#sosem bocsátok meg magamnak

[lathatatlan-vagyok]

Sajnálom

Nem tudom, hol kezdjem. 2 éve szakítottunk, 2 éve nem vagy az életem része. És én idáig menekültem az érzéseim elől. Tudom, hogy sosem fogod elolvasni, hogy sosem fog eljutni hozzád, hisz egy ismeretlen, arc és név nélküli ember ír egy szintén ismeretlen emberről. De muszáj kiírnom magamból, mert talán ez lesz a gyógyulásom egyik lépcsőfoka.

Tudod, szégyellem is magam érte, de rengeteg emberrel próbáltalak pótolni.  SPOILER! Igazad volt, nem sikerült. Sokféle emberrel találkoztam: kedves, szinte tökéletes fiú, akit minden lány elképzelt magának, még mindig az exét istenítő srác, “anyuci kisfia”, a “megszállott”, végtelen hosszú a lista. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem voltak velük szép pillanataim. De sosem tudták azt az űrt betölteni, amit te bennem hagytál.

Hidd el, kerestem a megoldást, a gyógyszert erre a zűrzavarra a lelkemben, de rá kellett jönnöm, hogy még mindig képben vagy. Nem tudom ez meddig tart még. Nem tudom meddig jelensz meg még az álmaimban és hogy mikor hagyom már abba a reménykedést, hogy talán egy-egy pillanatra láthatlak. A mosolyodat pedig örökre elfelejthetem, amit én váltottam ki belőled. Azt az édes, kisfiús mosolyt, aminek a gondolata egyszerre csal mosolyt az arcomra, de közben könnyeket is a szemeimbe.

Ha találkoznánk és hajlandó lennél velem szóba állni, nem könyörögnék, hogy fogadj vissza. Azt hiszem, a MI kapcsolatunknak már ebben az életben késő. Nincs tovább. Próbálkozhatok bármivel, sosem kaplak már vissza. Hisz mindketten más emberek lettünk. Egymás mellett kellett volna kitaposnunk ezt a végtelenül nehéznek tűnő utat, ehelyett elfordultunk két ellenkező irányba. Bánom, de talán jobb is így. Vagyis neked biztosan. Rengeteg dolgon keresztül mentél, de 22 éves fejjel végig gondolva, én többet ártottam ezekben a helyzetekben, mint amennyit segíteni tudtam. Máshogy csinálnám, ha vissza tekerhetném az időt, de nem rendelkezem ilyen isteni adottságokkal. 

Ha találkoznánk, csak elmondanám, hogy mennyire sajnálom. Tudom, mi lenne a véleményed, hogy ezek csak felszínes szavak, hogy üres ígéretek, amiket kár is meghallgatni. Megértem, ha ezt gondolnád. 

De sajnálom, hogy ennyire önző voltam. Hogy folyton rólam kellett szólnia ennek az egész kapcsolatnak. Hogy téged mindig háttérbe szorítottalak. Hogy egy önző picsa voltam, aki bármennyire is azt ismételgette, hogy szeret, sosem csinálta jól. Tudom, hogy te azt a lányt kívánnád vissza, aki akkor voltam, mikor megismerted, de hidd el, nem járnál vele jól. Naiv volt, semmit nem tudott a világról. Nem látott egy épkézláb mintát, hogy hogyan is működik egy normális, szeretetteljes kapcsolat. Lehet egy ártatlanabb ember benyomását keltette, de sosem volt képes arra, hogy logikusan átgondolja az eseményeket. Hogy esetleg neked hogy estek azok az undorító mondatok, amiket épp a fejedhez vágott. Akinek csak az volt a legfontosabb, hogy abban a pillanatban épp mit érez és ezt valaki másra is kivetítse. Sajnos mindig te álltál a tűzmező közepén, mert te voltál az egyetlen, aki ezek ellenére ott maradt.

Talán a mostani kiadásom készen állna arra, hogy boldoggá tegyen téged, de retteg attól, hogy felkeressen. Ráadásul ismét egy önző cselekedet lenne, ha a felhőtlen életedbe visszatáncolnék újra. 

Szóval remélem, hogy egyszer, talán évek, évtizedek múlva össze tudunk majd futni az utcán úgy, hogy ne undorral tekints rám. Hogy elmond, megtaláltad a nyugalmat, a békességet az életedben. Hogy megvalósítottad az álmaidat. És ami a legfontosabb, hogy felhőtlenül boldog vagy.

[a-halal-angyala]

Sosem bocsátok meg magamnak..

[miutanelment]

Nem tudom mit akarok írni most

Egész nap, egész héten azon pörgött az agyam, hogy valamit ki kellene írjak magamból, de nem tudok rájönni, hogy mi az. Szóval itt van minden marhaság, válogatás nélkül:

1# Zsong a fejem. Kezdem újra végigaludni az éjszakákat és már el tudom fogadni Caca döntését. Nem ébredek zokogva az éjszaka közepén. Nap közben is egyre kevesebbet mardos a dolog. Sok munkával, de sikeresen összeszedtem olyan történéseket, amik vigasztalnak, ha épp nekikeserednék. Nem volt könnyű, de sikerült. A magam elkövette hibák legtöbbjét sikerült megbocsátanom magamnak, csupán néhány maradt, ami nem megy. Az egyik az agresszióm, amit Caca ki tudott húzni belőlem azokkal a dolgokkal, amiket mondott. A másik, hogy a kapcsolatunk végére már én is befásultam kissé. Szándékosan nem vettem fel dolgokat, amiket mondott, hogy ne legyen vita belőle. Valamint nem bizonygattam tovább semmit. Bár ennek az volt az egyszerű oka, hogy mindent elmondtam számtalanszor és semmi foganatja nem volt, nem hittem, hogy a számtalan+1 lesz a nyerő. De van még valami, amit nem bocsátok meg magamnak. Hogy nem vettem észre a jeleket. Caca önmagát a passzív-agresszió királynőjének titulálta és bár a kapcsolatunk elején szóltam neki, hogy nem tudok a játszmákkal mit kezdeni, mert szinte teljesen vak vagyok a jelekre, ő folyamatosan jelelt. A világért el nem mondta, hogy mit szeretne vagy mi a baja, de ilyen "szarva közt a tőgyét" módokon mindig próbált jelelni. És ezeket csak utólag látom. Valahogy ki kellene fejleszteni valami érzéket ezekre, hátha egyszer jól jön.

2# Elvesztettem a hitemet. Itt vagyok, 35 évesen és nem tudom elképzelni, hogy valaha mégegyszer kapcsolatom legyen. Nem is annyira azért, mert nem szeretném, hiszen ki ne szeretne egy jó kapcsolatot?! De elfogytam... Caca elment, és magával vitt egy néhány olyan darabot belőlem, amire még szükségem lett volna.

Most terhesnek érzem a társaságot. Általában a beszélgetések is nyögve-nyelősen mennek, hacsak nem a családról van szó. Bár újra tudok örülni és nevetni, valahogy semmi nem az igazi. Minden idegennek hat és én is idegennek hatok magamnak. Kezdek beleveszni a fejemben uralkodó káoszba, mint régen. Azt vettem észre, hogy, ha kapcsolatban vagyok, akkor az illető személye horgonyként segít a valósághoz közel maradnom. De ilyenkor egyedül... Ez tiszta káosz. Nem feltétlen kellemetlen, de mindenképpen veszélyes, azt hiszem. Nem bírok elegendő tapasztalattal ezzel kapcsolatban, de arra azért jól emlékszem, hogy ilyenkor jön elő belőlem a csavargó. Ha van valakim, akkor a szabadban alvás és a hajón élés olyan távoli dolgok, amik bár izgalmas gondolatként fel-feltörnek időről időre, de sosem foglalkoznék velük komolyan a kapcsolatom rovására. Ezzel szemben most... már kinéztem a helyet, ahol eltöltök majd egy éjszakát a tenger menti homokdűnék között és megvettem egy könyvet arról, hogy hogyan találjunk megfelelő vitorlást. Mire kell figyelni, mik az ökölszabályok. Újra elkezdtem a hajós vizsgára tanulni és már azt is kidolgoztam, hogy hogyan tehetnék szert egy olyan teknőre, amivel vitorlázni is lehet, meg korlátozott komforttal, de lakni is. Azért is veszélyes ez, mert elvesztem az időérzékem. Egyik hét rohan a másik után. Még ahhoz képest is gyorsan, ahogy eddig ment.

3# Nincs kedvem tovább írni. Majd talán máskor.