efemerra

[efemerra]

Az Üzenet MAGodtól Magadnak

Emlékezz…

Midőn csak a zajok zavarának kettősségét hallod,

Lepel került az igaz tudat egység-egyezségére,

Értelmetlen harc ez – valótlan érzések, s gondolatok,

Kötelezve a fojtogató fájdalom-megélésre.

Emlékezz…

Zarándokutad során számtalanszor tévedhetsz,

Zaboláz majd az „egy-s-más” tökéletességkényszere.

Azonban ne feledd el sose örök lángod belső suttogását;

Lelked jelenének szüntelen áramlását:

Egyesült léted eredendő boldogsága,

Lázas teremtőerő anyagra hívása,

Kétségben reszkető halálfélelem lánca,

Egységben emelkedő életed násztánca.

Darabold hát fel, s égessed el, hogy újjászülethessen!

Hogy e végtelen körforgás rendje, mint erő éltessen:

Alázattal tekintve mindenkor, s mindenhol egére,

Nem kísértve a sorsot, inkább vele együtt lépdelve;

Göröngyös utadon így Fortuna megnyitja kapuit,

Jóléted bőségét eztán mélyen lelkedben őrizd;

Állhatatos munkával hát megérik a gyümölcs,

Reánézve öntudatod meglátja a tükröt.

Az örök élet forrását terjeszti ez, s ezt ismerve többé már a halál sem dereng fel… Emlékezz

!

[efemerra]

(Le)hulló virágszirom

Reggel az erkélyemre szállt egy szirom. A maga pirosas pompájában kitündökölt a számból áramló füstfelhőn át. Aztán délután alább hullott a korlátról a talajra egy árnyék mögé burkolózva. Mintha csak a fény elől bújdosna el magányában. Most, este ott vacog a sarokban egyedül… Pirosas pompában, bár már szélfútta viseltesen. Ott ragyogott magában az éj leple alatt a számból kiáramló füstfelhőn át…

[efemerra]

Alaphangulat

Mi ez az érzés?

Ez az űr. Örök kérdés…

„Egyszer fent, egyszer lent”,

Ez a frázis is elcsépelt…

Csak tudnám, honnan ered s hová vezet,

A leírhatatlanul megfejthetetlen jelen…

„Lenni vagy nem lenni”,

Mi ez az érzés?

Eredendően gyökértelen,

Mégsem „az itt a kérdés”.

[efemerra]

Fáj

Fáj látni, hogy fáj;

– A világot –

Fáj látni. Oly sivár.

A szót,

Mely kimondott hazugság.

A tettet,

Mely haldokló csalárdság.

A mosolyt,

Mely csupán egy külcsíny.

Az érzést,

Mely a szívtelen felszín.

Fáj látni az embert –

Az embert látni fáj…

Aki azon nyomban odébbáll,

Nyögve tapos, majd meghátrál.

[efemerra]

Ami volt, elmúlt...

Ami volt, s ahogy volt, már elmúlt…

Lehulltak a falevelek, a napsugár is kihunyt.

Az éjszakai horizonton fény táncol a ködben;

Mint a visszatérő ború – játszik az én lelkemen.

Fáj, s mert fáj, szüntelen mardos a hiány,

Reménytelen kérdezem, hogy lesz eztán.

Ha lesz eztán, lefele vagy mégis felfele?

Könnyet fakaszt-e majd összeszorult szívemen?

[efemerra]

“Olyan világ jön, amikor mindenki gyanús, aki szép. És aki tehetséges. És akinek jelleme van… A szépség inzultus lesz. A tehetség provokáció. És a jellem merénylet!… Mert most ők jönnek… A rútak. A tehetségtelenek. A jellemtelenek. És leöntik vitriollal a szépet. Bemázolják szurokkal és rágalommal a tehetséget. Szíven döfik azt, akinek jelleme van.”

— Márai Sándor: Olyan világ jön…

[efemerra]

[efemerra]

A mérleg felborult

Lehet, hogy már nincs gerincem,

Eltörték vagy eltörettem.

Hiába az áldozat;

Saját magam vagy más miatt?

Akkor mégis:

A feneketlen tartály vajon hová vezet?

Miért próbálom érteni az érthetetlent?

Vékony a határ, rezeg a léc, a mérleg felborult…

Az érték, mit más kezébe adtál, korccsá hasonult.

[efemerra]

Részegség

Részegen a világ zajos és halk, zavaros és kietlen egyszerre.

Én itt heverek, amott a szerelmetlen pár egymás ölében:

Színt játszanak.

Vajon csak én veszem észre a maszkot az arcukon?

Mintha maguknak is hazudnának… nemcsak egymásnak,

Annyi elfojtott gondolat, érzelem.

Mégiscsak,

Én látom a világot józanul, hiába létezek részegen.

[efemerra]

‘Falling’

[efemerra]

S a hűvös szellő nyomban szívembe markol ujjaival.

Azt nem engedi, elviszi messze,

Hogy útját törje…

Uranosz ősatya, megadom magam.

Ott foganjon benn – a testemben,

Hogy lelkem ismét újjá születhessen.

2021

[efemerra]

Személytelen személy vagyok...

Ne kérdezz, nem létezem.

Magamat sem ismerem.

Egy részem valahol elveszett.

A helyzet már rég reménytelen.

[efemerra]

Pánik

Már ott a sarokban várt rám – várt már. És én ölelő karjaimat ismét kitártam.

Magamhoz vontam, magához szorított. Nincs erő, mely kivonna a fogságból.

Feszítő lélegzet ütközik az éterben; a Halál csókja könnyebb út lehetne… De mire való a küzdelem?! Pusztán emberi anatómia, holott gondolataim már az örök csöndbe vágynak? Akkor meg minek tovább ez a harc? Szívem szeretet helyett inkább mar!

Most én várom, mikor engedsz, bár nem bánnám, ha mégsem. Megfullaszt a tudat, hogy ennyi volt egy Élet.

[efemerra]

[efemerra]

És még aznap hajnalban elgondolkodtam: vajon mikor csalogat könnyeket éjszínű tekintete az én égszínkék szemeimbe?

Hogy vajon mikor vet árnyékot a napnyugtában, robusztus teste az enyémre?

Hogy mikor találkozik ismét össze a lágy óceán és a szárazföld keménysége?

[efemerra]

Minden vágyam elhagyni szeretett hazámat,

Mégis úgy érzem, lelkem örökké ott ragad...

Jöjj Új világ, kérlek, ne pusztulatként fogadj be.