#mindent tudok előre

[dioskailacs]

something something arra jöttem rá az elmúlt napokban elém ugró tumblis félcinikus intelmek hatására, hogy soha semmi nem lesz könnyebb és azzal, hogy a saját igényeimet elhanyagolom azért hogy "könnyebb legyen" (mert fáradt vagyok, nincs elég időm, nem állok készen, faszom tele van, semminek semmi értelme), azzal nem mentesítem magam a teher alól, sőt. és arra várni, hogy majd valaki segít/besegít/visszakapom azt a hardcore törődést, amit adtam nem kifejezetten faszság, de nem visz előre. az elmúlt évem arról szólt, hogy valakit, pénzt, erőfeszítést, fizikai és érzelmi szükségleteket nem sajnálva, kihúztam a pokolból torkából és to no one's surprise kiégtem bele a gecibe, viszont! de!! MINDEKÖZBEN!!!!! megtanultam magamról hogy sokkal többet bírok mint amennyit bevallok magamnak és hogy ha kell (értsd: mások jóllétéhez szükséges) akkor bármennyire képes vagyok kistretchelni magamat. közben meg idegeskedek hogy jaj mindent nekem kell csinálnom és még ezt is nekem kell meg erre is nekem kell figyelnem és így. egyrészt a picsába bele, másrészt viszont ez azt jelenti hogy nekem minderre van energiám!! és esélyem van úgy csinálni mindent ahogy én akarok merthát nekem tűnik fel, hogy csinálni kell. azt hiszem sosem tanultam meg igazán magamnak menedzselni magamat, mindig csak külső elvárások mentén intéztem az életemet japán elvesztése óta. és ha mindezt a törődést a saját elképzeléseimbe forgatom bele, elkezdhetek újra visszatérni az útra, ahonnan kisiklott a vonatom 2015ben. azóta nem mertem igazán elkötelezni magam bármilyen saját elképzelésem mellett, possibly a hatalmas pofára esés következtében, csak emberek és párkapcsolatok mellett. ami nem szar, mert korábban meg az nem ment, de átestem a ló másik oldalára vele mert mindenemet egyvalamire tettem fel (MÁR MEGINT) és az ismét egy rajtam kívül lévő entitás. és sok mindent szeretnék csinálni, sok mindenhez van is érzékem de hamar kiégnek ezek az érdeklődések, aztán persze visszajönnek, de nem tudtam megtartani egyet sem hosszú ideig meg nem is hittem el, hogy bármi menne. nem mertem kockáztatni semmivel, na. elmentem egy kibaszott ssc-be és azóta megyek egyikből a másikba és közben irigykedve nézem azokat akik olyannal foglalkoznak, ami a lelkükből jön, de milyen nevetséges vagyok, meg se próbáltam soha olyanból foglalkozást kialakítani ami a lelkemből jönne mert fontosabb volt a viszonylag biztonságos nyomor mint a bizonytalan önazonosság. és eddig bemagyaráztam magamnak hogy nekem ez valóban fontosabb meg nekem ez így jó, elégedett vagyok, de kezdek rájönni, hogy már megint telehazudtam a saját fejemet, mert ahogy visszanyúlok japán előttre, az a panna full értetlenül bámul vissza rám, és ha tudná, megkérdezné, hogy ha neked se érek annyit, hogy kockáztass értem, akkor ki a faszomnak fogok. többszörösen elhagytam és cserben hagytam magamat, már megint és folyamatosan, és I don't know how many mert ezt tanultam gyerekkénts I have left in me, mert rég nem vagyok már gyerek. nem lesz más helyettem úgy anyám, ahogy nekem van rá szükségem, nem lesz más helyettem úgy testvérem, hívem, mentorom vagy támogatóm, mint ahogy nekem kell magamnak lennem, mert helyettem senki nem fogja megcsinálni az életemet. és ha kell, egy másik magamat disszociálok magamba, mert láthatóan csak másról tudok gondoskodni, hát akkor teremtek magamban egy lényt akiről úgy gondoskodhatok, ahogy egész életemben érdemeltem volna magamtól.

[markoferko]

2022

Mozgalmas és stresszes, de összeségében nagyon fasza év volt, a helyenként elviselhetetlen mértékű aggódást leszámítva életem legjobbja, bocs mindenkitől, akinek nem adta ennyire ki. Hosszú, személyes szöveg utána

Januárban megjelent egy fasza írásom, az eddigi talán legjobb, a folytatásból könyv lesz, ha el nem basszuk Joshua haverommal (inverz fogpiszkáló). Utána elmentem Grúziába síelni és sítúrázni Andris barátommal, tökéletes volt.

Februárban Mauritiuson (50 celsius fok különbség a téli Grúziával, pár nap alatt!) voltunk a terhes csajommal (Island Babe 0. útja), volt ciklon, gyümölcsök, delfinek és a legszebb tenger, amit valaha láttam.

Márciusban Marseille, régóta szemeztünk a Le Corbusier tervezte, hotelként is üzemelő Unité d'Habitation-nal, meg is szálltunk ott. Kiderült, hogy tök fasza város, és remélem, hogy a csajom is elkezdte kicsit elengedni a franciafóbiáját, szeretnék újra vidéki Franciaországban utazni, meg Párizsban lenni megint. Nairobiba és Londonba is eljutottam pár napra (munka és esküvő).

Áprilisban és májusban semmi! Csak Balaton. Meg be kellett rendezni egy gyerekszobát. Meg befejezni munkákat a gyerek születése előtt. De semmi kaland és utazás. 

Június. Erről sokat nem fogok írni, gyerekemnek négy újraélesztés után ötödszörre sikerült, utána hetekig kórházban volt, az egész egy lidérces, egybefüggő, szürke massza az agyamban, menni kellett előre, és nem szétesni. Az eleje keményen indult, de a gyerekem a legjobb dolog a világon, egész nap lényegében mindketten itthon vagyunk vele, és kurva szórakoztató.

Júliusra és augusztusra annyira megörültünk a szabadulásnak és a jó híreknek (semmi maradandó sérülés), hogy végig Balaton meg a világ legkedvesebb esküvője, ahol én adtam össze a párt. Az összes barátaim ott voltak. Kővágóörs és Balatonszőlős a két bázis, baráti és családi indokok miatt. Remélem, idén is így lesz. Ez talán a kedvenc helyem a földön:

Szeptemberben elhúztam dolgozni Dél-Szudánba, új helyeken is jártam, régi haverokkal is találkoztam, végképp meguntam a riportírást, de a kutatást mindennél jobban imádom még mindig. A gyerekem hiányzott, a csajomat sajnáltam, amiért egyedül hagyom, át kell gondolni, hányszor és hogyan tudok lelépni, de ott lenni nagyon jó volt. Sok mindent megértettem újra dolgokból, amik csak engem érdekelnek.

Októberben elkészült a kunyhóm a Dunakanyarban, kívülről úgy néz ki végre, mint a cabinporn valami, amit elképzeltem, amikor belefogtam (bár a csajom szerint sárga). Jelenleg semmi energiám befejezni belül, de majd egyszer. Ja, meg voltunk Korfun majd két hetet, Island Babe 1.0 (felkészül 2.0 januárra).

Novemberben belekezdtünk a lakásfelújításba (egyáltalán nem tudok a pénzzel bánni, de valahogy életünk döntése volt, hogy 3% alatti kamaton felvettünk jó nagy hitelt, és nem adtunk el semmit, azóta esett a forint, és viszi az infláció a tartozásunk, kilenc év múlva szépen kifizetem az egészet egyben fillérpontosan. A trendek alapján egy Wartburg árát). Ja, meg lett egy gugum. Még haza kell hozni (februárban megyek arra legközelebb). Jelenleg így áll a lakás: xDDDDD

Decemberben leadtam egy rég cipelt szöveget, az első leírása egy fontos lázadó szervezetnek, a National Salvation Front-nak. Soroshajót váltottam, mostantól a Crisis Groupnak dolgozom főleg, de majd kialakul. Ez az első nem egyetemi munkaadóm, ellenben állásinterjúm még mindig nem volt életemben. Twitter-thread (micsoda ökör egy műfaj).  Messi világbajnok lett, annak örültem. Családi karácsony túl sok, el kell húzni jövőre a trópusokra már novemberben, és akkor megússza az ember. Év utolsó napjait Kőszegen töltöttük barátokkal.

[csacskamacskamocska]

És akkor a ház

Meglepő módon, nem abban volt csalódás amire készültem, hanem más dolgokban. Érdekes módon Logan több dolgot jelzett előre, és a szemle után az ő álláspontja felé tolódott a véleményem. Kibaszott sok meló lesz/lenne vele.

Mondom szép sorban. A település jobb, mint amit a streetview alapján feltételeztem. Hangulatos, nagyon olasz. Az utcai ajtóban mindenhol árvízvédelmi tábla/ajtó van, ergo itt az árvíz egy jogos félelem. Oké, hogy a Pó kb egy km-re van, de meglepett. Nincs az a szigetelés ami egy rendszeres árvizes felszívást kibírna, a fal alul vizesedni fog és nem szárad ki sose, ki tudja milyen egy 50 éves szigetelés. Az egyik ház sötét mint a csuda. Nem is látom mit lehetne vele csinálni. tetőablak talán ami változtatna. A falon fut egy nagy függőleges repedés ami le van glettelve, de az nem szűnteti meg a süllyedést. A konyhája viszont világos és barátságos, de picike. Amiről nem tudtam, hogy mi az az építmény a kertben, az egy nagyon jó formájú és méretű kiülő-ebédlő. Viszont felhívta az ingatlanos a figyelmemet, hogy az nem legális építmény. Lehet, hogy le kell bontani vagy meg kell kérni rá az engedélyt (az gondolom pénz és utánajárás) Az éptési engedély nélküli építések és változtatások halálbüntetéssel járnak. Nagyon komolyan veszik. A villany ki van kapcsolva. (most vagyok túl egy kb 10 hónapig tartó mérőóra beszerelésen, háááát nem tudom hogy egy idegen ország szolgáltatójával hogy boldogulnék) A kertre a szomszédnak is van egy hátsó ajtaja, bár nyilvánvalóan nem használja és a kert egésze az eladásra szánt ingatlan része, de ez nem tetszett egyáltalán. A kertben van egy csodás gránátalmafa. Egy fenyő, egy nem tudom milyen lilavirágú égigérő bokor és mindenféle más bokrok és növények. De a kert egy picivel kisebb, mint amit gondoltam. Igaz, melóban is kisebb. Viszont lett egy picit szűkös érzésem, hogy ez nekem nem elég tér. A másik ház mérete jobb és világosabb az egész. Van egy helyiség lent nagy ablakkal, nagy ajtóval a kertre, mellette kicsi vizeshelyiség mosógéppel, talán mosdó is van, de klotyó nélkül. Konyha nincs. Az emeletre külső lépcsőn kell felmenni (ezt láttam a fotókon). A lépcső stabil, erős. A teraszka a felső szint előtt, szintén stabil, bár a padlót cserélni kell. Az érnyékolást cserélni kell. A fenti szobához van fürdőszoba, de annak nincs ajtaja, nem is volt. A teraszról a látvány... hm... kétséges. Leginkább azt látni, hogy a másik ház tetejéről az ereszcsatorna nem vezeti el a vizet, hanem csak folyatja a konyha tetejére. A ház mögött van egy ajtó, ami egy tákolt bepolcozott faszomtudja mibe vezet meg a ház hátsó szobájába. Mindkét házban van kazán. Közepesen régi. Van fűtőtest lent is és fent is. Mindkét házban van működő kandalló.

A kertet rendbevágni az oké, az egy hét és nem kell rengeteg pénz bele, bár szerszámokra és fűnyrókra be kell ruházni. gyakorlatilag mindenhol le kell verni az alsó szinten a vakolatot, ami nem gátolja meg, hogy újra felvizesedjen, de pár évig kulturáltan nézne ki. A süllyedés az nagyobb gond. A tetőn a cserepeket van ahol javítani kell. És van beázás felülről. vagyis az egész tetőt, és ereszcsatorna rendszert át kell gondolni. Mindent rozsdátlanítani, glettelni és újrafesteni kell. A fiszemfaszom építményeket szétbombázni, attól mondjuk a kert is egy picit nagyobb lenne. Szóval az egészet újra kéne építeni valójában.

Én nemrég adtam el egy hasonlót, bár ott a lomtalanítás és a hatalmas kert volt ami igazán probléma volt, de még az, hogy a házat lakhatóvá és széppé varázsolni --- ez lehetetlenségnek tűnt. Itt nem tűnik annak, csak rengeteg pénz kéne beleölni.

Van az a lehetőség, hogy ajánlok egy pofáátlanul alacsony árat és a maradék pénzből + amit még össze tudok melózni, felépítem szinte tégláról téglára újra. Kérdés, hogy akkor mim lesz tulajdonképpen. Ezen még gondolkodom. Mert rengeteg pénzzel és melóval ejutni a nulla szintre, az elfoglaltságnak érdekes, de tudok jobbat.

Elengedem a gránátalmás keret és nézelődöm tovább, keresve az igazit.

ja, sosem találkoztam még annyi szúnyoggal, mint ott és volt még annyi pókháló, mint egy Indiana Jones filmben. Szóval, lehet a szúnyogoktól kéne megvenni, nem is az eladótól. :D

Vennem kell egy autót. Életem szerelme, akárhol is vagy, ne kelljen már másokkal utaznom legközelebb, az apád a faszát tegye beléd! (kedves szerelmes évődés lvl végtelen :D). Hát lehetne ez tök heppi is.

Nem tudom melyikképeket mutassam a nagyon rosszakat vagy a nagyon jókat. Próbálok akkor mindkettőből.

[melankolia72]

Testvér

Most nem mondhatom el neked ami bennem van mert nem terhelhetlek szóval ide írom ki. Itt úgy se olvasod majd soha. Tudtam, hogy milyen lesz ha le lépsz, reménykedtem pedig, hogy tévedek. A többiek nem látták előre ők utólag jönnek rá. Anyu tudod milyen, pont leszar mindent. Az ő baja az első kell legyen mindenkinek, rossz passzban van a barátnője így szalad hozzá. Költi a közös élményekre a pénzt vele és az épp aktuális párjával. Én itt vagyok, látnak épp de nem nagyon vesznek észre. Nagyon szarul vagyok, már nem tudom eldönteni, hogy ki akarom ütni az agyam vagy inkább teljesen bekapcsolni. A magány kezd haraggá válni bennem. A kérdések a fejemben egyre gyűlnek, ha egy barátnője ennyire érdekli anyut akkor én miért nem? Nem is emlékszem mikor volt utoljára családi napunk.. A te hiányod úgy kerget mint egy lidérc, mert apám helyett te álltál mellettem mindig is. Igazából apurol most szart se tudok de nem is izgat. Megint egy 11 éves kislánynak érzem magam aki próbálja össze tartani a családot de bele roskad. Nos már nem is igazán próbálom pedig alig telt el pár nap. A káosz külsőleg még épp csak lappang, bennem viszont már közel van a kiteljesedéshez. Nem tudom mit kezdjek magammal. Őszintén szólva félek. De ez van, remélem lassan én is elindulok a saját utamon.

[hicapacity]

Ő az édesanyám, aki most már lassan egy hónapja szintén elhagyta Magyarországot. Angliában él mostantól, velünk egy városban. A másfél éve tartó előkészítés végre célhoz ért.

Látom, sokan hazudják, hogy az, ami most történik, a háború miatt van, hogy ezt nem lehetett előre látni. Pedig pontosan ezért adtuk el tavaly decemberben a házat Magyarországon és váltottunk át mindent fontba, euróba, dollárba és svájci frankba. Ezért béreltem inkább édesanyámnak még egy fél évig lakást Budapesten,

mert tudtam, hogy a forint zuhanásával többet keresünk, mint egy budai, panorámás albérlet ára.

Nem a háború, nem a „brüsszeli szankciók”, nem a csúf és gonosz Hókuszpók – hanem az elmúlt évek rombolása vezetett ide.

Aki akarta, már évek óta látta.

Aki nem akarta, annak mostanra nyilvánvaló lett.

Akinek pedig most sem nyilvánvaló… legyen az ő baja.

Ez az egész blog úgy kezdődött, hogy szerettem volna megmutatni édesanyámnak, aki angolul nem tudott, hogy milyen a világ a mentális vasfüggönyön túl. Ezért kezdtem videókat fordítani, írni, megmutatni a világot azoknak, akik a fokhagymaszagú magyar rögvalóságba vannak kövülve.

Most már nem kell írnom neki, mert a saját szemével látja. És borzasztóan élvezi, hogy mosolyognak rá az emberek az utcán, a boltban.

Amikor kivettük neki a lakását, bekopogtunk az alsó szomszédhoz, bemutatkozni. Mondtam:

- Hi, I’m László.

Mondta ő:

- Én meg Dénes vagyok.

Édesanyám mostantól a bristoli magyar iskolában tanít. 40 év tanítónői tapasztalattal. És lelkesen, mert hiába múlt el hetven, anyám még élni akart.

Abban állapodtunk meg egy évvel ezelőtt, hogy ő legyőzi a rákot, én legyőzöm a bürokráciát és az anyagi akadályokat. Mindketten teljesítettük az ígéretünket.

Tudod, ezért sem folytathatom ezt a blogot. Éveken át próbáltam, de a kegyelmi idő letelt. Menteni már senkit sem tudok. A legtöbb, amit tehettem, az volt, hogy csináltam egy tanfolyamot azoknak, akik menni akarnak. Akik belátják.

Valaki azt mondta, egyre agresszívebb és keserűbb, amit írok. Pedig csak azt tükröztem vissza, ahogy egyre távolodnak a nézőpontjaink. A béka nem vette észre, hogy a víz, amiben üldögél, már lassan forráspontra ér.

Sokan vették zokon, hogy én kiáltok, miközben ők zuhantak egyre mélyebbre a szakadékba. Azt mondták, távolodok, miközben én maradtam egyhelyben és a Magyarországot elborító fasizmus tolta őket a szélsőnél is szélsőbb jobbra.

Tudod, mi a vicces? Ebben az országban én jobboldalinak számítok. Hát ennyire van szélsőjobbon a magyar közép is.

Dante írta: „nincsen nagyobb fájdalom, mint a szépre emlékezni a nyomorban”. Én pedig már csak sóval tudom hinteni az egyre mélyülő sebeket.

Az én családom biztonságban van. Édesanyám az utolsó utáni pillanatban kapta meg az előletelepedett státuszát még tavaly, mi másfél év múlva állampolgárok leszünk. Én azt tettem, amit mondtam. Büszke vagyok rá, hogy megtartottam a gerincemet.

Annak, hogy igazam lett, nem örülök. Mindig azt akartam elkerülni, hogy ebben igazam legyen. Azért próbáltam tenni, azért próbáltam felnyitni szemeket.

Az egyik utolsó üzenetem pedig ez legyen: mindig van lehetőséged a saját kezedbe venni az életed. Még hetven fölött is lehet újrakezdeni, persze akkor már sokkal nehezebb.

Csak két dolgot ne veszíts el: az objektivitásodat, és a saját magadba vetett hitedet!

*

Mint láthatod, elhagyom a Facebookot. Ha kapcsolatban szeretnél maradni velem, itt tudsz feliratkozni az értesítéseimre:

https://agostonlaszlo.hu/feliratkozas

Amit a csüngőhasú tett a magyarsággal, az bűncselekmény. Valójában nem is "csak" a magyarsággal tette ezt, hanem az egyetemes emberiség ellen elkövetett, soha el nem évülő gyűlölet-bűncselekményt követett el. Putyinkával pariba.

Pokolra ezekkel a 💩 sátánfattyakkal!

Lógjanak!

[szivmely]

Várom a pizzámat, hogy legyen valami jó is a mai napban. Reggel már a csökkentett gyógyszert vettem be, miután valahogy kierőszakoltam magamat az ágyból, hogy aztán az eddigi egyetlen előrelépésem az legyen, hogy elmentem edzeni. A biztonság kedvéért ittam még egy kávét az imént, hátha segít valamit, de egyelőre semmi előrelépés. Szerdán államvizsga, elvileg tehát egy hét múlva ilyenkor már meglesz a negyedik diplomám, valahogy mégsem az örömöt érzem, csak azt, hogy legyen már vége. Holnap még el kell mennem egy tárgyalásra itt Budapesten, de már előre rosszul vagyok tőle, kicsit félek is, hogy mi van, ha nem tudok felébredni időben, vagy valami balul sül el, pedig már van rutinom a tárgyalásokban, sőt, ettől még szorongok, ráadásul hiába minden előrelépés és javuló tendencia, esténként megint feltornyosul mindaz, ami az elmúlt közel két évben.

Talán javulni fog ez is, meg összeszedem magam, már csak egy hét és letudok mindent.

[aranysziv]

a családommal hagyomány, hogy minden évben szenteste az ajándékok után társasozunk. idén is így volt. átadtuk egymásnak és kibontottuk a becsomagolt ajándékokat, volt egy kis szünet, és leültünk játszani. nem igazán volt jó kedvem, ha őszinte akarok lenni, de arra gondoltam, hogy majd a játék talán meghozza azt is. a háttérben a Charlie és a csokigyár ment a tévében, ami az egyik kedvenc filmem, úgyhogy míg kipakoltam a monopolyhoz szükséges dolgokat, addig néha a tekintetem ott ragadt. a játékban mindig én vagyok a pénztáros, már gyerekként is mindig én voltam, úgyhogy a dobozt nem raktam magamtól túl messze, és vártam, hogy jöjjenek a többiek. utoljára ránéztem a telefonomra, szóltam, akinek kellett, hogy most kicsit nem leszek, mert el kell vernem mindenkit (persze, apa nyert, én csak második lettem, úgyhogy túl nagy volt a szám), és aztán lenémítottam. jöttek a többiek és elkezdtünk játszani.

néha jókat nevettünk, de nem kimondottan voltam továbbra sem jókedvű úgy igazán. ilyenkor mindig órákig játszunk, ezáltal volt olyan, hogy valaki felállt a játéktól, hozott még inni, vagy a fürdőszobába ment éppen, és mivel nem dobunk a másik helyett, úgyhogy olyankor csak vártunk, így voltak kis szünetek. többségében ilyenkor én a filmet néztem, de aztán az egyik ilyen kis szünetnél rápillantottam mégis a telefonomra. akkor láttam meg, hogy félórával azelőtt írt nekem. az volt az üzenetben, hogy itthon vagyok-e már, és ha igen, akkor le tudnék-e menni most, mert hozott nekem valamit karácsonyra, és oda szeretné adni. válaszoltam, hogy ne haragudjon, de csak most látom, hogy keresett, mert éppen játszunk, de rövid időre le tudok menni, ha még esetleg itt van. azonnal megnézte az üzenetemet, és azt írta, lent vár. szóltam a szüleimnek, hogy most én is szünetet kérek, és csak leszaladok pár percre a ház elé, ha nem baj. nem igazán kérdezősködtek, mondták, hogy menjek csak. úgyhogy felvettem a kabátom, belebújtam a csizmámba, és leszaladtam gyorsan a lépcsőn.

ott állt az ajtó előtt és cigizett. már vagy 3 éve nem láttuk egymást, de a mosolya ugyanaz volt. elegáns kabát, ing, a kezében pedig egy üveg bor. ez a tiéd, boldog karácsonyt - mondta. elvettem az üveget, és megnéztem. nem ismertem a borászatot, szekszárdi. mondta, hogy tudja, hogy a Tréfli a kedvencem, de ezt is meg kell kóstolnom, én meg csak mosolyogtam. egri férfiúként a borokat illetően az ízlése nagyon is kifinomult, és jól tudtam, hogy hallgatnom kell rá. néztem a címkét, egyrészt írt rá tollal pár sort, amit ide nem szeretnék leírni, másrészt pedig vicces, de a borászat márkamintája két róka. köszönöm, boldog karácsonyt neked is - mondtam, aztán odaléptem hozzá, hogy megöleljem. kissé bátortalan voltam, és ő is, mert szerintem nem számított rá, és furcsa volt egymáshoz érnünk, még ha csak így kabátostul is. meg ennyi idő után. de jól esett, hogy gondolt rám, és ki szerettem volna valahogy fejezni. az ölelés után két lépéssel hátrébb léptem tőle újra, és mentegetőzni kezdtem, hogy ha tudtam volna, hogy készül ezzel, akkor én is készültem volna valami aprósággal, és hogy most emiatt kissé hülyén érzem magam. azt mondta nem kell, csak szeretett volna kedveskedni. vagy látni - tettem hozzá ravaszul. mosolygott. azt is igen, nem tagadom - mondta.

beszéltünk pár percet. tud mindent a múltkori telefonálásunk miatt, úgyhogy főleg azokról beszéltünk. aztán a lényegre tért és azt kérdezte tőlem, hogy hogy érzem magam itthon. le mertem fogadni, hogy azért kérdezi, mert tudja, tudta előre a válaszomat, az őszintét, szóval nem lett volna értelme fenntartani valaminek a látszatát, ami nem igaz, vagy maszkot húzni. nem tudom, jól is, rosszul is, annyira azért nem vagyok a helyzet magaslatán - mondtam. hiányzik neked - válaszolta. persze, de ha visszamegyek, úgyis találkozunk, nincs baj - mondtam. mire ő: nem rá gondoltam. és akkor csend lett. belenéztem a szemébe, mélyen. nagyon kevés embernek tudom állni hosszan a pillantását, de az övét igen, mert ismerjük egymást, ő is engem, én is őt. nem válaszoltam semmit, de nem is kellett, még annak ellenére sem, hogy vele nagyon rég beszéltünk róla utoljára. olyan rezgéseimből érez dolgokat, amire szerintem senki más nem képes. hagyott nekem egy kis időt, aztán azt mondta: neki te nem úgy. nem lát úgy. azokra próbálj koncentrálni, akik igen. igaza volt. tudom - mondtam, bár a hangom el is csuklott. tényleg tudom ezt. és így is van. de attól még mindig lehetek szomorú néha. még ha hülyeség is. mármint belegondolva, mégis mi hiányzik? a randik, ahová nem vitt el? a virágok, amiket nem kaptam tőle? a törődés, amit szintén nem? az hiányzik, amit láttam benne, és ami lehetett volna.

most is csak az szomorított el, hogy nem mondhattam neki, hogy boldog karácsonyt. mondta nekem más, mások, sokan. én is mondhattam másoknak. de az nem ugyanaz. emlékszem, pár évvel ezelőtt még vele is játszottunk ilyenkor, csak nem egy helyen és nem a monopolyt, még a telefonom is feldobta az emléket. ő is nyert akkor, hiába bíztam el magam, de volt olyan is, amikor hagyta, hogy győzzek. tudtam, hogy csak hagyja, nem a saját sikerem volt, de akkor is győzelemnek könyveltem el, hogy az agyára menjek. sikerült is. utálta. én meg csak nevettem. még ez is hiányzik. de ezt neki, aki a bort hozta nekem, hiába mondanám. vagyis nem hiába, mert tudja ő szavak nélkül is. de nincs értelme. utána csak azt kérdezte, hogy mikor utazok vissza, meg udvariaskodtunk egy sort, majd elköszöntünk, és visszamentem a lakásba. írtam neki, hogy jó volt látni, és köszönöm még egyszer. a szüleim kérdezték, hogy ki volt itt, de azt hazudtam, hogy csak egy barátom. nem akartam kérdéseket, ők mindig szerették őt, a mai napig nem tudják azt sem, hogy mi romlott el annak idején köztünk, mert nem volt szívem elmondani. és szerintem ha ezt bárkinek elmesélném, nem is értené, hogy mégis miért jön el hozzám szenteste hívatlan vendégként, vár félórát úgy a hidegben (a kocsijában mondjuk, de akkor is) hogy azt sem tudta, hogy otthon vagyok-e, és ha igen, akkor egyáltalán lemegyek-e hozzá. arra mondjuk én is kíváncsi lennék, hogy mit mondott otthon, hova megy. de mindez igazából nem számít. még a bor sem. a gesztus volt a lényeg, a szándék. és én értékeltem, sokat jelentett. mert jó, hogy van, hogy létezik. hogy tudja, ki vagyok. hogy néha nem kell kimondanom semmit, de legalább ő tudja. ha nem is tud úgy segíteni vagy bármi, de tudja. és emlékeztet, hogy itt van. mindig csak ez számít igazán.

[gondolatokavilagrol]

Miért érzem úgy, hogy egyre szarabul vagyok ??

Miért nem lehetek boldog, miért van az hogy minden elbaszodik egy idő után ?

Miért érzem kevésnek magam?

Mert úgy érzem a kérdésed után magam hogy nem vagyok elég jó neked, mert nem érzed hogy szeretlek, neharagudj nem tudok többet nyújtani és minden egyes kibaszott nap egyre szarabul érzem magam, és már mindenki körülöttem mondta hogy ez így nem jó de én mégis kitartok melletted mert szeretlek de még a testem is tiltakozik már és próbál figyelmeztetni, hogy ez így már kurvára nem jó.

Egy olyan választás előtt állok amihez kurva sok erő kell hogy döntsek és nemtudom hogyan menjek tovább.

Állok egy kereszteződés előtt és nemtudom merre menjek balra ahol semmi sem jó vagy jobbra ahol semmi sem ugyanaz.

A kérdésedet amikor feltetted, elmondom neked soha semmi nem fájt még annyira mint az.

Egy olyan döntést kell meghoznom ami eldönt mindent.

Az a baj, hogy amikor magamra merek gondolni mindig úgy érzem, hogy egy önző geci vagyok de most úgy érzem magamat kell most a legelőre hoznom és arra kell gondolnom nekem mi a jó.

Most a szívem és az agyam harcol egymással, és nemtudom mit csináljak kire hallgasak már nemtudom eldönteni, hogy mi a jó és mi a rossz.

De tudom, hogy mit kéne csinálni csak még nemtudom bevallani magamnak mert tudom,hogy kurva szar lesz, de úgy érzem nem hagyhatom,hogy tönkre tegyem magam.

De ha már eljutottam erre a pontra már akkor a sarkamra állok és előre helyezem magamat mert tisztába vagyok azzal,hogy nehéz de nekem az lesz a jó megoldás, ha eljutok erre a pontra akkor már tudni fogom mit kéne csinálni de még nem vallottam be magamnak...

[kedvesmajam]

pokoli nap volt a mai, de békére találtam a végén

délelőtt terápián voltam. kérdezte a pszichológus, milyen volt a múltkori alkalom után. elmondtam, hogy nehéz, de jó volt, hogy utána a teamen fel tudtam hívni a többiek figyelmét arra, hogy bántalmazza az egyik kollégát egy lakó

utána a ...-tal dolgoztunk a pszichológus javaslatára. brainspotting volt, az egyik szememet le kellett takarni. azt éreztem, elfojtom az élményeket, de így is dolgozott rendesen az agyam. megint azt mondta a pszichológus, hogy ügyes voltam. rákérdeztem, ez mit jelent. azt mondta, tudja, milyen nehéz traumát megélni és azzal dolgozni. hát nem tudom, nem tudok ezzel mit kezdeni. az megint nagyon jó volt, hogy a végét légzőgyakorlattal zártuk és többször is megkérdezte, rendben vagyok-e

a melóban elvoltam, csináltam, amit kellett

fél órával a munkaidőm vége előtt a két vezetőm behívott magához. a fejemre olvastak mindenfélét. elhatároztam, hogy nem mondok semmit, nem szállok szembe. egyszerűen nincs értelme, mert mindent nagyon máshogy látnak. az egyik vezető határozottan felhúzta magát azon, hogy két dolgot megcáfoltam, a többit szó nélkül hagytam. újra nekemtámadt. a másik vezető arról beszélt, hogy elismeri a kutatói tevékenységemet meg mindenféle dolgokról, amit nem értettem, miért mond. olyan volt, mint aki kihátrál, megijed attól, hogy beszélnie kell. mint ahogy a döntéseknél, pont olyan inkompetens volt. megígértem, hogy figyelni fogok a viselkedésemre. hogy mondjak valamit, elmondtam, hogy jó lett volna, ha tegnap az egyik kolléga kirohanását megállítják. a kihátráló arról beszélt, hogy szabad véleménynyilvánítás van, majd arról elmélkedett, hogy eztán előre bekéri a teamhozzászólásokat. elmondtam, hogy nem ezt akartam mondani és felesleges terhet vesz magára. a másik amellett, hogy támadó volt, többször elmondta, mit köszönhetek neki. már ott nem bírtam, elsírtam magam. semmi konkrétum, csak vádaskodás és bűnbakkreálás. nagyon rossz volt

eljöttem tőlük és a recepción zokogtam. felhívtam egy kollégát, mert ő az, aki teljes kontextusában ismeri a helyzetet, de nem tudtam elmondani, mi történt meg nem is akartam. bízom benne, de a saját megélésem nyilván más, mint amit a vezetők mondanának

melóból eltekerve még mindig zaklatott voltam. nem akarok felmondani, de erősen gondolkodtam azon, akarok-e én itt és ilyen környezetben dolgozni

elmentem edzésre. nem gondoltam, hogy jól megy majd, de azt tudtam, hogy mennem kell. már a lógást végig tudtam csinálni. a három törökből kettőt 16os bellel csináltam. a gyakorlatokat is igyekeztem pörgetni. akkor már úgy voltam, hogy szeretnék ráülni arra az érzésre, hogy megy ki a feszkó és a testem dolgozik. a bemelegítéskor még nagyon kavarogtam, koncentrálnom kellett, hogy ne gondolkodjak, ne a terápián vagy a beszélgetésen kattogjak. a vége megint egykezes swing volt, hét-hét, öt körben. megkérdeztem, rápróbálhatok-e a 20as bellre. csak a negyedik körben váltottam le 16osra. a swingnél jött a béke, a teljes belesimulás, hogy minden lendítéssel távolodik a munkahelyi leülés. hazafelé már ha nem is öröm, de felszabadultság volt bennem. büszke vagyok magamra, hogy ennyire tudatosan jelen tudtam lenni az edzésen és jól használtam az alkalmat

reggel még emlékeztem az álmomra, de törlődött mostanra. azt tudom, hogy mozgalmas volt

tegnap este ettem csokis kekszet, mert megkívántam és jól esett. reggel 106,8 kilót mértem, aminek nagggyon örültem. ma abonettet ettem egy kaukázusi kefírrel és egy banánt. nem voltam éhes ma sem, az edzésen sem éreztem, hogy eléhezek

[titkosnaploamimegseolyantitkos]

2024.09.09.

Első nap. Elértem ahhoz a ponthoz, hogy egyszerűen már nem tudok mit kitalálni, hogy jobban legyek. Úgyhogy írok, az általában jót tesz.

Tegnap voltunk egy Van Gogh kiállításszerűségen, azt vártam tőle, hogy ott majd TALÁN kiderül valami jelből, mondatból, hogy mit kéne csinálnom. Újabban kétségbeesetten keresem azokat a mondatokat, mondásokat, jeleket, bármit, ami majd megmutatja, mit kéne tennem ahhoz, hogy visszatérjek oda, ahol voltam. Jókedv, vidámság, egyáltalán, az élet élvezete. Mert ez most nincs, és ilyen nem fordult elő az elmúlt 20 évben. Hát mindegy, ide is megérkeztünk.

Egyik napról a másikra húzódott ki a lábam alól a talaj - mostanában ezt szoktam mondani. DE tegnap legalább már meg tudtam fogalmazni a miérteket: nem volt túl jó ötlet arra feltenni az életemet, hogy a karrieremben legalább sikeres vagyok, erre felépíteni az önbizalmamat, az identitásomat, nagyjából mindent, ami én vagyok. Valahogy nem számoltam azzal, hogy aztán szembe fog jönni egy ponton a valóság, mégpedig az, hogy már nincs karrierem. Hogy az, amit gondoltam magamról, nem korrelál azzal, amit egyébként mások gondolnak. Az egóm annyira túlfejlett lett, hogy nem érzékeltem a valóságot, ami viszont hopp, egy ponton szembejött. És azóta rinyálok, és azóta egyszerűen nem tudom abbahagyni. Itt ülök, és azon gondolkodom, mit kezdjek a napjaimmal így, hogy nem dolgozom, és hogy kiderült, igazából a munkámra sincs annyira szükség. Mármint van, persze, de ha nem csinálom, az se rengeti meg a világot. Meg úgy nagyjából semmit.

A nulláról építkezésben persze van valami szép - az a baj, hogy én ezt csináltam az elmúlt 20 évben, ergo, a nulláról építkeztem, és most nem érzem úgy, hogy újra tudnám kezdeni. Nem érzek erőt, nem érzek kedvet, tulajdonképpen semmit se érzek, már önsajnálni sincs igazából kedvem.

Most ott tartok, hogy fogalmam sincs, ki vagyok én, mi a célom, mi fog előre vinni, mozgatni, miből tudok örömöt meríteni. Addig ilyen problémám nem volt, amíg felkeltem minden reggel, csináltam a dolgom, és abban a hitben ringattam magam, hogy jó felé haladok. Felfelé. Hát kiderült, hogy nem, és ami nekem felfelé volt, az valójában egy szép, nagy önnyugdíjazás volt. Valójában semerre se haladtam. Vagyis inkább visszafelé.

Most kellene egy nagy levegőt venni, és újrakezdeni, egyelőre fogalmam sincs, hogyan. Amikor nincs semmi más, ami igazán feltölt, csak a munkád, és ez egy csapásra megszűnik, a semmi marad. Meg a tudat, hogy elbasztad, és kezdheted újra. Meg újra, meg újra, meg újra. Furcsa, hogy most nincs erőm ehhez, furcsa, hogy most nem úgy állok hozzá, hogy márpedig megcsinálom. Régen mindig ez vitt előre, most meg le vagyok fagyva, és hol hisztérikusan görcsölök, hol egyszerűen csak képtelen vagyok leütni egy betűt, pedig nagyon kéne. De amúgy meg minek. Most nem kellenek a betűk. Persze ez így ebben a formában nem igaz, kellenek azok a betűk, csak nem annyira, amennyire én gondoltam, hogy kelleni fognak. Mindegy, lássuk meg, mi lesz holnap, az most legalább egy kicsit jót tett, hogy írtam.

btw: nem Bese atya vagyok :D

btw2: bántásokat nem kérek, azokat most nem igazán viselem.

[holnapleszokok]

Azt hiszem, semmi nem jó nekem

jó lenne tudni, hogy mit akarok

vagy csak érezni, hogy mire lenne igazán szükségem

jó lenne nem a vágyakozás és az utálat centrifugájában fuldokolni

jó lenne nem a jobb hátsó gázrózsán kihűlve rohadni

aztán belobbanni és leégetni az egész tűzhelyet

de aztán persze feltakarítani még mielőtt bárki észrevenné és visszaülni szépen hátra

kipakolni előre a kajákat és várni hogy tetsszen nekik

jó lenne nem minden megjegyzést személyes felszólításnak venni és megpróbálni teljesíteni minden kimondott-kimondatlan kérést

ha ott van, az a baj

ha nincs, akkor meg az, mert olyan mintha nem lenne

jó lenne nem függőnek lenni

jó lett volna hallgatni anyámra, de hiába, rég szétfolyt az életem

jó lett volna olyan dolgokat csinálni, amik méltók a képességeimhez, de legalább egybevágnak a lelki világommal

de sose mertem, sose hittem, sose már 2014 óta mert akkor elvesztettem mindent és azóta is üres vagyok és akárhogy próbálom teletömni alkohollal, kajával meg cigifüsttel, ugyanolyan sivár, beteg és kiégett vagyok

és jó lenne nem gyűlölni magamat

jó lenne nem kiszolgálni mindenkit, reménykedve, hogy kapok érte egy kis szeretetet és úgy kibekkelhetem, hogy meg kelljen szeretni magamat

jó lenne nem szeretetre éhezve talpak alá feküdni

jó lenne nagyobb pofájúnak lenni és merni és elhinni, hogy nekem is sikerülhetnek dolgok mert igazából soha nem hittem el

jó lenne ha nem most is csak bebaszni akarnék hogy ne kelljen azzal szembesülnöm, hogy igazából tíz éve boldogtalan vagyok és üres

jó lenne elhinni, hogy a barátom valóban szeret és nem csak azért van velem mert kényelmes választás vagyok

jó lenne ha írna

jó lenne ha nem az lenne a fejemben hogy bármikor elhagyhat mert mégis ki a faszom akarna velem együtt lenni

jó lenne ha nem érezném magam használva

meg elhasználva

ez biztos mind amúgy tök normális dolog és csak én dramatizálom túl mert egy életképtelen szar vagyok aki hagyta hogy kifolyjon az élete a kezei közül mert túl sokáig a saját delúzióimban éltem és nem a valóságban és mióta lehullott a világról a rá kreált leplem, csak a nyomor van

jó lenne ismerni saját magamat és tudni, mire vágyom igazán, nem csak gyors fixek tapaszait rábaszni a lelkemben tátongó ürességre

jó lenne végre nem egyedül érezni magam

jó lenne végre úgy érezni, hogy nem mindent egyedül kell cipelnem és viselnem és tűrnöm és megoldanom

jó lenne tudni segítséget kérni

jó lenne gyengének lenni és összeesni és a padlón feküdni és jó lenne tudni, hogy valakit érdeklek annyira, hogy megkeressen és felszedjen onnan

jó lenne nem a legkisebb akadály láttán elsírni magam mert mostanra elkopott a tűréshatárom

azt akarom, hogy mindenki engem keressen, mindenkinek hiányozzak, minden és mindenki körülöttem forogjon és ne én üldözzek mindenki mást

régen ez ment

csak eltörtem

nem vagyok se szép, se érdekes, se titokzatos, se lágy, se nőies, se magabiztos, se tehetséges

csak egy törött valaha-valami-volt vagyok és vonszolom magam keresztül a napokon, hátha egyszer újra lehetek valami, hátha egyszer össze tudom illeszteni úgy a darabjaimat, hogy az valami formát kiadjon

és azt várom, hogy a barátom karjainak szorításában majd összeállok valamivé, de nem fogok

és az is geci unalmas hogy mindentől hízok mint a disznó és elegem van a kilókkal való küzdelemből is

utálom, hogy állandóan figyelnem kell, különben nem csak az életem folyik szét, hanem a testem is

utálom, hogy nem tudok semmit elengedni

utálom, hogy mindig csak a hiányosságaimat látom és nem tudok egy pillanatig sem kedves lenni magamhoz

utálom, hogy három éve járok terápiára és ugyanolyan üres vagyok mint az első napon

[csacskamacskamocska]

Jöjjön előbb néhány rossz (szomorú, de elég hosszan)

A passzív-agresszív kurva nénikéd! Erre legutóbb figyeltem fel, akkor világosodtam meg, hogy milyen dühítő viselkedésforma. Most arra jöttem rá, hogy ez már kóros lehet. Meg arra jöttem rá, hogy elképesztően sokat fejlődtem (ez mondjuk jó), mert pár éve még nemcsak elszenvedtem volna csendben, hanem tényleg nyomorultul éreztem volna magam. Annyira tiszteletben tartottam, hoogy más felnőtt emberek azt csinálnak és mondanak amit csak akarnak. Na, ez igaz is, csak nem következmények nélkül. A játszma akkor él, ha a másik forgatókönyve szerint játszod a szereped. A kommnikáció fárasztó dolog, olyan mintha folyamatosa sepernéd az utat. Passzív-agresszív viselkedés, ha a másikat felesleges magyarázkodásra kényszeríted azzal, hogy információt tartasz vissza. Nem tudod máshogy uralni az eseményeket és a saját indulataidat. Passzív-agresszív viselkedés, ha a másikban szándékosan keltesz feszültséget alacsony szintű hatalmi fegyverekkel. Ha óvatoskodni kell mert könnyen megsértődsz. Legyen ahogy akarod, leszarom. Bújtatott agresszió. Ja, a sértődéssel vádolás is passzív-agresszív viselkedés mert a másik valós és jogos érzéseit devalválod. (nem könnyű különbséget tenni, ez tény) Én tudtam előre, hogy ez fog történni felkiálltások -- akkor miért nem mondtad, baszod? ja, hogy mert nem tudod normálisan elmondani a véleményedet, az érzéseidet? Hagyjuk, majd megoldódik, mondod miközben érezhető, hogy a másiknak fontos az adott dolog. Ez kényszerítés és az én fogalmaim szerint elhagyás. Te nem fogod csinálni, és vélhetően a másikat is le fogod baszni utólag, ha csinálja. A gyakran megjelenő szarkasztikus humor megakadályozza a valódi érzések kommunikációját. A szarkasztikus humor szórakoztató, de olyan mint az utalgatás, elbizonytalanítja megalázza az embert.

Szóval, nem tudja kimutatni a dühét, nem tudja a gondolatait, saját magát megfelelő módon képvisleni és érvényesíteni. Segítségre szorul valójában. De attól még az ember agyára tud menni. Megoldás kétféle van. Elkerülni őket jó messzire. Higgadtan képviselni magunkat teljes mellszélességgel és vállalni a következményeket. Ez valószínűleg dühöt fog kiváltani, de nincs más járható út, csak az, ha igyekszünk példamutatóan kommunikálni.

Ez akár külön posztot is megérdemelne, de irtózom tőle, hogy ennyi negatív dolgot szemeteljek a blogomra. Az lenne a címe, hgy "mert megérdemlem" Ő nem szokott eljárni sehova, igazán megérdemli, hogy kirúgjon a hámból... (ugyanezzel a szöveggel megy el minden héten bulizn, inni) Neki alig volt pasija (öhm. a férjét vagy négy faszival csalta meg, és nem tudom mik számítanak pasinak, de elég sokról tudok, mondjuk boldog szerelmei tényleg nem nagyon voltak), de a sírásrívás azon megy, hogy lesz-e még neki faszija. Nem tudom, nem tudom, amikor nem vagyok szerelmes, engem ez a dolog nem érdekel, hogy nekem mikor lesz faszim vagy lesz-e egyáltalán. Jó, én nem vagyok mérvadó. Próbálok empatikus lenni, csak nehéz mert azt mondja ő szerelem nélkül nem tud... de idegen faszikkal csókolózik a bulikban. Szerintem mindent lehet szerelem nélkül is, meg mindent lehet mindehogy. Én nem akarom, de attól még szerintem lehet.

Ez több ismerősömre is jellemző: "Én nem eszem sokat!" című bejegyzés lenne Kapcsolódik a passzív-agresszívhez is. Nem kell boltba menni vacsorát vásárolni, mert van egy kis diétás rágcsa, ő már nem szokott ilyenkor vacsorázni, vigyáz a vonalaira, nem éhes, szerinte kibírjuk. 20 perc múlva: ő farkas éhes, álljunk meg egy étteremnél és együnk. Majd ezzel a lendülettel be is tol egy adag (diétás :D) rántottsajtot, rizzsel és áfonyalekvárral. Tényleg, megmagyarázza, hogy miért diétás. Én meg drága pénzért ott kanalazgatom a levesemet, miközben valóban nem vagyok éhes. Ja és naponta egy üveg bor lecsúszik. Az önmagában 500 számolatlan kalória. Ha ezt mondom, akkor néz rám, hogy jóóóó, de a nélkül nem tud lelazulni és aludni. :D értem, csak nem szabad elfelejteni amikor az a panasz, hogy miért nem tud fogyni. Napközben, egy padon ücsörögve a vacsora bevásárlásból bevág egy fél kiló szőlőt megy egy cukrozott brióst. Majd hazaérve másfél pizzát és egy fagylaltot azzal, hogy ő ma még semmit sem evett, erre várt egész nap. Öhm, kétembernyi reggeli és minden kávézás mellé elfogyasztott valami szénhidrát után. Kólát iszik, mert ha leesne a cukra, akkor rosszul lenne. Amikor finoman megkérdezem, hogy nem gond-e ennyi cukros dolgot enni, akkor azt mondja, hgy nem gond, mert a reggeli méréseknél rendben van a cukra, ennyi belefér. Nem kicsit túlsúlyos. nem értem, nem értem, nem értem! Én is nehezen tartóztatom meg magam. Van is túlsúly rajtam, le kéne mozogni valójában. Még azzal sincs bajom, ha valaki felvállalja, hogy baszki, imádom a tésztát, édességet, ebbe fogok beledögleni, de ez van. Az emberi gyengeség elfogadható, tolerálható, az őszinteség szerethető. Az önámítással nem tudok mit kezdeni. Az is dühít amikor az önkontroll hiányából adódó problémákat viszont a környezetére terheli. Betegségek, mozgással és terhelhetőséggel kapcsolatos problémák.

Nem vagyok kellően empatikus? Kritikus vagyok a környezetemmel? Biztos igaz mindez is. Ezért is szégyellem amikor ilyesmit le kell írnom, mint ez a mai poszt. De mit tegyek, ha feszít, bosszant? Nem két napja, hanem most tetőzött. Szembe kéne állítani a dologgal és felforgatni az életét vagy éppen megmenteni? Nyilvánvalóan kóros a dolog. Egyiknek sincs szüksége segítségre. (jah és nem fizet ki 14 ezret pszichológusra, neki arra nincs pénze, de kifizet összesen 20-at kártyajósra meg auraterápiára meg faszomtudja mire)

Most így a végére teljesen világos, hogy magamban kell ezeket rendezni. Valahol azon a vonalon vannak gondjaim, hogy mit várunk el, mit tartunk megengedhetőnek és mi a felelősségünk egy barátságban.

[engedjel-kerlek]

Ismét nem tudok aludni. Annyi minden jár a fejemben, pedig 5 óra múlva kelnem kell és nem úgy látszik, mintha az elkövetkező 1-2 órában el tudnék aludni. Álmos sem vagyok. Plusz fáj a derekam az injekcióktól, és viszket a bőröm az allergiától. Meg persze a gondolataim se hagynak nyugodni.

Nem tudom, említettem-e valaha, de minden kapcsolatnál (szerelem, barátság) az a legnagyobb félelmem, hogy lelép a másik. Többször előfordult már, és azt hiszem, te pontosan tisztában voltál ezzel. Egyszer sem nyugtattál meg, hogy ne aggódjak, te maradsz. Viszont kiakadtál, mert nem kötődtem hozzád úgy, ahogy szeretted volna. Tudtam, hogy nem leszel állandó, elég lesz apróság, hiszen amúgy is mindent elbaszok, ezt miért ne tenném? Persze, akaratlanul. Tudtam előre. És ezért igyekeztem nem kötődni. Megbántad volna? Hogy nem beszélünk? Nem úgy tűnik…

[iasonmallory]

#1 Milo Elden pt1

isten mani

A családom szerint következetes vagyok •

 Határozott jellem vagyok, nehezen lehet eltéríteni a céljaimtól és amibe belekezdek azt véghez is viszem. Szeretek előre tervezni és minden lehetőséget végig gondolva cselekedni. Általában a régi jól bevált módszerekkel szeretem megoldani a gondjaimat, de ha újítani kell, hát attól sem riadok meg. Szabálytisztelő vagyok és legtöbbször be is tartom a szabályokat, nem pedig megszegem őket. A környezetemben másokat is erre ösztönzök, nem kérek tőlük olyasmit, ami engem lekötne és nehezemre esne megtenni. Ha különbséget kellene tennem a főnök és a vezető típusa között, akkor én a vezető lennék. Miért? Mert nem parancsolgatok és nem várom el senkitől sem, hogy helyettem dolgozzon, inkább megmutatom nekik, hogy mit várok el tőlük és mindent beleadok, hogy motiváljam őket. Van, akinek szüksége van az elismerésre így nem félek elmondani, hogy mennyire jó munkát végzett az illető. Legtöbb esetben az eszemre hallgatok a szívem helyett, de amikor nem így teszek, akkor annak sorsfordító következményei lesznek. Ilyen volt Hjúki és Bil elragadása is, akiket nem elraboltam az apjuktól Vidfinnr-től, hanem megmentettem őket a sanyarú sorsuktól, ami rájuk várt. Nem is kell mondanom, hogy azóta szúrós szemekkel néznek rám. Azonban legtöbbször ezt az érző felemet igyekszem elrejteni másoktól. Elég jól megy, mert keveset találkozom más istenekkel Sol-t és néha Heimdallr-t kivéve. Az őszintét megvallva addig sem tud más befolyásolni engem a döntéseimben és nem kell választanom. Nem szívlelem, hogyha megkérdőjelezik a döntésemet és a jól bevált módszereimet, ennyi az egész. Ha valakinek jogában áll ilyet tenni, az Sol, de még ő sem az a fajta, aki beleszól az én ügyeimbe. Én is csak annyit kérek tőle, hogy maradjon mellettem vagy legalább a közelemben. Szörnyű beismerni, hogy így függők tőle, de legalább én itt vagyok neki, amikor mindenki más hátat fordít neki. Az ő kedvéért döntöttem úgy, hogy vele tartok és hátra hagyok mindent, ami a megszokott volt. Ha nem lennék vele itt Midgardban, ki tudja mi lenne velem. Szóval meghoztam a döntést és az ő útjához hasonlóan én is szépen mellette haladok. Az ellenségeim szerint hűvös vagyok •

 Természetesen sosem értettem meg, hogy mit akarnak tőlem vagy miért akarnak elpusztítani ok nélkül. Teljesen megérteném, hogyha ártanék valamit és piszkálnám azokat, akiknek böki a csőrét a Hold létezése. Persze nem mondom, hogy nem vagyok olykor az éjszakák csodált tárgya, aki villogó kincses csillagokkal szórja tele az égboltot és azt a csodát birtokolnia kellene valakinek, ami a nyomomban hátra maradt. De mindenkit jogtalannak tartok rá, még magamat is. Sose szívleltem azokat a követelőző személyeket, akik minden kincsért cserébe Sol-t és engem akartak a jussuknak, sok más sorsfordító dologgal együtt, amit senkinek sem lenne szabad birtokolnia, még az isteneknek sem. Ezért fáradozom azon, hogy úgy tűnjek, mint akinek nincsen sok érzése. Mindenkitől elhidegülök, aki közeledni próbál felém. Az én feladatom nem az, hogy történelmet írjak és legendává váljak vagy imádjanak. De ha szeretnek és tisztelnek azt elfogadom, csak nem az üldözőinktől, mert ők úgy vágyják a halálunkat, ahogy senki más nem vágyja az életünket. Itt Midgardban az ismeretlenektől is elzárkózom egy kicsit, túl bizalmatlan vagyok velük szemben. De ha úgy látom hűségesek és a javamat akarják, akkor tudok kedves is lenni, ha akarok. Szövetségesekre mindig szükség van, főleg, ha az életed forog kockán és el kell rejtőznöd az üldözőidtől. Ez nem kis segítség, főleg, ha még szavahihető midgardit sikerül találni. Rájöttem, hogy pénzért bármit megtesznek. Bármit. Kiváltképpen, hogyha szükségük van arra a pénzre. A nyomunkban loholó bestiákat pedig már megszokásból igyekszem lehagyni magam mögött. Ha valamit, hát őket nem tudom és nem is áll szándékomban megszelídíteni. A bennük lévő hatalomvágy és vérszomj, olyasmi, amit az elpusztításunkra neveltek. Nem mondom, hogy ez is, mint sok más balsors a többi isten hibája, de félni és elveszíteni azt, ami örökké az övék kell, hogy legyen, elég komoly kockázattal jár. Élni, létezni még az istenek is szeretnek és van bennük is élni akarás, ezért persze, hogy gyűlölik és félik azokat, akik árthatnak nekik. Csak azt bánom, hogy mindig belekeverik a Napot és a Holdat is az üzleteikbe. Senki nem birtokolhat minket, kár, hogy nem értik meg szép szóval. Szerintem kifürkészhetetlen vagyok •

A Hold sokat emlegetett két oldala pontosan jól tükrözi azt, ami én magam is vagyok. Az egyik részem, amit Sol fényessége táplál a kedvesebbik felem, aki mindenkit megsajnál, szán és utat mutat. A másik pedig az a sötét és hűvös rész, ami megmutatja, hogy nem hagyom befolyásolni magam az érzéseim által, hogyha valamiben döntést kell hozni. Mindig komoly képet vágok, de ez nem jelenti azt, hogy nem lehet mosolyt csalni az arcomra. Van, hogy én magam próbálok meg humorizálni és azzal elijeszteni az árnyakat a közelemből, kevés sikerrel. Nem vagyok egy született humorista, a kapcsolataimat sem tudom normálisan fent tartani. Nem szeretek kötődni másokhoz ez a nagy bajom. Inkább az a személy vagyok, aki nem az élet habzsolásáról híres, aki nem azzal tölti a midgardi létezését, hogy egyik buliból a másikba menjen kocsmáról kocsmára. Arról van szó, hogy nem akarom felvonni magamra mások figyelmét. Főleg olyanokét, akiknek nem lenne szabad tudniuk arról hol vagyunk Sol-al. Sol-al szemben persze nem vagyok ilyen. Ha valaki akkor ő ismer annyira, hogy csak azért vagyok ilyen zárkózott, mert senkit nem akarok arra ítélni, hogy belepusztuljon a hiányomba. Nekem feladatom van, amit nem vehetek félvállról. Ha ennek az az ára, hogy akár más szívét is összetörhetem, aki sóvárog értem, akkor azzal is szembe nézek. Amióta megjósolták a „halálomat” azóta nem is nagyon vágyom arra, hogy szeressenek. Félek gyászt hagyni magam után, ez elég egyértelmű szerintem. Abban meg a rémálmaim sem segítenek, hogy erre ne emlékezzek nap, mint nap. Szóval igen, ezért is vagyok vagy tűnők zárkózottnak egy kicsit.

PLAY BY Chad Michael Murray

ÉLETKOR kortalan

FOGLALKOZÁS grünerløkka-i lovarda vezetője

Kezdetben nem voltam tisztában a képeségeimmel és a rendeltetésemmel sem. Úgy is tűnt, mintha céltalanul bolyongnék Sol közelében. Talán ezt elégedték meg az istenek és „kárhoztattak” minket arra, hogy a Nap és Hold szekeret vezessük míg a világ a világ. Talán irigykedtek Mundilfari erejére is így akarták megbüntetni őt, hogy elválasztanak minket egymástól. Nem is tudom, azóta sem jöttem rá és nem igazán ástam bele magam mélyen a dolog legmélyére. Mindenesetre, ha elsőre úgy tűnt nem szeretem a feladatomat, akkor csak azért tettem, mert Sol kedvében akartam járni. Neki sokkal többet jelentett az apánk mellett lenni, mint nekem. Nekem pedig csak ő volt a fontos, mert olyan fény vette őt körül, ami mellett én csak elbújni vagyok képes, de mégis erőt ad a jelenléte. Az ikertestvérem, nem a szerelmem, ettől függetlenül ahogyan mellette erősnek érzem magam úgy nélküle gyöngének és halványnak. De ezt jó sokáig észre sem vettem, vagy hogy egészen pontos legyek, nem tűnt annyira szembe tűnőnek a nyilvánvaló. Sol nélkül édes keveset érek és inkább a kis parazita ikertestvér vagyok, aki függ tőle, mint az erős és független. Ezeket a gondolatokat természetesen még vele sem osztom meg. Valószínűleg kinevetne és azt mondaná, hogy ő sosem gondolt rám így, nekem sem kellene így gondolnom magamra. Nem is gondoltam magamra sokáig így, a feladatommal foglalkoztam. Sokáig büszke is voltam erre a feladatra, igyekeztem jól teljesíteni, hogy a többi isten ne is vegye észre, ha hibáznék. Talán ennek köszönhetjük, hogy egy páran megirigyelték a Nap és a Hold váltakozó rendszerességét, ami az időnek értelmet adott és jelezte, hogyha valaki már elkezdett öregedni és veszíteni az erejéből. Nem tudom miért kívánták óriások, törpék és egyéb hatalmasok a mi birtoklásunkat, de valahányszor megcsapta a fülem „A Napot és a Holdat akarom cserébe…” vagy ehhez hasonlók, egy kicsit elöntött a méreg. Mégis miért akarnak minket birtokolni? Vagy ami még rosszabb, bezárni, hogy az idő megálljon és rendszertelenség uralkodjon a világok felett? Én már akkor tudtam, hogy senki nem birtokolhat minket, amikor először hagyta el valakinek ez a száját… Az istenek meg tehetetlenek voltak, hogyan ígérhetnék oda valakinek a Napot és a Holdat?

[somethoughts-idunno]

Kimerülten

Szürke minden. Nem látom a szépet semmiben. Mintha az ősz nem csak a hideget hozta volna magával. Hanem a magányt, szomorúságot. Nem látom a szépet, a képernyő mögül. Szabad percem alatt, már megszokásból veszem elő a telefont és foglalom el magam. Mindenhol látom mi történik csak éppen azt nem ami előttem van. Hazafelé nem látom a éj lepte utcát amelyre az utcai lámpák mutatják hazautam. Ahogyan a fák beszélgetnek a szelek ölelésével. Ahogy az az egy falevél leélte az idejét és úgy dönt, hogy pont a vállamon teszi meg örök megnyugvását. Ahogyan a köd leszáll, megpihen majd reggelre eltűnik. Nem veszem észre. Pedig minden áldott nap azon az útvonalon megyek. Nem látok semmit. Csak megyek előre. Elfelejtek körbenézni, hol is vagyok pontosan.

Egyik pillanatról a másikra változott meg minden. Mindaz amit eddig építettem, jónak találtam és éreztem, hirtelen összedőlt, köddévált, megváltozott. Vagy talán csak szimplán saját magamnak meséltem be mindent? Valójában a saját kis buborékomban voltam, arról ábrándozva, hogy milyen jó is nekem, ameddig a komfortom eléri a megnyugvást és hirtelen kilyukad. Előkerülök. Kibújok a kis világomból. Rájövök, hogy éppenséggel semmi sem jó. Seggre esem majd nézek magam elé. Felkelni nem szeretnék még. Megütött a valóság. Oh, a valóság. Milyen bámulatos dolog is. Egy szürke maszatnak tudom elképzelni, nem is csúnya, nem is szép. Oly természetesnek tűnik. Nincs szeme, sem szája de mégis rád tud nézni, tud hozzád beszélni. Bemutatja a világot. Bemutatja időközönként, hogy nem olyan szép amilyennek mi elképzeljük. Utálni nem fogod, mert mindig is ott volt, de szimplán nem vetted észre. Néha néha meglök, észhez térsz, majd egy kis idő után újra feledésbe merül. De miért? Miért ilyen a valóság? Tényleg nem kaphatom meg azt az állapotot, hogy ágyba feküdve visszagondoljak arra, hogy ez a nap jó volt és mosollyal az arcomon elaludjak? Nincs kedvem felkelni. Nem akarok meghalni, a lelkem kifáradt. Kifáradt, hogy nem tudom eldönteni mit is szeretnék valójában. Nem akarok nekiállni a napnak, tudom, hogy pontosan mikor és hogyan fog törtenni.

Unalmas. Unalmasak a napok, ugyan azt élem minden áldott nap már 2 éve.

Várom a hétvégét, hogy végre azt csináljak amit szeretnék, majd mikor eljön a hétvége csak ülök a számítógép előtt és nem történik semmi.

Nem tudok hová menni. Nem találom a helyem. Nem érzem, hogy akárkivel is egy síkon lennék. Mintha csak egy-két lépést tennénk meg valakivel és megállunk. Én mennék tovább. Ő csak néz rám, egyhelyben állva.

Leborulnék, sírnék. Valami hiányzik, vagy valaki.

Csak vagyok. Eltelik a hétvége és újra várom a semmiért. Nem élvezek semmit.

Zenélésben találtam a nyugalmat. De mintha fakulna ez is. Nem kapok támogatást. Végre valamiben jónak érzem magam, tudom miről beszélek, tudom mit csinálok és gyakorlatilag falba ütköztem. Nem kaptam támogatást. Talán ezért is vagyok amilyen. Kis lelkem vágyott arra, hogy csináljak valamit. Hogy valamiben jó legyek. De csak átnéztek rajtam. Nem kaptam egy támaszt nyújtó szót sem. Mindig is úgy éreztem magam mint egy ember aki üvegből van. Néha néha megállnak az emberek, rámnéznek, azt hinném végre valaki észrevett, majd mindvégig a mögöttem lévő látványt bámulták és továbbállnak.

Soha nem tudtam kiemelkedni. Nem kaptam egy alapot amire piciny lelkem tudott volna építeni. Egy alapot, mégha béna is vagyok, legalább tudjam magam lefoglalni. Lefoglalni magam, hogy ne érezzem magam láthatatlannak, unalmasnak, bátortalannak, önbizalomhiányosnak.

Persze én támogató vagyok, majd nem érkezik vissza mikor nekem lenne szükségem rá. Baromira fáj. Nem kapom vissza azt az energiát, szeretetet, odafigyelést amit én beleöltök másba. Nem merek kapcsolatokba belevágni, ismerkedni mert félek. Félek, hogy újra csalódnom kell. Félek, hogy rossz embert fogok ki. Hogy beleélem magam túlságosan majd cserbenhagynak.

Túl sokszor történt már meg. Túl sokszor. Elég szomorú. Miért történik ez mindig? Túl naív lennék? Soha nem ártottam senkinek. Mindig csak a jót akartam, önzetlenül segítettem mindenkinek, nem vártam vissza semmit, csak a minimálisat.

Ezt sem érdemelném meg?

Persze, nem minden ember ilyen, mondaná az akit nem ért ez a folyamatos tortúra. Aki nem érezte magát még egy eldobható személynek. Aki mögött mindig volt támogatás, megértés és szeretet.

Nem pedig kabzsiság, önzőség, hűtlenség, hazugság.

Mikor találom meg azt a boldogságot amit érdemlek? Meddig kell még csalódnom? Meddig kell még szenvednem? Meddig kell még napról napra azon töprengenem, hogy mikor érkezik el az a nap amikor öszintén és szabadon tudok mosolyogni?

Addig is fejlesszem saját magam, hogy a legjobb verziómat tudjam megmutatni a világnak és annak a személynek aki a legapróbb problémámat is úgy kezelné mintha nem lenne semmi más gond ezen a földön.

De ezt is már kifogásnak találom. Egy baromi nagy kifogásnak.

Így eltudom rejteni a magányomat, a tehetetlenségemet, az érzést, hogy bármelyik pillanatban csak eldobnám magam és bőgnék órákig. Erre ráfogni olyan egyszerű.

Nem tudom mi lenne a legjobb útvonal. Elűnni egy szó nélkül? Szenvedni tovább? Felszíneskedni, hogy hú de jól vagyok? Elmondani minden problémám, hogy aztán úgy érezzem, hogy csak sajnáltalom magam? Magamban tartani mindent, hogy aztán egyszer csak pánikroham formájában előjöjjön? Elterelni a gondolataimat, hogy folyamatosan lefoglalom magam, remélkedve, hogy nem jut eszembe soha? Nem tudom. Nem tudom mi a megoldás. Tehetetlen vagyok. Belefáradtam. Kimerültem.

[csajokamotoron]

A gerincsérvtől az aranyérig: Honda CMX1100T Rebel Touring DCT 2023 teszt VIDEÓVAL!

Mivel két évvel ezelőtt átpasszoltam Ildónak a lehetőséget, hogy kipróbálja az 1100-es Rebelt, most, hogy 2023-ban kijött a modell touring változata, mindenképp magam akartam meggyőződni róla, hogy méltó ellenfele lehet akár a saját motoromnak. Mindig azt vallottam, hogy motortesztet olyannak érdemes készítenie, aki valamilyen formában kapcsolódik a stílushoz, érdekli a márka, de közben nem elfogult, hogy objektív véleményt alkothasson. Ha valakinek teljesen idegen egy modell, akkor ez indokolatlanul negatív véleményt hozhat ki belőle. Ha viszont eleve rajongó, akkor mindenképp pozitív lesz a végeredmény. A motortesztelés mindeképp szubjektív műfaj. Mindenkinek van már korábbi tapasztalata ezzel vagy azzal (jó esetben nem nullkilométeres sofőrök tesztelik a járműveket). Mindenkinek van valamilyen elvárása, és mindenki összehasonlít, viszonyít... és még a műszaki megoldások is egyedileg csapódnak le egy-egy embernél. Szóval, ha valaki egy motorteszt alapján akarja eldöteni, hogy megvegyen-e egy motort, akkor az nagyot hibázik. Esetleg el lehet olvasni több tesztet és átlagot számítani, de a végső igazságot mindenkinek saját magának kellene megszülnie. Mindenkiek mások az elvárásai, más a testalkata, más a tapasztalata, a stílusa, más az igazsága. Kipróbáltam a Touring Rebelt Ildónak anno tetszett az 1100-as Rebel, bár a DCT váltó nem lopta be magát a szívébe. Neki akkor egy Kawasaki Mean Streak-je volt, ami - szerintem - nem áll olyan messze a nagy Rebeltől... Akkor én nem tudtam megbarátkozni a sportos, (automata) cruiser gondolatával, így átengedtem a lehetőséget annak, akinek jócskán van már tapasztalata ebben a kategóriában.  Amikor kijött a Rebel touring változata, megdobbant kicsit a szívem. Látványra a saját motoromra emlékeztet, bár emlékeimben élénken élt még, hogy élőben mennyire kicsi az 1100-as is. Ildónak jó volt, ő 171 cm magas, de én 180 cm vagyok, ezért is esett anno a választásom a Street Glide-ra, ahol még így is nagyjából egyenes háttal, kényelmes lábtartással tudok motorozni. A teszt ráadásul épp arra a hétvégére esett, amikor Sopronban járt a Harley tesztkaravánja, így kézenfekvő volt, hogy két legyet üssek egy csapásra: elmotorozok a Honda tesztmotorral a Harley tesztnapra. Kivételesen a saját motoromal mentem a tesztmotorért - hosszú sztori, de a kocsit most nem tudtuk egy hétig nélkülözni - és véletlenül pont a Rebel mellé parkoltam vele a szalon udvarában. Amikor Matyi kijött, annyit mondott, ha hoztam volna egy marék dobókockát és rádobálnám, pont úgy nézne ki, mint a Sikló. ...de ez nem Touring motor Csak amikor ráültem és elindultam haza felpakolni a hétvégi túrára, akkor tudatosult, hogy mennyire kicsi is a "nagy" Rebel. Ha korábban ráültem volna (mondjuk úgy két évvel ezelőtt), biztos nem tervezek be egy három napos túrát vele. De már nem volt mit tenni, Stefi este várt Hegyeshalomban és még 180 km volt előttem a péntek délutáni csúcsforgalomban egy olyan motoron, amire úgy hajtogattam fel magam, hogy indulás előtt le kellett feküdnöm hanyatt, hogy kiegyenesedjen a hátam. Kicsi a doboz Hogy mennyire nem Touring kategóriásak a Rebel méretei, az is jól mutatja, hogy a dobozai is nagyon kicsik. Szerencsére erre gondoltam már előre, így nem pakoltam be a Street Glide-ba, pedig eredetileg úgy lett volna. A szalonban átpakolok, aztán indulás Hegyeshalomba még a csúcsforgalom előtt. A jobb oldali dobozt koppra elfoglalta a mindig velem utazó esőpakk - esőt nem mondtak ugyan a hétvégére, de az végképp nem hiányzott, hogy még el is ázzak - ez a doboz kisebb, mint a másik, mert a kipufogó miatt kiharaptak belőle egy darabot. A másik dobozba első körben nem fért be az összekészített holmim, pedig nem sok mindent csomagoltam három napra. Végül addig szelektáltam, amíg le nem tudtam csukni a dobozokat. A dupla kuplungos, automata (DCT) váltóval váratlanul jól összebarátkoztunk, bár még egy hét után is markolásztam a semmit a kuplungkar helyén és nyomkodtam a nem létező váltókart a lábammal. Hiába, a sok éves rutint nehéz levetkőzni. Visszacsere után cserébe üresben bőgettem a Siklót a zöldnél, és sehogy sem akart elindulni a lámpánál.   Lapozz a folytatáshoz! Nem való autópályára A hosszú autópályázás tapasztalata, hogy ez az üléspozíció nekem ott is kibírhatatlan. Mintha valami kissámlin kuporogtam volna végig, és semmi esély nincs a pozícióváltásra. A lábtartót később összenéztem a kis Rebelével, és azon legalább gumírozva van, ezen meg olyan, mint valami enduro lábtartója, bordázott fém, hogy ne csússzon le róla a lábam, és a hátsó lábtartó is ugyanolyan. A markolat keskeny, biciklire való, amitől a tenyerem már az első kilométereken begörcsölt. Épp nemrég cseréltem vissza a Siklón a markolatokat vastagabbra, pedig a rózsaszín markolat másfélszer ilyen vastag volt, mint ezen a Rebelen. @csajokamotoron Markolatcsere a Street Glide-on. #markolat #avongrip #grip #harleydavidson #streetglide #streetglidenation #gripchange #streetglidebagger #magyarmotorosok #csajokamotoron #motorosnő #motorszerviz ♬ Pink Venom - BLACKPINK A "széles, áramvonalas fejidom" olyan kicsi és alacsony, hogy nemhogy nem véd a menetszéltől de azt egyenesen a fejemre tereli. Az autopályán 130 km/óra fölött pedig a nyakam közepére nyomja a szelet, ahol akkora nyomást okoz, hogy nyelni sem tudtam és állandó köhögési ingerem volt tőle, mintha folytogattak volna. Kicsi az üzemanyagtank is A dizájnba nagyon jól illik a 13,6 literes üzemanyagtank, de az autópályázással elért 6-8 literes fogyasztás mellett ennyi benzint nagyon hamar benyakal a kicsike. Már majdnem megérkeztem a célállomáshoz, ami egy benzinkút volt, mégis meg kellett állnom tankolni 40 kilométerrel korábban, 180 km után, mert a 140-160 km/órás pályázós tempóval csak úgy szippantja a naftát. Egyébként szerintem jól megy. A motorja erős, lendületesen gyorsul, pedig én főleg a standard módban használtam. A sport módot egyszer kipróbáltam, de mivel főleg csak cirkáltunk a többi touring motorral, nekem ott túl sok volt a nyomaték és nagyon erős a motorfék, úgyhogy ezt a módot inkább hanyagoltam. Az eső módra is kíváncsi lettem volna, mert Matyi azt is nagyon dícsérte, de szerencsére eső nem volt az egész teszt alatt. https://csajokamotoron.hu/otthonra-is-kene-egy-honda-cmx-500-rebel-special-edition-2020-teszt/ A Harley tesztnap igazi felüdülés volt. Volt rá lehetőségem - ha addig nem tudtam volna elképzelni - milyen egy igazi, kényelmes, hatalmas cirkálón motorozni egyenes háttal, kényelmes, széles treppnin tartva a lábam, igazi batwing fejidommal védve magam a menetszéltől, ami vagy 20 cm-rel magasabb, mint a Touring Rebel fejidoma. Még több kép a Touring Rebelről a galériában Talán ilyet mág sosem írtam le, de egy kínszenvedés volt ezen a motoron motorozni. Tudtam, hogy nem az én méretem, mert a kis Rebel sem volt az, de az valahogy sokkal szerethetőbb volt, annak meg tudtam bocsátani a kuporgást és még túrázni is voltam vele párszáz kilométert és nem szenvedtem rajta ennyire. Alig vártam, hogy a hétvége után otthon végre hanyattfeküdhessek valami kemény, vízszintes felületen, hogy kiegyenesítsem a hátam, és hogy azután visszacserélhessem a saját motoromra. Nem állítom, hogy nincs olyan ember, akinek nem lehet ez az álommotorja. Maximum 170 cm-es testmagasságig tudom elképzelni, hogy érdemes lehet ebben a modellben gondolkodni, de akkor is rögtön kell egy előretolt lábtartórendszer meg egy másik kormány. De a mai világban szerintem az is luxus, hogy egy túramotor akár 8 litert is beszippant... Az enyém 4,5 litert fogyaszt és 160 km/órás tempóval, két megállással lent vagyok vele Horvátországban, és közben nem lesz gerincsérvem, aranyerem és még nyelni is tudok.   Lapozz a műszaki adatokhoz! Honda CMX1100T Rebel Műszaki adatok ERŐFORRÁS  Konstrukció Folyadékhűtésű, négyütemű, hengerenként négyszelepes, soros, kéthengeres, 270˚-os főtengely-elékeléssel és Unicam hengerfejjel; teljesíti az Euro 5-ös környezetvédelmi előírásokat Összlökettérfogat 1084 cm3 Furat x löket 92 mm x 81,5 mm Sűrítési viszony 10,1:1 Csúcsteljesítmény 87,04 LE (64 kW)/ 7000 f./perc Legnagyobb forgatónyomaték 98 Nm/4750 f./perc Olajmennyiség 4,8/4,3 (DCT: 5,2/4,7) Zajszint (dB) Lvárosi 75.7, L teljes gázon 79.6 - MT; Lvárosi 75.5, L teljes gázon 79.9 - DCT ÜZEMANYAG-BEFECSKENDEZŐ RENDSZER  Porlasztás PGM-FI elektronikus üzemanyag-befecskendező Üzemanyagtartály befogadóképessége 13,6 liter Üzemanyag-fogyasztás** 4,9 l/100 km CO2 kibocsátás 114 g/km ELEKTRONIKAI RENDSZER  Indítás Önindító Akkumulátor típusa és kapacitása 12 V/11,2 ah ACG-generátor legnagyobb teljesítménye 0,419 kW ERŐÁTVITEL  Tengelykapcsoló felépítése Hagyományos váltó: Olajfürdős, többtárcsás DCT: Többtárcsás, olajfürdős, hidraulikus, dupla kuplungos Váltó felépítése Hagyományos váltó: Hatfokozatú, lábbal kapcsolható DCT: Hatfokozatú, dupla kuplungos váltó Végáttétel Lánc VÁZ  Konstrukció Gyémánt formájú, acél gerincváz VÁZ ÉS FUTÓMŰ  Méretek (hosszúság x szélesség x magasság) Hagyományos váltóval: 2240 mm x 853 mm x 1115 mm DCT: 2240 mm x 834 mm x 1115 mm Tengelytáv 1520 mm Villanyakszög/villaszög 28°/30° Utánfutás 110 mm Ülésmagasság 700 mm Szabad hasmagasság 120 mm Menetkész tömeg Hagyományos váltó: 223 kg/DCT: 238 kg FELFÜGGESZTÉS  Elöl 43 mm-es csúszószár-átmérőjű, patronos rendszerű teleszkópok állítható rugó-előfeszítéssel Hátul Állítható előfeszítésű, külső tartályos rugóstagok mindkét oldalon KEREKEK  Elöl Sokágú, öntött, alumínium Hátul Sokágú, öntött, alumínium Kerékméret elöl MT3,50 Kerékméret hátul MT5,00 Abroncs elöl 130/70 B18 M/C Abroncs hátul 180/65 B16 M/C FÉKRENDSZER  ABS típusa Kétcsatornás ABS Elöl Radiálisan rögzített, négydugattyús, monoblokk nyergek 330 mm-es, úszóágyazású tárcsákkal Hátul 256 mm átmérőjű tárcsa egydugattyús féknyereggel MŰSZEREK ÉS ELEKTRONIKA  Műszeregység Inverz, folyadékkristályos kijelző és USB-C csatlakozóaljzat Lopásvédelem HISS Fényszóró LED Hátsó lámpa LED Read the full article