#Hamis barátok

[halalvagyamvan]

Úgy érzem hogy a magány miatt szét esek, és nincs ki összetartson. És annyira fáj

[gyogyulofelben]

- Téged egy cseppet sem zavar, hogy mindenfélét beszélnek rólad a hátad mögött?

- Ha nem vagyok ott, tőlem meg is verhetnek.

[pipacsmezok]

Ne fuss olyan szekér után ,ami nem vesz fel.

[szornyueletem]

Barátok jönnek s mennek

De az igaziak mindig kitartanak melletted

[meseszerelo]

Nincs gonoszabb ellenség a volt barátnál...

[nem-tudom-mivan-velem]

A baráti köröm egyre csak szűkül….

De legalább egyre jobban javul a látásom:)

[apro-remenysugar]

Nem igazi barátság az, ami megbukik...

[csacskamacskamocska]

Lakatlan sziget kísérlet

Tegnap hallgattam egy anyagot arról, hogy a narcisztikus konkrétan megbolondulna egy lakatlan szigeten. Egy pillanatra megijedtem, mert rájöttem, hogy azért én is figyelem-függő vagyok, és mivel egyedül élek, az elsődleges figyelem forrásom az internet, a blogok. Pont ettől az ijedségtől vált érdekessé számomra a dolog, hogy végiggondoljam a lakatlan szigetet.

Gyakran mondjuk, hogy úgy elköltöznénk egy lakatlan szigetre! De olyankor valójában csak a stressztől szeretnék megszabadulni, nem mások figyelmétől és szeretetétől. Képzeld el, hogy valójában mi történne veled! Én megpróbáltam felidézni hasonló dolgokat. Mennyire leszek ideges, ha kihúzzák alólam az interetet? Ha napokig nem beszélek senkivel, se élőben se telefonon. Nem nézhetek filmet, nem olvashatok, nincs semmi külső táplálék az agyamnak. Ha kettesben maradok a "hangokkal" (:D) a saját narrációmmal a fejemben. Van-e olyan pozitív belső világom (nem narcisztikus énképem), amire támaszkodhatok. Mi történik, ha szembe kell néznem a saját motivációimmal vagy motiválatlanságommal, meg a saját érzelmeimmel. Ha nem kapok dicséretet, se visszaigazolást, nincs semmilyen támogatás a döntéseimben, akkor vajon hogy élek? (a világhoz való viszonyítás is támogatás ám) Ha nincs semmilyen kontaktom más emberekkel, akkor vagyok-e én? Hogy van-e elég ismeretem, erőm, ügyességem a túléléshez, azt most hagyjuk, tételezzük fel, hogy nem egy kopár szikla, némi ügyességgel életben lehet maradni, a baj csak az, hogy mi vagyunk magunk számára az egyetlen társaság. Mi, a múltunk, az összes döntésünk, minden ami a fejünkben van vagy nincs. Mert lehet, hogy semmi nincs. Ha nincs külső inger, akkor semmi nincs csak az őrjítő üresség. Ezt csak a narcisztikusok és a pszichopaták ismerik. Az unalom.

Mikor voltál utoljára napokig internet, telefon nélkül? Szerintem már nagyon kevesen. Még barátom is, aki elmegy elvonulásra, minimálisan még ő is elérhető, és az elvonulás alatt van kontakt másokkal (akikkel együtt van), csak nem a stresszes külvilággal. Szóval, még ők se tudják milyen. Aki élt már külföldön kapcsolatok, barátok és komoly nyelvtudás nélkül, az már közel jár, de telefon és internet neki is volt. Van, aki imád erdőben, a természetben lenni, egyedül. Nem posztolja ki, nem érez vágyat, hogy elmesélje. Csak örömmel megéli. Nos, ő valószínűleg nem narcisztikus.

A lakatlan szigeten nincs semmi, csak te és a belső világod és a túlélés. Azért nehéz ezt kideríteni, mert fel sem tudjuk fogni mennyire ráfüggtünk az internetre, és mennyi mindent tartunk tök normálisnak, ami... nem arról van szó, hogy nem normális, nem az internet vagy a szocmédia ellen vagyok, hanem csak arról beszélek, hogy elfed zavarokat, problémákat. A narcisztikus személyiségzavar táptalaja az internet.

Egy lakatlan szigeten... Nem az a baj, hogy nem mutathatod meg, hogy sikeresen összecsomóztál két pálmalevelet. Nem az a baj, hogy senki sem köszön, hogy jóreggelt, nem szólnak, hogy esik az eső, vagy senki sem segít kaját szerezni (de ha van, azt sem posztolhatod ki). A nárcisztikus legnagyobb baja, hogy egy lakatlan szigeten, ahol semmilyen külső inger nem éri napokig, szembe kell néznie azokkal az elfojtott érzelmekkel, amik narcisztikussá tették gyerekkorában, vagyis amik miatt eltorzult a személyisége, és amire azóta sem sikerült megoldást találnia, mert felnőttként vagy az alkoholba vagy a hamis énképbe menekült, amit mások igazolnak vissza számára. Ezek nagyon súlyos dolgok, nem Joy magazinos életmódtanácsadós szint. Olyan súlyos fájdalmak, veszteségek vannak a mélyben, amivel mi magunk sem tudnánk szembenézni, ha nem apránként tettük volna. Egy lakatlan szigeten ránk is ez várna. Az emberek nagy részét, ha nem is narcisztikus, mégis a saját pszichéje zabálná fel, betegítené meg a testét és halna meg. Minél távolabb vagyunk a természettől, minél több pótcselekvésünk van, annál valószínűbb, hogy az agyunk már drogos. Aki tényleg csak egyetlen dologért képes lelkesedni, egyetlen dolgot imád az életben, az internetet vagy a támblert, arra mi várna?

[hicapacity]

Vagány Vakvágány 👌

Alig pár tucat ember - a többség helyi bámészkodók, akik azt sem tudták, ki volt József Attila - gyűlt össze a 20. század legnagyobb magyar költőjének temetésén 1937. december 5-én. Amin már megjelenni is gyanús volt a Horthy-rezsim szemében. Olyannyira, hogy még a csendőrséget is kivezényelték.

Hiányoztak mind a hivatalos közélet tekintélyei, mind az irodalom nagyságai. Budapestről csupán egy maroknyi írástudó jött el, akiket a mai zsargonban úgy neveznének, hogy "hazaáruló ballibsik". Akik közé József Attila is tartozott. Küzdőtársak és barátok. Akik végig kitartottak mellette, annak ellenére, hogy a betegsége miatt nem volt könnyű eset. Nagyon nem.

A temetésről Faludy György beszámolója maradt fenn, aki maga is jelen volt.

"Arra gondoltam: mi vagyunk a bolondok, néhányan itt, meg a hatvan vagy nyolcvan ember az országban – mert nincs több –, akik Attila nagyságában hiszünk," írta. "A millióknak van igaza, akik nem hisznek benne. És mit hoz a jövő? Hitlert és cselédeit, akik Attila emlékével együtt minket is elmosnak. Ahogy a többit néztem, úgy sejtettem: ők is valami hasonlót gondolnak."

Eltűnődöm, milyen magányos történelmi pillanat lehetett ez ezeknek a keveseknek. A vihar előtti csend. Nem csak József Attilát temették, de egy egész korszakot. A maga lelkesedéseivel és illúzióival. A reményt, hogy Magyarországon, záros határidőn belül, ha nem is nyugati típusú szabadság és jólét teremthető, de legalább helyes vágányra lehet terelni a dolgokat. Ahol már sínen lehetünk.

Ezzel szemben a vonat bizony kegyetlenül elgázolta József Attilát. Nem csak a valódi vonat, aminek a vezetője nem tehetett semmiről. Hanem az ország vonatja. Amit annak masinisztái végzetes felelőtlenséggel vezettek vakvágányra és siklattak ki.

A vakvágányok országa vagyunk. Akkor is és azóta is. Fertelmes meggyőződéssel tudunk robogni hamis délibábokat kergetve a világ pöcegödrei felé. Habzó szájjal megtagadni mindazt, amit a történelem megtanított nekünk a szabadságról és a szolidaritásról.

Vajon volt ez valaha másként a magyar történelemben? Vajon bármely adott történelmi korszakban nem csupán pár tucat ember értette meg ezeket az értékeket, és cselekedett ezeknek megfelelően? Vajon nem mindig is magányosan és elszigetelten küzdöttek azok, akiket a saját korukban a tömegek kivetettek magukból, mint holdkórost, de akiknek később mindig rendre igaza lett? Akiket vagy teljesen elfelejtettek, vagy, ami még rosszabb, akikből később hamis bálványt faragtak? Akiknek az örökségét kisajátították és a saját szája ízük szerint csócsálták meg a különféle rezsimek és kurzusok? Mint tették, teszik Petőfivel, Adyval és József Attilával.

A temetés végül "simán zajlott le", egészen addig, amíg Horváth Béla, a József Attiláék lapjában, a Szép Szóban gyakran publikáló katolikus költő, fel nem olvasta saját, "valóban lázas hangú" költeményét. Őt a temetés után a csendőrök kéz- és lábbilincsben vitték el "lázítás" gyanújával. Tragikomikus fordulat, hogy a Levegőt! című vers költőjének temetéséről egy verset felolvasó költőtársat vasban hurcoltak el.

Horváth verse így kezdődik:

"Bolond világot oktatott, bolondokat, vagy banditákat,

Okos szívében jajgatott a világ töredelme.

A meggyalázott nemzetért volt homlokán gyalázat

S a csattogó vonat a csontját követelte.

Mert élni nem lehet ily bölcsen és merészen.

Nem bírhat ennyi tisztaságot a gonosz világ,

Harminckét évig állt a földön mennyire készen,

Hát Istenem, most gyógyítgassad csókjaiddal József Attilát!"

Veszélyes lázítás bizony. Bolondoknak nevezni a bolondokat, banditáknak a banditákat. Akik meggyalázták a nemzetet. Veszélyes megírni, hogy József Attilát nem a vonat ölte meg, hanem a gonosz világ, ami nem bírt ennyi tisztaságot. Amiben nem lehet ily bölcsen és merészen élni.

Jelképes az is, hogyan végezte az a kevés kortárs - fehérek közt az európaiak - akik valóban megértették József Attila jelentőségét, és akik vele együtt követeltek levegőt egy egyre áporodottabb levegőjű korban.

"Temetése résztvevőit nem kísérte szerencse," írta Faludy. "Röviddel Attila halála után Remenyik Zsiga kivándorolt az Egyesült Államokba, Ignotus Londonba, Fejtő, Hatvany, Német Andor és én Franciaországba. K. Havas Gézát német SS lőtte le, Mónus Illést a nyilasok gyilkolták meg, és Gáspár Zoltánt, mikor 1945 februárjában kijött egy budai házból és boldogan szétnézett, hogy vége a háborúnak, eltévedt golyó találta homlokon."

József Attilát a mai kurzus se lenyelni, se kiköpni nem tudja. Meg lehet próbálni eltorzítani és cenzúrázni az örökségét, egy NER-konform, fékezett habzású verzióját tanítani középiskolás fokon. Teljesen megtagadni nem lehet. Szobrát nem merték eltávolítani a többivel együtt a Parlament mellől. Bár a teret 44-es állapotában újraálmodók bizonyára legszívesebben szabadultak volna tőle, és helyére egy Wass Albert szobrot emelnének.

Ott ül a rakodóparton, korok múlásának néma tanúja. Mint az ország rossz lelkiismerete. Akkor is ott ül, ha a szabad levegő szerelmesei közül egyre többen vándorolnak el megint. Kényelmetlen emlékeket ébreszt azokban, akik felejtenének. Hogy lehetne másként élni. Hogy szülhetne a szabadság is rendet. Komor tekintetével nézi, csak nézi, hogy úszik el a dinnyehéj, hallgatja sorsába merülten, hogy fecseg a felszin, hallgat a mély.

(fotó: Both Balázs)

[zoeeozzoeeoz]

Többször megfogalmazódott már bennem, csak nem tudom úgy leírni, h ne sértődjön be senki, és valóban csak érdeklődésnek vegye mindenki. Most megpróbálom. Távol áll tőlem h valakit megbántsak, uh kérek mindenkit, értsétek jól.

Szóval. Senkit nem ítélek el azért, ha szakember segítsége kell neki hogy valamit feldolgozzon, helyre tegye a gondolatait, vagy saját magát, és ezért pszichológushoz/pszichiáterhez jár. Sőt! Jónak tartom, hogy felismerte magában, és lépett is annak érdekében, hogy rendbe jöjjön. Én is voltam már mélyen, sőt! nagyon mélyen, de sikerült eddig mindig felállnom, orvosi segítség nélkül. Volt ismerősőm akinek én mondtam h szakember kell neki, és Anyámat is én beszéltem rá, igaz nála kiderült h Alzheimeres. Szóval, mivel nincs tapasztalatom, így nem tudom, hogy valóban tudnak e segíteni ezek a szakemberek. Én kívül állóként , azt látom, h inkább vannak szarabbul azok akik hozzájuk járnak,mint jobban. Itt a tumblin is, akik kiírják magukból ezeket a tapasztalatokat, csak azt írják h rosszabbul vannak, meg h nem segít nekik, meg hogy felesleges pénzkidobás volt meg hasonlók. És mindenkinél az jön le, hogy úgy kezdik, hogy gyerekkori traumák, hogy szar szülei voltak, és ők okozták minden baját, hogy saját maga is egy szar alak, és mindenki a környezetében egy alávaló senki, aki csak kihasználja őt. Kivétel nélkül, mindenkinél! Akiknél ez nincs is, azokat is meggyőzik erről, és ők meg gondolkodás nélkül el is hiszik, és ezért még mélyebbre sűllyednek a mocsárba. Mindenkivel megszakítják maguk körül a kapcsolatot, szülők, testvérek, barátok, gyerekek, ismerősők. És sokkal jobban egyedül lesznek, és elkeseredettebbek, mint előtte. Majd a végén elbúcsúznak tőle azzal a szöveggel, h jó úton haladnak, javulnak igy tovább, ügyesen. Lehet hogy csak én találkozok ilyennel, de senkitől nem hallottam eddig azt h hú de jó hogy járok ide, és húúú de segít, és milyen jól vagyok utána. Azt van h mondták, hogy legalább van aki meghallgat, van aki kérdez, van akit érdeklem. De ez számomra hamis, mert hát doki, csak állapotfelmérést csinál, hogy a felírt bogyóknak az adagolását tudja alakítani. Számomra ez hamis érdeklődés, vagy érdek érdeklődés. Vannak testközeli tapasztalataim is, mivel Anyu betegsége miatt havonta vittem őt, és betegsége milyensége miatt, nekem is bent kellett lennem, igaz csendes figyelőként, és ha megerősítést várt a doki, akkor hozzám intézet kérdéseket. Egy idő után már csak velem beszélte meg anyu állapotát, mikor ő már végleg elveszítette a külvilággal a kapcsolatot. Meg amíg a váróban voltunk, jött úgy ki tőle "beteg", hogy "beszélgetés" után csapkodta a táskáját a falhoz, ököllel bele is ütött, és üvöltött. Csak akkor állt le, mikor meglátta a biztonságiakat, és kiviharzott az épületből. Vagy más valaki meg sírógörcsben tört ki mikor kijött, bambult ki az ablakon, és megállíthatatlanúl potyogtak a könnyei, amíg megkapta a papírjait. Oké, hogy az emberi elme, egy csodás, ámde kiszámíthatatlan reakciókra képes, és idő kell, amíg meggyógyúl, vagy kezelni tudja saját magát. Oké, hogy az is segít ha kitombolja, kisírja, valahogy levezeti feszültségeit, lehetőleg nem eljutva a köz és önveszélyes állapotig.......De......érezte bárki úgy, hogy neki segítettek ezek a beszélgetések? Vagy csak a felírt gyógyszerektől lett esetleg "jobban"? Fel tudta dolgozni azt, amiért eredetileg oda ment? Azóta jobban fel tudja dolgozni dolgait? El tudta hagyni a felírt bogyókat? Rendbe jött? Ezernyi kérdésem van, de mindnek az a lényege, hogy pozitív irányban való elmozdulást tapasztalt bárki?

Tényleg ne sértődjön meg senki, ha esetleg rosszúl fogalmaztam, vagy laikusként álltam a dolgokhoz. Eddig nekem még nem volt szükségem ilyen dokira, és tényleg csak a kíváncsiság vezérel.

[pipacsmezok]

Ha majd elfogadod, hogy többet érdemelsz, jön majd valaki, aki a csillagokat is lehozza Neked.

[weedamka]

Szóval köszönöm magamnak, hogy vagyok. Köszönöm azt is, hogy ezt a rövid szösszenetet meg tudom most írni, mert enyhén szólva is aggódtam, hogy a folyamatos dopamin-túltermelés miatt nincs időm és lehetőségem a fraktálok mélyebb, távolabbi részeibe tekintenem. Köszönöm azt is, hogy tíz év önutálat és válaszok keresgélése miatt szépen-lassan képes vagyok önmagam elfogadására, ahol már nem kell hamis szerepeket megjátszanom, hogy valahová tartozzak, mert az énem részét képezi a nem tartozni sehová mentalitás is. 

Ilyen vagyok, ebben az életben nekem ezt dobta a gép, nekem most egyedül kell mennem ezen az úton, ahol nincsenek sem barátok, sem család, maximum néhány percig, pár óráig, egy-két sörre, egy dugásra, de a valós, igazán számító időkben magammal vagyok. A csendjeimmel vagyok. Reggelente az ágyban, amikor - ha véletlenül a hat órás alvásaimnak hála visszaalszok tíz percre - magamat rugdosom ki az ágyból, mondom el a napi imámat, a motivációs beszédemet, hogy értelmet adjak a napnak. Reggel, a fürdőszobában, a saját gondolataimmal vagyok, a saját zenéimre táncolok fogkefével a számban, és a tükörrel szemben állva a saját testképemet kedvelem, vagy éppen utálom. Reggel, úton a buszhoz, a mínusz időkben, amikor a hidegtől a saját kezemet masszírozom át, mikor nem kell máshoz igazodnom, csak magamnak mondogatom, hogy "szedd a lábad, gyorsabban odaérünk". Amikor délután a saját kesztyűmet mosom ki, hogy ne legyen nikotinszagú a cigarettától, amikor a boltban sorban állok, és pánikrohamot kapok az előttem és hátam mögött álló emberektől. És persze egésznap, amikor az irodámba húzódva, az általam választott introvertáltaknak való munkakörnek hála, fejhallgatóval a fülemen lofi mixekre programozhatok, vagy éppen az egyik megbízóm általi képet photoshoppolhatom, hiszen ezek tartják frissen az elmém. A gondolkodás.

Ezt sem köszönhetem másnak. Csakis magamnak, mert magamat ütöttem, hogy a péntek esti - azóta már régen feleslegesnek tartott - üres fecsegéssel egybekötött májromboló tevékenység helyett a tanulást és az önképzést választottam. 

És hogy miért lettem ilyen? 

Tíz évig kerestem. Nincsenek válaszok, de nem is kellenek. Erről szól. 

Hogy elfogadom. 

Hogy méla közönnyel, elmosolyodva nézek azokra, akik életvezetési tanácsokat akarnak adni, akik mintapolgárként lehetőséget éreznek arra, hogy megdorgáljanak, hogy néha iszok egy kratomot. 

Hogy az emberek nem keresnek. És tudod, egy idő után azon kaptam magam, hogy én sem keresek senkit, nem szívom magamba, és kapok ególöketet egy dicsérettől, megköszönöm, és kész, de ugyanígy nem fog több napos elmélkedést és rossz kedvet okozni egy rosszul érintő negatív megjegyzés. Mert lényegtelen. Mindenki: lényegtelen. 

Mert eleget akartam beilleszkedni, eleget kerestem másokat, eleget próbáltam mások szenvedélyeinek élni, eleget próbáltam elfogadni mások hobbiját és ezen keresztül magamat, és ugyanazt csinálni amit ők, kondizni meg focizni, meg a bevásárlólistát elemezni, meg teszkó katalógusokat olvasgatni, meg nézni a lélekölő TV-s kvízjátékokat. Mert eleget futottam.

Mert az életem döntő pillanataiban, mindig magam voltam. És köszönöm magamnak, hogy ezt mára nem mély sóhajjal, szomorral, hanem önfeledten, hálával mondhatom.

[ofeofeliaofeliaia]

arra is sokat próbálok gondolni, hogy talán a férjem éretlen még egy kicsit, vagy nem tudom, legalábbis biztosan retteg az érzésekkel foglalkozni, ha nem pozitívak. és inkább elmenekült, csak hogy ne kelljen esetleg szembenézni a problémákkal és az okaikkal. én nem hiszem már, hogy a menekülés megoldás lenne, és vannak aggályaim a saját indai terveimmel kapcsolatban is, de ez még évek kérdése nálam, így igyekszem nem túlparázni. nekem az a hipotézisem, hogy ha egy probléma felmerül egy kapcsolatban, az addig fel fog merülni, amíg az ember meg nem tanul máshogy válaszolni az adott helyzetre. miközben ezt írom, hallom magam, ahogy szanáltam a hatalmas baráti társaságomat az elmúlt lassan egy évben. hogy mindig ezek a problémáim lesznek, amíg meg nem oldom őket. de egy párkapcsolat egyrészt nagyon más, másrészt a baráti dolgok átértékeléséhez is két ember kellene, és a csodálatos egykori barátaim részéről sincs igény többet élvezni a társaságomat, és én továbbra is tartom, hogy nem akarok olyan emberek társaságában időt tölteni, akik nem figyelnek rám és akik nincsenek ott mellettem, de férjem mellett sem, amikor éppen felborul a világ rendje. de például a férjem még úgy is mellettem volt, mindig, és a szétköltözés óta is, hogy néha iszonyú nehéz volt velem. azt hiszem a férjem fél azoktól a dolgoktól, amiket hozzám társít. mint pl a rossz érzésekről is beszélni. azt hiszem fél attól, hogy önmagához merjen nyúlni, höhö, lelkileg, hogy őszintén mérlegelje a saját miértjeit, és a menekülést, a könnyebbik utat választotta. nekem az a tippem, hogy vagy az új nőjét vagy a következőt felcsinálja, aztán 3 év múlva kalap kabát és kezdi majd elölről, mert nem hajlandó beleállni abba, hogy a feszültségeket fel kell oldani, akkor is, ha ez iszonyú ijesztő folyamat. én meg persze attól félek, hogy azzal a nyers modorral, ami nekem jutott, _soha_ senki nem fog igazán szeretni. és ez a bajom amúgy a tegnapi harisnyával, hogy ez egy hamis ígéret, hogy nem akarok testtel nyerni, én geci jó nő voltam 10 évvel ezelőttig. még szülés után, gyerek apja után is egyrészt bárkit megkaptam, akit gondoltam, másrészt a test meg olyan volt, hogy bárhova mentem, mindig voltak beszélgetést kezdeményező, folytatás iránt érdeklődő facér férfiak perceken belül. akik általában 3 mondat után vagy megterhelőek voltak vagy mégis hátraarccal menekültek, ha nem értettem azonnal mindenben egyet velük. és ez így kurva nehéz. férj előtt... férj előtt volt vagy 10 szám a telefonomban, ha mondjuk nagyon szerettem volna szexelni. nekem a férj volt az első olyan faszi, akinél megvolt, hogy teljes szívvel szeretem és szex együtt. nyomasztanak barátok, hogy kezdjek el csakúgy szexelgetni. nagyon nem érzem. teljesen abszurd ötletnek tűnik már az is, hogy egyáltalán egy idegen előtt levetkőzni. de ilyen szeretet nélkül meg el sem tudom már képzelni az egészet. nagyon szerettem, hogy férj mellett lehettem az, aki vagyok, és nem kellett valamilyennek lennem, hogy szeressen. és ez egy gyökérpara lehet nálam, hogy egy ennyire patriarchális társadalomban találok-e valaha olyan faszit, aki van annyira rendben önmagával, hogy ne fosson tőlem azért, mert én mondjuk viszonylag asszertív vagyok alapvetően. pláne, ha még a férjem is megtört, és az egykori lenyűgözően bátor csávóból egy mellettem önmagát unalmasnak érző roncs lett, aki ahelyett, hogy megcsinálta volna a saját belülről fakadó önbizalmát, lecserélt valami csitrire, aki majd áhitattal rajong érte és csillogó szemekkel lesi az ura kis parancsait.

[onsieluenkeli]

Uh  milyen sokszor segített Gyurkó Szilvia, még  a WMN indulásakor. Akkor is ugyanez történt mint most, és emlékszem  az írásai után kezdtek el békén hagyni, leszállni rólam emberek. Hihetetlen hogy megint abban vagyok, 😐 annyira sajnálom.

Akkoriban is tisztán lehetett látni kik a manipulatív netes szemétládák, kik élik az életünket, kik akarják eldönteni az érzéseinket, kik a párkapcsolatmániások. Szóval az a „rossz” társaság akkor is létezett. Miattuk nem egy barátság ment tönkre, sőt... Ahogyan telt az idő, egyre rosszabb lett minden. ¯\_ Úgytűnik sajnos a WMN-en is páran szintén olyanok lettek.

És mint anno, most is idősebb nők használnak, játszanak, szórakoznak rajtam. Lelkiismereti furdalás, és felelősség érzet nélkül. Leoltják kit szeressek, milyen legyek. Nem értenek, másokhoz hasonlítanak, fulladozok miattuk, mindenben irányítani akarnak, stb...

A Flórának is ismerős ez.  - sejti, érti mit magyarázok.

Amúgy egy hónapja a Bihari Viki IS tökéletesen elmagyarázta szintén ezt a TOXIKUS jelenséget amikor érzéketlen, empátiára, megértésre, toleranciára, szeretetre képtelen seggfejek próbálnak hatalmat gyakorolni mások felett.  Ez igaz sok családra, politikára, és bizony a Facebookra is! Amit elmond kicsit több mint 30 perc alatt, nagyon tanulságos, nem fogjátok elfelejteni! ⤵️

Az "ébredés" kifejezést még én találtam ki anno. 🙂👍🏻 és még használják.

És ő nem csak a férfiakat említi meg, hanem bizony a nőket is! És azt is kiemeli, hogy az idősebb korosztályokra jellemzőbb a dominancia. Hiszen a karrier, vagy a családi hierarchia legfelsőbb fokához is jó pár évtizednek el kell telnie. És igen, ilyenek a Momzillák is, akikből szerte a Facebookon sokaknak szintén elegük van.

Egy-egy manipulatív, domináns, keservekben élő  idősebb embernél észre szoktátok venni, hogy mennyire "ridegen" posztolnak? Sokszor a híreken és reklámokon kívül, náluk szinte soha nincsen semmi! Csak a szívtelen tudja a tragédiák tömkelegét a Facebookon mutogatni.

Az OnTheSpot-nál viszont ott van a szeretet! Ők egy együttműködő, egészséges család, akiket bizony tisztán megkedveltek sokan! Baj hogy ilyen példákkal jövök?! Rosszak? A legtöbb ember inkább erre vágyik, nem?!?!? Ők 44!

De például a Péterfiék, akik milliárdszor lettek kééééééééérve hogy hagyjanak már békén, és mégis ZAKLATNAK! Nézzétek meg a Felhő Cafén (a magazin) is szinte minden egyes napon még mindig nekem dobják a novelláikat! Még mindig mások történeteit asszociálják rám. És még mindig nem értik, képtelenek felfogni hogy mennyire undorító az a hamis etetőke! HAZUG! És nem kértem, NEM olvasom, nem érdekel!

Már ott tartottak hogy Borbély Alexandrát és a férjét is elkezdték belekeverni a netes játékukba, miközben nekik legalább annyira fontos a magánéletük tisztelete, mint bárki másé! Az enyém, a tiéd, az övé, nem? Ráadásul nálam alig fél éve halt meg egy hozzájuk hasonló szülőpáros, b@sszák meg! Tudjátok hogy fáj? Fel tudják fogni MENNYIRE FÁJ?

És esküszöm NEM értem miért kell oltogatni, hiszen nem tudnak megvezetni, talán csak azt az ostoba Mérő Verát! És hiába írom azzal a nővel kapcsolatban is, hogy őszintén, és tisztán semmi, semmi, semmi, semmi, semmi, semmi, semmi, semmi, semmi, semmi, semmi, semmi, semmi, semmi, semmi, semmi, semmi, közöm hozzá, nem is ismerem, abszolút nem érdekel, NEM TETSZIK, NEM AZ ESETEM, NEM A VILÁGOM! nincsen közöttünk semmi, de ők továbbra is kavarják a HAZUGSÁGAIKAT!

És szándékosan összekevernek másokkal! = Továbbra is játszmáznak, ŐK, és azt a retardált játékot szintén nem kérte SENKI! Ráadásként számtalanszor tesztelnek, provokálnak, hiszen tudják hogy kiakadok, azután élvezkednek azon, hogy mennyire kiborultam.

Miattuk, a hazugságaik miatt pedig később mindig én szívom meg!

M.V.-nak tévképzete van! Sokszor annyira meg van vezetve, hogy észre sem veszi hogy régóta kerülöm! Mennyire beteg, mennyire hülyére vehető az, aki 1 hétig nem tudja megjegyezni azt amit írok? Nulla stabilitás nincsen nála! Neki rengeteget kellene fejlődnie, és megtanulnia kiállnia a saját szabad döntései mellett! És megértenie másokat!

A Péterfiék vannak rábetegedve A MAGÁNéletére, és nem tudnak leakadni róla! Ők kavarják a sz@rt újra, és újra!

Találjon más valakit! Legyen gyereke a Mérő Verának 40+ évesen, legyen Carpe Diem az élete! Lesz@rom, ahogy a net 99%-a lesz@rja azt a nőt! Én nem hazudok, nem játszok, nem szórakozok, nekem nincsen a szívemben, nem hülyítem, nem verem át, mert nem érdekel!

A Flóra erre is jól emlékszik, tudja hogy az is megtörtént, hogy a netre ráfüggött emberek egy idő után már a fejünk felett szórakoztak rajtunk, és észre sem vették mi történik velünk, miket magyarázok. Mi pedig tényleg a széléről kezdtük el látni mennyire nem normálisak, és sokan mennyire függőik lettek a digitális világnak.

Ahogy most is, akkoriban is szinte senki nem mert visszaszólni a manipulátoroknak. Mert a nők szégyellték hogy mennyire könnyedén hülyére lettek véve. És tartottak a digitális detoxtól, mert állandóan attól paráztak, hogy a hátuk mögött történik valami rossz. 1 laza hétre nem tudtak lemenni a netről! Mert ennyire sem hagyták békén ők egymást!

Nincsen bizalom a nők között, mert ha lenne, le tudnák tenni a netet!

Nem véletlenül a mentálisan edzett, karakán, erős nők vettek körbe idővel, és kezdtek jól kiismerni. Mert őket nem tudták megszop@tni az idős nyannyák.

True

Másik példa

Ott van a Mosolyka, néha érdemes a kommenteket olvasgatni nála, mert nincsen olyan bejegyzése ahol legalább egy idősebb nő, vagy egy idősebb férfi ne találná be! Minden bajuk van! Bántják a szabad döntéseit, kritizálják az életét, a párkapcsolatát!

Én is hasonlót élek meg, csak sunnyogva.

Normálisan, egészségesen, másokat békén hagyva, megértve, játszmázások nélkül kellene netezni!

Most, hogy ezt végig olvastad, akkor KÉRLEK fussál neki megint, azért hogy legyen mit átgondolnod, és megjegyezned felnőtt és felelős emberként! Hiszen gondolom nem akartok ti sem egy napon olyan hulladék és manipulatív idősekké válni!

Olvasd el megint, és gondolkozz!

Olvasd el, ha nem vagy sz@rdarab!

.

[paralecsapoodas]

Mögöttükör

Olvadó, sárgás lámpafényben

Hazudom magamnak hogy a tükörképem

Nem az az ember aki én

Hogy ocsó kábulat az egész

Mint barátok hada oly egyértelműnek vél

Ezért tűnök szemük tükrében ostobán, igaz?

De én más vagyok ha eltakar a sok fal

Mikor emberek szemei álomra csukva, jobb vagyok

Csak a tükör mögülem vigyorog élesen

Ki hazudik nekem

Nem valós a képe, csak nevet nevet nevet rám

Mert nem hiszem az igazságot

S ezzel hazugságot mint gyertya

Rétegről rétegre

Olvadó sárgás fénnyé mártom

Mely nem ad elég meleget, csak éget

Elégeti körülem a sok falat

S én csak értetlen állok a porban oly ostobán mint szemtükörben

Könnyeim elejtem, apró gyöngyök tócsává lesznek

S bár e tükörnek valóban hamis képe zeng

Hazug vigasz, de szép

2022/10/7 [Tenger alatt járók]

[whatafucks-blog]

Amúgy tényleg vannak emberek akik azt hiszik hogy bármi van én mindig befogom a pofám és hallgatok?