#eszméletlen szerelem

[prologusblog]

Legjobb romantikus könyvek - a Goodreads szerint

Itt a nyár, a sok szabadság. Mindenki elvonul egy kicsit pihenni. Mi is lehetne jobb kikapcsolódás egy könyvmolynak, ha nem az olvasás? Viszont mindig nehézségekkel jár kiválasztani a következő olvasmányunk, így érkeztem egy listával, ami megkönnyíti a választást. Jelenleg a romantikus zsáner kedvelőink kedveztem, mert személy szerint én az ilyen típusú könyveket szeretem leginkább a strandon…

[senki-hercegnoje]

Szex és semmi más.

Nem gondoltam volna,hogy a szex és semmi másból idáig eljutunk majd. Ezt a gondolatmenetet felváltotta valami eszméletlen szerelem. Számomra szinte teljesen ismeretlen csodálatos szexuális összhang jött létre közöttünk. Úgy működik a szexualitás közöttünk mintha egy komolyabb mérnök csapat dolgozott volna kettő puzzle darab találkozásán. Arról van szó,hogy szerelembe estem egy olyan férfival aki szinte teljesen egyértelműen arra lett teremtve,hogy egymáséi legyünk. És minden ami tetszhet egy férfiba az benned megvan.

Ami odafigyelés hiányzik, azt megkapom tőle.

Amiket nagyra becsülök azok megvannak benne.

Ami eszembe jut,az az ő következő szava.

Amit szeretnék kapni, azt megkapom tőle.

Amit szeretnék adni, azt tárt karokkal fogadja.

És ez Te vagy senki más. Eszméletlenül szeretlek.

És amit kihozol belőllem:

Kalandvágyat, bátorságot, nyugalmat, szenvedélyt, magabiztosságot, életélvezetet, jóértelmű romantikát, vágyakat, és magát a boldogságot. ❤️❤️🥵🥵🥰🙏

[elfelejtenelekdenemmegy]

9.

szeretkezzünk át egy napot

[gondolataimitt]

Benina-Mindig és Soha🤍

[csacskamacskamocska]

Szeretés és féltékenység

Kevés szánalmasabb dolog van, mint a féltékenység. Talán csak a könyörgés, hogy szeressen valaki, aki nem tud szeretni. Nem is értettem soha.  Még mindig emésztgetem amit a pszichológus mondott. Pro és kontra érvek jutnak eszembe, de legfőképpen az, hogy még egy megtapasztalás sem jelentené, hogy nincs igaza.  De kezd ez is mindegy lenni, mert tudom, hogy egyszerűen szabad utat kell engednem másoknak és annak, hogy el tudjam képzelni az életem valahogy máshogy. Talán nem lesz ilyen szellemi összefonódás, de talán lesz valaki, akinek a szíve megtelik gyengédséggel meg örömmel, ha rám gondol. Van ez a dolog, hogy kit vállalsz fel és kit nem. XY mindig nyiltan vállalta a kapcsolatunkat (ami csak egy laza ismeretség volt, de egy jóféle egymás elismerése és értékelése), de se az én boldogtalan szerelmem, se a férfiak, akikkel együtt éltem, soha nem vállaltak fel nyilvánosan. Ez komoly. Picit most is elszorul a torkom ettől. Hogy ez is része annak, hogy úgy érzem nem tartozom sehova. Volt erre mindig mondás, hogy jajj, őket nem érdekli, ők nem facebookoznak vagy nem babámfüléznek meg ki nem szarja le mit gondolnak mások. A lelkem mélyén nem arra vágytam, hogy hintsék tele vörös rózsákkal meg szerelmes üzenetekkel a hírfolyamomat. Eszméletlen kínosnak érzem az ilyesmit, szóval semmi látványos vallomás nem volt az elképzeléseim között. De ezek az emberek, akik állítólag szerettek engem, konkrétan ignoráltak onnantól kezdve, hogy a kapcsolatunk szorossá vált. Soha egy fotó nem került ki közös utazásról vagy közös tevékenységről, de nem is szóltak hozzám.  Ám, amióta nem vagyunk kapcsolatban, pl. szorgalmasan lájkolgatja a volt férjem az összes posztomat. Mindig tetszett nekem, hogy mondjuk a tumblin tagelgetik egymást az ismerősök. Néééézd, mit találtam neked... figyi ez téged érdekel, fúúú együtt ittunk tegnap.... Sosem gondoltam, hogy ezek együttjárásról vagy összefekvésről szólnak. (ha arról, akkor PI már megdugta a fél tumblit) Egyszerűen a haverkodásról meg az átszövésről. És persze arról is, hogy kit vállalsz fel. Nem hiszem, hogy az a baj, hogy vállalhatatlan lennék. :D Minap olvastam, hogy amikor mindenki mással kedves vagy, normálisan beszélsz, de ignorálsz valakit, akkor konkrétan a vele való kapcsolat vagy a lénye szembesít folyamatosan valamivel, amivel nem tudsz mit kezdeni. Nem őt, hanem azt utasítod el, ami róla folyton eszedbe jut.  Mondjuk, attól nem leszek boldogabb, hogy irritálom azokat, akikkel a legszorosabb a kapcsolatom. :( :( Biztos van olyan ember, akiben van annyi erő meg tartás, hogy örömmel felvállal akár barátként, akár párkapcsolatként. Megkeresem. Tegnap ücsörögtünk a Mikszáth téren és megint volt egy vízióm.  Hirtelen Olaszországban voltam egy ugyanilyen kis téren egy kávézó teraszán. A házak körülöttem reneszánsz paloták voltak és tudtam, hogy ott vagyok, és éreztem, hogy nagyon jó nekem most. Akárhova néztem, mosolygott a lelkem. A házak, a fények, az illatok és a kutyák! :) jajj, nagyon tetszett! Soha Olaszországban nem volt ez az élményem, szóval ez nem egy emlék volt, hanem egy látomás. Elképesztően erős valami. Féltékenység... ha féltékeny az ember, akkor nagy a baj. Akkor nem úgy szeretik, ahogy az neki jó. Persze, lehet a féltékeny ember sérült, feneketlen kút, lyukas vödör amit bármennyi szeretet meg szerelem se tölt meg, de legtöbbször egyszerűen annyi, hogy amit más kap, azt én nem kapom, úgy érzem tőlem vesz el valamit, megkárosítanak, becsapnak, kihasználnak.  Nem jó érzés. De nem szabad rátolni a féltékeny emberre, hogy ő a hibás, ő a sérült, mert lehetséges, hogy tényleg becsapják, megkárosítják, kihasználják, nem szeretik. Ez nem csak párkapcsolatban létező dolog. Azt hiszik az emberek, hogy más szeretetkapcsolatban nincs ilyen, mert milyen alapon féltékeny??? Hát, azon az alapon, hogy létrejön valami egyenlőtlenség valami bizonytalanság, valami félelem, amit szeretettel meg odafigyeléssel helyre kellene rakni. A nincs jogod féltékenynek lenni, az pontosan mutatja, hogy nincs szeretet a kapcsolatban. Mert az érzelem nem jog kérdése. Mindegy, olyan ember, aki nem szeret, ezt úgy se érti.

Gyűlölöm a versengést! Gyűlölöm amikor észreveszem, hogy úgy néznek rám, hogy bakker, ez már megint olyat csinál amit én nem mernék, és hogy van ennek ideje minderre és nekem miért nincs, miért érzem kis szarnak magam? Én meg ott ülök, és végül arra jutok, hogy nem kell elmondani semmit. Mert erre a nézésre marhára nincs szükségem! :( Én csak magammal meg az idővel versengek, senki mással. És annyira tudok örülni más sikerének, és annyira igyekszem segíteni meg lelkesíteni mindenkit. Mert tényleg szinte bármit meg lehet csinálni! Na jó, a könyöködet nem tudod megnyalni. De most láttam egy videót egy fasziról, aki leszopta magát. Szóval azért csillagos ég... :DDD

[lovenewyork88]

Szerelem. Sokaig kérdeztem milyen? Napkeleti Bölcs az lettem én, mert a szerelem mély bugyrait is megjártam s már tudom szerelmes voltam én rég.

Nincs eleje nincs vége. Határtalan a mesgyéje. Hogy merre jár és merre tart sosem egy és ugyanaz. Benned van érzed a szöveteidben, átjárja a tested és észre sem veszed.

De ha változik vagy éppen menekülni akar tőled, akkor érted meg milyen erős egy méreg. Méreg ez mert teljesen függövé tesz, úgy érzed e nélkül nincs más amitől ember lehetsz. Enni, aludni, mozogni, tervezni bármit tenni értelmetlen. Képtelenség, eszméletlen.

Mit tett ez velem? Kérdezed magadtól. Majd csak mélabúsan lehuppansz és keresel egy biztos pontot. Egy kis stabilitást, reményt, lanyha szikrát. Hogy szerethetem ennyire ezt a Rékát?!

Jaj kicsi bú, szegénykém, te tényleg nagyon belé estél. Belé én. Nincs kétség nem jön más nélküle csak sötétség. Hol vagyok én, s mégis milyen lény? Hol vagy te és miért vagy nélkülem? Nem, nem nem. Tagadás. A gyász 100. szakasza is nekem csak a Tagadás.

Lelkitársak, Mácsonyák. Elmegyek kicsit, arréb húzodom, hogy legyen tered, de azért ne menj messzire. Szeretlek, őrjöngök forrongok. Mindjárt megbolondulok. Remélem tudod mit teszel velem, mert lelkem egészen a te kezedbe tettem. Nálad van az a kis franc most már a Tiéd. Bánj vele szépen, ha nem kell akkor inkább mond meg, nehogy elvesszen.

Egyedül. Rég nem látott társam, jóbarátom semmi gond felállok. Meg leszek, újra építek. De többet be nem engedek. Minek a szó ugyse kell, senki mást nem érdeklek. De nem vész majd lesz 6 kutyám egy kis pénzem na meg valami szép ruhám.

Kicsi Csicse! Szép vagy gyönyörű. Nagyon vigyázz magadra és járjon át a derű. Szeretlek, mély szerelemmel amíg csak fent van a Hold, te mutattad meg hogy van bennem mély érzelem, és hogy milyen az élet ha igazán Zord!

Csókollak!

[semmiotletemnincs]

Ha egy féléve azt mondjátok nekem,

hogy a szerelem életembe megjelen,

nevetni kezdek eszméletlen rendesen.

Szeretni én hogy tudnék hiszen

minden egyes percben megrendül a hitem

abban hogy vajon jár-e a szerelem nekem?

A válasz sajnos igen.

saját

[prologusblog]

5+1 romantikus könyv a várólistámról

Sziasztok! Szerintem az utóbbi években egyértelművé vált, hogy a romantikus műfajú könyveket kedvelem a legjobban. Sajnos az elmúlt időszakban időhiány miatt jó pár regény csak a TBR-listámra került rá, így összegyűjtöttem nektek néhány romantikus regényt, amikre a közeljövőben sort szeretnék keríteni! Ali Hazelwood: Eszméletlen szerelem Fülszöveg: „Mint ​egy lila hajú jedi, aki egyensúlyt hoz a…

[acelizystudying]

Tudom, hogy muszáj elválnunk, Mert így könnyebb megvalósítanunk minden álmunk. De fáj, eszméletlen, Semmit nem tehettem ezellen. Kibaszottul nehéz lesz Mindent elengednem. Kibaszottul hiányozni fogsz, S hiányzol most is nekem. Kibaszott sokat fogok sírni, Kibaszott sokat fogok szenvedni. Azt hiszem mélyponton leszek, De ezt adta a sors, elvesztettelek. Érzelmeim soha nem múlnak el, Örökké tart az irántad érzett szerelem.

12.13.

[mindigcsaken]

11:26

Tudom h ezt nem latod de iszonyatosan köszönöm, hogy vagy nekem! Miattad tudom újra mi az a szerelem! Kibaszottul megszerettelek! És ez így is marad! Hogy miért?! Mert te figyelsz rám, megérzed ha baj van, cuki és aranyos vagy, szeretsz, gondoskodsz rólam, na és a külsőd...eszméletlen! A puszid, csókod, érintésed megörjit..imadom! Sorolhatnám még. De a lényeg, h nagyon fontos lettél számomra! SZERETLEK!

[metalindex-hu]

Tűz, nosztalgia, szerelem – Nightwish koncerten jártunk

Tűz, nosztalgia, szerelem – Nightwish koncerten jártunk - http://metalindex.hu/2018/11/21/tuz-nosztalgia-szerelem-nightwish-koncerten-jartunk/ -

Fellépők: Nightwish (FI), Beast in Black (FI)

Időpont: 2018.11.20.

Helyszín: Budapest Aréna

Annyira szerencsés helyzetben vagyunk, hogy két-három évente mostmár visszajáró vendégként tekinthetünk a Nightwishre Magyarországon. Idén a “Decades” turné keretein belül jöttek el, ami azt jelentette, hogy rengeteg régi fant ki tudtak ráncigálni a kanapéikból, ugyanis a régi érára koncentráló szettet állítottak össze, sok Once-os (én erre miért gondolok még mindig úgy, mint az újabb albumok egyike?) és Oceanborn-os dallal. Már a koncert után, kifele jövet, elkaptam egy baráti társaság beszélgetését, ahogy épp egy lány ecselte, hogy “régen így nagyon erősen festettem magam, meg feketében voltam, meg minden” – szinte biztos, hogy ez csak az egyike volt azoknak a nosztalgikus gondolatoknak, amiket aznap a Nightwish fellépése előidézett az azóta már felnőtt, “megcsaládosodott”, de lelkük mélyén azért mégiscsak Nightwishfan emberekben.

A viszonylag kultúráltnak mondható bejutás után (most több biztonságiőrt állítottak a küzdőtérre, akik fegyelmezték az előre rohanó rajongókat, és állítottak le mindenkit, aki fut, nem mint három éve, amikor egyszerűen nem bírtak a futó tömeggel) még hátra volt egy Beast in Black, szintén (nagyrészt) Finnországból. Szerencsére meglepően jó csapatok szoktak fellépni előzenekar státuszban a Nightwish előtt, pár éve megkaptuk az Amorphist és az Arch Enemyt, előtte egy kis Pain-t (az Indica-t most felejtsjük el :D). Idén sem aprózták el, a magyar közönség a Decades-turné line-upja okán rövid időn belül másodszor csíphette el a Battle Beast utódzenekarát (Mit érdemel az a zenekar, aki  kirúgja a saját zeneszerzőjét…?), a finn-magyar-görög konspirációból született Beast in Black-et.

Pontos kezdés után felcsatangolt az ötösfogat a színpadra, és a koncertet is óraműpontossággal tolták le. Nagyon jó, szórakoztató buli volt, szimpatikusak voltak a figurák, különösképpen Atte Palokangas dobos. Láttam már igazán odaadással és figurázva játszó dobosokat, de ennyire beleéléssel játszani látni valakit egyfajta ritka öröm, és kuriózum. Atte nemcsak, hogy folyamatosan dobálta a dobverőit (ha jól néztem, mindig elkapta amúgy), eszméletlen mód headbangelt dobolás közben, és egyszerűen jelenség volt a színpadon – ezt már kevésbé mondhatjuk el az átlagdobosról.

A csapat összes többi tagja is odatette, amit oda kellett, de azért a buli élvezése mellett el kell azt is mondani, hogy igencsak egy bejáratott és kigyakorolt gépezet ez a Beast in Black-téma, de pont ettől vérprofi is. Hogy egy kedves ismerősömet idézzem, olyan, mintha algoritmus írná a dalaikat – ezzel az egyszerre pozitív és negatív kijelentéssel nem igazán tudtam veszekedni. A dalok a végletekig polírozottak, megvan az ugrálós dal, az eszünketelvesztősdal, az éneklési skilleket bemutató dal, meg a Final Countdown. Mármint az Eternal Fire. Hogy tudja a közönség nem ráénekelni, hogy fájnöl káuntdáun? Nem értem. A főként dallamos (nagyon!) heavy metal elemekkel operáló csapat nemcsak zeneileg mutatta meg, hogy ők bizony minőséget szállítanak. Mint a szórakoztató metalipar egyik csúcsterméke, még a mozdulataik is össze vannak hangolva, tizedmásodperc pontosan tudják, mikor kell összeállni a három gitárral és egyszerre lengetni a gitárt előre-hátra a ritmusra, a fanokat ezzel természetesen teljesen megbolondítva. Ezzel egyébként semmi gond nincs, valahol elismerést is érdemelnek azért, hogy ennyire az utolsó milliméterig megtervezik a produkciót, ráadásul nem kevés hozzáértéssel.

Akit viszont ki kell emelnem a klisétengerből (bocsánat, Beast in Black fanok), az Yannis Papadopoulos énekes. A Youtube-covereiről elhíresült görög pacsirta olyan szintű aranytorokkal van megáldva, hogy az valami elképesztő. Nagyon jól járt vele a BiB, zseniálisan énekel, hatalmas a hangtartománya, és amellett, hogy nagyon erős, karakteres a hangja, még karizmatikus frontember is. Erről élőben is megbizonyosodhattunk, hozta a szokásos formáját, bár a koncert alatt/után páran bizonytalan tekintettel lestünk egymásra, ugyanis valamilyen oknál fogva úgy tűnt, mintha playbackelne. 99% biztos egyébként, hogy nem – mert miért tenné – és lehet, csak a keverés volt ennyire furcsa, hogy úgy hangzott, úgyhogy megmaradunk annál a verziónál, hogy nem. Persze azért az is túlzás lenne, hogy minden élőben ment, mert bár Anton Kabanen és Molnár Máté (aki pár magyar mondatot természetesen most is szólt a rajongókhoz, vicces olyankor nézni, ahogy a többi tag csak les, hogy vajon most épp mit mond) is megtámogatta Yannist háttérvokálokkal, azért felvételről is rá volt egy kicsit erősítve, ez főként a Blood of a Lion alatt tűnt fel nekem személyesen a leginkább. Arra a cikifaktorra viszont senkinek nem lehet kifogása, hogy élő billentyűs nem volt, annak ellenére, hogy minden daluk keményen billentyű-orientált. Így egyszerűen nem volt meg az az élmény, ami meg lehetett volna, ha látunk valakit egy szinti mögött is. Srácok, találjatok egy hatodikat! Utána pedig várom a következő albumot és az újratalálkozást.

Összehúzták a függönyöket, és volt egy szusszanásnyi időnk, amíg a technikusok újra megjelentek a színpad előtt, és három perc próbálkozás után lefejtették a frontfillekről is a fennakadt függönyt, bekapcsolódott a kivetítő (vagy hát a LED-fal), és megindult a visszaszámlálás 60 másodpercről. Olyan szinten fokozták ezzel az izgalmat, hogy azt hittem, amikor a számlap eléri a 0 másodpercet, akkor valami hatalmas (be)robbanás és dalkezdet lesz (bizony, nem néztem direkt setlistet, hogy meglepetés legyen lehetőleg minden), gondoltam majd jön a feszültség azonnali feloldása, amikor már a fél stadion ordítva számolta vissza az utolsó 4-5 másodpercet. Erre nem. A színpadon már fentlévő, fúvós hangszereket bűvölő Troy Donockley-ra irányultak a fények, aki eljátszotta a Swanheart dallamát intró gyanánt, és akkor beindult a Dark Chest of Wonders. Őszintén szólva ez a megoldás szerintem hiba volt, bár biztos megvolt az okuk, hogy miért így találták ki. Csak biztos vagyok benne, hogy a számlálás letelte után, ha szünet nélkül berobban a Dark Chest of Wonders, az azonnal eufóriát jelentett volna sokaknak. Ehhez képest a kis lírai felvezetés leültette az összes addigi összegyűlt feszültséget. Még az is jobb lett volna, ha az ismert “Once I had a dream and this was it” sorral kezdték volna el a dalt. De nem akarok panaszkodni, nyilván nem történhet minden az én szájízem szerint, csak azért meg akartam említeni, hogy ez szerintem nem a legtökéletesebb megoldás volt így.

Mindegy igazából, elég hamar elindult a nosztalgiavonat (Floor Jansen két csodálatos éneklés közt mondta is, hogy csatoljuk be a biztonsági öveinket, mert jó távolra megyünk), és sorra elkezdték ránk zúdítani az olyan régi imádott dalokat, mint a 10th man down, a Come cover me, Sacrament of Wilderness, vagy a Gethsemane, hogy csak egy párat említsek. Elöljáróban nem akarok rögtön mindent dalt lelőni, mert azért elég sok tétel közben történt valami más említésre méltó is.

A zenekar minden tekintetben remekül festett: Floor termetével, szépségével, kiállásával (sex-shopos ruhájával, köszi, Ivett) úgy nézett ki, mint egy igazi valkűr, és a többi tagtól sem vette el most a díszlet a pompát és a figyelmet. A színpadot most sok tárgy nem ékesítette, elvégezték ezt a feladatot a zenekartagok. Nagyon bízom benne, hogy nem csak megjátszás és showelem volt ez, hanem őszinte mosolyok és öröm, de teljes mértékben az látszott a színpadon, hogy a zenekar boldog, felszabadult, és élvezettel teszi a dolgát. Bár Emppu Vuorinen mindig is örökbohócként volt ismert, és Marco Hietala is szeret humormesterkedni, és ez nagyrészt megszokott, de Tuomas Holopainen-t ennyire felszabadultnak és mosolygósnak még egy koncerten sem láttam. Még valahol a buli elején egy viszonylag egyszerű, de a zene többi részéből kitűnő szintiszóló végeztével a figyelem 100%-át, és hatalmas tapsot kapott, aminek láttán és hallatán egy valódi megilletődöttséget jelző félmosolyt ejtett el – tényleg nincsen ehhez hozzászokva, hogy bármit csinál, többezer ember (lány? :D) sikítozik neki? 🙂 Nem baj, jó érzés volt attól, hogy ennyire kommunikatív az egész zenekar, folyamatosan ment az összemosolygás és egymás dolgainak lereagálása, segített még jobban jelen lenni a pillanatban, hogy nem csak éneklő-zenélő robotok szállítják a muzsikát. Vagy esetleg űrlények, mert a Greatest Show on Earth elején az első áriázós lénynél abszolút ilyen hangulatot teremtett a kis asztrális vetítés és zene…

Ami szintén garantálta, hogy átérezzük és átéljük ezt az ünnepet, az a piró és a mindenféle speciális effektek voltak. Néha már-már a show a kivetítőkkel (amik amúgy úgy voltak megépítve, hogy hátulról néha úgy nézhetett ki, hogy a dobszerkó, Troy, meg a szinti is csak úgy lóg a levegőben, valahogy kifüggesztve, ugyanis az állványok elején is volt kivetítő, amiknek a képe pontosan kiegészítette a nagy hátsóét, és így adott ki egy teljes képet, nagyon jó volt) annyira el tudott varázsolni mindenkit, hogy csak bambultunk magunk elé, letaglózva a millió élménytől, akár már annyira belefeledkezve magunkba, hogy bulizni is elfelejtünk. Erre volt pont jó a sok, jó nagy hőt árasztó (szegény biztonsági személyzet háta!) piró, ami pont a legtökéletesebb pillanatokban lövellt fel a színpad elején és hátulján, na meg a minitüzijáték. Ami igazán emlékezetes marad, és viszonylag különlegesnek számít Nightwish-shown (a legutóbbin ez az volt, amikor levegőt fújtak ránk :O), az a “robbanás”. Azt hiszem, kétszer egy ágyúdörrenésnyi hangerejű robbanás zárt le egy-egy dalt, és zavarta meg a szívritmusunkat. A Slaying the Dreamer és a Greatest Show on Earth alatt egy akkora hangerejű robbanás volt, még szerencse, hogy nem pont valamalyik terrortámadáshoz közel játszották ezt el, így is sokan tényleg kb. halálrarémültünk, de akkor lehet valakiket tényleg triggerelt volna. A legvicccesebb egyébként az volt, hogy amikor egyszer túlestünk ezen az elementáris élményen, képesek voltak még egyszer eljátszani ugyanezt a trükköt, és mi ugyanúgy infarktust kaptunk tőle másodszorra is. 😀

Szintén élővé és lélegzővé varázsolta a produkciót a tervezett interakciók mellé az a pár icipici baki, amit megejtettek a tagok. Talán többeknek feltűnt, hogy Floornak valahogy nem igazán jutott eszébe a Ghost Love Score szövegének első versszaka, de ezt egyáltalán nem zavaró tényezőként dolgoztam fel, sokkal inkább aranyosnak tartottam, sőt, még pozitív is volt, ugyanis pont emiatt lehetett látni, hogy igen, ez egy formálódó, emberi, élő produkció, ahol bizony ilyenek történnek. Szintén nagyon aranyos volt az a kis közjáték, amikor a The Devil and the Deep Dark Ocean előtt, amíg Marco beszélt a romantikáról, Floor és Tuomas nekiállt borozgatni a szintiállvány mellett, bár gondolom, ez azért már egy tervezett program, de ettől függetlenül is aranyos látvány volt. (Meg valahogy nagyon a Nightwish-hez tartozik, hogy A költő issza a borát, amúgy üvegből. Reméljük, a magyar fanklub által eljuttatott bor is ízleni fog nekik!)

    Az est fénypontja számomra minden kétséget kizárva a Dead Boys Poem volt. Az abszolút koncertkedvencek továbbra is a két Nightwish-magnus opus (vagy végülis összesen mondhatjuk, hogy három van?), a Greatest Show on Earth és a Ghost Love Score, viszont ezeket már hallhattuk korábban élőben, a fiatalabb generációból viszont a Dead Boy’s Poemet viszont leginkább még senki – főleg nem ilyen formátumban, ugyanis a dal felét unplugged-szerű verzióban tolták le, és csak a második felére metalosodott be. Floor egyik leggyönyörűbb énekét is itt hallhattuk, nagyon megható volt a dalhoz tartozó kisgyermek-szavalás, a bemetalosodás, és a tempóváltás is.

A Greatest Show on Earth pedig szintén egy “fullpanziós” csomag, élőben a “kétféle” refrén szintén nagy hatású, bár most valamiért nem jött át annyira, mint az előző turnés produkció során – attól tartok, a kicsit félresikerült hangosítás miatt, ugyanis nem voltak teljesen jók az arányok. Kaptunk viszont ismét Sagan-i bölcsességeket, NatGeo vetítést, a fél zenekar “huhogását” a hu-ha-zós rész alatt, ami korábban nem volt, de nagyon aranyos elem lett így belőle, meg persze a We were here! sorok teljes átéléssel történő ordítását. Egyben nagyon jó pillanat volt átgondolni a dal jelentését, hogy mennyire valószerűtlen, hogy pár egysejtűből kiindulva mi most itt vagyunk, és egy Nightwish koncerten énekeljük a dalszövegeket…

Sajnos nem minden egyes dalban tudom dicsérni Floort – imádom őt, és remélem, sosem válnak külön az útjaik a Nightwish-sel, mert úgy érzem, ennél jobb énekesnőt nem is kívánhatnának maguknak. Amit minden egyes alkalommal levág Ghost Love Score fináléként, az valami elképesztő, álleszakító, csodálatos. Azonban most nagyon úgy tűnt, hogy a Nemo, a Kinslayer, és a Come Cover Me nem igazán feküdt neki. Abszolút zseniális énekesnő így is, nézni, figyelni, hallgatni is jó, tényleg egy metal-istennő, csodálatos dolgokat művel a hangjával, de ezekben a dalokban voltak olyan részek, amik nem feltétlen a legjobbak neki, bár a Decades turné után már nyilván ezt is figyelembe fogják venni számválasztáskor. Azzal mondjuk nem sokat lehet kezdeni, hogy mennyire aranyos, amikor a fináléban Floor megpengette Emppu gitárját, és ehhez konkrétan le kellett guggolnia… 🙂 Nem baj, így szeretjük őket!

Semmi kétség nem fér hozzá, a Nightwish korunk egyik legnagyobb metalzenekara. Már nem azok az érák vannak, amikor mindenki Zeppelint meg Priestet hallgat, és mindenki ott van egy-egy Maiden koncerten, túlságosan széttagolódott már ahhoz a zenepiac, hogy ugyan akkora hatású és nézőszámú bandák legyenek, mint akkor, hiszen egész egyszerűen több a választási lehetőség, és nem egy-két bandánál kell megmaradnia annak, aki a rockzenét szereti. Ennek fényében bőven elmondható, hogy a Nightwish bizony ott van a legnagyobbak közt. (Összehasonlításképp: harmadannyi Facebook-lájkjuk van, mint például az Iron Maidennek, akik minden idők egyik legnagyobb rockzenekara, és 1975-ben alakultak, ehhez képest a Nightwish húsz évvel később.) Ehhez mérten egy Arénás bulira az a tizenötezer ember, aki jegyet vesz, nemcsak, hogy egy hatalmas tömeggel ünnepelhet együtt, hanem egy sima koncert helyett egy teljes showt kap, szinte már egy teljes moziélményt (még mindig elképesztően jó a Last Ride of the Day alatti hullámvasút a kivetítőn) vihet haza, és a szeme előtt lőnek porrá pármillió forintot, neki csak a száját kell tátania.

Az elmúlt évek Nightwish bulijaihoz képest ez  2018-as Decades talán pont nem a leghatalmasabb show egyébként, alapból az, hogy a régi érákba nyúltak vissza, másmilyen jelleget adott a teljes fellépésnek. Ez nem a “casual”, mindennapi fanok estje volt (vagy max azoké, akik úgy tíz éve voltak casual fanok, és azóta már nem annyira követik a zenekar munkásságát), nem az “alap” slágerekkel bombáztak minket, nem volt szélmalom alakú piró, hanem sokkal inkább a régi, meg hardcore, teljes diszkográfiát kívülről tudó, millió dalt az élő bulikról hiányoló fanoknak szólt az este. Nekünk viszont azt hiszem, örök élmény marad, hogy élőben hallhattunk több olyan zseniális dalt is, amik több, mint húsz évvel ezelőtt kerültek megkomponálásra, de semmit nem veszítettek az értékükből, vagy naprakészségükből – metalszakmai szemmel sem. Az biztos, hogy én ennyit soha nem mosolyogtam/vigyorogtam egy koncerten, mint a Nightwish Decades-turnéjának budapesti állomásán.

  Írta: Vica

Képekért köszönet Kieronnak a Rockvilagtól, további Nightwish-képek ITT! Borozós kép: Járosi Boglárka, Beast in Black: Ujvári Flóra

Köszönjük a Concertonak!

[boklaszasokesnyelvbotlasok-blog]

Salzburg szerelem – újra integetett a zenei múltam

Megint elhurcoltak minket

Reggel vegyes érzelmekkel indultunk el Lucával az újabb Austrian Culture and History óránkra, aminek a keretében ma Salzburg városát látogattuk meg. A lobbyba érve a többiekkel is megvitattuk ezt a dolgot, és mindenki remélte, hogy a múltkorinál élvezetesebb és érdekesebb lesz. Persze nem azért, mert most már le is esik a tanárunk gatyája. Szerettük volna, ha a helyén marad. Megnyugtatásul: így is történt!

Újra várt minket az emeletes buszunk, amin még jó idő volt, tekintve, hogy reggel elég felhős és esőre állós körülmények között indultunk. Éppen ezért a naptejet szépen otthon hagytam, napszemüveget sem tettem el, én kis naiv. Mondanom sem kell, a nap közepére újra rák voltam és a szememet kisütötte a nap.

Mozart szülőháza

Legelőször Mozart szülőházát látogattuk meg. Az oda vezető út a parkolóból egy jó kis séta volt, de senki nem bánta, mert a folyó mellett elhaladva majd a hídon átkelve csodálatos látványban volt részünk. Nyilván mindenki fotózott ezerrel, meg kellett örökíteni.

Maga a ház két részre osztható. Mi az első részben voltunk, mivel az volt ténylegesen a család lakhelye, a hátsó részben a szolgálók éltek. A kedves idegenvezetőnk – tényleg kedves, minden idézőjel nélkül, mert eszméletlen jó idegenvezetőnk volt – jól összetartotta a csapatot, ami nem volt könnyű tekintve, hogy iszonyat szűk volt a hely és rajtunk kívül legalább 3 másik csoport volt bent. Érthetően és tisztán beszélt angolul, rengeteg érdekességet elmesélve és egy idő után azon kaptam magamat, hogy az elhangzottak nagy részét én tudtam. Zenei általánosba jártam, ahol az éneket emelt szinten tanultam, így heti 7 énekórával nem csoda, hogy megmaradtak a részletek. Boldogan ismertem fel az összes lejátszott zenei darabot, illetve mondtam meg a kérdésekre a választ.

(A fotózás szöge miatt elnézést kérek, de aprócska ember vagyok és még így is pipiskedtem kicsit...azért az aranyozott Spar felirat kellett oda.)

Ekkor rájöttem, hogy mennyire hiányzik az egész. Több éve már annak, hogy kottát olvastam vagy írtam volna, arról meg ne is beszéljünk, hogy mikor tartottam utoljára hangszert a kezemben, ami nem azért volt, mert a barátom gitárját pakoltam egyik helyről a másikra vagy éppen megkért, hogy próbára menet kicsit fogjam meg a szintijét. Na meg az éneklés. Szerintem ma már senki nem hinné el, hogy egykor szólista voltam egy énekkarban.

Kaptunk egy kis szabadidőt is

Összesen 40 percünk volt arra, hogy elcsavarogva a környéken megebédeljünk gyorsan és körbe nézzünk a kis társaságainkkal is. Minket nem kellett félteni, célirányosan elindultunk egy Mozart Café nevű helyre, ahol ironikusan nem Mozartkugelt ettünk, hanem Sacher tortát és mellé persze az elengedhetetlen kávét. Sajnos elég kicsike szeleteket adnak, így utána még vagy 3 olyat meg tudtam volna enni.

Salzburg Cathedral

Miután vége lett a szünetnek és mindenki visszaért több-kevesebb késéssel, bementünk ebbe a hatalmas épületbe, ami nem csak kívülről nyújtott fantasztikus látványt, de belül is mindenki inkább a nyakát kitörve nézelődött össze-vissza, nehogy lemaradjon valamiről.

Hellbrunn Palace

Aminek a kert része inkább egy ’hogyan zuhanyoztassuk meg a vendégeket’ területre hajazott. A kastély belül is érdekes volt, a kedvencem nyilván egy egyszarvú volt, de a szépen díszített termeket és a kilátást sem hagytam volna ki. Ezután egy igazán tenyérbe mászó fiúcska vezetett minket körbe a kertben. Tényleg az volt.

Na most, ahogy említettem a főszerep a vízé volt. Leginkább szökőkút parknak tudnám nevezni a terepet, ahol a különlegesebbnél különlegesebb megoldásokkal kialakított szökőkutakkal találkozhattunk. Persze az esetek 80%-ban mi is kaptunk a vízből, ami a nagy melegben nem jött volna rosszul, ha az nem éppen a lábunkra megy végig, azt a hatást keltve, mintha bepisiltünk volna. Cukik.

Összeségében nagyon jó nap volt, ahol rengeteg érdekességet láthattunk és tanulhattunk, így szerintem ez a téma könnyen fog menni a jövő heti vizsgában.

[vargajulcsi]

2017

Lassan vége és nem tudom elégszer megköszönni. Ez az Év maga volt a gyönyör és milliószor is kimondanám a hála szót érte. Több éven keresztül harcoltam ezért az Évért és most már mondhatom, hogy az elkövetkezőkért is, azért a nyugalomért, biztonságért és mégis ezernyi kalandért és lelkesedésért, ami most kiteljesedett. Várom, hová fog még!

Minden fronton, négy éve, megbicsaklottam, egy jelentéktelennek tűnő három hónap után, 2013-ban. Elvesztettem mindent, amit szerettem az életben, elvesztettem az Életet, amibe szerelmes voltam, amiben igazán hittem. Azt gondoltam, sosem lesz már ugyanolyan érzésem, sosem leszek az a kiváncsi, lelkesedő, mindenkivel törődő, állandóan inspirált lány, aki kikelve.. kipattanva az ágyból reggel hatkor, sietve öltözik, reggelizik, kávézik, hogy rohanjon még több érdekes, mély, kedves, tartalomdús, lehetőségekkel teli élményt megélni és ismerősöket, barátokat, hasonló embereket szerezni. 

Igenis, lehet, mert vissza kaptam, nagyon szerettem volna és vissza szereztem, annak a lánynak a fiatal felnőtt kiadását. Kicsit már más összetevőkért, célokért, ideákért, de lelkesedek újra, kiváncsian, töretlenül, hogy ebből már semmi ki nem szakíthat, erről az útról semmi le nem téríthet. Megtanultam a leckéim, amiket meg kellett és ki nem dobnám ezt a négy depresszióval kezdődő-harcolós-építkezős-fejlődős évet. Azt sem gondoltam volna, hogy valaha megbocsátok annak az embernek, aki ezt az egészet elindította, aki spontán, akaratlanul, az alapjaimban tört össze, és tessék, ennyit a haragtartásomról. Elengedtem, elszállt.

Jahj, de nagyon utálom a kliséket és a klisében beszélő embereket, és nagyon sok ilyen frázissal és közmondással egyáltalán nem is értek egyet (főleg pl. a “kutyából nem lesz szalonna”, ki az a megátalkodott, aki azt hiszi az emberek nem változnak, a fenét nem, eleve minden hét évben a sejtjeink is kicserélődnek..). Egyet viszont, én is be kell, hogy valljak, az igaz, hogy “ami nem öl meg, az megerősít” és már kimondva is hányok ettől az agyonhasznált mondattól...de most muszáj volt számra vennem, mert tényleg igaz.

 Volt egy lány az egyetemen, életem legszuperebb, legfenomenálisabb időszakában, aki maga volt a Csúcs. Ez most eszméletlen egoistán hangzik, de ahogy én megéltem magam és a szerelmem az Élettel, az együtt lüktetést a várossal, a tanulást, a barátaimmal kávézgatáskat hosszú órákon át, hogy abba sem akartuk hagyni, a koleszos éjjeli csajos partykat és az egész éjszakás-bulidrámákat, az tényleg olyan saját-mesémbe-filmembe illő élet volt, amit senki ki nem törölhetne belőlem. Mikor mindez elveszett a lelkemben, mert jött egy szerelem, ami elpusztított, habár megmaradt minden körítés, esemény, barátok és bulik, egyáltalán nem úgy éltem meg, hogy ez csodás-fantasztikus, hogy történik, hanem, hogy semmi nem tud érdekelni, nincs már, ami hajtson, inspiráljon, nincsenek tervek és jövő.

Építőkőről-építőkőre kellett újraemelni a hitem, hogy szerelmes vagyok Életbe, szeretek Élni, megélni rosszat és jót, mert minden percben lélegzem és gondolkodom, ami csodálatos. Sikerült, és ha történne bármi, újra sikerülne már, mert kristálytiszta, erősebb és energikusabb ez a hitem, mint azelőtt volt. Akkor teljesen tudattalanul, ártatlanul éreztem azt a lüktető erőt, és lám, most már pontosan tudom miből épül fel és el nem engedem többé. 

[prologusblog]

Ali Hazelwood: Eszméletlen szerelem

„Mint ​egy lila hajú jedi, aki egyensúlyt hoz a férfiak uralta univerzumba, Bee Königswasser egyetlen egyszerű elvet követ az életében: mit tenne Marie Curie? Ha a NASA felajánlaná neki egy neuromérnöki projekt vezetését, Marie kérdés nélkül igent mondana. Csakhogy a modern fizika anyjának sosem kellett osztoznia a feladaton Levi Warddal. Jó, persze, Levi vonzó a maga sötét hajú, magas, metsző…