milkahegyek-blog

[milkahegyek-blog]

Biztonsági játék maszkos bábukkal

Mindig van mi ellen lázadni, mindig akad valaki, akit kritizálni lehet. Közvetlenül, transzparenseket lengetve, vagy közvetetten, a tömegekhez eljutó művészetet használva eszközként. Ami régen ecset és vászon volt, az ma már laptop és internetkapcsolat. Nincs mit szépíteni ezen, a legújabb generáció egy számítógépek által generált valóságból informálódik, innen vesz fel népszerű viselkedésmintákat. Ha nekik szeretnénk üzenni, akkor az ő nyelvükön kell megszólalnunk. A modern kor művészei (bűvészei?) a hackerek, akik különleges tehetségüket manipulációra, vagy igazságszolgáltatásra használhatják. Ezért is nagyon aktuális a Who Am I – Egy rendszer sincs biztonságban felvetése, miszerint manapság ez a platform az, ahol valódi hírnévre lehet és vágyott dolog szert tenni. 

A társadalmi szerepvállalás, és a jelenre való reflektálás önmagában szép dolog, de az ötlet filmre viteléhez nem ártott volna kicsit több kreativitás. A téma megannyi lehetőséget tartogat, a megvalósítás a csattanótól eltekintve mégis kiszámítható lett. Mind ismerjük az osztályterem hátsó sorában gubbasztó, tökéletesen láthatatlan gyereket, aki természetesen a suli legcsinosabb lányába szerelmes. Naná, hogy hírnév helyett átlagon felüli intelligencia adatott meg neki, és persze, hogy ezt a képességét kihasználva vesz majd elégtételt. A Who Am I ezen a téren sajnos semmi újjal nem szolgál. Benjamin, a lúzer archetípus mintapéldányának élete akkor változik meg, amikor csatlakozik egy hacker bandához. Példaképük elismerése után vágyakozva egyre látványosabb támadásokat intéznek egyre nagyobb szervezetek ellen, egy rosszul elsült balhé után azonban ők válnak célponttá.

 Az izgalomfaktort növeli, hogy mindezt visszaemlékezés formájában látjuk, a mesélő magyarázataival megtűzdelve. Mikor azt hisszük, hogy mindent tudunk, akkor jön csak a vizes lepedő – többször. A flashback humor egy ideje már nem számít eredetinek, de ha alaposan figyelünk a részletekre, kiderül, hogy ezzel a húzással egy nagy elődnek igyekszik adózni a film. A rendező mentségére szóljon, hogy a történet erőtlenségéből adódó hátrányt gyorsan behozza a Who Am I látványban. Csak úgy cikáznak a szemünk előtt a képek, s miközben egymás után szólalnak meg a Boys Noize fülbemászó dalai, kicsit olyan érzése támad az embernek, mintha a vágó is Ritalin mámorban dolgozott volna. A legizgalmasabb, és legfigyelemreméltóbban kreált helyszín az ún. Darknet, a cyber világ huligánjainak titkos találkozóhelye. Az egymás között bizalmas információkkal üzletelő maszkos, torzított hangú figurák egészen bizarr hatást keltenek. Mintha a fehér nyúl üregébe pottyantunk volna hirtelen, ez a különleges atmoszférájú a hely a nézőt is legalább annyira magába tudja szippantani, ahogy a szereplőket.

 Az eredmény dinamikus, magával ragadó film, ami tökéletesen betölti a szórakoztató funkciót. Nem erőlteti meg különösképpen az agysejteket, de a délutáni matinéban vászon előtt töltött időmből egy percet sem bántam meg. A moziból kilépve mégis úgy éreztem magam, ahogy valószínűleg a főszereplő kölykök is a laptop elől felállva: a benti világ színes, szagos, hangos, és pörgős, de a napfényre érve ez már semmit nem jelent. Nem hoztam ki magammal tanulságot, csak a mozijegyem mementóként.

Móric

[milkahegyek-blog]

Mintha tizennégy éves lennék és szűz

Retina és dobhártya próbáló élmény régi-új tanulságként rájönni, hogy a film, mint művészeti ág nem merül ki dramatizált történetek elmesélésében. Elég csak visszaugrani röpke száz évet az időben, amikor a celluloidra rögzített képek még a mozgás ábrázolásának misztériuma miatt vonzották nézők tömegeit. A hang megjelenése egy egészen új és sokrétű dimenzióval gazdagította a korábban néma filmeket, de a narráció és a dialógusok használata elkényelmesítette a filmkészítőket és a nézőket egyaránt, így a vizuális tartalom silányulni kezdett. Kellenek, és szerencsére időről-időre akadnak olyan kísérletező szellemű alkotók, akik visszanyúlnak a filmezés gyökereihez, és igazi színes, szagos, hangos, konvencionális filmnyelvi megoldásokat bátran kifordító mozgóképes utazásra invitálják a közönséget. Ilyesmire vállalkozott Nemes Gyula is nagyjátékfilmes szárnypróbálgatásával, és némi fejfájástól eltekintve üdítő érzés volt az ő egyetleneivel kézen fogva végigbotladozni a főváros utcáin.

Kaotikus, zavarba ejtő, fárasztó. Ezek a jelzők jutnak először eszembe, ha az Egyetleneimről kérdeznek, de közel sem olyan pejoratív értelemben, ahogy elsőre tűnhet. Kaotikus, mert a fiatal, pofátlanul jóképű, de folyton szerencsétlenkedő főszereplő srác fáradhatatlan szoknyavadászatával párhuzamosan romantikus szerelmi történet is kibontakozik. Ez két szál teljesen üti egymást – olvashatnánk az alkotók fejére, de a két mese kontrasztja tökéletesen illeszkedik ahhoz a határokat feszegető hozzáálláshoz, amit a film formailag is magán hordoz. Zavarba ejtő, hogy szépen sminkelt, tökéletesen megvilágított színészek által eljátszott kerek egész forgatókönyv helyett egymást rendszertelenül váltó történetszálakban amatőrök alakítják önmagukat. Bár a két főszereplő profi színész, Tóth Orsi játszi könnyedséggel hozta ezúttal egy egészen más oldalát, Kovács Krisztián szertelensége pedig egyszerre tud idegesítő és vonzó lenni. Az improvizáció sosem szavatolja előre, hogy a végeredmény teljes katasztrófa vagy zseniális lesz, de ebben az esetben sikerült olyan embereket összehozni, akiknek minden szavát elhittem a helyzetek abszurditása ellenére is – vagy éppen amiatt.

Fárasztó követni a folyamatosan váltakozó helyszíneken zajló, időben el nem helyezett, egymásnak ellentmondó jelenetek kavalkádját, miközben a kockánkénti vágástól kiég a szemünk, a szinte végig dübörgő diszkó slágerektől pedig elkezdünk nagyothallani. Nemes két lábbal tapossa a megcsontosodott filmkészítési dogmákat, mintha egy hosszúra nyúlt, kísérleti-filmesre vett videoklipet néznénk. Valójában minden, ami ellenérvként felhozható ellene, és ami egy hagyományos befogadásra berendezkedett közegben elidegenítő elemként hatna, végső soron jól áll a filmnek. A több ezer villódzó vágástól éppen csak annyira esik szét a koherens egész, amennyi részre a szereplő tudata szakad a meghódítandó nők végeláthatatlan tömegében. De ha az élethez lehetne választani aláfestő zenét, akkor én éppen ilyenre szeretném a sajátomat.

Móric

[milkahegyek-blog]

Emberség utolsó vérig

„Ez a fiú tudja, amit csak nagyon kevesen: hogy amit nem lehet megmutatni, azt nem is kell.” – hangzik el az egyik szereplő szájából Mundruczó Kornél Frankenstein-terv című előadásában, és ennél jobban aligha lehetne összefoglalni a Saul fiát. Nemes Jeles László két lábbal tapossa a holokauszt-filmek kanonikus ábrázolásának módszereit, és egyedi megközelítésével a sokat látott, már-már érzéketlenné vált nézőt is pillanatok alatt behúzza a sonderkommandósként utolsó napjait töltő Saul világába.

A náci népirtás borzalmainak annyi különböző adaptációjával találkoztunk az elmúlt fél évszázadban, hogy a nézők jelentős része már csak legyint, mikor újabb mozi érkezik a témában. Legtöbbször azon csúsznak el az alkotók, hogy egy másik korszak, máshogy szocializálódott nézőjére igyekeznek ráerőszakolni az iskolai tankönyvek megfilmesített bekezdéseit, de a korhű kosztümök, és történelmi hitelesség ellenére ezek az alkotások nem tudnak igazán emberközelivé válni, ezáltal megérinteni vagy sokkolni sem. Nemes Jeles is felismerte ezt, és könyörtelen naturalizmussal megmutatott mészárlás helyett a közönség fantáziájába komponálta a háttérben zajló pusztítást. Ismeretlen, de mégis pontosan beazonosítható helyekre követjük végig Sault, aki egy fiának vélt fiatal áldozatnak próbálja konokul megadni a végtisztességet. Miközben ő fáradhatatlanul kutat egy rabbi után, társainak is szüksége van a segítségére szökésük előkészítéséhez, így az egyéni és a közösségi érdek közötti feszültség növeli a történet tétjét.

A film tűpontosan kitervelt hatásmechanizmusa már az első képkockáknál működésbe lép, mikor a teljes homályból egyszer csak kiélesedik a főszereplő: karizmatikus, de meggyötört férfi, akiről nehéz levenni a szemünket. Nem is kell, mert ezután végig vele, mellette maradunk az útján. Erdély Mátyás operatőr kézi kamerája szinte a teljes játékidő alatt együtt mozdul Saullal, a beszűkült, 4:3 arányú képen folyamatosan őt és a mikrokörnyezetét dokumentálja. Közvetlen közelről tapasztaljuk meg a főszereplőt érő hatásokat, a kiszámíthatatlan, új helyzetek éppen olyan váratlanul érik a nézőt is, mint őt. Mint a Sonderkommando tagja, a „titkok tudója”, Saul tisztában van vele, hogyan fogja végezni és hogy innen nincs menekvés, ezért rezignáltan hajtja végre a rá kiszabott feladatokat. Ebben a közegben a túlélés egyetlen módja, ha az ember érzéketlenné válik, így a homályban tartott részletek szépen rímelnek a józan eszéhez ragaszkodó ember kísérleteire, hogy figyelmen kívül hagyja az őt körülvevő káoszt. A vizuális hézagokat azonban pótolják a zajok, az eldördülő fegyverek, és a gázkamrában jajveszékelő tömegek hangjának forrását talán nem láthatjuk, de pontosan el tudjuk képzelni, és így még erősebb hatást gyakorolnak ránk.

Gyakran előfordul, hogy az agyondíjazott alkotásokról végül kiderült, hogy nagyobb volt a füstjük, mint láng, ám ezúttal tényleg egy kiemelkedő darabról beszélünk. A számos kitüntetés és szinte egyöntetűen pozitív kritikai visszhang mellett Nemes Jeles László elérte azt, ami csak kevés hazai rendezőnek sikerült az utóbbi évtizedben. A számos teltházzal lezajlott premier előtti előadás után emberek tömegei állnak kígyózó sorokban a mozi pénztáraknál, és sorra érkeznek az elismerő gratulációk a legkülönfélébb korú, vallású, és nemzetiségű nézőktől. Hogy valóban korszakos alkotás-e a Saul fia, azt majd az idő eldönti, de a filmet körülvevő felhajtás mindenképp jelzi, hogy most olyasvalami történt a vásznon, amire az egész világ felkapta a fejét.

Móric

[milkahegyek-blog]

Kinek a nevében?

Meddig képes az ember elfojtani legzsigeribb vágyait? És vajon tényleg baj-e, ha enged a kísértésnek? Ezeket a kérdéseket veti fel a 2014-es Lengyel Filmtavaszon debütált, majd idén mozi forgalmazásba került Az Ő nevében. Vallásról írni, forgatni mindig kényes vállalkozás, hát még ha hivatástudattal és homoszexualitással próbáljuk egy lapon emlegetni. Małgorzata Szumowska filmje könnyen elcsúszhatott volna az indokolatlan polgárpukkasztás irányába, de ehelyett egy igazán érzékeny, komplex alkotással lettünk gazdagabbak, ami hosszú időre befészkeli magát az ember gondolatai közé.

Szembesít, kérdez, de nem szolgál kész válaszokkal. Az Ő nevében legerősebb és egyben legprovokatívabb vonása, hogy nem ítélkezik hősei felett. Nem jelöl ki jót és rosszat, nincs egyértelmű bűnös és áldozat. A pap, akit korábbi botlása miatt helyeznek át, és új feladata egy csapat fiatal fiú mentorálása lesz, mindent megtesz azért, hogy „normális” példát mutathasson, és teljesen elfojtsa magában saját neméhez való vonzódását. Elítélhető-e azért, ha kölcsönös rokonszenv esetén enged „tiltott” vágyainak? Elmondhatjuk-e ebben az esetben, hogy visszaél a helyzetével? És mi van a lázadó fiúval, aki részben tudatos incselkedéssel, részben öntudatlan gesztusokkal, de gyakorlatilag felkínálja magát? Bűntársak a szabályok áthágásában, de közben mindketten saját testi vágyaik áldozatai is.

Attól olyan magával ragadó ez a film, hogy a főhősben a felszín alatt tomboló hihetetlen feszültséget fokozatosan építi fel. Apró pillantásokból, mozdulatokból érzékeljük csak először, hogy a látszólag erényes életvitelt folytató pap valamilyen titkot rejteget. Ahogy egyre közelebb kerül a tűzhöz, egyre artikuláltabbá válnak ezek a jelek, mígnem szavak nélkül mondatnak ki a kettejük közötti érzelmek. Belülről látjuk Adam vívódásait, ahogy saját magának, Istennek, a társadalom elvárásainak próbál megfelelni, majd végül elbukik. A katartikus jelenetben ábrázolt vágyak beteljesedését akár kudarcnak is tekinthetnénk, az emberi gyarlóság beigazolódásának. Az utolsó, mellbevágó képsorok azonban újabb távlatokat nyitnak az értelmezésben, értékelésben, és beállítottságunkról függően összemosolygunk a rendezőnővel, vagy felháborodva csattogunk ki a moziból.

A dolog kettős természete egyébként már magában a címadásban is megmutatkozik. Míg a Lengyel Filmtavaszon Kinek a nevében? címmel vetítették a filmet, utóbb Az Ő nevében-re esett a terjesztő választása. Ez már csak azért is érdekes, mert teljesen másra predesztinálja a filmet a két különböző elnevezés. A kérdésfeltevés izgalmasabb játékba húzza a nézőt, gondolkodásra, energiabefektetésre, véleményformálásra ösztönzi, de ha már az első képkockák előtt instant választ szolgáltatunk, elveszik ez az élmény. A legnagyobb probléma mégis az, hogy az Istenre való utalgatás potenciálisan magában hordozza azt az ítélkezést, megbélyegzést, amit a film határozottan igyekszik kikerülni. Mert a végső kérdés mégis csak az, hogy kinek a nevében ítélkezünk mi ismeretlenek élete és döntései felett?

Móric

[milkahegyek-blog]

Cipőt a fejekre!

Fagyos, véres, vicces, és nyomokban Ed Harrist tartalmaz – mi az? Aki erre nem vágja rá egyből, hogy „Snowpiercer!”, az bizony lemaradt az utóbbi évek egyik legjobb mozijáról. Bong Joon-ho koreai rendező két éve ezzel a képregényből adaptált futurisztikus remekművel debütált a tengerentúlon, most pedig a Titanic Nemzetközi Filmfesztivál jóvoltából végre a hazai közönség is megcsodálhatta a filmet nagyvásznon. Rekeszizmokat és zsepiket előkészíteni, befutott a Jeges Expressz!

A Snowpiercer sokat váratott magára, de türelmünk meghozta gyümölcsét. Csillogó szemekkel érkeztem a moziba, és mint kiderült, az első látásra fellobbant szerelem második alkalommal sem hagyott alább, sőt… A prológus szerint 2031-ben járunk, ahol egy kémiai vegyszer hatására a földfelszín megfagyott, ezzel elpusztítva minden élő szervezetet a bolygón. Az emberiséget csupán azok a túlélők alkotják, akik egy különleges vonaton süvítenek a hóban. Az első kocsik szerencsés arisztokratáitól a hátsó rész felé haladva egyre nagyobb a nyomor és kilátástalanság, ezért a legrátermettebb utas lázadást szít, és útnak indítja „seregét” a mozdony elfoglalására.

A végig izgalmas, váratlan fordulatokban bővelkedő történet a videojátékok felépítéséhez hasonlóan mindig újabb pályára juttatja figuráit, amiknek ebben az esetben vagonok, és a bennük elhelyezkedő „kasztok” felelnek meg. Mindegyiknek más a szerepe, a külleme, és újfajta kihívást tartogat. Külön említést érdemel a látvány, ami már önmagában csillagos ötös. Az aprólékosan kidolgozott díszlet tökéletesen imitálja a „való világot”, néha szinte teljesen elfeledtetve, hogy elvileg szűkös, klausztofób terekben járunk. Az itt mozgolódó archetipikus karaktereket megszemélyesítő színészek között olyan nevek szerepelnek, mint John Hurt vagy Tilda Swinton – utóbbinak mesteri játékát érdemes kiemelni, mert annyira hibátlanul hozza az antagonistát, hogy bár imádjuk utálni, távozásával pótolhatatlan űrt hagy maga után. Tőle nem is vártunk mást, ellenben a mostanában szuperhős-ruciban ugráló Chris Evans kellemes meglepetést okozott bűntudattól kínzott főhősként.

Mindez azonban mit sem érne, ha nem Bong Joon-ho vezényelné ezt a díszes társaságot. A hazájában már bizonyított rendező, aki nevéhez például A gazdatest is fűződik, anyanyelvként beszéli a filmet, és sajátos látásmódjával kiemeli a Snowpiercert a hasonló munkák közül. Már ismert témákat, technikákat állít egymás mellé, de ezek ellentmondásaiból vagy újszerű megközelítéséből valami egyedi születik. Néha óvó néni ránt gépfegyvert, néha vérengzés közben tör ki az újévi láz, a lényeg, hogy egy percre sem unatkozhatunk. Egyszerre tud groteszk és vicces lenni, s saját szemüvegén keresztül nézve izgalmas műfajkeveredéseket idéz meg nyomokban.

A „Szent Mozdony” története ugyanúgy elrabolta az érzékenyebb hölgy nézők szívét, ahogy a fröccsenős-durranós akcióra vágyó urakét. Erre a legszebb bizonyíték a Titanic teltházas vetítése, ahol az előtérben izgatottan várakozó közönség arcán kijövetelkor elégedett mosoly terült el, és fel sem merült a kasszától való távozás utáni reklamáció.

Móric

[milkahegyek-blog]

A független animáció mestere vidámparkba invitál

Mikor tíz évre előre bejelenti a Marvel a következő képregény-adaptációk premier dátumait, nem túl meglepő, hogy az animációs filmek is ebbe az irányba kacsintgatnak. Így történt, hogy a Vasember gyerekváltozatának tekinthető Hős6os került ki az idei Oscar mezőny legjobbjaként, dacára a kreativitás teljes hiányának. Az egyik ellenálló, Bill Plympton saját elmondása szerint ez az egyik oka, hogy tradicionális technikával készülő filmjei állandó költségvetési és terjesztési problémákkal küzdenek. A Megcsalás (Cheatin’), 2013-ban bemutatott hetedik egész estés animációja, az egyre divatosabb közösségi finanszírozás lehetőségét kihasználva készülhetett el, ám máig nem talált nemzetközi forgalmazóra.

Pedig a téma ennél univerzálisabb nem is lehetne, ugyanis a képsorokon egy szerelem története elevenedik meg, annak legszebb pillanataival és minden gyötrelmével együtt. A gyönyörű fiatal nő egy karnevál forgatagában talál rá élete párjára, s hamar összeköltözésig és házasságig jutnak. Minden jel arra utal, hogy kapcsolatuk kiegyensúlyozott, szenvedélyes, azonban egy makacs csábító hamis bizonyítékkal meggyőzi a férfit szerelme hűtlenségéről, ezzel elindítva a lavinát. A kölcsönös féltékenység megcsaláshoz, kis híján gyilkossághoz, sőt, végső elkeseredésben egy lecsúszott professzor „lélekgépéig” vezet.

A Megcsalás piaci értékét csökkentő egyik tényező, hogy szembemegy azzal az elképzeléssel miszerint az animációs film kizárólag gyerekek szórakoztatására szolgál. A felnőttekről felnőtteknek szóló történet nem hiába kapott tizennyolcas karikát, de a néhol humorosan, máshol expliciten ábrázolt meztelenség, szex és erőszak sem mindig elég az izgalom fenntartásához. Plympton saját élményeiből adaptált remekművében az animációban rejlő szabadságot maximálisan kihasználva érzékenyen fogalmazza meg karakterei feltörő érzelmeit, de néha az az érzése támadhat a nézőnek, hogy bizonyos epizódok csupán a látvány kedvéért kaptak helyet a filmben – példának okáért az egységet némileg megbontó, fantasztikumba hajló történetszál. Mindazonáltal megbocsátjuk neki, mert a digitálisan gyártott tucatfilmekkel ellentétben a szerző védjegyévé vált, kézzel rajzolt képei valóban felérnek egy vizuális vidámparkkal. A jól felismerhető, karikaturisztikus Plympton-figurák ezúttal is dialógok nélkül kell boldoguljanak, de az ismerős dallamokból komponált filmzene, és a háttérzajokra fordított kiemelt figyelem révén könnyen veszik az akadályt, esetenként komikus vagy bizarr módszerekkel élve. A karnevál hangulathoz hozzáad az is, hogy az Idióták és angyalok fakó színeihez képest ezúttal sokkal élénkebb árnyalatokkal dolgozik, amik a rózsaszín felhőn innen és túl játszódó történettel kitűnően harmonizálnak.

És hogy a kézzel rajzolt animáció még nem idejétmúlt technika, azt számos szakmai elismerés, többek között Oscar jelölés mellett az is jelzi, hogy az évtizedek óta töretlen népszerűségű Simpson család egyik alkotója, Matt Groening is „Istennek” nevezte Plymptont.

Móric

[milkahegyek-blog]

Kívül sült, belül rózsaszín, legbelül véres

2014 a jazz dobok éve volt. Az Iñárritu-féle Birdman elsöprő sikere mellett Damien Chazelle Whiplash névre keresztelt rendhagyó sportfilmje volt az idei Oscar gála másik nagy nyertese – nem érdemtelenül. A kritikusok és a közönség szívét is elnyerő alkotás nem csak magasan verte hasonló tematikájú vetélytársát (Foxcatcher), de egyesek (némi túlzással) rögtön az évtized legjobb filmjének kiáltották ki.

Főhősünk egy átlagosnál kicsit makacsabb tinédzser srác, akinek legnagyobb álma, hogy elismert jazzdobos legyen. Bár a képességei adottak, elég szorgalmas és kitartó is, a vártnál sokkal keményebb munkát igényel a kitűzött cél elérése. Ennek érdekében minden mást hajlandó feladni, ráadásul egy kissé flúgos zenetanárt is kifog, aki százötven százaléknál alább nem adja az elvárásait. Ha valaki nem hozza ezt a szintet, nyilvános megalázás a jutalma. A közös gyakorlás közbeni folyamatos konfrontálódás, rivalizálás nyomán kölcsönösen formálják egymást, és alkotják a tökéletes diák-mentor párost.

A Whiplash nem története eredetiségével vívta ki nézők tömegeinek csodálatát. Egy teljesen átlagos sztorit mesél el olyan módon, hogy még a stáblista végére is alig sikerült feleszmélnem a kábulatból. J.K. Simmons csont nélkül hozza a mentor archetípusát, aki jóságos atyai tanácsok helyett virágnyelvet és udvariaskodást mellőzve sarkallja emberfeletti teljesítményre tanítványait. Lényegében ugyanazt szeretné ő is, mint zöldfülű diákja: egy rendkívüli tehetséggel megáldott dobost felkutatni, és legendássá tenni. Az ennek érdekében érzelmi és fizikai terrornak kitett főhőst Miles Teller (aki karakteréhez hasonlóan a való is életben is a dobokon játszik) kelti életre, vérrel és verejtékkel (szó szerint) megtámogatva a látványt. Az otthon feketebárányként kezelt, fejét művész pályára adó srác nyakló nélkül kapja az elé gördített akadályokat, de jó főhőshöz méltón mindig kivágja  magát sziklaszilárd motivációjának köszönhetően. A duóhoz mellékelve még kiváló, az Amerikai Filmakadémia által is elismert montázsok, és fülbemászó, a jazz iránt nem kifejezett érdeklődő néző számára is élvezhető zenei betétek járnak a csomagban. Számomra azonban a 107 perc abszolút csúcspontja a zárójelet volt. Írói érdem, hogy az egész játékidőn végigvitt, folyamatos marakodás nem egy könnyek között összeborulós, szájba rágott boldog befejezésben csúcsosodik ki. Nagymonológok helyett a film meghatározó motívumát, a zenét használják az érzelmek tűpontos leírására. Olyan intenzivitást sikerült produkálni ezzel az utolsó néhány percben, hogy a néző pislogni is alig mer, nehogy lemaradjon valamiről.

Mindezek fényében kijelenthetjük, hogy a Whiplash kevesebb néha több alapon valóban a 2014-es év legjobb filmjei között tartható számon. Nagy, látványos vetélytársai között kis függetlenként, világsztárok nélkül is képes volt brillírozni. 

Móric

[milkahegyek-blog]

Pókember és Shakespeare vágatlan találkozása

A mozi párnázott székében elkényelmesedve, az egymás után pergő előzetesek között egyszer csak felkaptam a fejem egy bizonyos „Madáremberre”. Még elég élénken élt bennem a Biutiful emléke ahhoz, hogy menten összeszoruljon a gyomrom az Iñárritu név hallatán – ezért is okozott meglepetést, hogy a nyomokban szuperhős-akciót is tartalmazó ízelítő egy Gnarls Barkley slágerrel humorosra vette a figurát. Mert így is felfogható a Birdman sztorija. Egy akciósztárként befutott, ám mára kiöregedett, lecsúszott színész némi komikummal, és még több tragikummal dúsított kálváriája ez, amiben a főhős egy Broadway darabtól várja a megváltást, a nagy visszatérést. A kívülről érkező gátló tényezők leküzdésénél viszont sokkal nagyobb feladat, hogy a saját elméjében megbúvó antagonistán felülkerekedjen.

A film abszolút bravúrja azonban, amivel szakmai elismerések tömkelegét is kivívta, nem a történetben magában keresendő. Láttunk már ilyet moziban, hogy messzebbre ne menjek, a szintén zseni Darren Aronofsky rendezésében nemrég A pankrátort, ami ugyancsak az „utolsó nagy dobásról” szól. Ami a Birdmanhez hasonlatosan azt is kiemelkedő darabbá tette, az a sajátos látásmód. V��gignézhetnénk hagyományosan felsnittelve, mindent átszövő intertextualitás nélkül is ezt a sztorit, de akkor valóban csak egy lenne az évi néhány száz amerikai stúdiófilm között. Amitől ez a verzió párját ritkító alkotás, az a komplexitása.

Az ügyesen elszórt kulturális utalások jelenlétének miértje egy szélesebb közönségre számot tartó filmben a rendező szerzői filmes gyökereiben keresendő. Ezen a szűrőn keresztül nézve komikus köpenybe bujtatott, ám komoly kritikát fogalmaz meg a hollywoodi filmgyártás jelenleg uralkodó tendenciáival kapcsolatban. A képregény-adaptációk érájában nem véletlen Michael Keaton, Edward Norton és Emma Stone főszerepeltetése, akik mind vettek már részt szuperhősfilmben. Ebben a közegben egy Macbeth idézet is békésen megfér Pókember vagy Transformers karakterek mellett, mindkét pólust némi iróniával kezelve.

Ami a bombasztikus látványt illeti, a fényképezés szerelmeseit Emmanuel Lubezki munkája bűvölheti el, aki a rendező már rutinos társaként látszólag vágás nélkül, furfangosan kialakított tereken át, valós időben lohol a főhős nyomában végig. Ez a folyamatos mozgás, a néhol diegetikusba forduló háttérzajjal, és a pörgős dialógokkal együtt olyan dinamizmust produkált, hogy bevallom, kicsit bele is szédültem. De a technika méltatásánál nem szabad elfelejtenünk, hogy nem 2014-ben találták fel a látszólag egysnittes egész estés filmet, ráadásul a Birdmannel ellentétben a hasonló próbálkozások egy része digitális utómunka nélkül valósította meg a vágásnélküliséget.

Ha az intelligens tömegfilm receptjét kellene megfogalmazni, akkor nagyjából ezekből az összetevőkből készülnének azok a darabok, amikre a kamuszemüveges bölcsészektől az hobbimozizókig bárki nyugodtan válthat jegyet úgy, hogy aztán hiányérzet nélkül távozzon. Így gondolhatta ezt az Amerikai Filmakadémia is, aki idén a legjelentősebb kategóriákban hozta ki győztesként a Madárember történetét – ezúttal jogosan.

Móric

[milkahegyek-blog]

Fiatalok, fiataloknak, fiatalokról, fiatalosan

Nemes Gyula első nagyjátékfilmjét Egyetleneim címmel indította útjára 2006-ban, aminek még gyerekbetegségeit is megbocsátottam,cserébe a 76 percen át tartó színes, szagos, hangos budapesti retroidegenvezetésért. A Moszkva tér által kijelölt sárgaköves útról nem letérő, de sötétebb, lüktetőbb, és nyersebb mesét mutatott arról, hogy milyen érzés tinédzserként elkallódni a fővárosban.

A magát korábban már kisjátékfilmben (Papagáj) és dokumentumfilmben (A mulandóság gátja) is kipróbáló rendező a prágai FAMU hallgatójaként, de magyar alkotótársakkal készítette a diplomafilmet. Egyik legnagyobb érdeme, hogy egy tulajdonképpen papírvékony történetet tudott végig magas fordulatszámon pörgetni. Az önmagában még nem tenné érdekessé a filmet, hogy egy kurvaként bemutatkozó törékeny szőkeség, és egy magát pedofilnak valló, menthetetlenül szerencsétlen nőcsábász srác után loholunk Budapest utcáin. Ám mindezt egy olyan szemüvegen keresztül nézhetjük végig, ami már-már azt az érzést váltja ki, mintha mi is a Szigeten buliznánk Tóth Orsival, vagy rólunk próbálná leudvarolni a bugyit Kovács Krisztián. Az egymást rendszertelenül váltó cselekményszálakból egyszerre bontakozik ki szerelmi történet, és burleszk elemekből építkező párkeresési hajsza, aminek a végén éppen oda lyukadunk ki, ahonnan indult az egész őrület.

Míg a filmet papíron vígjátéknak aposztrofálták, érzésem szerint az Egyetleneim éppen ezzel a tipizálással megy szembe. A közönség rossz beidegződéseire - miszerint itthon csak tizedrangú romantikus komédiák, és túlzottan „művészieskedő’ mozik készülnek - Nemes Gyula egy ízig-vérig fiatalos, merész, formabontó alkotással cáfolt rá. Ebben a mesében a vágy tárgyát többszörösen megerőszakolják, és a hősszerelmes általános iskolák előtt portyázik egy szál gerberát szorongatva. Itt nem a megérkezésre helyeződik a hangsúly, nincs sem boldog vég, sem kettőspont a tanulság előtt. Ehelyett inkább egy hangulatot ragasztanak ránk az egymás után pergő filmkockák, megragadnak valamit a 2000-es évek ifjúságának életszemléletéből, mindezt filmszerűség szempontjából is hitelesen kivitelezve. A 16 mm-re rögzített képekkel ámokfutóként bánó vágó munkáját tökéletesen kiegészítik a korszak alternatív slágerei, és mai szemmel már kellemes nosztalgiát ébresztenek a nézőben.

Annak ellenére, hogy a nemzetközi premier helyéül szolgáló Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon két díjért is versenyben volt, az Egyetleneim a méltatlanul elfelejtett mozik táborát erősíti. Erős nyitás után nagyjából 7000 nézőig sikerült felkapaszkodnia, de mikor a szintén külföldet is megjárt Goda Krisztina gyors egymásutánban előhúzott két filmet a kalapból, és nagy várakozás után megjelent az Üvegtigris második része, a közönség ismét inkább a pláza mozik felé vette az irányt. Pedig a Moszkva téren túl, a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlanon innen, Nemes nem csupán követi elődei példáját, de újakat is teremt a következő rendezői generáció számára. 

Móric

[milkahegyek-blog]

Add el nekem ezt a filmet!

A Martin Scorsese rajongói által nyilván habzó szájjal várt, a legnevesebbdíjakkal agyonjelölt A Wall Street farkasa akár jó film is lehetett volna, hanem akart volna minden áron az lenni. A veterán rendező és Leonardo DiCaprio ezúttal egy, az amerikai álomba beillő karriertörténetben váltak bűntársakká, aminek körülbelül annyi tétet sikerült adni, mintha az ember 3 hosszú órán keresztül a helyben járást gyakorolná.

Ha egy szóban kellene jellemezni a 2013 egyik legnagyobb durranásának számító A Wall Street farkasát, a megalomán lenne a legmegfelelőbb. A Jordan Belfort tőzsdeügynök életrajzi regényéből adaptált film részleteiben ugyan nem kevés alkotó bravúrt tartalmaz, de az összkép értékelésénél többet nyom a latba, hogy bizonyos idő elteltével már nehezen képes fenntartani a néző figyelmét, majd unalomba fullad. Szenvedéseimet csak az Oscar mezőnyből folyamatosan kigolyózott, ám ezúttal valóban élete alakítását nyújtó DiCaprio enyhítette, akinél a pirulák és prostik közül néha előbukkanó, és hatalmas összegeket szakító főhős szerepére aligha találhattak volna megfelelőbb színészt.

A sztori tulajdonképpen két bővített mondatban elmesélhető. A címszereplő stílusosan előadja, hogyan alapított az amerikai tőzsde fellegvárának számító L.F. Rothschild brókercég összeomlása után saját vállalkozást, és virágoztatta fel a semmiből istenadta tehetségének köszönhetően. Ezzel azonban magára vonta egy tipikus, makacs szövetségi ügynök figyelmét, aki szépen lassan felfejtette a cseppet sem legális ügyletek körülményeit, majd végül kihúzta Belfort lábai alól talajt. Egy számok mátrixában létező szakmáról nem könnyű úgy mesélni, hogy a laikus néző számára egyszerre követhető és szórakoztató is legyen, de a papírmasé karakterek, és már-már ismétlődőnek tűnő jelenetek sem segítettek abban, hogy érdeklődéssel várjam a történet következő lépését.

Minden hibája ellenére nem mehetünk el amellett a tény mellett sem szó nélkül, hogy A Wall Street farkasa hatalmas siker volt világszerte. Az első teljes egészében digitálisan forgalmazott filmként jegyzik, és Scorsese eddigi legtöbb bevételt hozó alkotásaként. Ezekhez az eredményekhez valószínűleg az is nagyban hozzájárult, hogy a rendelkezésre álló 179 percben a készítők nem spóroltak az explicit szexjelenetekkel, a trágár kifejezésekkel, és a kis zacskókba porciózott porcukorral drogokkal, ami – mint kiderült – a Wall Street elsődleges mozgatórugója. A Hobbit trilógia soros epizódja, és a fiatalabb közönségre is igényt tartó Frozen mellett (az aktuális képregényfilmeket megelőzve!) 2013-ban a tőzsdecápák világa vonzotta a legtöbb nézőt a filmszínházakba, ezzel nagyjából lefedve az utóbbi évek hollywoodi filmjében uralkodó tendenciákat. Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy az életrajzi adaptációk, szuperhős franchise-ok, és a sorra érkező animációs mozik között egy jó Scorsese film még mindig kirívóan intelligensnek minősül, éppen csak egy határozottabb kezű vágóra lett volna szüksége A Wall Street farkasának.

Móric