#majd írok róla ha úgy alakul

[sronti]

Egyrészről ellopták* a ~400 fontos bringámat tegnap, másrészt viszont megtudtam, hogy a bíróság végre megítélt nekünk olyan nettó 6000 fontot.

Ez egy elég felemás hét volt, na.

[fanncsi271]

Már eltelt kis idő mióta szakítottunk gondolom bekesen alszol és nem tudom hogy te hogy érzel sikerült e túllépned ilyesmi..

Én azért sokat gondolok rád.

A közös idő töltés esti hivas, jatszasok stb..

Hiába írtak a fiúk mindegyikben téged kerestelek talán.

Igazából már inkább az fáj hogy tudtam mélyen hogy te nem szerettél engem igazán csak voltam majd eldobtál ha meguntál.

És mondhat bárki bármit ha tényleg szerettél volna ez nem úgy alakul.

Talán észre kellett volna vennem csak vak voltam az intő jelekre mikor mondjuk profil képet akartál cserélni és csak eszedbe sem jutott hogy egy velem közöset válasz...

Vagy mikor a barátságról kezdtél beszélni...

Mert te tudtad nem lesz hosszú kapcsolat, nem is akartad csak valami tapasztalat.

Vagy mikor vissza fogadtalak...

Én csak szerettelek és bele se gondoltam hogy egyszer csak elvesztelek. De hát igaz túl szép volt hogy igaz legyen ahogy tartja a mondás...

Csalodas már csak a szakítás is ahogy le zajlott meg csak mégsem hallgattál.

Egy kapcsolat közös ahogy a szakítás is te mégis csak egyedül döntöttél.

Pedig én tényleg azt hittem , vagyis elhittem az oleleseidbol a csókokbol, hogy akartál velem lenni hogy végre te szeretsz de tény jól tudsz hazudni vagy én nem tudom hogy hogy sikerült át verned.

És mint előtted alexel most téged nézegettelek mikor voltál aktív gondolkozva, na vajon most kivel lehetsz, írhatsz, mit csinálhatsz...

Szakitasnál amíg küzdöttem elutasító voltál ahogy rá hagytam flegma és bunkó..

Mintha tettem volna valamit ellened megcsaltalak volna, vagy random dobtalak volna, vagy akármi de te döntöttél ez mellet és így nem is értem..

Majd oda biggyesztetted a szakítás üzenetben hogy lehetünk barátok de akármikor írtam mint az ellenségek...

Az okokon is gondolkozom hogy miért szakítottal mert ez az egy nagyobb vita nem lehet ok mindenre és a hullámvasút kifejezés sem előtte semmi baj nem volt...

És ha egy férfi autója elromlik alap hogy megjavitja nem le mond róla majd vesz egy másikat.

Itt volt valami hátsó dolog amit nekem nem mondtál így csak találgatni tudok vagy a családod, vagy az hogy... Ezt inkább nem írom...

És ez az érzés hogy be kapcsolom a telefonom nézve hátha írsz de mindenki ir csak te nem ez fáj és nehéz bele törődni.

Azon is sokat gondolkozom, hogy ez egy megfontolt alapos döntés volt e nálad vagy egy hirtelen fellángolás...

Meg tényleg hogyan mi megismertük egymást olyan extra volt és én tényleg azt hittem úgy mindenből hogy te vagy az igazi és igazából lehet hogy az vagy, csak egy másik életben.

De ha egyszer az életben hiányoznek neked akkor jusson eszedbe hogy ez a te döntésed volt én harcoltam az utolsó percig, érted, értünk.🖤

És erre az üzenetre kérlek ne támadj semmi szándékom nincs vele szimplán nehéz ezt nekem feldolgozni az emberek elvesztését főleg ilyen hirtelen...

Sőt valaszolnod sem kell nyugodtan hagyd figyelmen kívül ezt az üzenetet csak le írtam bennem mi van. Ismersz tudod ilyen típus vagyok...

De ha már egykerdesre is válaszolsz akkor az az legyen, hogy ezen már sokkal előtte gondolkoztal vagy ez a napokban azonosult meg benned?

Amiket le írtam azok a kérdések és állítások vannak bennem ezeken ragodok.

És tudom nem szeretsz olvasni és gondolom tőlem amúgy sincs kedved semmi üzit kapni ezért csomó részt ki töröltem belőle és így is picit hosszú lesz de annyit csak megerdemlek hogy elolvasd ha már időm se volt írni vagy akármi.

Már nem reménykedem az újra kezdesben de ha már felajánlottad a barátságot azt hogy lehetne kivitelezni?

Írjak rád néha ha eszembe jutsz, de hát mindig a fejemben vagy...?

Mindenesetre tán könnyebb lenne elengednelek a barátság tudatban hogy mégis csak mellettem vagy csak másképpen.

Szóval ha néha írok ne hibaztas...

De azért örülök, hogy neked ilyen könnyen ment a tovább lépés nálam minden egyes perc mintha kinozna mikor nem írhatók...

És én azt hittem én vagyok az erősebbik fel pedig ha látnál most ...

Csak egy érzelmi roncs vagyok...

És ha nem akarsz barátságot már azt csak mondtad mert be tanult séma a szakitos szövegeknel.

Esküszöm igyekszem nem írni neked többet, nem tudom más írt e neked ilyen üzenetet mert nekem még soha senki ez miatt gyengenek érzem magam. De össze tortem..

És míg sírok egy ideig itt leszek ha újra kezdenéd aztán talán tovább lépek és te is egy ex leszel akiről mosolyogva mesélek.

[porquesoyninaperdida]

14.

2018.10.23-2019.10.23

23:00

Egy éve

Percre pontosan ma van egy éve, hogy szakítottunk. Vagyis te szakítottál velem.

Sokszor mondják. Az idő segít. De mégis miben? Nem lett jobb az életem nélküled. Sőt. Azóta nem haladtam előre, egy helyben toporgok. 5 hónap kellett ahhoz, hogy ne fájjon minden egyes nélküled eltöltött nap. 5 hónap. Tudod az mekkora idő? Nagyon sok. Többet szenvedtem, mint amennyi ideig boldog lehettem melletted. Ez alatt az idő alatt nem szólt másról az életem, mint a reménykedésről. A beléd/belénk vetett hitemről, amit öt hónap után sikerült kiölni magamból.

De kanyarodjunk vissza a legelejére. A régi szép időkhöz.

Sosem fogom elfelejteni azt a napot, mikor először láttalak. 2018.02.28. Röpimeccs volt, amire majdnem el sem mentem, mert felvételizni kellett volna mennem, de átrakattuk az időpontot egy nappal későbbre, hogy tudjak játszani. Szóval ez az egész olyan sorsszerű volt. Ha akkor nem megyek el, lehet, hogy sosem találkoztunk volna, és soha nem lettél volna ilyen fontos számomra. És úgy veszítettem volna sokat, hogy nem is tudtam volna róla. Könnyebb lett volna, mert így, hogy tudom, mit veszítettem, sokkal nehezebb. De egy percig sem bánom hogy megismertelek, mert olyan dolgokat adtál nekem, amikről még csak nem is tudsz, és ezt sohasem fogom elfelejteni. Na de visszatérve a meccsre. Rékávál jó lány szokás szerint végignéztünk a palikon, mindenkit lehúztunk, hogy "áá nem", aztán hozzád érve, valami olyasmi hagyta el a számat, hogy "hümm, ő már mindjárt jobb". Ezt így meg is beszéltük, aztán mikor ellenetek játszottunk, úgy maradt meg, minthogyha majdnem eltaláltalak volna labdával, de őszintén erre nem emlékszem tisztán, meg lehet az nem is te voltál. Eredményhirdetésnél pedig (erre viszont tisztán emlékszem) te adtad nekem az érmet, Rékával pedig összenéztünk, és gyorsan "megbeszéltük", hogy ez egy jó jelenet volt. Már akkor több voltál. Nem tudom miért, szerelemnek még nyilván nem lehetett nevezni, hiszen nem is ismertelek, de valami mégis rögtön megfogott benned, valami vonzott, nem tudnám megmondani mi, csak éreztem, hogy meg akarlak ismerni. Tudni akartam milyen ember vagy, mindent tudni akartam. Tudni akartam milyen vagy, mit szeretsz, mit utálsz, miben vagy jó, mik a gyengeségeid. Minden érdekelt, és még csak a nevedet sem tudtam. Tetszettél, az a pimasz mosoly, halálos, és imádtam a kisugárzásod már anélkül, hogy bármit is mondtál volna. Sosem váltott ki ilyet belőlem senki, nem vallott rám az ilyesmi, és mai napig nem vall rám, de igen, ez első látásra szerelem volt, csak akkor még nem tudatosult bennem.

Utána még aznap bejelöltél, (és máig nem tudom honnan tudtad, hogy ki vagyok), majd rám írtál. Hú te, ha láttál volna akkor, hogy örültem a fejemnek. Elkezdtünk beszélgetni. Először nem is tudtam, hogy álljak hozzád, nem is mertem például beszélgetést kezdeményezni, mert mindig is élt bennem az a fajta félelem, hogy tartottam attól, hogy idegesítő, felesleges és sok vagyok. És akkor arra sem jöttem rá, hogy esetleg te is többet szeretnél. Beszélgettünk, majdnem minden nap, kitartóan írtál, és elkezdtük jobban megismerni egymást, és elég gyorsan beléd szerettem. Csak akkor még én sem voltam biztos magamban, basszus, olyan hülye voltam akkor (is). Számomra ez az érzés ismeretlen volt, egyszerűen csak abban voltam biztos, hogy imádtam veled beszélgetni. Te voltál az első srác, aki nem nyomult, hanem ízlésesen ismerkedni akart. Akit tényleg érdekelt milyen napom volt, aki figyelt rám. Imádtam neked mesélni, imádtalak hallgatni. Nagyon könnyű volt neked megnyílni, és nagyon könnyű volt beléd szeretni. Akkor talán úgy tűnhetett, hogy nem akarok írni, meg nem akarok semmit, mert korábbi rossz tapasztalatok miatt féltem, hogy talán nem is azt érzem, amit gondolok, pedig legbelül tudtam.

Egész sokáig napokig beszéltünk. Aztán egy nap abbamaradt, nem írtál többet.

Amin semmi csodálkozni való nincs, én is így tettem volna fordított esetben, de..

Hiányzott. Hiányzott, hogy beszéljünk. Bennem volt, hogy írok, de valahogy mindig elszállt a bátorságom, nem akartalak zavarni, mert lebegett a fejem előtt a rémkép, hogy amint írok, átsuhan az agyadon, hogy nem akarsz velem beszélni. Már az is hihetetlen volt basszus számomra, hogy még ott a meccsen is pont rám figyeltél fel, hisz miért pont én, annyi szebb lány volt ott. Nem hittem el, hogy lehetséges, hogy tényleg érdekellek.

Néha beszéltünk pár szót, snapeltünk, de nem beszéltünk már annyit, mint előtte. Viszont valahogy nem tudtalak elfelejteni, elengedni, amit utólag persze nem bánok. Ezalatt az időszak alatt jött az akkori barátnőd, a Dóri, és az igazából olyan érzés volt, mintha elveszítettelek volna, pedig még nem is voltál az enyém. Akkor éreztem, hogy elrontottam, sírva hívtam Rékát, hogy mi a szitu. Ott, az első érted elejtett könnycsepp után tudatosult bennem, hogy igen, én visszafordíthatatlanul beléd szerettem.

Ezután kb 3 hónappal valahogy megint beszélni kezdtünk, kicsit többet, mint addig, de nem toltuk túl, hisz kapcsolatban voltál. Aztán, július elején kezdtünk el valahogy többet beszélni, és emlékszem, hogy a fordulópont az volt, hogy elkezdtünk valamiről beszélni snapen, aztán Rekaval meg Majával moziban voltunk, és kérdezted, milyen volt, én pedig valami hülyeségből kifolyólag írtam, hogy eltört a kezem, te meg tökre kiakadtál, elkezdtél aggódni, és valami elképesztően aranyos voltál. Utána pedig valahogy elkezdtünk videóhívásozni, és az egész éjszakát átbeszéltük, elkezdtünk hülyeségeket irkálni egymásnak askon. Nem is értettem, hogy miért dumálsz velem éjszakákat, ha barátnőd van...másnap este megtudtad, hogy mit érzek, és Kincsővel ezt dumaltátok meg. És akkor te azt írtad, hogy "Dórit szeretem, DE Csenge már tetszett régebben is". És ott volt a de. És minden, ami a de előtt van, nem számít. És elgondolkodtál, hogy ő vagy én. És őszintén féltem, hogy így, hogy megtudtad, nem fogunk megint beszélni, de nem így történt, hanem pont ellenkezően. Az, hogy másnap szakítottál vele, miattam, olyan érzés volt, amit nem tudok szavakba önteni. Elhívtál minket röpizni, majd a buliba. 2018.07.13. Életem legfontosabb napja, az a nap, amikor gyökeresen megváltozott az életem, és az a dátum, amiről mindig eszembe fogsz jutni. Istenem, a mai napig ha eszembe jut az a nap, eszembe jutnak az érzések, amik akkor bennem voltak. Az első csókunk olyan tökéletes volt, annyira benne volt, minden, amit mondani akartunk egymásnak, minden amit egész este alatt nem tudtunk szavakban kifejezni. Ezután életem legszebb 3 hónapja következett. Életemben először voltam igazán boldog, kiegyensúlyozott, életemben először volt önbizalmam. Olyan szerelmet éreztem, amiért bármit megtettem volna. Olyat, amelytől éreztem, hogy élek. Melletted mindig úgy éreztem. Olyat szeretni, mint te, nagyon könnyű, de megtartani nehéz. Nagyon nagy felelősséggel jár egy ilyen embert szeretni. Mindig éreztetni kellene veled, hogy milyen különleges vagy, mert valószínűleg tisztában sem vagy vele. Vigyázni kell rád, törődni veled, éreztetni hogy milyen fontos vagy és mennyire szeretlek. Teljesen más vagy, mint bárki. Mindig is más voltál. És amikor ez eszembe jut, akkor sajnálom a legjobban, hogy nem tartott ez köztünk elég ideig ahhoz, hogy legalább ezt éreztessem veled. Tiszta szívből szerettelek, viszont sosem mutattam ki annyira, mint ahogy azt megérdemled. De soha nem szeretnék ilyen hibát elkövetni újra, mert a legszarabb érzés elveszíteni valakit, akivel nem éreztetted, hogy mennyit jelent neked.

Az egész tökéletes volt. Számomra legalábbis. Tökéletessé tettél számomra három hónapot. Kár, hogy csak ilyen kevés időnk volt. Te voltál a mindenem. Az a személy, akit jobban szerettem magámnál, akinek bármit elmondtam, akivel minden szabad, sőt igazából foglalt percemben beszélni akartam, az a személy, aki törődött velem, és féltett. Aki mellett éreztem magam valakinek. Tökéletesen bíztam benned, tudtam, hogy amiről tudnom kell, azt úgyis megosztod.

Hihetetlen támaszt nyújtott az, hogy mellettem álltál és mindig mindenben számíthattam rád, és hogy mindig éreztem a szereteted. Hogy valakinek fontos vagyok, és valakinek az egyetlen vagyok (mert ezt mindig éreztetted is), számomra teljesen új érzés volt. Egy olyan embernek voltam az egyetlen, aki a világon bárkit megkaphatna.

Melletted voltam életemben először igazán boldog, és ezt az érzést semmiért nem cserélném el.

Mindig féltem, hogy elveszítelek. Hogy nem leszel az egyém. Hogy nem érezhetem az ölelésed, a csókjaid, és hogy egyszer el kell engedjelek. Soha nem akartam megtapasztalni. Soha nem akartam tudni milyen lehet nélküled.

Aztán pedig megtörtént. A távolság a világ legszarabb dolga, ha egy dolgot megszüntethetnék, tuti ez lenne az. Fájdalmas, ha valakit szeretsz, viszont nem láthatod amikor csak akarod. És mi van akkor, ha megtaláljuk a lelkitársunkat, csak éppen rosszkor? Talán ha hamarabb összehoz minket az élet, minden másképp alakul. Ezt már nem tudjuk meg, de hiszem hogy így kellett történnie. Talán azért kellett megtörténnie, hogy megtudjuk, mit is jelent a másik. Talán azért kellett, hogy később, mikor majd másképp alakul az életünk, újra keresztezzük egymás útját. Előbb vagy utóbb.Nem tudhatjuk, mi lesz. De érzem, nagyon érzem, hogy a mi történetünk nem záródott le. Hiszek ebben, nagyon. Soha nem gondoltam, hogy valaki ennyire fog hiányozni az életemből, mint te hiányzol a mai napig. Hihetetlen hogy mennyire kötődöm még mindig hozzád, mert abból aki most vagyok, az hiányzik, amit te adsz hozzám. Akárhányszor elhittem, hogy el tudlak felejteni, mindig visszataláltam hozzád. Valami mindig visszarántott. És akihez többször visszatalálunk, nem lehet véletlen.

És hogy mi történt azóta?

Hogyan éltem meg?

Elmondom.

Fájt. Piszkosul fájt, az, hogy az utolsó egy hetünkben már rideg voltál, nem írtál vissza rögtön, és éreztem, hogy baj van. De mondom biztos rossz napod van, vagy ilyesmi. Aztán elkezdtél nem elköszönni esténként, már nem mondtad, hogy szeretsz. De végül a legrosszabb az volt, mikor azt mondtam, szeretlek, és nem reagáltál rá. Akkor már tudtam, hogy baj van, de ki akartam várni egy talit, hogy élőben milyen vagy. Nem fogtad a kezem séta közben, hozzám sem értél. Majd hazamentem, és nem bírtam tovább, megkérdeztem mi a baj, mert tudtam, hogyha ezt most sürgősen nem beszéljük meg, már nem sok időnk van hátra. Meg akartam oldani!! Javítani akartam rajta, mert nem akartalak elveszíteni. De mikor rákérdeztem, te lerendeztél egy "semmi baj, csak szar, hogy keveset talizunk"-kal, és nem is akartál róla beszélni. Aztán másnap szakítottunk. Könnyek között, mindent átgondolva, megpróbáltam a lehető legőszintébb vallomást leírni neked, hogy ne úgy engedjelek el, hogy azt hidd, nekem nem jelentett ez sokat. Mert de. Többet jelentett bárminél. De csak a töredékét tudtam még így is elmondani, ráadásul már amúgy is késő volt. A következő időszakom nem állt másból, mint abból, hogy reménykedtem, hogy meggondolod magad. A legszarabbul az esett, hogy újra együtt voltál Dórival, mégha csak rövid időre is, mert ez olyan volt, mintha megbántad volna, hogy szakítottál vele miattam. De még olyan pletykákat is hallottam, amit a Bottyán Bence terjesztett állítólag, hogy együtt voltál már vele, mikor még nem is szakítottunk, de ezt EGY PERCIG SEM HITTEM EL, mert bármennyire is össze voltam zavarodva, és bármennyire is nem tudtam, mit gondoljak, abban 100%ig biztos voltam, hogy ilyet sohasem tennél. Aztán mikor jött a Kata, és vele sem voltál együtt sokáig, egyszerűen csak nem értettelek. Olyan voltál, mintha magad sem tudnád, mit csinálsz, mit akarsz, ráadásul velem is tök sokat beszéltél ez idő alatt éjszakába nyúlóan, tök aranyosan, ami persze nekem is reményt adott. Nem tudtam továbblépni, amíg láttam, hogy te sem léptél túl a dolgon. Hisz ha túlléptél volna, nem írtál volna. 5 hónap telt el, mire elfogadtam, és rájöttem, hogy mit is gondolok valójában. 5 hónap után jött neked Dóri, és az kellett, hogy lássam, boldog vagy, és hogy biztos vagy magadban. Mert amint láttam, hogy jól vagy, boldog vagy, akkor el tudtalak engedni, mert tudtam, hogy jól leszel. És rájöttem, hogy hiába sajnálom magam, hiába nyúlok a cigihez, meg hasonló hülyeségek, nekem nem lesz jobb, viszont nem is lényeges. Igazából nekem csak az számít, hogy rendben legyél, mert én megleszek. Nem mondom, hogy nem fájt már utána, mert de, a mai napig fáj, de mára már elfogadtam a dolgokat. De 5 hónap nagyon sok idő. 5 hónap kellett ahhoz, hogy akár csak kavarni is képes legyek valakivel. Az első ilyen egész jól is sült el, még beszéltünk is a sráccal, és kedveltem is, és azt hittem, belé tudok szeretni, de később rájöttem, hogy csak magamra akarok erőltetni egy szerelmet, hogy elfelejtselek. Az volt köztetek a különbség, hogy vonzott, de nem volt elég erős ahhoz, hogy magához húzzon, ellentétben veled. Nem is illett volna hozzám. Kedveltem, de csak fájdalmat okozott volna. És tőle nem viseltem volna el. Ez a különbség közted és közte.

Utána rajta kívül az összes ilyen alkalmat egy hibaként éltem meg. Sorra halmoztam a hibákat, és a legszörnyűbb az volt, hogy mind hozzád vezethető vissza. Félre ne értsd, nem téged hibáztatlak a hülyeségeimért, csak miattad vagyok hülye. Pillanatnyi boldogságokat kerestem az életben, annak reményében, hogy bármelyik is maradandó marad.

Mert te továbbléptél. Már nem engem szerettél, megismertél valaki mást, egy sokkal jobb valakit, és látni téged vele, fáj. És szar, hogy tudom, mennyire tudsz szeretni. És hogy a szereteted most másnak adod, nem nekem. Hogy mostmár őt becézgeted, ahogy velem tetted, úgy csókolod, ahogy engem, úgy érinted, ahogy engem. Baszki, mennyivel jobb lenne, ha nem tudnám miket váltasz ki az emberből. Akkor nem fájna ennyire. Én megpróbálnék fele annyira jó lenni, de tudom, hogy már nem számít, és amúgy is képtelen lennék rá. Épp ezért el kell fogadnom, hogy jó kezekben vagy, és hogy ő való neked, de ettől még féltékeny vagyok.

Féltékeny vagyok azokra, akik mindennap láthatnak, és veled lehetnek. Hónapok óta nem láttalak, és cseszettül boldoggá tenne már csak az is ha lathatnalak. Azt akarom, hogy boldog legyél. És ha ez nem velem van, az bármennyire is fáj, rendben van, mert te vagy az egyetlen ember, akit szeretek eléggé ahhoz, hogy képes legyek a boldogságát magam elé helyezni. Boldognak látni téged, az engem is azzá tesz. És én esküszöm, hogy próbálkozom túllépni. Mármint úgy teljesen, valaki újjal. Tényleg, nyitott vagyok, ismerkedem , satöbbi, de senki nem nyit felém, senkinek nincsenek komoly szándékai irányomban. Amikor ezt írom, van egy srác. Kolis, elég sok időt töltünk együtt, és nagyon kedvelem. De ő sem mutat érdeklődést.

Egyszer, nem sokkal a szakitasunk után elmentünk egy baráti társasággal inni, és felelsz vagy mersznél le kellett volna kavarnom vele, de nem ment. Nem voltam rá képes. Tavaly nem voltunk olyan jóban, mint idén. Nincs semmi extra köztünk. De megért. Meséltem neki rólad. Azt mondta, jó srác vagy, és hogy sajnálja. Azzal vigasztalt, hogy sokat veszítettél, de igazából te valószínűleg nem így gondolod. Kérdezte, hogy melyikünk hibázott.

Nagyon sokat gondolkoztam azon, hogy egyszer jó lenne megbeszélni, mit rontottunk el, hogy mi vezetett addig, hogy most ott tartunk, ahol. Szeretném tudni, te hogy látod a dolgot. Vagy hogy egyáltalán agyaltal e ezen. Amiket magam ellen fel tudok hozni, azok végtelenül egyszerűek viszont együtt, borzasztó nagyok. Először is, nem jól reagáltam le, ha valami siker ért. Nem tudtam kimutatni azt a végtelen büszkeséget, amit éreztem. Nem tudtalak eléggé motiválni, biztatni, ha arra volt szükséged. Nem tudtalak úgy kezelni, mint egyenrangú félt. Ezt úgy kell érteni, hogy mindig úgy kezeltelek, hogy te vagy a "főnök" úgymond. Nem azért, mert ezt éreztetted, hanem azért, mert nem voltam gyakorlott a kapcsolatokban és azt akartam, hogy te irányítsd a dolgokat. Nem akartam túl rámenős lenni, pedig lehet azt kellett volna. Igazából csak tudom, hogy milyen sok tudok lenni, és egyszerűen csak nem akartalak idegesíteni, mert féltem, hogy rámunnál, mert tudom, hogy pótolható vagyok. Nem éreztettem eléggé, hogy mennyire fontos vagy és mennyire megbecsüllek, és hogy olyan kincs vagy, akire feltétlenül szükségem van. Nem vagyok egy romantikus típus, (bár melletted előjöttek az ilyesfajta hajlamaim) és lehet nem úgy reagáltam le dolgokat, amiket mondtál, vagy tettél, ahogyan kellett volna. Elszalasztottam a lehetőséget, hogy tudással veled, a világot jelented számomra.

Nem tudom, lesz e még lehetőségem arra, hogy tudással veled, mennyit hibáztam, és hogy tisztában vagyok a hibáimmal, és hogy mennyire másképp csinálnék mindent, ha megtehetném.

Egyetlen egy dolgot tudnék felhozni, ami a te hibád, az pedig az, hogy az első nehézségnél feladtad. Mert amúgy mindent tökéletesen csináltál. Viszont ezt a dolgot, ha megoldani nem is tudtuk volna, de máshogy tudtuk volna csinálni. Ha igazán akartad volna, meg tudtuk volna oldani. De nem akartad, és mivel láttam, hogy nem akarod, nem próbáltalak marasztalni, mert nem akartam, hogy szenvedj a kapcsolatunkban. Így inkább elengedtelek, hogy jobb legyen neked. Ne hidd, hogy nekem nem volt szar ez a helyzet, a távolság, de én ezt soha nem tudtam volna megtenni veled. Mert nekem jelentett annyit ez az egész. És hiszem, hogy neked is, csak akkor nem értem, hogy miért nem küzdöttünk. Ha azok után se működött volna, beláttuk volna, és nem lett volna ennyire értelmetlen az egész.

Mindketten hibáztunk, de tény, hogy nagyrészt az, hogy így alakult, az én saram. Mert nem tudtam megadni neked azt, amire szükséged van. Mert ha megadtam volna, nem tudtál volna elengedni. Nem adtad volna fel. Egy éve, hogy vége, de még mindig nem hagy nyugodni a gondolat, hogy úgy váltunk el, hogy talán úgy érezted, nem szeretlek, pedig attól, hogy nem voltam képes bizonyítani, a szívem minden szeretetével szerettelek. És szeretlek a mai napig. A legnagyobb baj az volt, hogy túl éretlen voltam hozzád, minden értelemben. Rosszkor kerültünk egymás életébe. Az utóbbi egy évből tanulva, már mindent képes lennék jobban csinálni. De valószínűleg ezt már te sosem tapasztalod meg. Egyetlen egy dolog van, ami miatt haragudni tudok rád.

Igazából mióta szakítottunk, többnyire azt érezteted velem, hogy tartasz valamire. Hogy tiszteletben tartod azt, hogy milyen gödörbe taszítottál, mert pontosan tudod, hogy mit tettél velem. És én nem haragszom rád a mai napig. Tényleg nem. És azt is megmondtam, hogy számíthatsz rám bármiben. DE. Mikor fogadást veszítesz a haverjaiddal, akkor légyszíves, ne én legyek az, akinek beadod, hogy mennyire fájt neked a szakitasunk és hogy meg akarod próbálni újra. Válaszd bármelyik másik exed, nem érdekel. Tudom miért engem valasztottál. Mert tudtad, hogy én nem haragszom meg egy ilyen "poénért". Nem. Nem utállak meg, de igen is haragszom, mert gondolj bele, hogy hogyan esne, ha fordított szituban ugyanígy belédrúgnék mégegyet. Mert azzal, hogy ilyeneket irkálsz, még ha csak poénból is, felzaklatsz, ha replayeled a snapem, felzaklatsz, és akkor is felzaklatta, mikor az elejében rám írtál. (És ne értsd félre, nem az a baj, hogy ramirsz, ha valami van, mert rád mindig van időm, és kedvem is van hozzád) Mert ezekkel igazából csak visszaloksz a gödörbe, amiből a túllépés útján fokozatosan masznék kifelé. Mert tudod, te tudod a legjobban, hogy én aztán türelmes vagyok és tűröm azt is, ha a földbe tipornak, de tudod, már nem vagy abban a helyzetben, hogy a végtelenségig tűrjem. Esküszöm, ameddig tudom, elviselek minden fájdalmat, amit okozol, de tudod, egyszer besokallok. És akkor aztán elvágtad magad. Egy életre. Pedig szeretlek. Egy életre. Éppen ezért kérlek, ne tedd ezt. Nem akarlak feladni.

Azt vettem észre, hogy annyira sokszor ismételem magam a sorokban, hogy lassan le kéne ezt zárni, de annyi mondanivalóm van, hogy nem győzőm kiírni magamból. Egy évnyi érzelem, muszáj kiírni magamból.

Valahogy lezarasul összefoglalnám az egész dolog lényegét.

Mindennél és mindenkinél jobban szerettelek téged

És szeretlek most is, változatlanul.

Pont ugyanannyira.

Nem tudlak elfelejteni.

Nem megy.

És nem is akarlak igazából

Bár ezt nem is lehetne elfelejteni

Belém égett minden szavad, gesztusod.

Egyszerűen beleépült a bioritmusomba a léted.

Az, hogy nem telt el úgy nap, hogy ne beszéltünk volna.

Órákat akár kis hülyeségekről, vagy komolyabb dolgokról.

Valójában bármikor, bármiről.

Ha valami jó vagy rossz történt, mindig rögtön megosztottuk egymással. Mindig tudtuk hogy van a másik, hol van, mit csinál.

Mindez iszonyatosan stabil támaszt nyújtott és biztonságérzetet adott.

Minden héten kisgyerek módjára vártam a hétvégét, hogy végre láthassalak és veled lehessek. Mindig volt célom, éreztem hogy élek. Veled mindig úgy éreztem.

Annyira jó hatással voltál az életemre, hogy el nem tudod képzelni, és ezt mások is észrevették. Anyukám alig ismert, mégis annyira szeretett, mert látta, milyen hatással vagy rám. A szakitasunk után körülbelül egy hétig nem mertem elmondani, mi történt. Féltem, hogy haragudni fog rád, és azt nem akartam. Aztán egyszer az Arkadban voltunk, és megkérdezte mi van velünk, miért nem talizunk. Nem bírtam kinyogni semmit, kitört belőlem a sírás. Elmeséltem neki mindent. És azt mondta, sajnálja, mert olyan jó volt látni engem melletted. És hogy boldog voltam.

Sosem éreztem magam elhanyagolva, mindig éreztem a szereteted, és azok az érzések, amit irántad érzek tesznek élővé, és tettek azzá, aki jelenleg vagyok.

Miután vége lett, semmi más nem volt bennem, csak üresség. Nem volt miért várni a hétvégét, nem volt kitől elköszönni esténként, a napjaim elég szürkén indultak, amiért nem a te üzenetedre keltem fel és megszűnt ez a támasz, amit nyújtottál. Mert amikor valakit elveszítesz, az egyetlen dolog, ami marad, az a lyuk az életedben, ahol az a valaki, akivel törődtél, létezett.

Sokszor fájt. Nagyon fájt, de valahogy mindig tudtam, hogy megéri elviselni ezt, mert előbb-utóbb jó lesz. Tudtam, hogy miattad megéri elviselni ezt is. Tudtam, hogy igazából ha az utolsó pillanatig remélek se sérülök meg maradandóan, mert már a puszta a léted is boldoggá tesz, hogy hagyhatnám veszni ezt az egészet?? Rossz volt látni, hogy veszited az érdeklődésedet irántam, és a legszomorúbb az volt, hogy még csak tenni se tudtam ellene. Már nem mesélted el, milyen napod volt. Nem tudtam rólad semmit. És ez szar volt. Nagyon. Minden egyes kis dologba belekapaszkodtam, és mindig hagytam magam reménykedni egy kicsit, és aztán mikor újra a semminél kötöttem ki, az kicsit megint a földhöz vágott. Talán néha egy kicsit hülyét is csináltam magamból, de ha valamiért megéri, akkor ez az. De erről te egyáltalán nem tehetsz. Ez az én gyengeségem, túlságosan beleélem magam dolgokba, amik aztán nem, vagy nem úgy történnek meg. És túlságosan ragaszkodó típus vagyok, bár ez nem tudom, hogy rossz e vagy jó. Mindenbe kapaszkodtam, ami egy kicsit is hozzád köt, a pulcsidban aludtam, folyton kattogtam, hogy vajon kivel beszélgethetsz, fájt, hogy amit egykor nekem adtál, azt most más kapja meg, mert tudom, hogy nálam jobban senki nem fog szeretni, rossz volt, hogy mindenről tudok és átkozottul féltem, hogy megismersz egy lányt, akiben annyira meglesz minden, amire szükséged van, hogy nem lesz okod a maradásra, és már nem lesz okod, ami visszahúz. Ettől félek a mai napig a legjobban. Félek, hogy elfelejtesz. Félek, hogy egyszer majd semmit sem fog jelenteni számodra, ami köztünk volt. El tudom képzelni, hogy évek múlva is egymás életének részei leszünk. És őszintén szólva jobban vágyok erre, mint bármi másra. De ha csak egy emlék maradok, akkor szeretnék az a lány maradni, akire úgy emlékszel vissza, hogy egykor boldoggá tett, és hogy nem bántad meg. Az a baj, hogy neked nem én vagyok az első szerelmed. Mert arra mindenki emlékszik. Ahogy én rád.

Én nem bántam meg. Egy percét sem. És tudod miért? Mert boldoggá tettél. És ez nagyobb ajándék volt tőled, mint akármi más. Elérted nálam azt, amit senki más nem tudott. Jó hatással voltál az életemre, mert még ha nem is sok időre, de abban a kevés együtt töltött percben valakinek éreztem magam, és ezért nem lehetek elég hálás neked.

És a legfontosabb dolog:

Tudod, ha a már csak arra is lehetőségem lenne, hogy törődjek veled, már boldog lennék. Így vagy úgy, de szeretnék ott lenni életed minden fontos eseményénél. A szalagavatódon, a ballagásodon, az érettséginél, vagy a meccseiden. Ott akarok lenni, támogatni akarlak. Ha sikeres vagy, el akarom mondani, mennyire büszke vagyok rád, ha boldog vagy, veled akarok örülni, én akarok lenni az első, akivel a boldogságod megosztod

Ha kudarc ér, vagy mély ponton van az életed, ha bármi baj van, támogatni akarlak, és kisegíteni, támaszt nyújtani, vigyázni rád. El akarom mondani, hogy akkor is szeretlek, ha nem mész át egy vizsgán, akkor is, nem vagy olyan formában egy meccsen, és akkor is szeretlek, ha rossz napod van és flegma kedvedben vagy. Biztos pont akarok lenni az életedben. Igazából egyvalamit tudnod kell. Mindig biztos pont leszek az életedben, akkor is ha nem vagyok veled, ha nem vagyok az életedben, ha a távolság bármilyen értelemben nagy is köztünk, mindig. Rám akárhol, akármikor számíthatsz. Bármi baj van, ha szükséged van segítségre, akárcsak pár biztató szóra, egy mély beszélgetésre, vagy ha csak úgy érzed, senki nem ért meg, jussak eszedbe. Én mindig itt leszek neked, ígérem. Bármikor, mert te sosem zavarsz. És ha egyszer az élet visszasodor hozzám, én tárt karokkal foglak várni. Mert szeretlek. Ne kérdezd miért, meddig. Magam sem tudom. Csak azt tudom, hogy téged nekem találtak ki, hogy a tökéletlensegeddel vagy számomra kibaszottul tökéletes, azt is tudom, hogy vigasztalni tudnál engem, bármi bánt. Szeretlek, mert van benned valami, amitől minden pici idegszalam boldog lesz. Te vagy az egyetlen, akit képes voltam igazán közel engedni magamhoz, aki miatt képes voltam sírni, és aki miatt egy könnycsepp sem volt hiábavaló, akiért megéri küzdeni.

Egy év telt el, és a távolság még sosem volt nagyobb köztünk ennél.

Szeretlek:

Egy lány, akit valaha szerettél.

—porquesoyninaperdida

[invisble-nerd]

Fiúknak akiket valaha szerettem

Kedves Dominik!

Menj a francba. De úgy komolyan. Tudod te mennyi időbe telt nekem összeszednem magamat? MAJDNEM EGY ÉVBE!

Idén szeptemberben megfogadtam, hogy ez így nem mehet tovább és véget vetek neki. Véget vetek a szomorúságnak, a várakozásnak és a megkérdőjelezésnek. Nekem nincs szükségem arra, hogy egy fiú miatt szarul érezzem magam. Amikor először írtál, ötletem se volt, hogy ki vagy, ami miatt most lehet megharagszol, de írok még itt olyan dolgot, ami miatt lesz okod megharagudni szóval teljesen mindegy (és különben is nekem több jogom van haragudni). Szóval nem ismertelek. Annyit szedtem össze valahogy, hogy Bálint osztálytársa vagy tehát egy suliba járunk, de ennyi. Így nem csináltam belőle nagy ügyet, amikor másnap nem írtál. Mondhatni leszartam.

A halloween buli az egy nagyon érdekes sztori. Nagyon menni akartam, de a barátnőim, mint olyan sokszor, nem értek rá, így úgy volt hogy nem megyek. Aztán közben Bálint is elkezdett győzködni és ő is hasonló problémákkal küzdött, így mondtam, hogy jól van menjünk (megjegyezném, hogy azért mentem bele, mert mondta, hogy velünk jön még valaki, akivel nem bántam volna ha megint lesz valami...). Miután sikeresen kihisztiztem, hogy menjünk kajálni, Kristóf és Geri elkezdték mondogatni a nevedet. A nevedet ismertem, de az arcod továbbra se. Ahogy a sorban álltunk, éreztem, hogy nézel. Én is néztelek, de mivel nem ismertelek meg, így szimplán csak érdeklődéssel, hogy egyrészt miért nézel, másrészt meg... nem néztél ki rosszul na. Aztán, amikor eltűntek a többiek, megkérdeztem Bálintot, hogy mizu meg hogy hogy  is van ez. Ő mondta, hogy ott ülsz a haverjaiddal annál az asztalnál. De nekem ezt nem kellett tudnom, így továbbra is úgy tettem, mintha nem ismernélek fel. Meg ha felismertelek volna is, mit kellett volna tennem? Odamenni, hogy szia miért nem írtál? nem voltam elég szimpi vagy szép neked?? Szóval szerintem helyesen cselekedtem.

Egész végig este azon gondolkoztam, hogy hogy fogom én azt megoldani, hogy a társaság egyik tagja velem legyen majd és, hogy hogy kéne a tudtára adnom, hogy örülnék neki. A broadwaybe elindulva, amikor találkoztunk két random sráccal és ők elrángatták magukkal piáért teljesen kiakadtam és végig azon gondolkoztam, hogy így mi lesz este? Így csendben nézelődtem a tánctéren és szerintem a homlokomra volt írva, hogy tanácstalan vagyok (ez amúgy egy nagyon lényeges információ, mert ez okozta az egész félreértést). Aztán láttam, hogy ott vagytok ti is ahol mi és valamit nagyon susogtok Bálinttal. Nem sokkal később meg is tudtam, hogy csak annyit akartál tudni, hogy rendben van e neki, ha te rámjössz (eleve mi ez a szóhasználat? :D ). De mit kellett volna mondanom? Helyesnek tartalak még most is, akkor is, nem ismertelek, mi okom volt nemet mondani? Persze, amikor Bálinték két másodperc múlva leléptek, akkor egy kicsit átkoztam magam, hogy a-a ez így nem lesz jó mert mi lesz ... szóval mi lesz azzal a taggal, akit hátrahagytunk. Ha visszajön és látja, hogy mással vagyok biztos hogy nem fog odajönni. Szóval eleinte nagyon vonakodtam. Aztán ha jól emlékszem, kint hagytalak és elkezdtem Bálintékkal veszekedni, hogy ezt mégis, hogy gondolták. Közben persze már az eszem felfogta a dolgokat, hogy baszki mekkora egy idióta is vagyok. Ezért mondtam, azt Bálintnak, hogy keressünk meg. Emlékszem Geri mondta akkor, hogy vigyázzak veled. Nem tudtam mire vélni, őszintén. Arra gondolhatott vajon, hogy rámenős vagy? Vagy mire?

Aztán persze meglettél, Bálint meg megint otthagyott. De élveztem ezt az egészet. Tényleg, nagyon. Egy idő után viszont eszembe jutott, hogy engem anya igazából úgy engedett el, hogy végig a többiekkel leszek, és hogy ez így nagyon nem jó. Másrészt pedig, a bulik után mindig rosszul szoktam érezni magam, hogy ott vagyok valakivel akivel utána nem beszélek és úgy teszek mintha nem történt volna semmi. Tehát, hogy meg szoktam bánni ezeket (megint csak fontos infó). Ezért úgy gondoltam, hogy az estére tekintettel léve megpuszillak és aztán otthagylak. Ennyi. Aztán persze ez máshogy alakult, amit én nem értettem, mert biztos voltam benne, hogy miattad lett más. (erre még visszatérünk) Nagyon haragudtam magamra, meg nem is, mert ennyi, így legalább lezáródott. Utána már nem akartam visszamenni hozzád mert ciki lesz. És tényleg nem is mentem volna, mert elhagytam Bálintot ezért felhívtam apát, hogy jöjjön értem. Aztán, amikor ő meglett megint csak ott voltál mellette és ő megint csak otthagyott. Úgyhogy megint ott maradtam.

Összességében nagyon jó este volt és jól is éreztem magam. Biztos voltam benne, hogy ennyi volt, mert mint mondtam, miután egy buliban voltam valakivel sose szoktam velük utána beszélni. Hát, ezek szerint te erről nem tudtál.. Másnap persze megbeszéltük Bálinttal, hogy mi a francért hagyott ott és nyilván azt is megkérdezte, hogy mizu veled, mert te azt mondtad neki, hogy lekaptalak, és hogy te nagyon kész voltál. Na itt muszáj egy két dolgot tisztázni. Egyedül emiatt a mondatod miatt mertem én írni neked. Mert ha azt kinézed belőlem, hogy csak úgy random lesmárolok egy srácot, akkor az, hogy ráírok az semmit se számít. Így alakult ez az egész ahogy. Nem nagy titok, nekem ez az egész nagyon új volt. Mármint... a beszélgetés. Nem beszélgettem soha se úgy valakivel, hogy ne tudtam volna pontosan mit akarok. A te esetedben nem tudtam. A szöges ellentétem van sok dologban. Ki nem állhatom a cigifüstöt. De rajtad elviseltem, sőt mit elviseltem egyáltalán nem bántam. A lényeg a lényeg, hogy a testem nagy része nem bánta volna, akármi is alakul köztünk. Az eszem természetesen igen, mert tervezgető tipus vagyok. Szeretem tudni, hogy mi zajlik körülöttem, de miattad semmit se tudtam. Éppen ezért benne lettem volna úgymond bármiben. Ha nem akarod azt a romantikus szarságot? Rendben van. Egyetemen úgyis olyan barátom lesz, akivel minden rendben lesz, várok rendesen ezekkel a dolgokkal, most minek nem kell az. Ezzel nem téged becsüllek le, mert hidd el nem. Egy kapcsolatnak csak a testi része hiányzik. A dráma meg ezek egy kicsit sem. Ha ezt meg tudtuk volna beszélni sokkal egyszerűbb lett volna és könnyebb. Eleinte azt hittem menni fog. Aztán nyilván megijedtem ettől az egésztől, mert nem tudtam mit gondolsz, meg ki nem parázik be az első alkalom előtt? Meg bevallom rosszul esett az is egy kicsit, hogy mást nem akarnál csak szexet. Ami vicces mert az előbb mondtam hogy az is rendben lett volna, de mégis rosszul esett.

A lényeg a lényeg, megelégeltem, hogy egyszer keresel, egyszer olyan mintha leszarnál, aztán megint keresel. Ezért kérdeztem meg elég nyíltan, hogy mit akarsz, amit persze te nem vettél komolyan. Miért is vettél volna? Azt hitted részeg vagyok, ami igaz is volt, de ez nem jelentett semmit mert előre meg volt tervezve, hogy majd akkor merek neked írni és jó lesz. Mert ilyen témákról nehezemre esik beszélni, ezért nyilván szükségem volt némi alkoholra hogy bátorítson. A lényeg, hogy azt mondtad igen szeretnél. Ezek után viszont, miután szépen színt vallottam, megjegyzem életemben először ennyire nyíltan, azt hittem, egy kicsit nyitottabb leszel.. hát hinni a templomban kell. Azóta is ugyan az van. Én pedig elfáradtam.

Így a végére szeretnék egy kis tanácsot adni neked: Ha jövőben érdekelni fog egy lány, akkor mutass érdeklődést. Az elejétől a végéig. Nem nagy dolog de nagyon sokat jelent.

Sok szerencsét:

Hanna

Ui.: Tudok arról, hogy mit csinálsz a haverjaiddal. Nem vagyok hülye és meg tudok kérdezni másokat is. Sőt, kit áltatok, az elejétől tudtam róla. És mindez nem zavart.

Csak hogy tudd.

[fran-cy]

Miről és kiknek szól a könyvünk: Itt a magyar virtus: INSPIRÁCIÓ Természetesen - Találj rá a kreativitásodra!

Ma bent jártam egy nagy könyvesboltban. Elkapott egy furcsa, szédítő érzés, így leültem kicsit az újdonságok polcával szemben egy bőr fotelbe és csak bámultam az új köteteket. Megéreztem a könyvek illatát és csak egyre tudtam gondolni, hamarosan a miénk is itt fog sorakozni. Azért ez nem semmi! Figyeltem az embereket, kívácsian vártam, hogy ki mit emel le a polcról. Próbáltam belelátni a fejükbe, hogy vajon melyikkel fognak a pénztárhoz állni. Aztán ahogyan ott üldögéltem, megpillantottam az Életmód részleget, így gyorsan felálltam és odamentem, hogy megnézzem, milyen szomszédai lesznek a könyvünknek. És láss csodát, “véletlenül” ott hevert három kiadvány egymás mellett:

(1) Linnea Dunne, LAGOM - A svéd életsítlus, amely kiegyensúlyozottá tesz 

(2) Meik Wiking, HYGGE - A dán életérzés, amely boldoggá tesz

(3) Héctor Garcia Kirai, Francesc Miralles, IKIGAI - A hosszú élet japán titka

Eddig sem hittem nagyon a véletlenekben, hát eztán sem fogok. Ez a három könyv így egymás mellett mélyen elgondolkodtatott, hogy vajon mi magyarok mire vágyunk és mit keresünk az életünk szebbé tételéhez. S ekkor rádöbbentem, hogy pontosan erről írtunk könyvet szerzőtársammal, Borival. Az északi jólléti államokkal párhuzamban mi magyarok vajon mit teszünk azért, hogy boldogabbak legyünk? A svéd életstílus - ami kiegyensúlyoz, a dán életérzés - amely boldoggá tesz és a keleti hagyományok - melyek elárulják a hosszú élet japán titkát, után itt a magyar virtus - ami inspirál, hogy rátalálj a kreativitásodra. Mi ebben látjuk a titok kulcsát:

INSPIRÁCIÓ Természetesen - Találj rá a kreativitásodra! 

A könyv tartalma és felépítése már hónapokkal ezelőtt teljesen összeállt a fejünkben. Amikor leadtuk a kéziratot úgy éreztük, hogy komplex és jól felépített struktúrában sikerült átadnunk a gondolatainkat, amelyekkel ösztönözni szeretnénk az olvasókat. De a műfaj meghatározása bevallom, nem volt ilyen egyszerű. Heteken át méláztunk róla az egész stábbal, hogy mi lenne a legkifejezőbb. Azt tudtuk, hogy nem igazán gasztronómiai témájú a könyv, – bár vannak benne receptek, sokszor főzünk, eszünk-iszunk benne, de mégsem. Nem is lakberendezési kézikönyv, bár egy egész fejezeten keresztül tárgyaljuk az otthon és a környezetünk kialakításának jelentőségét. Nem egy öncélú családi album, de az értékrendünk, amelyből kiindultunk, kétségkívül a családra helyezi a fókuszt. Említést teszünk a gyermeki látásmód kulcsfontosságú szerepéről és a felnőttkori Énünk kialakulásának folyamatáról, de mégsem önismereti könyv. Aztán külön részt szenteltünk a lelassulás és a megfelelő életritmus kialakításának, de nem vagyunk kimondottan a Slow Life mozgalom (= A Slow life arra próbál rávenni minket, hogy szakadjunk ki a felpörgetett világból. A jelmondatuk: éld az életet, legyen!) elköteleződött hívei. Ha jobban belegondolok, az egész gyerekkorunk slow (= lassú) volt, maga a “Mindfulness” (= éberség, tudatos jelenlét)! Azt tettük, ami jól esett és ez így volt jó!

Az elmúlt időszakban sokat beszélgettünk kettesben is és Anyukánkkal is a gyerekkorunkról, hiszen onnan merítettünk leginkább ihletet a könyvünkhöz. Elkalandoztunk a múltban és visszaemlékeztünk sok-sok kedves történetre, vagy élményre. Akkoriban minden nap volt természetközeli élményünk, minden nap rácsodálkoztunk egy újabb fantasztikus jelenségre, ösztönösen egészséges ételekhez nyúltunk, mert nem is volt más a közelünkben és nem volt téma több évvel később sem, hogy önmagunkat keresgéljük, mert pont ott volt jó nekünk, ahol voltunk. Aztán jött a kamaszkor, egyre több impulzus szűrődött be a személyiségünkbe a világból, így mondhatjuk, hogy szennyeződtünk a XXI. század nehézségeitől. De ebben kell élnünk, ezért kell tudatosan odafigyelnünk arra, hogy megtaláljuk az egyéni motivációinkat, hétköznapi kapaszkodóinkat. 

A három korábban említett könyv mindegyikét izgalmasnak és inspirálónak tartom. Sokat tanulhatunk a jólléti országok kultúrájából, főleg az északiak szemléletéből. Fiatalkorom óta nagy hatással van rám a lakberendezés, ebben élem ki a kreativitásomat. Tanulmányaim során az elsők között tárgyaltuk a skandináv országok stílusos megoldásait, amiről a mai napig írok több fórumon is. A könyvünk elkészítése során viszont folyton azon járt az eszünk, hogyan tudnánk megfogni a magyar mentalitás sajátosságait. A vasárnap esti “paraszt lakoma” (= sonka, kolbász, szalonna, hagyma stb.) ízét (Ugye tudjátok, miről beszélek!), a szabadban töltött piknikezés egy pohár fröccsel és minden ilyesmi, ami ugyanolyan hozzávalója az életünknek, mint más népeknél az édes Dolce vita (= édes élet), vagy Hygge (= elcsendesedés, biztonság, nyugalom és béke érzésé) vagy Fika ( = kávészünet, kényelem, élmény, lazítás).

Az INSPIRÁCIÓ Természetesen - Találj rá a kreativitásodra! azért lett Életmódkalauz, mert kitértünk minden olyan témára, ami kiegyensúlyozottá, teljessé és boldogabbá teheti az életünket. Az ötleteinket azonban nem csak úgy rázúdítjuk az olvasóra, hanem végigvezetjük egy folyamaton. Egy úton, melynek során elsajátíthatja azt a módszert, amivel aztán saját maga is képes lesz megélni a körülötte lévő csodákat. Az egyes fejezetekben rávilágítunk arra a gondolkodásra, hogyan teremtsük meg az egészséges egyensúlyt a munka és a szabadidő között. Arra ösztönzünk másokat, hogy tudatosabban szervezzék meg időbeosztásukat és példával szolgálunk az egészséges táplálkozáshoz is. A cél mindenekelőtt önmagunk megtalálása, hogy gyermeki énünkhöz hasonlóan megtanuljuk értékelni azt, amink van és észrevenni a körülöttünk létező pozitív jelenségeket. Abból a sajnálatos tényből indultunk ki, hogy mérhetetlenül elszomorít minket, hogy itthon a legtöbb ember pesszimista. Tetszik, vagy nem, a “Nekünk ez úgysem fog sikerülni!” bizony tipikusan magyar hozzáállás. A hosszú évszázadokra visszanyúló fájdalom és kishitűség beivódott a tudatunkba még nekünk is, akik már az új generációk leszármazottai vagyunk. Nagy szavak ezek, de így van. De mi hisszük, hogy nincs olyan, hogy valamin ne lehetne változtatni. Nem telt el úgy nap az elmúlt évben, hogy Borival ne beszélgettünk volna arról, mi személy szerint mit tehetünk azért, hogy kizárjuk a hétköznapjainkból a lehúzó, negatív energiákat és úgy alakítsuk ki az életünket, hogy később majd a saját családunkból meríthessünk energiát, ihletet és támogatást. A könyvünkkel is erre keressük a választ. Mitől leszünk boldogok mi magyarok? Valaki attól lesz kiegyensúlyozott, hogy eszik valami finomat, valaki pedig attól elégedett, hogy megdicsérik. Mindannyian vágyunk az elismerő szavakra, a megbecsülésre. Mi hiszünk abban, hogy a család és a barátok mindezt képesek megadni számunka. Nincs olyan probléma, amiről ne lehetne beszélni egy ínyenc vacsora, vagy kellemes borozás közben. Nem kell egymás életét megoldanunk, de ha megoszthatjuk legbelsőbb gondolatainkat valakivel/valakikkel, akkor más perspektívából láthatjuk a világot. Ha több időt töltünk a szabadban, akkor újra visszanyerhetjük a hitünket abban, hogy néha nem kell több a boldogsághoz, csak egy jó élmény vagy egy szép vizuális látvány. Ha megtaláljuk természetes önmagunkat, akkor lesz önbizalmunk anélkül, hogy bármilyen visszaigazolást kellene keresnünk másoktól. Azt hiszem ez a “magyar jóllét” fogalma. 

– Jót enni és jól lenni! :)

A mi legfőbb üzetenünk: “Köss magaddal barátságot!”

Ehhez adunk inspirációt, hogy mindenki megteremthesse a saját hagyományait, személyes értékrendjét, aminek fókuszában mindig a család áll. 

Az egyik fejezetben részletesen tárgyaljuk az Én-idő fontosságát. Ha le tudjuk pihentetni az elménket, akkor azonnal felszabadul a kreativitásunk. Ha képesek leszünk lazítani, akkor szárnyalni fog a fantáziánk, ami hatással lesz a munkánkra és a magánéletünkre is. Ez kell a magyaroknak! A múltban nekünk senki nem tanította meg, hogyan kell pihenni. Mi egészen egyszerűen nem tudunk lazítani. A magyarok mindig csak güriztek és hajtották a kerekeket, mondván majd csak megjön egyszer a siker és “beüt a tuti”. Erre mondják, hogy “Ez a magyar valóság’”. Szerintünk ezen csak úgy tudunk felülkerekedni, ha változatunk bizonyos berögződött szokásokon. Amikor Párizsban jártam például azt figyeltem meg a helyieken, hogy a stílus és a társasági élet velük született képességgel alakul ki. Nincs ahhoz fogható élmény, mint amikor a francia fővárosban pezsegnek a város lakói. Ez a viselkedési minta náluk azt hiszem zsigerből jön, mint ahogyan belőlünk a mulatozás. Ahol megjelenik egy magyar, ott szem nem marad szárazon. A magyar humor, a jó borok és a szórakozás nálunk is átcsaphat minőségi időtöltésbe. Mi erre is igyekeztünk saját tapasztalatokból meríteni, így bulizás helyett főztünk egy mennyei menüt és összeültünk közösen elfogyasztani. Nem csak a képek kedvéért tettük, így zajlott minden fotózás. Hiszen éhesen dolgozni és teljesíteni lehetetlen, nem igaz?

Az utolsó fejezetünket teljes egészében a Családnak szenteltük. A témát a nyár ihlette. Minket, balatoniakat egész évben ez éltet. Megőrizzük a zsigereinkben a naplementék varázslatos színárnyalatait és a víz simogató melegét. A Balaton déli partján él az a bizonyos “tökéletes naplemente”, amit minden nap várunk, mint egy falat kenyeret. Az olajos víz látványa olyan higgadtsággal és “Jól vagyok, Jó helyen vagyok” érzéssel tölti el az embert, hogy még a lelke is mosolyog ilyenkor. Az ősz beköszöntével ezeket a pillanatokat siratjuk, ezért lesz depressziós minden tóparti lakos. Vége a hajnalig tartó beszélgetéseknek, nem látjuk újra a naplementét, csak hónapok múlva és nem ülhetünk hosszú órákon át vizes fürdőruhában a parton csendben, szótlanul. Más országokban szeptembertől indul az élet, mi pedig csak szomorkodunk, hogy kész, vége mindennek. Közel nyolc hónap szomorúság nagy áldozat négy hónap vidámságért, nem gondoljuk? 

Az INSPIRÁCIÓ Természetesen - Találj rá a kreativitásodra életmódkalauz utolsó fejezetében rávilágítunk arra is, hogy ezen hogyan lehet változtatni egy jókedvű közösségi főzéssel, egy baráti összejövetellel, vagy csak egy csésze finom kávéval. Kívánjuk, hogy a könyvünk segítségével mindenki keresse meg a saját útját, találjon rá a számára legkedvesebb helyre, ahol feltöltődhet, vagy zokoghat egyet, megszabadulva a felgyülemlett terhektől, majd tovább tud menni, hogy tegye a dolgát. Legyen szó egy lankás hegytetőről a Pilisben, vagy a távolba nyúló síkságról az Alföldön, mindeki találja meg a maga helyét és a kreativitását, hogy megélhesse általa a tökéletes boldogságot!

Már nem kell tovább várnotok! Pár nap és elolvashatjátok Életmódötleteinket, amelyekkel a régi magyar hagyományokat újraértelmezzük mai ízlés szerint!

ELŐRENDELÉS ITT! (Francy_konyv kuponkód megadásával!) Kiadja: BOOOK Kiadó

Addig is kövess minket:

Borarti Instagram

Francy Design PR Studio Instagram

@Francy

[jen-morrison-daily]

Sziasztok

Gondoltam írok egy kis szösszenetet az oldal születéséről, meg miegymás. Az az igazság, hogy Jennifer-t én már nagyon-nagyon régóta szeretem. A Dr. House-ban lett az egyik kedvenc színésznőm. Amióta láttam a sorozatot, azóta figyeltem, hogy merre jár, miben van benne, mit dolgozik, stb. Aztán egyszer csak valahogy az OUAT nézése közben még jobban megszerettem. Nem is tudom miért. Nekem nagyon tetszik, ahogy abban a sorozatban játszik. Azt hiszem nekem ő és Lana színjátéka tetszett a legjobban. Jen nagyon jól játszotta benne a vidám vagy szomorú jeleneteket is. Az még nagyon tetszik, hogy amikor sírni kell egy egy jelenetben, akkor az is megy neki. Vannak olyan színészek, akik egyáltalán nem tudnak sírni, de Jen nagyon jól csinálja.

Ehhez még az is hozzájön, hogy a sorozat alatt alig volt rajta némi smink, sőt volt, hogy szerintem semmi nem volt az arcán, mégis úgy is remekül nézett ki. Ettől még ugye az ember nem szeret meg valakit, ezt már csak úgy mellékesen jegyeztem meg. És így összességében, mivel a „régmúltig” nyúlik vissza a „kapcsolatunk”, így jött egy érzés, hogy kell nekem róla egy oldal, akkor is, ha senki nem fogja azt látogatni. Akkor magamnak építem fel.

Tárhelyet nem akartam kunyizni senkitől, az ingyenesek közül meg a Tumblr volt a legszimpatikusabb. Könnyedén fel lehet építeni rajongói oldalnak is a Tumblr-t és egy csomó jó ingyenes témát lehet használni, ráadásul természetes módon mobilbarát is. És ha egy bejegyzés érdekes, akkor azt sokan kedvelik vagy megosszák, így hamar ismertté válhat majd az oldal :) Például már most az egyik animációs posztomra vagy 100 megosztás/kedvelés jött ♥ aminek tökre örültem. Szóval alakul a dolog. Így, ha nincsen érdemi friss Jen-ről, akkor jöhetnek a szerkesztett animációk és videók, hogy mindig legyen valami új bejegyzés. :)