#sztoikus

[arga-jacint]

Kollektivista sztoicizmus - rövid szösszenet a szűretlen gondolataimról

Közvetlen baráti körömben nem titok, hogy erősen szimpatizálok az anarchizmus bizonyos formáival, kifejezetten az ökoanarchizmussal és az anarchoszindikalizmussal. Ezek eredendően kollektivista ideológiák, melyek kifejezetten a külvilágra, a közösségre, annak megváltoztatására és formálásra koncentrálnak.

Mindemellett magam sztoicistának vallom. Bár a sztoicista gyakorlaton van mit dolgoznom még. Ez sokak számára egy önellentmondásos álláspontnak tűnhet, hisz a sztoicizmus eredendően az ember belső világával, az egyes szám első személlyel, az ÉNnel foglalkozik. Röviden individualista.

Ennek az állítólagos önellentmondásnak ad egy extra löketet a tény, hogy Manosphere-es, konzervatív hangok, mint Andrew Tate vagy Jordan Peterson a napjaink a leghíresebb képviselői a filozófiának.

Én viszont azt állítom, hogy a vélt önellentmondás pusztán a sztoicizmus félreértéséből származik. A kollektivista baloldali álláspont nem csak, hogy kompatibilis a sztoicizmussal, de a mindennapi gyakorlata egyenesen hasznos is baloldali aktivisták számára.

A köztudatban a sztoicizmus úgy él, mint ez a "férfias" kőarcú életvitel, ahol nem mutatsz soha érzelmet, és mindent elnyomsz. Ez véleményem szerint hamis. A valódi magja a sztoicizmusnak, ha egy mondatban össze kéne foglalni: Csak azzal törődsz, amit képes vagy befolyásolni.

Vagy talán még pontosabban: Ha valamit meg tudsz változtatni, azért nem kell aggódnod érte, ha valamit nem tudsz megváltoztatni, azért nem kell aggódni érte. Persze, ezt könnyebb mondani, mint végrehajtani, de ezért is egy gyakorlat, egy életstílus a sztoicizmus, nem csak egy gondolatmenet. A sztoicizmus olyasmi, amit gyakorolsz, és idővel jobb leszel benne.

A sztoicizmust szeretettel használják az apolitikus hozzáállás védelmére, lévén, hogy elég lenne a hozzáállásodat megváltoztatni a világ bajairól, ahelyett, hogy csak szenvedsz miatta. De ez egy felszínes, és félreértett meglátás.

A valóságban a sztoicizmusnak lényegi része a sztoikus kötelességtudat. Egy cél, amiért harcolsz, egy cél, amire születtél, ha kicsit túlzóan akarok fogalmazni. Ez egy nagyon fontos eleme az egésznek, hogy épp ezért van lelki békéd és nyugodtságod. Nem a semmiből termeted meg, hanem sztoikus kötelességedért való napi tevékenységedbe merülsz, büszkén arra, hogy ilyet teszel, nem hagyva, hogy a következmények határozzák meg az érzelmedet. A tudat, hogy megtetted, amit tudtál, nyugtat.

Amint mondtam, a sztoicizmus alapja, hogy azzal törődsz, amit tudsz befolyásolni. És, bár kollektív cselekvésen keresztül, de a téged körbevevő társadalomra is képes vagy hatással lenni. Emellett, ha alkalmazzuk a sztoikus kötelességtudat filozófiáját, könnyedén mondhatom, mindenféle logikai önellentmondás nélkül, hogy az én kötelességem egy szabadabb és biztonságosabb társadalomért való tevékenykedés. Bada bim, bada bum, anarhcosztoicizmus.

Szeretnék visszatérni a negyedik bekezdésemre. Azt állítottam, hogy a sztoicizmus hasznos a baloldali mozgalom számára. Lehet, már az előző bekezdésekből, vagy a sztoicizmus alap ismeretéből egyértelmű, de azért elmondom, miért látom így.

Egyszerű: egy sztoikus aktivista sokkal lassabban ég ki. Egy aktivista, aki szívét lelkét beleönti az egészbe, és aztán több évnyi munka után azt látja, hogy szinte semmi változás nem történt, vagy netán tőle független tényezők miatt romlott is a helyzet, érthető módon érzelmileg összeomlik és kiég. Ennek eredményéül abbahagyja az aktivizmust.

Egy sztoikus viszont bár szintúgy teljes erejét bedobja, de csak a kötelességének napi teljesítésére koncentrál, megelégedve azzal, hogy ami tőle telt, azt beletette. Így nem fogja a lassú, gyakran láthatatlan eredménye a tetteinek lehúzni őt.

Most jönne a rész, ahol összefűzöm valahogy egy szép konklúzióra a felvetett szálakat, de hajnali egy elmúlt, és tényleg csak valahova ki akartam ömleszteni a zuhany gondolataim. Peace!

[foreszt]

Olvasom ezt az aktuális testpozitív/kövér threadet, és eszembe jutott Zidane.

Mármint nem a focista, hanem egy főiskolai haverom, akit mindenki így hívott, mert állítólag hasonlított Zidane-ra. Szerintem amúgy inkább valamelyik humanoid majomra hasonlított a Majmok bolygójából, és úgy általában a kiállása is olyan volt. Az a tipikus balhés csávó volt, aki gépezett, egyik adósságból vergődött a másikba, bárkit asztal alá ivott, meg tudta fordítani a még égő csikket a szájában, ha kellett, ütött, és állítólag mindig volt nála pillangó is, bár én ezt sosem láttam - szóval egyben volt nagyon a sztíló, na. Mindezek ellenére - vagy mellett - Zidane egy tök kedves ember volt azokkal, akiket bírt, és engem valamiért bírt, úgyhogy haverok lettünk, tök sokat dumáltunk.

Nekem az akkori barátnőm egy husibb lány volt, én semmilyen mércével nem mondanám rá, hogy kövér, de a méretkülönbség szemmel látható volt köztünk.

No, és egyszer valami buliban voltunk, ott volt Zidane is, meg ilyen kis kötekedő köcsögök, akik lekövérezték a csajomat, meg azt mondták ránk, hogy Stan és Pan. Én visszaszóltam valamit, aztán odébbálltunk, de neki nyilván szarul esett, elsírta magát. Ekkor találkoztunk Zidane-nal, aki miután meghallgatta, hogy mi történt, csak annyit kérdezett, hogy "Melyik volt az?". Kimentünk az utcára, ahol a kis köcsögök cigiztek, én rámutattam, Zidane odament, és lekent neki egy kurvanagy pofont. De olyat, amilyennel nem elsősorban fájdalmat akarsz okozni, hanem amilyennel meg akarod alázni a másikat. A srác megszédült, valószínűleg azt sem tudta, hogy miért kapta, de Zidane gyorsan tisztázta a helyzetet: ilyen sztoikus nyugalommal közölte vele, hogy "Mindenki úgy szép, ahogy van, baszdmeg.", majd hozzátette, hogy "Na húzzatok innen a faszba!". Aztán rágyújtott, a kis köcsögök elhúztak, én meg csak Guy Ritchie filmekben láttam azóta ilyet.

[starmythelonesurvivor]

5 év versenykajak után azért relatíve gyorsan tudok izmosodni. Mégiscsak hálás vagyok annak a kegyetlen időszaknak. Testileg jót tett anno? Igen. Lelkileg? Egyértelműen nem. A csapatot gyűlöltem, 12 éves koromtól 17-ig ezért is folyton gyomoridegem volt. A lányok nem kedveltek, a fiúk csomószor zaklattak. Nagyon megalázó volt. Egy több napos verseny után szépen lassan elmaradoztam. Odaálltam az anyám elé, és közöltem, hogy ennyi volt. Utána jártam még másfél évig kondiba, aztán meg lefogytam kegyetlenül. Úgy mentem egyetemre. Futottam csak. Az exem mellett teljesen elhagytam magam, vékony voltam, de nagyon nem szerettem a testem, magamhoz képest egy mindennapos csalódás volt, és most 2 hónap alatt sikerült újra megszeretni. A tornának hála megint egyben érzem magam. Múlt kedden a barátnőmnél fenn voltunk reggel hétig, kifestettük magunkat bohócra, és ugráltunk az ágyon, hogy nem kellünk senkinek, bassza meg az élet. Az, hogy kifestett a legintimebb élményem volt emberemlékezett óta, én nagyon nem szeretem, idegesít, hogy van valami az arcomon. Folyton csinálok valamit, előző héten összeraktam egy komplett ruhát 3 hímzésblokkal, avattam az anyagot, vasaltam, jártam az órákra, tajtaroztam nagyanyámat, kétszer elhúztam színházba, takarítottam. Valahogy nem bánom, jól eső fáradtság ez. Tanulok németül, tartom a rendszeres tornát, fotózok. Anyám minden hónap első szombatján vacsorát ad, ha nem is sokat szólok hozzá, jól esett, hogy duruzsoltak körülöttem. Furcsa hallani a sztorikat, mikor anyám még nem egy savanyú banya volt. Veszekszünk néha, van ami fáj, de nem olyan nagy dolgok, megvagyunk. Ki van árulva a házunk, csütörtökön a világ legellenszenvesebb fickója jött megnézni a szüleivel, okádok a gondolatra, hogy egy ilyen ember fog utánunk élni a legbelsőbb tereinkben. Az ingatlanos anyám exe, arra a durva kérdésre, hogy miért akarjuk eladni, ő válaszolt. Anyám költözik az élettársához Pestre, én meg megyek nagyanyámhoz. Egy szó sem igaz. Nem szívesen költöznék most mégegyszer, de ha anyám úgy óhajtja, nem kell a kert, menne egy nagyobb lakásba, én nem szólok semmit, hálás vagyok, hogy évek után visszajöhettem oda, ahonnan elindultam. Az exem, meg a barátai “kedves” dolgokat irogatnak az instagramm képeim alá, már leprivátoltam. Hallottam, hogy beszélt az elődömről, akivel 7 évig volt együtt, “a kis kurva”. Remélem én is valami hasonló jelzőt kaptam. Mondjuk az ordas ribanc menőn hangzik. Néha-néha még most is félek, hogy utánam jön, tudja hol lakom. Hiába mondja mindekinek, mekkora egy borzasztó alak vagyok, hogy mikor nem volt otthon, úgy vittem el a cuccaim, de én tényleg félek tőle, rettegtem mellette, aztán meg volt hogy teljesen sztoikus lettem. Most pár hete érzem csak, hogy gyógyulok, tisztulok a rengeteg mocsoktól, eddig csak bemagyaráztam magamnak, hogy jobban vagyok. Kifordultam mellette, aki kutyával él, kutyával lesz. A nagynéném mondogatja ezt nagyanyámra, kényszerből hozzáment nagyapámhoz, aki aztán az meg ivott mint a gödény, ordibált, mint egy utolsó kocsis, csalta és verte. Hétköznapokon meg megbecsült értelmiségi volt, magasabb pozícióban. Látom most mi maradt nagyanyámból, nap mint nap csak a tönkrement életét siratja. Egy elpazarolt élet, pedig de szép is volt, istenem.

[valamiegyedikene]

Vagy-vagy

Ünnepelj úgy, mint egy sztoikus és meg fogod bánni

Ne ünnepelj úgy, mint egy sztoikus és meg fogod bánni

[urbancobrastrikeforce]

Jada Toys Ultra Street Fighter II Guile - Az újabb előrendelés

A várakozásnak majdnem vége! Örömmel jelentjük be az Ultra Street Fighter II akciófigurák legújabb hullámának utolsó figuráját. Guile – aki sztoikus viselkedéséről és rendíthetetlen kötelességtudatáról ismert, ikonikus Sonic Boomjával és Flash Kickjével készen áll, hogy igazságot szolgáltasson. Akár megrögzött Street Fighter-rajongó vagy akciófigura-gyűjtő vagy, ő a gyűjteményed kihagyhatatlan…

[m-g-11]

SZTOICIZMUS

A négy alapvető sztoikus erény: a bölcsesség, a bátorság, az igazságszeretet, és a mértéktartás.

„Tűzz magad elé egy jellemet és mintaképet, és tartsd magad hozzá, akár egyedül vagy, akár az emberek között. Legtöbbször hallgass és csak a fontos dolgokról beszélj, de azokról is keveset. Egyszer-egyszer, ha a körülmények kívánják, beszélgethetsz, de nem közönséges dolgokról; nem a gladiátorokról, a lóversenyekről, az atlétákról, de még csak az ételekről és italokról sem, amelyekről általában beszélgetni szoktak; elsősorban azonban a személyek gáncsolásától, dicsőítésétől és összehasonlításától tartózkodj. […] A nemi érintkezéstől a házasság előtt, amennyire csak tudsz, tartózkodj. Aki pedig él vele, csak úgy tegye, ahogy a törvény engedi. A magad részéről azonban ne kellemetlenkedj és ne gáncsold azokat, akik nem tartózkodnak tőle. Azt se hozd fel folyton, hogy te tartózkodó vagy […] Testednek csak a feltétlenül szükséges dolgokat szerezd meg, táplálékot, italt, ruházatot, lakást és személyzetet. A külső díszt és a fényűzést teljesen kerüld.”

[nyuszimotor]

Boldog sztoikus napot, ma is!

[phasedays]

Benedictus Spinoza

a felvilágosodás korának racionalista filozófusa, a panteizmus, illetve a korai materializmus képviselőjének is tekinthetjük. 

- Úgy vélte, hogy az emberiség saját korlátait az érzelmek jobb megértésével és uralásával haladhatja meg.

Charles Darwin

Angol természettudós, a biológiai evolúció egyik felismerője.

- Darwin haszontalan csökevényeknek tekintette az érzelmeket, úgy vélte, hogy az evolúciós múlt jeleiként maradtak az ember viselkedésrepertoárjában az érzelmek.

Az ókori sztoikus filozófusok szerint a jó élet alapja az érzelmek feletti kontroll.

[mindennapraegyvers-projekt]

Fodor Ákos: Epiktétosz-visszhang

Sose mondd azt: "elveszítettem", semmiről;

mondd: "visszaadtam".

[nonquebecoisayul]

Idei első fotóm a blogban: trópusi börtön numero n. De legalább élünk. Nekem közben sikerült az ízeket és szagokat is elfelejtenem, de így legalább nem érzem a fürdőszobából a lakóházunk építészeti remekmű csőrendszerén keresztül az éppen aktuális végtermékszagokat. Gyönyörűen süt a Nap, de nem engedem, hogy felbosszantson! Sztoikus nyugalommal tűröm ezt a sokadik letargiát; szinte fel sem tűnik, hogy lassan egy hete nem tettem ki a lábam a lakásból.

[lassu-a-netem]

A realitás, ahogy ma átéljük, egész nemzetekre, földrészekre és a nemzedékek sorára telepszik rá. Mint egy súlyos, vastag felhőtakaró, ami egész tavaszokra és egész nyarakra takarja el a napot. Igen, barátaim, a realitásoknak nincs tavasza, csak füstködje és korma. Pedig az emberiséget, ha vitte előre valami, csak az vitte, hogy nem fogadta el a realitásokat. Hogy mindig támadtak olyan célkitűzők, akik nem fogadták el az elfogadhatatlant, és a milliók, ha sokszor csak lassan és vonakodva is, az ő elszánt mozdulataikat követték, mígnem végül a társadalom legkisebb sejtje is kikelt önmaga realitásából, és megpróbálta megalkotni a maga ideális jövőjét... Az elfogadott realitásban csak törpék vannak és törpébbek. A Szellem nem lehet gályarab a realitás kalózhajóján.

A realitás, ahogy ma átéljük, egész nemzetekre, földrészekre és a nemzedékek sorára telepszik rá. Mint egy súlyos, vastag felhőtakaró, ami egész tavaszokra és egész nyarakra takarja el a napot. Igen, barátaim, a realitásoknak nincs tavasza, csak füstködje és korma. Pedig az emberiséget, ha vitte előre valami, csak az vitte, hogy nem fogadta el a realitásokat. Hogy mindig támadtak olyan célkitűzők, akik nem fogadták el az elfogadhatatlant, és a milliók, ha sokszor csak lassan és vonakodva is, az ő elszánt mozdulataikat követték, mígnem végül a társadalom legkisebb sejtje is kikelt önmaga realitásából, és megpróbálta megalkotni a maga ideális jövőjét… Az elfogadott realitásban csak törpék vannak és törpébbek.

A Szellem nem lehet gályarab a realitás kalózhajóján.

„Elfogadni a realitásokat” – jó évtizede áramlik oda-vissza ez a politikai jelszó a telekommunikáció szennyezett és itt-ott eldugaszolt csatornáiban. A mindennapi ember pedig, aki hallja ezt, és aki kénytelen együtt élni az úgynevezett realitásokkal, hiszen tetemes részüket ő maga hozta létre mint termelő erő vagy mint sztrájkoló hazafi, egyre gyámoltalanabb lesz ettől a rossz szagú áramlástól. A fülének éppen az a szokatlan, hogy most erre biztatják. Eleddig éppen fordítva volt. Minden valamire való fórumról azt a felszólítást hallotta, hogy ne fogadja el a realitást, hanem változtassa meg a világot, teremtsen jobbat.

Az következik ebből, hogy feltétlenül rosszhiszeműnek kell tartanunk mindazokat a központokat, ahonnan ma a realitások elfogadásának szükségszerűségét hirdetik? Nem. Annál is inkább nem, mert a realitások elfogadását a hirdető hatalmak magukra nézve is kötelezőnek tartják. S még azt a tényt is nehéz elvitatni tőlük, hogy egy olyan bölcsességet ajánlanak, ami régi idők óta benne van a történelemben. Olyan ez, mint valami jóindulatú figyelmeztetés: ne tessék fejjel a falnak menni. Az emberiség mindig is együtt élt realitásaival. A polgári vagy a paraszti élet józanságát mindig is jellemezte a lehetőségek pontos számbavétele, az „addig nyújtózz, ameddig a takaró ér” filozófiájának elfogadása.

Ez a mostani realitásjelző azonban más jellegű.

Ez egy lefegyverző jelszó. A kezdeményezőkészséget akarja elvenni az embertől, akire ráirányítják. Együtt élni a realitásokkal ma a szabadság hiányának különböző fokozatait jelenti.

Együtt élni a realitásokkal ma önfeladást jelent. Olyan súlyos korlátozottságok halmazát, ami már végzetes lehet az emberi természetre nézve.

A realitás az, hogy az ember beteg?

Európa nagyon beteg?

Hát, igen. A mai ember realitása az, hogy elhízott szívével nem lehet alpinista, visszeres műlábával nem lehet futóbajnok, kábítószeres agyával nem lehet fejszámoló művész. Ez a realitás. Tehetünk szép sétákat kies parkokban, örvendezhetünk atlétáink sikereinek a televízióban, és jegyet válthatunk a cirkuszba, ahol a fejszámoló művész produkálja magát. De a teljes élettől, a cselekvéstől, a csúcsok meghódításától megfoszt bennünket az a realitás, amit elfogadtunk.

A realitás, ahogy ma átéljük, egész nemzetekre, földrészekre és a nemzedékek sorára telepszik rá. Mint egy súlyos, vastag felhőtakaró, ami egész tavaszokra és egész nyarakra takarja el a napot. Igen, barátaim, a realitásoknak nincs tavasza, csak füstködje és korma.

Pedig az emberiséget, ha vitte előre valami, csak az vitte, hogy nem fogadta el a realitásokat. Hogy mindig támadtak olyan célkitűzők, akik nem fogadták el az elfogadhatatlant, és a milliók, ha sokszor csak lassan és vonakodva is, az ő elszánt mozdulataikat követték, mígnem végül a társadalom legkisebb sejtje is kikelt önmaga realitásából, és megpróbálta megalkotni a maga ideális jövőjét.

Mindabban, ami ma történik a világban, vagy talán legyünk szerényebbek, Európa életében, az a legszörnyűbb, hogy a történelemnek ez az eddig működő napenergiája kihunyni látszik. A realitás elfogadása – megmerevedés. A világ belebénul az elfogadott realitásba.

A Nyugat, ahogy innen látszik – valljuk be: irigylően sóvár szemmel –, a Pénz bűvöletében élő, önkielégítő társadalommá vált, s mintha teljesen elherdálta volna azt az egykori képességét, hogy a társadalomszervezés mintájává váljék. Az árubőség nem azonos az ember felszabadításával, és a liberális demokrácia sem sokkal több egy könnyed francia szalonvígjátéknál egy olyan ember szemében, aki a rivaldán túlról nézi, és aki vérrel váltotta meg a jegyét az előadásra. Nekünk itt úgy tűnik – meglehet tévedünk –, hogy a Nyugat erőit az önfenntartás gondjai kötik le, s amit még szét tud sugározni a világba, az egy divatcikk: a „fogyasztói ember”. Erkölcsileg tulajdonképpen csak egy szánalmas negatívum. S ha pedig – eliszonyodva – más irányba néz az ember, délnek, keletnek, akkor éhezést lát, nyomort és kiszolgáltatottságot. S hiába bizonyítja be a közgazdász, hogy a kettő között nincs okozati összefüggés, a keresztény lélek – Európa fundamentuma – nem fogadhatja el a jóléti társadalomnak ezt a kegyetlen díszletét.

Ma már Nyugaton nem készül új életprogram. Ma már a Nyugat sem tud hivatást ajánlani fiainak. Nem születik új társadalomminta, nem tör fel új eszme. Ma már a Nyugat nem kezdeményező fél.

Ez ellen azt szokás ellenvetni, hogy ez azért van, mert a század vezéreszméi mérhetetlen pusztulást okoztak. Ez igaz. Csakhogy a visszája még nincs felmérve, az, hogy mekkora pusztítást okoz az eszme nélküli élet, az elfogadott realitás. Ez talán nem is azzal pusztít, hogy megöli az élőket, hanem azzal, hogy nem is engedi megszületni a megszületendőket. Meg azzal, hogy az egyes ember életteljesítményeit leredukálja.

A Kelet, benne most már a mi közép-európai térségünk is, vagyis az ún. szocializmus a maga szörnyű sebeinek az eltakargatásával és nyaldosásával van elfoglalva. Nézzünk szembe a tényekkel: a század nagy tragédiája, amely eddig, ameddig még volt remény a be nem következésére, a nemzedékek sorának adott élethivatást, reményt az üdvözülésre, mégiscsak itt következett be azzal, hogy az új és jobb társadalom megalkotásának reménye szertefoszlott.

Ez a tragédia milliók életét fullasztotta értelmetlenségbe.

Itt ez a realitás. S hozzá még a nyomor és a kiszolgáltatottság realitása. A napról napra élés állatiassága.

S minden égtáj és minden társadalmi formáció közül talán itt, Közép-Európában látszik meg leginkább, hogy mivel jár az emberre és a társadalomra nézve, ha beletörődik a realitásokba. Magyarország, amely szabadságharcai és forradalmai révén éppen arról volt híres, hogy időnként megkérdőjelezte a realitásokat, a szörnyű megleckéztetés, a magára hagyatottság keserű tapasztalata után most élen jár a realitás elfogadásának üzletkötésében. S lám, ezzel együtt listavezető a népesség-fogyásban, az öngyilkosságban, az alkoholizmusban és a vicctermelő kedvetlenségben. Aki itt jól körülnéz, láthatja, hogy milyen pillanatnyi anyagi és szolgáltatásbeli előnyökkel jár a realitás elfogadása, s egyben azt is, hogy az emberi természet milyen súlyos deformálódásaival is. Az AIDS-vírusnak itt még alig van áldozata, annál több a realitás-vírusnak.

Aligha tehetünk hát bölcsebbet és tisztességesebbet annál, mint hogy egy kulturális konferencia kapcsán, amelyik a politikai realitások alapján a kulturális együttműködés lehetőségeit kutatja, rámutatunk arra a veszélyre, ami a politikai realitások mindenható szükségszerűségekként való tudomásulvételéből származik.

A realitás elfogadása maradjon meg egyszer s mindenkorra a politikai tárgyalóasztalokon. Mi pedig lépjünk át rajta.

Mert a realitás elfogadása számunkra legrövidebb út a végső elsivárosodáshoz. És ugyanakkor szögezzük le, hogy nem igaz az a tétel, miszerint a végső katasztrófát csak a realitások elfogadásával lehet elkerülni. Már csak azért sem, mert az elsivárosodás is végső katasztrófa.

Epiktetoszra, a sztoikus bölcselőre hivatkozunk. Elődjét, példaképét, Diogenészt idézte, amikor leírta: „Egyetlen eszköz van a szabadság elérésére: ha készek vagyunk meghalni”.

Igen, a realitás elfogadása a ridegebb kontraszelekció, amelyik szép lassan megfosztja hőseitől, szentjeitől, mártírjaitól, apostolaitól és költőitől az emberiséget. A realitásban nincs Shakespeare, nincs Goethe, nincs Victor Hugo, nincs Tolsztoj és nincs Petőfi Sándor.

Az elfogadott realitásban csak törpék vannak és törpébbek.

A Szellem nem lehet gályarab a realitás kalózhajóján. (1986)

[starmythelonesurvivor]

Nem tudom megfogalmazni, bizonytalan vagyok, az egyetemem frusztrál, és szégyellem, semmit nem tanít, vagyis de, magadnak lehetsz valaki, abból az egy vonalból, amit képvisel. Szégyellem magam, mert nem használom az agyam azt a felét, amit majd egész életemben kellett, olvasni, felfogni, megfogalmazni, nyelveket tanulni, míg a román nyelv is egy kiélendő boldogság forrás volt számomra, kevesebb, mint 1 év után folyékonyan írok, beszélek, és értek, a semmiről, nálunk senki nem beszél, és magyarországon érettségiztem. Sznob vagyok, nem bírom elviselni ezt a semmit, amibe most kerültem, mióta a családom realizálta, hogy nem leszek jogász, szellemként járok-kelek, nem oszt, nem szoroz, egy kolonc, amit míg 25 éves koráig etetni fognak, és most vannak céljaim, de annyira nem tudom merre induljak, ezt a hülye papírt már meg kéne szerezni, de annyira a világ végére üztem magam, minden messze van. Messze van a családom, messze van Pest, messze van míg Bukarest is. Mostanában jártam fel, de igazából csak valahogy a saját jelentéktelenségem érzete fogott el, a ruháim, a stílusom, a tudásom a fővárosi művészeti-egyetemi belépőszint, és hallgatóság mellett semmi, nevetséges, a stílusom kicsit talán megfűszerezve, de "momés aurás", a bölcsészkarról szabadult, analóg fotós. Egész életemben legbelül reméltem, hogy különleges vagyok, hogy ha a fejembe veszek valamit, megvalósítom, erre egy budapesti titkárnő seggen rúgott, és megint egy lélekromboló félév következik a nagy büdös semmi fele. Legfeljebb a mesterire való felkészülés inspirálhatna, pest, vagy bukarest, valamelyik helyre csak jó leszek, életfilozófia, a felnőtt lét lehangoló, tengek-lengek. Nem akarom itthagyni ezt az egészet, már egy papírt muszáj megszereznem, föleg, hogy nevetségesen egyszerű, pont annyira, hogy az ott töltött időt egy lyukas dézsába töltötegett víznek érezzem, pont annyira, hogy az órák végén annyira fáradt legyek, hogy már ne akarjam megváltani a világot. Mígha el is kezdem ezt a félévet, és nagyon nem halad semmere, bemondom, hogy covidos vagyok, és távoktatást kérek, hogy másra készüljek. Igazából sztoikus vagyok, néha fog el a szorongás erős hulláma, mit érek, ha nem tudom legyőzni a komplexusaimat? Mit érek, ha nem használom az agyam?! Mit érek, ha nem törekszem a legjobbra?! Mit érek, ha rosszabb pillanatimban alig tudom elfedni, hogy flúgos vagyok?! Lett barátom, igazi...normális, rendes, kedvelem, és irigylem, hogy Ő pesten lehet, hogy Ő irodalmat, meg törtélmet hallgathat, hogy könyveket "kell" olvasni, és Én meg közben egy majd 40éves kelet német fényképező objektívján keresztül próbálom meggyőzni magam, mint egy semmibe tartó, ál felső-középosztálybeli tyúk. Nem veheti észre, hogy mennyire hibás vagyok, furcsa, de a hét 5 napján nevetek, boldog vagyok, a függőfolyosón ülve olvasok, és próbálom beszívni az utolsó napsütést, aztán plakk..mintha kiszúrtak volna, és megint újra, és újra. Én tudok nevetni, szeretek is, de akkor mégis mire fel vannak ezek a hulláim, ha mélyebben gondolkozok magamról, nem jutok semmere.

[transforming-the-tunes]

Csempe Doki a szcéna egyik meghatározó alakja. Sajnos a burkoláskommentelők között is megjelentek ezek a savanyújóskák, akik szerint tízmilis kőporcelánlapokat védőszemüvegben meg kesztyűben kéne felszabdalni, de a Doki csak sztoikus nyugalommal húzogatja mikron pontossággal a vizesvágót 😇

Bevallom néha fantáziálok róla h egyszer nekem is varkocsba font hajam meg ilyen baumites munkaruhám lesz és úgy lép oda hozzám valaki: 

“doki, mit csinálunk ma?”

[csorbade]

Amíg elolvastam a Meditáció tudománya című könyvet, amiből vlogot is tervezek csinálni, addig a háta mögött tornyosuló stócot(németesen stószt) hoztam haza elolvasásra, plusz hármat vettem digitálisan. Úgy hiszem, hogy a vásárolt könyvek és az elolvasott könyvek száma ebben az évezredben már nem fognak találkozni. Közben olvasok egy visszaemlékezést Hortytól, amit száműzetésben írt a két világháborúról, Vitray 80as években írt Amerikai útiregényét, Ryan Holidaytől az ego az ellenség című könyvet, ami egy startupper írása a kiégésről. Vekerdytől a jól szeretnit, elkezdtem két római sztoikus filozófus írását olvasni, de azt nem fogom folytatni, mert picit lassú folyású, illetve Tóth Szabolcs Töhötöm első leütés című könyvének ingyen letölthető fejezetét, ami az interjú készítésről szól. Jöhet a kérdés, hogy hogy van erre ennyi időm. A válasz egyszerű. Nincs rá időm, ezért tornyosulnak fel a könyvek egyetlen egy elolvasása alatt. Főként este tv helyett szoktam olvasni, vagy amikor még nem két csimóta volt itthon, akkor minden reggel egy órát olvasásnak szenteltem. Mostanában, akkor olvasok, ha ügyfélre várok. És most jön a kérdés, te mikor olvasol és mi az a könyv, amit az utolsó egy évben olvastál és ajánlanád a népnek beszerzésre?

[nyuszimotor]

A napi sztoikus idézet

April 18th OPINIONS ARE LIKE . . .

“What is bad luck? Opinion. What are conflict, dispute, blame, accusation, irreverence, and frivolity? They are all opinions, and more than that, they are opinions that lie outside of our own reasoned choice, presented as if they were good or evil. Let a person shift their opinions only to what belongs in the field of their own choice, and I guarantee that person will have peace of mind, whatever is happening around them.” —EPICTETUS, DISCOURSES, 3.3.18b–19

Opinions. Everyone’s got one. Think about all the opinions you have: about whether today’s weather is convenient, about what liberals and conservatives believe, about whether so-and-so’s remark is rude or not, about whether you’re successful (or not), and on and on. We’re constantly looking at the world around us and putting our opinion on top of it. And our opinion is often shaped by dogma (religious or cultural), entitlements, expectations, and in some cases, ignorance. No wonder we feel upset and angry so often! But what if we let these opinions go? Let’s try weeding (ekkoptein; cutting or knocking out) them out of our lives so that things simply are. Not good or bad, not colored with opinion or judgment. Just are.

[szosz]

#iszonyat #dejovagy #napibolcs #sztoikus #jatekabetukkel #jolvanaz #hashtag #wolverinevagyok