Kult: Grand Theft Auto Vice City Stories (2006)
A minap (vagyis kicsit több, mint egy évvel ezelőtt) gondolkoztam azon, hogy melyik az a régi klasszikus PSP game, ami mindig is kimaradt az életemből, és amiről kvázi 11 év csend után is érdemes lehet megemlékezni. Választásom hamar a 2006-os év egyik legnagyobb durranására, a Rockstar Leeds által fejlesztett GTA Vice City Stories-ra esett, így fogadjátok szeretettel az alig 16 évvel megcsúszott bemutatómat erről a számomra máig enigmatikus játékról.
A 2005-ös GTA Liberty City Stories annak idején komoly kezdőcímnek számított az első generációs PSP-ken: bár még nem volt egy túl kiforrott darab, remek kis demonstráció volt a gép hardveres képességeinek bemutatására, s mindemellett kellemes prequel-sztorival szolgált a régi klasszikus GTA III rajongói számára. Mivel a játék (minőségtől függetlenül, bár érződött rajta az odafigyelés) elég szép siker lett, a Rockstar Games 2006-ra be is jelentette a folytatást: a még szebb, technológiailag még kiélezettebb Vice City Stories-t, ami (elődjéhez hasonlóan szintén egy másik klasszikus, a GTA Vice City előzményeként) 2006 őszén már a boltok polcaira is került.
És akkor ez az a pont, ahol megmagyaráznom, mi is tartott szinte kereken 16 évig abban, hogy végignyomjam az amúgy messze legnagyobb kedvenc GTA epizódom prequeljét. Mert ez a játék PSP-n egész egyszerűen szívás. 2007 tavaszán álltam neki először, és valahol a sztori 40%-a felé rájöttem, hogy ezt valószínűleg a fejlesztő Rockstar Leeds se gondolta komolyan, így hagytam a fenébe, hogy aztán idén (egy modern gép és egy PS2-emulátor segítségével) erőt vegyek magamon, és új lendülettel, immáron persze jobb grafikán legyűrjem. Nos, még így se volt egyszerű.
Kezdjük az elején: 1984-et írunk, és főhősünk, Vic Vance (mint utólag kiderült, az a sántikáló fazon, akit a Vice City introjában a rosszul sikerült deal során szitává lőnek) az egyik beteg testvére érdekében megkezdi katonai karrierjét a reptér melletti támaszponton. Vagyis kezdené. ha nem egy igazi taplót, a kurvákban és drogokban is utazó Jerry Martinezt kapná feletteséül. Martinez egyre rizikósabb fusi melói, amiket természetesen Vic-kel végeztett, sajnos hamar visszaütnek, a balhét pedig velünk viteti el - volt karrier, nincs karrier. Vic-nek így nem marad más hátra, mint szintén frissen a városba érkező másik tesójával, az itt még iszonyú kockának induló Lance-szel együtt nyakukba vegyék a várost, és megpróbálják tisztázni a nevüket Martinez melói után.
Mint mondtam, a játék furcsa módon pont az előd eredetileg zárolt részén, a reptér mellett kezdett. Itt egyből megcsodálhattuk, hogy mennyit is fejlődött a grafikus motor, és hogy igen, fénykorában a PSP még ezt is meg tudta hajtani: ha PC-s minőséget nem is, a PS2-es verzióhoz képest alig gyengébb látványt kaptunk, ami 2006-ban, ezen a platformon tényleg ámulatba ejtő látvány volt. Játékmenetre, noha prequelről beszélünk, sok mindent a Vice City-t két évvel később követő, ám technológiailag fejlettebb San Andreas-ból emeltek át: az autók tükröződése, a napszakok, illetve az ingatlanosdit váltó “territory” rendszer (itt épp alvilági bizniszeket kellett indítani, úgy mint csempészet, prostitúció vagy betörés) mind-mind látványos váltást jelentett az eredeti játékhoz képest. Ezt leszámítva fontos megemlíteni, hogy a készítők figyeltek az “előzmény”-jellegre: itt sok épület még egyáltalán nem, vagy egészen más formájában létezik, mint az 1986-ban kezdődő Vice City-ben, úgyhogy a Rockstar Leeds az elején bőven tartogatott meglepetéseket számunkra. A legnagyobb különbség viszont egyértelműen a bandák jelentették: a San Andreas nyomdokain haladva a térképet itt 3 banda, a cholo, a biker és a shark uralta, akik bizony durván meg tudták keseríteni az életünket, ha meggondolatlanul beléjük kötöttünk, amit viszont idővel muszáj volt, ha haladni akartunk a történettel.
Szóval mégis mi az, ami ennyi ideig távol tartott a befejezéstől? Az, hogy ezt a játékot mintha direkt úgy tervezték volna, hogy lépten-nyomon megszivasson. Itt nincs igazi fejlődési tér, már a legelső küldetések belevágnak a mélyvízbe, teszik ezt ráadásul küldetésenként 2-3 további alküldetéssel. Mikor már azt hinnénk, hogy “na jó, basszus, mindjárt vége”, tuti, hogy jön egy új alfeladat, amit még meg kell csinálni, és szinte biztos, hogy elsőre nem leszünk rá felkészülve. Vicces módon azonban a sztori felénél a nehézség mintha alábbhagyna, hogy aztán az utolsó néhány küldetésre újra bedurvuljon kicsit, azonban szerencsére közel sem olyan szinten, mint előtte. Ha valaki emlékszik a teljes sebességes helikopteres üldözésre egy elektromágnessel, a szállodai medencés leszámolásra, vagy a PSP-n szinte lehetetlen sniperes pályára (amit egy még egy rohadt frusztráló autós üldözés is követett a feladaton belül, csak hogy biztosan szentségeljen az ember), az biztos tudja, mire gondolok. Másik, ugyancsak elcseszett feature a bandák behozatala volt: a játék nem közölte, de amíg nem kötöttünk bele egy bandába, addig az adott gang tagjai békén hagytak minket. A probléma csak az, hogy amint - akár csak véletlenül is - eldördült egy lövés egy tag felé, onnantól a teljes osztag a vérünket akarta, folyamatosan meg-megtámadva minket vagy a nehezen összeszedett egyéb területeinket. Ez már az elején se volt mókás, amíg csak a cholo-k puffogtattak a pisztolyaikkal, de később, mikor a shark-ok a másodperc tört része alatt szitává lőttek minket a nyílt utcán, na az már nagyon nem volt vicces. Hamar eljött az a pont, amikor rájöttem, hogy minél előbb ki kell ejteni az összes banda összes bázisát, ám természetesen figyelve, hogy ne hergeljünk egyszerre magunkra mindenkit. Nem volt egyszerű...
Szóval mit lehet mondani ennyi év után egy szinte már elfelejtett epizódról a GTA-k sorában? Nos, nem véletlenül nem lett igazi klasszikus (hiába a későbbi PS2-es és PS3-as megjelenés), de mindezek ellenére megvoltak a pillanatai. Jó volt újra látni és hallani kedvenc szereplőinket (igen, az eredeti szinkronszínészek kíséretében!), Vic-ék bosszúja pedig azért mégis lökte előre az embert, hogy akár sokadszor is leüljön egy-egy lehetetlenül idegesítő küldetés mellé. Mindehhez pedig olyan zene társult, ami ma is megszívlelendő: a The Cure zseniális A Forest-jétől kezdve a Scorpions legendás Rock You Like A Hurricane-én, vagy a Run-D.M.C.-féle It Is Like That-ig bezárólag volt itt minden, természetesen rengeteg rádiós áthallással a későbbi epizódokra.
És hogy milyen ez a játék így 2022-ben? Nos, néhol bájos (retro grafika, klasszikus sztori és karakterek, szuper zene), néhol iszonyú idejétmúlt (mai szemmel nézve nevetségesen kevés autó és NPC, kietlen város, eltúlzott küldetések), viszont mindenképpen egy érdekes élmény, amit az eredeti VC rajongóinak illik kipróbálni. A Stranger Things és társai által mára csúcsra pörgetett retrománia mellett hihetetlen belegondolni, hogy ezek a game-ek ezt közel 20 évvel ezelőtt megcsinálták, és ha engem kérdeztek, sok szempontból máig veretlenül a legjobb 1980-as éveket feldolgozó alkotások mind filmek, mind pedig játékok terén.
3 notes
·
View notes
Black Friday mágnes
Az akció nagy vonzerő, tudom. Sok éve Magyarországon piacoztam egy nyári szünetben a Balaton parton. A barátnőmmel szándékoztunk meggazdagodni (nem jött össze). A szomszéd sátor egy vajdáé volt, ő lett a mesterem. Sokat tanultam Ernő bácsitól. Például rengeteg siltes sapkát vettem ötvenért a kínain, nem mentek el százért. A mester tanácsára kiírtam, hogy „Akció”, és százötvenért elkapkodták,…
View On WordPress
0 notes