#Analitikus Filozófia

[amatorfilozofus]

Hogyan jutottam ide?

Ez a poszt az elsőre része egy két részből álló írásnak, aminek az az összefogó címe: „Hogyan jutottam ide, és hogyan tovább?” A „Hogyan tovább?” lesz, a következő poszt.

A filozófia húszas éveim elején kezdett el érdekelni. Igazából teljesen sznob módon arra gondoltam, hogy kellene valami filozófiát olvasni, és találtam otthon egy Nietzsche válogatást magyarul. Ezt elolvastam és utána olvastam még Nietzschét, de szerintem akkoriban nem igazán értettem. Ahogy olvastam arra gondoltam, hogy igen, ez rendben van, de nekem, mint villamosmérnök hallgató, valami olyasmi kellene, ami filozófia, de közelebb áll a tudományokhoz. Találtam is ilyet, és eléggé össze-vissza kezdtem el olvasni például Quine-t, Russellt, Wittgensteint, talán pár Frege esszét. Továbbra sem hiszem, hogy igazán értettem is volna, amit olvasok. Russell szerintem érthető volt, legalább is a „A filozófia alapproblémáira” úgy emlékszem vissza, mint jó, érthető olvasmány, bár már részletesen nem emlékszem rá. Persze az „A Denotálásról” elég nehéz írása. Wittgenstein teljesen érthetetlen volt számomra. Quine máig nagyon érdekel, de akkor még nem volt elég háttértudásom, hogy megfelelően megértsem (most sem vagyok benne biztos, hogy ez megvan). Emlékszem például, hogy egy barátom, aki nyelvészhallgató volt mutatta nekem „Az empirizmus két dogmáját”, amit együtt olvastunk el. Valahogy szerintem volt bennünk bizalom, hogy ez fontos, bár nem tudtuk szerintem követni Quine gondolatmentét. Quine hitelességét az is növelte számomra, hogy a nevével a digitális technika tankönyvben is találkoztam, amiben benne volt a „Quine–McCluskey minimalizáció”. Frege esetében máig nem értem miért érdekes probléma a „hajnalcsillag = alkonycsillag”, pontosabban végső soron azt hiszem értem, de itt már kezdett jelentkezni számomra az analitikus filozófiával kapcsolatos bizonyos mértékű kételkedés. Természetesen Frege egy zseni, aki a legfontosabb logikus volt Arisztotelész óta, ehhez kétség sem férhet.

Elkezdtem filozófia témájú kurzusokat is felvenni az egyetemen, ami közül az egyik egy logika kurzus volt. A félév végén a házi feladat az volt, hogy egy filozófia cikkben található érvelést formalizáljunk. Természetesen Quine „Az empirizmus két dogmájához” fordultam, és újfent az analitikus filozófia iránti kételkedésem erőre kapott, amikor kín keservesen megpróbáltam az érveléseket formalizálni, de valahogy azt találtam, hogy pusztán a szigorúan vett formális logika az érveléseknek csak igen csekély részét képes jól megragadni. Szóval eléggé naiv dolognak tűnt számomra, hogy abban bízzunk, hogy a modern logika meg fogja oldani a filozófia problémáit, legalább is én így értelmeztem Russell-t, a korai Wittgensteint és Carnapot, hogy ilyesmiben bíztak.

Alapvetően az foglalkoztatott, hogy miért működnek a természettudományok? Különösen a matematika miért alkalmas a természet leírására? Lenyűgözőnek találtam, hogy a Fourier transzformáció, amivel egy jelet meg lehet jeleníteni frekvencia tartományban, működik, és lehetőséget ad például szűrők tervezésére. Ez az érdeklődésem végül is ahhoz vezetett, hogy egyfajta „végső igazság” birtokába akartam kerülni, amit a tudomány objektivitása fog nekem elhozni. Úgy gondoltam, hogy a fizikai törvényei lesznek ez a fajta végső igazságok és a fizika részecskéi az ontológia. Richard Rorty egészen más formában, de szerintem hasonló indíttatásról ír filozófiai érdeklődésének kezdeteiről a „Trockij és a vad orchideák” című esszéjében. Ő egy olyan látásmódot keresett, ami a személyes különcségeit (a vad orchideák szeretete), és a morális meggyőződéseit (amit Trockij képviselt) egybe foglalja. Ami közös bennünk, bár Rorty sokkal irodalmibb módon fejezi ki, az a menekülés az esetlegességtől, és a végességtől. Az a kvázi-vallásos igény, hogy valami végsőt megértsünk, ami mindennek értelmet ad, és rendet teremt. Végül mindketten csalódtunk: Rorty nem kapta meg a mindent egybefoglaló látásmódot, és én egyre inkább azt kellett, hogy belássam, hogy ha létezne is ez a mindent átfogó fizikai elmélet, az bizonyos szempontból nagyon „kevés” dolgot magyarázna meg. Ez alatt azt értem, hogy a materialista világszemlélet nagyon szegényes, nincsen benne hely sok mindennek, amit az emberiség fontosnak tart. Számomra azonban nem az a megoldás, hogy akkor bővítsük ki az ontológiánkat, értékekkel, számokkal és más absztrakt objektumokkal stb., hanem az, hogy a metafizika, mint kérdésfelvetés elkerülendő. Ez a lelkiállapot nagyon fogékonnyá tett Rorty-ra, és a pragmatizmusra általában is.

Rortytól tanultam azt, hogy elfogadjam a végességet és az esetlegességet, szóval már nem célom a „végső igazságok” kutatása, illetve ehhez kapcsolódóan egyetértek Rorty-val, hogy a filozófia nem tud megalapozni más tudományokat, értékeket (és nincs is erre szükség). Az a vágy, hogy „objektív” megalapozást találjunk, menekülés a végesség elől. („objektív” itt filozófiai értelemben értendő, hogy valami egy az egyben megfelel a valóságnak metafizikai értelemben, és egész biztos, hogy soha nem fog változni. Ha „objektivitás” alatt csak annyi értünk, hogy nagyon alaposan körüljártok a kérdést, és ez tűnik a legjobb megoldásnak jelenleg, akkor nincsen a kifejezéssel problémám.) A tudományok sikerei önmagukért beszélnek, érdekes lehet bizonyos kérdésekről „filozofikusabban” elgondolkodni, például Tim Maudlin két kötetes „Philosophy of Physics” című könyve szerintem nagyon érdekes olvasmány, ami segít megérteni a fizikai elméleteket. (Itt nyilván feltételezem, hogy a filozófus érti, amiről beszél, és nem csak ezoterikus hókuszpókuszra használja a fizikát, amit igazából nem ért.) De nincs szükség és nem is lehet a fizikát filozófiailag megalapozni, szerintem ez ma már nem egy vitatott állítás.

Morális, etikai vagy politikai eszmék tekintetében is egyetértek Rorty-val amikor azt mondja például, hogy a demokrácia az eddigi legjobb ötlet, egy állam működtetésére, de ez egy történelmi szerencse, hogy így alakult, és nem mondjuk, az emberi természet mélyebb megértéséből adódik. A demokrácia működik, a világot sokkal jobbá tette, én nem nagyon látom, ezt hogyan lehetne elvitatni, és ha ez nem elég érv mellette, akkor nem tudom, mi lenne jobb.

A másik kapcsoló vonal a személyes politikai meggyőződésem. Mindig is baloldalinak gondoltam magam, szóval ez megint egy pont, ami közös Rorty és köztem. De szintén húszon éves koromra rájöttem, hogy a politikai nézeteimet nem tudom igazán jól megvédeni, és ezért elkezdtem foglalkozni a politikával és a közgazdaságtannal. Ezen a területen Pogátsa Zoltán írásai segítettek nekem a legtöbbet eligazodni.

[nyuszimotor]

Biztos a klasszikus kontinentális vs analitikus filozófia miatt vesztek össze.

[bagdyernoke]

Magyar kutatót választottak az Analitikus Filozófia Európai Társasága vezetőjének - Qubit

Filozófia És matek.

[aretsorozat]

3/4.

Ugribug mesehősnek illeszkedik, de Kovács doci még mindig nem kezdi. Matyi családot tervez. Szadó ébredése.  

  A SÁRGA KUTYA

 Kovács doci egy borongós őszi pirkadatban meg arra ébred, hogy élénken kell emlékezzen frissen félbehagyott álmára, amiben Ugribug, a városi verébből lett T- rex szemrehányást tesz neki. Méghozzá teljes joggal. Mivel a kiérdemesült nappali éjjeli őr, nyári hómunkás, gondnok és segéd alkoholista, a filozófia tudományok doktora, momentán erdőkerülő és a Kelet-Nyugati Sámán Központ kulturális attaséja a Csiki Mágikus Királyságban, hónapok óta nem hajlandó a nyári kalandját elmesélni. Amikor is Matyi és Benjamin legénybúcsúja éjszakáján átlépett az Odaát Ajtajának küszöbén és öt percre eltűnt erről a világról. Maga se érti magát, hogy miért nem számol be erről.

Pont ő, aki mindennél jobban szeret beszélni, fecsegni, anekdotázni, okoskodni.

Mindegy is, csak rezegjenek a hangszálai. Pedig semmi olyasmi nem történt vele abban az öt percben, ami alatt a másik világban legalább három hónap telt el, illetve bizonyos szempontból még vagy húsz esztendő, amit szégyellnie kéne. Vagy mégis? Nem, biztos, hogy nem?

Akkor meg mi ez az ódzkodás? Csak nem attól fél, hogy majd nem hisznek neki? És ez ugyan mikor zavarta őt? Emlékezzünk csak arra, amikor elrabolták őt a földönkívüliek! Azt talán eltitkolta? Dehogy.

És végül is őt az se szokta zavarni, ha a hosszan levetített történetének nem ő a főhőse. Esetleg csak mellékszereplője, vagy rosszabb. A legtöbbször szerencsétlen, félretolt, igazából észre se vett áldozat. Mint egy krimiben a hulla. Akit élve nem is láthattunk, mivel ő eleve úgy indít, hogy baromira megölték. Erre Kovács doci azt mondaná, azzal, hogy a hulla halott, még nem biztos, hogy mellékes szereplő. Sőt! Egy halott addig él, és pont annyira intenzíven, ahogyan rá emlékeznek. Hogy így csak a múltban él?

Egy frászt! A nyomozás csakis miatta zajlik, ergo a történet róla szól.

Ok? Indíték? Ami vagy ott van az áldozat múltjában, vagy nincs. De ezt nem tudhatjuk, míg ki nem derítjük. Na ugye, hogy így nézve a nyomozó és a gyilkos a mellékes szereplő, vagyis az ürügy, ami által az igazi főszereplővel foglalkozzunk.

Amúgy és ellenben hány személy él csak a múltban, pedig még nem is halott.

És akkor erről ennyit.

 Kovács doci ebben a borongós őszi pirkadatban, mint a saját történetének (még) élő főszereplője minden esetre kikászálódott a dupla pokróc-paplan két nagypárna, három kispárna által bélelt vackából, amit néha játékosan nevezett

alien avagy csak sasfészeknek, amiben a két pokróc-paplan- nagypárna-kispárna

a tojás héja, avagy a burok, ő maga benne pedig a még édesdeden heverő, szunnyadó rém, a sárkány, a giga-madár vagy valami ilyesmi. Más éjszakákon viszont csak egy magánűrhajó jacht kabinja. Vagy kincsekkel teli barlang hálófülkéje. Olyasmi, amilyenben a Lápi Lidérc lakhat, amikor elunja bármely alakját az embertől a fekete a rigóig, és maga is aludni tér.

Ám ma hajnalban ez a vacok csak két pokróc-egy paplan- nagypárnák és kispárnák pihe-puha óvóhely voltak, amik megóvták ugyan a hidegtől, de nem Ugribug szemrehányásától. Igen, a hidegtől, mert spórolni kell. Sajnos.

Hát nem megy úgy a bolt, mint kéne. Se a Sámán központ, se a turistaház részében. Érdeklődő, kiránduló persze majd minden nap dögivel, de komoly, fogyasztani hajlandó vendég alig. A melegkonyhát be is kellett szüntetni.

Megszállni pedig szinte senki nem kíván. Miért akarna, amikor ehhez túl közel a város? Minden esetre az emelten csak Bogi meg a kicsi szobáját fűtik hőtárolós áram radiátorral, a többi szobát majd akkor, ha jönnek az igazi hideg napok.

Ezért zúgolódni felesleges, és nem is lenne méltányos. Kovács doci jól tudja, hogy mind ő, mint Laci bá’ nem igazán kellenének ide, mert ugyan mért lenne szükség erdőkerülőre, aki kulturális attasé, és udvari munkásra, aki üvöltő művész? Mind a két státuszt megoldhatnák a druida urak, úgy mint Feri bátyánk és a Vérfarkas családilag.

Szóval az történt, és ezt most Kovács úr ódzkodása ellenére is megtudhattuk, hogy az Odaát Ajtaján oktató-szemléltető jelleggel átlépve Ugribug világába került. Mármint abba a világba, ahová Ugribugot repítették anno „jutalom gyanánt” az égiek. Mármint az űrpolipok. Hogy direkt oda küldték-e, vagy csak így alakult, szegény kis verebünknek még nem volt alkalma megkérdezni. Bár szerintünk Dzsihád és Hirig uraknak fogalmuk sincs. Ha lenne, csak szóvá tették volna, nem? Mert amúgy van némi irónia abban, hogy Ugribugból a gyíkok királya lett. És nem ám a királyok gyíkja, mert az egy másik történet.

Eleget hivatkozott arra pöffeszkedően, hogy noha „kicsi” és veréb, de az ő ük-ük-ük nagyapja csakis T-rex lehetett. Ezt így határozottan érzi a génjeiben. És ezt meg is tudta ám indokolni, mert egy ízben egy lakótelepi szemétledobóban ráakadt egy C.G. Jung munkásságát feldolgozó könyvecskére.

 Carl Gustav Jung  Kesswill Svájc, 1875. július 26. – Küsnacth, Svájc, 1961. június 6.) svájci pszichiáter, pszichológus, analitikus.

A legjobb szándékkal úgy vélem, hogy a szerző(k) itt a mester

kollektív tudattalannak nevezett megfogalmazására tett gyenge,

ám szellemesnek szánt utalást.

A szerkesztő.

 Szóval így történt?

Lép át a Kovács doci az Odaát ajtajának küszöbén, és még mindig az idő múlásán és a halál összefüggésén túráztatja az agyát, a hangszálait, meg a hallgatóságát, amikor egyszer csak:

VUFF!

De tényleg, mint egy képregényben.

Vufff! És sötétség.  És a következő pillanatban ott áll egy másik éjszakában, egy másik világon. Talán a Földön, csak hatvanöt millió évvel ezelőtt. Talán ezután, amikor az emberiségnek már régen annyi (se), és az evolúció visszavezette az emlősök baljós faját a cickányokig, a jó öreg hüllők pedig ismét átvették a látszat hatalmat, mit sem törődve azzal, hogy a Földet mindig is a csótányok uralták, csak sose álltak le például az emberi nemmel vitatkozni.

Mondjuk kár is lett volna a gőzért, amilyen hepciás fajta. Ha másra nem is, gondoljunk  azokra a csótán- irtásokra, például elgázosítással, amikor is a

legszelídebb, legbékésebb homo sapiensnek se fordult meg soha a fejében, hogy mi az, ha nem bestiális, sunyi tömeggyilkosság? A buddhistákat kivéve.

No de most erről is ennyit, hiszen Kovács doci álmáról kéne beszámolni.

Miszerint arra ébredt egy borongós őszi pirkadatkor, hogy Ugribug kérdezi tőle:

 MÉRT NEM MESÉLSZ MÁR EL MINKET, ÖREG?

 A közös kalandunkat egy másik Földön, ami talán a megszokott valóságunkkal párhuzamos világ, egy tőlünk talán két centire lévő másik dimenzió- húron.

Vagy ki tudja? Egy a biztos: a talán.

Teljesen jogos Ugribug  szemrehányása. Elvégre egy mese akkor él, ha mesélik.

Olyankor újra lejátszódik a történet, mintha mindig is most játszódna.

Viszont ha nem mesélik, akkor és addig a mese időn kívül kerül, tehát halott.

Na jó, csak tetszhalott, mint Csipkerózsika.

Vagy mint Alien a tojásban.

Vagy mint Kovács docens a két pokróc-egy paplan- nagypárnák- kispárnák

vackán, amíg ki nem űzi őt az átmeneti nemlétből a húgyhólyagja.

Mint most.

Persze az álom nem nemlét, hanem máslét. Az igazi, ha úgy tetszik, és ha

hihetünk például a súlyosan elmebeteg Jobbágy-De Most Penész- De Niro- Helló úr fizetett kinyilatkoztatásának. Bár az, hogy az élet álom, hát az nem az ő találmánya, ez az egész Univerzumban közismert eszme, vagy téveszme.

Erről is meg kéne kérdezni a 42-es bolygót, avagy az Élet Értelmét, ha nem lenne annyira minősített tahó, mint amekkora. És ha nem lakna olyan eszméletlenül messze. Kinek van ideje elballagni az Univerzum határáig, én onnan jobbra? A lustaság fél egészség, a butaság a másik fele.

Szóval ott áll a Doci a sötétben, ami már nem a Csiki Mágikus Erdő és a

Dezső Dagonyájánál parázsló tábortűz sötétje. Nem az augusztusi éjszaka

enyhe, szellőzködő hűvöse, hanem masszív párás meleg, amiben a rothadás szaga enyhe sós illattal keveredik össze. Ez egy tengerhez közeli esőerdő sötétje? De hogy? Hát persze, megtréfálta őt az ajtó. Ami most ott áll Kovács úr háta mögött, nyitottan a keretében, és oly ártatlan képpel, mintha most vásárolták volna valamely nyílászáró centrumban, esetleg építőanyag kereskedőnél. Na jó, nem volt rossz vicc, sőt, de ennyi egy napra talán elég is.

Kovács doci a gyomrából felkúszó pánikot visszanyeldekeli, arcára idétlen vigyort erőltet. Elismerően megpaskolja Odaát koma ajtófélfáját, aztán óvatos bizalommal visszalép. Vissza, vagyis oda, ahonnan jött. A józan, de a félrészeg, sőt, a hót mocsár részeg logikából is, nem ez következik? Belépek, kilépek.

Itt vagyok, ott vagyok. Hoppá. Az élet ilyen egyszerű.

Kovács úr tehát visszalép az ajtón.

Gondolta ám, hogy nem lesz ez annyira egyszerű.

A szeme ugyan csukva, de elmaradt a képregénybeli nagy vufff!

És hát igen.

Vagyis nem.

Nem jutott vissza a Dezső Dagonyája tisztásra a haverok közé, hogy ott folytassa az eszmefuttatatását, ahol abbahagyta.  Hogy az idő nem csak elmúlás, hanem haladás is a jövő felé.  És noha tapasztalatunk a most mondásban mindig csak a múltra emlékezik, azért a szemünk a jövőbe néz, mintegy ébren is álmodunk, például egy olyat, hogy hoppá, egy esőerdőben állok, iszonyat rothadás szag van, és nem is csak a növényi elmúlásé, hanem valami állati tetem édeskésen okádtató dögszaga, amit nem ír felül a levegő sós illata, és…

És még mindig ott áll az esőerdőben, tetőtől talpig rothadás szagban, amit nem képes felülírni a közeli tenger sós illata, csak most az Odaát Ajtajának túlsó

oldalán.

A kurva életbe! – mondhatná erre Doci. Akár hangosan. De mondhatja hangosan? Egy esőerdőben éjszaka?  Pedig valamit mondani kéne, éspedig lehetőleg hangosan. Ez már nem vicc, he! Vagy ha az, hát rossz vicc!

Ajtókám!

Ne legyél már ennyire köcsög!

Rúgjak beléd, vagy mi legyen?

És csak most kezdett szegény Doci igazából megijedni. Hogy ez mégse valami múló mágikus fricska. Hanem talán komoly. És akkor kénytelen volt az ajtófélfára támaszkodna mintegy lopva körülnézni.

Igen. Ezek itt olyan pálmaféle izék, fák vagy mik. És nem messze tőle a bűz egyik forrása egy vízfelület. Erre is arra is, talán folyó. Folyócska. A túlsó part közel, bár úgy néz az ki, inkább sziget. Vagy földnyelv lehet? Elég bizonytalanul látni a fogyó Hold fényében. Apropó, Hold. Igen, ez pont olyan, mint amilyen lenni szokott. Tehát talán a Földön van.

És akkor legalább már a pánik kezdene Dociban csendesedni, amikor a túlsó parton valami megmozdul. Emelkedik. Feláll? Valami hatalmas!

Jézus, segélj! Egy sárkány? Egy gigászi Alien?

Vagy…vagy egy T- Rex?  Aki most hangosan szimatol?

Aztán a Holdra emeli a fejét és üvölt!

Nahát, ő volt az Ugribug.

Csakhogy akkor ezt még nem tudhatta a Doci. De ha tudja, se hiszi el.

Nem is volt abban az állapodban, hogy valamit higgyen, vagy ne higgyen.

A kósza gondolat nem maradt a fejében. Csak a vakrémület.

Hogy kész, vége, ő itt most két-három falat lesz vacsorára.

Szóval valahogy így kéne kezdeni a mesét.

De még nincs rá készen. Ez van. Mert most már kinek mesélje? Ennyi halogatás után. Mindenki azt hiszi, hű, de nagy sztori lehet, egy ekkora horror, azért nem képes belevágni. Pedig nem. Pedig de.

És akkor Kovács docens mezítláb kicaplat a folyosó végén lévő toalettre, és amíg a kisdolgát végzi, megígéri magában Ugribugnak, most már nem sokára.

Csak még találnia kell hozzá hallgatóságot. De nem a haverokat, mert ők úgy se

hinnék el egy szavát se. Mert a szószátyár erdőkerülő olyan, mint a sárga kutya.

Vagy ez a szólás hogyan is van?  Ja, persze, sánta, nem sárga.

                                                 O

  AZ ÉN VÉCÉM AZ ÉN VÁRAM!

  Matyi meg ugyanazon a borongós őszi reggelen, amikor a Doci arra ébredt, hogy Ugribug Rex szemrehányást tesz neki, a feleségét nézi elmerülten és szerelmesen. Ahogy Töreki Sütemény Ágnes mellette fekszik az ágyban, a hátán, csíkos flanel pizsamában és halkan hortyog.

Na ja, ezzel a nagyon enyhen orrsövény duzzanattal kéne kezdeni valamit.

Bár minek?

Amúgy nem látszik, és ez a kis horkolás meg direkt erotikus.

Hát még az mennyire az, hogy a pizsama felső három gombja mintegy önszorgalomból megszabadult a saját gomblyukától, ezáltal sejtelmes betekintést kínálva egy férj kandi tekintetének. Jézus, atyaúristen, micsoda

keblek! Megszokhatatlanul gyönyörűséges almák. Matyinak elhihetjük,

előző életéből adódóan, mint a Rét Don Juanja, van összehasonlítási alapja.

És az ifjú férj bizony kísértésbe esik, hogy a felső gombok orcátlan kacérságát kihasználva, azzal mintegy visszaélve, gyengéden megsimogassa ezeket a kebleket, sőt, talán még be is kéredzkedjen a résen a pizsama alá.

No de mi van, ha a Hortyika ezt zokon veszi? Már az is ciki egy kicsit, hogy

álmában bámulja. Ez valahol azért indiszkrét dolog, nem? Még ha a házastársad is az illető. Elvégre a másik abban a hitben merült el az édes öntudatlanságban, levetve magáról sminket, arcot és álarcot, hogy nem leskelik.

Matyi úgy dönt, hogy a felesége keblei megsimogatása most szóba se

jöhet. És a kukkolást is abba kéne hagynia.

A hátára hengeredik, a plafont lesi. Aztán ismét az oldalára fordul, és bámulja a felesége mélységesen nyugodt arcát tovább. Hogy ennek a nőnek az arca is, de szép. A sima bőre. A domború homloka. A szépen ívelt szemöldöke.

Azok a seprős szempillái, a szemhéja mögött az a két zöldeskék szeme!

És az orra? Az álla? Az ajka! Amivel most éppen hortyog. Arra csak adni kéne egy leheletfinom puszit.

Vagy az is sok?

Nem, az nem sok.

Különben, a felesége arcát elnézve, és a keblére most tényleg szinte alig,

az jutott Matyi eszébe, hogy hónapok óta, ha nem évek óta szeretne

megbeszélni vele. És már csomó alkalommal bele is kezdtek.

De valahogy egyik se volt igazán komoly.

Tehát, ha a gyengéd csóktól az asszony felébred, még az is lehet, hogy éppen ma, ezen a borongós őszi reggelen sikerül.

Matyi csókot lehel a felesége ajkára.

Ettől a hortyogás abbamarad, de Süti nem ébred.

Még egy csók, most hosszabb.

Süti nyammog, az oldalára fordul, a férjének a fenekét fordítja.

Matyi megsimogatja a felesége hátát, komoly kísértést érez, hogy

a keze egy karoló mozdulat után mégis csak Süti mellénél kössön ki.

Vagy a feneke? Aztán alsó karolás, és belül a combja?

Marad az asszony hátánál. És azért ez már önfegyelem a javából, azt

el kell ismerni.

Az asszony mocorog, másképp légezik, felébred, pedig nem akar, az

arcát a párnába fúrja. Most már mindegy, a kocka el van vetve, a megkezdett úton visszafordulni tilos, amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra, és a többi effajta marhaság. Matyi egy végső elszánással megszólítja az asszonyt.

- Figyelj, Süti!

- Nem.

- Mit nem?

- Ha korán reggel így kezdesz egy mondatot, akkor tervelsz valamit.

- Nem is tervelek. Csak kérdeznék. Ha figyelnél.

- De nem arról volt szó, hogy ma sokáig alszunk?

- Utána aludhatsz.

- Jaj, Matyi, most nincs kedvem.

- Mihez nincs?

- A szexhez.

- De ha nem is azt akarok!

- Mi van, már nem is kívánsz?

- De.

- Akkor miért nem akarsz?

- Na jó. Tudod, mit? Aludjál inkább!

- Ezért kellett felébreszteni?

Ez mégse az a nap, nem az a borongós őszi reggel.

Matyi kikászálódik az ágyból, bemegy a vécébe, onnan fürdőszobába.

Fogat mos. Kifelé jövet kissé morcos pillantást vet arra a kupacra,

amit paplannal takartak le, és elől a feje kilóg. Már ha az ott egy fej, az a hajas, vagy szőrös kitüremkedés. Az ilyen nem érdemli meg, hogy a férfi, vagyis az ember visszafeküdjön mellé. Aludjál csak!

Bemegy a garzon konyhájába, vizet önt a kávégépbe, aztán beizzít egy nyolc adagos löttyöt. Délelőtt még dolgozni kell a MILEHA egy alpontján is.

De előtte ki kell szállítani a turistaházba a megrendelt árút, amit előtte meg kell

venni a plázában. Aztán fel kell mosni az alagsorban és a földszinten a lépcsőházat. És utána féltizenegytől délig ott kell ülnie a közös képviselő helyiségében, mert „fogadó napja” van. Hát ezt a gondnoki/képviselői munkát már igazán leadhatná. Őszintén, amióta úgy döntött, hogy megházasodik, és tényleg meg is tette, ki se látszik a munkából. Szóval ettől komoly férfi a férfi, mi? Nyomul napi tizennégy-tizenhat órát, aztán titokban bámulja a feleségét, és alig meri felébreszteni, hogy megbeszélje vele…AZT.

De ezzel a flanel pizsamába gyömöszölt kupaccal nem lehet beszélgetni.

Nem! Nem szex! Komolyabb!

Az élet nem csak bujálkodás, hülye picsa!

Matyi, miközben a hűtő tartalmát fürkészi, belegondol, akkor mi történne, ha ez iménti mondatot Sütihez vágná. Jézus! Talán még a válópert is beadná cserébe. De hogy több hetes, szeretet és szex megvonásos örök haragot kaparna ki magának, mint újságosnál a balsors jegyet, az tuti.

A párizsit. Na, azt például már nagyon unja. És akkor mért vesz mindig párizsit?

Csak rajta múlik, hiszen ő intézi a saját bevásárlást is. Ha már nagybani és kisbeni beszállítója a családi sámánkodásnak. És többször elhatározta azt is, hogy nem párizsi. Olasz. Vagy gépsonka! Ez az! Vékonyra szeletelve, mellé sajt, hozzá zöldpaprika. No és persze a margarin. Vagy a vaj! Az igazi vaj!

Az kell a zsemlébe. És aztán a tejeskávé sok cukorral. Az úgy már reggeli.

De a margarinos vizes zsömle párizsival… Minden nap, még ilyenkor szombaton is? Ennyire spórolunk? De miért is? Na jó, szűk ez a garzon.

Kéne egy minimum kétszobás panel. Meg talán le kéne már cserélni a vadonat újnak látszó, metálkék fényezésű, immár alig csak húsz éves Honda Civicét is.

Bár miért kéne? Szinte új! És mért ne lenne elég a garzon két embernek, akik

szeretik egymást. Meg különben sincsenek soha otthon, csak esténként.

Meg néha hétvégén. De például nem ma. Holnap se, mert holnap Töreki tanárnőnek lesz karate versenye a kölkeivel. Nem, a hülye kölkeinek lesz versenye. De kit érdekel a pontos fogalmazás? Ha úgy sincs kihez beszélni?

És akkor megszólal Matyi háta mögött a kupac, akit flanel pizsamába gyömöszöltek. – Na, mi a gond, öreg?

Matyi meg  beveri a fejét a hűtő tetejébe a váratlan hangtól.

Aztán persze megnézi, ki szólt, de nem ott nézi, ahol a pizsama kigombolódott.

Csak amolyan súrlódó pislantást vet amaz alakzat felé, lazán szkenneri a halmazt,hogy aztán a software –ban feldolgozza. Addig is semleges választ ad.

- Semmi. Már megint nincs itthon más, csak párizsi.

- Jó az.

- Jó?!

- Az a gondod?

- Dehogy az.

- Akkor mi?

- Mondom, hogy semmi.

- De mondjad már, ha nem hagytál aludni!

- Semmi.

- Akkor…pisilek.

- Királyság.

- Szerintem is.

Süti eltűnik a konyhaajtóba. Vécéajtó nyílik, csukódik.

A kávé lassan lefő. Matyi előveszi a párizsit, a margarint, leteszi a konyhaasztalra. A kenyeres polcról zsemléket vételez. Egy pillanatig mérlegeli,

mi lenne, ha ma pirítós lenne a zsemlék helyett. Hülyeség. Bár miért ne?

Azért, mert hülyeség. De mért hülyeség?

A vita lezárva, maradt a tegnapi, szottyadt és ráncos vizes zsemlye úgy ahogy van, pirítatlan.  

Ha lúd, legyen kövér, ha zsemlye, legyen ehetetlen. Állítólag úgy még majdnem egészséges is. Nem a lúd, a zsemlye. Ha csak leveszed, megkened, aztán nem eszed meg.

- Nem jössz vissza?- Matyi nem is hallotta, hogy Süti kijött a vécéből.

- Hová?

- Az ágyba.

- Minek?

- Szombat van.

- Tűzök mindjárt a plázába vásárolni a sámánoknak.

- Ja!

Süti otthagyja a mártírt a konyhában. A mártír, aki az édes életről, úgy ahogy van, kimarad és neki csak a szívás jut, megken négy zsömlét, megtömi az undorítóan unalmas párizsival. Amíg az elsővel négy falásból, csak igen felszínes rágással, ám hősies nyeldekléssel végez, kitölt két bögrébe kávét.

Kevés tejet önt hozzájuk, némi cukrot szór bele.

A két bögre kávét beviszi a szobába. Süti kávéját leteszi az éjjeli szerényre.

A magáéba belekortyol, aztán kinyilatkoztat.

- Gyereket akarok!

Töreki Sütemény Ágnes erre már csak kinyitja újra a párna felé eső, vagyis bal szemét, és a huzat recéin túl megszemléli az éjjeli szerénye oldalát, aztán a tekintete feljebb csúszik a reá váró tejeskávéra. Na, nem a kijelentés tartalma lepte meg, hiszen erről már volt jó párszor szó, hanem a hang minősége, ami a felszínen határozottságot mutat, ám egy kicsit lejjebb konokságot és elfojtott ingerültséget. Ez meg mi? Úgy dönt, neki tényleg korán van még egy „komoly” beszélgetéshez, ezért megpróbálja félig viccesen szexszel elütni.

- Akkor mire vársz, gyere, bújj vissza!

- De tényleg.

- Tényleg bújj vissza.

- De fogamzás gátlót szedsz. Vagy nem?

- De.

- Akkor így hogy csináljunk gyereket?

- A gyakorlás a tudás alapja.

- Süti, én most nem viccelek.

Hát erre Töreki Sütemény Ágnes újra kinyitja a másik szemét is. Mi több, nehéz, fájdalmas sóhajjal a hátára hengeredik, felül az ágyban. Egy kicsit csak úgy néz maga elé. Aztán magához kaparintja a kávés bögréjét, két tenyerébe fogva belekortyol. Fürkésző, ám gyors pillantást vet Matyira és bepróbálkozik még egy viccel. – No és melyik Matyi akarja ma reggel ennyire, Matyi?

- Én.

Sütemény belátja, muszáj beszélhetni, ezért még egyet kortyol, aztán egy újabb, ó, miért is zaklatsz jellegű sóhajt hallat. - De ezt már elég sokszor megbeszéltük.

- Most már elég pénzt keresünk ketten, nem?

- Kiszámoltad?

- Bérelhetünk egy nagyobb lakást.

- Aha…

- Vagy kivehetjük akár Etus néni házát is, mert Julcsiék nem akarnak oda költözni, de el se akarják adni.

- Azt hülyeség is lenne, azt eladni.

- Oda aztán jöhetne a gyerek. Ott a kert. Jöhetne akár hat is.

- Úgy érted, egyszerre hatot szüljek?

- Elég egy baba. Vagy ikrek, mint Veronikának.

- Jó, Matyi, majd megbeszéljük.

- De most beszéljük.

Ágnes úgy tesz, mint aki csak most veszi észre a gombok lázadását a pizsama

felsőjén. Visszateszi a bögrét az éjjeli szekrényre, és gombolkozik. Matyi ezt

válasznak veszi, és az ingerültsége a felszínre merészkedik.

- Te nem is szeretsz engem, Süti.

- Mi?!

- Ha szeretnél, akarnál gyereket.

- Te hülye vagy.

- És attól félsz, ez öröklődik?

- Már mondtam neked, nem? Akarok gyereket. Tőled.

- Mert szeretsz.

- A feleséged vagyok, nem?

- Ez nem érv.

- Mi, hogy a feleséged vagyok?

- Mondd ki!

- Mit?

- Hogy szeretsz.

- Már mondtam.

- Mikor?

- Az esküvőn.

- Ott azt mondtad, hogy mindjárt bepisilsz.

- De előtte mondtam azt is.

- Előtte azt mondtad, még jó, hogy zakóban leszek, mert így nem látszik

az oldalhájam.

- Úszógumit mondtam.

- De azt, hogy szeretlek, nem.

- Na, várjunk csak. Te veszekedni akarsz?

- Nem, Süti, én gyereket akarok.

- Mondtam, hogy majd szülök!

- Mikor?

- Majd.

- Mikor majd?

- Majd ha abbahagytam a gyógyszert és rá pár hónapra.

- Minek pár hónap rá?

- Hogy kitisztuljon az izé.

- Mizé?

- Így szokás.

- És mikor hagyod abba a fogamzásgátlót?

- Végig kell szedni a hónapot.

- Aztán annyi?

- Majd megbeszéljük.

- Most beszéljük!

- Nekem most pisilnem kell.

- Az előbb voltál!

- És megint kell! És? Lány vagyok. A lányok sokszor szoktak.

Ennyit már tudhatnál, Don Juan. Ti fiúk ráértek majd akkor, ha

megöregedtek, és akkora lesz a prosztatátok, akár a focilabda.

Ágnes szerint ez elég elegáns és szellemes kilépő volt a szituációból,

és belépő a vécébe. Az én vécém az én váram alapon. De Matyi nem

hagyja annyiba, megáll a csukott ajtó előtt, és csak egy hajszál választja el attól, hogy az asszonyra nyissa. Végül is abban se lenne semmi extra. Szeretnek ők egymás előtt pisilni. De ez most nem az a történet.

- De ne reménykedj, hogy amire kijössz a vécéből, addigra dobom a témát.

- Rendben, akkor ide kérem a reggelimet.

- Reggeli után is ez lesz a téma.

- Az ebédemet is a vécébe kérem.

- Ebédelni nem érek rá, tudhatnád. Mert három állásom van. Hogy eleget keressek ahhoz, hogy szüljél nekem gyereket.

- Akkor ne dolgozzál annyit!

- Mert? Úgy se szülsz?

- Jézuskám, ember, ne szekírozz, légyszi!

- Nem ember vagyok, hanem halek!

- Akkor meg pláne ne szekálj! Szekáljatok! Hülye földön kívüliek!

- Úgy! Szóval inkább xenofób vagy?

- Az vagyok, amit csak akarsz, csak hagyjál nyugodtan pisilni!

                                        O

 AMIT SZADÓ NAGYÚR NEM TUD, DE MI MÁR IGEN

 Szadó nagyúr se ébredt ám valami vidám napra ezen a borongós őszi reggelen. Mármint hogy a Réten borongós őszi, mert ilyen időjárás az Olümposz csillag harmadik bolygóján, a TÓTH-szigeten  ismeretlen és elképzelhetetlen.

Pedig be se rúgott az este. Ó, már mióta csak egy-két pohárkával fogyaszt az amúgy is enyhe, sangria-szerű itókából. De most mégis úgy éri, hogy piszkosul másnapos. Hasogat a feje, egy merő ragadós csipa a szeme és ólom nehezek

a végtag nyúlványai. Csak nem öregszik?

Pedig hamar fel kell szívnia megát. A megszokott napirend nem azért van, hogy azt ne tartsák be. Szigorúság, keménység, önfegyelem. Az kell a csíz hímnek, hogy mégis egy férfira emlékeztessen, ne valami eltaknyosodott kvargli kupacnak. Ha már nem kegyetlenkedhet, kínozhat, gyilkolhat többé. Sőt, még csak nem is kalózkodhat. Parancsolgathat, gőgösködhet, csicskáztathat.

Mivel nincs is kit. A feleségeit nyilván nem lehet, mivel már mind a három tucat szépség várandós tőle. A sztrapacskákat meg nem érdemes, amilyen rozoga népség. Hamar elfogynának. Így velük kapcsolatban marad az a harmat gyenge szórakozása, hogy gyilkos, hideg gyűlölettel méregeti őket reggelenként, amikor

lecaplat a Tóth-szirtről a kikötőig, hogy beszerezze a hölgyeknek meg magának

az aznapra való halat és tenger gyümölcseit, és hogy gyors tempóban leússzon egy olyan nyolc-tíz kilométert. Mivel annyi jól is esik reggeli előtt, és ennyi

mozgás nagyjából egyben tartja ellustulásra hajlamos testét, ami nem véletlenül hasonlatos egy másfél mázsás darabka, bűzölgő lágy sajtra. Bár az mégis csak kétséges, hogy a csíz hímek mindig ennyire ocsmányak, a csíz hölgyek meg csakis ilyen szépek voltak. Hát csak volt a két nem között valami közös nevező?

A csíz hölgyek talán kissé testesebbek lehettek, és nem akkorák, mint egy

nyolc-tíz éves ember gyerek, szitakötő szárnyakkal. A csíz hímek meg talán a keltető kádakban kaphattak valami (élesztő) gombás fertőzést anno, ami sajtszerűvé generálta, vagy inkább degenerálta az alakjukat – de a jellemüket vajon miféle vírus fertőzte meg? Bár az e kérdés eléggé rasszista, elismerjük.

Hol van az előírva, hogy egy értelmes lény ne legyen leírható az agresszív kvargli szóösszetétellel, és az ne legyen evolúciós szempontból nagyon is kívánatos a faj győzelmes túlélését tekintve? Na, ugye.

Szóval Szadó meg arra ébredt, hogy valami okból másnapos tüneteket produkál.

Ám ezzel nem szabad törődnie, mert ki az ágyból, katona, talpra fel, vagyis rá, és uzsgyi le a kikötőbe máris!

Szadó hördül, rándul, baromira fáj a feje.

Szadó nagyobbat hördül, még nagyobbat rándul. Felülne, de nem tud.

Mi az isten?! Tisztára olyan érzése van, mint kéz és lábnyúlványát lekötözték volna. És a nyakánál, a derekánál, meg a két lábnyúlványánál ott, ahol másnak úgy általában a térde van, külön rágúzsolták az ágyhoz?

De hogy a francba?!

Szadó most nem hörög, ne rángatózik, az észkeléseit elemzi.

Hát nincs mese. Hacsak nem hallucinál, vagy még mindig húzza a lóbőrt és álmodik. A kéznyúlványa a csuklónál elől, a két bokája pedig szorosan egymáshoz kötözve. És az egész teste nem csak az érzékelt részeknél, hanem úgy, ahogy van, akár egy közözött sonka.

De kicsoda?

És miért?!

Amíg ebben az ügyben lenyeldekeli a rátörő pánikot, megpróbálja átgondolni, ki tenne vele ilyet? Már ha merne. Szerte az univerzumban mondjuk több ezren.

Bosszúra szomjas lények, népek, ahol martalóckodott. Csíz hímek, akiket megalázott, megkínzott, kivégzett, de még nem gyilkolt le teljesen. No de itt?

A Tóth-szigeten? Ha csak a vén sztrapacskák nem, akik megelégelték volna

gyilkos nézelődéseit? Á, azok nem mernének ilyet. És az asszonyai nem is hagynák.

De akkor kicsoda merészelte ezt?

Szadó a fejfájása ellenére résnyire nyitja a szemét, beengedve az agyába

némi fényt. Ez nem könnyű a csipa miatt. És az agya is közbesikolt: jaj, ne még! De! Muszáj körülnézni. Lehet, már nem is a szigeten van? Álmában elrabolták, és…

De ki? Ki rabolta volna el?

A rényire nyitott pillákon át a szokottat látja: a kis mészkőház repedezett mennyezetét. Azt is mióta halogatja, hogy kitömi oltott mésszel a réseket, legyen szép. Elvégre ez mégis a matróna és az ő hálója, a királynőé és a királyé,

akiknek nem sokára születik vagy negyven alattvalója. Hű, micsoda várva várt nap! Vajon milyenek lesznek a gyermekek? A lányok és a kisfiúk? Lehet, már az első, újra egyesített csízfajból valami szép, nemes születik?

Bár úgy lenne!

De most mi van?!

Ő itt gúzsba kötve?

És Szadó egy harmadik, most már méltatlankodó hörgést enged ki magából,

a hánykolódást, mint olyat, elmellőzve, mert a kötelek szorosságából arra következtet, hogy a megkötözése van annyira alapos, ha nem is profi munka, hogy kár a szabadulással vesződni, amíg a helyzet nem tisztázódik.

Lehet, ez valami szita-barbi népszokás, hogy az év egy napján úgy emlékeznek

meg a csíz hímektől való megszabadulástól, hogy egyet, nyilván bábút

megkötöznek és-  elégetnek netán?! Mint primitív népek az ellenséget? A telet?

Ne már, hogy harminchatszoros örömapaságát nem érheti meg, mert mint

megelevenedett hagyományt, elégetik?

Hoppá!

A gyanú mintegy igazolódni látszik, amikor az ő királynője, a Matróna

hajol föléje. A szeme vörös. A sok sírástól? Ám az arca kemény, és hideg.

Gyönyörű kék szeméből gyűlölet sugárzik.

- Mi van, he?!- próbál kellő hangot megütni a Nagyúr, de a Martróna szeme rebbenéséből rögtön látja, nem találta el.

- Mi?

- Mi?!

- Mi?!

- Mondjad már, asszony!

- Megtudtuk.

- Mit?

- Azt.

- Mit azt ki?

- Mi?

- Mit?

- Azt!

És ezt még eljátszhatnák vagy öt percig, ha a Matróna mérgében, gyűlöletében újra sírva nem fakad, Szadóba pedig a fejébe hasító fájdalom fojtotta a szót.

Így aztán egy darabig hallgatnak. A Matróna otthagyja Szadót az ágyon, de a helyiségből nem megy ki.

Szadó meg űzötten ötletek után kapkod, amennyire a fejfájása engedi.

Mit tudhattak ezek meg? Róla? Amiért megkötözték, akár egy fenevadat, egy gonosztevőt? És akkor… nyilván nem másnaposság ez, hanem…

Ezek valamit belekotyvasztottak az esti italába, hogy…

De miért?

Még hogy miért?

Ja, persze…

Mintha Szadó nem tartott volna ettől a legelső naptól fogva, hogy a Matróna megmenette őt a Sztrapacskák étvágyától, hogy azok, mint hagymás halat felvagdalják és fő étekként elfogyasszák feltámadásuk örömére.

Amely feltámadásra éppen azért szorultak , mert ő, Szadó, lazán kiirtotta őket mind egy szálig, ugyebár egy laza, ám alapos gáztámadással.

Szóval ezt tudták meg?

Vagy valami kisebb vétségről lenne szó? Bizony, ezt nem ártana tisztázni.

Szadó tehát minden erejét összeszedve a Matróna felé fordítja a fejét.

Szegény asszonyka az ablaknál áll, szitakötő szárnya bánatosan remeg.

- De mi a baj velem, az istenért? – krákog bele a csendbe a csíz hím, és ő, a büszke kínmester már csak azért a takony hangért is ezerszer örök halált érdemelne. Tényleg nagyon elpuhult itt. Csíz hím ilyen esetben hallgat, várja a kínhalált és a képébe kacag.

- Te voltál, az! – válaszol a Matróna halkan, de nem fordul el az ablaktól.

Mi? Mi voltam? Szadó tudja jól. Inkább azt kérdezi: kitől?

- Majd rájössz te…időben, ne félj! – néz rá most az asszony és kimegy a házból.

Így aztán Szadó nem tudja meg. Ám kár abban reménykednie, hogy ez így is marad, és ahogy a szólás mondja: bután is hal meg. Most viszont főhet a levében. Hogy kész, vége a jó világnak, a békének, a szeretetnek, a harminchatszoros, boldog apaságnak, az persze tiszta sor. Efelől nincs az öreg

kínmesternek illúziói. De ki árulta el?

Nohát, Szadó ezt még nem tudhatja, de mi igen. Elvégre nem mi vagyunk bűnösök a Tót- sziget elpusztításában.

Mint az várható volt, egy olyan, hogy különös idegen érkezett a szigetre, aki először hal volt és csaknem megették, aztán szárazföldi lénnyé változatta magát, végül a kis szitakötő lányok címeres vezér hímévé avanzsálódott, elég hamar híre ment. Pletykálták a sztrapacskák maguk közt, aztán a kikötőben a halaknak, a sirályoknak, a viharmadaraknak, azok meg persze szinte a hang sebességével

repítették ezt tovább. A furcsa idegen kilétéről először érdemben Poszeidon, a tengeristen értesült, aki már éppen kiheverte Zeusz látogatását és bizony érzett Szadóval szemben némi bosszúvágyat a közös stikli miatt, amitől a főistennek szünet nélkül fájt az egyik zápfoga, és ha az kínjában ki is húzta magának, másnapra új nőtt, de csak azért, hogy az is fájjon. Na most, amit Poszeidon tud, azt már szinte mindenki tudja, mivel a tengeristen szigetén mindig is buli van, és a bulik hangulatának megtartásához mindig is kell a hír, a pletyka, az anekdota, legalább annyira, mint a bor, a sör meg a pálinka. Na és az azért elég szaftos sztori, hogy azok a kis szitakötő csajok, akiket Zeusz visszapofozott Hadésztól,

egy furcsa idegennel dugnak, akár a nyulak, sőt, népiesen szólva, mind be is kapták a legyet, úgy maradtak, fel lettek csinálva, stb.

A tenger istene tehát nem átallta egy koszlott, öreg szulával megüzenni a gyanúját a főistennek: talán egy csíz, és nem is akármelyik csíz hím az, aki kéjurat játszik a Tóth-szigeten, ami mégis csak az istenek, a félistenek és a meghívott vendégeik sztrapacska-vendéglője, bizonyos szempontból szigorúan zártkörű intézmény, még ha az utóbbi hat-hétszáz évben ki is ment a divatból.

Zeusz meg éppen az utolsó adag sugárfertőzött mérgeket brunzolta, izzadta ki magából, ami az Űrbéka taktikai atomcsapása miatt szenvedett el, és ha nem lenne halhatatlan, abba bizony bele is pusztult volna. De bezzeg az ökrei.

A tehénkéi! A kecskék, a birkák, és a lábas jószágok. Meg minden, ami élt

Zeusz szigetén, nem volt halhatatlan. Így az a mindenkor kies, buja zöldben lüktető sziget, ami amúgy egy mélyen szunyáló tenger alatti vulkán

krátere, a legmélyebb pontján mélykék tengerszemmel, most kietlen, szürke,

megolvadt, és aztán kihűlt kőzet csupán. Optimista közelítéssel húsz év, amire a növényzet ismét lábra kap, és még minimum húsz, hogy a betelepített állatok ne életképtelen mutánsokat hozzanak a világra. Szegény főisten. Hiába ragaszkodik immár a lakhelyéhez, arra az ötven-száz évre máshová kell költöznie. És egy annyira öreg isten, mint Zeusz, akár egy öregember: már régen a megszokásai

rabja.  No és hová költözzön? Béreljen egy másik szigetet? Itt már minden talpalatnyi száraz föld valakié. Főisteni hatalmával élve fogaljon le egyet?

Azt is megtehetné. De bölcsen úgy gondolja, mostanában nem tanácsos

némi pöffeszkedő hatalmaskodással megint szerezni magának egy ellenséget.

Egy taktikai atomcsapás még Zeusz pökhendi magabiztosságát is megtépázta.

Nos, éppen a lehetőségein töprengett a tengerszeme partján ücsörögve egy

viszonylag kényelmes kövön, amikor a koszlott szula ráakadt végül, pedig már éppen menni akart tovább, miután vagy háromszor körbe repülte a súlyosan ronda és még mindig halált sugárzó szigetet, ami csak azért nem kattog és sípol és figyelmezet, mert nem Geiger-Müller számláló, hanem sziget.

Na, gondolta magában szegény öreg szula, nekem most már tuti, hogy annyi.

Mert mért kell neked istenekkel haverkodni? Maradtál volna távol Poszeidon buli-szigetétől! Egyáltalán mit kerestél ott? Csak nem egy fiatal tojót? Azok a kis ribancok évek óta csak károgva kiröhögnek. És most tessék. Legkésőbb holnap majd elkezdenek kihullani a tollaid. A szemed besárgul és öklendezve okádod ki a zúzádat. Hát ezért döntött úgy, negyedik kör már nem lesz, hanem egyenesen megindul északnak, megy, amíg repülni bír, legalább büszkén és szépen haljon meg. Úgy is tett. Feljebb emelkedett, északra mozgó termiket keresett, és akkor pillantotta meg a kövön kuporgó alakot. Ezen a véletlenen múlott Szadó Nagyúr boldogsága? Ráfoghatnánk, ha nem tudnánk, véletlenek márpedig nincsenek.

De ezzel nincs ám vége a nem véletlenek sorának! Mert az öreg, koszlott és most már súlyosan sugárfertőzött szula, miután megpillantotta alant a Gondolkodó pózába merült alakot.

 Gondolkodó, valószínűleg a leghíresebb Rodin alkotás. A Pokol kapuja oromzatára tervezte, és a művéről elmélkedő Dantét ábrázolja, bár önálló munkaként ismert. Csakhogy Rodin teremtő elméjében és munkásságában a Gondolkodó Dante megszemélyesítésén messze túllép, és a meditáló-elmélkedő ember sokkal általánosabb érvényű megtestesítője: az emberé, aki rendkívüli erőfeszítések árán emelkedett fel az állatvilágból, és misztikus megvilágosodás révén megszületik elméjében az első gondolat. Formailag a Gondolkodó sokat köszönhet a klasszikus művészetnek, különösen a Vatikáni Múzeumban található Belvederei Apolló torzójának, továbbá Lorenzo Medici ülőszobrának és Michelangelo Mózesének. Ami megkülönbözteti Rodin alkotását az előképeitől, az annak az erőfeszítésnek a kifejezése, amelyet a gondolkodás jelent, és a művész az alak minden izomzatát ennek a koncentrációnak a megjelenítése érdekében formázza meg, olyannyira, hogy a gondolkodás érzékelhetővé, szinte tapinthatóvá válik.

A szerkesztő

És akkor most, a szerkesztő „szorgalmas” kutatása után a wikipédiában mindjárt és egyenesen állítsuk azt, hogy maga Zeusz is az elmúlásra és az alvilágra gondolt?  Noha a Dante és Rodin nevű urakat nyilván nem ismerhette, mivel jó három-négyezer évvel ezelőtt jómaga is felszállt arra a csillaghajóra, akit a csillagközi speditőr cégtől béreltek volt, hogy végképp elhagyják a Földet, rajta az igaz, hogy hálátlan, de legalább biztos önpusztításra hajlamos emberiséget?

No de mire másra is gondolhatott volna a vén hülye Zeusz, hogy ezen a szigeten minden bedöglött?

Szóval a szula hezitált egy kissé nagyon, hogy a maga részéről nem látta, amit

látott, és lazán utazik tovább a termikkel, mert ki tudja, meddig kell még másik meleg légáramlatot keresnie, ha ezt elhagyja és alászáll az üzenetet átadni.

Aztán győzött benne a kötelességtudat. Hogyha egyszer vállalta, akkor tegye meg. Mintha neki nem lenne már tökmindegy. No és a szulaság nem annyira makulátlan hírneve?  Miszerint egy fél döglött hal megkaparintásáért minden sunyi aljasságra képesek? Ami úgy igaz, hogy nem igaz? És ki ne ravaszkodna néhány jó falatért, ha baromi éhes? De mit neki a szulaság jó hírneve? Ki nem pottyanja azt le jó magasról? Amikor a tojók évek óta csak röhögik?

Aztán az öreg, koszlott szula mégiscsak otthagyta a szuper kellemes termiket.

És alászállt a pózoló ripacshoz. Na, nem túl közel. Hogy legyen ideje némi rikácsolással felreppenni, ha az úgy mozdul, mint aki követ ragad. Nem mintha neki már nem lenne mindegy. De nehogy már egy ilyen dobásától szakadjon le a begye.

Ám Zeusz csak nézett ki a fejéből, és noha a szulára bámult, nem biztos ám, hogy látta is, amíg a koszlott kolléga rá nem rikácsolt.

- Te vagy az a Zeusz?

Pimasz kis szarházi, fintorodik el a főisten. Atomcsapása előtt ennyi elég is lett volna, hogy helyből megdöglessze egy olyan kis villanyos sistergéssel, ami még egy villámcsapás se, csak amolyan elektromos kisülés tizenöt-húszezer volt között, hét-nyolc amper erővel. Csak a miheztartás végett. Na de itt kinek arcoskodjon, ahol minden halott?

- Ki kérdi?

- Hát én.

- És te mégis ki a faszom vagy?

- Én vagyok az öreg szula. De Poszeidon, a haverod azt tanácsolta, mutatkozzak be úgy, hogy a te Hermészed. Mivel szaftos hírt bízott rám. Mondjad, vagy leszarod?

- Mért szarnám le?

- Úgy nézel ki, mint aki elég maga alatt van.

- Mond már!

- Ahogy ott ülsz, haver… Mint aki a következő percben úgyis a tóba

öli magát… Mellesleg tudsz róla, hogy itt halálos erős gammasugárzás van?

Mi ezt, szulák, tutira érezzük, mint az északi sarkot.

- A szaftos hírt mondjad!

- Ja! Poszeidon azt üzeni, hogy valami csíz nevű lény mégse hagyta el a

bolygót, hanem a Tóth-szigeten dugja a nőket.

- Micsoda?!

- A reagálásodból úgy veszem ki, hogy nem hiába repültem idáig.

- Az a szemétláda Szadó itt van?!

- És ez jó hír vagy rossz?

- Azt a jó édes kurva anyját!

- Mert ha jó hír, akkor mint főisten, nincs kedved engem csodálatos

módon meggyógyítani és ifjú szula kakassá varázsolni, de az se bánom,

ha örök életet adsz nekem egy kicsit.

- Mi van?!

- Nem te vagy a főisten?

- Na, húzzál a szemem elől, amíg agyon nem csaplak!

Anyád!- mondja a szula, de csak magában, mert inkább szárnyra kap és megfogadja Zeusz tanácsát. És nekiáll ezerrel, hátha utoléri még azt az északra tartó termiket. De persze semmi esélye. Így újra meg kell állapítania, hogy teljesen felesleges az istenekkel bármit is kezdeni. Mocsadék, gőgös, hálátlan tahó mind.

Zeusz meg?

Hát nem sokat tökölt. Pár percig ha gyártott terveket. Fogta magát és halászsassá változott. Ő bezzeg utolérte volna a termiket, de neki nem arra vezetett az útja.

Hanem észak-nyugatnak, át az óceánon, és egy kicsit túl az üveghegyen.

A Tóth-szigetre.

Hét napig repült, hétszer evett halat. A harmadik napon egy lustán sütkérező cet hátára telepedett le egy kicsit pihengetni. És hát naná, elmesélte a cetnek, hová igyekszik és miért. Na és akik azt hiszik, hogy a cetek nem pletykásak, hát azok ennél nagyobbat aligha tévedhetnek. Mert pletykásak. Csakhogy ők nem egy kávéházi asztalnál ülve, hanem a tengerekbe merülve és tengernyi távolságban egymás között. Így történt, hogy Zeuszt megelőzte az érkezése híre, de a célja is. Meg hogy valójában ki az a csíz, aki dugja a szitakötő tündéreket.

A cet pletykát a legöregebb sztrapacska hallotta meg, aki ott szokott ülni mindig a kikötő egyik stégjén, négyszáz éve ugyanazon a bakon. Így aztán ő üzent a matrónának, hogy sürgősen beszélniük kéne. A matróna így tudta meg, ki az a Szadó. Hát aki őket kiirtotta, csak azért, hogy Pubé Nagyúr is a hullák közt legyen. Na és akkor az öreg sztrapacska javasolta a matrónának, hogy ejtsék fogságba a népirtó gyilkost. Hogy amire megjön Zeusz, már ezzel várják.

Mintegy ajándékul felkínálva neki, elnyerve ezzel – talán- a jó szándékát.

Nahát.

És ezt mind nem tudta ám Szadó, ahogy ott feküdt az ágyon gúzsba kötve.

De mint mondtuk, egyelőre jobb is neki így, noha nyilvánvaló, hogy nem bután hal meg. Meg az is, hogy neki most tutira annyi.

[nemzetinet]

József Attila verse nem lehet bírálat tárgya?

Nagy vihart kavart Tőzsér János filozófus, miután az Élet és Irodalomban megírta: közhelyes és/vagy következetlen a filozófiai mondanivaló József Attila Eszméletében. Többen nekimentek írásának, köztük az egyik legismertebb József Attila-kutató, Tverdota György. A botrány kirobbantójával beszélgettünk.

– Elsőként talán érdemes kitérnünk az Eszmélethez való viszonyára s arra, miért ezt a József Attila-verset választotta elemzése tárgyául. Miközben a bírálatokra reagáló válaszcikkében írta, hogy az Eszmélet gyakori olvasója, és korábban is leszögezte, hogy nem a verset támadja, több bírálója is ezzel ellentétes megállapításra jutott. Pór Péter szerint „az embernek az a benyomása, hogy nem szenvedheti”, Marno János pedig még azt is említette, hogy neki nem szívügye a vers, de azért mindent nem hagyhat szó nélkül. – Adva volt az Eszmélet, amit – szemben József Attila olyan verseivel, mint a Mikor az uccán átment a kedves vagy a Mama – gondolati költeménynek szokás tartani. Mármost, ha így van, akkor nem lehet ördögtől való feltárni a benne rejlő filozófiai-gondolati tartalmakat. Erre tettem kísérletet, és arra jutottam: filozófiai mondanivalója vagy közhelyes/triviális, vagy bizonyos kulcsfontosságú helyeken inkonzisztens. A célom az volt, hogy ezeket pontosan, viszonylag provokatív formában megfogalmazzam, vitaindító gyanánt.

– Igaz tehát, hogy nem szenvedheti a verset? – Nem tartozik a kedvenc József Attila-költeményeim közé. Az, hogy nem szenvedhetem, azért elég erős megfogalmazás.

– Mi a helyzet a többi József Attila-verssel, azoknál is érzett már hasonlót? Válaszában Marno János rögtön a Tehervonatok tolatnakból vette mottóját, s a ciklus többi darabját is figyelmébe ajánlotta. Mondván: ne ragadjon ki egy József Attila-költeményt a kontextusból. – József Attila többi műve esetében, például a szintén gondolati költeménynek tekintett Külvárosi éj vagy A Dunánál című versek esetében nem tapasztaltam ilyen fajta inkonzisztenciákat. Nyilván ismerem egyéb műveit is, de én konkrétan az Eszméletről kívántam írni.

– Gyakori olvasója József Attilának? – Ez hangulatfüggő: ha valaki nem irodalmár, úgy nem kerül minden nap a kezébe verseskötet. Mikor mégis, akkor sem akármi: régi magyar irodalmat például viszonylag kevesen olvasnak. Nekem mondjuk Zrínyi vagy Balassi az érettségi óta nem volt a kezemben. És ez – felteszem – nemcsak rám jellemző, az átlagolvasók így vannak vele szerintem.

– Furcsa kettősség figyelhető meg a kritikájára adott válaszokban: miközben amellett érvelnek, hogy a filozófiai versként való értelmezés nem elhibázott, addig a filozófusságot gúnnyal emlegetik önnel kapcsolatban. Tverdota György Platón kései utódjaként hivatkozott önre, míg Pór azt írta, „a filozófiából iskolázott professzor magasságából szól”, s általában is úgy vélték a megszólalók: afféle Horger Antalként próbálja leiskolázni a nem elég képzett költőt. – Tverdota professzor tulajdonképpen válaszra sem méltatott, csak gúnyolódott. Másrészt néhány Eszmélet-elemzést ajánlott a figyelmembe, többek között a sajátját. Felhívta továbbá a figyelmemet, hogy számos filozófus hatott József Attila lírájára: ezt speciel soha nem is vitattam. Ahogy azt sem, hogy az igazságra törekvés a filozófiai mellett megilleti a költészetet és a művészeteket általában. Én is úgy gondolom, hogy a művészet az emberi létezés megértésének eszköze, csak teljesen más módon járul ahhoz hozzá, mint a filozófia. Hangsúlyoztam azért a válaszomban: a témában Tverdota episztemikus feljebbvalóm, emiatt különösen fájó a vitakultúrájának színvonala. Úgy érzem, nem akarta megérteni az álláspontomat (az érveimről nem is beszélve), s nem gyakorolta a hermeneutikai jóindulat elvét.

– Vitaindítójában említette, hogy outsiderként ír, és mintha a válaszadók is azt sulykolták volna, hogy filozófusként nem kompetens véleményformáló. – Pór Péter egész pontosan azt írta: értelmezésem azért elhibázott, mert nem ismertem fel az Eszmélet műfaját. Hogy nem tanköltemény, hanem gondolati líra, ami a gondolatért való küzdelemről szól. Belső feszültséget említett, ami szerinte egyáltalán nem probléma egy versnél, sőt. Álláspontom viszont, hogy egy filozófiai költeménynek, ha nem is filozófiai kérdések megéneklése a célja, valamilyen koherens filozófiai víziót kell tartalmaznia. Azt szándékoztam megmutatni: ebből a szempontból az Eszmélet nem sikeres.

– Második írásában említette is, hogy az következetlenség nem lehet erénye semmilyen emberi alkotásnak, Pór Péter viszont azzal érvelt, „egy költészeti szöveg eszmei tárgya nem feltétlenül a konzisztencia, hanem esetleg éppen annak az ellenkezője.” Az eszmei tárgy szándékosságot feltételez, ön pedig mintha azt bírálná, hogy a vers úgy inkonzisztens, hogy a költő szándéka nem ez lehetett. – Így van, szándékolatlan inkonzisztenciáról írtam. Paár Tamás példaként hozta Villon versét, az Ellentéteket. Itt az első pillanattól tudható, hogy a költő szándéka bizonyos ellentétek vagy ellentmondások megfogalmazása. Milan Kundera írja valahol, hogy minden írónak és költőnek mindjárt a legelején egyértelművé kell tennie, mire számítson az olvasó. Úgymond hamarjában „szerződést” kell kötnie a befogadóval. Az Eszméletben József Attila nem teszi nyilvánvalóvá, hogy versében inkonzisztenciákat fog állítani. Ismétlem: nekem úgy tűnik, a vers célja egy filozófiai vízió kifejtése. És azt állítom, ez nem volt sikeres a részéről. Ezzel azonban nem mondom, hogy a vers nem jó, hogy esztétikailag ne lenne kiváló.

– Módszerét bírálva Varga Péter András és Pór is problémásnak nevezte az analitikus filozófiai megközelítést, Varga szerint „ha egy kanonikus szöveg ilyen kis arányban bizonyul hasznosíthatónak”, akkor nem a művel, hanem az elemzési módszerrel lehet a probléma. Ön válaszában részben szándékos provokációként beszélt erről, de volt más célja is a módszernek? – Megemlítettem a kekeckedés kedvéért: ha a kontinentális filozófia „nyelvén” írtam volna, vagyis annak tipikus stílusjegyeit alkalmazom, jóval kevesebbeket bosszantott volna fel az írás. Megjegyzem, a kontinentális beszédmódot nagyon könnyű parodizálni. Nem gondolom azonban, hogy az inkonzisztenciára való hivatkozás, illetve a lehetséges világok terminológiája kizárólag az analitikus filozófia sajátossága volna.

– Miért szeretett volna provokálni? Hogy válaszokat kapjon? – Olyan közegből jövök, ahol úgy tartják, hogy a racionális vita önmagában értékes dolog. Érdekes cikket akartam írni, ami reagálásra késztet. Az analitikus filozófiát azért szeretem, mert szabad a légköre: nincsenek dogmái, nincsenek olyan filozófiai elméletek, melyek mellett vagy ellen ne lehetne érvelni. Síkra lehet szállni amellett, hogy a fizikai tárgyaknak vannak temporális részei, de ezzel szemben is. Lehet amellett érvelni, hogy léteznek univerzálék, de amellett is, hogy nem léteznek. A kontinentális filozófia abban az értelemben kevésbé szabad, hogy vannak bizonyos szent tehenei, akiket nem nagyon szabad vagy illik kikezdeni. Még nem olvastam magyar kontinentális filozófustól olyat, hogy valamelyik nagy kontinentális filozófust részletesen bírálta volna. Inkább maradnak a szövegértelmezésnél. Ha fogalmazhatok patetikusan: az analitikus filozófia a kritikai gondolkodás legnagyobb tanítómestere. Az analitikus filozófiai beszédmód a szövegem esetében azonban tényleg puszta stíluselem: enélkül is megfogalmazhattam volna a mondandómat a versről.

– Marno azt említette, hogy József Attila a szélsőségek embere, akitől nem meglepő, hogy egyszer így látja a világot, máskor a szöges ellentéteként. – Igen. Úgy látja, nem veszem figyelembe József Attila költészetét általában. Csakhogy, attól hogy más műveit hozzávettem volna, az Eszmélet nem vált volna konzisztenssé. Nagyon furcsa lenne, ha egy versről nem lehetne bemutatni, hogy ilyen és ilyen hibái vannak. Olyat semmiképp nem akartam általánosságban állítani, hogy a költő fejében káosz lenne, vagy ne lenne egységes víziója a világról: konkrétan az Eszméletről akartam megmutatni, hogy bizonyos pontokon inkonzisztens.

– Két inkonzisztenciát mutatott ki: egyik szerint itt azt írja a költő, hogy szabadság nem lehetséges, ott azt, hogy igen. Másik pedig a világ felépítésére vonatkozik: széthull darabokra vagy szorítja egyik dolog a másikát? Előző kapcsán utóbb arra jutott, Paár meggyőzte: József kétféle szabadságfogalmat használ, a társadalmit és a metafizikait, előbbi lehetséges, utóbbi nem. – Így van, Paár érvelését meggyőzőnek tartom. Hogy a kritikáját elfogadom, szerintem épp azt igazolja, hogy az a perspektíva, ahonnan a vershez közelítettem, nem eleve rossz. Elfogadom viszont, hogy figyelmetlen voltam. A vers leghíresebb passzusa kapcsán azonban továbbra sem vagyok meggyőzve: egyszerre vázolja a világ merev struktúrájú képet, illetve törékenységét, esetlenségét. A kettő együtt nem megy. A világ nem lehet a egyszerre determinált, stabil rendszer is, és egyúttal a természete szerint darabjaira hulló.

– Nem lehet, hogy Reviczky Gyula Magamról című versét is idézve a világ itt és ott is a hangulat tükreként jelenik meg? Egy művészeti szövegben nem fogadható el, hogy a világot hol így, hol úgy látja? – Dehogynem, nyilván elfogadható. Csakhogy az Eszmélet nem pusztán hangulatokat fejez ki. A magyar filozófiai líra egyik legnagyobb alkotásának tekintik: a filozófiában pedig gondolatok vannak, és nem hangulatok. Nekem nem tűnik úgy, hogy ez a vers kizárólag hangulatokat kívánna megjeleníteni: inkább a valóságról szóló metaforákkal találkozhatunk. József Attila hosszú ideig írta, összegző jellegűnek szánta, és sehol nem jelezte, hogy szándékosan ellentmondásokat kívánna közölni.

– A következetlenség mellett a másik vád a közhelyességé, egy ponton pedig még azt is kijelenti egy Eszmélet-rész kapcsán: „egyes kamasz (főként emós) lányok és fiúk mélynek és eredetinek semmiképpen nem nevezhető életfilozófiája.” József Attilát viszont általában is nevezhetjük a kamaszok egyik kedvenc költőjének, nem véletlen, hogy már punkegyüttes is dolgozta fel verseit. Közhelyesnek tartja József Attilát? – Egyáltalán nem tartom közhelyesnek, viszont az említett részt a másfél mázsás szőke boldogságról annak látom. Úgy tűnik, a boldogságot az ostoba emberek kiváltságaként említi, és mindenki, aki nem ostoba, valamiképpen boldogtalan. Ez szerintem kínos.

– Beszélhet egyfajta felszínes boldogságérzetről is, nem? Ami valamiféle boldogság, de nem A boldogság. – Nem hiszem, hiszen azt írja, látta a boldogságot. Ez a fogalomra vonatkozódik. De lehetséges másféle olvasat is, ahogy említettem: nem kizárt, hogy minden másként van, mint ahogy gondolom.

– Pór és Tverdota is olyan verseket említett még, mint Babitstól a Hadjárat a semmibe, illetve Vörösmartytól a Gondolatok a könyvtárban. Mintegy sugallva: ezek is gondolati versek, így ha az Eszméletet bírálja, kritizálnia kell ezeket is. – Az Eszméletnek a magyar irodalmi kultúrában betöltött szerepe sokkal erőteljesebb, mint a Hadjárat a semmibe című verséé. Ha utóbbit elemzem, szerintem nem is érdekelt volna sokakat. Az Eszmélet viszont tabu a magyar költészetben. A tanulmány története 2009-re nyúlik vissza. A Magyartanárok Szövetsége Németh G. Béla tiszteletére szervezett konferenciát, és ott előadtam tanulmányom protováltozatát. Ki is alakult egy szerintem érdekes vita, miközben, ha másról nem is, de arról megbizonyosodhattam, hogy az irodalmárok legnagyobb része úgy tekint e versre, mint ami nem lehet semmiféle bírálat tárgya. Engem ez kicsi zavart, többek között ezért is döntöttem hét év elmúltával a cikk megírása mellett.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017. 01. 13.

József Attila verse nem lehet bírálat tárgya? a Nemzeti.net-en jelent meg,

[amatorfilozofus]

Ungváry Krisztián és a Nyelvi Fordulat

Ungváry Krisztián 2023-ban tartott egy előadás sorozatot „Egy történelem – sok magyarázat. Interpretációk a magyar történelemről” címmel. Az előadások nagyon érdekesek és tanulságosak, és ajánlom is őket, a youtube-on mindegyik megtekinthető.

Az első előadásban azonban, melynek címe : „A történész mint „bíró”. Ítéletalkotás és történeti koncepciók”, Ungváry „sajnos” a történelemtudomány filozófiai kérdéseivel foglalkozik. Azért írom, hogy „sajnos”, mert úgy gondolom az előadás eléggé kusza és nem kellőképpen átgondolt. Ungvárynak szerintem sok módszertani és elvi elképzelése helyes, de teljesen szükségtelen ehhez azokat a „filozófiai” kérdéseket előrángatni, amikről beszél. Igazából egy ponthoz szeretnék hozzászólni, mert az egyik diáján Richard Rorty neve szerepel, és mivel nekem Rorty különösen kedves, ezért megszólítva érzem magam, hogy kommentáljam az előadás ezen részét, ami nagyjából 10 perc.

Elég nehéz belekezdeni, mert ebben a 10 percbe Ungváry elég sok mindent besűrít. Kezd a „nyelvi fordulat” bemutatásával, aminek levonja szerinte legfontosabb tanulságait, majd ezt szeretné használni keretrendszerként különböző idézetek elemzésére. Az idézeteket az általa „új konzervativizmusnak” nevezett irányzat illusztrálására használja, ami szerinte egy „posztmodern” jelenség, bár nem definiálja mit érte „posztmodern” alatt illetve azt sem, hogy ez hogyan kapcsolódik a „nyelvi fordulathoz”.

Elsőként Ungváry a filozófia „nyelvi fordulatáról” beszél, és ennek hatását vázolja a történelemtudományra. A nyelvi fordulat történelemírásra gyakorolt hatásáról nekem nincsenek ismereteim, szóval elfogadom, amit Ungváry mond, bár megjegyzem, hogy ahhoz a tanulsághoz, amit levon az előadásban és példákkal illusztrál szerintem semmi szükség a filozófia nyelvi fordulatát felhozni. Ungváry azt tekinti a fő tanulságnak, hogy a nyelvhasználat befolyásolja azt, ahogyan a világról gondolunk. Az ő példái a „patkánylázadás”, a „gengszterváltás”, illetve a „módszerváltás”. Szerintem mindenféle nyelvi fordulat nélkül is érthető, hogy akik ezeket a megnevezéseket használják, milyen színben szeretnék feltüntetni ezeket az eseményeket, én itt nem látom szükségét semmilyen filozófiai hivatkozásnak. Ahhoz, hogy tudatában legyünk annak, hogy bizonyos kifejezések lekicsinylők vagy rosszindulatúak nem szükségeltetik egy „nyelvi fordulat”.

Ungváry Rorty-t a „nyelvi fordulat” bemutatásánál hozza be, bár kifejezetten Rorty-ról nem mond semmit. A dián a következő írás szerepel: „A nyelvi fordulat – Valóság és a valóság megjelenítése közti viszony (Richard Rorty 1967)”. Több szempontból kérdéses számomra miért áll ez így a dián. „A nyelvi fordulat” egy esemény a filozófiatörténetben valóban, de ezt elég nehéz lenne konkrét évhez és személyhez kötni. Az ember leginkább egy listát tudna adni, azokról a filozófusokról, akikre úgy gondolunk, mint a „nyelvi fordulat” elindítói, ezek Gottlob Frege, Bertrand Russell, Ludwig Wittgenstein, illetve a Bécsi Kör filozófusai közül lehetne neveket mondani, mint Moritz Schlick vagy Rudolf Carnap. Rorty az „analitikus filozófiai” irányzat filozófusaként kezdte karrierjét, de semmiképp nem köthető hozzá a „nyelvi fordulat”, ő már egy következő generáció tagja. Ezek a filozófusok jóval 1967 előtt már megírták műveiket amiket a nyelvi fordulat részének tekintünk, szóval az is kérdéses miért szerepel ez az évszám a dián. Erre könnyű megtalálni a választ: Rorty-nak ekkor jelent meg a szintén „Nyelvi fordulat” címet viselő könyve, ami egy általa szerkesztett antológia, de Ungváry ezt nem magyarázza meg. A „nyelvi fordulat” kifejezés egyébként nem Rorty-tól hanem, Rorty állítása szerint, Gustav Bergmanntól származik, de talán ez részletkérdés esetünkben.

A dia további része is csalóka, ha már tisztáztuk, hogy Rorty itt csak azért került a képbe, mert ezzel a címmel jelent meg antológia kötete annak nem az volt az alcíme, hogy „Valóság és a valóság megjelenítése közti viszony”, hanem „esszék a filozófia módszertanáról”. Itt már úgy gondolom Ungváry a „nyelvi fordulatot” mint jelenséget próbálta magyarázni. Ungváry azt mondja, hogy a nyelvi fordulat fő üzenete az, hogy „A nyelv nem egy semleges közvetítő, nem egy átlátszó közeg, hanem egy homályos tükör.” illetve, hogy „A nyelv önálló szerepet tölt be a valóság értelmi feldolgozásában.”.  Az első mondatot azért vicces egy dián szerepeltetni Richard Rorty nevével, mert Rorty leghíresebb könyve a „Philosophy and the Mirror of Nature” épp azt kérdőjelezi meg, hogy az emberi tudás egyfajta tükre lenne a világnak. Rorty vitatja, hogy a nyelv szerepe a világban levő dolgok, tények reprezentációja, és így a tükör nem is lehet homályos, hiszen nincs tükör. A második megállapítás szerintem helyes lenne, annyiban, hogy nyelv nélkül nem lehetne gondolkodni a világról, bár nem tudom mit jelent az, hogy ez a szerep „önálló”. Az „önállóság” többnyire azt szokta jelenteni, hogy valamitől független, de mitől? Ezt a mondatot így bevallom nem értem.

Ez a két megállapítás helyesen írja le a filozófia nyelvi fordulatának mibenlétét? Igazából nem. Ha már szóba került nézzük meg Rorty, hogyan definiálja a nyelvi fordulatot az antológiás kötethez írt bevezetőjében (ez Rorty egyik legjobb írása egyébként): „Nyelvi fordulat alatt azt a nézetet fogom érteni, hogy a filozófia problémái megoldhatóak (vagy elkerülhetőek) nyelvünk megreformálásával vagy azzal, ha többet tudunk meg az általunk jelenleg használt nyelvről.” [fordítás tőlem] A nyelvi fordulat sokkal inkább szólt arról, hogy a filozófiai problémákat megpróbálták egyfajta illegitim nyelvhasználattal magyarázni, és így megoldani, avagy felszámolni ezeket a problémákat. Erre különböző formákban születtek próbálkozások, nézzük a nyelvi fordulat egyik emblematikus filozófusát: Ludwig Wittgensteint. A korai Wittgenstein azt kutatta a „Logikai-filozófiai értekezés” című művében, hogy mik azok az állítások, amik egyáltalán értelmesen állíthatóak a világról és mi az, ami „nonszensz”. Ehhez a kulcsot a nyelv logikai szerkezetének feltárásában látta. A kései Wittgenstein pedig azt gondolta, szakítva korábbi nézeteivel, hogy a filozófia problémái csak azért állnak elő, mert bizonyos szavakat kifejezetten olyan filozófiai értelemben használunk, amely kiragadja őket a normális hétköznapi használatból. Amit Ungváry mond nem jelentéktelen, de szerintem nem írja le helyesen a filozófia nyelvi fordulatát.

Ez után Ungváry különböző idézeteket hoz, amikről azt állítja, hogy a nyelvi fordulat tanulságai segítenek elemezni. Az első egy Békés Márton idézet. Erre megint csak azt tudom mondani, hogy semmi szükség a nyelvi fordulatot felhozni. Egyfelől tisztáztuk, hogy a nyelvi fordulat lényege nem az, amit Ungváry állít, illetve, bár nyilván Békés Márton használ retorikai fogásokat mondanivalója közlésére, amit mond empirikusan igazolható vagy cáfolható mindenféle probléma nélkül. Ungváry maga is megjegyzi, hogy Békés állításával szemben az Osztrák-Magyar Monarchia ugyanolyan liberális rendszer volt, mint az antant hatalmak bármelyike.

A következő idézet szintén Békés Mártontól származik, itt Ungváry már a „posztmodernt” is behozza, ami azért furcsa, mert a posztmodern filozófiának alapvetően nincs sok köze a filozófiában jóval korábban bekövetkező nyelvi fordulathoz, de Ungváry nem jelzi a témaváltást. Illetve ezt és a következő idézeteket Vlagyimir Megyinszkijtől, illetve a Magyarságkutató Intézettől az „új konzervativizmus” példáinak tekinti, ami szerinte egy „posztmodern” jelenség.

Explicit nem magyarázza meg mi is teszi ezeket posztmoderné, de szerintem ezt viszonylag könnyű kitalálni. A posztmodern filozófusokat gyakran vádolják meg a „relativizmus” vádjával. Ezek az idézetek az igazságot relativizálják, a „nemzeti érdektől” teszik függővé. Ami érdekes itt szerintem, az az, hogy ha elfogadjuk, hogy a posztmodernnek része a relativizmus, akkor valóban ebből a szempontból posztmodernnek lehet nevezni az „új konzervativizmust”, hiszen ezek szerint minden nemzet eldöntheti, mit tekint igaznak, és erről nincs értelme vitatkozni más nemzetekhez tartozó emberekkel. Ami viszont szembe megy a posztmodernizmussal az az, hogy a posztmodern filozófusok bizalmatlanok a „meta-narratívákkal” szemben. A meta-narratívák olyan történetek, amelyek a világtörténelem alakulásáról egy átfogó magyarázatot kívánnak adni. Ilyen például az, amikor a marxisták az „osztályharc” fogalmával próbálják megmagyarázni a történelem alakulását. A Megyinszkij idézet kifejezetten erre szólítja fel a történészt, hogy a feladat egy olyan meta-narratíva létrehozása, ami a "nemzet" érdekeit szolgálja.  Ha tényleg elfogadjuk, hogy léteik ez az irányzat, amit Ungváry „új konzervativizmusnak” nevez, akkor ez ezek szerint a legrosszabbat vette át mind a modernizmusból (meta-narratíva), mind a posztmodernizmusból (relativizmus). Ezt a helyzetet nem a nyelvi fordulat fogja nekünk megvilágítani, sokkal inkább érdemes az irodalomhoz fordulni, ugyanis ezt a fajta agyrémet csak egy olyan ember lenne képes művelni, aki mestere annak, amit Orwell az 1984 című regényében „Duplagondolnak” hív: „Megfontolt hazugságokat mondani s közben őszintén hinni bennük, elfelejteni bármilyen tényt, ha időszerűtlenné vált, s aztán, ha ismét szükség van rá, előkotorni a feledésből”. Ungváry Krisztiánnak teljesen igaza van abban, hogy ezek az idézetek problémásak és károsak, de szerintem "túlintellektualizáljuk" a problémát, ha azt gondoljuk, hogy egy nyelvi fordulatra van ahhoz szükségünk, hogy ezt belássuk.

[amatorfilozofus]

Hogyan tovább?

Az előző posztban arról írtam, hogy jutottam el a jelenlegi filozófiai, politikai közgazdasági, és politikai nézeteimhez. Ebben a posztban arról fogok írni, hogy tervezem folytatni ezt a „projectet”. Amit itt leírok tessék kritikusan fogadni: ez az, ahogy most látom a dolgokat, és inkább arról szól, milyen irányba szeretnék tovább olvasni, mit látok érdemes célnak. Sok mindenben tévedhetek, sok mindenben lehet, túl optimista vagyok.

Ahogy az előző posztból is egyértelmű volt számomra nagyon fontos Richard Rorty filozófiája, szóval egyfelől az ő írásait szeretném mélyrehatóan tanulmányozni, illetve a róla szóló irodalommal is foglalkozni. Ennek a témának a másik oldala, hogy azokat a műveket is olvassam amik Rorty-ra hatottak. Rorty első könyve a „Philosopy and the Mirror of Nature” (igazából az első könyve a „The Linguistic Turn”, de ennek ő csak szerkesztője), ahol az előszóban John Dewey-t, Martin Heideggert és Ludwig Wittgensteint nevezi meg, mint a XX. század legfontosabb filozófusai. Ezt a három filozófust tanulmányoznom kell. Szintén a „Philosophy and the Mirror of Nature-ben” Rorty erősen épít olyan analitikus filozófusokra, mint Wilard Van Orman Quine, Wilfrid Sellars, és Donald Davidson, ezeket az érveléseket szeretném jobban megérteni.

Szeretném tudni továbbá elhelyezni tudni Rorty-t a filozófia irodalmában, így átfogóbb módon is megpróbálok filozófia történettel foglalkozni, koncentrálva a legfontosabb filozófusokra, Platón, Arisztotelész, Descartes, stb.. De, mivel Rorty az amerikai pragmatizmus hagyományának folytatójának vallotta magát, ezért legmélyebben a klasszikus pragmatista filozófusokkal szeretnék foglalkozni (Charles Sanders Peirce, William James, John Dewey, esetleg George Herbert Mead), illetve a kortárs pragmatistákkal (ezek közül sokan nem tartják magukat pragmatistának, de sokukra nagy hatással volt a pragmatizmus) mint például, Hilary Putnam vagy Jürgen Habermas.

Rorty filozófia kritikájáról gyakran elmondják, hogy nem ad túl sok támpontot arról, a filozófusoknak mit is kellene csinálniuk. Ezt felfoghatjuk azonban úgy is, hogy ha a filozófusok mentesülnek, a régi fölöslegessé vált problémáktól, akkor kitalálhatják maguknak, mostantól milyen problémákkal lesz érdemes foglalkozni.  Úgy gondolom Rortynak igaza van akkor, amikor azt mondja, hogy adjuk fel a bizonyosság misztikus keresését, és koncentráljunk a mindennapi földhözragadt problémákra, ezért úgy gondolom, akkor vagyok a leghűségesebb Rortyhoz, hogyha a filozófiai érdeklődésemet megpróbálom politikai közgazdaságtani, szociológiai, technológiai és természettudományos érdeklődéssel is kiegészíteni.

Wilfrid Sellars így határozta meg a filozófia célját, „A filozófia célja…, megérteni, hogyan függenek össze a szó legbővebb értelmében, a dolgok, a szó legbővebb értelmében.” („The aim of philosopy…, is to understand how things in the broadest possible sense of the term hang together in the broadest possible sense of the term.”) Ez a meghatározás nekem nagyon szimpatikus, és ez is megerősít abban, hogy ahhoz, hogy az ember filozófiával foglalkozzon elengedhetetlen, hogy a szigorúan vett filozófián kívüli témákkal is foglalkozzon, csak így tudja megismerni a „dolgokat” és az „összefüggéseket”, amiket Sellars említ.

A korábbi posztban csak a „közgazdaságtan” szót használtam, de bármikor ezt használom, nyugodtan gondoljuk hozzá a „politikai” szót. Pogátsa Zoltán meggyőzött, hogy politika nélkül nincs közgazdaságtan, hiszen mindenképpen az államnak szerepe van, hogy a jogi kereteket megteremtse egy gazdaság működéséhez. Jelenleg úgy gondolom azt a fajta filozófiát, amit én szeretnék csinálni legjobban Michael J. Sandel képviseli. A „The Tyranny of Merits” című könyve szerintem nagyszerű példája annak, hogyan érdemes filozófiával foglalkozni, ugyanis nem tartalmaz „mély” metafizikai vagy ismeretelméleti fejtegetéseket, viszont sok történelmi és gazdasági példát hoz, és közérthetően elmélkedik arról, hogy mi az igazságosság, és ez mit jelent a gyakorlatban.

Rorty méltatja Dewey-t, hogy helyesen gondolta azt, hogy a demokráciát a filozófiának nem megalapoznia kell, hanem azt kell kérdeznie, hogy ha demokráciában akarunk élni, akkor mi a filozófia feladata egy demokráciában? Ezzel egybecseng John Rawls munkája, aki az igazságosság elméletét próbálta leválasztani a filozófiáról, és az igazságosság egy politikai elméletét bemutatni. Számára szintén nem az a kérdés, hogyan lehet megalapozni filozófiailag az igazságosságot, hanem hogyan tudunk egyetérteni az igazságosság mibenlétében, még ha a személyes filozófiai nézeteink ellentétesek is. (Ezekről lásd Rorty írását, melynek címe „The Primacy of Democracy to Philosophy”, illetve John Rawls: „Justice as Fairness: Political not Metaphysical”) Ezekről azért írok itt, mert szerintem ez a helyes út, és én is ezt szeretném követni.

Jelenleg az emberiség legnagyobb problémáinak én a klímaváltozást, a társadalmi különbségek növekedését, a társadalmi kohézió romlását, és a demokrácia kiüresedését látom. A négy probléma összefügg, és számomra úgy tűnik a neoliberális kapitalizmus ezeknek a fő okozója.

Ezen a pontos máris szeretném leszögezni, hogy nem vagyok marxista. Nincs ötletem, hogyan lehetne a kapitalizmust leváltani, de úgy gondolom erre nem is feltétlenül van szükség. Nagyon érdekel a második világháború utáni időszak mind az Egyesült Államokban mind Nyugat Európában, ugyanis úgy tűnik nekem, ez volt az a kor, amikor a kapitalizmus a legjobban működött. Erősek voltak a szakszervezetek, és a megtermelt javak viszonylag egyenlően oszlottak el a társadalom rétegei között. Úgy gondolom azért fontos tanulmányozni ezt az időszakot, mert sikere mai dogmák sorát képes megdönteni. Például, hogy az állam rossz gazda lenne, hogy az állami költségvetés olyan, mint a családi kassza, hogy csak alacsony adókkal lehet gazdasági növekedést elérni, és a legnagyobb dogmát, hogy a „szabad piac” mindent megold.

Ezt az állapotot rúgta fel a neoliberalizmus, és a globalizáció miatt létrejövő szabad tőkeáramlás. Szóval mindenképp szeretnék alaposabban utánanézni történelmileg ennek az időszaknak, és az azt követő neoliberális kor kialakulásának.

A második világháború utáni időszak domináns közgazdaságtani irányzata a Keynesiánus közgazdaságtan volt. Ezért szeretném megismerni John Maynard Keynes munkáit és az őt követő közgazdászokat. Úgy tűnik nekem a jelenlegi neoliberális uralmat ez az iskola képes megtörni. A keynesiánusok mellett más politikai közgazdaságtani iskolák is szimpatikusak számomra, például, amit úgy hívnak development economics, melynek képviselői többek között Amartya Sen, Daron Acemoglu, és Ha-Joon Chang. Az egyenlőtlenségek kialakulásával kapcsolatban pedig nagyon érdekel Thomas Piketty munkája.

Jelenlegi korunknak viszont van egy problémája, ami alapjaiban kell, hogy befolyásolja a közgazdasággal kapcsolatos gondolkodásunkat, ez pedig a klímaváltozás. A klímaváltozás megismerésének tudományos hátterét szeretném jobban érteni, illetve szeretném tanulmányozni a megújuló erőforrások lehetőségeit is. A közgazdaság ott jön a képbe, hogy korábban az volt a kérdés, hogy egy növekedő gazdaság javait, hogyan lehetne igazságosabban elosztani, mostanra ez úgy kell, hogy módosuljon, hogyan lehet egy nem-növekedő gazdaság javait igazságosabban elosztani. A jelenlegi technológiákkal a növekedés nem lehetséges, erre megoldást kell találni, de úgy tűnik, hogy ezt az államok önállóan nem tudják (lehet nem is akarják) megoldani.

Végezetül úgy gondolom, ezekkel a problémákkal esélyünk sincs szembenézni, ha nincsen társadalmi összetartás és nem javítunk a demokrácia jelenlegi állapotán. Sajnos gyakran érezhetjük azt, hogy ezek csak üres közhelyek, mindenki az „összefogás” fontosságát hangoztatja, de érdemi lépések ritkán történnek, és azt is nehéz megfogni, mit is kellene ezért pontosan tenni? Nagyon érdekel ezeknek a szociológiai és szociálpszichológiai oldala. Mi tesz egy társadalmat aktivá, hogy saját maga alakítsa a sorsát és nem csak passzív elszenvedője legyen egy szűk elit önkényének?