#apály

[greenteaforbreakfast]

Közben itt is olyan, mintha tavasz lenne

Pulcsiban (meg egy nadrágban, aláöltözet nélkül!) ültem kint reggel a mólón.

Meg akkora apály van, hogy egészen sokáig el lehet sétálni körbe a parton, megmásztunk csomó sziklát, meg megtaláltuk a nordlandsbåtot, amin az egyik falusi dolgozik. Mármint tudtuk, hogy itt lent valamelyik csónakház az övé, de még sosem néztük meg közelről.

[alexyna]

✨"Csillag vagyok.

Szél. Hold és Nap. Apály és dagály.

Nem harcolok már, de harcos vagyok.

Papnő. Ki megáld.

Szajha. Ki felszentel.

Varázsló. Ki teremt.

[...]

Én vagyok a Mindenség.

A Mindenség az otthonom.

Minden együtt vagyok.

Már nem kell uralnom, mert uralom.

Nem kell hinnem, mert hiszem.

Nem kell méltóvá válnom, mert méltó vagyok.

Bennem már minden együtt van.

A tűz, a szél, a víz, a föld és az éter. " ✨

[csaklegyazenyeem]

❤️ Letti ❤️

Nem tartozol nekem semmivel, mert az én döntésem voltál, én akartalak. Én szültelek, de nem vagy az enyém. A világhoz tartozol, az élethez és a döntéseidhez.

Azt szeretném, hogy Te boldog legyél és tanuld meg, hogy a világon a változáson kívül semmi nem állandó.

Nem azért vagy gyermek, hogy az én akaratom teljesítsd vagy, hogy valóra váltsd az én álmaimat, hanem azért, hogy megtaláld a sajátod.

Mondj nekem bátran ellent, és higgy abban, hogy ezer nézőpont létezik, ígérem, hogy figyelni fogok a Tiédre.

Mert gyermeknek lenni áldás, és tudd, a gyermek lélek örökre benned marad majd. Most növesztesz gyökeret, hiszem, hogy megingathatatlant. Most kell, hogy minden erőmmel talajt adjak Neked, hogy abban úgy nőhess, hogy később jöjjön vihar, ár vagy apály, Te mindig tudd, erős vagy és jó ember.

Mert majd milliószor lesz olyan pillanat, amikor az ellenkezőjét próbálják elhitetni veled. De hiszem, hogy akkor majd eszedbe jut mit tanultál, egyetlen mondat, egyetlen szó, egyetlen érintés vagy mosoly és ismét tudni fogod a jó irányt.

Mert minden nap a Te napod, a Te életed és álmod napja és bár talán nem mondom el minden pillanatban, de nincs nálam büszkébb ember a világon. Mert általad vált valóra a legszebb álmom..

[t1m07hy]

Helyek 2.: VMK

Városi Művelődési Központ, vagy inkább Váci Mihály Műv. Központ. Nem tudom miért kellett ezt az épületet úgy felújítani, ahogy felújították és nem tudom miért kell minden jó szórakozásra való helyet kisajátítani. Miért kell felülről kitalálni mi legyen, miért nem lehet hagyni, hogy magától természetesen alakuljon ki valami?

Volt itt minden, annó, de ha egy barátoddal le szerettél volna ülni kora délután, itt tuti találtál egy emeletet vagy egy félreeső részt ahol megtehetted. Szerepjáték klub működött itt, volt tánciskola, volt színpad, ahol többször is láttam a padlást a mandalások előadásában. Volt itt amatőr képzőművészeti kör is, amit Dávid Mihály vezetett. Az a Dávid Mihály, aki a Dávid naptárat készítette (a Dávid naptár az ár apály jelenségen alapult, hogy a holdnak van tömegvonzási hatása a légkörre is és csillagászati megfigyeléseken alapult a meteorológiai előrejelzés. Persze ezt a földrajzosok nem fogadták el)

És itt volt az alagsorban az Open Doors. Az egyik legjobb koncertes szórakozó hely a városban.

[versinator]

Állatoknak kilencvenöt

Színeid világítson összemosódott hegyháti Tündöklőn medencében vendégül szirének Testvéreiddel rémdrámákat kiterjedve rúgták Némelyiknek áttörje mániájával borulhatott Izmai láncraverten ránkhagyta malomkövekként Távolodunk levegőre meríthetünk szétrepeszti Compókat mulasztotta megfoghatatlanabb aranytollú Forrásvizet megzilált kanálisokban dadogott Vendégét kiérdemelted ladikban apály Törné öblögettek dicsérjem egysíkú Elmozdult hókuszpókuszaságában megváltónk pávafarkú Állvány naturalista körtefa megalázottság

Aratógépet mocskoltuk vasfogai marinetti Bolondokat pillanatai kútjára szétroncsolt Termette szegénységtől serkenő elkötöm Megerősödtek bebizonyították kódorogtunk halhatatlanságát Botokat suttogását hazádat dirigált Falamon elítéltetését ezerkilencszáztizenhétben nevetteti Elszakadtunk újraéledt pilótákkal megbolondult Szentencia pajtásunk árnyéktalanul ritmusán Kárhozottan feledj elemésszen megálmodott Mézén magatartás gramofonlemeztelenít szűkmarkú Bizakodásom pszichológusok felejthetem szívalakú Mozogjanak vitorlást harcain szobáról

[partyanimalshu]

„Nincs többé züllött éjjel, csak naplemente” – Meglepetésklip és új dal DESH-től

Elő-karácsonyi ajándékkal kedveskedik Magyarország legtöbbet streamelt trap-előadója hatalmas rajongói bázisának: bár még csak november közepén jelent meg A bús barista balladái, most új dallal és klippel jelentkezik DESH. Igény, az van rá: három hét alatt 3,5 millió megtekintésig kúszott YouTube-on Osztriga című dalának klipje, lyric videói pedig alig egy hét alatt mind-mind a milliós lejátszásig (vagy azon is túl) jutottak. DESH-nek pedig esze ágában sincs leállni: az év végét még megtekeri egy új – Apály című – dallal és klippel. A rajongók már megszokhatták, hogy az instant buliklasszikusok mellett DESH időről időre megmutatja komolyabb arcát is – olyan húsbavágó őszinteséggel viszont talán debütslágere, a Kukásautó óta nem énekelt, mint az Apály című dalban, amelynek központi témája a magány.   A borongós, elgondolkodtató szöveg hangulatát pazarul átadó klipet Nagy Bence rendezte és a Final Production csapata készítette, a kisfilm végén pedig DESH eddigi pályafutásának legszemélyesebb filmkockái láthatók. https://youtu.be/AnqYO0TCSG8?si=t1tgQeKsexMLsjf3   Read the full article

[scavengedluxury]

“Work and Peace” relief by Tibor Vilt, 2 Apály road, Budapest, 1980. From the Budapest Municipal Photography Company archive.

[idestova-blog]

Hold

Lassacskán homokba fullad a csapás. A föveny durva fűféléi szelíd engedelmességgel, derékban adják meg magukat. Egymáshoz hajolnak a viseltes, de valahogy mégis kortalan szarvasbőr bakancs óvatos, puha léptei alatt. Szeptember végéhez képest metsző, szinte tapintható az enyhén sós, hűvös levegő. A part felé botorkáló sudár, már-már nyúlánk nőalakot azonban úgy tűnik, ez egy cseppet sem zavarja. Kedélyesen ringatja kecses nyakát a sötét lódenkabát gallérjának ölelésében. A gesztenye árnyalataiban játszó, kisfiús, huncut fürtök ütemesen simogatják a túlzóan hosszú és széles gyapjúsál hanyagul egymásra dobált rétegeit. A csontfehér, kopár dűnék takarásából végre előtűnik az apály csendjében mozdulatlanul pihenő Balti-tenger rideg acélpengéje. Egyszerre elfogy az ösvény és megtorpan. Szomorkás, zöldesbarna szemét megfürdeti az álmos nap narancssárgájában, arcán mégsem érhető utol bánat. Elereszti pilláit és hagyja, hogy képzelete elkeveredjen a csérek szólamai között. – Vogel… – szüremlik át egy kósza gondolat a pillanatnyi légürességen.

*

Ahogy maga mögött hagyja a gyér jegenyeligetet, már sűrűbben szőtt tölgyes törzsei között vezet az útja. Határozott, megfontolt léptekkel halad, lényéből éteri nyugalom sugárzik. Keze az erdei sás szálaival babrál. Engedi, hogy egy-egy kalász körbefonja a törékeny, fakó ujjperceket, de ugyanazzal a mozdulattal el is ereszti a növényzet ölelését. A távolban régi ismerősként tűnik elő a falu sziluettje, tekintete azonban még mindig a fák sűrűjét kémleli. Léptei nem ritkulnak, mégis feszülten figyel. Valahol a távolban harkály farag. Egy lehulló makk tönköt talál és tompán koppan. Megélénkül a szél és zörget egyet a cserjék száraz levelein. A lódenkabát ujja halkan megcsuszamlik a toklászok érintése nyomán. – Wald… – fut át rajta egy meghatározhatatlan érzés, és érik halvány félmosollyá, miközben félresimítja az arcába hulló tincseket.

*

Az út végén barátságos nádtető púposodik. A hívogatóan kedves parasztház ablaktábláin langyos fény pislákol, átütve a szürkület foszladozó kontúrjait. Utolsó lépés a küszöbig, utolsó falat a vidék nyugalmából. Otthon. Hála. Egy babonás mozdulat még: gyengéd simítás a névtáblán, a kesztyűs ujjak rutinosan járják végig a patinás véset árkait – Graal – betűzi a felirat. Meghitten kattan az ódon rézkilincs. Kályhameleg és leves illata csapja meg a tengeri levegőtől pirosra csípett, kissé hosszúkás, de északi jellege ellenére is valószerűtlenül lágy női arcot, amint előbújik a sál fogságából.

A konyha irányából egyszer csak érces férfihang érdeklődik:

– Tökéletes az időzítés, pont most lett kész a leves. Szedhetek, Christine?

– Már megint főzöl? De hát mondtam, hogy pihenj nyugodtan. A hűtőben reggel még láttam sajtot meg paradicsomot, nekem az bőven elég lett volna... – próbálja szerénységével leplezni végtelen boldogságát a nő, hogy valaki ilyenkor is gondolt rá.

A vastag kőfalak rejtekéből hanyagul borzas, barnaságában azonban mégis végzetesen megnyerő férfiüstök tűnik elő. Széles mellkasát kötény keretezi, feltűrt farmeringje tetovált alkart és dagadó ereket enged láttatni. Rosszallóan összefonja karjait és az ajtókeret nyers vörösfenyő tábláinak támaszkodik. Szakállas ábrázata alól ekkor gyengéd, kihívó mosoly villan.

– Kanalazzál csak szépen. Vagy azt hitted, pont turné után foglak száraz kenyéren és vízen tartani?

– Annál azért tényleg jobban el szoktál látni, ha erre jársz, Denjiel – veszi fel a szabadabb hangnemet Christine – lesz repeta is, ha kóstolás közben rám törne a farkaséhség?

–  Ha vacsora után fel tudsz még állni az asztaltól, elégedetlen végképp nem leszel. De ha az összes fogásomról előre tájékoztatnálak, akkor a desszertnek talán már helyet sem hagynál… – indított meg egy sokat mondó pillantást Christine irányába a férfi.

– Neked elhiszem. De remélem megjegyezted, hogy kolbászból már unom a bajort. – viszonozta a kacér pillantást Christine – olyan íztelen és sápadt. Mondjuk az már akkor nyilvánvaló volt, amikor a Versailles-i Opéra Royale-ban lekísértél, hogy ha improvizációról van szó, akkor nem csak a konyhában csíp, amit összedobsz… – és ezzel egy félszeg lépést tett a férfi irányába.

– Várj, Christine… – mímelt döbbenetet, miközben mindenre elszánt arcának baltával pattintott, kőkorszaki vonásait próbálta szőnyeg alá söpörni Denjiel – a színpadi produkcióra gondolsz, vagy a különszámra az öltözőben? – kérdezte naivan, és gyújtótávolságba lépett.

– Nyilván az öltözőre, te marh… – fegyelmezett volna Christine. Mielőtt azonban befejezhette volna a mondatot, Denjiel határozott, de mégis féltő gonddal kivitelezett mozdulattal, karcsú derekánál fogva megragadta a tekintélyes magasságú Christine-t, aki a váratlan mozdulat varázsa alá kerülve majdnem összefejelt a maga 186 centiméterével alacsonynak éppen nem mondható Denjiellel. A kelet-európai masztodon azonban ennél gyakorlottabb volt, és másik tenyerének – Christine fülétől a nyakának rejtett zugai felé indított – simításával lágyította a várható becsapódás erejét. A fennmaradó, felesleges mozgási energiát pedig lányosan vastag és puha (de cserzett arcával együtt megfigyelve mégis a tesztoszteron elapadhatatlan forrásának tűnő), cseresznyepiros ajkaival hárította – és engedte, hogy Christine selymes nyelve kedve szerint utat találjon magának.

Ahogy egymásnak estek, az egyensúly visszanyeréséért (és a csókcsata folytatásáért) vívott vad küzdelemben a sütő fogója, vagy egy tucat bögre, a csaptelep, és Christine egyik önarcképe halt az első öt másodpercben hősi halált. Denjiel lélekjelenlétének – és testi fölényének – köszönhetően azonban a nappali irányába helyeződött át rövidesen a frontvonal. Az ölébe kapva elhurcolta Christine-t, és a csókok özöne közepette felültette az elektromos orgona billentyűire (Christine ugyanis a keresztényi erkölcsöknek élő szobra talán nem, de világhírű kántor azért mégis volt. Apró, helyi kolumbáriumoktól kezdve, egészen lélegzetelállító koncerttermekig bármilyen méretű eseményt megtöltöttek kísérleti, elektronikus zsoltárinterpretációi).

Christine karcsú, végtelenbe nyúló lábait Denjiel kerekded férfifeneke köré fonta, és úgy húzta közelebb magához a – domborzati viszonyait tekintve – az alföldi parasztlegény ideáljától már meglehetősen messze álló férfit. Denjiel a szűkülő köztes teret arra használta ki, hogy nyelve a forrófejű fräulein füle töve alatt pár centivel terpeszkedő, hiperérzékeny területen (ezt a  versailles-i öltözőben már kitapasztalta) kezdjen foglalatoskodni. Harcedzett ujjai mindeközben Christine combjának belső éle mentén fejtettek ki türelmet nem ismerő nyomást, és haladtak kínzó lassúsággal, de rendületlenül felfelé…

[atokzsindelyez]

Hold

Lassacskán homokba fullad a csapás. A föveny durva fűféléi szelíd engedelmességgel, derékban adják meg magukat. Egymáshoz hajolnak a viseltes, de valahogy mégis kortalan szarvasbőr bakancs óvatos, puha léptei alatt. Szeptember végéhez képest metsző, szinte tapintható az enyhén sós, hűvös levegő. A part felé botorkáló sudár, már-már nyúlánk nőalakot azonban úgy tűnik, ez egy cseppet sem zavarja. Kedélyesen ringatja kecses nyakát a sötét lódenkabát gallérjának ölelésében. A gesztenye árnyalataiban játszó, kisfiús, huncut fürtök ütemesen simogatják a túlzóan hosszú és széles gyapjúsál hanyagul egymásra dobált rétegeit. A csontfehér, kopár dűnék takarásából végre előtűnik az apály csendjében mozdulatlanul pihenő Balti-tenger rideg acélpengéje. Egyszerre elfogy az ösvény és megtorpan. Szomorkás, zöldesbarna szemét megfürdeti az álmos nap narancssárgájában, arcán mégsem érhető utol bánat. Elereszti pilláit és hagyja, hogy képzelete elkeveredjen a csérek szólamai között. – Vogel… – szüremlik át egy kósza gondolat a pillanatnyi légürességen.

*

Ahogy maga mögött hagyja a gyér jegenyeligetet, már sűrűbben szőtt tölgyes törzsei között vezet az útja. Határozott, megfontolt léptekkel halad, lényéből  éteri nyugalom sugárzik. Keze az erdei sás szálaival babrál. Engedi, hogy egy-egy kalász körbefonja a törékeny, fakó ujjperceket, de ugyanazzal a mozdulattal el is ereszti a növényzet ölelését. A távolban régi ismerősként tűnik elő a falu sziluettje, tekintete azonban még mindig a fák sűrűjét kémleli. Léptei nem ritkulnak, mégis feszülten figyel. Valahol a távolban harkály farag. Egy lehulló makk tönköt talál és tompán koppan. Megélénkül a szél és zörget egyet a cserjék száraz levelein. A lódenkabát ujja halkan megcsuszamlik a toklászok érintése nyomán. – Wald… – fut át rajta egy meghatározhatatlan érzés, és érik halvány félmosollyá, miközben félresimítja az arcába hulló tincseket.

*

Az út végén barátságos nádtető púposodik. A hívogatóan kedves parasztház ablaktábláin langyos fény pislákol, átütve a szürkület foszladozó kontúrjait. Utolsó lépés a küszöbig, utolsó falat a vidék nyugalmából. Otthon. Hála. Egy babonás mozdulat még: gyengéd simítás a névtáblán, a kesztyűs ujjak rutinosan járják végig a patinás véset árkait – Graal – betűzi a felirat. Meghitten kattan az ódon rézkilincs. Kályhameleg és leves illata csapja meg a tengeri levegőtől pirosra csípett, kissé hosszúkás, de északi jellege ellenére is valószerűtlenül lágy női arcot, amint előbújik a sál fogságából.

A konyha irányából egyszer csak érces férfihang érdeklődik:

– Tökéletes az időzítés, pont most lett kész a leves. Szedhetek, Christine?

– Már megint főzöl? De hát mondtam, hogy pihenj nyugodtan. A hűtőben reggel még láttam sajtot meg paradicsomot, nekem az bőven elég lett volna... – próbálja szerénységével leplezni végtelen boldogságát a nő, hogy valaki ilyenkor is gondolt rá.

A vastag kőfalak rejtekéből hanyagul borzas, barnaságában azonban mégis végzetesen megnyerő férfiüstök tűnik elő. Széles mellkasát kötény keretezi, feltűrt farmeringje tetovált alkart és dagadó ereket enged láttatni. Rosszallóan összefonja karjait és az ajtókeret nyers vörösfenyő tábláinak támaszkodik. Szakállas ábrázata alól ekkor gyengéd, kihívó mosoly villan.

– Kanalazzál csak szépen. Vagy azt hitted, pont turné után foglak száraz kenyéren és vízen tartani?

– Annál azért tényleg jobban el szoktál látni, ha erre jársz, Denjiel – veszi fel a szabadabb hangnemet Christine – lesz repeta is, ha kóstolás közben rám törne a farkaséhség?

–  Ha vacsora után fel tudsz még állni az asztaltól, elégedetlen végképp nem leszel. De ha az összes fogásomról előre tájékoztatnálak, akkor a desszertnek talán már helyet sem hagynál… – indított meg egy sokat mondó pillantást Christine irányába a férfi.

– Neked elhiszem. De remélem megjegyezted, hogy kolbászból már unom a bajort. – viszonozta a kacér pillantást Christine – olyan íztelen és sápadt. Mondjuk az már akkor nyilvánvaló volt, amikor a Versailles-i Opéra Royale-ban lekísértél, hogy ha improvizációról van szó, akkor nem csak a konyhában csíp, amit összedobsz… – és ezzel egy félszeg lépést tett a férfi irányába.

– Várj, Christine… – mímelt döbbenetet, miközben mindenre elszánt arcának baltával pattintott, kőkorszaki vonásait próbálta szőnyeg alá söpörni Denjiel – a színpadi produkcióra gondolsz, vagy a különszámra az öltözőben? – kérdezte naivan, és gyújtótávolságba lépett.

– Nyilván az öltözőre, te marh… – fegyelmezett volna Christine. Mielőtt azonban befejezhette volna a mondatot, Denjiel határozott, de mégis féltő gonddal kivitelezett mozdulattal, karcsú derekánál fogva megragadta a tekintélyes magasságú Christine-t, aki a váratlan mozdulat varázsa alá kerülve majdnem összefejelt a maga 186 centiméterével alacsonynak éppen nem mondható Denjiellel. A kelet-európai masztodon azonban ennél gyakorlottabb volt, és másik tenyerének – Christine fülétől a nyakának rejtett zugai felé indított – simításával lágyította a várható becsapódás erejét. A fennmaradó, felesleges mozgási energiát pedig lányosan vastag és puha (de cserzett arcával együtt megfigyelve mégis a tesztoszteron elapadhatatlan forrásának tűnő), cseresznyepiros ajkaival hárította – és engedte, hogy Christine selymes nyelve kedve szerint utat találjon magának.

Ahogy egymásnak estek, az egyensúly visszanyeréséért (és a csókcsata folytatásáért) vívott vad küzdelemben a sütő fogója, vagy egy tucat bögre, a csaptelep, és Christine egyik önarcképe halt az első öt másodpercben hősi halált. Denjiel lélekjelenlétének – és testi fölényének – köszönhetően azonban a nappali irányába helyeződött át rövidesen a frontvonal. Az ölébe kapva elhurcolta Christine-t, és a csókok özöne közepette felültette az elektromos orgona billentyűire (Christine ugyanis a keresztényi erkölcsöknek élő szobra talán nem, de világhírű kántor azért mégis volt. Apró, helyi kolumbáriumoktól kezdve, egészen lélegzetelállító koncerttermekig bármilyen méretű eseményt megtöltöttek kísérleti, elektronikus zsoltárinterpretációi).

Christine karcsú, végtelenbe nyúló lábait Denjiel kerekded férfifeneke köré fonta, és úgy húzta közelebb magához a – domborzati viszonyait tekintve – az alföldi parasztlegény ideáljától már meglehetősen messze álló férfit. Denjiel a szűkülő köztes teret arra használta ki, hogy nyelve a forrófejű fräulein füle töve alatt pár centivel terpeszkedő, hiperérzékeny területen (ezt a Versailles-i öltözőben már kitapasztalta) kezdjen foglalatoskodni. Harcedzett ujjai mindeközben Christine combjának belső éle mentén fejtettek ki türelmet nem ismerő nyomást, és haladtak kínzó lassúsággal, de rendületlenül felfelé…

[art-journal-ltd]

Haláltól félve még, de élni már meguntam, mint bárka, mely dagály s apály kényén libeg, van lelkem iszonyú hajótörésre útban. - Paul Verlaine – Gyötrelem

[ndav1d42]

Belgium 2. nap (1./3) – Heist, tengerpart

amikor terveztem ezt az utazást, egy ponton rá kellett jönnöm, h Brüsszel kurvára egynapos város, pláne az én tempómmal, és a vasárnapi bejárás után lenne egy unatkozós, hova-a-tökömbe-menjek-még napom ...ha nem jutott volna eszembe, h bazz, Belgiumban leszek, vannak ott más városok is! (őrület!), meg vonat vagy busz köztük!!! és akkor beugrott, h uristen, hát Bruges az Belgium (döbbenet!!), ráadásul tök közel Brüsszelhez! és persze rajt van ezer éve a bakancslistán (meg hát mindenki látta az In Bruges filmet). miközben nézegettem, h hogy lehet eljutni oda, Ghentet is felvettem a meglátogatandó városok közé, ha már úgyis útba esik, és képek, leírások alapján jóval tűnt.

utazási módként lehet a flix busz olcsóbb lett volna, de ilyenkor utálok igazodni ezekhez, h időre ott legyek. a vonat sokkal nagyobb szabadságot adott, ráadásul kiderült, h kurvajó mobilappja is van a belga vasútnak online vásárlással meg mindennel. a vonatok pedig piszok sűrűn járnak. a hostelem meg pár száz méterre van a midi pályaudvartól. win-win-win-stb szituáció!! az egy negatívum, h sztem piszok drága (pl. ghent-brüsszel 50km, 9€, ehh). de az, h nem kell vonatra futnom, sőt, menetrendet se nézni, mert tényleg 10-20 percenként jön egy, azért kárpótol.

miközben tegnap este véglegesítettem a tervet, megnéztem, mi a végállomása amúgy a brugesi vonatnak. kimegy a tengerpartig. az Északi-tenger partjáig!! sose voltam az Északi-tenger partján! najó, mi a legközelebbi város, ahol megáll, és közel a part? (Knokke-)Heist, negyed óra Brugestől. hohó, hát hogyafenébe ne! fél7kor indul a midiről, ahhoz elég hatkor kelnem, tökéletes!

hatkor összematattam a cuccaimat a hostelben, negyedre kisétáltam az állomásra, hamarosan már ott olvastam a töksötét éjszakában zakatoló vonaton. a nap nyolc után kelt, ráadásul felhős is volt az ég, még Bruges után is sötét volt, Heist előtt kezdett derengeni. az állomástól a part nem volt egy kilométer se. pár perc séta, és ott volt előttem a hajnali nap által rózsaszínre festett ég alatt a homokos tengerpart! és a víz ...őő, jó messze bent a fenében, mert apály volt éppen :D több száz métert kellett gyalogolni, hogy a pár centis vízig eljussak. simán megérte, na :)

az álllomáshoz visszafelé ittam egy kávét, aztán irány Bruges a köv vonattal.

[viribazsi]

Megérkeztünk

Megérkeztünk, minden rendben.

A repülőút sima volt, finomak voltak a kaják és a francia bor :) Sokat nem aludtunk, de ki lehetett bírni.

Hajnalban a reptéren várt minket egy sofőr, aki elhozott a szállodához. Nagyon egyedi a vezetési stílusuk. Maradjunk annyiban, alig vártuk, hogy megérkezzünk.

Kb 5 re értünk ide, becsekkoltunk majd közölték velünk, hogy 10-kor hagyják el az emberek a szobákat kb délben át is vehetjük a miénket. Addig üljünk le a szálloda előterében, 7től lesz majd reggeli stb.

Nyilván kiakadtunk - fáradtan, nyűgösen - úgyhogy rövid időn belül egy kis baksisért intéztek nekünk egy szobát ahol kialudhattuk magunkat. Gyors zuhany után bedőltünk az ágyba. Telefonra keltünk, kész a szobánk átvehetjük. És még dél sincs... :)

Napközben a parton hédereltünk.

Nagy az apály-dagály különbség. Délelőtt rengeteget lehet befelé sétálni. Vannak kisebb-nagyobb tengervizes medencék állatokkal, tengericsillagokkal közte meg a fehér homok.

Besétáltunk a helyiekkel, megmutattak mindent, amit itt a partközelben látni lehet. Jófejek voltak, nyilván egy kis dollárért cserébe, örök barátságot kötöttünk.

Délután 3-kor megérkezett a dagály, a megfeneklett hajók felemelkedtek.

Úsztunk, koktéloztunk, napoztunk.

Szuper az all inclusive ellátás, nagyon fullos a hotel, jófejek az emberek.

Hakuna Matata (No Worries in Swahili) !

[versinator]

Elhullanak lenyúztak

Énekesnő mesterét agyarakat lábának Takarónak ehető leplez vigyorogtak Boldogságotok nyujtsa hétfőn pape Potyogtak munkahelyemet szeszélybe óriástörpe Utasát csontomat gyárakba kilátón Bújó sorstalan anyagotok pannón

Negyvenöt puhább hűlve csuklóid Járhatsz teljével kipróbált céljaid Megfékezzelek statisztikát válaszát éppoly Aszfalttá virágvölgy félreértelek galy Agyonkínzott meghívás lakójául szállón Kalandtól elsorvadtam katonáink kórón

Lyuk áttündöklik kicsattog felhoztak Terved kérgük csalogató társának Versei alázatosak budapestnek ülepe Feküszöm gyermekmód üregéből lépe Préseli lapátok temetővé rádión Boritotta örökösei leleplezéstől szánkón

Végigolvasta istennélküli párhuzamosság vágyaid Hivatalokat táskájából fedélzetre pilláid Befutó támadóm poklokon apály Palitól talpad izzófehér egyensuly Patakod békétlenek palackokba mólón Praktikus körülragyogja motoron tarkón

Megye bimbam tetszenék raklak Reteszek birkózom katáng kivántalak Repülés tyúkunk rendelése gyepe Ápolónő lebegtette kérge mintaképe Összetörnek rajnamenti cserepei monotón Röpíti huncutkodó nekivágtam takarón

Körüláll térdtől ujjamra térdeid Megszólaltam végérvényesen holtteste tényeid Nyomoruságot fejtettük kapának tekintély Körüljárnak kocsija meglapultak gomoly Csontokból gleccserekre csónakomból Lényegemet akarhatunk látóhatáromon

[traveldiaryofani]

Bali

Lassan letelik a négy hetem Balin, és itt még egy szót sem írtam róla. Nem azért, mert nincs mit írnom, épp ellenkezőleg. A sok élményt és az itteni különleges atmoszférát igazi kihívás szavakba önteni, de megpróbálom.

Malajziában, a sok jó élmény ellenére, végig bennem volt egy fura, egyfajta kényelmetlen érzés. A helyi kultúrában nem találtam a helyem, távolinak és idegennek éreztem magamtól, korábban egyik országban sem tapasztaltam ezt. Ezért nagyon vágytam már arra a természetes flow-ra, amiben Thaiföldön vagy Kambodzsában voltam, és bíztam benne, hogy Balin újra megtalálom. Ugyanakkor öt hónap Délkelet-Ázsia után nehéz megérkezni úgy egy új helyre, hogy az olyan megrendülést és csodálatot ébresszen, mint amikor egyenesen Európából érkezik az ember. A szingapúri élménysokk után a repülőn próbáltam kiüríteni magam szellemileg, az addigi élményeket fiókba tenni, és tiszta lappal készen állni az újra. Mert ez Bali. Ez most más lesz.

Szerencsére működött a dolog, mert ahogy a lemenő nap fényében kiszálltam a gépből, legszívesebben sikítottam volna az örömtől. De nem sikítottam, mert nem a legjobb ötlet egy reptér közepén sikítozni. Helyette bamba vigyorral a képemen masíroztam be a terminálba az útlevél ellenőrzésre.

Terveimet tekintve annyit tudtam, hogy először Kutaban töltök el három napot, ez a város fekszik legközelebb a reptérhez. Hogy utána mi lesz, fogalmam sem volt. Annyi, de annyi látnivaló van a szigeten és környékén, hogy teljesen elvesztem köztük. Rá is hagytam, majd alakul spontán, előbb-utóbb úgyis kapok tippeket valamelyik utazó társamtól. És így is lett, így keveredtem Uluwatuba, ami egy jó bázis volt a déli félsziget felfedezésére. Kuta és Uluwatu, ahogyan az egész partvidék, hatalmas szörfparadicsom. Mint kiderült számomra, Indonézia az egyik legjobb hely a világon a szörfözésre, az itteni hullámokért odavan minden valamirevaló szörfös. Minden, de minden a szörfről szól. Mindenki szörfdeszkákkal mászkál gyalog és motoron, a szörf shopok egymást érik, minden sarkon lehet deszkát kölcsönözni, venni, javíttatni. Mindenki folyton a hullámokról és legjobb szörfös partokról beszél. Én ezzel egyáltalán nem voltam tisztában és meglepetésként ért a dolog. Gondoltam, gyorsan ki is próbálom, hogy jobban megérthessem ezt az őrületet. És gyorsan ki is derült, hogy mennyire nem tudok semmit az egészről. Egy kezdőnek elsősorban az a cél, hogy fel tudjon állni a deszkán. Aztán, hogy állva is tudjon maradni, és a hullámon siklani. Nekem ezt sikerült teljesíteni már az első alkalommal, nagyon király érzés volt. Rájöttem, hogy az egész az egyensúlyról szól, és hogy a hullámot az egész testeddel érezni kell, nemcsak a deszkával. És ez nem könnyű, irtó sokat kell gyakorolni, hogy menjen. És ez a gyakorlati része, ami mögött igazi tudomány áll. Ugyanis nincsenek mindig mindenhol jó hullámok, rengeteg tényezőt kell figyelembe venni: időjárás, szél, apály-dagály, áramlatok, a part adottságainak ismerete (a korallzátonyok csúnya sérüléseket tudnak okozni). Még hullám előrejelzés is létezik. Amikor néztem a szörfösöket a vízben, feltűnt, hogy az idő nagy részében a deszkán ülve várakoznak, sok kis pontként lebegve a vízen. Ez is azért van, mert a jó hullámot várják. Amiről nekem kívülről fogalmam sincs, hogy hogy néz ki, miről ismerhető fel. Ki lettem okosítva a témában, pontosan ezért tudom, hogy iszonyat sokat kellene gyakorolni ahhoz, hogy ne potyogjak le egyfolytában a deszkáról. Sajnos ez most időben nem fért bele, de legalább elkezdtem, ki tudja mit hoz majd a jövő. Az egész partvidéken hosszan elterülő, sziklákkal tagolt, gyönyörű strandokkal találkoztam, olyat is sikerült felfedezni, ahol csak én voltam egyedül. Az Indiai-óceán azonban újabb meglepetés volt. A csodaszép partok ellenére az óceán nem pancsolásra való. Hideg, hullámzó, tele rejtett áramlatokkal, melyek Ausztráliáig visznek, ha véletlenül belekeveredsz. Dagálykor erősen hullámzó és sodró, apálykor meg szinte teljesen eltűnik a víz. Szóval nekem, aki órákig szeret lubickolni és hemperegni a vízben, sajnos egyáltalán nem ideális, de persze a nagy kékség szépségében így is elvesztem.

Soha nem voltam oda a medencés hotelekért, nálam ez sosem volt prioritás. Mégis kinek kell a medence, amikor ott van a gyönyörű tengerpart? Ám amikor Nusa Lembongan szigeten megláttam a csodaszép szállásom csodaszép medencéjét, ez egyszer örültem neki. Természetesen felfedeztem a sziget gyönyörű partjait, de úszni a medencében úsztam, és jókat hesszeltem a napágyakon. Igazi kis gyöngyszem, a nyugalom szigete volt Nusa Lembongan. Egyébként ez a hely is spontán jött, előtte nem is hallottam róla, csak a szuper turistás nagyobb testvéréről, Nusa Penida-ról. Első körben három éjszakát foglaltam le, de annyira megfogott a hangulat, a csendes, falusias környezet, hogy végül egy hétig maradtam. A hét fénypontja pedig határozottan a búvárkodós kirándulás volt, amikor óriási manta rájákkal és tengeri teknősökkel úsztam együtt. A manta rája hatalmas, de ártalmatlan, békés jószág. Ennek ellenére szétáradt bennem az adrenalin, amikor először megpillantottam őket. Borzongató, iszonyatosan nagy élmény volt az egész. Kitartóan úsztam utánuk, de bevallom, hogy amikor az egyik hirtelen megfordult és egyenesen felém úszott, mintha csak célba vett volna, azért felsikítottam. Ami inkább ijesztő hörgésnek tűnik a búvárpipán keresztül. Lelkesen követtem őket, kamera a kézben, szemem a rájákon, semmi más nem érdekelt. Így történt, hogy fejjel egyenesen nekiúsztam egy parkoló hajónak, totális fatális becsapódással. Először azt sem tudtam mi történt, hiszen milyen akadály jöhetne szemben a nyílt vízen. De aztán gyorsan realizáltam a helyzetet, jót röhögtem magamon, és egy növekvő púppal a homlokomon, vígan folytattam az üldözést. Tengeri teknőssel úszni mindig is a listámon volt, imádom ezeket az állatokat, számomra a nyugalmat és a bölcsességet szimbolizálják. Az, hogy végre testközelből láthattam őket, hatalmas szerencse volt és nagyon hálás vagyok érte.

Egy hét után fájó szívvel búcsút mondtam a szigetnek, és visszahajóztam Balira, ahol ezúttal Ubud volt a cél. Ubud a sziget kulturális és spirituális központja, emellett jó bázis a környező látnivalók bejárásához. A város maga nagyon hangulatos, tele jobbnál jobb helyekkel, kis utcácskákkal. Hihetetlen, de még a belváros közepén is rizsföldek vannak. A nyüzsgő utcai káoszból belépsz az étterembe, melynek hátsó terasza egy csendes, virító zöld rizsföldre néz. Olyan, mint egy varázslatos átjáró, mint a Narniába vezető szekrény.

Robogót béreltem, meglátogattam rengeteg templomot, kávéültetvényt, elképesztő vízeséseket, a falusias vidéken kanyarogva vakítóan zöld rizsföldektől káprázott a szemem, a háttérben vulkánok kontúrja rajzolódott ki. Ubudban megnéztem egy autentikus balinéz táncműsort, melyet inkább színházi előadásnak neveznék. Alig hangzott el pár mondat, a hangsúly a mozdulatokon volt. A félmeztelen, földön körben ülő férfiak eksztatikus éneke adta az alaphangot, erre épültek a főszereplők mozdulatai. És azok a gyönyörű jelmezek... Varázslatos élmény volt.

Balinak valóban egyedülálló atmoszférája van, érezhető, szinte tapintható az élmény. Ott van a helyiek mosolyában, a füstölőktől illatozó utcákon, a csodás frangipani virágokban, a kókuszpálmákban, a zöldellő rizsföldekben, minden falat ételben, minden korty Bintang sörben, mindenben... bennem. Elképesztően otthon érzem itt magam, minden olyan könnyed és természetes. Bali a legmélyebb szintekig megérintett. Utazásom során eddig nem sok helyre mondtam azt, hogy vissza fogok térni. Ezen a listán Bali egyértelműen az első helyre került.

[ryller7]

5. Nap

Ez az egész egy viszonzatlan szerelem. 

És a fejemben minden tökéletes - mert emlékek vesznek körül, pillanatok, amik meg sem történtek. Mert amint lehunyom a szemem, képeket vetít nekem a múlt, melyeket csak a jövő lenne képes életre kelteni. Mert érzések kavarognak bennem, amiket sohasem érezhettem. Mert érintésektől ráz a hideg, melyek szellemek csupán, de kísértenek - és elevenen felkarcolják a sóvárgásom jegyeit a szívemre, a bőrömre, a lelkemre. És esküdni mernék rá, hogy elárulja a tekintetem: nagy bajban vagyok, mert...

Ez az egész egy viszonzatlan szerelem. 

És mikor bátortalanul körülnézek, forog velem a világ, és elvakítanak a fények. A sötétben pedig félek, mert fullasztó ez a sok érzelem, elveszi az eszem, betakar és megtart kegyetlen, mégis... Lehetetlen belehalni egy ilyen finom ölelésbe. Az őrületbe kergetsz, tudod? És ott vagy mellettem szüntelen, a párnámon pihensz, talán te vagy az ihletem. Észre vetted már vajon, hogy nélküled mindenem értelmetlen...? 

Ez az egész egy viszonzatlan szerelem.

És ahogy újra lehunyom a szemem, ahogy az éj a nappalt álomba ringatja... Ahogy a Föld a Holdat kergeti, és váltig állítja, mialatt az apály a dagályt váltja, hogy karnyújtásnyira van már csak tőle - ha csak egy kicsit nyújtózkodna jobban, közelebb érne...! Vajon valóban boldoggá tenné a partot a víz, ha bekebelezné, és nem csupán szeliden nyaldosná - hanem inkább örök dagályként, vágytól ittasan elmosná? Vagy túlcsordulna az érzelmektől a Szív szigete, és hirtelen rájönne, hogy nem is erre vágyott igazán? Hogy minden jobb volt, amíg csak képzelődött arról, “mi lenne ha”? Talán szebb ez az egész a távolból; pusztán mert elérhetetlen?

Ez az egész egy viszonzatlan szerelem.

És mindig arról faggat: így a jobb nekem? Vagy csak rettegek a gondolattól, hogy igazi legyen, mert jobban félek tőled a valóságban, mint amennyire vágyom rád, szégyentelen mohósággal...? De néha, mikor felnézek az égboltra, a csillagvégtelenre, a fények mégsem vakítanak el. És rájövök arra, ha csak egy ártatlan, kósza percre is, hogy odafentről, a galaxis pereméről nézve le ránk, Te, a Hold, és Én, a Föld - egymás körül keringünk. Mert közös táncra lettünk teremtve, ugyanazon ég alatt keletkezve, és ez nem lehet viszonzatlan érzés, ez több kell, hogy legyen. Mert nélkülem a Te táncod értelmezhetetlen.

És talán ez az egész, egy viszonzott szerelem. 

< 3856 szó >

[scavengedluxury]

2 Apály street, Budapest, 1980. “Work and Peace” mural by Tibor Vilt. From the Budapest Municipal Photography Company archive.