probabilit-y

[probabilit-y]

2022. február 24. 3:48

Szóval megint ott tartok, hogy muszáj leírnom (pedig az elmúlt időszakban volt párszor, hogy sokkal nagyobb szükségem is lett volna rá, mint most..) A szokásosnál is gyakrabban ugranak be emlékek. Természetesen nem az a fajta, amire örömmel gondolnék vissza.

Haladtam valamennyit az öngyűlölet mértékének csökkentésével és általában a hasonló, véletlenszerűen feltörő, leírhatatlanul fájdalmas -természetesen az ostobaságomból vagy szerencsétlenségemből fakadó- emlékeket végül sikerül ignorálni némi szenvedés után. Jelenleg sem vagyok nagyon másképp, talán kicsit nehezebb. Nem ez a lényeg.

Sokszor próbálom ilyenkor felmérni, pontosan mi is a problémám. Mármint az nyilvánvaló, mi okból lőném főbe magam legszívesebben a konkrét incidensektől, arra törekszem ilyenkor, hogy a személyiségemben megtaláljam, mi is okozhatta a bakit. Általában sikerül kiötleni valami megoldást, megtalálni az énem hibás részét és ilyenkor jutok arra, milyen jó is lenne, ha

formálhatnám csettintésre az személyiségemet

meg, ha

bizonyos emberek emlékeiből kitörölhetném magam, hogy újraformálhassam a rólam kialakult képet .

Na itt a lényeg, ugyanis ezzel egy bökkenő van. Nem tudom, milyennek is akarom pontosan azt a képet. Nem tudom, milyen ember akarok lenni. Szinte egyáltalán. Van 1-2 tulajdonság, amit mérhetetlenül sokra tartok, de tényleg egy-két ilyen van csak. Ez elég elkeserítő, de mellette meg is ijeszt. Sosem voltam a döntések embere, de ez..

Miért van így? Normális, hogy ez így van?

Ha azt nem tudom eldönteni, milyen ember akarok lenni, mégis hogyan döntsek el.. bármi mást?

a.y.

[probabilit-y]

2021. március 29. 2:15

Talán kijelenthetjük, hogy mindenki különlegesnek tartja magát.

Többé-kevésbé van is igazság alapja, hiszen törvényszerű: képtelenség ugyanúgy megélni két különböző életet, az agyunk és a körülmények sem teszik lehetővé. A puszta létezés ellehetetleníti. Viszont valljuk be, ez nem így értendő. Természetesen szubjektív, hogy ki, mit illet ezzel a jelzővel, de biztosan van valami közös igazság.. biztosan megítélhető, hogy nagy átlagban mit/kit neveznénk így. Kérdezni sem kell, én is ezt gondolom magamról. Azonban minél több embert ismerek meg, minél több tapasztalatot gyűjtök, illetve tágítom képzőművészeti ismeretségem, annál inkább bizonytalanodom el. Nem egyszer hallottam már -kontextussal, kicsit kacifántosabban-, hogy 'máshogy látom a dolgokat, mint az emberek', 'kivételesebb világnézetű vagyok', 'mások nem gondolkodnak ilyen mély témákról', 'nem érti meg a problémáimat senki' és társaik..... (az utóbbi kettő a személyes kedvencem).

Mégis hogy lehet ezt gondolni?

Bután hangozhatnak így, ebben a formában és lehet mondani, hogy " Hmm.. talán szofisztikáltabb, értelmiségi társaságot kéne keresni..", de nem. Itt nem erről van szó. (persze ott kevéssé jön elő a téma, valóban kevésbé probléma)

Elképesztően bosszant az emberi hiúság és önzés. Hogy tudnak(/unk) ennyit magukkal foglalkozni, majd az önanalizáció teljes kudarcáról tudomást sem venni? Persze ez esetben evidencia, hogy a kudarcot nem ismeri fel az illető.

Nem lehet mindenki különleges. Egyszerűen elveszne a szó értelme.

Nehéz ezt elfogadni, de valószínűleg te és én is átlagos emberek vagyunk sablonos élettel. Nem hazudhatjuk tovább, hogy nem így van, ez a kegyetlen, elkeserítő, depresszív valóság.

a.y.

[probabilit-y]

2021. január 25. 2:46

"szerintem nem kéne ezt folytatnunk.."

ez jár a fejemben. bár nem vagyunk együtt, mégis úgy teszünk. teljesen ártatlan, csak jól érezzük magunkat, de nem helyes. tudom, hogy nem szeretsz, én sem téged. ez biztosan nem szerelem és nem is fogunk egymásba szeretni. nem fogsz belém szeretni. nem vagyok az eseted. nem vagyok érzelem vezérelt, nem vagyok törékeny, nem fázom és kérek kölcsön pulcsit. nem a hagyományos értelemben vagyok kiszámíthatatlan. nem birtoklom A nő jellemző tulajdonságait, nem az vagyok, akinek -valószínűnek tartom, hogy a tudattalanod vagy te magad- látni akarsz. lehet, hogy számodra Ő létezik, sőt, lehet, hogy ő a legutóbbi exed. de nem ez lényeg.

nem tudlak szeretni. nem úgy. akarlak, de nem tudlak.

szerintem ne folytassuk

a szex nagyon jó veled

a.y.

[probabilit-y]

2020. november 04. 20:20

nem is tudom. sokszor van, hogy olyan személy talál meg, aki tökéletesnek tűnik. a főbb személyiségjegyei, a kinézete, a stílusa, az érdeklődési köre.. elméletileg ‘passzol hozzám’, érdeklődik irántam, akár a fizikai vonzalom is megvan és mégis.. semmi.

most jönne az a rész, hogy arra panaszkodom “bezzeg, aki rosszul bánik velem...”, “bezzeg, aki nem elérhető számomra...”, de nem. semmi. mintha a logikus gondolkodás uralna. de olyan szinten, hogy bár tudatosan kerülni, ill kizárni tudom az olyan embereket, akik nem adnak hozzá semmi építő jellegű vagy bármi pozitív értéket a mindennapjaimhoz, hozzám, azonban érzéseket nem tudok generálni. 

miért nincsenek komoly érzelmeim?

néha úgy érzem, hogy még a szikrája sincs meg bennem. nem feltétlen romantikus fajta érzésekről lenne szó -bár ez a poszt lényege jelenleg-, időről időre fel kell elevenítenem érzelemdús pillanatokat, hogy ne higgyem magam szociopatának. persze szó sincs róla, hogy az lennék.. igaz, ha jobban belegondolunk, úgy sok minden jóval egyszerűbb volna

a.y.

[probabilit-y]

2019. március 18. 20:43

Annyira jó lenne meghalni.

Csak meghalni. Következmények nélkül. Nem törődve azzal "mennyi mindenért érdemes élni" mert ez egy kibaszott nagy kamu, nem számítana semmit, nem számítana senkinek. Egy ideális világban.

De ez kibaszottul nem így megy.

Az embereknek kibaszottul nincs joga eldönteni, hogy akarnak-e élni vagy sem.

Nem értem, hogy ez miért jó.

Az életet csak túlélni lehet, átélni NEM !

a.y.

[probabilit-y]

2018. november 28. 1:04

Élünk. Mert muszáj.

Érdekes. Mit jelent élni? Mert én nem érzem, hogy élnék...

Természetesen érzem, ahogyan a szívem lüktet, ahogy vért pumpál az ereiemen keresztül a testrészeimbe. Érzem ahogyan beszívom a tüdőmbe a levegőt, majd kicsit 'molekulárisan megvaltoztatva' kiengedem.

Vagy máshogy kéne értelmeznem?

Rendben. Rendes életem; van átlagosnak mondható családom, átlagosnál valamivel jobb mentális és fizikai adottságok (nem mintha egy, étertenék ezzel, de elméletileg igaz..), tanulok, sportolok, több hobbim van.

De ez sem jó. Mindezek ellenére sem érzem, hogy élek.

Komolyan ennyi lenne? Ennyinek örülnöm kéne? Hogy egészséges vagyok, rátalálhatok a szerelemre és egy kis szorgalommal, illetve szerencsével egy magasabb színvonalú életet folytathatok?

Nekem ez nem elég. És nem tudom elfogadni, hogy annyi embernek igen. Miért tudnak beletörődni? És én miért nem?

Rohadtul felesleges ez az egész.... Végig szenvedni az egész életemet -mert csak azt lehet ezzel a tudattal- majd érték szintén mint porhüvely meghalni. Elpusztulni. Feledésbe merülni, ugyanis hacsak nem egy csodálatos művészi alkotást hozok létre vagy egy förtelmes, moralitásban hiányt szenvedett gondolatot valósítok meg, bizony nem lesz tudomása rólam senkinek halálom után csupán néhány évtizeddel. (És ez esetben még igen csak kegyes voltam rokonaim memóriájának megítélése kapcsán..)

Nem akarok élni. De muszáj.

a.y.

[probabilit-y]

2018. október 07. 23:41

Életérzés, felfogás, tapasztalat. Nap-estig sorolhatnám mi mindent magában rejt a zene. Miért élünk, halunk, miért szeretünk, utálunk, mi minden ér bennünket.

A zene az egyetlen dolog ami segít túlélni az életet.

Örök. Jellemez. Éltet.

a.y.

[probabilit-y]

2018. augusztus 20. 0:56

Idézet.

"[...]Tudni és nem tudni, tudatában lenni a teljes igazságnak s közben gondosan megszerkesztett hazugságokat mondani, egyidejűleg két egymást kizáró vélemény birtokában lenni, tudva, hogy ellentmondanak egymásnak és mégis hinni mindkettőben, logikát alkalmazni logikával szemben, elutasítani az erkölcs fogalmát s közben mégis igényt tartani rá, hinni, hogy demokrácia nem is létezhet, s ugyanakkor, hogy a Párt a demokrácia őre, elfelejteni valamit, amikor felejteni kell, aztán ismét emlékezni rá, amikor arra van szükség, majd azonnal ismét elfelejteni, s ezenfelül még ezt a módszert alkalmazni magával a módszerrel szemben - ez az utóbbi volt a legkörmönfontabb az egészben: tudatosan tudattalanságot előidézni s aztán elfeledkezni a végbevitt önhipnózisról. [...]"

~Orwell~

a.y.

[probabilit-y]

2018. június 23. 1:48

Sokat gondolkoztam. Mi az, amivel kezdhetném?

Valószínűnek tartom, hogy valami olyasmi fordulhatott meg a fejedben: "Mit cifrázza? Nem nagy ördöngősség... csak le kéne írnija azt, ami az eszébe jut." De hát pont ez a probléma! Ennyi gondolat mellet mégis hogyan választhatnék ki egyet....?

Bizonyos, hogy sokatoknak szöget ütött a fejében, mégis minek a sok gondolat... miért nem kímélnek meg az álmatlan éjszakáktól, érthetetlen gyorsaságú elszaladó óráktól, figyelmen kívűl hagyott lehetőségektől? Mennyivel egyszerűbb lenne (az így is szörnyen bonyolult) életünk, ha nem kavarogna elménkben ezer, meg ezer fárasztó felvetés, elmélet, emlékkép és még soralhatnám... no meg ott van az a fránya képzeletünk, melynek köszönhetően, hogyha éppen semmi értelmes nem jut eszünkbe, természetes olyanokon kezdünk agyalni "Mi lenne, ha...", illetve "Bárcsak..." megszámlálhatatlan folytatással. Mindezt természetes olyan időpontokban, szituációkban, amikor nagyon jól jönne a higgadt, tiszta gondolkodás, vagy éppen a letisztult elme (esetleg egy kis alváshoz...).

Tehát nincs könnyű dolgom. Igazán nem állíthatod az ellenkezőjét.

És most igen, leszek oly pofátlan, hogy egy ilyen monológ után ennyivel zárjam soraim. Kellemes párbajt a gondolataiddal!

a.y.

[probabilit-y]

2018. május 16. 2:10

Nehéz nem sablonos szöveget létrehozni miközben leegyszerűsítve, könnyedén, érthetően akarok írni. Esetenként megőrizve egy-egy személy anonimitását.

Nem értek valamit.

Miért hiszi mindenki, hogy a világ nagy igazságaira mind rájön, ő, elsőként, vagy, hogy nagy, világ megváltó dologra született ?

Káros saját magunkat, az önön által kreált tévhitek védőfóliájába csomagolni. Jó lehet, de egyszer ki kell... ki kéne pukkasztani azt a bizonyos buborékot.

a.y.