenger felé, képzeljük el, hogy az, amit nagyon kívánunk, ott legyen a fák között, az út végén, ahonnan kezdődik a tenger. Elképzelem azt, amit a leginkább szeretnék, de könny szökik a szemembe. Egyrészt azért, mert amit kívántam, annak kevés az esélye, másrészt meg Gabi egy digitális mágus, egy szelíd, hullámos hajú mágus, aki tudja, hogy mind két lábon járó, üvöltő kis egók vagyunk. Aztán elalszom.

A terapeuta azt magyarázza, hogy majd egy képet kell megjelenítenem a fejemben. Amikor progresszív ellazulást érek el a testemben, amint már annyiszor tettem, csak épp nem így, megjelenik a kép a fejemben. Természetesen az a kép, amit láttam a Gabi storyjában. Sajnos nem nyugtat meg, könny szökik a szemembe, de nem tudom már elhessegetni és nem is akarom, miért akarnám, jöjjön, nem érdekel, bőven volt elég fájdalom bennem az utóbbi időben, mit nekem még egy kicsi. Aztán átalakul a kép, kicsit vibrál, kicsit átlényegül, ott is van meg nincs is, és vége a gyakorlatnak. Ugyanonnan jött ez is, ahonnan az előző felülírások. Szándékosan nem írtam beidegződést, pedig valaki igazán feltehetne egy storyt a limbikus rendszerről. Ja, hogy a limbikus rendszer nyomja meg a gombot, hogy storykat gyártsunk a homloklebenyben? Az egész világ egy nagy Instagram.

Párszor még átesem néhány túlgondolós story-sessionön. Egyik este nagyon sötét gondolataim támadnak. Elkezdek objektív módon a halálnemeken gondolkodni. Vajon honnan szereznek kötelet az akasztáshoz és mi az, ami egy embert megbír? Az interneten a nyugati világ kiretusálja az akasztottakat a hírekből, nem jelennek meg találatok a tettekről, csupán indiai, kambodzsai, thaiföldi találatok vannak. Szép nők száriban lógnak a kötelen, alattuk kis sárga gyerekszék.

Hatalmasat sírok. Megnyugszom. Meglepődök magamon. Mi a fene irányítja ilyenkor a hormonháztartást? A román rendőrség? Hát meglátszik! Megállapítom, hogy sötét gondolataim voltak, csak így tárgyilagosan. Biztonságban voltam végig, de az egyedüli menekülési útvonalam éppen az, amiből menekülni próbálok, vagyis a fejem. Teljesen meg vagyok hülyülve, azt hiszem.

Várok az optikusnál. Szemvizsgálatra jöttem, jól fogna egy szemüveg a sok képernyő előtt üléshez. Míg várok, fölfedezek egy storyt, amin belgrádi belvárosi épületek között süt a kilencvenkilenc százalékig teli hold. Megnézem a fotó készítőjét, szép szerb lány. Végigfutom a képeket, valami melegség, otthonosság, spontaneitás áramlik felém. A régi, eklektikus házak és lakások kacatjai, féltve őrzött kincsei, a balkáni langymeleg, a csertölgyek rettenetes zöldje. A lánynak (@anaako​) vannak kiemelt témájú story-láncai is, ezeket későbbre hagyom. Nincs szükségem dioptriára, de szűrős lencsére annál inkább.

Kora este van, mély nyomást érzek az alhasamban, elnehezedem és oldalra fekszem a rossz hír-téglalapommal a kezemben. Megnyitom a szerb lányt, és végignézem a dolgait. Kolumbia, 188 héttel ezelőtt. Az mikor volt, te jó isten? Aztán: valahol a szerb falvak között. Ez a lány olyan, mint én, mondom. Megsimogatja a kecskét, beletapos a sárba, de megnézi a művészettörténeti lexikont is, felfigyel a rácsok közt a fényre, verset olvas, végigsimítja a tárgyakat, van vizuális humora. Minden egyes story egy mikrofilm: az is, amint eltűnik a macska farka a sötétben a lépcsőn, és az is, amint marokkói fiúk lengetnek lapos, frissen sült kenyereket a sivatagi bazárban. 2018-ban? Az most volt. Az egy régi világ. Az, ami 2018-ban volt, azt adottnak vettük, és most az a legtávolabbi. Könnyebb most az elmúlt évtizedekre gondolni, mint mondjuk 2018-ra, amikor láttuk az emberek arcát. Eszembe jut a bánsági kirándulásom és a Duna melletti csertölgyek, hatalmas tömött koronájukkal, a rekkenő hőségben a langyos szél, a szúrós füvek. A lány storyja valahol Szerbiában, ami egy külön világ. Belgrád, hatalmas metropolisz, iszonyúan szennyes levegővel, monarchia-beli épületeivel, amelyek belülről ékszerek, kívülről lövedéknyomokkal teliek. Sokan igen jól keresnek, vagy igen jól keresnek feketén. A művészvilág is. Méltóságteljesek a szerbek és mindenütt elvannak. Nagyon szimpatikus ez nekem. Sokáig a szerbeken gondolkodom és szeretném elmondani ennek az ismeretlen lánynak, hogy kedvelem és oda megyek, ahova visz. A falusi storyk közül megakad a szemem egyen: szép színes szőttes a fűben, rajta három filctoll, vázlatok, könyv. Mellett fák, olyan zöld minden, szinte kiált. Érzem, ahogy ott vagyok, beszívom a levegőt, meztelen talpam alatt a fű, az elvadult kert végében cirpelnek a tücskök, szöcskék.

Sánta Miriám

A szerző felvételei