#összetört bennem valami

[pokolbol-fel-aztan-vissza]

Valami eltört bennem,

valami megtört,

különben nem tudtam volna egyik napról

a másikra kiszeretni belőled,

hiszen eddig évekig nem voltam rá képes.

Valami eltört, valami megtört.

Azt hiszem, most tényleg

összetörted a szívem.

[ludmillaignatenko]

Ez a rideg, szótlan, érzelemmentes, hideg, távolságtartó felszínes fos. Bár, az egész családunk működése ezen alapszik.

Mindenki szorong. Nyilván ebből van a cigi, pia, kábszi. Vagy az izgulás, a folyamatos lábrázás, a belső feszültség. A kiüresedett lélek. A fásultság, a valamibe menekülés. A feladatokba, a munkába, az ivásba. Ezt a mérhetetlen ürességet és szorongást el kell kerülni, mert szétbassza az agyadat. Hangoztatni kell, hogy én jól vagyok, mert a pozitív gondolkodás segít. Elnyomni mindent, ami nem odavaló, mert nincs rá megküzdési technikánk. Nem tanultuk meg már generációk óta. Persze, a gerincbetegség és az IBS öröklődő hajlam. HAHA

Az elfojtott minden, a folyamatos szorongás és az üresség már máshogy nem tud kijönni. Az állandó nyugtalanság, a megbaszódás. A tehetetlenség, a megfulladás, a keserűség, a vegetálás, a lebegés. A néma haldoklás. Ezek szépen be vannak csomagolva egy ládába, ami mellé betontömböket pakolunk és hermetikusan lezárjuk, még rakunk rá egy sárga-fekete „radioaktiv” jelzést is és bedobjuk az tenger mélyére, hogy esetleg az ara járó világítószemű-csúnya-mélytengeri hal megtalálja. Ha nem is találja meg, talán vadászat közben nekimegy. Meglátja a piktogramot és még ő is tovább úszik. Ebben a ládában mérhetetlen elfojtás van, ami felemészt napról napra. Ami gátol, akadályoz abban, hogy éljek. Mert ez nem élet! Ez valami kívülről egy nagyon puha, illatos, rózsaszín szétfolyt húsdarab. Ami tönkretesz. Tönkretesz. Tönkretesz.

Minden nap egy keveset leharap belőlem valami. Pedig egész jól be van csomagolva a radioaktív ládikám, de mégse elég jól, mert ereszt. Annyira mélyen van pedig, hogy a tenger azon részén már nem látszik semmi. De, érzem mégis, hogy ereszt a láda.

Olyan régóta harapdál le belőlem az a valami, hogy nem értem, hogy még miért vagyok.

Vagy lehet, hogy már nem is maradt semmi belőlem?

Ez nem tudom, hogy jót jelent e vagy rosszat. Hogy teljesen elfogytam e már. Ha igen, akkor mi vagyok? Ha nem, akkor meddig bírom ezt a szenvedést? Újradefiniáljam magamat? Vagy előtte még teljesen el kell fogynom? Ha elfogyok, leszek-e még új valaki belőlem?

Ez egy növekedési ugrás? El kell temetnem a ládát? Fel kell hoznom a ládát és ki kell nyitnom? Mikor lehet teljes életet élni? Ki lesz az, aki megtanítja, hogy kell csinálnom? Magamat kell felnevelnem? Vissza kell nyúlnom magamért, amilyen koránra csak tudok és magam mellé kell állnom?

Mintha lenne bennem egy gomb… vagy nem is gomb… egy tornaórán használatos gát, talán betonsorompó. De, ez egy kőfal, ami miatt beleragadtam volna ebbe a mocsárba. Az agyam, ha 5 évvel korábban lennénk, nem gondolkodna. De, mintha összetört volna valami… a lábam talán… vagy be lenne betonozva… lehet, hogy nem csak a lábam van, hanem a mellkasomig vagyok bebetonozva. Mozgásképtelen vagyok, ami megijeszt. Meg vagyok dermedve / kővé váltam. Nem tudom, merre tovább.

Mindentől félek.

Magányos vagyok.

Le vagyok fagyva.

[camillaire]

Szia, hogy vagy?

Zavartan: mintha összetört, kialudt volna bennem valami, amiről azt se tudtam, hogy ott van a szívemben. Remény, szikra, tűz? Vagy talán szégyen ez: mint akit rajtakaptak, hogy újra érez, mielőtt tudta volna, hogy mit? Megváltozik minden. Zárt ajtók mögül nézek rád, a kulcslyukon át, és suttogni fogom csak, amit mondani kell. Távolabb és idegenebbnek kell lenned, mint mikor még azt se tudtam, hogy létezel.

[yeyjj]

belefáradtam, hogy mindig azon gondolkozok, milyen lenne ha szép lennék.

@ngydoraa

[hianyod-mar-faj]

2022.08.28. Kis harcos.

Az elmúlt másfél év maga volt a pokol. Mikor kiderült, hogy beteg vagy minden megváltozott. Féltettelek, féltettünk. Mindezek ellenére te reményt adtál nekünk, hogy megfogsz gyógyulni és mi hittünk neked. Annyi akarat erő volt benned, hogy kételyek nélkül hittem benned.

Fél éve viszont fenekestül felfordult minden. A rák megmakacsolta magát, és újra kiújult a daganatod. Akkor ott, azt hittem ennél nem lehet rosszabb. A kezeléseket folytatva egyre csak romlott az állapotod, én pedig egyre inkább féltettelek. Viszont te még akkor is azt mondtad nekem, hogy megfogsz gyógyulni.

1 hónappal ezelőtt már tudtam, hogy semmi nem lesz oké. Miután bekerültél a kórházba és napról napra gyengébb lettél, rettegtem. Tudtam, hogy el fog jönni a nap mikor szembe kell néznem a ténnyel, hogy az élet nélküled fog tovább menni.

Tegnap, mikor megtudtam, hogy elmentél valami összetört bennem. Úgy éreztem magam mint aki kapott egy kibaszott nagy pofont. A földre esve zokogtam és nem akartam elhinni, hogy mi történt. Pokolian fájt… egészen addig ameddig nem tudatosult bennem, hogy neked így már sokkal jobb. Megszűnt a fájdalmad.

A sírást abba hagyva elkezdtem gondolkodni… hogy milyen bátor és erős voltál végig. Sosem hisztiztél, vagy sírtál mert fájt valamid. Nem akartad, hogy tudjuk valójában mennyit is szenvedtél. (…) a végén arra jöttem rá, hogy iszonyatosan büszke vagyok rád. Harcoltál, küzdöttél és megmutattad milyen egy igazi hős. Mert a szememben te az voltál, és maradsz is.

Nyugodj békében kis harcos, legyen neked könnyű a föld. (2013-2022)

[azalmodozoangyal-818]

utolsó üzenetem neked Sz!

Nem tudom, hogy kéne ehhez hozzákezdeni, túl sok minden kavarog bennem. Talán azzal kezdem, hogy is találtam rád. A lelkem mélyén éreztem az első beszélgetés óta, hogy jól egymásra fogunk tudni hangolódni,de betudtam ezt egy újdonságnak.A két összetört szív egyszer csak egymásra talált egy tök átlagos nap után. Nem gondoltam, hogy egy közös koli szoba és két összetört kislány így fog egy hatalmas káoszban némi boldogsággal az élni az életben. Aztán egyszer már csak azon kaptam magam, hogy nálam töltötted a hétvégéket,féltem mindig attól, hogy csalódni fogsz bennem.Féltem attól, hogy csalódok, féltem,hogy fájni fog ha ennek vége, de az azt követő időszakból azt következtettem, hogy ettől a búcsútól nem kell félnem, nem történhet meg, de mivel ezeket a sorokat gépelem, csak csak vége lett. Amíg velem voltál sok minden másképp volt, valaki ismerte minden mozdulatom, ez a valaki te voltám... Sosem tudtam miért szeretlek annyira nagyon, de volt egy külön világunk. A kapcsolatunk nem volt titkos, mindenki tudta mennyire jóban vagyunk, hiába figyelmeztetett mindenki, hogy rossz hatással vagy az életemre, nem foglalkoztam mások véleményével. Szerettél, ebben sosem kételkedtem egy pillanatig se... de valami olyan gyorsan megváltozott benned, ami után utaink mindig újra és újra keresztezték egymást, de most már nem így lesz. Többet nem fogok neked anya főztjéből vinni , nem fogunk délután hatalmasokat kacagni. Többet nem simogatlak elalvás előtt és nem is fogok hozzád bújni,mikor az ölelésedbe menekültem a világ elől. Nem fogunk már közös inni és elfelejteni a dolgokat és nem is fogunk reggelente együtt ruhákat próbálni. Többet nem filmezünk közösen és nem isszuk a helleket addig amíg a hasunk nem fáj. Eljött a nap mikor másokkal folytatod a napjaid,mással töltöd az életed és már csak néha egymás emlékeiben élünk tovább. Nem az fáj amiket mondtál rólam, hanem hogy a Te szádból jöttek ki. Hiányzol és fogsz is, de megtanulok ezzel együtt élni. Kérlek vigyázz magadra és télen öltözz fel rendesen, nyáron pedig fogyasz elég folyadékot, nehogy rosszul légy. Ég veled!

[elegvolt]

emlék

Mondanom kellett volna valamit, kiabálni, sírni vagy bármit amivel kimutathatom, hogy fájt, fájt minden egyes szavad. De ehelyett csak álltam ott, némán, mozdulatlanul és éreztem, hogy valami összetört bennem.

[f-l-e-u-r-i-s-t-e]

Fogadjunk észre sem vetted, hogy mennyire önző voltál. Hogy kihúztál engem a mélyből, megmutattad milyen határtalanul boldognak lenni. Miattad új emberré váltam, hittem benne, hogy a csodák léteznek. Majd váratlanul eltoltál magadtól, kihasználtál, átvertél, és azt hitted ez így rendjén van. Visszaestem, de olyan mélyre, mint még soha. Azt hiszed, mások érzelmeivel szórakozni jó vicc, mi? Tudod te, mit éltem át miattad? Hogy mennyi minden megtört bennem? Hogy a tetteidnek súlya van? Hogy miattad nem tudok bízni, szeretni? De te leszarod, hisz nem neked fáj, akkor meg minek érdekeljen, igaz? Akármennyire próbálhatod ebből kimagyarázni magad, de igazán észre vehetnéd végre a saját hibáidat. És nézz mélyen magadba, mert az, hogy összetörted a szívemet, nem vicc, hanem valami olyasmi, amiért egy ember megbocsátást sem érdemel.

[starmythelonesurvivor]

Van az a srác...

Egy kicsit Önmagamra emlékeztet, csak összetörtebb, és radikálisabban önpusztító verzióban. Körülbelül 2,5 hónapja ismerem, nagy erőkkel udavarol nekem, de igazából nem sietet, ad nekem időt...az A. utáni időszakomban igazából míg segített is felállni a padlóról, és míg a siralmaimat is hallgatta, amit úgy adtam elő, mintha csak a barátomban csalódtam volna. És Én tényleg próbáltam neki esélyt adni, de nem érzek semmit, nincs ezen mit szépíteni. A főbb tulajdonságaiban egy meseköny. Ha megkérdeznénk, hogy mit keresel a párodban, mit vársz a sráctól/lánytól, akivel össze akarsz jönni, valószínűleg kipipálná az összeset. Megértő, érzelmes, értelmes...tulajdonképpen végig a legrosszabb Önmagamat mutattam neki, nem az eladásra szánt önkéntelen kirakatot, egy hisztis, depressziós, pesszimista, szókimondó förtelem voltam. A vizsgaidőszakban is végig támogatot...de megfojt, eddig míg jó volt, inkább potitív, mint negatív, valamennyire jelen tudtam lenni, és odafigyelni rá is, de most már egyszerűen csak megfulladok. Állandóan irogat, nyaggat, hogy találkozzunk..."ma egész nap csak a Tiéd leszek", "Érted bármit", "Ne haragudj, hogy ma nem voltam eleget jelen"(egész nap írt, Én vagy 3x válaszoltam, már nekem kínos). Beszél a mentális bajairól, a családjáról, a barátairól...és már egy ideje csak idegesít, azt érzem, hogy nem érdekel, nem akarom meghallgatni, nem szeretnék segíteni rajta, de ez szörnyen kegyetlen, mert ugyanerre használtam. Kihasználtam érzelmileg egy sérülékeny, aranyos, rendes srácot, akit már ígyis rengeteg kudarc ért, és már egy ideje tudatosult bennem, hogy ennek nem lehet jövője, és most nem merek véget vetni az ismeretségnek, már alig vagyok jelen, minden terhet jelent, de nem vagyok képes megmondani neki...nem szeretnék mígegyszer találkozni sem...fizikálisan sem mondom, hogy nem vonz, de...de nekem túl vékony, meg a személyisége is...a férfiakban tudat alatt a széles, zömök testet, és a problémamegoldó készséget keresem, mert az hiányzott a gyerekoromból, elhagyott, összetört nők az életük romjain. És igenis képes vagyok megoldani a helyzeteket, százszor is...nevetséges, de már nem hányok vezetés előtt, ha kell közlöm anyámmal, hogy fogja be, majd Én visszatolatok a jeges lejtőn, megvarrom a ruháim, főzök magamra, ha nem jön össze valami," legfeljebb " egy kis hiperventilálás után összeszedem magam, és átgondolom. Mikor az exemmel voltam elvártam, hogy viszont ne Én legyek a fizikai helyzetek irányítója...lejött dédnagyanyám biciklijéről a lánc, régi nagyi verzió, és tudtam, mit kell csinálni, de néztem rá, azt momdta a tekintetem, hogy "Naaaa, most mi legyen, old, Te vagy a férfi, ha azt akarod, hogy boldoggá tegyelek az ágyban, akkor igenis old meg!"

Ennyire sekélyes, és furcsa fétisem van, megvédem magamat, de ha van mellettem egy "férfi", öntudatosan a háttérbe vonulok...persze Én raktam vissza azt a láncot, és utána már csak lefelé volt...egy szimbolikus pillanat a bomló kapcsolat felé. A. akartam védelmezni, pedig gyakran nem is volt rá szüksége, és ha szükségem volt rá, Ő is megtette, sőt a mai nap is megtette, meg egy héttel ezelőtt is. Biztos, hogy már nem szeretem, de az is biztos, hogy őszintének kéne lennem a másik sráccal, nem ezt érdemli...mindent szeret, amit mondok, csinálok...és ez az agyamra megy...miért ilyen a világ?! Egyszerű választás lenne, de inkább egyedül, miatta nem szeretnék lemondani az ismerkedésről, jön a nyár, bekerülök debrecenbe, majd pestre, közben Z-vel Zágrábban is leszek...előttem a nyár, álmodok, remélek, és hiába erőltetem, Ő nem lehet benne...

[diogenesz2020portugal]

Ágoston László

   Az élet a legnagyobb rendező. Amikor Bayer Zsolt szavai kerültek elém a "mocskos n**gerek testtartásáról" éppen Gershwin Porgy és Bess-e ment a háttérben. Tudod, opera a feketék életéről a múlt század elején...Kérdezték a kiköltözésemkor, hogy átéltem-e kultúrsokkot. Át. Hazalátogatva.Ez a mondat: "kibaszott n**erek mocskos bakancsát kell csókolgatni, és önfeledten mosolyogni hozzá?", amelyet a magyar állam által lovagkereszttel, saját műsorral és rengeteg támogatással kitömött publicistája korábban tudott leírni, vagy a Vadhajtások "a mocskos n**ger banánzabáló fekete szarok fosztogatásait és a terrorista antifák harcairól" szóló posztja ebben a világban nem értelmezhető.Azt hiszem, kimondhatom, hogy itt börtön járna érte. És a világ összes nem fasiszta államában.És ez nem valami píszí hülyeség. Ez nem kényeskedés. Ez nettó köztörvényes lenne egyébként otthon is, ha lenne még jogállam.Én azt hiszem, tudok írni. Jól és kifejezően. De most mégsem tudom leírni azt az érzést, ami bennem van. Nem csalódás (ennyi év után ugyan miben), nem fájdalom, nem felháborodás.Undor. Az érzés, hogy nekem ehhez semmi közöm. Szégyen. Nem csak amiatt, aki ezt leírja, de a szerkesztő miatt, aki ezt kiengedi, és az olvasó miatt, aki bólogat hozzá, és az okoskodó miatt, aki próbálja relativizálni, hogy ez nem fasizmus.De. Ez az.Aztán a felháborodás - gondolom én - hatására cserélik a "mocskos niggert" "mocskos bűnözőre". Mintha ez számítana. Mintha már nem hangzott volna el korábban is.Mintha azoknak a lelkében a kételkedést és az ellenállást, akik olvassák a Lovagkeresztest, nem csiszolták volna már fémtisztára a korábbi évek förtelmei.Amikor ez az ember állami kitüntetést kapott, és megígérte, hogy innentől felnő a címhez, nem fog mocskot önteni magából, nyilvánosan adtam neki erre esélyt. Azt mondtam, várjuk ki, mi lesz belőle.Ez lett. Tudod mit? Sosem gondoltam, hogy ezt valaha kimondom, de most megteszem:szégyen, hogy nekem kellett elköltöznöm. Szégyen, hogy nekem kellett önkéntes száműzetésbe vonulnom. Mert a magyar ember nem ennyi. Magyarország lehet összetört, meggyalázott, lehetnek milliók agymosottak, de kikérem a nemzetem nevében, hogy az emberiség söpredéke lennénk.És amikor a Magyar Nemzetben meg a Magyar Időkben meg a Magyar Televízióban ilyenek elhangozhatnak, letűnt ordas korok csőcselékeként kezelik a népet, amelyből származom.Ennyire nincsen lent a színvonal. Ennél többek vagyunk. Az a nép, amely megszülte Radnótit és Bartókot, a tudósainkat, a sportolóinkat... nem... visszautasítom!Csak szabaduljunk már fel ez alól az átoksúly alól!(A szavakat én csillagoztam ki, az eredeti szerzők nyilván nem.A képen: egy meglincselt, felakasztott fekete körül fotózkodik a tömeg. Ezek a jelentek még kicsit több, mint fél évszázada is előfordultak az Egyesült Államok déli részén.Ha szeretnéd érteni, mi miért történik, nézd meg "A komornyik" (The Butler) című filmet, vagy a 13 című ingyenesen is elérhető dokumentumfilmet ezen a linken:

https://www.youtube.com/watch?v=krfcq5pF8u8

[csacskamacskamocska]

Egyszer egy pasi

azt mondta, hogy ő amikor ismerkedik a társkeresőn, mindig megkérdezi a másikat, hogy van-e valaki a szívében vagy az ágyában. Nem fejtette ki, de gondolom nem akar fantomokkal hadakozni. Meg arra sem akarja pazarolni az idejét, hogy kapcsolat építés helyett összetört szíveket ragasztgasson. Ez a doktorosdi ritkán alakul jó kapcsolattál. Ennek is megvan a maga pszichológiája. Hálásak vagyunk azoknak, akik mellettünk vannak a bajban, de az érzés, hogy nem tudunk domináns, kivételes példányai lenni a nemünknek (hiszen tudja, hogy hogy nyígtunk, sajogtunk, emésztődtünk) nem bír szerelmet szülni, csak erős barátságot és/vagy hálát. És egy stabil szeretőt kipöckölni a pozíciójából, az is felesleges többletmeló és megalázó is, na, lássuk be. Ezen gondolkodtam ma hajnalban, hogy az egyetlen alkalommal mikor a társkeresőn egy kedves, csinos pasasra találtam és egyáltalán felmerült bennem, hogy mi a fasz legyen most, megkérdeztem Logant, hogy mit csináljak. Elég egyszerű (bár szemérmes) volt a válasz. Neki mindegy, de úgy sejti, hogy én nem ettől a pasastól várom a szerelmet, ezt vegyem azért figyelembe. Nem mondta azt, hogy hajrá, csináld, majd elsöpör mindent az új kapcsolat, az érzés, aztán tart amíg tart, de legyél kicsit boldog, élvezd hogy szeretnek, szexelj, aztán, ha nem működik a dolog, majd lesz más. Azt mondta ami a dolog veleje volt. Mert tudta, hogy nem lennék boldog. Ezen gondolkodtam ma hajnalban, hogy eddig azért nem foglalkoztam a társkereséssel, mert se magam se mást nem akartam becsapni. Nem akartam úgy ismerkedni, hogy közben azt lesem, hogy valaki más mit csinál, kit lájkol, kivel flörtöl, és azon emésztődöm, hogy miért nem engem szeret. És azt az embert sem akarom becsapni, aki esetleg tiszta erőből benne van a kapcsolatépítésben és elhalmoz figyelemmnel meg szeretettel, és nem tudja, hogy és titokban azt lesem, hogy valaki más mit csinál... Hát, brrrr. Szóval, bár a tanács mindig az, hogy vesd bele magad, és csináld, mert, ha nem lépsz esélye nincs, hogy rád találjon a szerelem, majd egy új pasi, egy új izgalom elsöpri a régi kapcsolat mindenét is, én jobban szeretem azt, amikor derűsen lépek tovább. Biztos benne van ebben az is, hogy egyszer megcsaltam azt, akivel éltem, és én többet sem magamat, sem mást nem akarok megcsalni. Egy botlás az botlás. Kettő már jellemhiba. Van egy lány, akiről a mai napig azt gondolom, hogy azért aktív egy csoportban, mert ott van a pasi, akibe szerelmes volt, akivel volt valami kapcsolata, talán nem is egyszer, de aki végül elutasította őt. Lehetne mindenfelé aktív, de ő ott aktív, ahol van rá esély, hogy ez a pasi látja, és látja, hogy mit veszített. Nem tudom letenni ezt a kényszerképzetet, pedig sem ő sem a pasi nem része az életemnek sehogyse. És mindketten együtt élnek valakivel. Csak a lányon nem látom, hogy azzal a valakivel élne, hanem az internettel él, nekem úgy tűnik, vagyis ezzel a csoporttal osztja meg minden gondolatát, kreativitását és bajait. Egyre inkább úgy gondoljuk, hogy normális az, hogy az ember nem a párjával vagy a barátjával osztja meg a dolgait, hanem egy virtuális közösséggel. Mert onnan sokkal több inger érkezik vissza. A kapcsolat meg kiüresedik, unalmassá válik.  Néha elgondolom, hogy az itteni, hajnali posztjaim miről fognak szólni majd, ha rám talál a szerelem. Leírom-e a bármit is vagy a kapcsolatba teszem bele, az érzelmet, az őszinteséget, az összes energiát és időt, mert tudom, hogy minden szalmaszál amit nem ott rakok le, valamikor hiányozni fog belőle. Oh persze, a szabadság meg a szabadság meg a szabadság! Minden szalmaszál, amit az ember nem rak bele egy kapcsolatba, az hiányozni fog belőle.

[yeyjj]

EMBEREK

undorító, ahogyan

egymásra néznek,

beszélnek egymáshoz,

viszonyulnak egymáshoz

ítélkeznek,

fájdalmat okoznak,

összetörnek,

csak magukra gondolnak,

kigúnyolnak,

hazugságot híresztelnek,

tönkre teszik a másikat,

hisz természetesen az emberi alapelv: Ha nem csak magaddal foglalkozol, akkor véletlen másoknak is jobb lehet.

@kislanynak-alcazott-ordog

[ejfelikivansag]

Egyik pillanatról a másikra azt éreztem, hogy összetört bennem valami.

[gondolataim-1]

Érzéseink oly hidegek, szinte remegek.

De sosem felejtem azt az estét

Mikor könnyeim folytak arcomon

Majd legördültek a karodon.

Azon az estén valami megváltozott,

Igen hisz érzem hogy szeretetem mi árad feléd

Sose leli meg a helyét.

Annyi a kérdés bennem mire választ nem lelek,

hogy versbe rímelve epekedve tippelek..

Mi mást is tennék hisz most is válaszod várom

Ami megérkezik pár óra múlva

Mikor a kétség, és félelem megevett

Mert te akit én szeretek elengedted a kezemet, s összetörted a szívemet.

[loveispain420]

Ő: sose szeretett még engem senki úgy ahogy te

Én: akkor miért hanyagolsz el ennyire?

Ő: mert én nem szeretlek annyira téged mint amennyire te engem

Ez után valami összetört bennem...

[devildoesntsleepbaby]

És azt hiszem, hogy a válaszától összetört bennem valami, ami már alapból sérült volt, mert eleve repedten kaptam.