poszt-nyugat-blog - Tumblr blog

[poszt-nyugat-blog]

Simon Márton - A merülés elmélete

Anya, a hold felszínének sötét foltjait tengereknek nevezték el. Persze ezek csak elméletben tengerek, semmi közük a vízhez. Bár lehet, hogy nézőpont kérdése az egész, és akkor az a sötét folt, ami valaha a melled volt, akkor az is tenger. Tüdődben, gyomrodban meg víz – mégis jól emlékszem. És mert a mélyben nem hallják – hát tényleg kimondhattam volna mindent? Jó leszek, csak ne – na, ilyeneket még ott is felesleges. Arcomra kenem itt hagyott festékeid, így próbálván jobban szeretni magam. És majd, előbb-utóbb, megiszom azt a két üveg, azóta meglévő parfümöd – mi mást kezdhetnék velük? Talán mindegy. Mondtál valamit, mint kiderült: legvégül. És én nem figyeltem. Azóta nincs kapcsolat, mert ez nem az. Csak léptek egy elméleti tenger partján. A part lezáratlan részein.

2011

[poszt-nyugat-blog]

Pilinszky János - A mélypont ünnepélye

Az ólak véres melegében ki mer olvasni? És ki mer a lemenő nap szálkamezejében, az ég dagálya és a föld apálya idején útrakelni, akárhová?

Ki mer csukott szemmel megállani ama mélyponton, ott, ahol mindig akad egy utolsó legyintés, háztető, gyönyörű arc, vagy akár egyelen kéz, fejbólintás, kézmodulat?

Ki tud nyugodt szívvel belesimulni az álomba, mely túlcsap a gyerekkor  keservein s a tengert marék vízként arcához emeli?

1971

[poszt-nyugat-blog]

Tandori Dezső - Mely ország mely nevezet!

…s az épület mind tégla és beton, üveg és műanyag s egyéb vágás a lég teljes terén, a fák közömbösek vele, vagy gyökereznek új teret –    szinteken, feljebb, velük minigolfok s divatbemutatók és sportolók alkalmai, és üzletemberek -, de jön s jön egyre, jön s jön a Nem Elég, látszatra meghagy ős-állapotában rengeteget, de ő a rengeteg, ő maga, ezek sebhelyek, ki mondja, ki gondolja! itt a kigondolás már –    emez adottság! – elemi erőt sugall. És járnak karos emelők, szaurusz-vaspofák tépnek síneket, a másra nem elkelendő kezek és műanyagkobak fejek, a csizmás lábak térdig gázolnak benne, vájják a mélyépítészetet. Légi ítészek, amit meghagytak nektek, átirányult járattal, persze, mind csak egy alányúlt eredendőség evidenciája! Nem mondja nektek senki, hogy „hiába”, ennyit se mond, mit! urbanisztikája, s a szellem, bár ha apánk szelleme, új vonalon jár, erre menj, fiam, megálló a csarnok téglafalánál –    legalább egy régi helyhagyomány! –, ahol a hajléktalanújsággal ágál (hangja megbicsaklik, hajléka hol neki magának?), műanyag bicsak nyit célzsebemben, nézem, nocsak, mit, eltűnt behordott kakasok szavára.

Forrás: ligetmuhely.com

[poszt-nyugat-blog]

Suhai Pál - Begombolkozva állig

Begombolkozva állig, páncélban mindhalálig, száműzetésben, pörben, eleve torz tükörben.

Egyedül este, reggel, szemben egy hadsereggel: erejük túl-hatalmát, eszed a savanyú almát:

fogad is míg elvásik, tested is csak lemállik, s besüppedsz földbe állig:

mégis és mindhalálig, ez maradsz kifulladásig: közülük egy, te másik.

Forrás: ligetmuhely.com

[poszt-nyugat-blog]

Búth Emília - Az utolsó nekiveselkedésben

Mint a Kő-hegyek gyomrában üvöltő sírni kevés kamaszlányok szavak nélkül kiabálok artikulálatlan üres bölcső kabátom feslik hajam lebomlik mezítláb jutok el az utolsó gombig egyenként lehull bőröm hét-halál velőtrázó csöndben árnyékom így talál

Forrás: ligetmuhely.com

[poszt-nyugat-blog]

Kemény Lili - Bűnbeesés

A családomban senki nem tehet semmiről. Mindenki istenvezérelte báb. A felelősség fölhalmozódik, recesszív allélon öröklődik, így lappang a nemzedékek között. Hat nemzedék óta bennem jött ki először. Az én bűnöm, hogy a nagyapám fölrobbantott egy orosz tankot, hogy abban a tankban akkor két orosz ült, a két orosz részeg volt (nem orosz mércével), és apám születését várta. Az én bűnöm, hogy apám megváltotta a világot, de senki nem vette észre, csak egy egyetemi tanszék, ahol a poros szakállú, nagy tudású férfiakat, és a negyvenedik évük előtt meghaló bolond lányokat képzik. Az én bűnöm, hogy anyám ilyen lány volt, és mégis elmúlt negyven. Erre sosem készítették föl; és az én bűnöm, hogy a dédanyámnak hetekig kell erőltetetten zokognia, hogy valaki egyszer megkérdezze, mi baja. Az én bűnöm, hogy a zsidó ágon a gazdagok járnak vacsorázni a szegényekhez, és mindenki igyekszik pokollá tenni a vele élők életét, bosszúból a saját elrontott életéért, míg a tabáni ágon mindenki önmagát bünteti. Az én bűnöm, hogy az anyám és a húgom a lakás két végében kuporogva gyűlöli egymást, és a kutya oda-vissza rohangál kettejük közt, hogy béküljenek ki végre, de mindketten makacsul félreértik a kutyát. Az én bűnöm, hogy a felmenőim mindig az aktuális előtti rendszer hívei voltak. Az én bűnöm, hogy sosem cselekedtek. Az én bűnöm, hogy ha mégis, akkor az egészet eltitkolták, aztán nem lettek se hatalmasok, se hősök, és hogy sosem szűntek meg szeretni egymást, pedig már mindenkinek az lett volna jobb. Az én bűnöm, mert amikor rendszerezve fölsorakoztatták az emberiséget (hogy aztán egy részét vonatokra pakolják), a családom a szélére sodródott, így került közel ahhoz az ablakhoz, amin nem lehet kinézni, mert arra való, hogy Isten benézzen, és a család meg se próbált kinézni rajta, én estem bűnbe egyedül.

2011

[poszt-nyugat-blog]

Kántor Péter - És mégis

                               Füst Milán emlékére                               

És minden ismétlődik. S én, aki életem nagy részét ácsorgással töltöttem, s éjjelente oly gyakran virrasztok ma is, amíg te alszol,mit tudok én, amit te nem? Talán kevésbé félek félni, s nem remélek futásban lelni menedékre; itt vagy,és itt vagyok, és szétszórjuk erőnket.

Mert mit tehetnénk? Nincs más, egy más világ, a Sziklás hegység szikláira esküszöm neked, hogy fal s potyogtat minden, ami él,s üvölt, több tejért, a vörös csecsemő, az anya birtoka, az apa jussa, egy apró vágygubanc más vágyak gyűrűjében, alatta és fölötte sár, fű, kő, kövek.

És szárnyak is, igen. Szárnyak a vérben, parázsban és hamuban, minden élő és minden elhullott állat csontjaiban. E föld teli van tollal mindenütt. Fehér és sötét tollak és húsok, fehér és sötét vigasz: Jól van. Jó lesz. Nincs más, nem is kell. Nincs más, ne is legyen.

És mégis… Álmaimban én magasba szállok. 

1993

[poszt-nyugat-blog]

Kányádi Sándor - Tojáshéj-fölirat

kezdem szégyellni a nevem mert mint a halál kitakar még elsuttogni sem merem mennyire ősi és magyar

még fenekükön a kakukk- tojáshéj de már turulok magyar uraim én maguk között lenni már nem tudok

1993

[poszt-nyugat-blog]

Parti Nagy Lajos - Nyár, némafilm

Ma bolyhos csönd a nyár, keringő vattazápor, válik a nyár, fehér bohóc a cirkuszától, a cintányér, a dob, a síp, a kasztanyét cihát lobogtat érte, pár dunyha tollpihét, meleg szél szórja szét prüszkölve és kacagva, vedlik a nyár, az ágynak, asztalnak is vacak fa, bár kormos és vörös szemed az éjszakától, s nem látod tán e boldog, fehér erdőt a fától, szeretnek, mind szeretnek, hajlong a kába rost, majd fognak és kifőznek, irkába papirost. Vedlik a nyár, szívem, lenyergelt vattapóni, na bumm sztarára bumm, hát nem fogsz folytatódni, pofozgatsz, mint a szél, cihát és tollbabát, na bumm sztarára bumm, nyitsz ugróiskolát, kis ródlizó anyák, kis kölykök szája kapkod, mi hát a fulladásod e sürgő vattahadhoz? Az ugrabugra hóhoz egynyári némafilmen, mind elmegyünk, na bumm, ma épp te mégy el innen, hol forrón és puhán kering a vattazápor, s válik a nyár, fehér bohóc a cirkuszától.

Forrás: könyvesblog

[poszt-nyugat-blog]

Imre Flóra - Trisztán dala

ifjú voltam erényes merev hittel teli ki nem egyeztem volna semmi erkölcsi rúttal eszmények ültek bennem azokat védeni karom vállam az izmok ezt tudtam ezt tanultam

koranyári napkelte a fény voltál nekem a szemedben a mennyek kékjei világlottak életre melengetted jégdarabos szívem reménytelen magányom páncélját leoldottad

az izmok megfeszültek combom vállam karom lángot vetett a testem sötét aszkéta arcom gyöngéddé derítette az édes irgalom végül semmit se bánok egyedül itt a parton

tudom hiába várlak gránit az ég felettem a vérem elszivárog meghalunk mind a ketten

Forrás: Mozgó Világ 

[poszt-nyugat-blog]

Háy János - Nehéz

Nehéz volt. Ha csak a hangokat vesszük, már akkor. Mert ő úgy nőtt föl, hogy legfeljebb a biciklilánc csörrent meg, vagy az állatok bőgtek, aztán csönd.Nehéz volt neki, hogy az utcák, ahol a többiek otthonosan közlekedtek, ő meg a nevüket sem bírta megjegyezni, meg a buszok. Ha valaki az egyetemi csoportból azt mondta, hogy találkozzunk pl. a Lajos utcában és mondott három számot, hogy azzal a járművel kell megközelíteni, akkor órákig böngészte a térképet, hogy akkor hogy is.Nehéz volt, s hogy ne legyen annyira, az órák után rögtön beugrott a Karinthyn egy bisztróba. Kisfröccs, kevert. És ez így ment állandóan, minden nap. Ott lett neki kioltva minden szorongás, és akkor már a bisztrózás után úgy járt-kelt Budapesten, mint egy törzsökös budapesti. Ebben a felszabadult állapotban ismerte meg azt a nőt, aki végülis a felesége lett, mert vonzódott a vidéki fiúkhoz, azt hallotta róluk, hogy rendesek, meg a család az nagyon fontos nekik, nem válnak el az első veszekedésre, mint a budapestiekk. A vidéki fiú pedig beváltotta az elvárásokat. Válni sem akart és bent maradt az egyetemen is, igaz a mezgazd gépészeten, ami mégsem az építészkar, de azért egy kar, s ott lett tanársegéd, aztán tovább. Az egyetem segített, hogy Erzsébeten megvegyék a panelt, amire a férfi nagyon büszke volt, de az asszony úgy gondolta, hogy ez csak azért van, hogy onnét el lehessen költözni. A férfi tette a dolgát, ahogyan kell, s a fiatal szervezet feldolgozta az alkoholt minden éjszaka, így lett aztán meg a doktori. Tíz év múlva kezdődött, a gyerekek már megvoltak, a kisebb hat éves a nagyobb nyolc, hogy a férfi már nem úgy ébredt, mint aki túljutott az estén, a szív meg az agy még mindig küzdött az előző napi salakkal. Az öregedés – gondolta a férfi -, s nem figyelt arra, hogy a mennyiség is megváltozott. Aztán lassan a tanárok között és a diákok között is elterjedt, hogy nincsenek megtartva az órák, s ha igen, akkor is minek, s hogy egyszer az egyik csoportot az Izsáki borozóba rendelte a Belgrád rakparton. És tudjuk, a világ olyan, ahogy a tudszoc-tanár idézte egy klasszikustól, hogy van neki rendszere, és a dolgok egymást szülik, ok okozat, meg effélék… Szóval épp ekkor volt, hogy leépítéseket kellett eszközölni, mert a rektor hiába törte össze kezét-lábát, a kormány nem adott egy petákkal se többet. A hivatalnokok verték az asztalt – így mesélték -, hogy küldjék el az olyanokat, akik nem tartanak rendesen órát, mert ők, mármint a kormány képviselői is hallanak ezt-azt, hogy egyesek az Izsáki borozóban tartanak alkoholismereti órát, gépészet helyett. Így gondolta a fickó, hogy konkrétan rá pikkel a kormányzat, mikor a rektor utasítása szerint a tanszékvezető mondta, hogy ne haragudj, de tényleg meg kell válnunk egymástól.A férfi akkor rögtön kiment a bisztróba, s elkezdte, kicsit nagyobb lendülettel inni a fröccsöket. Hogy a kurva életét. Tizenegy felé indult haza, ahogy mindig, botorkált az utolsó járatok környékén. Ismerte már a sofőröket, beszéltek is egy-két szót, hogy kivágtak. Nehéz az élet – mondta a buszsofőr, s hogy tőlük is meg akarnak vonni valami pótlékot. A férfi nem értette, hogy pontosan mit.Még nem volt éjfél, mikor a zárral kezdett vacakolni a panellakás ajtaján. Prímák ezek a biztonsági zárak, még a belevaló kulcsot is alig lehet belegyömöszölni. Ilyen város ez, páncélajtó mögött kell élni. A két gyerek még ébren volt. Mióta megnőttek nem lehet őket ágybalökni, meg az asszony is szereti, ha van ott valaki, hamár a férfi nincs. És a gyerekek utálkozva nézték mindig a férfi érkezését. Nem gondoltak arra, hogy szegény édesapánk, neki mennyire nehéz itt a fővárosban, hogy szegény édesapánknak meg kell küzdeni a zajjal, a tömegközlekedéssel, s az otthontalansággal. Arra gondoltak, hogy egy szemétláda, aki éjjel részegen megy ki a vécére felrúg valamit és körbevizeli a kagylót. Arra gondoltak, hogy ez azért van, mert ilyenkor azt hiszi, az udvarra hugyozik, mint falun. Hogy neki itt nem lehet helye, mert nem tudja használni a várost.Mikor a férfi hazaért, gondolta elmondja az asszonynak, hogy immáron az a pénz sem lesz, ami eddig a pia mellett megmaradt, mert egyelőre vége. De mire elkezdte volna, az asszony mondta, hogy van egy bejelentése. S akkor említést tett arról a férfiről, akit az önkormányzatnál ismert meg, ahol az asszony dolgozott, mint kertmérnök, szóval ez a férfi egy közeli virágkertészetből szállította a növényeket. Aki a virágot szereti, rosszember nem lehet - morogta a férfi és valami zsíros kolbászt tömött a szájába. Az asszony folytatta, hogy ez a férfi megszerette őt, és hogy ő is a férfit. Olyan rendes, azt mondta, hogy most vált el a feleségétől, mert nem bírta elképzelni, hogy élete végéig azt az asszonyt kell néznie, de őt, mármint az önkormányzat kertmérnöknőjét, el bírná nézni élete végéig. S hogy egy hétre el is utaznak, ez az ősz alkalmas egy krétai lásztminit útra, s hogy addig a férfi költözzön el, mert nem szeretne többet vele.A férfi az alkohol miatt nem érezte, hogy mi is van tulajdonképpen, hogy egy olcsó krétai úttal lett kiradírozva az eddigi életéből. Csak másnap. Persze nem költözött el, úgy kellett később erővel, a krétai út után. S akkor a férfi dühében, melynek érintettje nem csak a felesége és a szerető volt, hanem a két gyerek is, azt mondta, leszar mindent és visszamegy az anyjához vidékre.A faluban azt beszélték, hogy azzal a román műbőr sporttáskával érkezett, amivel elment 1972-ben. Egyesek szerint az tele volt ötezresekkel, meg tizesekkel. Ez utóbbi állítást cáfolta, hogy pár hét múlva a kocsmában felajánlotta az anyja kistraktorát megvételre, s hogy lehet pálinkában is fizetni. S aztán még más ajánlatok is voltak. Szerszámok, termény, amit a padláson talált, s aztán ruhadarabok is. Mikor mindezzel végzett, állást keresett. Elment a svéd befektetőhöz, aki ott bérelt földeket, és biogazdálkodást tervezett meghonosítani, hogy felajánlja a munkaerejét, amit az alkohol persze némiképp megtépázott. Mondta, hogy doktor, s hogy egyetem, mérnök, s hogy a gépekhez nagyon ért. A svéd – aki különben nem svéd volt, hanem egy budapesti magyar, a svéd által megbízott ügyvezető, de a faluban mindenki svédnek hívta -, szóval azt kérdezte, hogy a metszőollót, mint egyszerű szerkezetet ismeri-e. Mire nevetett a férfi, hogy hát persze. Akkor azt a munkát tudja javasolni, hogy a biokertészetben lehet metszegetni a többi gyalogmunkással.A férfi akkor odakerült a többi munkás közé. Hétkor kezdtek pálinkával. A férfi mondta mindig, hogy ő különben budapesti és hogy doktor. A munkások röhögtek rajta, hogy milyen doktor, csodadoktor, s hogy meggyógyítja-e őket, ha megbetegszenek. Kiröhögték, de segítettek neki, mikor lemaradt, mert a férfi nem bírt úgy dolgozni, mint azok, akik egész életükben ezt csinálták.És a falu doktora a kocsmában kezdte a napot és a kocsmában végezte, nem is tudom, mikor tudták volna meglátogatni a gyerekei. Akik persze egyáltalán nem akarták meglátogatni. A parasztok mondták, hogy milyen ember lehet, hogy még a gyerekei sem, hogy bűnöző esetleg, vagy gyilkolta a kölkeit, azért utálják. Az asszony meg, aki az anyja volt, azt mondta a szomszédban, mikor megkérdezték, hogy bírod, hogy mégiscsak a fiam, s hogy ez rettenetes, persze, de az anya, az mindig anya, ahogyan a fiú is mindig fiú. S nem mondta, hogy megérdemelte, hanem zokogott akkor is, azon a novemberi reggelen, mikor a férfit a ház és a kocsma között, de inkább a házhoz közelebb, találták olyan hidegen, mint a járdakő.

Forrás: Irodalmi Jelen

[poszt-nyugat-blog]

Závada Péter - Vakforma

1.

A földszinten rendezték be a szobrászműhelyt – kisplasztika, mondták mindig a fehérre meszelt falak között, plakettezés, verték vissza az ablakok rezgő üvegtáblái. Fekete műanyaghordókban tartották a hűvös, sötétszürke agyagot, föl kellett tűrni az ingujjat, és könyékig bele a szürke alaktalanságba, mint a beteg jószágba az állatorvos. Az agyag egyébiránt a vakformához kellett, megmintázni belőle a negatívot, amivel aztán a pozitívot öntötték ki, szobrokat gézből és gipszből, életnagyságú kerubokat és szeráfokat meg macska- vagy kutyafejű isteneket. A szobrásznő egyszer a saját mellkasát és a rajta pihenő kézfejét is kiöntötte, olyan volt, mint egy kórházi gipsz. Mintha eltört volna valami a mellkasában.

2.

A sziámi macska arca fegyelmezett volt, mint egy szoboré, a szeme hűvös és sötétszürke, hegyes körmeivel újra meg újra könnyűszerrel leemelte a terrárium tetejéről a dróthálót, és kihalászta a tébolyultan pörgő táncolóegereket. Másodpercenként legalább ötöt vert a szívük, észre se vették, úgy döglöttek meg: áttáncolták magukat a túlvilágra, hogy aztán csapzott tetemüket a szobrásznő a papucsok közé vetve találja meg reggelente, a pad faragott lába alá szorulva, vagy a macska egész testében megfeszülve és rángva hányja ki őket csatakosan és emésztetlenül.

3.

Á.-t is ott vesztetted el, a nagy összetett ablakos, tetőtéri műteremlakásban, pontosabban nem is ott, hanem a híres költőről elnevezett, Dunára néző második emeletiben, amit azóta befalaztak. De halála mindenhonnan látszott, mint Szatmárnémeti mellett a víztorony hidroglóbusza. Próbáltátok hívni, de akkor már két napja nem vette föl senki, és amikor szétkapcsolt, mintha egy ellaposodott EKG sípolása szólt volna a vonal túlsó végén. Ma már neked is a szoba közepén van az ágyad, mint a szobrásznőé a műteremlakásban, mintha egy áldozati oltár vagy boncasztal volna, körülötte épp csak eldobálva egy-egy bútordarab: le lehessen ülni, a könyveket föl lehessen pakolni valahova. És most már nyilvánvaló, hogy te is csak az ismerős formákat reprodukálod, kézre esnek, mint a Lada ablakából nézve a víztorony körvonalai.

Jelenkor,  2014, 57. évfolyam, 3. szám

[poszt-nyugat-blog]

Tandori Dezső -  S megfulladunk, ha majd

Kálnokyn túl

Jó, minden halál fulladásos halál, mondja a költő. De én mást mondok, Eliot ezt mondja: hogy álmunkban láttuk a tenger alatti termet, s a hableányokat, kik e térnek rőt koszorús lakói, vagy rőfkoszorúk osztogatói ott, s megfulladunk, ha majd emberek szava szólít. Nem ily egyszerű. Nem az van, hogy az emberek, az “emberek” szava elszívná oxigénünket, nem, mert jószerén minden génünket a tenger alatti teremhez igazítottuk: már. Ifjúsági pályázaton vettünk részt, első kötetünk volt, vele balhénk, megindult publikációs tengeráramunk, jöttek köztörvényes lenyomások a víz alá, só-sűrítések, míg végre megtaláltuk a tenger alatti terem bejáratát, mely korántsem szeméremajkon át történik, szemérmetlenségi ajkakon át, ah, az a feledés mélyein megtörtént már, ha nem is oly korán, de az egésznek a lényege úgyis mindig, 68 évesen rájön az ember, a te képzeleted, képzeletünk. Nem ez. Megszoktuk a tenger alatti termet, és valahogy nem is az, hogy az emberek hangja, megannyi dolga megfojtana minket, de mi kezdjük fojtogatni jószerén az “embereket”, hogy csak a tenger alatti terem tapasztalatait mondjuk. Kérdik az emberek, max., hogy: “És pecsenyehús testűek azok a hableányok?” – “Teltek éppen, teltkarcsúk?” – Gyürke hasijuk van, nem is idézem, hogy? Hordanak-e ott is magas sarkú papucsot, vagy pipiskednek kicsit tehénke lábakon is netán, s van-e divat, van-e meztelenkedésüknek Diorja, Ívszenlorannya, minden, akarnak-e szupermodellek lenni, vagy irodalmi műveidbe javítanak bele, vagy kész mindeneddel férjül akarnak, vagy mindenben megértenek, csak te a földi világ, a kinti, termen kívüli világ oly sok elemét, sztoriját viszed, hogy attól ők kezdenek fuldokolni, hát fékezned kell magad, működhetsz velük amúgy, amennyit akarsz, csak a magadét ne mondd, ami nem is magadé. Vagy más művésztársakkal, csak elvi terekben, közemberekkel, a mai nap előrehaladóival, érvényesülőivel, könyveid gondozóival: ne sokat a magad tenger alatti terméből! (Baden. Ah, Baden-Baden termáiból sokat, mesélj, mint betérő hetérák, olyanok-e ott úri nők megfelelő szintű férfiaknak – jó, nem neked, mondják kedvesen az emberek nekem –, és tényleg csalnak-e a zsokék, az idomárok, és… ezek a kérdések fojtogatnak. Az emberek szava.) De, mondom, nem erről van szó. Én fojtanám meg őket, ha örökké a magam tök hableánytalan tenger alatti termeiről beszélnék, az igazi szakma termeiről, nem a lila gőz termekről, nem a művészet istenéről, Istenről eleve, nem a megváltandó esetlegességről, a véletlenről, mely az abszolútum evidenciája, a kurtyefityulum agulvenciájáról és a kergyetyütyedelem supekjéről, nem, ha arról kezdesz beszélni nekik, mennyi küzdelem, hogy a honort megkapd, hogy munkát szerezz, hogy jól válogass dolgaid közt, ne ugorj be erőszakos ajánlkozóknak, hajtsd ki a késlekedőknél a megjelenést, gondolj a terjesztésre, s bírd eleve, csak egy napod során, hogy barlangvelőtöltőkről, angyalszárnyfestőkről kell fordítanod, cikket írnod, egy munkád ki kell egészítened, mert olvastál hozzá egy kis Duchamp-t, és még ott van 17 posta elkészítése, ott van és ott van és ott van, és csak akkor jön a 35. éve játszott három-ligás nagy koala-kártyabajnokság könyvelése, sorsolása (egyetlen vigaszod s igazi érdeklődésed, túl Potyi verébkéden, s túl azon, hogy azokat, akiknek dolgozol, kicsit mégis elszórakoztasd…) – s körbe az ördögi kör. Ettől fouldokolnak (így, foul, vétek, labdarúgási kifejezés), fuldokolnak, na, az emberek, akikről te hitted, hogy téged megfojtanak, nem, te fojtod meg őket azzal, ha 0,49 % százaléknál, vagy mit tudom én, 49 %-nál többet akarnál magadból elmesélni, mint amit ők mesélnek a Metró várható satöbbijéről, a kamatlábról, az egykori szocdem Külföldi Viktorról, a Duna menti út szélesítéséről, egy mélygarázsról, és akkor ezek még részben mind a te témáid is, közös témáitok. És te, mint egy szerencsétlen Kafka-alak, azt érzed, milyen magányos is maradsz! minden megfúl félbe-szerbe, ami te lennél, vagyis magadba fúl vissza, ahol a tenger alatti terem kiszínezése rég kihalt belőled, nyista pecsenyehús, nix hablányok, semmi gyönyör, el is hárítanád, francba, csak a tenger alatti terem marad, mely közben a Kis-Körút, a Lóvész utca, a Retyedán-köz, a Csurgyál. Itt jársz, és nem vigaszod, hogy vehetsz egy-egy plusz pogácsát, külföldi újságot hetente egyszer, én nem tudom, nem, mert a honoráriumaid nem jönnek rendesen, kedvenc könyvedet nem terjesztik megint jól, mert ismét valamit ki kell találnod, a ma múltkori az a múltkori volt, folytatni kell, állandóan folytatni kell az életet, ez az igazi – rég megesett – belefúlás.

Jelenkor, 2007, 50. évfolyam, 5. lapszám