#felépülés

[kedvesmajam]

fáradt nap volt a mai

napközben elvoltam, dolgoztam. nem tudtam időt szakítani a bírálat megírására, de legalább az online anyag végére értem. meg kitekertem boltba

délután növényeket ültettünk át pár lakóval. jó volt látni, mennyire lekötötte őket és jó volt kötetlenül beszélgetni velük. utána szintgyűlés volt, ott nagyon türelmetlen voltam, de főleg azért, mert két lakó kötekedett. utána még beszélgettem egy kollégával, az jó levezetés volt

este színházban voltam. tartottam a darabtól, mert egy diszfunkcionális család és egy bántalmazó anya volt a középpontban. viszont nem volt nehéz vagy csak tudattalanul nem engedtem közel a darabot. az biztos, hogy a csendek jól estek. tudtam, hogy egy kollégám is ott lesz. arra nem voltam kész, hogy beszélgessek vele és sikerült is elkerülnöm

9re hazaértem, ami nagyon jó. holnap szombat, egyelőre azt tervezem, hogy bemegyek dolgozni. pontosabban nem dolgozni, hanem megírni a bírálatot, talán haladni mással is

lehangolt vagyok kicsit. azt gondolom, ennek része a fáradtság. az is biztos, hogy egy lakómat egy hét után láttam és nagyon rossz bőrben van, ez is nehéz most. a nemivással jól vagyok, nem akartam inni. de valami hiányzik. valószínű, hogy ha megállnék, pihennék, akkor jobb lenne. egy hét múlva elvileg Triesztben leszek. most nem vagyok képes ezt befogadni. mármint a saját közegemben biztonsággal elvagyok, az utazás most elég nagy kihívás, túl messze van a komfortzónám határaitól. és félek, hogy mentálisan nehéz lesz megugranom, hogy máshol vagyok, már-már nem fogom felfogni. ha ilyen van, dünnyögni szoktam. meglátjuk. mindenesetre sűrűn nézem a naptáramat, hogy tudjam követni, hogy lesz a nyár, mikre készülök

[24orasprogram]

[konyvekkozt]

Nem ígértem rózsakertet - csak azért emelem ki a címet, mert nehéz lehet elolvasni

ez a könyv zseniális! szerencsém van, több jó könyvet olvastam már idén, de a legjobb háromban szerepel

a történetben Deborah-t ismerhetjük meg, aki 16 évesen pszichiátriára kerül. lehetne ez egy szomorú történet vagy egy olyan, amitől az ember kellemetlenül érzi magát. de nem az!

Deborah egy külön világban él, ami szépen lassan átveszi a mindennapok felett az uralmat. a kórházban elvállalja az esetét egy pszichiáter. a közös munkára utal a könyv címe, ugyanis a terápia nem könnyű, sőt, van, hogy annyira kemény, hogy zárt osztály lesz a "következménye"

a könyv azért különleges, mert úgy mutatja be Deborah saját világát, hogy az mindvégig olvasmányos, miközben bepillantást enged egy pszichiátria mindennapjaiba, belső viszonyaiba. nem szenzációhajhász, nem sok, viszont nagyon igaz és valós, élettel teli. s bár nem teljesen, de képet kapunk Deborah családjának megéléséről is, s arról, milyen terheket tettek akaratlanul is a lányra, s hogy viszonyulnak a kórházi kezeléshez

a legkülönlegesebb az, hogy a szerző a saját élményeiről ír, arról a három évről, amit pszichiátrián töltött

akárhol hagytam félbe az olvasást, mindig zökkenőmentesen tudtam azonnal felvenni a fonalat újra, s ez az írásmódot dicséri. akármilyen fura, hogy egy ilyen témájú könyvet ennyire élveztem, mégis kiváló választás volt a valenciai útra

azért is fantasztikus ez a könyv, mert elgondolkodtat. régóta foglalkoztat a felépülés kérdése, s itt nagyon jelen van. nem csak csodás fordulat formájában, hanem megküzdésként, magában hordozva a visszaesés lehetőségét, s az újabb és újabb felállást. és benne van az is, hogy meg kell találnunk a dolgok helyét az életünkben, akár a démonok vagy a saját világ szereplőinek helyét is. és pont ettől olyan ez a könyv, ami az első oldaltól az utolsóig leköt: mert nem adja könnyen a válaszokat, nem hagyja ki a nehéz részeket

[csacskamacskamocska]

SLOW FADE

Most olvastam erről egy cikket és elgondolkodtatott. Slow fade a lassú eltávolodás a szakítás helyett. Párkapcsolatban, barátságban, bármilyen kapcsolatban. A lényege a konfliktuskerülés. És, hogy az adott emberben ne dőljön meg az önmagáról alkotott kép, hogy ő jó ember, aki nem okoz másnak fájdalmat. A drámája: a hosszú bizonytalanság az elszenvedőben, a lassú felépülés, és a felismerés okozta trauma. Ultraröviden: a helyett, hogy valaki lezárná a kapcsolatot, elkezd kiszorítani az életéből. Nem vagy sokára válaszol az üzenetekre. Nem reagál a feldobott közös programokra. Nem von be az életébe. És kifelé is megszakít minden kommunikációt arról, hogy közötök van egymáshoz. Elsorvasztja, elszürkíti, elködösíti a kapcsolatot, egész addig, míg egy nap rá nem jössz, hogy el vagy hagyva, ki vagy dobva valójában. A gyors szakítás fájdalmas, mint letépni egy ragtapaszt. Így is hivatkozik rá a cikk. A kapcsolat mélységétől függ, szerintem, hogy az ember mennyi idő alatt épül fel egy gyors szakításból. Mennyi idő alatt talál magyarázatokat és sikerül helyreállítani az önértékelését és a bizalmat a világ és más emberek felé. A slow fade mindezek mellé adja (szerintem) az "úristen mekkora balek voltam" megalázó érzését. Ami sokkal károsabb, mint a gyors szakítás fájdalmai. Mert pontosan emlékszel rá, hogy te még hordtad bele a kapcsolatba az érzelmi energiát, a figyelmet, a törődést, de a másik embernek már nem csak nem voltál az élete közepe, de olyan szinten sorolt hátra, hogy a szereteted utólag szánalmas kapaszkodásnak tűnik a szemedben. Nem vetted észre, nem jól ítélted meg, nem jól, nem helyesen értékelted a dolgokat, önmagad "fontosságát", a kapcsolat mélységét. Ezekkel mind meg kell birkózni a veszteségérzet mellett. A saját, látszólagos csökkentértékűségünkkel.

Hogy ne legyen egyszerű az élet, ezt tedd párba azzal, hogy a másik ember nem akar elhagyni, csak fel se fogja, hogy mit tesz. Egyszerűen vak a saját individualizmusára. Vak a kapcsolatra mint élőlényre.

Lehetnek-e elvárásaink? Ezt a kérdést önmagában ki lehetne vesézni. Bár a felvilágosultságban tetszelgő emberek folyamatosan harsogják, hogy nem lehetnek elvárásaink (amennyiben mások kapcsolatairól van szó), de folyamatosan szenvednek a saját kapcsolataikban a saját elvárásaik kudarcaitól. Valójában vannak elvárásaink, akárminek is nevezzük őket. Az elvárásaink azok a támpontok, amikhez viszonyítva hozzuk a döntéseinket és éljük az életünket. Elvárom tőled, hogy hűséges legyél, mert a saját hűségem így válik értékké. Elvárom, hogy támogass, mert a saját támogatásom feléd, így válik értékké. Elvárom, hogy őszinte legyél velem, hogy ne vigye el az energiáimat a felesleges védekezés. Vagy éppen elvárom tőled, hogy "ismersz már" alapon kitaláld a gondolataimat is, toleráld a hangulataimat. Vannak elvárásaink. Mások elvárásait nyilván nem annyira szeretjük, a sajátjainkat teljesen jogosnak gondoljuk.

A kapcsolataink értékek. Erre jöttem rá az elmúlt egy évben. Amíg az anyagi javainkat rendezgetjük, figyelemmel kísérjük az adatokat, igyekszünk jó döntéseket hozni és benne látjuk a jövőnk anyagi biztonságát, addig a kapcsolatainkat valami tőlünk független dologként kezeljük. Mintha nem azokban lenne folyamatosan a jövőnk, az érzelmi életünk biztonsága, hanem csak így jön-megy és a siker mint a lottósorsolás. Jó kapcsolatok, tartalmas kapcsolatok, érzelmi alapokra épülő szeretetkapcsolatok jobban biztosítják a jövőt, mint a pénz. Ez ijesztő lehet azoknak, akiknek nincs ilyen vagy nem tudnak ilyesmivel zsonglőrködni. Pedig nem lehet megvásárolni. Ha gazdag vagy és törődést vásárolsz, a lelked mélyén ott lesz a tudat, hogy nem magad miatt kaptad. De a kapcsolatok törődést igényelnek. Borzasztó sok törődést. Azok leginkább, amiknek tágak a keretei és se vér se szerződés nem kényszerít bele senkit.

És az érzelmi deficit: úgy érzed sokat adsz és keveset kapsz vissza. 1. valóban sokat adsz és valóban keveset kapsz vissza 2. a saját segítségedet te magad értékteleníted mások szemében 3. mások segítségét értékteleníted a saját szemedben 4. nem is kérsz segítséget, nem tudják viszonozni 5. elvárod, hogy kitalálják a gondolataidat, tanácstalanok 6. rossz embernek segítesz 7. a segítséged üzleti és nem érzelmi alapú, de a másik ezt nem tudja 8. olyasmit vársz, amit lehetetlenség megadni 9. többnek érzed magad, ha mások a lekötelezettjeid 10. valójában egyenlő a mérleg, mindenki a saját tudása szerint adott.

Most ne kérdezd meg, hogy a fentiek tükrében lehet-e az exed a jóbarátod, mert ezt még át kell gondolnom.

[progarden]

A múltkori posztom tudatosan volt provokatív: azt mutatta be, hogy mennyire hamis köröket futunk le a függőséggel kapcsolatban. És ez ezért van, mert még mindig egy csomó tévhit kering azzal kapcsolatban, hogy ki a függő, mi okoz függőséget és miről ismerszik meg a függőség.

Ki a függő?

Az emberek többségének arról, hogy "függő", még mindig egy koszos mackós-kapucnis junkie, vagy egy remegő kezű üveges szemű alkoholista jut eszébe. Az meg sem fordul a fejükben, hogy a függőséggel küzdő emberek többsége - pont olyan, mint mi. Mindannyian. Figyelem, nem véletlenül írom azt, hogy "függőséggel küzdő ember": ezzel is szeretném hangsúlyozni, hogy nem valamiféle egzotikus állatfajról van szó. Emberekről, akiket nem az határoz meg, hogy "függők".

Csupán szenvednek, és a szenvedésük, aminek a gyökerei többnyire messze visszanyúlnak a gyermekkorba, újra és újra olyan zsákutcába löki őket, amiből önerőből nem képesek kijönni. Az embereket nem lehet felosztani függőkre meg nem függőkre, ez nem egy bináris opció. Sokkal inkább egy spektrum, amelyen az ember az élete során több irányban elmozdulhat.

Mi okoz függőséget?

Sokan még mindig felosztják a szereket jókra és rosszakra. Azt hiszik, hogy az általuk használt szer különb - hogy az nem okoz igazi függőséget. Az alkohol-fogyasztók egy része különbnek képzeli magát, hiszen ő "csak" iszik: ő normális, nem olyan deviáns, mint "azok", a "narkósok". A fűszívók egy része pedig meg van győződve arról, hogy a fű nem drog. Valójában nem a drog okozza függőséget, az csupán a függőségnek egy lehetséges tárgya. A függőség az elme megküzdési stratégiája a valósággal, aminek a tárgya nagyon sokféle dolog lehet.

Hogyan ismerszik meg a függőség?

Általános tévhit, hogy a függőséget csak a mennyiség teszi: hogy milyen gyakran és mennyit használ valaki. Pedig sokkal inkább azt kellene nézni, hogy milyen funkciót tölt be az ember életében és milyen hatással van az életére, a kapcsolataira, a testi-lelki egészségére. Gyakori tévhit, hogy az nem függőség, ami "csak" pszichés elvonási tünetekkel jár. Hiszen az "csak" a fejben van. Hát nem. Ami a fejedben van, az nagyon is valóság! Bármilyen szerről való lejövésnél nem a fizikai detox a legnehezebb, hanem az, hogy a saját elméd lemondjon arról, hogy a rövidtávú enyhülés ígéretével újra és újra belemeneküljön a szenvedés elől.

Végső soron szinte semmi sincs, ami jobban megkeseríti a függőséggel küzdő emberek és a hozzátartozóik életét, mint a tabusítás, titkolózás, tévhitek és megbélyegzés, ami ezt az egész témát övezi. Ugyanis ez áll annak a hátterében, hogy annyi ember képtelen felismerni, hogy bajban van. Mert önmagát folyamatosan egy általa képzelt "addikt", "alkesz", "drogos" stb. képhez hasonlítgatja, attól próbálja megkülönböztetni. Ugyanis retteg attól, hogy oda beskatulyázzák, hogy rásüssék a bélyeget, hogy "rossz ember". Zéró-összegű játszmának tűnik számára az egész: vagy tagadsz, hogy problémáid vannak, vagy feladod az emberi méltóságod.

Pedig nem: nem vagy rossz ember attól, hogy függőséggel küzdesz életed egy szakaszán. Ez nem határoz meg téged, nem kell egy egész életre szóló bélyeget magadra venni. Még akkor sem, ha egyébként a felépülésben lévő függő identitás sokaknak segít abban, hogy megőrizzék a józanságukat. Ember vagy, értékes ember, akinek vannak problémái ivással, szexszel, szívással stb. - de a legfőbb problémád soha nem maga a függőség. Az csupán mindig egy jóval mélyebb egzisztenciális, pszichés és spirituális krízisnek egy megnyilvánulása.

Máté Gábornak nagyon igaza van, amikor azt írja, hogy a függőség borzasztóan emberi dolog - és sokak számára paradox módon pont ennek a felismerése, a szégyen és tagadás elengedése vezethet el oda, hogy elinduljon a felépülés útján. Az első lépés gyakran a legnehezebb.

kép: Melankólia, Albert György szobra

[hicapacity]

Ma egy kelet-magyarországi városban filmeztünk. Beszélgettem egy velem nagyjából egykorú pasival, aki a függőségéből épül fel. Meghallgattam az élettörténetét.

Elég mélyről érkezett: egy cigánytelepen nőtt fel.

"Rettegésben telt a gyermekkorom," mondta.

Az apja börtönviselt alkoholista volt, aki úgy gondolta, hogy a gyerekei is börtönben fogják végezni. Ezért fel kell őket készítenie a "valóságra". Így hát azt játszotta, hogy részegen felsorakoztatta a gyerekeit, és addig verte őket, amíg elájultak. Így akarta őket "tréningezni", hogy majd amikor a börtönben verik őket, bírják az ütéseket.

Nos, a tréning sikerült. Mármint sikerült a börtönre felkészíteni őket - csak éppen az életre nem.

És sikerült egy életre traumatizálnia a gyerekét. Aki már 14 évesen olyan súlyos pszichés és viselkedési zavarokkal küzdött, hogy bekerült a fiatalkorúak börtönébe.

A srác gyakorlatilag a börtönben nőtt fel. Oda szocializálódott. Első felnőtt évtizede börtönben telt. És itt, a börtönben vált gyógyszer (rivotril) függővé. Amivel a börtönorvosok szabadkezűen bántak: hiszen komoly pszichoszociális támogatást nem tudtak nyújtani, és tisztában voltak vele, hogy a körülmények embertelenek. Így hát kezelték a tüneteket: hogy a fogva tartottak jobban kezelhetőek, menedzselhetőek legyenek.

Amikor szabadult, egy teljesen ismeretlen - és idegen világ várt rá. Aminek a szabályait nem ismerte és értette. Tele volt dühvel, meg nem értettséggel és magánnyal.

Eljárt bulizni, de többnyire ott is magányos volt - gyógyszerkábulatban. Itt kapott rá a katira (mefedron). Ami egy új világot nyitott meg: a hatása alatt kevésbé érezte magát elszigeteltnek. Beszélgetett, szociálissá vált. Még néhány haverja is lett.

A kati-fogyasztás azonban hamarosan kikerült a kontrollja alól. Elkezdte intravénásan tolni, és amikor az élete krízishez került, eljutott a saját mélypontjára. Amikor már minden napja arról szólt, hogy eszméletlenre drogozta magát.

A kristályt már rég letette. Elindult a felépülés útján.

Amit viszont jóval nehezebb letenni: az a düh. A stressz. A szorongás.

Mit kezdesz józanul ezekkel? Amikor már nem tudod őket belefojtani a bódulatba?

Miközben a történetét hallgattam, eltöprengtem: milyen könnyen el- és megítélünk embereket anélkül, hogy fogalmunk lenne róla, min mentek keresztül. Mennyire nem értjük, hogy az a rendszer, aminek elvileg a biztonság őrzése és az igazság szolgáltatása lenne a feladata - valójában hogyan termeli újra a kirekesztést és az erőszakot generációról generációra.

Nem tudtam kárhoztatni ezt a srácot - megértettem a dühét. Együttéreztem vele.

Megértettem, miért dühös arra a világra, amitől alig kapott többet, mint kirekesztést, erőszakot és gyűlöletet.

Hogy dühös azokra, akik megkapták mindazt, amit ő nem. És ráadásul még meg is vetik őt.

Hogy dühös az apjára, aki részegen verte.

És főleg dühös magára. Arra a kisfiúra, aki akkor volt, amikor ott állt az apja előtt, kiszolgáltatva, rettegve tűrve, hogy ájultra verjék.

Mert az ember ennek az egész igazságtalan világnak is könnyebben megbocsát, mint saját magának. A benne élő kisfiúnak/kislánynak.

És mégis küzd. Harcol a sárkánnyal. Megtöri a transzgenerációs traumák láncolatát, és ő már nem adja tovább a bántást a saját gyerekének. Büszkén meséli, hogy ő már egy pofont sem adott a gyereknek soha.

Ami nem sikerül ezernyi új börtönnel sem - az sikerülhet egy csipetnyi támogatással, szeretettel, együttérzéssel, kedvességgel. Emberek megnyílnak. Kivirágoznak. Élni kezdenek. Megszabadulnak a múlt börtönéből.

"Nem szabad azt kívánnunk, hogy eltűnjenek a problémáink, csak kegyelemért, hogy átformáljuk őket," írta Simone Weil.

[lelkigyakorlatok]

Tarfia Faizullah: Szex, alvás vagy selyem

Az éjszaka vagy, ami néha országút, száguldástól elmosódott mezők, ahol a vadak bámulnak mogorván. Mit értünk azon a szón, hogy felépülés? A lecsengés vörös homok, vörös homok, vörös homok, és te fehér sáncként növöd be a sarkokat itt és az összes többi szobában, ahol úgy döntök, biztonságban vagyok. Te még mindig a föld alatt fekszel, végtelen ősz. Velem kérkedik ez a hús, eszik, baszik, fürdik, várakozik – végeztem a veszteségek listázásával. Fényesre csiszolom a bordák ketreceit, amiket kiürítek, a ketreceket, amik engem ürítenek ki. Bőrömet szexbe, alvásba vagy selyembe takarom. Ruháid még mindig egy szekrényben lógnak hordatlanul és érintetlenül. Mi van, ha fantomheg vagyok, eltépett kötőfék, megvadult árva? Jegyezd meg jól, én sose fogok meghalni.

Tóth Réka Ágnes fordítása

[szenvedellyel-szeretni1]

Egy trauma után a testünk nagyon törékeny. A reakció idő kritikus. Így hirtelen körülvesznek az emberek. Orvosok, nővérek, szakemberek technikusok. Egy műtét csapat sport. Mindenki a cél felé igyekszik. És újból összeraknak téged. De egy műtét már önmagában is trauma. És ha egyszer vége, kezdődhet a gyógyulás. Ezt hívjuk felépülésnek. A felépülés nem csapatsport. Hanem magányos hosszútáv futás. Hosszú. És fárasztó. És pokolian magányos.... A felépülés időszak hosszát a sérülés mértéke határozza meg. De nem mindig sikerül. Nem számít milyen keményen dolgozunk. Némelyik sebünk sosem gyógyul be egészen. Előfordulhat, hogy egy új élethez kell alkalmazkodnunk. A dolgok tlaan túlzottan megváltoztak. És semmisem lesz már a régi. Lehet, hogy magunkra sem ismerünk. Mintha egyáltalán nem épültünk volna fel. Új emberek leszünk. Egy új élettel.

S7e19

[metalindex-hu]

Először koncertezik Budapesten a Blackwater Holylight

Először koncertezik Budapesten a Blackwater Holylight - https://metalindex.hu/2023/11/02/eloszor-koncertezik-budapesten-a-blackwater-holylight/ -

November 10-én, pályafutása során először érkezik Budapestre a Blackwater Holylight, a helyszínt az Instant szolgáltatja, az előzenekar pedig az Iron Jinn lesz.

A főzenekar 2016-ban alakult Portlandben, rá két évre adták ki első nagylemezüket Blackwater Holylight címmel, amit további két LP és egy split is követett. Stílusuk egészen érdekes, nagyon hangulatos elegye a stoner rock, a doom metal és a pszichedelikus rock elemeinek, amit a legutóbbi, 2021-es Silence/Motion című anyag profin be is mutat. Vidámkodásra ne számítsunk, a lemez témája ugyanis a személyes traumák feldolgozása, a kiüresedés, bánat, illetve az ezekből való felépülés.

Az Iron Jinn Arnhemben, Hollandiában alakult idén, tehát még nagyon fiatalok. Zenéjüket nehezebb körülírni, de ha nagyon muszáj, akkor azt mondanám, hogy elég progresszív stílusban nyomják a pszichedelikus rockot, ilyet sem lehet minden nap hallani. Eddig egy nagy eresztésük volt, az Iron Jinn című LP képében.

Minden további információ és jegyelővétel a hivatalos Facebook-eseményben.

//www.youtube.com/watch?v=Bcq2EA5qRxE

//www.youtube.com/watch?v=c84O4MzCIqU

[kedvesmajam]

elég jó nap volt a mai

rengeteget dolgoztam, úgy, hogy annak értelme is volt. délután pedig arra is volt időm, hogy egy online képzési anyagot hallgassak. ez a hétvégéhez kapcsolódik. reméltem, hogy kicsit tisztul a kép, de főleg olyan dolgokról volt szó, amiről már a hétvégén hallottam

még délelőtt kaptam egy levelet, aminek nagyon örültem és büszke is voltam, tudatosan éltem meg ezt a pozitív érzést. még januárban dolgoztam egy cikken, amin aztán ketten is dolgoztunk. miután beadtuk, a lektorok változtatásokat kértek, amiken sokat dolgoztunk. most arról értesítettek, hogy elfogadták az átdolgozott anyagot. maga a téma az én ötletem volt, tényleg sokat foglalkoztam rajta és közben magamon is, mert traumákról szól a cikk

délután B-hez mentem. a konzultáció elején összefoglaltam az elmúlt hetet, de nem csak az eseményeket, hanem a megélt érzelmeket is. a fele időben a hétvégéről beszéltem. jó volt alkoholfókusszal is ránézni a hétvégére. továbbra is tartom, hogy nem biztos, hogy ott lesz a helyem nyáron és ebben vastagon benne van, hogy nem alkoholmentes a hely. külön beszéltem a büszkeségeimről. B azt mondta, büszke rám. jól esett, de nem kapcsolódok hozzá nagyon, mert nem azért nem iszom, hogy B büszke legyen rám

este tanítani mentem, de elmaradt az alkalom. így viszont hétre hazaértem, aminek nagyon örültem, mert 9 előtt sosem érek haza. voltam boltban is, de egyáltalán nem inogtam meg. sőt, itthon azon gondolkodtam, mennyire nem tudom most elképzelni, hogy megiszom egy-másfél liter bort

bár nagyon tetszik, hogy ilyen aktív napjaim vannak, most eléggé fáradt vagyok. egész nap azt hittem, már péntek van, pedig majd csak holnap lesz. sikerült két munkahelyi dolgot egymásra szerveznem, amire még felvettem egy edzést is. utóbbit nagy szomorúan este leadtam. ez nem a piás szétesettség miatt van, hanem sok dolog van, meg pihenőm sem volt a hétvégén

a nem ivással jól vagyok, de nem foglalkoztat minden pillanatban, nem azonosítom magam józanodóként. de a felépülés szó közel van a szívemhez

B-hez menet láttam kitéve egy golfütőt. mikor jöttem el, akkor is ott volt, hát elhoztam. még évekkel ezelőtt a Kék Pontnak volt egy urban golf csapata, játszottam velük. van két saját ütőm, most már három

egy hét múlva megyek először a pszichológushoz. nem félek, de azért van bennem izgatottság. addig szeretném megfogalmazni, miben várok segítséget, mi a célom, miért szeretnék terápiába járni

[bdpst24]

Milyen szerepe van a mentális egészségnek a műtét utáni felépülésben?

Milyen szerepe van a mentális egészségnek a műtét utáni felépülésben?

Senki sem szeret orvoshoz járni, pláne, ha még egy nagyobb beavatkozás is vár rá. A komolyabb műtétekre nehéz lehet rávenni magunkat, de olykor elkerülhetetlenek. Pedig ezeket nem érdemes sokáig halogatni, hiszen az egészségi állapotunk bánhatja. Az alábbiakban adunk pár tippet, hogy hogyan készülhetünk fel mentálisan egy nagyobb műtétre, de a felépülés körülményeit is körüljárjuk. Felkészülés…

[konyvekkozt]

ez egy nagyon érdekes műfajú könyv. keveréke az önéletírásnak, a motivációs műnek és a szakirodalomnak

a szerző nagyon beleásta magát az alkohol- és dohánykultúra terjedésébe, megítélésébe, abba is, milyen segítő szemléletek alakultak ki, s az egész amerikai szerhasználatba. tényleg remek kiinduló ez a könyv, ha az embert érdekli a téma, a használt irodalmakat olvasva még jobban el tud mélyülni

maga a szerző egy nő, aki komoly alkoholproblémákkal küzdött. megjelenik a könyvben az alkoholfogyasztó, füves és dohányos múltja és a leállása utáni élete is. viszont nekem valahogy nagyon kevés ez a rész, jobban vágytam volna megismerni a küzdelmeket, a sikereket, a bukásokat. van ezekről szó, de annyira röviden és felszínesen, hogy nekem az kevés

és motivációs könyv is, mert van egy intézmény, ahol az ő módszerével dolgoznak. részben radikális a szerző, mert elveti az AA legtöbb elvét, kritizálja az alkoholista szó használatát és jelentését. ugyanakkor beszél arról, hogy fontos tenni a sóvárgás ellen, tudatosan készülni a kihívásokra, a pofonokra, arra, hogy a környezet nem az általa elvártak szerint reagál. és jókat mond. de nem teljesen újszerűeket. inkább csak egy csokorba szedett sok dolgot

ami nekem nagyon hiányzik, az pont a női oldal. a szerző nő. nem derül ki, hogy anya-e, feleség-e, de nekem pont ezeken a pontokon lenne érdekes, milyen nőként inni és nem inni. a legmélyebb ilyen témájú rész, mikor arról beszél a szerző, a nők sokáig kirekesztettek voltak például az AAból vagy hogy nem veszik őket annyira komolyan. de amit mond az alcímben, hogy "hogyan törj ki nőként az alkohol rabságából", na, arról pont nincs szó

jó ez a könyv annak, aki be akar pillantani kicsit az alkoholfogyasztás világába, aki gondolkodik azon, hogy bármely káros szenvedélyével szembenézzen. de ha bajban vagy, ha komoly függő vagy, akkor bizony lepkefing. mert ha komoly függő vagy, komoly segítségre van szükséged, s nem egy ilyen motivációs írásra

de igazából mindegy is. ha bármi bármikor segít abban, hogy felismerd egy függőséged és elkezdj dolgozni vele, akkor mindegy, hogy az milyen könyv, találkozás, film, a lényeg, hogy történjen meg és indulj el a szabadulás és felépülés útján

s ha már így, akkor: Kék Pont Alapítvány - Száraz November

és ami fontos, s nagyon megtanulandó ebből a könyvből (meg sok más hasonló anyagból): babusgasd magad, foglalkozz magaddal, tégy olyan dolgokat, amik jók neked, merj nemet mondani

[illalwaystryagain]

It's not only about making time for yourself, it's also about coming out of a trauma. The changes are gradual and slow. But trust the healing process because it's very satisfying.

– remélem, többet már nem kell ilyen mélyre esnem ahhoz, hogy élvezni tudjam a gyógyulás folyamatát. Talán az út, amin a felépülés elindított, egy olyan tartalmasabb élethez vezet, ahol már nincs szükség arra, hogy újra zuhanjak ahhoz, hogy emelkedni tudjak.

Predesztinálva lett volna ez a második relapszus?

Mi lehet a hasonlóság a két helyzet között?

[hicapacity]

Sokan azt hiszik, hogy a függőségből való felépülés legnehezebb része leküzdeni a fizikai elvonási tüneteket. Alkesz vagy? Menj el "elvonóba", és utána jól leszel - gondolják sokan.

Pedig a detox nem a legnehezebb, és nem is a legfontosabb része a felépülésnek. Sokkal nehezebb és fontosabb az, ami ezután történik. A függőség nem csak egyszerűen kémiai egyensúlyzavar - nem csak a dopaminról és nem csak az elvonási tünetekről szól. Átírja az ember gondolkodását is.

Az elme nehezen adja fel azokat a megküzdési stratégiákat, amelyek már, így vagy úgy, de beváltak. Még akkor is, ha ezek egyébként rengeteg szenvedéssel járnak. Ha hiányukban üresség marad, ha nincs valami, ami kitöltse a helyüket, akkor vissza fog térni hozzájuk. Hiába látjuk be egyébként logikusan, hogy sokkal jobb lenne nekünk nélkülük.

Úgy érezzük, hogy ha nem térünk vissza régi szokásokhoz, akkor kimaradunk valamiből. Elmulasztunk valami fontosat. Az élet olyan unalmasnak és sivárnak tűnik, ha belegondolunk, hogy milyen lenne teljesen anélkül élni. Félünk attól, hogy ha nem ütjük ki magunkat, akkor meg kell élni olyan érzéseket, amiket nem akarunk megélni.

Olyan sokáig meséltük magunknak a történetet az emberről, aki iszik/drogozik/kártyázik stb., hogy ez az identitásunkká vált - és a változáshoz egy új történetet kell megtanulnunk magunkról. Új identitást kell kialakítanunk.

Végső soron amit visszaesésnek hívnak, azért nem valami formátlan szenvedély felelős, ami magával ragad - hanem az előtte kapituláló gondolataink. Azok az értékítéletek, amiket az érzésekhez társítunk. A magyarázatok, amikkel igazoljuk magunknak, hogy miért kell most, csak még egyszer piálni, szívni, spurizni, zabálni, játszani vagy máshogy szétcsapni magunkat. Amit arról mondunk magunknak, hogy mi "ilyenek vagyunk", és nem tudunk változni.

Magunkat csapjuk be - magunkat csapjuk szét, hiába kenjük másra. Körülményekre, emberekre, vagy akár génekre. Te magad vagy a saját balszerencséd kovácsa. De ez nem ok arra, hogy elmerülj az önutálatba vagy önsajnálatba. Éppen ellenkezőleg: rengeteg felesleges szenvedéstől szabadíthatod meg magad már csak azzal is, hogy elkezdesz úgy gondolni magadra, mint aki képes fejlődni. Lépésről lépésre.

Ebből a szempontból nagy bölcsesség, amit az önsegítő csoportokban arról mondanak, hogy mindig csak a mai nappal kell foglalkozni. Hiszen amennyiben az ember totalitásokban, hosszú időtávokban gondolkodik, akkor óhatatlanul túl kicsinek és jelentéktelennek érzi magát, és vállalkozása hirtelen teljes képtelenségnek tűnik előtte. Viszont ha a mai napra, a jelen pillanatra összpontosít - akkor a lehetőségek szélesre tárulnak előtte.

És persze fontos az is, hogy milyen visszajelzéseket kap a közösségétől. Ha lehúzó és nem támogató környezetben, közösségben vagy, akkor a lehetőségeknek ez a kapuja maximum résnyire nyílik. Nincs nagyobb, nincs tiszteletreméltóbb vállalkozás annál, mint amikor az ember őszintén, hitelesen azon dolgozik, hogy újra összerakja magát.

[littlecrazygirl21]

Oh, Istenem, annyi mindent elcsesztem....