#szelfek

[csacskamacskamocska]

Megnyugtatás

Tegnap arra jöttem rá, hogy az egyedülélésnek az egyik komoly hátránya, hogy nincs alapból mellettem valaki, akivel megoszthatom a szorongásaimat vagy a kétségeimet. Nézd... olvasom ezt a hírt... szerintem ez faszság, szerinted? Figyi, azon gondolkodom, hogy... és szerinted? A félelmek bennem maradnak és nincs feedback semmiről. Se rólam, se a gondolataimról, se a félelmeimről. Ha gondolok valamit, leírom, és sokan helyeselnek, az ember igaznak hiszi. Pedig csak egy közös téveszme. A téveszméket aztán más, kényelmesebb téveszmékre cseréljük. Na, ez sokkal könnyebb, ha van valakid. :) :) :)

Viccet félre. Lehetséges, hogy más emberek, akik egyedül élnek nem igénylik a visszajelzést mert annyira hisznek a saját igazukban. VAGY annyira leszarják, hogy igazuk van-e, mert a saját világuk a sajátjuk, abban komfortosan érzik magukat. Az ember a bajait is a saját világának oldhatatlan részeként éli meg. Ilyen vagyok, és ezért így élek, így „kell” élnem. Pedig csak ilyen vagyok, és úgy döntöttem, hogy így élek. Nem következik belőle. Uh, értem, hogy ez támadható gondolat, hogy a vélt vagy a valós személyiségünkből következnek-e a döntéseink. Azt hiszem a bajaink egy része nem belülről fakad, hanem ránk rakják és elfogadjuk. Azt gondoljuk, hogy azért fogadjuk el mert olyan a személyiségünk. De talán nem. Mintha a személyiségünk mellett lenne egy állványzat, amin mászkálva a valódi személyiségünket építgetjük, javítgatjuk avgy éppen elfedjük. Az egész vagyunk? Az állványzattal és a kamuflázzsal együtt? Vagy van bennünk egy valódi én, a többi pedig nemén?

Volt egy barátom, aki a fiatalkori fotóin egy édes-aranyos, nyíltszívű, kedves férfi benyomását kelti. Egyszerűen nem éred, hogy hogy nem pusztultak meg érte a csajok. Talán mert akkor is egy cinikus dög volt? Vagy a későbbi cinikus dögség csak egy keserűségből összerakódott álca? Akik megismerték, megtalálták benne azt a nagyon kedves embert? Vagy azért mentek el mert az a kedves ember nincs is valójában? Vagy nem őt keresték hanem magukat, ő le volt szarva? Mi történik, ha lebontod a falat? Sziahello, most akkor már más a világ, játszhatunk együtt? Vagy na ez is megvolt, veszem a szerszámaimat és keresek más kibontanivaló embert? Ki fontos? Ő vagy én vagy maga a történés?

Amúgy érzi-e az ember saját magáról, hogy falat épített? Vagy azokat a falakat, amik nem akadályoznak azt nem is érezzük, mert azt hisszük mi magunk vagyunk? „ilyen vagyok, fogadd el!” mondta az a barátom. Elfogadtam. De nem olyan!

Na mindegy. Azt mondta régen, hogy ne foglalkozzak ennyit magammal. Mondjuk, senki sem fogalalkozik velem, szóval ennyi, napi egy poszt, belefér. Mindjárt írok egy posztot a legújabb házról mert van ám fejlemény!