#Csoda és Kósza

[meg-megbanom-ezt]

A moly.hu-n láttam ezt valakinek a polcán és amíg meg nem néztem közelebbről...

...egy kósza pillanatig felszaladt a szemöldököm, hogy tényleg az Alien a főhőse egy mesekönyvnek?!

[orokke-a-tied0201]

Emlékek

Annyira szeretném,hogy szeress még. Minden apró dologról még mindig eszembe jutsz,minden percben. Nem vagy itt,de az agyam oda lát téged mindenhova. Ahogy a házunk melletti parkolóban ülsz a Mondeoba és engem vársz egy "megjöttem" üzenet után. Én izgatottan és boldogan futok le a lépcsőn,hogy aztán egy csókkal köszöntselek. Látom,ahogy egy hosszú nap után este 6 órakor ott ülsz a BMW-be a kórház előtt,és rám mosolyogsz,miközben sétálok feléd,hogy aztán haza menjünk. Látom,ahogy kézenfogva együtt sétálunk a Tarczy suli felé,hogy hazavigyük a kishugomat az iskolából,mint egy család. Látom,ahogy ülünk az erkélyen,és cigizés közben boldogan beszélgetünk/tervezünk. Mintha egy filmet néznék,amikor látom magunkat a járdáról ahogy elgurulunk a Bástyán kocsival a boltba sietve,és én táncikálok melletted,te pedig átveszed az én energiáimat. Látom,ahogy kézenfogva állunk a boltba,és arról vitatkozunk,hogy melyik fogkrémet vagy tisztítószert vegyük,majd végül olyat választunk,ami mindkettőnknek szimpatikus. Látom magunkat otthon,amikor egy borús délután,hulla fáradtan elaludtunk egymásra dőlve a kanapén tiktokozás közben. Látom,ahogy együtt esszük az ebédet az asztalnál,ami még ki sem hűlt,és közben tervezgetjük a napot,és jó kedvvel elindulunk. Még mindig látom,ahogy szerelmesen egymásra nézünk minden egyes alkalommal.

És illatokat is érzek,akárhányszor eszembe jutsz. Még mindig érzem a bőröd,parfümöd és a cigarettád illatát. Az autód illatát,ami a te parfümöddel is vegyül. Érzem a házunk illatát,ahogy a szobád illatát is.

Hallom a hangod minden egyes alkalommal a fejemben. Hallom ahogy kiejted azt a szót,hogy "Szeretlek Baba",és a többi általad kreált,de vicces becenevem,amiken mindig nevetnem kellett. Hallom még,ahogy kiakadsz és azt,ahogy nevetsz. Veled nevetek. Ahogy az ágyban,szorosan összebújva együtt sírunk.

Érzem mélyen magamban azt a boldogságot,amit melletted éreztem,amikor úgy gondoltam hogy ennél boldogabb már nem lehetnék. Érzem még,hogy melletted Nőnek éreztem magam. Érzem magamon a tekinteted,ami tele volt szerelemmel,boldogsággal,csodálattal,vággyal és tűzzel,akárhányszor rámnéztél. Érzem még a hevességet,amikor letámadtuk egymást egy hosszú nap után. A napunk egyik legjobb része,mindig ezt gondoltam.

De most már eltűntél. Sosem fogom már érezni a csókod ízét, vagy a kezed érintését a bőrömön. Sosem fogom már látni csoda szép mosolyod,és csillogó szemeid. Sosem fogom hallani a hangod és a nevetésed. Sose érzem többé a bőröd édes finom illatát. Sosem fogom hallani azokat a beceneveket.

Ezek mind csupán emlékek maradnak,érzések,csalóka képzelődések,kósza vágyak irántad. Az egész lényed iránt. De semmi több.

És hogyan tudnék én tovább élni,ha csak veled láttam mindenben értelmet? Hogyan éljek nélküled tovább,ha számomra te jelentetted a biztonságot és az otthont? Mégis hogyan képzeljek el olyan jövőt magamnak,amiben Te nem vagy,mikor mindenemet odaadtam neked,és láttam magunkat öregen a kertünkben ücsörögni...?

Mondd el Kedvesem...Mégis hogyan kell nélküled élni?

[labjegyzet]

Olvass bele Tahereh Mafi új fantasy regényébe!

A Felfeslő királyság egymással hadakozó birodalmak, egy tiltott szerelem és egy elveszett királynő története, akinek elő kell törnie a sötétségből, hogy visszaszerezze a trónját, újjáépítse országát, és megmentse népét az elnyomástól.

Egy

Alizeh csillag és tűz fényénél, gyakori szokása szerint szorosan a kemencezugba kuporodva varrt a konyhában. Bőrén és szoknyáin kósza szénfoltok éktelenkedtek: egy elkenődött csík az egyik járomcsontján, egy rétegnyi feketeség a szeme fölött. Észre sem vette.

Fázott. Nem, szinte megfagyott.

Sokszor azt kívánta, bárcsak olyan lehetne, mint egy sarokpántos bútordarab; hogy feltéphesse a mellkasa ajtaját, és előbb szénnel, majd lámpaolajjal tölthesse fel a bensőjét. Aztán gyufát gyújtson.

De sajnos nem.

A szoknyáit megemelve közelebb húzódott a tűzhöz, közben ügyelve, nehogy kárt tegyen a ruhában, mellyel még mindig adósa volt a loddzsani nagykövet balkézről született lányának. Ebben a hónapban ez a bonyolult, csillogó darab volt az egyetlen megbízása, de Alizeh titkon abban reménykedett, hogy az estélyi újabb ügyfeleket hoz majd a számára, hiszen az efféle divatos rendelések végső soron a bálteremben vagy egy vacsoraasztalnál fogant irigykedések egyenes folyományai voltak. Amíg a királyságban béke honolt, az uralkodó elit – törvényes, vagy sem – kitartóan bálozott és költekezett, vagyis Alizehnek módja nyílhatott érméket kicsalni a hímzéssel díszített zsebekből.

Hirtelen hevesen megborzongott, és kis híján elvétett egy öltést; majdnem a tűzbe borult. Még kislány korában egyszer olyan cudarul fázott, hogy szántszándékkal bemászott az izzó kemencébe. Persze fel sem merült benne, hogy a lángok akár el is emészthetik; gyerek volt csupán, akit a meleg iránti ösztön vezérelt. Akkor még nem tudhatta, milyen rendhagyó baj gyötri; hogy a testében sarjadó fagy még a népén belül is kirívónak számít, pedig már magát a népét is épp elég furcsának tartották.

Csoda volt hát, hogy a tűz csak a ruháját emésztette el, majd szemét perzselő füsttel árasztotta el a házikót. Ám aztán sikoly tudatta a kényelembe helyezkedett kisgyerekkel, hogy a játszmának vége. Miközben Alizeh jeges könnyeket hullatott, amiért a teste képtelen felmelegedni, az anyja kikapta a lángok közül. Közben szörnyű égési sérüléseket szenvedett: a nyomukat Alizeh gyakran tanulmányozta az eljövendő évek során.

– A szeme – jajongott a reszkető asszony a felfordulás zajára rohanvást érkező férjének. – Nézd, milyen a szeme! Ezért megölik…

Alizeh most megdörzsölte a szemét, és köhögött.

Nyilván akkor még túl kicsi volt, hogy pontosan eszébe vésse a szülei szavait; inkább csak egy gyakran mesélt történetre emlékezett, mely olyan alaposan befészkelte magát a tudatába, hogy azt hitte, fel tudja idézni az anyja hangját.

Nyelt egyet.

A torkában korom ülepedett meg. Az ujjai elzsibbadtak. Kimerültségében a kemencébe sóhajtotta minden gondját, amitől újabb felhőnyi szénpor kavarodott fel. Alizeh ismét köhögött, ezúttal olyan erősen, hogy sikerült a tűvel megszúrnia a kisujját. Természetfeletti nyugalommal elfojtotta a fájdalmat, és óvatosan kihúzta a tűt, mielőtt szemügyre vette volna a sérülést.

Mély seb volt.

Az ujjai lassan, szinte egyenként ráfonódtak a markában szorongatott ruhára; a finom selyem útját állta a kicsorduló vérének. Egy kis ideig üres tekintettel meredt felfelé, a kémény kürtőjébe, aznap éjjel immár tizenhatodszor, majd enyhített a szorításán, elharapta a cérnát, aztán egy közeli székre hajította az ékkőberakásos estélyit.

Alizeh nem aggódott; tudta, hogy a vére nem hagy nyomot. Attól ez még jó ürügy volt, hogy beismerje a vereséget, és félretegye a ruhát. Most, hogy az a székre terítve hevert, a lány mérlegelve megvizsgálta. A fűző összecsuklott; úgy görbült a szoknya fölé, mint egy görnyedten ücsörgő gyerek. A falábak körül selyem gyűlt tócsába, a fény gyöngyhímzésen csillant. Egy hányavetin bereteszelt ablak megrázkódott az enyhe szellőben, mire ellobbant egy gyertya, és ettől a munkadarab maradék méltósága is odalett. A ruha még lejjebb csúszott a széken; az egyik súlyos ujja suhogva kiszabadult, csillámló ­kézelője a kormos padlót súrolta.

Alizeh felsóhajtott.

Ez a ruha, akárcsak a többi, távol állt attól, hogy szép legyen. A mögötte álló elgondolás elcsépelt volt, a kivitelezése épp csak elfogadható. Alizeh arról álmodozott, hogy szabadjára engedi a képzeletét, hogy hagyja zabolázatlanul alkotni a kezét – csakhogy az elméje moraját állandóan elfojtotta az önóvás sajnálatos kényszere.

Még csak a nagyanyja idejében történt, hogy megszületett a Tűzegyezmény – egy addig példátlan békeszerződés, melynek köszönhetően dzsinnek és emberek közel egy évezred után végre szabadon érintkezhettek. Bár a dzsinnek felületesen nézve emberszerűnek tűntek, a testük elemi tűzből állt, és ez bizonyos testi előnyökkel járt. Ezzel szemben az emberek sárból és vízből lettek, és hagyományosan az agyag névvel illették őket. A dzsinnek óvatos megkönnyebbüléssel fogadták az egyezményt, hiszen a két faj hosszú korok óta ontotta egymás vérét, és bár a kölcsönös ellenszenv továbbra sem enyhült, az öldöklésbe mindenki belefáradt.

Az ingatag békét beharangozandó az utcákat folyékony napfénnyel aranyozták be, a birodalom zászlaját és érméit a diadalmámorban újratervezték. Ami hivatalos eszköz csak létezett, arra az új kor jelmondatát nyomták:

MERÁSZ

Mérje Egyenlőség Ránk Áldott Szigorát

Mint kiderült, az egyenlőség azt takarta, hogy a dzsinneknek meghunyászkodva idomulniuk kellett az emberek gyengeségéhez, állandóan megtagadva természet adta képességeiket: gyorsaságukat, erejüket, és testük kedvük szerinti, veleszületett tünékenységét. Halálbüntetés terhe mellett, azonnali hatállyal fel kellett hagyniuk mindazzal, amit a király „ilyen jellegű természetfeletti tevékenységnek” nevezett, és az agyagok, akikről időközben bebizonyosodott, micsoda önbizalom-hiányos teremtmények, helyzettől függetlenül készséggel kiáltottak bármikor törvényszegést. Alizeh fülében még ott csengtek a sikolyok, és az utcákon tomboló zűrzavar zaja…

Most mereven nézte ezt a középszerű ruhát.

Mindig gondosan ügyelt rá, nehogy túl kifinomult munkát végezzen, hiszen a rendkívüli teljesítmény szigorúbb vizsgálatot vont maga után, és könnyedén ráfoghatták, hogy természetfeletti praktikákkal érte el.

Egyetlenegyszer próbálkozott vele, hogy felszínes megoldások helyett a mesterségbeli tudásával kápráztasson el egy vevőt, mert addigra kétségbeesetten vágyott a biztos megélhetésre. A munkája minősége nagyságrendekkel meghaladta a helyi divatszabóét, Alizeh ráadásul negyedannyi idő alatt el tudott készíteni egy elegáns háziköntöst, és még arra is hajlandó volt, hogy fél áron adja.

Ez a könnyelműség kis híján bitóra juttatta.

Nem az elégedett vevő, hanem a rivális szabó jelentette Alizeht a rendőrbíráknak. A lánynak csodák csodájára sikerült megszöknie, még mielőtt az éjszaka közepén elhurcolták volna – aztán a gyerekkora megszokott vidéki táját a város névtelenségére cserélte, remélve, hogy a tömegben majd nyoma vész.

Bár szívből kívánta, bárcsak szabadulhatna az állandóan magával cipelt terhektől, Alizehnek számos oka volt az árnyakban rejtőzni – legfőképp az, hogy a szülei az életüket adták az ő csendes túléléséért, és ha most óvatlanságra ragadtatta volna magát, az semmissé tette volna az áldozatukat.

Nem volt könnyű, de megtanult még jóval azelőtt lemondani az általa varrt ruhákról, mielőtt megszerethette volna őket.

Ahogy felállt, a koromfelhő vele emelkedett, és táncba kezdett a szoknyái körül. Ha nem pucolja ki a kemencét, mielőtt Amina asszony hajnalban megjelenik, könnyen megint az utcán találhatja magát. Hiába igyekezett, Alizeht már annyiszor csapták ki, hogy már a számát sem tudta. Bár gyanította, hogy az emberek különösebb indok nélkül is könnyedén megszabadulnak bármitől, amit eleve feleslegesnek ítélnek, a gondolat nem segítette a lelki békéjét.

Fogott egy seprűt, aztán enyhén összerezzent, ahogy kihunyt a tűz. Későre járt, nagyon későre. Az óra kitartó ketyegése valamit felajzott a szívében, és feszültté tette. Alizeh a természeténél fogva ódzkodott a sötéttől, olyan mélyen gyökeredző félelemmel, melyet nem tudott igazán szavakba önteni. Ha tehette volna, inkább napvilágnál forgatta volna a tűt és a cérnát, de olyankor az igazán fontos munkát kellett elvégeznie: a Bez-ház, őméltósága fetrúszi Dzsamilah hercegnő birtokának szobáit és latrináit takarította.

Magával a hercegnővel sosem találkozott, csupán a távolból látta a ragyogó, idős nőt. Alizeh kizárólag Amina asszonnyal, a házvezetőnővel érintkezett, aki szigorúan próbaidőre vette fel őt, hiszen ajánlólevél nélkül érkezett. Emiatt Alizeh egyelőre nem állhatott szóba a többi szolgálóval, és saját szobája sem volt a számukra fenntartott szárnyban. Helyette ­kapott egy penészes kamrát a padláson, benne egy molyrágta matracú priccsel és egy fél gyertyával.

Az első éjszakán Alizeh ébren hevert keskeny fekhelyén, és az izgatottságtól szinte levegőhöz sem jutott. Sem a dohos padlás, sem a molyette gyékény nem zavarta, hiszen tudta, micsoda óriási szerencse érte. Már az is elég megdöbbentő volt, hogy a nagy házak egyike hajlandó volt felfogadni egy dzsinnt, de hogy még szobát is kapott, és nem a téli utcán kellett meghúznia magát…

Persze a szülei halála óta Alizeh itt-ott mindig talált valami munkát, és gyakran azt is hagyták, hogy bevackolja magát a házba vagy a szénapadlásra, de saját, külön alvóhelyet most kapott először. Hosszú évek óta most lehetett először magánszférája – ajtaja, amit becsukhatott –, és ettől Alizeht akkora boldogság járta át, hogy szinte már attól félt, a súlya lehúzza a padló alá. Reszketett, ahogy aznap éjjel felbámult a fagerendákra és a feje fölött összegyűlt pókhálók sokaságára. Egy megtermett pók hosszú fonalat engedve magából leereszkedett, hogy a szemébe nézzen, mire Alizeh a mellkasához szorította a vizestömlőjét, és csak mosolygott.

A víz volt az egyetlen kérése.

– Egy tömlő? – vonta össze Amina asszony a szemöldökét olyan rosszallóan, mintha Alizeh azt kérte volna, ugyan falhatná fel a nő gyerekét. – Bármikor keríthetsz magadnak saját vizet, te lány.

– Bocsásson meg, kerítenék is – felelte Alizeh a cipőjére meredve, melynek bőre a lábujjánál elszakadt, és még nem jutott hozzá, hogy megfoltozza. – De még idegen nekem ez a város, és nehezemre esik friss vizet találnom ilyen messze az otthonomtól. A közelben nincs megbízható ciszterna, és a piacon árult palackos vizet egyelőre nem engedhetem meg magamnak…

Amina asszony harsogva nevetett.

Alizeh elhallgatott, a torkát elöntötte a forróság. Fogalma sem volt, miért neveti ki a nő.

– Olvasni tudsz-e, gyermekem?

Alizeh önkéntelenül felnézett, és még azelőtt hallotta az ismerős, riadt lélegzetvételt, hogy a tekintete találkozott volna a másikéval. Amina asszony hátrált egy lépést, és az arcáról lehervadt a mosoly.

– Igen – mondta Alizeh. – Tudok olvasni.

– Akkor el kell felejtened.

Alizeh meglepődött.

– Tessék?

– Ne légy ostoba. – Amina asszony szeme összeszűkült. – Senkinek nem kell olyan szolga, aki tud olvasni. Ha túl okosnak tűnsz, csak a saját kilátásaidat rontod. Mit is mondtál, honnan származol?

Alizeh mozdulatlanná dermedt.

Képtelen volt eldönteni, a nő ellenséges vagy jó szándékú-e vele. Először fordult elő, hogy valaki azt sugallta, az intelligenciája problémát jelenthet egy állás betöltésében, Alizehben pedig felmerült, hogy ebben lehetett némi igazság: amilyen nyughatatlan volt, talán tényleg az esze juttatta újra és újra az utcára. Talán, ha óvatos, most végre néhány hétnél hosszabb időre megtarthatja az állását. Nem lehet túl nehéz a biztonságért cserébe butának tettetnie magát.

– Északról jöttem, asszonyom – felelte halkan.

– A kiejtésed nem északi.

Alizeh kis híján bevallotta, hogy viszonylagos elszigeteltségben nevelkedett, hogy a beszédet házi tanítóktól tanulta, aztán észbe kapott, és a helyzetére gondolva inkább nem mondott semmit.

– Sejtettem – törte meg Amina asszony a csendet. – Szokj le erről a nevetséges akcentusról. Olyan benyomást keltesz tőle, mint egy félkegyelmű, aki úriasnak akar tűnni. Vagy még jobb: egyáltalán meg se szólalj. Ha sikerül, még a hasznomra válhatsz. Úgy hallom, a fajtád nem fárad egykönnyen. Elvárom, hogy a szorgalmad igazolja a szóbeszédet, különben nem leszek rest visszapenderíteni az utcára. Érthető, amit mondok?

– Igen, asszonyom.

– Megkaphatod azt a vizestömlőt.

– Köszönöm, asszonyom. – Alizeh pukedlizett, és távozni készült.

– Ó, még valami…

Alizeh visszafordult.

– Igen, asszonyom?

– Amint lehet, keríts egy sznodát. Soha többé nem akarom látni az arcodat.

Ha a részlet felkeltette az érdeklődésedet, a regényt itt találod!

[szappan]

csoda és kósza r just bert and ernie but horse

[trollkrisztusgyerek]

Merülés

A péntekek a legjobbak; a zajló hétvége már foszlóban, múlóban, a legfelemelőbb a megelőző készülődés, amikor is az áhítat tárgya előttünk, még teljes pompájában rendelkezésünkre áll, megbontatlanul. A kívánt születésnapi ajándék is érkezésében a legnagyobb kéj – megragadni sem rossz persze a kedvest, ez nem vitás, de eljövetelének puszta, ám biztos tudata ígéri a legeszményibb idillt. A biztató rábólintás, a „szerződés nyélbeütése” és az „átvétel” közötti idősávról van szó. A magabiztos várakozás öröméről.

Tavasz kellős közepe; a langyos: melegen hűvös, vagy inkább hűvösen meleg kellemes időjárás valahogy mégsem vonzott tömegeket a központ utcáira. Sőt, éppen mintha kietlenné vált volna a város. Csupán lézengtek a járókelők. Nem úgy tűnt, mintha a lakosság valami nagy dobásra készülődött volna. Ami azt illeti, magam is másik településre utaztam ahhoz, hogy történjék valami. Kocsival vittek, ráadásul egyenesen a lakóhelyemtől, mozdulnom is alig kellett, így végképp úgy érezhettem, hogy momentán csak én vagyok a világon.

Az autókban azonban, akárcsak gyermekkoromban, napjaimban is fölgerjed bennem a rosszullét, ami a lelki összhang némelyes hiányáról árulkodik. Mint illik tudni, a külső diszharmónia belső egyensúlytalanság jegye. Majd az ingyenitókától jobban leszek – bizakodtam. Szimpatikus körlet szimpatikus épületéhez gurultunk be rövidesen, amely annak a korszerű, de lakályos könyvtárnak adott és ad otthont, amelyikben a megye kis író-költő köre kezdett összegyűlni, hogy szolidan megünnepelje műválogatásának napvilágra kerülését.

Az ilyesféle összeröffenések mindig magukban hordozzák a reményt, hogy új, érdemes ismeretségek köthetők egy hullámhosszon levő felebarátokkal. Végül semmiben sem csalatkoztam: értelmes jámborból több tucatnyi látogatott el, valamint teából is három fajta kínálkozott. Noha nem a szülő-, csak közeli hely, azért itt se mindenki volt idegen; tapasztalatom: kisebb városban lehetetlen olyan közösséghez csatlakozni, amelyikben ne leledzene legalább egy ismerős arc. Elbujdosni, tiszta lappal nyitni képtelenség.

Négyen vettünk részt, fiatalabbak; a másik hármat nem volt nehéz kiszúrni, mivel egy csokorban mozogtak: egy fiú és két leány (milyen szép is így!). Gondoltam, jó volna velük felvenni a kapcsolatot. Sötét hajú mind, ám arcára egyiküknek eggyel többször pillantottam: nem is csúnya ez a lány. Amolyan klasszikus, népi-rurális szépség; régi magyar filmbe való. Karakteres orr, az arccsontozat egésze bizonyos édesen boszis ábrázattal ruházza fel. Van jellege az arcának – nem csoda, hogy mindjárt megfogott. Megragadott. Beleragadtam, belemerültem, az érzéki szenvedélyek mocsarába. Mikor folyt az előadás, már megrögzötten kerestem a tekintetét. Azon vettem észre magam, hogy immár nem csak barátkozni óhajtok. Közel kívántam kerülni hozzá. Ekkor már cipője, az istenadta női cipő önálló látványa is izgalmat okozott, midőn becsúszott látószögembe. Szerelem harmadik vagy negyedik látásra. Ahogy a nagykönyvben meg van írva. Egy-egy kósza pillantással kezdődött minden, beleléptem, és fokozatosan elmerültem a mocsárban. A műsort követően valamiért siettem megtudakolni nevüket az előadótól, nehogy örökre elveszítsem – akit pár másodpercre láttam, akiről semmit nem tudok és akihez önnön érzéki szeszélyemen kívül semmi nem fűz. Elköszönt tőlem, szóval talán nem vagyok számára ellenszenves. Nagyon vártam, hogy visszaírjon, és amit írt, az végtére is pozitív: azt mondta, hogy ha nem volna barátja, nem zárkózna el tőlem. Nekem ennyi elég; hiszen, mint tudjuk, az ajándéknak nem konkrét elérése, hanem elérhetősége a legjobb.

A tudat, hogy akár az enyém is lehetne, engem sajátos módon kielégít. Ilyenformán az sem fájdította a szívem, amikor találtam róla egy, khm, igencsak szexi fürdőrucis fényképet, amely, amellett, hogy erőteljesen kidomborítja arcának bűvös-bájos karakterét is, még eredeti hajszínét és -típusát mutatja be, a szőkét és hullámost: a kedvencemet. Kedves, szemérmes, ugyanakkor rugalmas teremtés, akivel minden szempontból jól kijönnék. Azonkívül, hogy nem tartom a karjaimban, minden stimmel, summa summarum: ő egy igazi péntek.

[slejmshow]

Szia Márton, csak egy kósza költői kérdés a havi bevételed forrásához kapcsolódoan - mégis miféle TÉNYFELTÁRÓ újságíró az, aki arra nem képes a világháló korában, hogy megtalálja a Patreon oldalad, ahol fekete-fehéren láthatná, hogy onnan például nagyjából 300 ezer forint bevételhez jutsz közösségi finanszírozással? De ha már itt tartunk, jó-jó ez a Patreon, de azzal tisztában vagy amúgy, hogy minden adomány utána 27%-os áfát kell fizetni a támogatóidnak? Nincs adómentes megoldás adományozásra?

hahó! Igen, a patreon oldalt azért is indítottam, indítottuk, mert a lehető legtranszparensebbé akartam/akartuk tenni, hogy miből működik a show. 

Ezek a propagandisták nem tényfeltárók, magukra sem eként hivatkoznak. Nekem egyébként van jövedelmem ezen kívül - vagyis nem a patreon pénzből élek - és van ehhez megfelelő képesítésem is, de akkor tisztázzuk most (mert már többen is kérdeztétek), hogy miért nem válaszolok erre: egyszerűen azért, mert az elmúlt 4-5 évben bizonyítást nyert számomra, hogy a magyar állam szisztematikusan bünteti azokat a szervezeteket, cégeket, és így tovább, amelyek bármilyen formában is alkalmaznak engem. Ennek a nyilvánosságban a legeklatánsabb példája a Krétakör Alapítvány többszörös adóhatósági vegzatúrája volt, ami 3 évnyi huzavona után végül most azzal zárult, hogy NEM állapított meg szabálytalanságot a T. Hatóság - ja, és mindezt (mit ad Isten?!) épp a másodfokú ítéletem kihirdetése utáni napon mondta ki ez a csoda-intézmény.

De miután eljöttem a Krétakörből, és egy ideig egyéni vállalkozóként dolgoztam, akkor abból a 6 helyből, ahová számlát állítottam ki, 5 helyen (!) indult valamilyen NAV-os vizsgálat. 

Levontam a megfelelő következtetéseket: ma Magyarországon egy kormánykritikus ellenzéki aktivista akkor jár el helyesen, ha önszántából semmilyen információt nem közöl a keresetéről, a polgári munkáiról. 

Ha lesz olyan bevételem, amely bármely politikai szervezethez köthető lesz, vagy közforrásokat érint, akkor arról továbbra is be fogok számolni. Minden más pedig kizárólag rám tartozik, és senki másra. 

[mirabooka-blog]

Vihar.

Csak állsz némán,megdermedve,figyeled milyen csoda van készülőben,tehetetlen vagy.Pedig voltak előjelek,felkészülhettél volna,elbarikádozhattad volna magad hogy biztonságban légy.Mégis,talán ön akaratodon kivül,a csapdájába estél a mostmár elkerülhetetlen, vad,tomboló pusztitásnak.Már az első szélfuvallat azt suttogta,menekülj,neked mégis tetszett az érzés,az a földöntúli,ismeretlen érzés,amit keltett benned,mikor összerezzentél minden kósza villám után,és becsukott szemmel hallgattad a mennydörgést.Szeretted ezt az érzést.És most hogy már tudod késő,azt érzed lebegsz.Csak te és a saját kis tornádód.Semmi másra nem figyelsz,mindent kitölt.Azt hiszed örökké tart.De minden viharnak vége lesz egyszer.A kérdés már csak az marad,milyen magasrol zuhansz a földre?Mennyire törsz össze?Zokogva magad vádolod mert nem próbáltál ellenállni,még akkor sem amikor tudtad ez lesz a vége.Megnyugszol.Beköszönt a vihar utáni csend.Aztán rájössz.Ez a vihar volt létezésed legcsodálatosabb pillanata.

[cseresznyefautca-blog]

Czigány Zoltán : Csoda és Kósza

Hiába lett 2007-ben az év gyermekkönyve, 2008-ban IBBY díjas, ez könyv nekem sokáig kimaradt. Szégyelem is magam miatta, ki tudja milyen csemegéről marad még le szegény pici lányom anyukája gondatlansága miatt. :-)

Czigány Zoltán saját bevallása szerint mindig írt már akkor is amikor még nem is. Első novelláját elmondása szerint az édesanyja jegyezte le, mert Ő még nem ismerte a betűket. Egész életében publikálták írásait, de leginkább TV-s ember volt és imádta a lovakat. Ebből a rajongásból született ez a két mesebeli ló. 2007-ben adták ki Csoda és Kósza történetét, majd  2009-ben földkörül pályára állította őket ( Csoda és Kósza a föld körül ) végül 2011-ben megjelentek a két patás legrégebbi történetei is. Ebben az évben Czigány Zoltán 45 évesen elhunyt, így sajnos nem lesz több mese a két kóbor-lóról. Sajnáljuk….

Gyermekem iskolájában, a Rogersben tavaly ősszel sport és felolvasó napot tartottunk, gyerekek-tanárok-szülők együtt, nagyon meghitt légkörben. A tanárok berendeztek egy olvasó kuckót szőnyeggel, sok párnával, és mindenki elhozhatta kedvenc könyveit. Itt akadt a kezünkbe Csoda és Kósza meséje. Elkezdtük olvasni, egyik fejezetet a másik után és észre sem vettük, hogy eltelt egy óra, át kell adni helyünket a következő felolvasónak.

A fülszöveget olvasva kétkedve forgattam a könyvet, de ahogy peregtek le szemem előtt a betűk egyre jobban megkedveltem. Gyakorlatilag Hacsek és Sajó reinkarnálódott ebben a két lóban. Csoda higgadt, megfontolt, jól vág az esze és mindig van türelme Kósza hebehurgyaságaihoz. Kósza a nevét is onnan kapta, hogy olyan kószák a gondolatok a fejében.  Pizzát készít bádogvödörből és mindenféle lim-lomból egy étterem konyhájában miután elüldözte onnan a szakácsnőt , megijed, nehogy megharapja  a Lánchíd kőoroszlánja vagy beleharap a múzeumban kiállított viaszfigurába mert azt gondolja olyan mint a marcipánfigura a szülinapi tortán csak nagyobb. Szinte mindig képes zűrt kavarni maga körül. 

Pont mint a gyerekek. Benne sincs semmi rossz szándék, de vannak dolgok amiket egyszerűen ki kell próbálni és kész. Pici lányom is pont ilyen néha. Rögtön meg is szerette Kószát. Amikor a ló került bajba, ott sóhajtozott, hogy ajaj, ebből mi most mi lesz ?! Ő aztán tudja… "De anya azért ilyen nagy butaságokat  én nem szoktam csinálni ! Ugye ?" :-)

Szorongásos gyerekeknek is ideális olvasmány. Végig hallgatja mi történt Kószával, élvezi a mesét, és közben az jár a kis kobakjában ha Ő van ott vele is nagyjából ez történt volna, de ezért most nem neki kell elvinnie a balhét. Huhh ! 

Csoda pedig mindig előáll valami mentő ötlettel amivel kihúzza magukat a pácból.

Felbukkan benne Gödöllő,  Budapest nevezetességei. A Közlekedési Múzeum látványosságait például egész részletesen taglalja. A gyereknek biztos megjön a kedve, hogy körülnézzen ott ahol Csoda és Kósza egy igazi repülővel száguldottak keresztül a termen. 

Ötletes, humoros, laza mese és minden fejezet egy nyerítéssel zárul.