#műmail

[furacska]

A HEGYEKBE FÖNN

Jónéhány évekkel ezelőtt történt az, hogy egyik névtelen estén bambultam csak úgy, amolyan féligsefunkcionálósan a Hír TV-re, és nem a Bayer meg a banda volt akkor műsoron, hanem egy dokumentumfilmet vetítettek épp. Nem tudnám a címét megmondani, a témáját is nehezemre esne a becsületesebbik nevén neveznem, két kábé tökfiatal emberke indult el valami hegynek, szülők, meg talán hivatásos fehérköpenyesek is kísérték őket, a fiatalok belenéztek egy ponton a kamerába, a fiú is, a lány is, és kommersz mosóporreklámokból már jól ismerős, irracionálisan optimista ábrázattal kezdtek értekezni, hát mindenekelőtt arról, hogy "ez nagyszerű", és nagyszerű volt különben tényleg, akár a snidlinges kenőmájas, utóbbiról még se csinál filmet senki ráérős. A kontextus volt a lényeges, persze, hát hogy most először mennek ők a hegynek, tizenhét évesen, kábé, tehát először, a másik meg az, hogy simán előfordul, hogy utoljára. A tüdejükkel volt a baj azt hiszem, gyárilag volt bajos, valami rohadtul kísérleti beültetésen mentek keresztül ezek ketten, és legfeljebb rövid időre orvosolta ez is csak a gondjaikat, és "gondjaik" címszó alatt nem annyira az aktivitástól mentes életre kell itt gondolni, hanem a működőképes létfontosságú szervektől mentesre, ami nem is annyira élet, sokkal inkább halál, hát na. A nagy hegynekmenet esemény volt tehát, kétségtelenül, de az ennél is lényegesebbet csak alig érintette a kamera, meg az izgatottságában hót hülye kérdező is, hát ott álltak ezek ketten a halálos ítéletükkel, amiben nem volt az égvilágon semmi szenzációs, ilyenje van mindenkinek, nem pont ilyen ilyenje, másmilyenje talán, de van, mindenkinek... Szóval álltak ott a mittudoménmilyen tisztáson, izgágán, hát jó hogy(!), reménykedve, na ná(!), na de hogy kézenfogva!? Hát igen! Ez a két kis hülye a hamar lejáró szavatossága, meg az életben egyszer esedékes hegynekmenése mellé a buggyant romkomok tökéletes lamúrját grátiszba megkapta! Hát annyi mindent nem csinálhattak ezek, nem ronthatták meg vagy el egymást, félrelépniük nem volt hogyan vagy kivel, egybekelniük, elválniuk nem volt minek, elrontaniuk, vagy helyrehozniuk nem volt mit, hanem álltak csak ott fejbúbig a tökéletes elfogadásban, amíg (nemsokára) meg nem haltak, és ez az egy nem sikerült így (így nem!) soha másik kettőnek, rajtuk kívül, az kurvaélet! Ami engem illet, a kilencvenesnek mondott évek leginkább végén, mikor a hasonló cipőben jártam, egy idegelősen hadarós, számomra egzotikus módon belvárosi kisfickót kaptam csak társnak, aki email-címek gyűjtésével töltötte volna utolsó napjait, készséggel megadtam neki a sajátomat, habár nem volt legkevesebb elképzelésem se róla mi az az email-cím. A fennmaradó időnkben ő főleg az internetről beszélt, én meg hallgattam. És túléltem, az eszmefuttatásait, meg a többi túlélnivalót, azt nem tudni vele mi lett, annyi biztos csak, hogy ha elhagyta valaha a Heim Pál kórházat, és otthon izgatottan begépelte az általam adott műmail címet, rögtön tanult is az új életéről valami furcsát, amire nem volt kíváncsi egyáltalán!