#családom

[arassea]

az, hogy anyám az egészségügyben dolgozik

azt is jelenti, hogy péntek reggel, közvetlenül ébredés után simán kapok olyan üzenetet, mint:

"nézd, EZ nőtt keresztapád fenekére!"

*2 kép csatolva*

ha eddig nem ébredtem volna fel, ettől biztosan

[kertikavics]

Tegnap anyukám letett elém három fénykép albumot. Mondta hogy ezek az én képeim, válogassam ki ami kell a többit majd megsemmisítik.

Végig lapoztam. A képek általános iskola 7-8 körül készültek. Mivel emlékszem, hogy mindig mindenki idősebbnek nézett engem a koromnál, ezért azt hittem ezt fogom látni, de nem.

A képeken látványosan egy 14eves gyerek látható, aki szeret kép kompozíciókat kreálni plüss macival.

Aztán ott volt a kép a volt barátomrol. Ő még nem is volt a legrosszabb. Egy kedves, nem túl okos fiú szívet melengető mosollyal.

A 14. születésnapom. Amikor ő 21 volt.

Előtte volt egy másik srác, ugyan ekkora korkülönbséggel, az azt mondta mikor rájött hogy még nem vagyok 14 hogy nem baj, megérem a börtönt.

Szóval ültem ott tegnap, nézve a volt barátom képét és csak annyit kérdeztem anyutól hogyan hagyhatta ezt. Alig voltam 14!

"mintha neked meg lehetett volna mondani hogy mit csinálj!"

Nem erre vannak a felnőttek a gyerekek körül?

Én akkor azt hittem ez milyen menő. Hogy az egyik börtönt vállalna, a másik meg hiába hét évvel idősebb az én mellem az első amivel közelről találkozott.

Azt hittem a következőnél, hogy az, hogy én vagyok a fogadott húga, majd a semmiből megcsókol és én nem értem akkor a reggel húgom este dugom az vicces, mert ő 23 volt én meg 14.5.

Vagy az utána lévő aki csak 19 volt, de azt mondta ha tudja, hogy maximum pettingre vagyok hajlandó akkor ő szakított volna velem. Még mindig csak 14.5.

Ezt mind és az összes többi hasonlót lejátszottam a fejemben, egy ideig csöndben ültem a volt barátom képével a kezemben.

Mondtam anyámnak hogy szóljon ha bármilyen hasonló dolgot mesél az unokahugom, mert én ölöm meg azt a férfit aki a közelébe megy.

Annyit mondott hogy rendben.

[orsiisworld]

Édesapám

Édesapám azt mondta, hogy büszke rám

Nagyon szeretem

[eltiron2]

Hát pont így.

[banatostenger]

“Egyedül harcolunk meg a sok démonnal ami bennünk van…„

[telaviv-delhi]

- Ez igazi autó vagy valami játék? - kérdezte rémülten az Ügyvédem, mikor kihozták az általam rendelt állítólagos terepjárót, ami egy Suzuki Jimney, a ti autótok. Úgyvédem most szó szerint fosva, a slózin üldögélve izgatottan bújja az internetet, használati utasítást keres. Mellesleg nem szabad a wc-papírt a wc-be dobva lehúzni, mert eldugul a cső, ezért mi minden szarás után inkább letusolunk, csillogunk-villogunk, ánuszkánkról kokót lehet szippantani. A kis dobozkás megoldás nem lelkesít.

- Előzékeny népségnek látszik - folytatta Larry. - Az igazgató maga tolta az ágyamat közelebb az ablakhoz.

- Mikor én papírt kértem, nem volt olyan előzékeny - szólalt meg Leslie.

Papírt? - kérdezte a mama. - Mire kellett neked papír?

A klozetra... nem volt benn papír - magyarázta Leslie.

- Pszt, ne az asztalnál - suttogta mama.

- Te, úgy látszik, nem látsz a szemeddel - mondta Margo csengő és átható hangon. - Van ott egy teli kis láda a csésze mellett.

- Margo drágám! - kiáltotta a mama elborzadva.

- Miért? Te nem láttad azt a kis ládát?

- Larry horkanva felnevetett:

- A város kissé különleges csatornarendszere miatt - magyarázta Margónak kedvesen - a kis láda azt a célt szolgálja, hogy beledobjuk az... izé... hulladékot, amikor befejeztük természetes működésünket.

Margo vérvörösre pirult a megdöbbenéstől és undortól.

Úgy érted... azt akarod mondani... hogy az a papír.... jaj, istenem Hátha valami rémes betegséget kaptam - nyöszörögte, majd könnyekre fakadt, és kirohant az ebédlőből.

- Nagyon egészségtelen dolog - mondta mama szigorúan -, igazán undorító szokás. Nem is szólva a lehetséges tévedésekről: azt hiszem, még tífuszt is lehet így kapni.

- Nem történnének meg ilyen tévedések, ha a dolgokat helyesen szerveznék - hangsúlyozta Leslie, visszatérve eredeti panaszához.

Igen, drágám. De nem tartom helyesnek, hogy ezt most itt tárgyaljuk meg. A legokosabb, amit tehetünk, ha minél előbb keresünk egy házat, még mielőtt mind ágynak esünk valami betegséggel.

Az emeleten Margo félmeztelenül literszám zúdította magára a fertőtlenítőszert, és mama egy kimerítő délutánt töltött mellette, mert időközönkint meg kellett vizsgálnia mindenféle betegség tüneteit illetően, amelyek lappangását Margo felfedezte magában.

[tuuszferi]

Egészségtelen viszonyom a nőkhöz

Tegnap kaptam a munkahelyemen két koncertjegyet jövőhétre. A nővéremmel fogok menni, de szép gondolatfolyamot ébresztett bennem a dolog.

Először is beugrott anyám és családom többi tagjának erős kritizáló hangja, "Dehát nincs olyan lány akit elhívj? A munkahelyeden senki OLYAN nincsen? Komolyan a nővéreddel fogsz menni?" (ezeket így hogy elmúltam 30 természetesen már nem mondják ki hangosan, de a huszas éveim alatt hallottam őket eleget...)

Úgyhogy belső kritikus hangom hatására elindítottam egy gondolatkísérletet, hogy egy random félig ismerős kolléganőmet elhívnám a koncertre. És egyetlen szó ugrott be: az adott nő biztosan HÁLÁTLAN lenne... mint anyám, aki MINDENT is elvárt apámtól de SEMMIT nem adott neki cserébe, csak kritizálást meg basztatást. Pontosan ez a kép ugrott be, elviszem a lányt a koncertre, tegyük fel tetszik neki jól érzi magát, aztán majd azt sem fogja megengedni hogy megcsókoljam. Hálátlan lesz majd. Ami persze nem igaz. Én nem fogom merni megcsókolni, mert mi van ha maga a koncert és a velem eltöltött idő túl kevés, túl gyenge? Mi van ha egy ilyen menő koncertre elvinni egy lányt túl sok első randinak, és azt fogja érezni hogy valamit adnia KELL cserébe, amit én semmi esetre sem erőltetnék rá? A biztonsági játék az, hogy meg sem próbálom megcsókolni, és őt okolom azért mert hálátlan lesz hogy koncertre vittem.

Ettől függetlenül biztosan jól fogom érezni magam egy random csaj helyett a tesómmal. Azthiszem ezt a dolgot egy kicsit túlgondoltam... és egy kicsit pozitívabban kellene tekintenem a jövőre, nem pedig a "Hogyan nem fog sikerülni?" szenáriókat végtelenítve a fejemben...

[sztivan]

A tizedik ironman!

Finoman szólva is nehezített felkészülésem volt: ugye onnan kezdődött a történet, hogy tavaly szeptemberben egy szép reggelen ottmaradtam a kanapémon, a gerincem egyik porckorongja bemondta az unalmast. Gyógytornák, rehabilitáció, november végén tudtam először kimenni kocogni, és még utána is jó sok vizes masszázskúra és gyógyfürdőzés jött, szegény családom csodálatos volt, hogy ezt az egészet bele tudtuk logisztikázni a mindennapi életünkbe, a cikkeim olvasói pedig nem tudták, hogy egy csomó szép írás a magyar gazdaság helyzetéről úgy készült el, hogy közben a szerző épp térdelt a kanapéja előtt, mert máshogy nem bírta a dereka. Csak rendeztem magam, a tavasszal már teljesen úgy tudtam edzeni, mint ha nem lett volna semmi baj, majd amikor már minden rendben volt, a Nagyatád előtti utolsó nagy bringás edzésemen, két és fél héttel a verseny előtt egy akkorát estem, hogy nem voltam képes visszaülni sem a biciklire. Azzal nyugtattak, hogy biztos nem törés, talán csak zúzódás és akkor a verseny hetében talán már terheletlen állapotban nem fog fájni. Három nappal Nagyatád előtt megkaptam az engedélyt, hogy ha úgy meg tudom csinálni, hogy nem teszek sok terhet a jobb karomra, amire estem, akkor nem ártok magamnak, és meg is lehet. De nyilván minden időeredményről szóló célomat el kellett engednem, az egyetlen célom annyi lehetett, hogy szintidőn belül hozzam be magam.

Az úszáson az első nagyjából 50 méter volt elég rossz, ott még velem volt a majré, elég lesz-e a karom arra, hogy végigcsináljam egyáltalán. Aztán úgy voltam vele, csak nyugalom, próbáltam már korábban, menni fog az. Ballal rendes kartempó, jobbal kicsi, ballal rendes, jobbal kicsi, és ennyit kell csak 3800 méteren át. És onnantól, hogy fejben ezt rendeztem, rendben is volt a dolog. Nyilván nagyon lassú lettem, 1:58 alatt csináltam meg az úszást, de mindvégig tudtam az első ötven métere után, hogy rendben leszek. Az első bójáig fejben segített az, hogy ott maradtam még más emberek között, úgyhogy tudtam, hogy nem vagyok reménytelenül lassú, onnan pedig már bójáról bójára számoltam, hogy időarányosan a szintidőn belül tartom magam úgy is, hogy nem kell majd pánikolva rohannom a depóban. Ha már a jobb kezem nem volt az igazi, most cserébe az egyik legjobb nyílt vízi navigációmat hoztam le, úgy érzem, tényleg sikerült egyenesen mennem. Nem lett fényes, de ebben a helyzetben tényleg semmi mást nem akartam az úszástól, csak a szintidőt.

A 180 km bringán először az volt a feladatom, hogy a karjaimat kicsit lerázzam, miközben azért haladok is. Ez nagyjából a bevezető 60 km végére sikerült is, bár azért volt vele dolgom rendesen, de az után már egész kényelmesen tudtam a kezeimet használni (a bal is fáradt ugye, mert arra ment több terhelés). Ezen a részen a terveimhez képest elég jól tudtam haladni, Gyékényestől Nagyatádig 2:23 alatt értem el (mínusz 80 másodperc jóváírás egy sorompónál, azt később leszedték az összidőmből, de nyilván sokat nem számít). Utána a négy 30 km-s kiskör úgy nézett ki, hogy 1:14 - 1:14 - 1:21 - 1:26, amin látszik, hogy csúnyán belassultam.

A hőség kegyetlenül megdolgozott, az utolsó nagyjából negyven kilométerre totálisan elfogytam. Kétszer történt meg az utolsó kiskörön, hogy pár percre leültem az árokpartra pihegni, egyiknél sem úgy éreztem magam rosszul, hogy ájulás fenyegetett volna, de tudtam, hogy össze kell kapnom magam ahhoz, hogy valami értékelhetőt hozzak. Emberkínzás jellegű volt nagyjából 140 km után, volt pár olyan része a pályának, ahol durván beszorult a hőség, nagyjából olyan lett az érzés, mint ha forró levegőt szívnék be. Főleg úgy, hogy bármilyen jó is volt az új kiskör (az elkerülő úttal ellentétben itt még árnyékos részek is voltak például), az, hogy Taranyban a fordítónál a régi segesdivel ellentétben nem volt locsolás vagy kulacscsere, nagyon fájdalmassá tette, a 30 km-k utolsó harmadára szinte mindig elfogyott vagy felforrt az összes kulacsom. Azt tudtam, hogy szintidőn belül neki tudok kezdeni a futásnak, abban nem voltam biztos, hogy azt fogom-e tudni rendesen csinálni.

(ó, igen, ki volt az okos ember, aki a tizedik ironmanjén a bringás szemüvegét bent felejtette a depóban?)

És aztán ahogy nekiindultam a megmaradt 42 km futásnak, szinte egyik pillanatról a másikra rendeztem magam. Tényleg mint ha új verseny kezdődött volna. Lassú voltam, de stabil - 7:20-7:40 közti kilométerek voltak úgy 25 km-ig, onnan lassultam valamennyit még a végére. Szinte azonnal beállt egy alacsonyan tartható, az edzéseimnek tökéletesen megfelelő pulzus, ami nem is akart elszaladni, és nagyjából 15 km-től majdnem a célig olyan stabilan állt, bármit is csináltam, hogy néha azt néztem, nem az órám romlott-e el. Érzésre teljesen rendben voltam mindvégig a futáson, amin nagyon csodálkoztam a bringázás után, és persze végig locsoltam magam jeges vízzel, de jött az eredmény, pár órával korábban el sem tudtam képzelni, hogy nem szenvedve, hanem fáradtan, de jó érzésekkel fogom lenyomni az ironman utolsó öt és fél óráját.

15:40 lett a vége, aminek bármikor máskor nem örültem volna, de ilyen előzmények után most nagyon boldoggá tett. Kiadtam magamból mindent, amit ki lehetett, ez most ennyire volt elég. Őszintén mondom, hogy elégedett vagyok ezzel. Kicsit szimbolikus, hogy a két leggyengébb időeredményem az első és most a tizedik, de hát vannak pillanatok az életben, amikor nem feladni kell a célokat, hanem újratervezni őket, és akkor egész csodálatos dolgok kijöhetnek belőlük.

és persze: jól írták a nevem!

[fovarosiblog]

Ha bemegyek, és már a folyosón elkezdek idős néniknél érdeklődni, hogy csókolom, én lőszergyártó kisiparos vagyok, hol lehet itt a háborúra szavazni, melyik szoba, akkor jogszerűen kihajíthatnak? Kérem, nekem családom van, el kell őket tartanom!

[katacha]

A családom soha nem főzött puliszkát, mert a második világháborúban eleget evett dédi és mama. Az egyik Ottolenghi könyvben találtam ezt a receptet, dédi biztosan nem vajjal, parmezánnal, joghurttal és csemegekukoricával készítette, egy próbát megért. Ajánlom, nagyon krémes, ízes. Hozzá sült paprikát és pácolt tojássárgáját készítettem.

[kertikavics]

Az utolsó órában amit anyámmal, a mostoha apámmal és a mostoha nővéremmel töltöttem megtudtam, hogy:

Az evolúció nem valódi

Olyan nincs hogy az anyanyelveden nem emlékszel szavakra amiket soha/legalább 8eve biztos hogy nem használtál

Mesefigura tetoválásom van

Minden mentális betegségem az apámtól örököltem

Pocsék a hajam

A világ összes lelkiismeret furdalása az enyém lesz azért, mert nem megyek vissza mielőtt elrepülök, de nem megy.

[ajtostolahazba]

Apunak elkezdték az új kezelést. Nagyon jól viseli, jól van, nagyon jó étvágya van, mellékhatás alig, szóval megnyugtatóak a hírek. Én szegedi vagyok, a szüleim innen 130km-re élnek, a kezelés Debrecenben van, szóval ez nekem oda-vissza egy majd'600km-es kanyar. A tesóm vitte eddig, aki leszázalékolt nyugdíjas a 10 éve lezajlott saját rákja miatt, de egészséges, és dolgozik is, májustól októberig egy mezőgazdasági cégnél már 7 éve. Tehát nem volt gond, hogy apu hogyan jut el a kezelésekre. Eddig. Most én is tudtam beszélni a dokival, minden szuper, megnyugtatott minket. Viszont a tesóm benyögte, hogy májustól ő nem tudja vinni, mert dolgozik. (10km-re lakik anyuéktól, én 130-ra...) Mondom neki, hogy én se, mert nem tudok 3 hetente kivenni 2 nap szabit, nagyon sok a 600 km, amit vezetnem kell úgy, hogy másnap jönnöm kell dolgozni Ez egy logisztikai probléma, van ismerős, aki vállal személyszállítást, ismeri is aput, vinné-hozná, keressük meg, beszéljünk vele. Kifizetjük, apu eljut a kezelésre, senkinek nem kell megszakadni, mindenki tud dolgozni, hétvégente én tudok menni rájuk nézni, win-win. Na ezen jól összevesztünk, mert a tesóm szerint én ki akarom a problémát vetni a nyakamból, hogy rögtön azon gondolkodom, hogy hogyan ne kelljen áldozatot hozni... 4x annyit keres, mint én, az alkalmankénti 25K, amit kérne a faszi( benzinnel együtt) nem vágná földhöz (illetve 12500 ugye, mert felesbe fizetnénk), de ő moralizál. Szeretem a tesómat, de egészen más világban élünk, nekem nincs nap, hogy ne hívnám fel aput, hogy mizu, ő letudja a gondoskodást azzal, hogy elviszi a kezelésre. Nagyon megvisel ez a helyzet, mert épp elég, hogy lelki toprongy vagyok amiatt, hogy megérintett a szele annak, hogy elveszíthetem, és most harcoljak a tesómmal is. Szóval hazafelé, este, miközben 140-el rongyoltam, hogy reggel tudjak jönni dolgozni, el is döntöttem, hogy leszarom, mit mond. Én megbeszélem a faszival, megbeszélem apámékkal, hogy ez lesz, ő meg oda teszi, ahova akarja, így is- úgy is szar leszek, de nem fogok tönkremenni fizikailag, idegileg meg anyagilag azért, hogy az ő lelke nyugodt legyen. Amíg vártuk, hogy a 2,5 órás infúzió lemenjen, mondtam neki azt is, hogy beszélni kéne a szüleinkkel, hogy mi legyen, ha rosszabbra fordul a helyzet. Na ezen is... Hogy hogy menjen oda és kérdezze, hogy hol van a pénz...Mondom bazmeg nem erről kellene beszélni. Hanem hogy mit akarnak. Hogy milyen temetést, hol vannak a papírok, anyakönyvi kivonatok, banki papírok...mit kell tudnunk, hogy ne majd akkor bolonduljunk meg, amikor amúgy is ki leszünk készülve. És apu meg anyu értelmes emberek, most még tudnánk röhögni azon, hogy apu kiköti, hogy az ő temetésén egy csuhás se ajvékoljon... 1000%, hogy már kész forgatókönyvük van, mindenre, miért nem lehet ezt addig átbeszélni, amíg ép ésszel vannak tudatuknál, hiszen jár nekik az, hogy úgy menjenek el majd, ahogyan ők szeretnének, ezzel tartozunk nekik. De ezt is nekem kell majd lezongorázni, mert ő ezt olyan tabuként kezeli, hogy képtelen logikusan átgondolni dolgokat, viszont a véleménye az megvan és olyan ellentmondást nem tűrően tudja közölni, hogy lehetetlen nem vitatkozni minden szaron. Szóval nem ez az életem legjobb időszaka, de próbálok talpon maradni, erőt meríteni a mindennapokból, hogy ott legyek, amikor kell, de nem fogok már mindenkinek tudni megfelelni, és ez szétforgácsol teljesen. Mindeközben munkám van, családom, unokám, felelősségem...és helyt kell állni mindenhol. Szóval ez van. Sose lesz könnyebb, pedig azt gondoltam, hogy ennyi idősen már egyszerűbb lesz az élet, de nem az. Jóvan, kiderpegtem magam, minden megy tovább, csak megálltam kicsit sajnálni magam. :))

[takemetochurch13]

Kidobtam volna a fényt és a csillogást azért cserébe, hogy lehessen egy szép családom

Boldogan festettem volna ki a kis szobát

[softicyhuman]

Külső szemmel nézni a családom minden tagjának küzdelmeit és magamat ostorozni, ha nem tudok segíteni vagy jobbá tenni nekik a helyzetet, egyenlő a saját magam ellen elkövetett merénylettel, amiben elvesztem a lelkem és a prioritásaimat.

[erosnekszulettem]

"- Fáj?

- Igen fáj...

- Menj tovább..

- De hogy hisz ő volt a családom..

- Menj tovább...

- Iszonyatosan fáj...

- Menj tovább azért mert fáj... "

[diogenesz2020portugal]

Ma azt álmodtam, hogy felhő vagyok.

Nem áll távol tőlem, a színem hófehér, mint napos időben a felhőké - ha nem koszolom össze magam, ahogy ez néha megtörténik -, a bundám puha és könnyű. Szoktam felhőket nézni az erkélyről, így tudom, miről beszélek.

Amikor felhő vagyok, minden felett lebegek, nálam közelebb senki nincs a Naphoz. Lenézek a Földre, sok-sok százmillió macska otthonára, és elégedettség tölti el a szívemet, mert tudom, hogy nekem van ott a legjobb, legszeretőbb családom.

Így aztán soha nem vagyok sokáig felhő, mert szeretnék visszatérni hozzájuk. Lehet, hogy mindig mindenki valami másra vágyik?

Fura dolog az élet.

"Amikor verset ír az ember, mindíg más volna jó, a szárazföld helyett a tenger, kocsi helyett hajó.

Amikor verset ír az ember nem írni volna jó,"