#énblog

[eltiron2]

Hogyan ért gyors véget az Állatkerti pályafutásom? (Kis Magyarország-bemutató)

1991 óta kisebb-nagyobb kihagyásokkal vendéglátóztam, voltam pincér, kocsmapultos, mosogató, ha mást nem találtam, üzletvezető, séf, kutyafasza. 2-3 éve azt mondtam, elegem van a 12-16 órás műszakokból, a feketemunkából, a hamis mítoszokból.

ÉS MOST SZERETNÉM MEGKÉRNI A SOK FOLLOWERREL RENDELKEZŐ ISMERŐSEIMET, HOGY REBLOGOLJÁK EZT A SZART. Tudom, hogy lehetetlenül hosszú poszt.

Szóval szóltam minden haveromnak, hogy aki tud a képességeimnek megfelelő melót, az szóljon. Sok mindent nem tudtam összeszedni: beszélek angolul, németül, meg még pár nyelvet nagyon alapszinten, van egy esti gimis érettségim, meg egy vödör tapasztalatom mindenféle munkákból, a legaljától a legtetejéig.

Idén tavasszal felhívott a legrégebbi barátom (32 éve ismerjük egymást), hogy őt kinevezték a Fővárosi Állat-és Növénykert (innentől: FÁNK) osztályvezetőjének, és megszervez nekem egy munkainterjút. De (innentől GG lesz a neve) borzalmasan rendes, szabálykövető fickó, tehát nem becsempész a hátsó ajtón, hanem írjak rendes pályázatot, menjek be interjúra, ő támogatni fog, mert tudja, hogy jó vagyok a munkára.

A munka nagyon nehéz és felellöségteljes: kapusnak kell lenni, mosolyogva érvényesíteni a látogatók jegyét és azt mondani nekik, hogy "érezzék jól magukat", naponta 2-3 ezer alkalommal. Ezért ajánlottak garantált bérminimumot. Persze az interjú alatt elmondtam, hogy van kereskedelmis múltam is, szóval végül "kapus-jegypénztáros-jegyellenőr" lett a hivatalos státuszom, ez lett rányomtatva a badge-emre is.

A munkainterjún ott volt a "beléptetési csoportfőnök" (innentől legyen a neve PP) is, akinek az volt a két kérdése, hogy 1. Vagyok-e legalább 100 kiló; 2. Tudok-e bánni a cigányokkal?

Igen és igen.

Ez idén áprilisban történt, és aztán elkezdtem élni az áloméletet: kurvaszarul kerestem, de bazi jó helyen dolgoztam, igazából engem a lóvé sosem izgatott.

Aztán bő egy hónap után jött egy koszorúér-görcs, nem sokkal utána pedig meghalt anyukám, de ezekkel együtt is csak 4-5 napot hagytam ki a munkából, mert (figyelem!) SZERETTEM OTT LENNI.

Az állatkerti alkalmazottak közszolgálati státuszban vannak (amit imádtam, és nagyon-nagyon fontos lett volna nekem egy banki kölcsönhöz), tehát nekik nem 3, hanem 4 hónap a próbaidő.

Augusztusban lett időszerű, hogy beszélgessünk a véglegesítésről, GG, aki odavitt, eljött beszélgetni hozzám, hogy bajok vannak, mert a csoportfőnök PP problémázik, hogy én nehezen illeszkedek be és a munkatársak panaszkodnak rám. Nem értettem. Semmi ilyesmit nem tapasztaltam, csak azt, hogy PP kerül velem minden kommunikációt.

Végül a döntés napján (ami megérne egy külön posztot) PP odajött hozzám és közölte, hogy megvétózta a szerződéshosszabításomat, tehát gyakorlatilag ki vagyok rúgva.

Köpni-nyelni nem tudtam - aztán kb két hét múlva GG feljött hozzám és elmesélte, hogy PP-t és vele együtt a fél beléptetési csoportot ki kellett rúgni, mert kiderült, hogy a pénztárosok és a kapusok hosszú idő óta rendszeresen együttműködve LOPNAK. A Modus vivendi lényegtelen, de soksokmillió forinttal károsították meg a FÁNK-ot. Engem pedig azért rúgatott ki PP, mert tudta hogy van egy cimborám a vezetőségben, szóval nem lehet belevenni a buliba, így kockázatos, hogy lebuktatom őket.

Ez még nem a vége a sztorinak. Jeleztem GG-nek, hogy szívesen visszamennék a céghez, mert minden szarsággal együtt igenis imádok ott dolgozni. Egyeztetett az újonnan kinevezett csopfőnökkel, aki felhívott, hogy mennyire örülne ha visszamennék és legyek a helyettese - szóval a bürokrácia miatt újra megpályáztam formálisan a régi pozíciómat, biztosra tudva, hogy visszavesznek.

Pár nappal később hívott GG, hogy nem vesznek vissza, mert a "cég" nem veszi jó néven, hogy favoritizálja a haverját.

Míg ott dolgoztam, rövid negyed évben végig küzdöttem a bürokráciával, lehetetlen sztorijaim lennének még.

De a lényeg az, hogy tökéletesen alkalmas vagyok egy munkakör ellátására, de nem dolgozhatok ott, because fuck you.

Ez a rövid történet.

[mindigvankiut]

12 fejezet , 365 lehetőség ..!🥂

#Me

[algebraicvarietyshow]

ezt a számot kezdte el a platon tegnap este az akváriumban, amikor a telefonomra pillantva megláttam az emailt, amiből kiderült, hogy a rokonaim rokonai (ez így persze kicsit távolinak hangzik, de az rögtön más, ha már úgy mondom, hogy nekem fontos embereknek igazán fontos emberek) mind megvannak izraelben, és akik miatt külön aggódtunk, azokról is kiderült, hogy már évek óta nem a gázai határ közelében laknak. nem tudom milyen lehet úgy élni, hogy bármikor rakétázhatnak, nem tudom milyen lehet folyamatos terrorkészültségben élni, ahogy azt se tudom persze, hogy mit csinálnék, ha 24 órát adnának arra, hogy elhagyjam az otthonomat, ahol eleve nyomorúságos, kiszolgáltatott körülmények között élhetek csak. nem akarok úgy tenni, mint aki tudja, hogy mi a helyes és mi az igazságos, és sajnos még borzalmasabb dolgok jöhetnek, de mégis, nekünk kívülállóknak (még ha elfogult és/vagy részben érintett kívülállók is vagyunk, és még ha nem is beszéljük egymás nyelvét mindig) valamiféle minimális emberséget és empátiát meg kell őrizni.

ma kiszellőztettem a fejemet, tényleg a legszebb arcát mutatta a mátra ezen a csodás Utolsó Nyári Napon (igen, nem kéne örülni neki, lásd klímaváltozás), még ha a pára miatt nem is lehetett eléggé messzire látni. ezt hozta az ősz.

[dajkag]

Hát, idén nem vittem túlzásba, sajnos energiám és időm sem volt, hogy ennél autentikusabb újévi ebédet készítsek, a Datemaki kifejezetten csúnya lett (amúgy finom), az újévi dekorációként készült Kagami Mocsi pedig viccesen kicsi lett. A Tuzukuri mondjuk hozza az elvárt szintet, azt nehéz elrontani. Először csináltam viszont Ozonit, ami gyakorlatilag fehér miszoból készült leves mocsival és zöldségekkel, és annyira jó, hogy mostantól egész biztos, szokássá fogom tenni.

2024-től egyébként aránylag sokat várok, elvégre a sárkány éve lesz, én pedig is a sárkány évében születtem (az asztalon látható sárkányt édesapámtól kaptam újszülöttként).

Boldog új évet kívánok nektek és Kami-szama legyen veletek🐉🙏🏻⛩️

[tokeletes-csendd]

Végül a nap végén tudom, jó ember vagyok. Nem vagyok tökéletes, de a szándékaim helyesek és a szívem tiszta.

Megelégszem azzal, amim van, mert sokkal több, mint amit valaha szerettem volna.

[nincsjobbotletem]

No face.🫡

[abaddown]

👨‍👩‍👧Anya magyar🇭🇺, Papa Orosz🇷🇺

[Anya]:

“Ez egy rémálom kislányom…

Emlékszem, olyan fiatal voltál.

Eszembe jutott, ahogy az iskolába jártál.

Amikor a papával néztük az orosz meséket.

Minden boldog pillanatot újra átérzek.

De ez belül olyan mélyen szorít…

Nagyon fáj. A szívembe hasít.

Darabokba töri a lelkem

És csak folynak a könnyeim….”

Ó, Anya magyar🇭🇺, Papa Orosz🇷🇺

De a vérünk ugyanolyan! 🩸

Mégis egymást bántalmazzuk!

Én nem gázt akarok! ❌

Én szabadságot akarok!

Bassza meg az egész politika!

Bassza meg az összes katona!!

Állítsátok le a tankokat!

Állítsátok le a bombákat!

És neked anya….mégis mit mondhatnék?

A fájdalom a hatalmába kerít…

Mindannyian megőrülünk,

A józan eszünket elveszítjük.

Papa mindkettőnkért háborúzott.

Mindent megélt a fronton.

De soha sem tért haza.

Soha se tért haza…. 🖤

Ellenőrizd nyugodtan!

2018-ban elmentem otthonról

Egy jobb élet reményében…

Anya összecsomagolt nekem

És elindultam egy jobb világba.

Baszd meg ezt az életet!

Maradj stabil a végén is!

Baszd meg a kurva politikádat!!!

Mert az összes elnök kibasz az országgal

Igen! Hiányzik a szülőföldem!!!!

De hamarosan visszaérek!

És akkor majd minden visszakerül a helyére.

A helyére!

Ó, Anya magyar🇭🇺, Papa Orosz🇷🇺

De a vérünk ugyanolyan! 🩸

Mégis egymást bántalmazzuk!

Én nem gázt akarok! ❌

Én szabadságot akarok!

Bassza meg az egész politika!

Bassza meg az összes katona!!

Állítsátok le a tankokat!

Állítsátok le a bombákat!

És neked anya….mégis mit mondhatnék?

A fájdalom a hatalmába kerít…

Mindannyian megőrülünk,

A józan eszünket elveszítjük.

Papa mindkettőnkért háborúzott.

Mindent megélt a fronton.

De soha sem tért haza.

Soha se tért haza….🖤

Ellenőrizd csak, igen.

Mostmár saját lakásban élek.

De baszd meg! Nem csak nálunk halnak meg gyerekek,

hanem az egész világon meghalnak az emberek!

A politika összes bűnözője

Megfizet ezért!

Mondd, hogy lehet 2022-ben háború⁉️💢

Ez annyira szomorú…

Eurók milliárdjai

Halott emberek billiárdjai! 🤬

Csernobilban egy rózsa sem nő 💔

A szenvedésről nem beszélek ismeretlenül…

Remélem a politika egyszer megszűnik…

És az összes féreg eltűnik!

Ó, Anya magyar🇭🇺, Papa Orosz🇷🇺

De a vérünk ugyanolyan! 🩸

Mégis egymást bántalmazzuk!

Én nem gázt akarok! ❌

Én szabadságot akarok!

Bassza meg az egész politika!

Bassza meg az összes katona!!

Állítsátok le a tankokat!

Állítsátok le a bombákat!

És neked anya….mégis mit mondhatnék?

A fájdalom a hatalmába kerít…

Mindannyian megőrülünk,

A józan eszünket elveszítjük.

Papa mindkettőnkért háborúzott.

Mindent megélt a fronton.

De soha sem tért haza.

Soha se tért haza….🖤💔👩‍👧

[halk-lelek]

Ezt az üzenetet a jövendőbeli énemnek:

Kedves én, remélem minden nap szerelembe esel saját magaddal egyre mélyebben és mélyebben.Remélem szereted magad és magadat helyezed mindenki elé.

elbaszott_generacio

[sophiestears]

Ez lennék én. :) Kövessetek be instagramon: @orkenyizsofia // @orkenyizsofiafoto Ha valakinek beszélgetni lenne kedve, írjon nyugodtan! ^^,

[eltiron2]

Teljesen elfelejtettem, hogy kell csajozni

Pedig régen elég expert voltam a dologban. Hetekkel ezelőtt megadta nekem egy lány az elérhetőségeit (ő sem valami expert a dologban, mert rendszeresen találkozunk (kb 30 méterre dolgozik tőlem), mégis a kollégámon keresztül küldött egy cetlit, tisztára mintha középiskolások lennénk). Most írtam neki egy sms-t (méghogy felhívjam? introvert alert), hogy jelöljön be fb-n, babysteps. 

Szerencsére vannak vállalkozó szellemű hölgyek is. Egyik bérletes csaj (szőke, mosolygós, 30 vége felé jár és határozottan kellemes külsejű/stílusú) amikor sokadszor jött be a hátsó kapun, ahol én dolgozom (pesig a főkapu közelebb lenne neki), akkor megelégelte a teszetoszaságomat, és nyitott egy “Megkérdezhetem a neved? Én Melinda vagyok” felütéssel és kezet nyújtott. 

Annyira belém verte a parát a metoo, meg az a tény, hogy 3 éve egyedül vagyok, nameg az, hogy 50 éves lettem - hogy már a legnyíltabb közeledésekre sem merek reagálni, mert az jár a fejemben, hogy “biztos csak jófej akar lenni, én meg félreértem”. 

Remélem, hogy azért valahol/valamikor átszakad ez a gát, és visszatérhetek régi önmagamhoz, de most még mindig az awkward szakaszban vagyok. Elég szar ennyi idősen újratanulni az életet. 

[kiberszmog]

unpopular opinions rovatunkban:

magánvéleményem szerint a halloween amúgy a legfeleslegesebb, pedig a valentinnapnak sem látom túl sok hasznát ugye

a sütőtököt pedig már óvodában megutáltatta velem egyik gyerekgyűlölő óvónéni, azóta a sütőtök illatáról csak az elfuserált gyerekkorom traumái jutnak eszembe annak ellenére is, hogy fűszerekkel állítólag meg lehet csinálni ehetőre is akár, nem úgy, mint a gyerekkort

[nubesetanimus]

El nem tudom mondani

Mennyire sajnálom azt a kiscsajt, aki ma az anyukájával volt bent kontkatlencse betanításon és sokáig biztatta, sztem egy idő úrén zavarta a csajt. Aztán mikor szegénykém sokadik proválkozásra sem tudta kivenni a kontaktlencsét, akkor nég meg is alázta hangosan, hogy AGYFASZT kapok tőled, hpgy megint sírsz.

Én meg mondtam, hogy nem sír hanem könnyezik a szeme, pedig tudom, hogy sírt, hogy ilyen fasz anyja van.

Ne legyetek ilyenek, kérlek! A gyereked mindig a gyereked akkor is ha nem sikerül valami vagy ha éppen bitonytalan vagy nem megy neki valami vsgy nehezebben megy. Bízzál benne, segíts neki azzal, hogy kitartasz mellette, ha fasz vagy vele mások előtt akkor a maradnék önbecsülését is a porba tiprod.

A tinédzserekkel meg százszor nehezebb. Tudom nincs tinédzser gyerekem, de ha lenne se mernék neki ilyet mondani, mert inkább elásnám magam.

Szeretném ha egyszer lenne gyerekem és támogathatnám, soha nem szeretnék ilyen szülővé válni.

Ü

[algebraicvarietyshow]

egy kevés perszonálkontent

nézem az amerikai twitteren is, hogy az új adminisztráció elindulása az jó apropó mindenféle karrier jellegű bejelentések megtételére, és ugyan az esetemben ennek ehhez nincs igazán köze, de azért mégis sok szempontból jó pillanat ez a reflexióra. mindenesetre nagy változások nincsenek, de februártól teljes állásban fogom azt csinálni, amit eddig (leginkább tanítani), ami egyrészt ebben a vírusos és instabil időszakban ad némi megnyugtató alapot, másrészt persze megismerhetem mindazokat a dolgokat, amiket eddig olyan sikeresen elkerültem az életben (emailváltás munkahelyi referenssel!). a gyakorlatban ez persze azt is jelenti, hogy pont duplaannyit fogok tanítani, mint például most ősszel csináltam, szóval egy kicsit sűrűbb időszak lesz, és ezt most nem panaszkodásból mondom, de valószínűleg ez a blog is kicsit változni fog. 

amúgyis voltak ilyen szándékaim az amerikai hatalomváltással, hogy valamennyit vissza kéne venni az amerikai események instant követéséből/közvetítéséből/kommentárjából, mert mintha az itteni posztokban is kicsit felborult volna az utóbbi időben az egyensúly, és annyi minden létezik még a világon. nyilván az, hogy ez így nézett ki, sok minden következménye (pl. hogy lassan egy éve nem lehet annyira hova menni), és az előző négy év az amerikai politikában is elég zaklatott volt ahhoz, hogy a folyamatos rémálom/show/breakingnews/kinekmi-ről nehéz volt levenni a szemünket, és ha a normalitás nem is fog visszaállni, de talán most már nem kell már állandóan a twittert nézni. mindez nem jelenti azt, hogy egyáltalán ne írnék itt a jövőben amerikáról, sőt. de az is igaz, hogy miközben én is nyilván azzal mentegetem magamat, hogy munkahelyi kötelesség ezt így figyelni, az elemzéseknek nem feltétele minden egyes push notification azonnali ellenőrzése, és azért elég nehéz megállapítani, hogy hol ér véget az egészséges szakmai érdeklődés és hol kezdődik a bizonyos szempontból problémás politikai hobbiizmus.

de hogy kicsit pozitív tartalmúra fogalmazzam át ezt, az utóbbi időben gondolkodtam azért ilyen dolgokon, és a következő másfél-két évben mondjuk a következő dolgokkal lennék elégedett: 1) egyrészt nyilván jól tanítani - nem állítom, hogy ez egyszerű, főleg ha sokat kell, látom is, ahogy ebbe emberek belefásulnak, de egyelőre még vannak kihívások: most például egy teljesen új, amerikáról szóló kurzust rakok össze (mondjuk ez pont nem a teljes állású munkahelyhez kapcsolódik, de mindegy), ami elég izgalmas; 2) valami előrelépés a kutatásban, akadémiai/szakmai teljesítményben, előszöris a phd-re támaszkodva - ez az, amiben leginkább elmaradásaim voltak, és hát a sok tanítás nem fog benne segíteni, de meglátjuk; 3) és mivel persze nem hiszem, hogy ezek a témák olyanok, amit az akadémiának az úgymond szélesebb közönségtől elválasztva érdemes csinálnia, természetesen a továbbiakban is azért remélem, hogy lesz energiám valamiféle nem semmitmondó - és a többi dologhoz is itt-ott kapcsolódó - nyilvános kommentárokra, itt, a narancs cikkeiben, más helyeken stb. jó, tudom ez így elég sok egyszerre. 

hát ennyi, perszonálkontent megint nem lesz egy darabig. vicces amúgy, hogy ez pont egy éve volt.

[dajkag]

Szóval azon gondolkodtam, hogy tavaly ilyenkor már bőven Oszaka belvárosát hajtottam tiszta alsógatya meg fogkefe reményében, és hát kicsit azért elszomorít, hogy ez idén tavasszal nem jött össze, de közben meg eszembe jut az, hogy a Blahán kivirágzott a japán cseresznye, és akkor arra gondolok, hogy "nézd meg Gábor, még a világ segglyukán is. Szóval legyen benned tartás, baszd meg!"

[barburu]

Amikor süt a nap, legszívesebben kirohannék az irodából. Nem jó ilyenkor bent csücsülni. Végre jó idő van, mintha mindig is ezt vártam volna.

Persze amikor meleg lesz, nyári meleg, akkor amiatt nyafogok. Legszívesebben a bőrömet is levetném, de nem tudom. De ha jobban megpróbálom felidézni azt a rossz érzést, amit a nyár közepi kánikulák, a 35-40 fokok váltanak ki belőlem, egyszeriben nem megy. Semmi nem jut eszembe azon kívül, hogy „rossz érzés”, meg hogy erőtlennek, öregnek érzem magam tőle. Paradoxonnak tűnik, legalábbis önellentmondásnak, hogy télen várom a nyarat, de aztán nyáron azt gondolom, hogy ez azért mégis csak túlzás…

A téltől annyira rettegek… Nem, nem is a téltől, hanem a fázástól. Sosem volt fagyhalál-közeli élményem, mégis úgy érzem a téli utcákon haladva, hogy még tizenöt-húsz-harminc perc és megfagynék. Fáj a hideg. Nem tudok úgy felöltözni, hogy ne fázzak. Még ha be is öltöztetem mindenem, az arcom, az orrom mégsem tudom. Fáj a tüdőmbe áramló jéghideg levegő is. Meggyőződésem, hogy a téli időt a természet azért találta ki, hogy megtizedelje a tömegeket, hogy megszabaduljon a ballaszttól, a gyengének talált feleslegtől. És amikor télen sokat gyalogolva fázom, talán fel is merül bennem a kérdés tudat alatt: van-e jogom túlélni? Az erősek, a rátermettek, vagy a gyengék közé tartozom? Amikor tél van és kilépek a túlfűtött panelból az utcára, minden egyes alkalommal megküzdök a természettel – már amennyire Budapest utcáit annak nevezhetem. Küzdök a túlélésért. De vajon miért?

Ahogy fentebb írtam, sosem fenyegetett a fagyhalál, sőt még a lehelete sem. Viszont eszembe jutnak azok a régi viták hosszú éveken keresztül a lakás és a szobám hőmérsékletéről; látom magam előtt apámat, ahogy a mai napig is csak egy laza mellény van rajta a bő póló és a tréningnadrág fölött. És nem ért engem meg anyámat (aki nem is annyira fázós, mint én), hogy miért nem elégszünk meg a huszonkét fokkal, amikor az bőven jó. És nem hiszi el nekem, hogy az én kis szobám pár fokkal hidegebb, mint a nappali-hálószobájuk, pedig beláthatná, hogy csak egy falát határolja fűtött helyiség, hogy egy vacak lichthofra néz, hogy az ablaka rosszul záródik és húz be rajta a hideg… Nem látja be egészen addig, amíg a költözésem után át nem alakítja dolgozószobának és megtapasztalja maga is.

Emlékszem térdig fagyos lábaimra: dupla zoknit húztam, hosszút, hogy ne legyen még fél centi bőrfelület sem, amit nem takar sem a zokni, sem a nadrág– tanulás közben így is jégcsappá fagytak mozdulatlan lábaim.  Ha nem jegyzeteltem folyamatosan, a kezem is pillanatok alatt kihűlt.  Volt, hogy sálat vettem a pulcsi fölé, mert fázott a nyakam és a mellkasom. A szüleim szerint csak kényes voltam, illetve rossz volt a vérkeringésem, mert nem sportoltam. Feltekerték azért a fűtést nagy nehezen egy-két fokkal, de huszonötnél többről már szó sem lehetett.

Megszóltak, ha a legmelegebb kabátom vettem fel, amikor kezdett hidegebb lenni. – Mi lesz később, ha majd a komolyabb mínuszok jönnek? Most megszokod, elkényezteted magad, aztán később, az igazi hidegben meg még rosszabb lesz. Edződj hozzá, ne kényeskedj! – oktattak. De én csak egész egyszerűen nem akartam fázni. Nem később, hanem akkor nem.

Hasonló nézeteltéréseink voltak a langyos-meleg-forró kontinuumot illetően az ételek, illetve tea és kakaó kapcsán, de ebbe most nem mennék bele.

Aztán ott van még a borús és az esős idő. Nekem mind a kettő ugyanaz, legalábbis a hatásmechanizmusát tekintve. Ki sem nézek az ablakon, akár órák óta nem voltam kint, mégis érzem, ahogy közelednek a felhők. Akár kialudtam magam, akár nem, szinte legyőzhetetlen álmosság kerít hatalmába. Nagyokat pislogok, mélyeket ásítok; legszívesebben bevackolnék egy pohár teával a kanapémra filmet nézni, vagy egy könyvvel a kezemben, hogy pár perc múlva elaludjak. Ólmos álmosság sújt le rám és nem kegyelmez. Még sosem jártam utána, de szinte biztos vagyok benne, hogy lehet valamilyen kapcsolat a melatonin-rendszerrel, vagy bármi más hormonnal. Kialszanak a fények, elbújik a nap, és legszívesebben én is aludnék. Érdekes módon ez nincs meg napnyugtakor, sem este, sőt éjszakai bagoly vagyok. Rejtély, komolyan.

Szóval így vagyunk mi, az időjárás meg én. S ahogy ő is, a hangulatom is napról napra változik, néha szeszélyesen, bár nem túl gyakran. És ez így pont jó.

[bitchchaan]

"you make everything look normal"