#miért fáj a szív

[kerleknerontsukelmarmegint]

Valahogy nem tudom felfogni, hogy pont te voltál az, aki magamra hagyott.

[azsofiaa]

Miért nem lehet csak egyszerűen annyit írni hogy “bocs bazd+ de nem érdekelsz?” Tudod milyen szarul esik valakinek, ha érdeklődést mutatsz felé majd ignorálod, rá 3 napra pedig újra érdekesnek találod? Minek nézel te engem egy kínais cipőnek amit azért veszel fel mert nem sajnálod ha majd ki kell dobni?

[erzelmekaramlasa]

mikor fogom elfogadni azt, hogy nem jelentettem neked semmit?

bárcsak tudnám…

[thinking-abouteverything]

Szar dolog meglátni, olyan dolgot amit nem kellene. Ami nélkül ezerszer boldogabb lenne az életed...

[csakhagyjonbekenavilag]

Fekete toll

Az élet rövid időszakában, melyet szerelemnek nevezünk, olykor fájdalmas bukások következnek be, mint azok a színházi függönyök, melyek lezárják az előadást. A szerelmi csalódás egy sötét színű festmény, melyen a boldogság színei feketévé válnak, és az öröm dallamai eltűnnek a szív csendes, elhagyott szobájában.

Egykor virágzó kertünk most olyan, mint egy elhagyott temető, ahol az emlékek fekete fákba vájt sírokban nyugszanak. A szív, mely egykor boldogan ugrált, most lassan koppan a hideg kövön, minden szívverése egy-egy emlék foszlányával. A szerelmi csalódás az érzelmek sivár pusztaságává alakítja azt a helyet, ahol egykor a boldogság virágai nyíltak.

Az érzelmek hűvös széllel sodródnak szét, mint a tavaszi virágok szirmai, melyeket a szél szór szét a mezőn. A szerelem hajnala helyett a csalódás sötét éjszakája köszönt be, ahol az álmok elvesznek, mint a csillagok egy viharos éjszakán.

A szív fájdalma olyan, mint a keserű gyógyszer, melyet a múlt emlékei táplálnak. A szerelmi csalódás súlyos terhet helyez a lelkünkre, mintha egy nehéz kő lenne a mellkasunkban, és minden lélegzetvétel egy fájdalmas emlékkel teli levegővétellé válik.

A szerelem olykor téved, és a szív, mely egykor boldogan repült, most lebeg a mélység szélén, mintha egy szakadék szélén állna. A csalódás útvesztőjében a szív elveszett, keresve a kiutat, de minden út zsákutca, és minden emlék csak egy árnyék a múltból.

A szerelmi csalódás egy fekete toll, mely a szív sebeit mélyíti, és minden betűjével a fájdalom történetét írja az érzékekbe. És a szív, mint egy elhagyott könyv, várja, hogy talán egyszer valaki megtalálja, és újra felfedezze a lapok között rejtőző szerelmet.

[hicapacity]

Takotsubo szindróma. Hallottál már erről? Úgy is hívják, hogy a "meghasadt szív szindróma". 1990-ben írták le először Japánban. A lényege, hogy az extrém stresszt, például a szeretett személy hirtelen elvesztését átélő emberek szívizmai meggyengülnek, ami halálhoz is vezethet. Az orvosok leírták, hogy ezekben az esetekben az áldozat szívkamrája torz alakot vesz fel: minden látható fizikai behatás nélkül a szó szoros értelmében "összetörik" a szíve.

Az embernek nem csak élelemre, vízre és hajlékra van szüksége a túléléshez. De emberi társaságra is.

Az ember szociális állat. Az evolúciónk során úgy fejlődtünk, hogy csoportosan nézzünk szembe a külvilág fenyegetéseivel - és ha egyedül maradunk, arra a szervezetünk úgy reagál, hogy telepumpál minket stresszhormonokal és hiperéberré válunk. Ha belegondolunk, az ősi időkben, a vadonban ez rövid távon életmentő lehetett, de manapság, hosszú távon ez kimondottan ártalmas.

Nagyon rosszul reagálunk arra, ha elszakítanak bennünket a társainktól, a csoportunktól. Rettenetesen szenvedünk az izolációtól, a magánytól. Neurológiai kísérletek igazolták: az elszigeteltség, az elhagyatottság élménye ugyanazon agyterületeket, idegsejteket aktiválja, amelyek a fizikai fájdalomért felelősek. Éppúgy fáj, mint ahogy fáj, ha megszúrnak egy tűvel. Egy agyi képalkotó eljárással (fMRI) végzett kutatás szerint például azok az emberek, akiket elutasítottak, ugyanolyan reakciót (rándulás) adtak, mint akinek egy pofont adtak - és az agy ugyanazon régiói aktiválódtak közben. A lélek és a test, a fizikai és az érzelmi fájdalom egyáltalán nem egymástól független és elszigetelt.

És itt jutunk el oda, hogy megmagyarázzuk azt is, hogy miért jár olyan gyakran együtt a magány és a függőség. Az olyan tudatmódosító szerek, mint az alkohol vagy a heroin, esetleg az olyan agyzsibbasztó tevékenységek, mint a videójáték vagy a sorozatnézés - ezek mind fájdalomcsillapító hatással járnak. Legalábbis rövid távon. Ezért fordulnak olyan sokan hozzájuk azok, akik a magány fájdalmától szenvednek.

De vajon miért olyan könnyű ezekhez a hosszú távon önpusztítóvá váló viselkedésekhez fordulni - és miért olyan nehéz a nyilvánvaló egészséges alternatívát megtalálni: a biztonságos kötődést, a tartalmas emberi kapcsolatokat? Nos, az abszurd és paradox helyzet az, hogy senki sem képes nehezebben kapcsolódni, mint akinek legnagyobb szüksége van rá: a magányos ember.

Tudományos vizsgálatok igazolták ugyanis azt is, hogy a magányos emberek jóval gyakrabban és nagyobb stresszt tapasztalnak meg. És még hétköznapi helyzetekre is reagálhatnak úgy, hogy az agyuk küzdj-vagy-menekülj üzemmódba kapcsol. Ami, paradox módon, tovább mélyíti az egyén magányát és elszigeteltségét: neurológiai vizsgálatok szerint a magányos emberek agya kétszer gyorsabban talál fenyegetőnek egy szociális helyzetet.

A magány még több magányt termel.

Persze mi emberek különbözünk abban, hogy mennyire vagyunk magányosak, és mennyire vagyunk képesek elviselni az elszigeteltséget. Vajon a magányosságért mennyiben felelősek a gének, és mennyiben a külső körülmények? John Cacioppo, a magányosság egyik legismertebb kutatója szerint a géneknek van némi szerepe. Ugyanakkor "nem a magányosság az, ami öröklődik, hanem az elszigetelődés fájdalmassága," jelentette ki.

A magány több, mint egyedüllét: egyedül is érezhetjük magunkat tökéletesen kapcsolódva más emberekhez, és emberek között is érezhetjük magunkat reménytelenül elszigeteltnek. Hasonló következtetésre juthatunk, ha a függőség genetikai hátterét nézzük. Egyetértek Máté Gáborral, aki szerint nem a függőség az, ami öröklődik: hanem egyfajta érzékenység. Ami a megfelelő körülmények között kiszolgáltatottabbá tesz bennünket bizonyos traumatikus élményekre.

Az is az élet egy nagy paradoxona, hogy végső soron a magány is az emberi kapcsolatban gyökerezik: illetve az emberi kapcsolatban szerzett sérülésben.

Az emberi kapcsolódás ugyanis az élet forrása - és egyben hatalmas fenyegetés is. Hiszen ha egyszer igazán feltárulkoztunk valaki előtt, és sérülékenynek mutatkoztunk - de úgy éreztük, hogy az illető visszaélt a bizalmunkkal, az borzasztó és tartós sebeket tud ejteni. És mikor másként ejthetne nagyobb sebeket, mint a szülő-gyermek kapcsolatban, amikor az ember a legkiszolgáltatottabb?

Ezért vannak sokan azok, akik egész életükben képtelenek igazán elmélyült, biztonságos kötődésre másokkal. És sajnos, amennyiben nem dolgozzák fel ezeket a sérüléseket, arra vannak ítéltetve, hogy folyamatosan újraéljék a őseredeti elutasítást és csalódást: a bennük élő belső gyermek bizalmatlansága és a gyanakvása tönkreteszi minden emberi kapcsolatukat. Szinte ők maguk siettetik az elkerülhetetlennek hitt végzetet, amiben újra eljátszhatják az elhagyott, elárult áldozat szerepét. Esetleg ideje korán lelépnek, mert rettegnek attól, hogy elköteleződjenek - és újra érzelmileg kiszolgáltatottá váljanak. Így további sérüléseket fognak osztogatni másoknak.

A szeretet bizalom nélkül még nem szeretet - írja Thich Nhat Hahn. Szeretni anélkül, hogy tudnánk, hogy kell szeretni, sérülést okoz. Ahhoz, hogy megtanulj szeretni, először meg kell tanulnod bízni. Főleg magadban. És ehhez pedig meg kell ismerned magad.

Adnak valamit az írásaim? Kérlek, akkor Te is adj valamit: támogasd a munkám, minden adomány iszonyúan okat jelent: https://drogriporter.hu/tamogass/

Olvassátok el Hallowell Szétszórtság című könyvét, meg a Megfeneklett tehetségek c. könyvet. Utóbbinak a bevezető fejezete már önmagában nagyon sok mindent képes helyrerakni.

[vagyokespont]

Van egy részem, ami törhetetlenül téged akár. És ez az a rész amit utàlok magamban. Soha nem nyugszik. Vannak napok mikor eltünik és újra fellàngol. Soha nm fogom megérteni, ha csendben vagyunk is megöl a vàgy az akarlak érzés. De ez ellen nem tehet egyikünk sem. Csendben elmulik idővel, bár kísérteni fog mert tudjuk egymást ezzel tartottuk életben, húzztuk egymàst és sodrottunk. Tudom,hogy most elveszitettelek, de remélem érezni fogom még az illatod az érintésed és egy kicsit a közelséged is... Egy jó szeretővel a szakítás mindig is jobban fáj mint egy szerelmes szív eldobasa. Miért? Mert a szerető akkor szeret amikor kell a szerelem meg hát idővel elmulik...

Csak hogy szeretőből szeretett és szerelem.. (Nem szerelmes szerelem) na ezzel még nem volt dolgom...

[elakaromhinniazorokket]

Utállak. Egyszerűen gyűlöllek azért, amiért ezt váltod ki belőlem. Azon tűnődöm, hogy egyáltalán lehetséges e ez. Lehet-e, hogy ennyire megszakadjon a szív. Fekszem és érzem, hogy fáj, hasít az üresség, amiért nem veled vagyok. Elbasztam-e? El. Bánom-e? Nem, mert minden egyes döntésem vezetett oda, hogy rájöjjek mit is jelentesz számomra. Te vagy a nyugalom a káoszban. Te vagy az otthon az ismeretlenben. Te vagy a békém. Te vagy a legnagyobb félelmem, de egyben a legnagyobb vágyam. Te vagy aki miatt felkelek és önmagamért teszek. Mással készülök átélni azt amire csak is veled vágytam. Miért teszem? Talán igazad volt. Félek az egyedül léttől. De annál nagyobb félelmem nincs, hogy nélküled kelljen levegőt vennem. Nélküled éljek meg pillanatokat. Nélküled mosolyogjak. Nélküled mérgelődjek, Nélküled dobogjon a szívem. Hiszen az csak érted dobog. A lelkitársam vagy. A legjobb barátom. A támaszom. A védőfalam. A szárnyaim. A szívemnek egyetlen biztos helye. Ha arra gondolok, hogy nem nézel rám többé azzal a nagy szemeiddel, hogy nem érzem többé az illatodat amit magad után hagytál, ha nem mosolyogsz rám többé, érzem hogy fáj. Minden egyes pillanatban egyre jobban fáj.

Én nem szeretlek. Én nem csak szeretlek. Én megszűnök nélküled létezni.

[erzelmekaramlasa]

és ott, akkor abban a pillanatban csak azt kívántam, hogy ne legyen vége…

[thinking-abouteverything]

Bár megértenéd, hogy mennyire fáj ez nekem...

[onsieluenkeli]

Most nálunk is előjött az a bizonyos örökölt sors, és generációs trauma konfliktus, ami várható volt. Egyszer már gyerekként végignéztem ahogyan szétesett a nagyobb család. Vélemény különbségek, csalódások, és gyűjtögetett sérülések miatt. Azok a hetek és hónapok, mélyen fájdalmasak voltak, és borúsak. Sok minden megváltozott utána. Elég durva volt.

Olyan mint amikor a szülők válnak. Szereted őket végtelenül, és rengeteg mindenre büszke vagy, de a problémákat is látod, és nem tudsz kívülállóként segíteni, bármennyire is jó lenne. És mindent érzel, hisz szereted őket.

A mostani konfliktusok régieknek a lecsapódásai, ezeket már nem lehet helyrehozni. Érdekes hogy pont HalottakNapjára bukott ki... És persze hogy fáj.

Örölt Sors = Amikor ugyanazokat a viselkedés, sértődés, veszekedés, és függési mintákat követik le az emberek, mint amelyek a szüleiknél, a nagyszüleiknél, dédszüleiknél volt. És nem tehetnek róla, egyszerűen csak nem találják a kiutat ebből. Azoknál szűnik meg ez, akiknél egészen kicsi korban sikerül teljesen másképpen nevelődniük. És ahogyan újabb nehézségek adódnak, például háború, megint születhet egy elcseszett generáció, akik majd még többet magukkal ránthatnak...

Az esetemben annak köszönhetően szünhetett meg, mert koraszülöttként alapból másként kezeltek a szüleim, és anyum nem is nagyon volt jelen az idősebb generációs konfliktusoknál. Vagy éppen külföldön élt, vagy dolgozott. 🍀 Csak mázli.

Eszembe jut egy történet, amiben egy idősebb férfi oda ad egy zsák szeget egy fiatalabbnak, és arra kéri, hogy amikor vitatkoznak, veszekszenek, csalódnak, olyankor mindig 🔨 verjen bele egy szöget a kerítésbe. És így is tesz a fiú.

Telnek a hetek, a hónapok, az évek, és lassan el fogy az összes szög. Majd erre az idősebb odavezeti a fiút a kerítéshez és megmutatja neki. - Látod? Most arra kérlek, hogy minden egyes konfliktus után húzzál ki egy szöget onnan! A fiú így is tesz. És miután kihúzta az összeset, az idősebb odamutat, és annyit mond: - Nézd, tele van lyukakkal, mint a szívem, és tudom hogy a másik oldalról a tiéd is. Látod, mennyire ronda lett? Hát nem ostobaság volt teljesen szétverni azt a kerítést? Nem lehetett volna legalább néhányszor megjavítani, lecsiszolni? De még akkor is látszódna a szögek nyoma! És nézd, a kerítést ki lehetne cserélni, és akkor egy másikat is tele lehetne verni szögekkel, és egy harmadikat is, meg egy negyediket! De az én szívemet nem lehet csak úgy kicserélni, ahogyan a tiédet sem! Azok a hegek ott maradnak örökre mind a kettőnknél, szóval, vagy befejezzük a veszekedéseket, vagy folytatjuk, amíg teljesen szét nem esik az a sérült szív, és bele nem pusztul valaki!

Az egész ország tele van örökölt sorsú, sérült emberekkel, és csonka családokkal. A net miatt mindig látom a tudatalattit.

Van olyan "felnőtt" nő, aki naponta agyon zsagolna, kínozna, bántana ha tehetné. És nem tudná megmondani miért, de lefogadom hogy a szülei, a nagyszülei sormintáját követi = "rossz természet". Egy másik, valamilyen panaszládának néz, és képtelen felfogni hogy nem velem kellene örökké megértetnie a világfájdalmait. Azután ismerek olyat, aki a szüleihez hasonlóan, brutálisan tud veszekedni, a saját gyereke előtt is. És valahol tudja, hogy ez nem oké. Egy másik pedig ugyanúgy minden konfliktust csendben lenyel a könnyeivel, ahogyan a saját anyja is.

És mindegyiknél meg van az esély rá, hogy ezeket tovább adják, és egyszer a gyerekük, vagy az unokájuk lesz hasonló. Vagy rosszabb. Egy alkoholista szülőnek nagyobb eséllyel lehet, akár keményen drogozó gyereke is, vagy unokája, aki nem csak a saját életét vághatja teljesen tönkre, hanem az egész családjáét.

és

Tudom, ez egy kicsit furcsán hangzik, de szerintem sokan érteni fogják mire gondolok...

Én hiszek a mindenkire vonatkozó kicsi békékben. Ezek olyanok, mint a nyugalom szigetei. Ezekben a személyes kis életekben csak a legfontosabbak tartozhatnak bele. Mindenkinek van ilyen, kell hogy legyen! Van akinek a társa, másnak a gyereke, vagy a szülei, a tesója, esetleg a kutyája, a macskája, bármi! De még ez a kis nyugalom is csak akkor működik, ha jól van az ember. Nem toxikus, és nem fájdalmakkal, és sérülésekkel teli! Tudni kell, azt a rosszat elengedni, és nem benne megállni a méregben. Mert amikor rossz van, mindenki sérül. <- ezt nem kívánom, senkinek sem. A Nagymamám és a Nagyapám egy életen át hordozták a fájdalmaikat, a konfliktusokat, és nem is voltak úgy boldogok, mint régen. Ezért kell tudni elengedni azt, ami rossz, és fáj. Az a rohadt - örökölt sors, pedig csak akkor fog végre megszűnni a következő generációknál, ha ők megtanulnak még ideje korán konfliktusokat kezelni. 💯 Nagyon korán. És ahhoz hogy ezt egy szülő felérje ésszel, értenie kell a saját - örökölt sorsát.

.

[fajhogyegyedulhagytal]

Nem is tudnék más szeretni meg se próbálnám...

Márió-Miért fáj a szív?

[miert-velem-tortenik-ez]

Az egyetlen ok, amiért az emberek olyan szorosan ragaszkodnak az emlékekhez, az az, hogy az emlékek az egyetlenek, amelyek nem változnak, még akkor sem, ha az emberek igen.

[musicismydrog]

“Sajnálom ha megbántottalak”

Megbántottál?

Ember, összetörtél.

[barsonyfelho]

Újra megtanultam, hogy soha ne beszéljek senkinek az érzéseimről.... Mert utána ott rúgnak belém ahol csak tudnak

[eszmeletlenul-szeretlek]

Az az igazság, hogy egy csúszós lejtőn haladok lefelé, és ez a lejtő minden áldott nappal meredekebbé válik.

- Karina Halle: Túl közel hozzád