#Derviş Mehmed Paşa | Explore Tumblr Posts and Blogs

reallifesultanas · 4 years

Text

Portrait of Ahmed I / I. Ahmed portréja

Origin and early years

Ahmed was born as the son of the later Mehmed III and his first concubine, Handan. His year of birth is still surrounded by controversy, as the ambassadors gave a different order of birth and year of birth for Mehmed III's sons. It is most likely that he was born in April 1590 in Manisa, his father's princely province. By the time he was born, there were at least two or three elder brothers, so his chances for the throne were negligible. He spent his early years in Manisa in the immediate vicinity of his family, then in 1595 his life took a great turn: Sultan Murad III died, so Ahmed's father ascended the throne as Mehmed III. Upon hearing the news, Mehmed immediately rode into the capital to get the throne as soon as possible and executed his 19 living brothers, thus getting rid of the dangers lurking around him. Meanwhile, his harem was preparing to move. We do not know exactly when Mehmed’s harem reached the capital, but it is likely that by their arrival the imperial harem was already beyond the deep mourning caused by the execution of the 19 princes.

Ahmed's education as prince began essentially when he moved to Istanbul. His teacher was Mustafa Efendi, from Aydın, who was a close friend of his father’s teacher, Mekkeli Mehmed Pasha. Ahmed and Mustafa Efendi were very close. Ahmed’s education first involved writing and reading, which was later supplemented with horseback riding, fencing, history, and religion. Ahmed showed a special interest in history, being preoccupied with the time of Suleiman I's reign. Perhaps it was already then that Sultan Suleiman the Great became his role model. It is not known that he was extremely talented from any of these subjects during his education, for quite a bit of information about him has survived from these years. The accounts also commemorate Prince Ahmed in very varied ways, often confusing him with his brother Mahmud. Some accounts of him, he is already referred to as an unfit child who is ill, while others hold him in high esteem.

The crown-prince

Ahmed’s full-brother Selim (and perhaps another brother) died in 1597 as a result of an epidemic, bringing the throne within available distance for the first time in his life. However, his older half-brother, Prince Mahmud, was still there. Mahmud was about two years older than Ahmed and was a prince of a completely different temperament. Mahmud's mother was Sultan Mehmed's favorite concubine, Halime. However, the grace of the sultan did not mean much, as Mehmed was ruled essentially by his mother, Safiye Sultan, who deeply disliked Halime. Instead, she favored Ahmed's mother, Handan, and also liked Ahmed the most among her grandsons. Safiye’s sympathy also supports the view that Ahmed may have been a retreating child. Safiye had a particularly bad relationship with her other grandson, Mahmud, as the boy had a too strong a will and condemned his grandmother's political influence. Thus, for Safiye a much more sympathetic heir to the throne was the her son-like grandson, who perhaps Ahmed was.

With the death of the chief eunuch, Gazanfer Agha, hell broke loose in the harem and it openly split into two factions: Handan and Safiye, who supported Prince Ahmed, and Halime, who supported her own son Mahmud. The struggle between the two sides became more and more fierce. Halime persuaded the sultan to appoint Mahmud as a crown-prince and send him to a province at last, meanwhile, Safiye tried to dissuade his son from doing so. More and more reckless actions by Prince Mahmud and Halime eventually led to the execution of Mahmud and his mother's exile with her youngest child, Mustafa. According to later accounts of the execution of Mahmud, even if it was hard, Ahmed was not surprised at all. According to his own confession, he repeatedly warned his brother not to speak to the Sultan with as much openness and recklessness as he usually did. Ahmed’s words are also supported by the accounts of the contemporary historian Peçevi, whose informant was one of Ahmed’s personal servants. According to this, Mahmud once openly asked his father for an army to defeat the rebels against his father. The Sultan was immeasurably frustrated by this, for his son was popular among the soldiers who hated him himself. Mehmed was afraid that Mahmud wanted to get an army to rebel against him. Mahmud did not see the danger, but Ahmed did, for he reportedly tried to stop his brother, but he failed.

After Mahmud's death, Sultan Mehmed appointed Ahmed as his heir and let him to accompany him everywhere, whether he went to the mosque or had any other public appearance. In addition, Safiye also clarified her support when she took Prince Ahmed with her to a military parade to present him to the people as an heir. Ahmed and his mother were certainly very relieved, for from now on nothing could stand in Ahmed's way. His future appointment to a province came within reach, they imagined how will Ahmed gaining experience and preparing himself precisely for his later reign. However, events took a completely different turn soon.

His accession to the throne

In December 1603, Sultan Mehmed died as a result of a sudden heart attack, barely half a year after the death of Prince Mahmud. Ahmed thus stood unprepared, uncircumcised, beside his dead father. The situation was very fragile, so Mehmed's death was not made public. They feared that a child sultan would not be accepted by statesmen or soldiers, so they resorted to trickery. It is not known on whose instructions these early events took place. Handan is unlikely to be able to give orders back then, there was no Grand Vizier, so either Ahmed’s teacher Mustafa Efendi or Valide Sultan Safiye decided to do the trick. The day after Mehmed's death, all influential statesmen and military leaders were immediately convened on behalf of the sultan. When everyone was present, Ahmed marched in, wearing a purple dress with a small turban on his head. The statesmen were already beginning to suspect something by this time, but perhaps they only believed that the prince would attend the event, but then Ahmed sat on the throne, signaling that he was the new sultan. Thus the statesmen could do nothing against his accession to the throne and immediately congratulated him.

Ahmed thus, though he could ascend the throne without rebellion or opposition, he had to face plenty of difficulties. He was barely 13 years old, so it was unimaginable for him to rule on his own. Because of this, his teacher, the esteemed Mustafa Efendi, and Ahmed's mother Handan Sultan became the regents. The difficulties of the first months thus burdened them more than Prince Ahmed. The first problem was the emptiness of the post of Grand Vizier, which was vacated shortly before Mehmed's death, but the Sultan died before he could appoint a successor. The choice of the Grand Vizier was very delicate, for Ahmed was an inexperienced, uncircumcised, childless, sick young sultan who ascended the throne in times of greatest political uncertainty. None of the pashas would have been happy to accept the position of Grand Vizier, as he hid a lot of risks. It was for this reason that several pashas who could have been candidates refused to return to Istanbul not to be appointed. Finally, at the request of Handan Sultan, Yavuz Ali Pasha accepted the post of Grand Vizier to help his Bosnian compatriot. Yavuz Ali Pasha eventually ruled the empire as about a third regent. His relationship with Handan, Ahmed, and Mustafa Efendi was so close that, according to reports, they were consulted several times on state affairs late at night or at dawn, contrary to the customs of the age. During these discussions, Handan spoke behind a curtain, while Ali Pasha, Mustafa Efendi, and Sultan Ahmed faced each other.

Another very delicate point was Safiye Sultan. Safiye was deeply hated by the military and the commoners, and there had been several rebellions against her before. Because of this, Ahmed and his supporters found themselves in a difficult position. It is not known what personal relationship Ahmed had with his grandmother. However, based on the fact that Ahmed was a very spiritual person, he may have felt some sort of gratitude for Safiye, as without her support he could never have come close to the throne. This is also supported by the fact that after his accession to the throne, he presented the three most important women of his life with very valuable clothes. Of course, his mother was one of them, his great-aunt Selim II's daughter, Gevherhan Sultan was the other and Safiye was the third. At the same time, Ahmed and his supporters also knew that keeping Safiye in the palace and close to politics could do a lot of harm to themselves and another rebellion could begin soon. For this reason, in January 1604, Ahmed sent Safiye to the Old Palace, and her political and harem supporters were also all replaced after Handan and Mustafa Efendi find them after hard research. With this move, Ahmed earned the recognition of the people and the military, but he certainly deeply offended his grandmother. Safiye destroyed the harem in rage, with what she insulted Ahmed. We don’t know much about Ahmed and Safiye’s relationship anymore. But the fact that Ahmed, as soon as he took power, gave another gifts, but this time Safiye missed out. Thus, only Handan and Gevherhan received a fur-decorated silk dress from the Sultan. Incidentally, Gevherhan had a very serious influence on the young ruler throughout Ahmed's reign. Ahmed was infinitely grateful to the woman for gifting his mother Handan to Mehmed at the time, thereby contributing to his birth. Ahmed regularly piled up valuable gifts for Gevherhan, who certainly played a kind of mother-role in Ahmed’s life.

Beyond the first crisis

Shortly after Safiye’s exile, a smallpox epidemic erupted in the city and palace. Sultan Ahmed also fell ill. Beside him, his only younger brother, Prince Mustafa, also caught the epidemic. Mustafa was not executed by Ahmed after his accession to the throne, for it would have been too risky, for he did not have his own heir yet, so every possible heir was needed. In addition, the people also increasingly condemned the law of fratricide, which is why his advisers advised Ahmed to spare Mustafa's life at least for some time. But the smallpox epidemic eventually struck both heirs, and the statesmen and people were deeply concerned. Being a small child, Prince Mustafa survived the disease relatively quickly, but Ahmed lay between life and death for a long time. At one point, it terrified the people so much that it was fearful, a rebellion would break out. Eventually, however, Ahmed also overcame the disease and, at the suggestion of his teacher, as soon as he was able to ride, he rode out into the city to show himself to the people, thus reassuring them. According to reports, the sultan was a medium-tall, average-looking man who looked healthy, but there were clear signs of smallpox on his face.

Smallpox showed how important it is for the sultan to produce offspring as soon as possible. However, this required circumcision. In general, the circumcision ceremonies, which were characteristic of princes between the ages of 6 and 15, took place with great splendor and plenty of accompanying ceremonies. However, in the case of a sultan, it would have been quite ridiculous to hold a circumcision ceremony, so as soon as Ahmed recovered from smallpox without any particular announcement, the circumcision ceremony was almost secretly organized. Handan and Gevherhan held a huge ceremony within the harem though. As soon as he recovered from the operation, his mother and aunt sent beautiful concubines to the young sultan. Ahmed seems to have succeeded almost immediately, so as soon as he turned fourteen, one of his concubines was already pregnant with his first child.

In November 1604, a concubine named Mahfiruze gave birth to a son whom Ahmed named Osman. The boy’s arrival was followed by a week-long series of public ceremonies, and the day after his birth, Ahmed greeted the statesmen on the divan to kiss his hand and congratulate him on the arrival of the heir to the throne. This was not a habit anyway. The Sultan's hand could only be kissed by the Vizier during religious ceremonies, but the birth of Osman was at least as important as a religious holiday. For Ahmed thus proved that he was able to have a child, thus freeing the empire from a problem. The issue of succession to the throne no longer worried anyone. In particular, in March 1605, two more children, a little girl and son, Prince Mehmed, were born, latter from a concubine named Mahpeyker Kösem. According to legend, the concubine caught Ahmed's attention when he was still a prince. Mahpeyker was a servant of Handan and she began flirting with the prince. When Handan realized this, she immediately banished the concubine, for if Sultan Mehmed had found out, it could easily have meant Ahmed's death. When he then ascended the throne, Ahmed recalled Mahpeyker and she soon became her favorite concubine.

Desire to prove his abilities

Although the soldiers basically liked Ahmed, for years (actually decades) they longed for a sultan who would take them to war himself, who was brave, glorious, and worthy of their love. Ahmed and his advisors knew this exactly, so immediately after his accession to the throne, Ahmed began to deal with the soldiers and regularly talked about his own campaign plans and desires. However, as time went on, it would have been important for Ahmed to prove his worth. As soon as his first son was born, Ahmed immediately wanted to go on a campaign, as Lala Mehmed Pasha, a new Grand Vizier, suffered a heavy defeat at Esztergom. Ahmed decided to head the army to help the pasha, but in the run-up, he received word that Nasuh Pasha, who had been sent against the Celali uprising, had also failed. The Celalis had been making life difficult for the empire for years, so Ahmed changed his mind and targeted Celalis instead of Esztergom in the fall of 1605. Shortly before his departure, his mother, Handan, died after a long illness, on November 9th. Ahmed was in a difficult situation. Indecency, he should have stayed home during the time of mourning, however, after a brief mourning ceremony and the burial of his mother, he set off against Celalis immediately. Ahmed’s act is very divisive among historians and the public.

Some believe Ahmed’s departure from the capital is proof he was not close to his mother. Those who share this view support their claim with the fact that Ahmed gave his mother an almost ridiculous salary anyway and tried to keep her in the background, so it is clear that they were not close, perhaps he did not even love his mother. However, this is not likely. Ahmed saw his grandmother Safiye over-dominate his father's reign, causing rebellions and destroying the empire. He wanted at all costs to avoid believing he was controlled by women, which is why he seemed to keep his mother in the background. Also, keep in mind that we are talking about a child who is barely 15 years old, whether a sultan or an average child, a 15-year-old cannot cope with certain events as one would expect from an adult. Ahmed must have been deeply endorsed by the death of his beloved mother, and this is why he wanted to break away from the palace and mourning.

However, there was also a huge desire in Ahmed to prove his abilities. His role model was Suleiman I, he wanted to follow him in everything which, we admit, is no small pressure for a teenager. He knew how much the soldiers expected of him and did not want to disappoint them. It was probably not just that he knew how dangerous the soldiers were. Apparently, Ahmed really wanted to be worthy of the love of the soldiers. Because of these, he eventually embarked on the campaign after Handan's death, despite his advisory opinion.

However, the campaign did not bring the desired goals for Ahmed. He fell ill shortly after his arrival. Ahmed was a boy of poor health anyway, the cold and harsh weather that prevailed during the campaign, the death of his mother, and the desire to prove his abilities all worsened his general condition. Eventually, instead of fighting, he was forced to agree with the Celalis, so to return to the capital. According to the account of the Venetian ambassador, the sultan was seriously struck by the situation in Anatolia, where people starved because of the wars, ate dead horses and camels, and begged for alms. That's why Ahmed chose to make peace because he saw the real face of the war. Either way, Ahmed finally ended the long-running Celali revolts with a compromise, further strengthening the love of his people in his direction.

The teenage sultan

The young sultan already had a very clear idea of ruling, of himself, and of what he wanted. When, for example, his pashas persuaded him to grow a beard as soon as possible, following the example of his father, Ahmed instructed the pashas in order quite wisely. He replied that growing a beard is the only thing he is willing to do similarly to his father, but he will do everything else differently. (Anyway, Ahmed had suffered from beard-growing all his life, he never really succeeded.) This is a good indication that Ahmed knew at a young age exactly how different a ruler he wanted to be from his father. Based on this and other similar stories, we may tend to forget that Sultan Ahmed was actually just a teenage boy at the time.

Although Ahmed tried to behave like an adult and his duties required him to do so, he often clashed with his real age in some of his activities. Ahmed loved to hunt and often behaved completely irresponsibly. On one occasion he disappeared from the camp without telling anyone where he was. In addition, he devoted almost all of his free time to hunting, which also caused difficulties for his close supporters. His mother put Derviş Aga to Ahmed's service, to be with the young sultan 24 hours a day and follow him wherever he went. We know from reports that Derviş sometimes had a very hard time with his job, as it was a heavy burden for an adult man to walk around the woods with a teenager all day. For Derviş, Ahmed was a kind of father figure, but knowing the evidences, his feelings may have been one-sided as Derviş only saw the opportunity of rising in the vicinity of the young sultan.

Ahmed regularly left the palace in disguise to look at the market and observe what the realm of life is like. They often went on these journeys only with Derviş alone, making his mother extremely troubled. Handan, while she was alive, tried to restrain her son, trying to protect him. Because of Ahmed's ill condition, perhaps as a rebellion, he did not even care about the weather, for example, and often left the palace in windy, cold weather, risking his own health. After Handan's death, it was feared that the young sultan would commit reckless deeds and not even pay much attention to himself. However, the loss of his mother and the experience of the first war proved to be enough to make Ahmed more serious. True, he kept his outside activities, but with much greater attention and caution.

Although he spent a lot of time with hunting, Ahmed did not neglect learning or child producing either. In the former, he was greatly assisted by his teacher and the ever-rising chief eunuch, Haci Mustafa Agha. Mustafa Agha was a very wealthy and educated man with extraordinary wisdom and intelligence, which is why, in addition to Ahmed's teacher, he also often chatted with the sultan, who was thus able to get quite close to him. Nor is it negligible that Haci Mustafa Agha was able to help the young sultan spiritually. Haci Mustafa Aga, taking advantage of his influence over the sultan, sought to help the mother of the sultan's second son, Mahpeyker Kösem, to secure her own place next to the sultan. Kösem became Ahmed's main sexual partner, having given Ahmed at least seven children in the following years: Mehmed in 1605, Ayşe, Fatma, Hanzade in 1609, then another son in 1612, Murad, Kasim in 1614, and her last son, Ibrahim in 1615. However, Ahmed's first concubine, Mahfiruze, did not lose the sultan's favor either, having at least one other child from the Sultan in 1612, Prince Bayezid, but some say she was also the mother of the Sultan's daughter named Gevherhan and a son named Süleyman. However, although Ahmed clearly favored Kösem, their relationship was never monogamous, as other children were born from several other insignificant concubines also: Selim, Hüseyin, Atike, Abide, Zahide, Esma, and Hatice.

However, the relationship between Ahmed and Köszem was exceptional, for the Sultan, after the death of his mother in late 1605 or early 1606, elevated the woman to the rank of Haseki and provided her with a high daily income of 500 aspers. Most of the ambassadors who were in Istanbul during Ahmed’s reign mentioned the prominent position of Kösem in the harem and in Ahmed’s life. Ahmed tried to avoid being overruled by women, so he didn’t let his concubine get close to political life either. However, certain topics were undoubtedly discussed with Kösem. Kösem was the first woman in the harem, everyone respected her, and Ahmed certainly loved her very much.

As his children were born in a row, Ahmed repeatedly pondered the execution of his brother, Mustafa, for the sake of his children. However, those close to him tried to convince the sultan that this would be a mistake. By 1612, Ahmed had tried to execute his brother three times, but all three times he had changed his mind at the last moment: the first time an unbearable stomach ache broke out after the order was issued, the second time a terrible storm ensued, the third time not knowing what had happened. Ahmed's favorite concubine, Kösem, also lobbied heavily for Mustafa's life. Kösem, of course, was not motivated by Mustafa's personality, but by the fact that her children were all younger than the eldest prince, Osman. And with the execution of Mustafa, the law of fratricide would have been revived, which would have meant the death of the sons of Kösem also. Kösem for trying to convince the Sultan quite cleverly, arguing that he himself did not ascend the throne as a firstborn, so he has no right to decide, as the decision can only be made by Allah. This shows well that Kösem was well acquainted with the nature of the sultan and perhaps was able to influence him in certain situations. However, knowing each other's nature was mutual. Ahmed also knew Kösem's ambitions for her own sons and tried to stop this. So it seems that Kösem and Ahmed both knew each other’s not-so-beneficial qualities, yet they were able to maintain a balanced relationship.

Renewal

Ahmed has become more and more experienced over the years, learning more and more, and wanting to keep control in his own hands. He had the opportunity to do so in 1607. Ahmed had several friends with whom he studied together or whom he met through his teacher, these men, although mostly older than the sultan, were still studying in the first years of Ahmed's reign. In 1607, however, they were able to leave the school and go to work in administrative jobs, inside or outside the palace. The renewal was further strengthened by the death of Ahmed’s teacher, in 1608, so the circles of the young sultan also changed. From this point on, Ahmed could, for the first time in his life, surround himself with people he wanted, trusted, and he chose. Ahmed also sought to distance himself from the day-to-day work that had been needed so far to build stability. He appeared less and less often on the divan and more and more often instructed the pashas not to look for him in person with their suggestions but to contact him in writing.

As his power solidified, he thought it was time for him to do a building project, as did his great predecessor, Suleiman I. He first began with minor repairs to the Aya Sofya, where some biblical mosaics remained after the conquest. The mosaics that remained there were covered by Ahmed, but he did not remove all Christian figures, leaving a representation of Mary, for example, untouched. After his smaller project ended with success and recognition, he embarked on the realization of his oeuvre. He wanted to create a mosque complex he envisioned directly next to Aya Sofya: the old and the new in one place. The construction was led by Sedefkar Mehmed, a student of the famous former imperial architect Mimar Sinan. The cost of construction, which began in 1609, was rising, so much so that at one point Ahmed had to borrow from the chief eunuch, Haci Mustafa Agha, to complete his project. The grandiose work finally came to a state in 1616 to be inaugurated, but it was not fully finished until later. The assessment of the huge project was very mixed. While his predecessors paid for the construction of mosques from the spoils of war, Ahmed I - in the absence of spoils of war - was forced to cover it from the treasury. However, this attracted the wrath of ulema and some of the people.

Ahmed was driven not only by ambition but also by his highly religious personality. Ahmed seriously believed that God had chosen him for the Ottoman throne and thought he should be grateful for this grace. He believed that there could be no other explanation for the fact that, in addition to at least three older brothers, he had eventually ascended the throne. Ahmed, therefore, considered himself the chosen-one, even though his illness regularly reminded him of his own mortality. Ahmed refused to underestimate himself, according to reports, despite his condition, he was a truly vivid person who enjoyed being able to appear in front of his people, enjoying life, but never being light-hearted or negligent. In addition to his regular hunts, horseback riding in the city, and market visiting in incognito, he also took great care of his reign. He also attempted to enforce conformance to Islamic laws and traditions, restoring the old regulations that prohibited alcohol and he attempted to enforce attendance at Friday prayers and paying alms to the poor in the proper way. Sometimes he seemed to be too strickt and naive in some topics, but despite his strictness and extreme religiosity, he is considered one of the most just sultans to this day. Perhaps because of his overwhelming personality and justice, he remained a favorite of the people even in spite of his expensive project.

His death

Ahmed was never a role model for health, he was often ill, his digestive system was particularly sensitive. In his last years, he had severe stomach problems with constant pain. The exact disease is not known, however, on November 22, 1617, Sultan Ahmed died at the age of barely twenty-seven as a result of gastrointestinal bleeding. He was buried in his own complex. With his death, a new era began. In Ahmed’s life, he never took a stand about fratricide or who he considered being his own heir. Perhaps he believed that it was indeed the right of Allah to choose the next Sultan. In any case, since Ahmed had no disposition to change the succession system, the empire faced severe chaos with the premature death of the sultan.

Used sources: G. Börekçi - A Queen Mother at Work: On Handan Sultan and Her Regency during the Early Reign of Ahmed I; C. Finkel - Osman's Dream: The Story of the Ottoman Empire; L. Peirce - The imperial harem; M. P. Pedani - Safiye's household and Venetian diplomacy; G. Börekçi - Factions and favourites at the courts of Sultan Ahmed I (r. 1603-17) and his immediate predecessors; S. Faroqhi - The Ottoman Empire and the World; C. Imber - The Ottoman Empire 1300-1650; F. Suraiya, K. Fleet - The Cambridge History of Turkey 1453-1603; G. Piterberg - An Ottoman Tragedy, History and Historiography at Play; F. Suraiya - The Cambridge History of Turkey, The Later Ottoman Empire, 1603–1839

* * *

Származása és korai évek

Ahmed, a későbbi III. Mehmed és első ágyasa, Handan gyermekeként született. Születési évét a mai napig viták övezik, ugyanis a követek más más születési sorrendet és születési évet adtak meg III. Mehmed fiainak. A legvalószínűbb, hogy 1590 áprilisában látta meg a napvilágot Maniszában, apja hercegi tartományában. Születésekor már legalább két három volt, így esélyei a trónra elenyészőek voltak. Korai éveit Maniszában töltötte családja közvetlen közelében, 1595-ben aztán élete nagy fordulatot vett: meghalt III. Murad szultán, így Ahmed apja került trónra III. Mehmed néven. A hír hallatán Mehmed azonnal a fővárosba lovagolt, hogy mielőbb elfoglalhassa a trónt és kivégeztesse 19 élő testvérét, ezáltal megszabadulva a rá leselkedő veszélyektől. Mindeközben háreme felkészült a költözésre. Nem tudjuk pontosan, hogy Mehmed háreme mikorra érte el a fővárost, ám valószínűleg érkezésükkor a birodalmi hárem már túl volt a mélys��ges gyászon, amelyet a 19 herceg kivégzése okozott. Ahmed kisgyermek volt, így minden bizonnyal erőteljesen óvták, tehát aligha érzékelhetett bármit ebből.

Ahmed hercegi oktatása lényegében akkor kezdődött el, mikor Isztambulba költözött. Tanítója Mustafa Efendi volt, Aydınból, aki apja tanítójának Mekkeli Mehmed Pasának volt közeli barátja, így került a hercegek mellé. Ahmed és Mustafa Efendi igen közeli kapcsolatban voltak egymással. Ahmed tanítása először írást és olvasást foglalt magába, ami később kiegészült lovaglással, vívással, történelem-, és vallástudományokkal. Ahmed különös érdeklődést mutatott a történelem iránt, kiemelten foglalkoztatta I. Szulejmán uralkodásának ideje. Talán már ekkor példaképévé vált Nagy Szulejmán szultán. Nem tudni, hogy kiemelkedett e bármiből oktatása során, ugyanis meglehetősen kevés információ maradt fenn róla ezekből az évekből. A követi beszámolók is nagyon változatosan emlékeznek meg Ahmed hercegről, gyakran összekeverve őt testvérével Mahmuddal. Egyes beszámolók muja, már már alkalmatlan gyermekként hivatkoznak rá, aki beteges, mások pedig nagy becsben tartják.

A trónörökös

Ahmed édes-bátyja, Szelim (és talán egy másik bátyja is) 1597-ben elhunyt egy járvány következtében, így életében először elérhető közelségbe került a trón. Azonban továbbra is ott volt idősebb féltestvére, Mahmud herceg. Mahmud mintegy két évvel volt idősebb Ahmednél és egészen más temperamentumú herceg volt. Mahmud édesanyja volt Mehmed szultán kedvenc ágyasa, Halime. Azonban a szultán kegye nem sokat ért, hiszen Mehmed helyett lényegében édesanyja, Safiye szultána uralkodott, aki pedig ki nem állhatta Halimét. Helyette Ahmed édesanyját, Handant favorizálta és unokái közül is Ahmedet kedvelte legjobban. Safiye szimpátiája szintén alátámasztja azt a véleményt, miszerint Ahmed gyermekként muja lehetett. Safiye ugyanis kifejezetten rossz viszonyt ápolt másik unokájával Mahmuddal, hiszen a fiú túl erős akarattal bírt és elítélte nagyanyja politikai befolyását. Safiye számára így tehát sokkal szimpatikusabb volt egy fiához hasonló, muja trónörökös, mint amilyen talán Ahmed is volt.

A fő eunuch, Gazanfer Aga halálával a háremben elszabadult a pokol és nyíltan két frakcióra szakadt: Handan és Safiye oldalára, akik Ahmed herceget támogatták és Halime oldalára, aki saját fiát Mahmudot. A harc a két oldal között egyre kiélezettebbé vált. Halime arról győzködte a szultánt, hogy nevezze ki Mahmudot trónörökösnek és küldje őt tartományba végre, Safiye pedig próbálta erről lebeszélni fiát. Mahmud herceg és Halime újabb és újabb meggondolatlan cselekedetei végül oda vezettek, hogy a szultán Safiye nyomására kivégeztette Mahmudot, Halimét pedig száműzte legkisebb gyermekével a karonülő Musztafával együtt. Mahmud kivégzése későbbi beszámolói alapján ha meg is viselték, egyáltalán nem lepték meg Ahmedet. Saját bevallása szerint többször figyelmeztette bátyját, hogy ne beszéljen a szultánnal olyan nyíltsággal és meggondolatlansággal, ahogyan általában tette. Ahmed szavait alátámasztják a korabeli történetíró, Peçevi beszámolói is, akinek Ahmed egyik személyes szolgálója volt az informátora. Eszerint Mahmud egyszer nyíltan hadsereget kért apjától, hogy legyűrhesse az apja ellen lázadókat. A szultánt mérhetetlenül frusztrálta ez, ugyanis fia népszerű volt a katonák között, akik őt magát gyűlölték. Mehmed félt, hogy Mahmud azért akar ennyire hadsereget szerezni, hogy ellene lázadhasson. Mahmud nem látta a veszélyt, Ahmed azonban igen, ugyanis a beszámolók szerint igyekezett megállítani bátyját, ám nem sikerült neki.

Mahmud halála után Mehmed szultán kinevezte Ahmedet örököséül és kiadta, hogy mindenhová kísérje őt el, akár mecsetbe megy, akár más nyilvános megjelenése van. Emellett Safiye szultána is egyértelműsítette támogatását, mikor egy katonai parédára magával vitte Ahmed herceget, hogy bemutassa a nép előtt, mint örököst. Ahmed és édesanyja minden bizonnyal nagyon megkönnyebbültek, hiszen innentől kezdve semmi nem állhatott Ahmed útjába. Elérhető közelségbe került majdani tartományba való kinevezése, tapasztalatgyűjtése és minél precízebb felkészítése az uralkodása. Az események azonban egészen más fordulatot vettek hamarosan.

Trónralépése

1603 decemberében Mehmed szultán feltehetőleg egy hirtelen szívroham következtében életét vesztette, alig fél évvel Mahmud herceg halála és Ahmed örökössé való kinevezése után. Ahmed így felkészületlenül, körülmetéletlenül állt halott apja mellett. A helyzet igen ingatag volt, emiatt Mehmed halálát nem hozták nyilvánosságra. Attól tartottak, hogy egy gyermek szultánt nem fogadnának el az államférfiak és a katonák sem, így cselhez folyamodtak. Nem tudni, hogy ezen korai események kinek az utasítására történtek. Handan nem valószínű, hogy parancsokat osztogathatott még ekkor, nagyvezír jelenleg éppen nem volt, így vagy Ahmed tanítója Mustafa Efendi vagy a Valide szultána, Safiye döntött a csel mellett. Mehmed halálának másnapján a szultán nevében azonnal a összehívattak minden befolyásos államférfit és katonai vezetőt. Amikor mindenki jelen volt, Ahmed vonult be lila ruhában, kis turbánnal a fején. Az államférfiak ekkor már kezdtek gyanakodni, de talán csak úgy hitték, hogy a herceg is részt fog venni a gyűlésen, azonban aztán Ahmed ráült a trónra, ezzel jelezvén, hogy ő az új szultán. Így az államférfiak semmit sem tehettek trónralépése ellen és azonnal gratuláltak neki.

Ahmed így bár lázadás és ellenkezés nélkül elfoglalhatta a trónt, de rengeteg nehézséggel kellett szembenézzen. Alig múlt 13 éves, így elképzelhetetlen volt, hogy saját maga uralkodhasson. Emiatt tanítója a megbecsült Mustafa Efendi és édesanyja Handan szultána lettek a régensei. Az első hónapok nehézségei így inkább terhelték őket, mint Ahmed herceget. Az első probléma a nagyvezíri poszt üressége volt, mely nemsokkal Mehmed halála előtt üresedett meg, ám a szultán meghalt mielőtt kijelölhette volna utódját. A nagyvezír kiválasztása igen kényes volt, ugyanis Ahmed egy tapasztalatlan, körülmetéletlen, gyermektelen, beteges ifjú szultán volt, aki a legnagyobb politikai bizonytalanságok idején került trónra. Egyik pasa sem szívesen fogadta volna el a nagyvezíri pozíciót, hiszen rengeteg kockázatot rejtett magában. Épp emiatt több pasa, aki jelölt lehetett volna nem volt hajlandó visszatérni Isztambulba, nehogy kinevezzék őket. Végül Yavuz Ali Pasa, Handan kérésére elfogadta a nagyvezíri posztot, hogy segítse bosnyák honfitársát. Yavuz Ali Pasa végül mintegy harmadik régensként uralkodott a birodalomban. Viszonya olyan közeli volt Handannal, Ahmeddel és Musztafa Efendivel, hogy követi beszámolók alapján a kor szokásaival ellenkezve többször is tanácskoztak államügyekben késő éjszaka vagy hajnalban. Ezen megbeszélések során Handan egy függöny mögött állva beszélt, míg Ali Pasa, Musztafa Efendi és Ahmed szultán szemtől-szembe.

Másik igen kényes pont Safiye szultána volt. Safiyét ugyanis a katonaság és a közemberek mélységesen gyűlölték, több lázadás is történt ellene korábban. Emiatt Ahmed és támogatói nehéz helyzetbe kerültek. Nem tudni, hogy Ahmed milyen személyes viszonyban volt nagyanyjával. Azonban arra a tényre alapozva, hogy Ahmed igen spirituális személy volt, talán valamiféle hálát érzett Safiye iránt, hiszen támogatása nélkül sosem kerülhetett volna a trón közelébe. Ezt alátámasztja az is, hogy trónralépése után a három, számára legfontosabb nőt ajéndékozta meg igen értékes ruhával. Természetesen édesanyja volt az egyik, nagy-nagynénje II. Szelim lánya, Gevherhan szultána a másik és Safiye a harmadik. Ugyanakkor Ahmed és támogatói azt is tudták, hogy ha Safiyét a palotában és a politika közelében tartják, azzal sokat árthatnak önmaguknak és egy újabb lázadás veheti hamarosan kezdetét. Emiatt 1604 januárjában Ahmed elküldte Safiye szultánát a Régi Palotába, politikai és hárembeli támogatóit pedig Handan és Mustafa Efendi alapos kutatása után szintén mind leváltották. Ezzel a lépéssel Ahmed kiérdemelte a nép és katonaság elismerését, ám minden bizonnyal mélységesen megbántotta nagyanyját. Safiye dühében leromboltatta a háremet, amivel pedig Ahmedet sértette meg. Ahmed és Safiye viszonyáról a továbbiakban nem tudunk sokat. Ám az beszédes, hogy Ahmed, amint hamarosan átvette a hatalmat, újabb ajándékozást tartott, Safiye azonban ezúttal kimaradt. Így csak Handan és Gevherhan szultánák kaptak prémmel díszített selyem ruhát a szultántól. Gevherhan szultána egyébként Ahmed egész uralkodása alatt nagyon komoly befolyással bírt az ifjú urolakodóra. Ahmed végtelenül hálás volt a nőnek, amiért édesanyját Handant annak idején Mehmednek ajándékozta, ezzel pedig hozzájárult az ő létrejöttéhez. Ahmed rendszeresen halmozta el értékes ajándékokkal Gevherhant, aki minden bizonnyal egyfajta anyaszerepet is betöltött Ahmed életében.

Túl az első mélyponton

Nemsokkal Safiye száműzetése után himlőjárvány dúlt a városban és a palotában, mely Ahmed szultánt is ágyba kényszerítette. Mellette egyetlen öccse, Musztafa herceg is elkapta a járványt. Musztafát Ahmed nem végeztette ki trónralépése után, ugyanis az túl kockázatos lett volna, hisz nem volt saját örököse, így szükség volt minden lehetséges örökösre. Emellett a nép is egyre inkább elítélte a testvérgyilkosság törvényét, ami miatt tanácsadói azt javasolták Ahmednek, egyelőre kímélje meg Musztafa életét. Ám a himlőjárvány végül mind a két örökösre lesújtott, az államférfiak és a nép pedig mélységesen aggódtak. Musztafa herceg kisgyermek lévén viszonylag gyorsan átvészelte a betegséget, Ahmed azonban hosszú időn át feküdt élet és halál között. Ez egy ponton annyira megrémítette a népet, hogy félő volt, lázadás tör ki. Végül azonban Ahmed is legyűrte a betegséget és tanítója javaslatára, amint képes volt lovagolni, kilovagolt a városba, hogy megmutassa magát a népnek, ezzel nyugtatva őket. A beszámolók szerint a szultán középmagas, átlagos külsejű férfi volt, aki egészségesnek tűnt, azonban arcán egyértelműen kivehetőek voltak a himlő nyomai.

A himlő megmutatta, milyen fontos, hogy mielőbb utódokat nemzzen a szultán. Ehhez azonban körül kellett metélni. Általában a körülmetélési ünnepségek, melyek a hercegek 6-15 éves kora között voltak jellemzőek, hatalmas pompával és rengeteg kísérő ünnepséggel zajlottak. Azonban egy szultán esetében meglehetősen nevetségesen hatott volna körülmetélési ünnepséget rendezni, így amint Ahmed felépült a himlőből minden különösebb bejelentés nélkül, szinte titokban szervezték meg a körülmetélési szertartást. Handan és Gevherhan szultánák azért a háremen belül hatalmas ünnepséget rendeztek, hogy Ahmednek is kijárjon az, ami a többi hercegnek. Amint felépült az operációból édesanyja és nagy-nagynénje szebbnél szebb ágyasokat küldött az ifjú szultán számára. Úgy tűnik, Ahmed szinte azonnal sikerrel járt és amint betöltötte a tizennégyet, már első gyermekével volt várandós az egyik ágyasa.

1604 novemberében egy Mahfiruze nevű ágyas fiú gyermeknek adott életet, akit Ahmed Oszmánnak nevezett el. A fiú érkezését egy hetes nyilvános ünnepségsorozat követte, valamint a születésének másnapján Ahmed a divanban fogadta az államférfiakat, hogy megcsókolják kezét és gratuláljanak neki a trónörökös érkezéséhez. Ez egyébként nem volt szokás. A szultán kezét csak vallási ünnepségek során csókolhatták a vezírek, ám Oszmán születése legalább akkora jelentőséggel bírt, mint egy vallási ünnep. Ahmed ugyanis ezzel bizonyította, hogy képes gyermeket nemzeni, ezzel megszabadítva egy problémától a birodalmat. A trónöröklés kérdése nem aggasztott tovább senkit. Különösen, hogy 1605 márciusában két újabb gyermek, egy kislány és egy trónörökös, Mehmed herceg született egy Mahpeyker Köszem nevű ágyastól. A legenda szerint az ágyas már akkor felkeltette Ahmed figyelmét, amikor még csak herceg volt. Mahpeyker ugyanis Handan szultána szolgálója volt és flörtölni kezdett a herceggel. Amikor Handan erre rájött azonnal száműzte az ágyast, ugyanis ha Mehmed szultán rájött volna, könnyedén Ahmed halálát jelenthette volna a flört. Mikor aztán elfoglalta a trónt, Ahmed visszahívta Mahpeykert és hamarosan kedvenc ágyasává vált a lány.

Bizonyítani akarás

A katonák bár alapvetően kedvelték Ahmedet, évek óta (tulajdonképpen évtizedek óta) vágytak egy olyan szultánra, aki maga viszi őket háborúba, aki bátor, dicső és méltó a szeretetükre. Ahmed és tanácsadói ezt pontosan tudták, emiatt trónralépése után azonnal elkezdett Ahmed a katonákkal foglalkozni és rendszeresen beszélt saját hadjárati terveiről és vágyairól. Azonban ahogy telt az idő, fontos lett volna, hogy Ahmed bizonyítsa is rátermettségét. Amint első fia megszületett Ahmed azonnal hadjáratra akart indulni, ugyanis Lala Mehmed Pasa, új nagyvezír súlyos vereséget szenvedett Esztergomnál. Ahmed eldöntötte, hogy serege élén a pasa megsegítésére indul, azonban a készülődés közben kapott hírt arról, hogy a keleti Celali felkelés ellen küldött Nasuh Pasa is elbukott. A Celalik ekkor már évek óta nehezítették a birodalom életét, így Ahmed meggondolta magát és Esztergom helyett a Celalikat vette célba 1605 őszén. Nemsokkal az indulás előtt édesanyja, Handan szultána hosszú betegség után elhunyt, november 9-én. Ahmed nehéz helyzetbe került. Az illem szerint a gyász idején otthon kellett volna maradnia, azonban egy rövid gyászceremónia és édesanyja temetése után azonnal a Celalik ellen indult. Ahmed ezen cselekedete nagyon megosztja a történészeket és a közvéleményt.

Egyesek úgy vélik, Ahmed távozása a fővárosból annak bizonyítéka, hogy nem állt közel édesanyjához. Akik ezen a véleményen vannak azzal támasztják alá állításukat, hogy Ahmed egyébként is szinte nevetséges fizetést adott anyjának és igyekezett őt a háttérben tartani, tehát egyértelmű, hogy nem álltak közel, talán nem is szerette anyját. Azonban nem ez a valószínű. Ahmed látta, ahogy nagyanyja Safiye túldominálja apja uralkodását és ezzel lázadásokat okoz és romba dönti a birodalmat. Ő minden áron el akarta kerülni, hogy azt higgyék róla, nők irányítják, emiatt tartotta látszólag háttérben édesanyját. Emellett ne feledjük el, hogy egy alig 15 éves gyermekről beszélünk, akár szultán, akár átlagos gyermek, egy 15 éves ember nem képes úgy megbírkózni bizonyos eseményekkel, ahogy az egy felnőttől elvárható lenne. Ahmedet minden bizonnyal - több beszámoló is alátámasztja - mélységesen megviselte szeretett anyja halála és épp emiatt akart elszakadni a palotától és a gyásztól.

Mindemellett Ahmedben hatalmas bizonyítási vágy is volt. Példaképe I. Szulejmán volt, mindenben őt szerette volna követni, ami valljuk be, nem kis nyomás egy kamasz számára. Tudta, hogy a katonák mennyit várnak tőle és nem akart nekik csalódást okozni. Emögött valószínűleg nem csak az állt, hogy tudta milyen veszélyesek a katonák. Úgy tűnik, Ahmed tényleg szeretett volna méltó lenni a katonák szeretetére. Ezek miatt végül tehát a tanácsadói véleménye ellenére is elindult a hadjáratra Handan halála után.

A hadjárat azonban nem hozta meg a vágyott célokat Ahmed számára. Nemsokkal érkezése után megbetegedett. Ahmed egyébként is gyenge egészségű fiú volt, a hadjárat során uralkodó hideg és zord időjárás, édesanyja halála, a bizonyítási vágy pedig mind tovább rontották általános állapotát. Végül a harc helyett kénytelen volt megegyezni a Celalikkal, hogy visszatérhessen a fővárosba. A velencei követ beszámolója szerint a szultánt komolyan szívenütötte az anatóliai helyzet, ahol a háborúk miatt az emberek éheztek, elhullott lovakat és tevéket ettek és alamizsnáért könyörögtek. Szerintük Ahmed emiatt is döntött a békekötés mellett, meglátta ugyanis a háború valódi arcát. Akárhogyan is, Ahmed végül lezárta a hosszú évek óta zajló Celali lázadásokat a megegyezéssel, ezzel pedig népe szeretete tovább erősödött irányába.

A kamasz szultán

Az ifjú szultánnak már igen ifjan is erős elképzelése volt a uralkodásról, önmagáról és arról, hogy mit is akar. Mikor például pasái győzködték, hogy mielőbb növesszen szakállat édesapja példáján, hogy komolyabbnak tűnjön, Ahmed meglehetősen bölcsen utasította rendre a pasákat. Azt felelte, hogy a szakál növesztés az egyetlen dolog melyben hajlandó apja nyomdokaiba lépni, minden mást azonban máshogyan fog csinálni. (Egyébként Ahmed egész életében csak szenvedett a szakál növesztéssel, sosem sikerült neki igazán.) Ez jól mutatja, hogy Ahmed már fiatalon is pontosan tudta, hogy mennyire más uralkodó akar lenni, mint apja volt. Ez és más hasonló történetek alapján hajlamosak lehetünk elfelejteni, hogy Ahmed szultán tulajdonképpen ekkoriban még csak egy kamasz fiú volt.

Ahmed bár igyekezett felnőttként viselkedni és feladatkörei is elvárták ezt tőle, sokszor kiütközött valódi kora egy egy tevékenysége során. Ahmed imádott vadászni, és sokszor teljességgel felelőtlenül viselkedett. Egy alkalommal anélkül tűnt el a táborból, hogy bárkivel közölte volna hollétét. Emellett pedig szinte teljes szabadidejét a vadászatra szánta, amivel közeli támogatóiank is nehézséget okozott. Édesanyja állította Ahmed szolgálatába Derviş Agát, hogy a nap 24 órájában legyen az ifjú szultán mellett akárhová megy. Beszámolókból tudjuk, hogy Derviş néha nagyon nehezen viselte a feladatát, ugyanis terhes volt egy felnőtt férfi számára, hogy egész nap az erdőben mászkáljon egy kamasszal. Derviş, Ahmed számára egyfajta apafigura volt, utólag visszatekintve, a bizonyítékok ismeretében azonban érzései egyoldalúak lehettek és Derviş inkább a lehetőséget látta meg az ifjú szultán közelségében.

Ahmed rendszeresen hagyta el a palotát álruhában, hogy a piacon nézelődjön és megfigyelje, hogy milyen a valódi élet birodalmába. Ezekre az utakra gyakran csak Dervişsel kettesben mentek, amivel édesanyját rendkívüli módon aggasztotta az ifjú szultán. Handan amíg élt, igyekezett visszafogni fiát, próbálta őt óvni. Ahmed ugyanis beteges állapota miatt, talán mintegy lázadásként, már csak azért sem foglalkozott például az időjárással, és gyakran szeles, hideg időben is elhagyta a palotát, kockáztatva saját egészségét. Handan halála után félő volt, hogy az ifjú szultán meggondolatlan tetteket fog elkövetni és még annyira sem fog figyelni önmagára. Azonban édesanyja elvesztése és az első háborús tapasztalat elégnek bizonyult, hogy Ahmed megkomolyodjon. Igaz, palotán kívüli tevékenységeit emgtartotta, de jóval nagyobb figyelemmel és óvatossággal.

Bár a vadászat sok idejét elvette, Ahmed a tanulást és gyermeknemzést sem hanyagolta el. Előbbiben nagy segítségére volt tanítója és az egyre magasabbra jutó fő eunuch, Haci Mustafa Aga. Musztafa Aga nagyon vagyonos és tanult ember volt, rendkívüli bölcsességgel és intelligenciával, emiatt Ahmed tanítója mellett gyakran társalgott az eunuchhal is, aki így meglehetősen közel tudott kerülni hozzá. Emellett nem elhanyagolható az sem, hogy Haci Mustafa Aga, spirituálisan is tudta segíteni az ifjú szultánt. Haci Musztafa Aga kihasználva befolyását a szultánra, igyekezett a szultán második fiának anyját, Mahpeyker Köszemet segíteni, hogy a nő bebiztosítsa saját helyét a szultán mellett. Köszem vált Ahmed fő szexuális partnerévé, ugyanis a következő években legalább hét gyermeket szült Ahmednek: Mehmedet 1605-ben, Ayşét, Fatmát, Hanzadét 1609-ben, majd 1612-ben újabb fiút, Muradot, 1614-ben Kasimot, 1615-ben pedig utolsó gyermekét Ibrahimot. Ahmed első ágyasa Mahfiruze sem vált azonban kegyvesztetté, legalább egy gyermeke született még a szultántól 1612-ben, Bayezid herceg, de egyesek szerint a szultán Gevherhan nevű lányának is ő volt az anyja. Ahmed azonban bár egyértelműen Köszemet favorizálta, sosem volt monogám a kapcsolatuk, ugyanis több más, jelentéktlen ágyastól is születtek gyermekei Szulejmán, Szelim, Hüseyin, Atike, Abide, Zahide, Esma és Hatice.

Ahmed és Köszem kapcsolata azonban kivételes volt, a szultán ugyanis anyja halála után 1605 végén vagy 1606 elején Haszeki rangra emelte a nőt és magas, 500 asperes napi jövedelmet biztosított számára. A legtöbb követ, aki Ahmed uralkodása alatt Isztambulban tartózkodott megemlítette, hogy Köszem milyen kiemelt pozíciót tölt be a háremben és Ahmed életében. Ahmed igyekezett elkerülni, hogy úgy tűnjön, a nők irányítják, így ágyasát sem engedte a politikai élet közelébe. Azonban bizonyos témákat kétség kívül megvitatott Köszemmel. Köszem volt a háremben az első asszony, mindenki tisztelte, Ahmed pedig minden bizonnyal nagyon szerette.

Ahogy gyermekei sorra születtek, Ahmed többször is elgondolkozott azon, hogy öccsét, Musztafát kivégeztesse gyermekei érdekében. Azonban a hozzá közel állók igyekeztek meggyőzni a szultánt arról, hogy ez hiba lenne. 1612-re Ahmed háromszor próbálta meg öccsét kivégeztetni, ám mind háromszor az utolsó pillanatban meggondolta magát: első alkalommal elviselhetetlen hasfájás tört rá a parancs kiadása után, második alkalommal szörnyűséges vihar kerekedett, harmadik alkalommal nem tudni mi történt. Musztafa életéért Ahmed kedvenc ágyasa, Köszem is erősen lobbizott. Köszemnek természetesen nem Musztafa személye adta a motivációt, hanem az a tény, hogy gyermekei mind fiatalabbak voltak a legidősebb hercegnél, Oszmánnál. Musztafa kivégzésével pedig a testvérgyilkosság törvénye újra életre kelt volna, ami Köszem fiainak halálát jelentette volna. Köszem meglehetősen okosan próbálta a szultánt meggyőzni, azzal érvelve, hogy ő maga sem elsőszülöttként került trónra, így nincs joga dönteni, a döntést csak is Allah hozhatja meg. Ez jól mutatja, hogy Köszem jól ismerte a szultán természetét és talán befolyásolni is tudta őt bizonyos helyzetekben. Azonban a jó emberismeret kölcsönös volt. Ahmed is ismerte Köszem ambícióit saját fiai iránt és igyekezett ennek gátat szabni. Úgy tűnik tehát, hogy Köszem és Ahmed mindketten ismerték egymás nem túl előnyös tulajdonságait is, mégis kiegyensúlyozott kapcsolatot tudtak fenntartani.

A megújulás

Ahmed az évek során egyre tapasztaltabbá vált, egyre többet tanult és egyre inkább szerette volna a saját kezébe venni az irányítást. Erre 1607-ben nyílt alkalma. Ahmednek több barátja volt, akikkel együtt tanult vagy akiket tanítóján keresztül megismert, ezen férfiak bár többnyire idősebbek voltak a szultánnál de Ahmed uralkodásának első éveiben még mindig tanultak. 1607-ben azonban elhagyhatták az iskolát és munkába álhattak az adminisztratív munkakörökben, a palotán belül vagy azon kívül. A megújulást tovább erősítette, hogy Ahmed tanítója, 1608-ban elhunyt, így az ifjú szultán körei is megváltoztak. Ahmed innentől kezdve, életében először olyan emberekkel vehette magát körül, akiket ő akart, akikben ő bízott és akiket ő választott. Ahmed emellett igyekezett eltávolítani magát a napi szintű munkától, amelyre a stabilitás kiépítése miatt eddig szükség volt. Mind ritkábban jelent meg a divanban és egyre többször utasította a pasákat, hogy ne személyesen zaklassák javaslataikkal, hanem írásban keressék meg.

Ahogy hatalma megszilárdult, úgy gondolta ideje neki is építkeznie, ahogy nagynevű elődje, I. Szulejmán tette. Először kisebb javításokkal kezdte az Aya Sofya imahelyén, ahol néhány bibliai mozaik maradt még a hódítás után. Az ott maradt mozaikokat Ahmed lefedette, azonban nem tüntetett el minden keresztényi figurát, Mária egy ábrázolását például érintetlenül hagyta. Miután a kisebb projektje sikerrel és elismeréssel zárult, belefogott életművének megvalósításába. Egy mecset komplexumot akart létrehozni, melyet egyenesen az Aya Sofyával szemben képzelt el: a régi és az új egy helyen. Az építkezést az egykori nagynevű birodalmi építész, Mimar Sinan egyik tanítványa, Sedefkar Mehmed vezette. Az 1609-ben megkezdett építkezés költségei egyre magasabbra kúsztak, olyannyira, hogy egy ponton Ahmednek kölcsön kellett kérnie a fő eunuch, Haci Musztafa Agától, hogy projektjét befejezhesse. A grandiózus alkotás végül 1616-ban került olyan állapotba, hogy fel lehessen avatni, teljesen kész azonban csak később lett. A hatalmas projekt megítélése igen vegyes volt. Míg elődei a háborús zsákmányból fizették a mecsetek építését, I. Ahmed - háborús zsákmányok híján - kénytelen volt a kincstárból fedezni azt. Ezzel azonban magára vonta az ulema, és a nép egy részének haragját is.

Ahmedet az építkezésre nem csak a becsvágy hajtotta, hanem rendkívül vallásos személyisége is. Ahmed komolyan hitte, hogy Isten őt választotta az Oszmán trónra és úgy gondolta, hogy valamivel meg kell hálálnia ezt a kegyet. Úgy hitte ugyanis, nem lehet más magyarázat arra, hogy legalább három bátyj mellett mégis ő került a trónra végül. Ahmed önmagát emiatt mintegy kiválasztottnak tartotta, szinte emberfelettinek, még akkor is, ha betegessége rendszeresen emlékeztette saját halandóságára. Ahmed elutasította, hogy kevesebbre becsülje magát, a beszámolók alapján, állapota ellenére is igazán élettelteli, pezsgő személyiség volt, aki élvezte ha megjelenhet népe előtt, élvezte az életet, de sosem volt könnyelmű vagy szabados. Rendszeres vadászatai, városban lovaglásai, inkognitóban piacolásai mellett, nagy gondot fordított az uralkodásra is. Megpróbálta újra érvényesíteni az iszlám törvényeket és hagyományokat, melyek az utóbbi években kissé háttérbe szorultak, emellett visszaállította az alkoholt tiltó régi szabályozásokat, és megpróbálta érvényesíteni a pénteki imákon való részvételt. Továbbá rendszeresen osztott pénzt a szegényeknek. Szigorúsága, extrém vallásossága ellenére is az egyik legigazságosabb szultánnak tartják, mind a mai napig. Talán lehengerlő személyisége és igazságossága miatt maradt a nép kedvence még a drága projektje ellenére is.

Halála

Ahmed sosem volt az egészség mintaképe, gyakran volt beteg, különösen érzékeny volt az emésztőrendszere. Utolsó éveiben komoly gyomor problémái voltak, állandó fájdalmakkal. A pontos betegség nem ismert, azonban végül 1617. november 22-én emésztőrendszeri vérzés következtében Ahmed szultán elhunyt, alig huszonhét évesen. Saját komplexumában helyezték örök nyugalomra. Halálával új korszak kezdődött. Ahmed életében sosem foglalt állást a testvérgyilkossággal vagy azzal kapcsolatban, hogy kit tart saját örökösének. Talán úgy hitte, valóban Allah joga kiválasztani a következő szultánt. Mindenesetre, mivel Ahmed nem rendelkezett, a birodalomra komoly káosz várt a szultán idő előtti halálával.

Felhasznált források: G. Börekçi - A Queen Mother at Work: On Handan Sultan and Her Regency during the Early Reign of Ahmed I; C. Finkel - Osman's Dream: The Story of the Ottoman Empire; L. Peirce - The imperial harem; M. P. Pedani - Safiye's household and Venetian diplomacy; G. Börekçi - Factions and favourites at the courts of Sultan Ahmed I (r. 1603-17) and his immediate predecessors; S. Faroqhi - The Ottoman Empire and the World; C. Imber - The Ottoman Empire 1300-1650; F. Suraiya, K. Fleet - The Cambridge History of Turkey 1453-1603; G. Piterberg - An Ottoman Tragedy, History and Historiography at Play; F. Suraiya - The Cambridge History of Turkey, The Later Ottoman Empire, 1603–1839

#Ahmed I #Kösem sultan #mahpeyker #handan sultan #derviş paşa #blue mosque #Suleiman the Magnificent #Suleiman I #halime sultan #safiye sultan #Mehmed III #gevherhan sultan #Mustafa I #murad iv #osman ii

30 notes · View notes

reallifesultanas · 4 years

Text

Portrait of Handan Sultan / Handan szultána portréja

Origins and early years

Handan may have been born around 1570 in nowadays Bosnia. In the end, she found herself in the household of Sultan Selim's daughter, Gevherhan. Gevherhan and her husband Cerrah Mehmed Pasha noticed her beauty, so they paid special attention to her education. Their undisguised purpose may have been to give her to the heir to the throne as soon as possible. Gifts of this kind were very common among members of the political elite, for if the concubine was to the liking of the future sultan, the woman could later easily help her former protégés as soon as she came into power. This is how Handan became a member of the future Mehmed’s harem after his circumcision ceremony in 1582. The prince did not leave the capital immediately, only in December 1583. Then they made their way to the province of Manisa to begin their independent life there.

The trip to Manisa really exhausted everyone, as the extreme winter weather made their journey very long and difficult. Certainly, Handan didn’t particularly enjoy the journey, which lasted more than a month, but she certainly waited with high hopes for them to finally arrive. Handan and Mehmed's relationship was finally fulfilled in Manisa. In February 1585, Mehmed had his first child, Prince Selim. Most historians agree that the boy was born to Handan. He was followed by other children, so Handan had at least one daughter, Ayşe, and two sons. Prince Suleiman was born around 1586 and died as a child; Ahmed was born in 1590 as Handan's youngest child. Handan was certainly Mehmed's favorite at first, but over time the ruler turned to another concubine, Halime. This is indicated, at least, by the fact that Handan (probably) had no more children after Ahmed, while Halime did.

Mother of the prince

Mehmed ascended the throne in 1595 and Handan's life changed in one fell swoop. Following the new sultan, she traveled with her children to Istanbul, where she found herself in the imperial harem, which was under the control of Valide Safiye Sultan. Safiye was not present in Mehmed’s Manisa province, but there were gossips about her strong-will in the Manisa harem surely. Arriving in Istanbul, the first few years were relatively calm, as the chief eunuch, Gazanfer Agha, kept order in the harem, so Handan spent all her time with her children. She was also able to get close again to Gevherhan Sultan, who had gifted her to Mehmed previously. Gevherhan was well acquainted with the political elite, Safiye, and the sultan, so she certainly provided useful advice to her former slave. Perhaps the relationship between Safiye and Handan was relatively balanced due to Gevherhan's help.

An epidemic devastated the capital in 1597, killing Handan's eldest son, Selim, but it cannot be ruled out that Suleiman also died at that time. In addition to mourning, Handan also had to face the fact that it was no longer her son who was the eldest prince, but the son of her rival, Halime, Mahmud. Handan would have done anything to keep her only son, Ahmed alive, so she allied with Safiye. Safiye and Halime hated each other in particular, and it was no different between Mahmud and Safiye. As the soldiers and commoners were very fond of Mahmud, Handan began to spread rumors about the prince being impotent, so his reign would not bring a fruitful future for the empire. In addition, with the help of Safiye - and probably Gevherhan - they tried to bring as many statesmen as possible to the side of Prince Ahmed.

For Handan, it was ultimately Safiye who won the war. Safiye successfully obtained a letter sent to Halime by a seer. The letter revealed that Halime wanted her son to sit on this throne after the sultan's death. Of course, the letter was not the only sin of Halime and Mahmud. For months, both Halime and Mahmud tried to convince the Sultan to finally send Mahmud to a province; and Mahmud had repeatedly acted recklessly in the presence of the Sultan; and the rebellious soldiers deified the prince. Not surprisingly, there have also been rumors that Mahmud and Halime want to poison the Sultan. Finally, Mehmed, under pressure from Safiye, executed Prince Mahmud.

With Mahmud's death, Ahmed became the oldest prince, and Mehmed even specifically appointed him heir to the throne. From there, the prince accompanied the sultan or the valide sultan everywhere. At the end of 1603, Safiye also took the boy with her to a military parade, where she actually introduced him as heir. Handan could not accompany her son, but she was certainly very happy and relieved as Ahmed's future went in the right direction. At the same time, Handan was certainly worn out by the events, perhaps also remorseful for what had happened. At least this is what indicated by later events.

The first female regent

On the night of December 20, 1603, Sultan Mehmed died suddenly, leaving his son Ahmed as his heir. Ahmed was the first sultan to ascend the throne childless, uncircumcised, without experience. The situation was very precarious, it was not known whether this young sultan would be accepted, so Mehmed's death was concealed and all officials were asked to join the divan the next morning on behalf of the sultan. When everyone was present, Ahmed entered the room and sit on the throne, becoming a sultan without anyone being able to raise a word against him. Instead of Ahmed in the first months two regents ruled the empire: his teacher, Mustafa Efendi, and his mother, Handan Sultan. With this, in essence, Handan became the first female regent of the empire, even if she was not alone in office.

When Ahmed ascended the throne, he did not execute his only living brother, the child Mustafa. There could have been several logical reasons for this: Ahmed was not circumcised, he had not yet produced a child, he was a sick young man, and with his eventual death the dynasty could have become extinct. In sparing Mustafa’s life, some said Handan was a key figure. This may also be supported by the fact that, according to reports, Handan often took the little Mustafa out of the garden of Topkapi Palace to play. Perhaps Handan had experienced enough of the struggle between the brothers and wanted it to end. Handan’s behavior towards the child Mustafa not only reveals much about the woman’s character but also suggests that she did not enjoy the fight against Mahmud previously, and acted against Halime and Mahmud only because of coercion. At the same time, we cannot be sure that Handan was behind saving Mustafa, for that was the logical step, it is possible that everyone thought the same way.

Handan knew exactly how much danger Safiye, who had protected her for years, could pose to her son. Sultan Mehmed III was hated by the soldiers for Safiye, so Handan was fearing that if Safiye remained close to power, Ahmed could fall to his father's fate as well. For this reason, on January 9, 1604, on the advice of Handan, Ahmed exiled Safiye to the Old Palace. With this move, Handan started a fight with Safiye, but the great valide could do nothing. For by then, Handan had been working for a long time, with the help of Ahmed's teacher, to find all of Safiye's men in the harem and divan. With the exile of Safiye, at the same time, these men and all the people loyal to Safiye were immediately deprived of their office. Out of revenge, Safiye eventually, in her helplessness, destroyed the harem with her servants as she left. There was such damage to the valide's apartment that it was uninhabitable for a long time. Thus, it is also not certain that Handan would ever have been able to move into the apartment. In addition, almost all the inhabitants of the harem left with Safiye, so Handan remained in Topkapi Palace with only a few faithful servants. The latter may not have been a problem for the new Valide. It is not known how Handan felt after Safiye left, she was certainly relieved, for by getting rid of Safiye's men, so she paved the way for her son's reign. In order to gain the love of the soldiers, Handan and Mustafa Efendi persuaded Ahmed to envisage wars for the sake of the soldiers. Because of this, Ahmed spoke regularly about his desire to finally lead his soldiers into war.

Valide Handan Sultan

Handan became worried again soon as Ahmed soon after his accession to the throne, along with Prince Mustafa caught smallpox. Mustafa survived the disease faster and easier, but Ahmed lay between life and death for a long time. As a mother - who had previously lost her child to this disease - this period could have been particularly difficult. Nor was his despair eased by the murmur of the people and soldiers, worried about the Sultan's health. Eventually, Ahmed and Mustafa recovered. On the advice of Mustafa Efendi, Ahmed showed himself to the people as soon as he was able to ride. Although the sultan looked relatively healthy, clear traces of smallpox were recognizable on his face.

Maybe that’s why Handan became a particularly protective mother. Ahmed wanted to spend more and more time outside the palace, hunting, walking in incognito, whatever the weather was. Handan was regularly confronted with her son because of this, as she tried to prevent Ahmed from falling ill again, so she wanted to keep him in the palace as much as possible. Ahmed's long-awaited circumcision helped Handan to keep him inside for a while though. The usual series of city ceremonies fell behind, as it would have been rather strange to celebrate a Sultan’s circumcision, so only a small ceremony was held inside the palace for the young sultan by Handan and Gevherhan. As he recovered, Ahmed began to receive concubines from his mother and aunts. The concubines were certainly also selected by Handan and Gevherhan.

Legend has it that the relationship between Handan and one of Ahmed’s concubines was particularly bad. According to legend, when Ahmed was still a prince, he began flirting with one of his mother's servants, Mahpeyker. When Handan realized this, she immediately punished the girl and exiled her to the Old Palace to save her son’s life. For if it had been revealed, Sultan Mehmed could easily have executed Ahmed because the princes were forbidden to have any relationship with the girls in the sultan's harem. However, when Ahmed ascended the throne, he recalled Mahpeyker. However, it must be borne in mind that there is no concrete evidence that Mahpeyker and Handan were in a bad relationship.

Handan was soon relieved as Ahmed's firstborn child, Osman, was born in November 1604. With this, Ahmed proved his ability to produce children. By now he had survived a fatal illness, constantly planning future wars, so he seemed a promising sultan, despite his young age. With the birth of more children in March 1605, Handan had already become a three-time grandmother and could have entered a calmer period of her life.

Politics

Handan, in the first few months of Ahmed's reign, ruled the empire with Mustafa Efendi. She was the one who decided who could talk to the young sultan, he decided who could be among the sultan's inner circles. Handan’s role was prominent in the first months of Ahmed’s reign, for usually after the ascension to the throne, a sultan always put his own trusted men into offices. However, Ahmed did not have his own people, for the princes build their own circles in their provinces, which was left out of Ahmed's life. Thus, to avoid exploiting her son, Handan built her son’s circles from people she knew and trusted herself.

In this she tried to give preference to her Bosnian compatriots. Handan also replaced Abdürrezzak Aga, the chief black eunuch, who, in addition to being Safiye's man, also played an important role in the execution of Prince Mahmud. The culmination of Handan's political influence was the appointment of the Grand Vizier. The new Grand Vizier, Yavuz Ali Pasa, was not only Bosnian but lived in the princely province of Mehmed III for a long time as the prince's sword-bearer, so Handan could already know the man from there. The appointment of the man, by the way, highlights the importance of citizenship in these times. The position of Grand Vizier at any other time was a fantastic opportunity that every pasha longed for. However, being the Grand Vizier of a 13-year-old sick sultan in an uncertain political environment was not very promising. It was for this reason that several pashas who could have been candidates refused to return to Istanbul not to be appointed. Finally, at the request of Handan, Yavuz Ali Pasha accepted the post of Grand Vizier to help his Bosnian compatriot. This patriotic support has been observed throughout the history of the Ottoman Empire and consisted essentially of two sides: Eastern pashas (Georgians, Circassians, Abkhazians, etc) and Western pashas (Albanians, Bosnians, Serbs, etc).

Yavuz Ali Pasa eventually ruled the empire as about a third regent. His relationship with Handan, Ahmed, and Mustafa Efendi was so close that, according to reports, they consulted several times on state affairs late at night or at dawn, contrary to the customs of the era. During these discussions, Handan was always present, but spoke behind a curtain, while Ali Pasa, Mustafa Efendi, and Sultan Ahmed faced face to face.

Also under the influence of Handan, Derviş Mehmed Agha entered the sultan's personal service in the summer of 1604. Handan had a deep trust in the Agha and sought to supervise her son through him. Derviş was also Bosnian and he soon won for himself the support of the young sultan and his mother. So much so that reports suggest that Handan has repeatedly made her son so swore that he will not oppose Derviş’s words and suggestions. The reason for this is to be found in Handan's endless fear for her son. Handan could not always be with Ahmed, nor could his teacher, so she needed someone who could be with the Sultan every minute of the day, accompany him everywhere, and at the same time pay attention to his safety and health. Handan essentially entrusted Derviş Agha with surrogate fatherhood.

Handan was gradually pushed back from the political arena, which some explain with Amed's disrespect for his mother. And this belief is supported by the fact that Handan received only a daily salary of 1,000 aspers, compared to Safiye’s previous salary of 3,000 aspers. However, certainly, Ahmed was trying to keep his mother in the background for purely political reasons. For he tried to avoid of being likened to his father in anything. Sultan Mehmed was dominated by his mother, Safiye, which made him extremely unpopular. Because of this, Ahmed did not let his mother close to politics and also reduced her salary to show people that he was not like his father. Regardless, however, there is nothing to suggest that Ahmed did not like or respect his mother. Maybe Handan herself suggested to her son to do so?

Her death

Handan's health began to deteriorate in 1605. However, the exact disease is not known. Her condition worsened particularly much when one of her trusted men was executed on August 20, 1605, by Sultan Ahmed. Sinanpaşaoğlu Mehmed Pasha was the son-in-law of the former owner of Handan, Gevherhan Sultan, which is why Handan wanted to protect the pasha with all her might. The man's death was so shocking to the valide that her condition began to deteriorate rapidly. Finally, Handan Sultan closed her eyes forever on November 9, 1605, when she was only in her mid-thirties. She was buried in Mehmed III’s mausoleum at Aya Sofya.

During her short life, she did not have time to embark on monumental constructions and charities like his predecessors. After her death, however, plenty of food and money was distributed to those in need, for Handan’s spiritual salvation. At Handan's death, she didn't have to worry about the fate of her son. Ahmed's popularity continued to grow, he had at least three children so far, Derviş stood by him as a father figure, and Gevherhan Sultan did not leave the young sultan alone. So in short, Ahmed had a great future despite the existing problems, so perhaps Handan could leave this world relatively calmly.

* * *

Származása és korai évek

Handan 1570 körül születhetett a mai Bosznia területén és innen került az Oszmán Birodalomba. Nem tudni milyen állomásokkal, de végül II. Szelim szultán lányának, Gevherhan szultánának a háztartásába került. Gevherhan és férje Cerrah Mehmed Pasa felfigyelt a lány szépségére, ezért különös figyelmet fordítottak az oktatására. Nem titkolt céljuk lehetett, hogy a trónörökösnek ajándékozzák, amint eljön a nap. Az ilyesfajta ajándékok igen gyakoriak voltak a politikai elit tagjai között, hiszen ha a leendő szultán kedvére való volt az ágyas, a nő később könnyedén segíthette egykori pártfogóit, amint hatalmi pozícióba került. Így került tehát Handan, a leendő III. Mehmed háremébe 1582-es körülmetélési szertartása után sok más egyéb ajándék mellett. A herceg nem hagyta el azonnal a fővárost, csupán 1583 decemberében. Ekkor Manisza tartomány felé vették útjukat, hogy ott kezdje meg önálló életét és ott uralkodjon.

A maniszába való utazás igazán kimerített mindenkit, ugyanis az extrém, téli időjárás igen megnehezítette az útjukat. Minden bizonnyal Handan nem különösebben élvezte a több, mint egy hónapig tartó utazást, ám minden bizonnyal nagy reményekkel várta, hogy végre megérkezzenek. Handan és Mehmed kapcsolata végül beteljesedett Maniszában. 1585 febru��rjában Mehmednek megszületett első gyermeke, Szelim herceg. A legtöbb történész egyet ért abban, hogy a fiú Handantól született. Őt további gyermekek követték, így Handannak legalább egy lánya, Ayşe és két fia született. Szulejmán herceg 1586 körül jött világra és még gyermekként elhunyt; Ahmed pedig 1590-ben jött világra Handan legkisebb gyermekeként. Handan eleinte minden bizonnyal Mehmed kedvence volt, idővel azonban az uralkodó egy másik ágyas, Halime felé fordult. Erre utal legalábbis az a tény, hogy Handannak (valószínűleg) Ahmed után nem született több gyermeke, míg Halimének igen.

A herceg anyja

Mehmed 1595-ben trónralépett és Handan élete egy csapásra megváltozott. Az új szultánt követve gyermekeivel együtt Isztambulba utazott, ahol aztán a háremet vasszigorral uraló Valide, Safiye Szultána közelébe került. Mehmed maniszai tartományában Safiye szultána nem volt jelen, azonban minden bizonnyal a maniszai háremben is sokat hallottak már az akaratos validéről. Isztambulba érkezvén az első néhány év viszonylagos nyugalommal telt, a fő eunuch, Gazanfer Aga ugyanis rendet tartott a háremben, így Handan minden idejét gyermekeivel töltötte. Emellett újra közel tudott kerülni Gevherhan szultánához is, aki annak idején Mehmednek ajándékozta őt. Gevherhan jól ismerte a politikai elitet, Safiyét és a szultánt is, így egészen biztosan hasznos tanácsokkal látta el egykori kegyeltjét. Talán ennek köszönhető, hogy Safiye szultána és Handan kapcsolata is viszonylag kiegyensúlyozott volt.

1597-ben járvány pusztított a fővárosban, melynek áldozatául esett Handan legidősebb fia, Szelim, de nem kizárt, hogy Szulejmán is ekkor hunyt el. Handannak a gyászon túl azzal is szembe kellett néznie, hogy így már nem az ő fia volt a legidősebb herceg, hanem riválisának, Halimének a fia, Mahmud. Handan bármit megtett volna, hogy egyetlen fiát, Ahmedet életben tartsa ezért szövetkezett a Valide szultánával, Safiyével. Safiye és Halime különösen gyűlölték egymást, és nem volt ez másképp Mahmud és Safiye között sem. Mivel a katonák és közemberek nagyon kedvelték Mahmudot Handan pletykát kezdett terjeszteni a hercegről, miszerint impotens, így uralkodása nem hozna gyümölcsöző jövőt a birodalom számára. Emellett Safiye - és valószínűleg Gevherhan szultána - segítségével igyekeztek minél több államférfit Ahmed herceg oldalára állítani.

Handan számára végül Safiye volt az, aki megnyerte a háborút. Safiye sikerrel szerzett meg egy levelet, melyet egy látnok küldött Halime számára. A levél felért egy felségárulással, ugyanis ebből kiderült, hogy Halime azt akarta tudni fia fog e a trónra ülni a szultán halála után. Természetesen nem a levél volt Halime és Mahmud egyetlen bűne. Hónapok óta ostromolta mind Halime, mind Mahmud a szultánt, hogy küldjék végre Mahmudot provinciába; valamint Mahmud többször meggondolatlanul viselkedett a szultán jelenlétében; a lázadó katonák pedig istenítették a herceget. Nem meglepő, hogy olyan pletykák is szárnyra keltek, miszerint Mahmud és Halime meg akarja mérgezni a szultánt. Ezekután végül Mehmed, Safiye nyomására kivégeztette Mahmud herceget.

Mahmud halálával Ahmed lett a legidősebb herceg, sőt Mehmed konkrétan ki is nevezte őt trónörökösnek. A herceg onnantól mindenhová elkísérte a szultánt vagy a valide szultánát. Safiye 1603 végén egy katonai parádéra is magával vitte a fiút, ahol tulajdonképpen bemutatta őt, mint örököst. Handan nem kísérhette el fiát, de minden bizonnyal nagyon boldog és megkönnyebbült volt, hiszen Ahmed jövője jó irányba haladt. Ugyanakkor Handant minden bizonnyal megviselték az események, talán lelkiismeretfurdalása is volt a történtek miatt. Erre utalnak ugyanis a későbbi események.

Az első női régens

1603. december 20-án éjszaka, Mehmed szultán hirtelen elhalálozott, így fia, Ahmed lett a szultán. Ahmed volt az első szultán, aki gyermektelenül, körülmetéletlenül, tapasztalat nélkül került a trónra. A helyzet igen ingatag volt, nem lehetett tudni, hogy elfogadják e az ifjú szultánt, emiatt Mehmed halálát eltitkolták és a szultán nevében minden vezető tisztségviselőt a divánba kérettek másnap reggel. Amikor mindenki jelen volt, Ahmed lépett be a terembe és elfoglalta a trónt, ezzel pedig szultánná vált anélkül, hogy bárki felemelhete volna ellene a szavát. Ahmed helyett az első hónapokban két régens uralkodott: tanítója, Musztafa Efendi és édesanyja, Handan Szultána. Ezzel lényegében Handan lett az első női régense a birodalomnak, akkor is, ha nem egyedül töltötte be a tisztséget.

Ahmed trónralépésekor nem végeztette ki egyetlen élő testvérét, a gyermek Musztafát. Ennek több logikus oka is lehetett: Ahmed nem volt körülmetélve, nem nemzett még gyermeket, beteges ifjú volt, esetleges halálával a dinasztia is kihalhatott volna. Musztafa életének megkímélésében egyesek szerint Handan kulcsfigura volt. Ezt támaszthatja alá az is, hogy követi beszámolók alapján Handan gyakran vitte ki a Topkapi Palota kertjébe a kis Musztafát játszani. Talán Handan eleget tapasztalt a testvérek közötti küzdelemből és szerette volna, ha végeszakad a véres hagyománynak. Handan viselkedése a gyermek Musztafa irányába nem csak a nő jelleméről árul el sokat, de arra is utal, hogy a korábbi Mahmud elleni harcot sem élvezte legkevésbé sem és csak a kényszer miatt lépett fel Halime és Mahmud ellen. Ugyanakkor nem vehetjük biztosra, hogy Handan állt Musztafa megkímélése mögött, ugyanis ez volt a logikus lépés, lehetséges, hogy mindeni ugyanígy gondolta.

Handan pontosan tudta azt, hogy az őt éveken át védelmező Safiye szultána mekkora veszélyt jelenthet fiára. III. Mehmed szultánt a katonák Safiye miatt gyűlölték, félő volt, hogy ha Safiye a hatalom közelében marad, Ahmed is apja sorsára juthat. Emiatt 1604. január 9-én Handan tanácsára Ahmed száműzte Safiye Szultánát a Régi Palotába. E lépéssel Handan kivívta maga ellen Safiye haragját, ám a nagy valide nem tehetett semmit. Handan ugyanis addigra már régóta azon dolgozott, Ahmed tanítójának segítségével, hogy megtalálják Safiye összes besúgóját és emberét a háremben és divánban. A nagy valide száműzetésével egyszerre ezeket a besúgókat és minden Safiyéhez hűséges embert azonnal elbocsátottak és megfosztották tisztségüktől. Safiye bosszúból végül tehetetlenségében a háremet romboltatta le szolgálóival távozásakor. A valide lakrészén olyan károk keletkeztek, hogy hosszú ideig lakhatatlan volt. Így az sem bizonyos, hogy Handan valaha is képes lett volna beköltözni a lakrészbe. Emellett a hárem szinte minden lakója Safiyével tartott, Handan csak néhány hűséges szolgálójával maradt a Topkapi Palotába. Ezutóbbit talán nem is bánta az új Valide.Nem tudni, hogyan érezte magát Handan, Safiye távozása után. Minden bizonnyal megkönnyebbült, hiszen azzal, hogy megszabadult Safiye embereitől, megnyitotta fia uralkodása előtt az utat. A katonák szeretetének elnyerése miatt pedig Handan és Musztafa Efendi meggyőzték Ahmedet, hogy a katonák kedvéért helyezzen kilátásba háborúkat. Emiatt Ahmed rendszeresen beszélt arról, mekkora vágya, hogy végre háborúba vezethesse katonáit.

Handan Valide Szultána

Handan Ahmed trónralépése után hamarosan nehéz helyzetbe került, ugyanis mind Ahmed, mind Musztafa herceg elkapták a himlőt. Musztafa gyorsabban és könnyebben vészelte át a betegséget, Ahmed azonban hosszú időn át feküd élet-halál között. Anyaként - aki már veszítette el gyermekét korábban is ebben a betegségben - különösen nehéz lehetett ez az időszak. Kétségbeesését nem könnyítette meg az sem, hogy a nép és katonák zúgolódtak, aggódva a szultán egészsége miatt. Végül aztán Ahmed és Musztafa is felgyógyultak. Musztafa Efendi tanácsára Ahmed, amint képes volt lovagolni, megmutatta magát a népnek. Bár a szultán viszonylag egészségesnek festett, arcán felismerhetőek voltak a himlő egyértelmű nyomai.

Talán emiatt vált Handan különösen óvó anyává. Ahmed egyre több időt akart a palotán kívül tölteni, vadászattal, inkognitóban járkálással, az időjárástól függetlenül. Handan rendszeresen szembe került emiatt fiával, hiszen igyekezett megakadályozni, hogy Ahmed újra megbetegedjen, így szerette volna annyira a palotában tartani, amennyire csak lehetséges. Ebben segítségére volt Ahmed régóta várt körülmetélése. A szokásos városi ünnepségsorozatok elmaradtak, ugyanis a szultán körülmetélését ünnepelni meglehetősen furcsán hatott volna, így csak a palotán belül rendezett Handan és Gevherhan szultána ünnepséget az ifjú szultán számára. Amint felépült, Ahmed ágyasokat kezdett kapni anyjától és nénjeitől. Az ágyasokat minden bizonnyal szintén Handan és Gevherhan szultánák válogatták ki.

A legendák szerint Handan és Ahmed egyik ágyasa között különösen rossz volt a viszony. A legenda szerint, mikor Ahmed még csupán herceg volt flörtölni kezdett anyja egyik szolgálójával, Mahpeykerrel. Amikor Handan erre rájött azonnal megbüntette és a Régi Palotába száműzte a lányt, hogy fia életét mentse. Ha ugyanis kiderült volna, Mehmed szultán könnyen kivégeztethette volna Ahmedet. A hercegeknek ugyanis tilos volt a szultán háremébe tartozó lányokkal kapcsolatba kerülni. Amikor azonban Ahmed trónralépett visszahívatta Mahpeykert. Muszáj azonban észben tartani, hogy semmiféle konkrét bizonyíték nincs arra, hogy Mahpeyker és Handan rossz viszonyban lettek volna.

Handan hamarosan megkönnyebbülhetett, ugyanis 1604. novemberében megszületett Ahmed elsőszülött gyermeke, Osman. Ezzel Ahmed bizonyított, hogy képes gyermekeket nemzeni. Eddigre már túlélt egy sokak számára halálos betegséget, állandóan a jövendő háborúkat tervezte, így ígéretes szultánnak tűnt, ifjú kora ellenére is. A további gyermekek születésével 1605 márciusában, Handan már háromszoros nagymama lett és élete egy nyugodtabb szakaszában léphetett volna.

Politika

Handan, Ahmed uralkodásának első néhány hónapjában Musztafa Efendivel együtt uralta a birodalmat. Ő volt az, aki eldöntötte, hogy ki beszélhet az ifjú szultánnal, ő döntötte el, hogy kik kerülhetnek a szultán kegyeltjei közé. Handan szerepe kiemelkedő volt Ahmed uralkodásának első hónapjaiban, ugyanis általában ha egy szultán trónrakerül saját embereit nevezi magas pozíciókba trónralépése után, Ahmednek azonban nem voltak meg a saját emberei. A hercegek ugyanis tartományaikban építik ki saját köreiket, ami Ahmed életéből kimaradt. Így, hogy elkerülje fia kihasználását, Handan a sajátmaga által ismert és bízott emberekből építette ki fia köreit.

Etéren igyekezett bosnyák honfitársait preferálni. Handan emellett leváltotta Abdürrezzak Agát, a fő fekete eunuchot, aki amellett, hogy Safiye embere volt, fontos szerepet játszott Mahmud herceg kivégzésében is. Handan politikai befolyásának csúcsa a nagyvezír kinevezése volt. Az új nagyvezír, Yavuz Ali Pasa nem csak bosnyák volt, de III. Mehmed hercegi tartományában élt sokáig a herceg fegyverhordozójaként, így Handan már onnan ismerhette a férfit. A férfi kinevezése egyébként rávilágít arra, hogy milyen fontos volt a honfitársiasság ezekben az időkben. A nagyvezíri poszt bármikor máskor fantasztikus lehetőség volt, amire minden pasa áhítozott. Azonban egy 13 éves beteges szultán nagyvezírének lenni, bizonytalan politikai környezetben nem volt túl kecsegtető. Épp emiatt több pasa, aki jelölt lehetett volna nem volt hajlandó visszatérni Isztambulba, nehogy kinevezzék őket. Végül Yavuz Ali Pasa Handan kérésére elfogadta a nagyvezíri posztot, hogy segítse bosnyák honfitársát. Ez a honfitársi támogatás végig megfigyelhető volt az Oszmán Birodalom történetében és alapvetően két oldalból állt: a keleti pasákból (grúzok, cserkeszek, abkházok) és nyugati pasákból (albánok, bosnyákok, szerbek).

Yavuz Ali Pasa végül mintegy harmadik régensként uralkodott a birodalomban. Viszonya olyan közeli volt Handannal, Ahmeddel és Musztafa Efendivel, hogy követi beszámolók alapján a kor szokásaival ellenkezve többször is tanácskoztak államügyekben késő éjszaka vagy hajnalban. Ezen megbeszélések során Handan egy függöny mögött állva beszélt, míg Ali Pasa, Musztafa Efendi és Ahmed szultán szemtől-szembe.

Szintén Handan befolyásával került Ahmed személyes szolgálatába Derviş Mehmed Aga 1604 nyarán. Handan mélységesen megbízott az Agában és igyekezett általa felügyelni fiát. Derviş szintén bosnyák volt, egyesek szerint a nagyvezír Yavuz Ali Pasa, mások szerint Handan kegyeltje volt. Akárhogyan kezdte is pályafutását, hamarosan megnyerte magának az ifjú szultánt és annak anyját is. Olyannyira, hogy követi beszámolók szerint Handan többször is megeskette fiát, hogy nem fog Derviş szavai és javaslatai ellen tenni. Ennek oka, Handan végtelen fia iránti féltésében keresendő. Handan nem lehetett mindig Ahmed mellett, ahogyan tanítója sem, így szüksége volt valakire, aki a nap minden percében a szultánnal lehet, elkísérheti mindenhová és mindeközben figyelhet biztonságára és egészségére. Handan lényegében egy pót-apai feladatot ruházott ezzel Derviş Agára.

Handan fokozatosan visszaszorult a politikai színterekről, melyet néhányan Ahmed anyja iránti tiszteletlenségével magyaráznak. Ezt pedig alátámasztani vélik azzal a ténnyel, hogy Handan csupán 1000 asperes napi fizetést kapott, Safiye korábbi 3000 asperes fizetésével szemben. Azonban minden bizonnyal Ahmed csupán politikai okokból igyekezett anyját a háttérben tartani. Igyekezett ugyanis elkerülni azt a látszatot, hogy édesapjához hasonlíthassák bármiben. Mehmed szultánon édesanyja, Safiye uralkodott, ami miatt rendkívül népszerűtlen volt. Ahmed emiatt nem engedte anyját a politika közelébe és fizetését is lecsökkentette, hogy megmutassa az embereknek, hogy ő nem olyan, mint apja volt. Ettől függetlenül azonban semmi nem utal arra, hogy Ahmed ne szerette vagy ne tisztelte volna édesanyját. Talán maga Handan javasolta fiának, hogy így járjon el?

Halála

Handan egészsége 1605-ben romlásnak indult. Pontos betegsége azonban nem ismert. Állapotán különösen sokat rontott, mikor egyik kegyeltjét 1605 augusztus 20-án Ahmed szultán kivégeztette. Sinanpaşaoğlu Mehmed Pasa Handan egykori tulajdonosának, Gevherhan szultánának volt a veje, emiatt Handan minden erejével szerette volna megóvni a pasát. A férfi halála olyan sokkoló volt a valide számára, hogy állapota rohamosan romlani kezdett. Végül Handan Szultána 1605. november 9-én örökre lehunyta szemeit, mikor még csak harmincas évei közepén járt. III. Mehmed mauzóleumában temették el az Aya Sofyában.

Rövid élete során nem volt ideje elődeihez hasonló monumentális építkezésekbe és jótékonykodásokba kezdeni. Halála után azonban rengeteg ételt és pénzt osztottak szét a rászorulók között Handan lelki üdvéért. Handannak halálakor nem kellett azon aggódnia, hogy fiára milyen sors vár. Ahmed népszerűsége folyamatosan növekedett, eddigre legalább három gyermeke volt, Derviş mellette állt apa-figuraként és Gevherhan szultána sem hagyta magára az ifjú szultánt. Röviden tehát Ahmed előtt nagyszerű jövő állt a meglévé gondok ellenére is, így talán Handan relatíve nyugodtan hagyhatta itt ezt a világot.

#Ahmed I #handan sultan #derviş paşa #Mehmed III #gazanfer agha #halime sultan #Mustafa I #safiye sultan #mahpeyker #Kösem sultan

26 notes · View notes