#agyamatic

[ajtostolahazba]

Holnap utazom. Egy éve várok erre. Annyira, hogy szó szerint ez tartott életben, amikor tavaly augusztus óta ömlik rám a szar. Holnap utazom, és ma leadtam a kiskutyámat a lányomékhoz, akik szeretik és gondoskodnak róla, de nehéz volt otthagyni. Felhívtam az apukámat, ahogy minden nap, és ő meg elcsukló hangon mondta, hogy "nagyon várunk haza"... Ádám arca felragyog mindig, ha meglát, és úgy tudja mondani, hogy mama, hogy a legszerelmesebb pillanatban sem tudott senki így szeretni... Holnap utazom. És imádom a tengert, imádom, hogy pihenhetek egy teljes hétig, csak azt nem tudom, hogy hogy kapcsoljam ki az agyamat, hogy ne aggódjak, hogy elhiggyem, hogy ha egy hétig nem segíthetek azoknak, akiket szeretek,(ahogy tettem ezt minden nap, egy éve) akkoris meglesznek, mert nélkülem is forog a világ, és ahhoz, hogy bírjam a tempót szabadságra kell mennem az életemből... Holnap elutazom, és végre folyhat a könnyem a gyönyörűségtől, hogy ott lehetek, elsirathatom az elmúlt 11 hónap minden keservét, de ehhez el kell utaznom. Mentolos cigit fogok szívni, napfelkeltét nézek, olvasok és napozok, felessel indítom a napokat... És minden percét kihasználom ennek a hétnek, hogy a lemerült elemeket feltöltsem. Majd apdételek, hogy sikerült-e, vagy a túlaggódás és a kontroll mániám miatt elbaszom... de hátha nem! Helló Görögország! Holnap utazom!😳😍

[mirabellomonferrato]

Magyarok Olaszországban

Ez az egyik csodálatos csoport, ahonnan sok mindent felszedtem az elmúlt években. Néha persze lehet röhögni, ott is megvannak az ügyeletes hülyék és okoskodók, de összességében rengeteg infóhoz lehet jutni. Ma például azt tudtam meg, hogy Olaszországba elég nehéz kitenni az önkényes lakásfoglalókat. Spanyolországban – állítólag – törvény is védi őket. Abban reménykedem, hogy egy kisebb település főterén levő házra jobba figyel a helyi rendőrség, mint Milánó valamelyik sikátorára. Mindenesetre az első az lesz, hogy riasztórendszert és kamerákat rakok fel. Ne az legyen, hogy pár hónap múlva megyek és egy rakás tündéri olasz kiskrampó szaladgál, az anyjuk meg az ÉN rózsabokromat metszegeti és olaszul kiabál, hogy menjek a picsába itt ők laknak. :D Sokan számolgatják, hogy érdemes-e eladni itthon az ingatlant és ott venni, kiadni. A matekozás szerint megéri, de én azt látom, hogy ennél azért árnyaltabb a dolog. Délen, tengernél, pláne ha van egyéb látványosság, híresség a közelben, akkor kb egész évre ki lehet adni a kecót. És vannak cégek, akik gondozzák, oda se kell menni takarítani meg ágyneműt cserélni. Egyetemváros közelében egyetemistáknak. Egy kis faluban, ahova én is készülök, szerintem nem nagyon lehet kiadni, azért is olcsók a kecók, mert nincs a közelben se munka, se "semmi". Bár az én korosztályomnak van egy "Olaszország az a nyugat" berögzülése, de a sok imádnivaló dolog mellett, kurvára nem ez a nyugat érzés van plusz kényelmekkel meg ultramodern dolgokkal. Nem feltétlenül jobb mint itthon, egyszerűen MÁS. Én ezért a MÁS-ért szeretnék ott lenni. Hogy mozgassa az agyamat, hogy felfedezhessek, rácsodálkozhassak dolgokra, hogy legyen örömöm abban, hogy már megértek egy-egy mondatot vagy abban, hogy átvonatozhatok várost nézni olyan helyre ami itthonról messze van és drága vagy csak lubickolni az olaszokra jellemző oldottság varázsában, és ha már lubickolás, hogy bármikor mehetek a tengerpartra sírni. Nyilván lesz/lenne rengeteg gyerekes örömöm és rengeteg bosszúságom, hogy a világ nem úgy működik, ahogy megszoktam. Nem tudom mikor voltatok úgy utoljára, hogy az egótokat gúzsbakötve be kellett tenni egy ládába és elásni. Egy ilyen kaland nekem ezt jelenti. Semmit nem tud az ember, semmihez nem ért, rettenetesen kiszolgáltatott, sokat téved, sokszor butaságot csinál, és gyakran válik nevetségessé. Segítségre szorul. Nekem, aki minden bolondériám mellett gyakorlatias embernek tartom magam, ez maga a halál. Már az is, hogy az intellektusomat a hátizsákba kell raknom, mert a bájos és szellemes szövegelésem innentől szart sem ér. Nem érti senki. Képzeld el, hogy azt, amire a legbüszkébb vagy (akármi is az) holnaptól elveszted. :((( Hát, nem őrült izgalmas, hogy akkor mi is történik? :) :) :)

Tudom, mások nem csinálnak ekkora ügyet az egész külföldözésből. Jönnek-mennek, dolgoznak, belakják Európát, a világot. De én író vagyok, ilyen kis dolgokból is tudok habot verni. :D

Este fél hatkor indulunk a barátaimmal, a határon innen vettünk ki szállást, aztán a következő állomás Acqui Terme, és onnan járogatunk el megnézegetni a házakat. Hogy nekik mi a szerepük ebben a dologban azt majd holnap megírom. Egy 1000 km-es út alatt lesz rá időm.

[estimesekcsakneked]

Estimese #002

"Első barátnőm kinda crazy volt, ezért is szakítottunk végül, de uh, az a lány tudta mit csinál. Tudta hogyan izgasson fel publikus helyeken, ahol nem csinálhatok vele semmit. Gimi alatt snapeket kaptam tőle a melleiről órák közben, végigmarkolta a farkamat a kibaszott színház közepén, csak azért mert tudta, hogy minél jobban felhúzza az agyamat annál agresszíven fogom megdugni este.

Egy ilyen alkalom után volt, hogy tényleg nagyon haragudtam rá, és miénk volt az egész ház este... Legyen annyi elég, soha életemben nem izzadtam le így. Egyébként is imádok játszani a másikkal, megujjazni, kinyalni, tipikusan az a csávó vagyok aki azért csinálja mert élvezi. Szóval szépen lassan elkezdtem játszani vele, elfenekeltem őt és számoltattam vele, olyan jó feneke volt hogy így, aaaa. És aztán szerintem a következő bő két órában folyamatosan csak majdnem jutattam el őt a csúcsra, az utolsó pillanatban hirtelen abbahagytam mindent. És aztán egy idő után nyilván nem értette mit csinálok, mondtam neki hogy ameddig nem kér bocsánatot addig nem mehet el, és ahogyan azonnal bocsánatot kért, egyből tudtam hogy nyert ügyem van. Szóval betettem, és elkezdtem dugni őt, csókolóztunk, markoltam a nyakát, a melleivel játszottam, és ahogyan éreztem hogy el fog menni hirtelen kihúztam. És az a kétségbe esés, mint a drogfüggő akitől elveszik a drogot, de mondtam neki hogy nem hiszem el amit mond, és addig fogom ezt csinálni amíg meg nem győz. Három négy alkalom után úgy könyörgött, hogy olyat te még nem láttál, mindent megígért, kimondattam vele mindent amit csak hallani akartam, "kérlek hadd élvezzek el, kérlek kérlek" stb baszottul élveztem a hatalmat és az az érzés hogy mennyire kívánta és akarta a farkamat. Szóval miután már tényleg így kb mindent megígért amit valaha csak akartam, elkzedtem mozgatni benne szépen ritmusosan a farkamat, és ahogyan elélvezett te. Remegett meg nyogott percekig a farkamon, miközben chokeingoltam és kiszívtam a melleit... Életem legjobb napja xd"

Hasonlókért katt ide, vagy küld be a saját sztoridat 👉🏽 @estimesekcsakneked

[csacskamacskamocska]

Perverziók

Tényleg igaz a mondás amit lekicsinylően, bántó szándékkal szoktak mondani: de ráérsz... Vagy: nincs semmi dolgod, hogy ezzel foglalkozol? Valószínűleg egy rakás mindenféle probléma kihullott mostanra az érdeklődési körömből, és azért a „ki vagyok és mit is akarok” is erősen tisztult. Mint valami ásatásnál. Érdekes dolgok bukkannak elő.

Van ez a játék, hogy teremtő erő, és ha el tudod képzelni amit szeretnél, minél inkább meg tudod fogalmazni, minél inkább el tudod képzelni, annál közelebb kerülsz a megvalósuláshoz. Nem annyira jó pillanataimban ilyenkor rögtön mellé beugrik, hogy meg van az ördöggel kötött megállapodás, amikor mindig átverődsz akármennyire is akarod, hogy jól csináld. De az álmodozás szórakoztatott gyerekkoromban, ellazított és lefoglalt. És azt az állapotot szívesen visszahoznám, a más világokban járást. Írni is úgy szoktam, hogy beleálmodom magam abba a történetbe, ott vagyok, látom, érzem a szereplőimet. De írás közben azért van valami akarás is, nem annyira ellazult dolog mint a félálomban ábrándozás.

Sajnos a jön a pasi és ilyen lesz meg olyan lesz és jujjdejólesz, az jóideje nem működik. Pedig időnként nekifutok, hogy na akkor képzeljük el "Ő"t, aki jó lesz nekem és boldogan élünk amíg. Képzeletemben jön a pasi, és akárhogy erőlködöm, hogy ne hasonlítson, nem megy, és az erőlködéstől meg rossz lesz az egész. Aztán arra gondolok, hogy neki is van valaki, akiről így álmodozik akkor is, ha nem akar, és akkor még szomorú is leszek. Nem szoktam a szexszel problémaként foglalkozni. Mármint a hiányával sem. Nincs semmi baj a libidómmal, köszöni szépen, hetente többször megemeli a kalapját, aztán vagy kezdek vele valamit, vagy nem.

Ám a napokban egy barátnőm mesélte, hogy a férje eltörte mindkét kezét és most gipszben van, és elég ügyetlen egyelőre, de meg fog gyógyulni. A finommotoros mozgása érezhetően javult. Mondtam neki viccelődve, hogy na, akkor a gipszben szexelést is kihúzhatják a bakancslistáról. Hát ja, merthogy ő fürdeti a pasit, aki csak áll, feltartott kézzel...

Mennyire bensőséges dolog megfürdetni egy pasit, de tényleg, nem csak leöblögetni, hanem megmosdatni rendesen, hát nem tudom, hogy lenne-e erőm nem megszexelni, ha már centiről centire lemosdattam. Legfeljebb utána megint :D Gondolom ez a kép indította el az agyamat azon a vonalon, hogy én mit is szeretek vagy mik azok amiket szeretnék. És az, hogy akármilyennek is látom az ő kapcsolatukat, nyilván van egy nagyon intim vonala, ami jól működik, ami nem csak a szexről szól, hanem egymás és az egymásrautaltság elfogadásáról.

Le kéne írnom, ugye, hogy mik jártak az eszembe, hogy mit találok izgatónak amit megnéznék, kipróbálnék? Nem fogom. De még egy pont, hogy ha valaha is közeli kapcsolatba kerülök férfival, az olyan kapcsolat legyen amiben a vágyaimat is odaadással kezelik. És még egy tanulsága volt a történetnek, hogy megértettem az összes nagyon furcsa, többnyire kifigurázott, ám megállapodásra épülő kapcsolatot. A megállapodásra épülés lényegét. A vágyak vagy perverziók összetalálkozását. És, hogy mekkora baromság ezeken úgy rugózni, mintha nem lenne teljesen természetes, és nem lenne nagyszerű, hogy nekik sikerült.

[baszkis-blog]

Az emberek nem értik meg hogy mért csináltam ezt. Igazándiból a félelem ami a nyakam köré tekeredett. A rossz gondolatok amik el lepték az agyamat. Nem tudtam semelyiket se irányítani. A szarkazmus ami meg véd engem a külvilágtól, az újra itt volt velem. Próbált meg védeni mégha fájdalmat okozott is másnak. Az emberek pont ezt nem értik, ez az én vészkijáratom.

05.20

[geoparduc]

Egészen komoly parám, hogy meg fogok halni, ha anyámék eladják a lakást, ahol felnőttem. Eddig nem vettem észre, hogy ennyire kötődöm ahhoz a néhány falhoz, meg parkettához. Mondjuk mikor albérletbe költöztem, éreztem, hogy kiszakad belőlem valami, de kárpótolt, hogy életemben először végre nem fogja senki úgy rágni az agyamat, hogy az mentális betegségeket szüljön.

Most, hogy végleg meg fog szűnni a weskó, úgy érzem elvágják a gyökereimet. Hogy bár nem szerettek itt eléggé soha, és nem védtek ezek a falak semmitől, mégis ez a lakás volt a család (és hát a család az család).

Már nem csak arról szól ez a büdös nagy szorongás, hogy nekem sosem lesz saját lakásom, mert félretenni lehetetlenség, örökölni meg nyugdíj előtt nem fogok és amúgy is túl sokan vagyunk testvérek. Hogy emiatt nem lehet nekem egy családom, ami felülírna minden rossz emléket, ahol én fektethetném le a szeretet minimumot, mert nem lesz hol megalapítanom. De pár hónap és már nem lesz sehol egy szobám a világban és válogatás nélkül ki fognak dobni mindent, ami ott az enyém és nem tudom elsuvasztani valahová a törpealbérletemben, ami már így is inkább egy raktár. Mert bárhová is költözzön anyám és bármelyik országban lébecoljon az apám, az én cuccaimnak már pont sehol nem lesz hely. Ahogy nekem sem volt soha.

Szóval ha véletlen lottót nyernétek, igazán megvehetnétek nekem azt a lakást, hogy ne haljak meg nyomban, amint megveszi egy külföldi befektető.

[nyulfarok]

azt hiszem eddig tudtam átverni az agyamat, és rávenni hogy tanuljak:((

[borekdothu]

2023 évértékelő

Ha visszanézek egész vállalható volt ez az év. A legnagyobb teljesítmény, hogy jogerősen is megnyertem a lakáskiürítési pert és anyu volt férjét sikerült kipaterolni a lakásomból. Nem volt egyszerű menet de megvan. Októberben kifestettük a lakást és végre ismét használhatjuk, ahogy szeretnénk.

Áprilisban 30 év kihagyás után végre vettem egy rendes kerékpárt:

A terv az volt, hogy a szabadidőmben (ami nincs) majd ismét az utakat fogom járni. Ebből egészen augusztusig csak ilyen rövid tekerések lettek, de semmi számottevő. Aztán augusztus elején sikerült úgy felbaszni az agyamat a közlekedésen, hogy átváltottam bringára. Egészen megtáltosodtam és november elejéig szinte csak bringával jártam, ami napi 30km-t jelentett a nyeregben. Erős drog, úgyhogy november végére lett trénerem is:

Amíg tart a nagyon rossz idő, addig bent tekerek, így is több, mint 1700 km-t mentem pár hónap alatt, ami kezdőtől nem rossz.

Ezzel meg is van a cél, 2024-ben egy ultra endurance túrát vagy versenyt szeretnék megcsinálni és legalább utolsó előttiként beérni a célba.

[eltiron2]

Nagyon nem vagyok elégedett az idei haladásommal, ez kb havi 5 könyv így. Ennek legfőbb oka Liu Cixin, a Háromtest-trilógia életem eddigi egyik legnehezebb olvasása volt, de kurvára megérte, rendesen megcsinálta az agyamat :) Végre befejeztem Tuchmantől a Távoli Tükör-t, ami huszonéves korom óta bakancslistás volt, meg WS-től a Coriolanus-t, ami a soron következő volt a Sexpír-végigolvasásomban (igen, el vagyok rá szánva, hogy az összes cuccát elolvassam). Az 5 Stephen Kinget kicsit sem szégyellem, mindegyikkel jól elvoltam, a ciki kategóriába talán Dan Brown tartozik.

Persze ez nem a teljes lista, az újraolvasásokat nem számolom, márpedig az tenné ki a java részét a listának, amikor picit magam alatt vagyok és megint előveszem a Galaxis Útikalauz-sorozatot, vagy valamelyik Terry Pratchettet (Rejtőt, Scalzit, Waltarit, etc.).

Még legalább 2 Shakespeare jön idén, egy nagyesszé a reformációról, aztán amit dob még a gép.

[kepeslajoska]

Szóval.

Ez a képrészlet az üzbég elnök magyarországi látogatásáról készült és Orbán büszkén a fészbuk oldalára tette fel. Bevallom őszintén a dagadék látványa eléggé felb@szta az agyamat.

Nem arról van szó, hogy kövér, esetleg alacsony, amorf, mert sokan vagyunk elhízva, nem vagyunk szépek, magasak, jólöltözöttek stb., de ez a lény büszkén néz bele világba annak ellenére, hogy 12-13 év alatt totálra kúrt egy országot, nyomorba döntött egy népet, összeveszett már a világ jobbik felének vezetőivel, külföldön már le kell tagadjuk, hogy honnan jöttünk, mert már az is szégyen, hogy magyarok vagyunk.

De ő úgy érzi, mindenek felett áll, a világ ura, megmentője, Európa DNS-e, akinek sikerült undormány szolgahadának a kezébe adni a sorsunkat, a gyerekekét, az öregekét, a még gondolkodni, érezni tudó emberekét.

Hogy van-e ennek a szörnynek egy piciny lelkiismeret furdalása?

Mije?

Hogy sikerült a kórházakból halálgyárakat csinálni, egy járvánnyal kiirtani a lakosság tízezreit, elmeháborodásával télre ránk hozni a jégkorszakot, az árakat kaján vigyorral az egekbe emelni?

De ő úgy érzi, ő maga Július Cézár, pedig sokkal inkább a feltámadt Hitler, Sztálin és a velünk élő Kim Dzsongun, vagyis inkább azoknak is a legbesz@ribb változata.

Ezt mondja ez a kép. Igyekezzünk kiretusálni az életünkből!

[kgyst]

Minél többet olvasok az ukrán háborúról, annál jobban fölbaszom az agyamat

Nem a veszteségek miatt, sőt még csak amiatt sem, hogy az ukránok vagy a NATO döntéshozói milyen segg hülyék, most már azon baszom föl az agyam, hogy az elemzők is milyen hülyék

[iwannapushthebutton]

Elolvasott könyvek - 2023

megjegyzések a végén

Regény/próza: 

Fejes Endre: Szerelemről bolond éjszakán

Brian W. Aldiss: Szürkeszakáll  

Ghyczy Csongor: Egy könyv lapjai

Jacek Dukaj: Zuzanna és a világmindenség 

Robert M. Pirsig: A zen meg a motorkerékpár ápolás művészete

Kemény Zsigmond: A rajongók

Cserna-Szabó András: Zerkó - Attila törpéje 

Aradi Péter: A csend, amire vágytál

Visky András: Kitelepítés

Mati Unt: Őszi kavargás

Tudományos/szakkönyv:

Frantisek Drtikol: Eyes wide open 

Tóth Klára: Elem Klimov

Philip Matyszak: Antik Róma napi öt denariusból

Képregény:

Hill/Rodriguez: Locke&Key 1-3

Inio Asano: Goodnight Punpun 1-2-3

Sinonimo/Pásztor/Várai: 1241 - Farkasnak foga között 

Mervorius-Brazil: Hosszú az út hazáig 

Ghyczy Csongor: Salem Budapest - eredet 

Joonas Sildre: Két hang között 

Q5 - KépregényÚjság

Hudra-Oravecz: Mi a film? 

Lamm Lenke: Itt hagytad nekem a zajt 

Hollerbach Emil: Amit a falakról tudni kell 1-2 

Érsek Laura: Hogyan lőtte le a dédim a hajóskapitány szeretőjét, és más történetek 

Graphic Narratives From Lebanon’s 2019 Popular Uprisings (edited by: Lina Ghaibeh)  

Marjai Petra Lilla: No One Can Be Here With You 

Kati Akraio: Kitchen Towel Comics 

Poór Dorottya: Bébi (igaz történetek 1# by Hurrikán Press) 

Mihály Gréta: Kín (igaz történetek 2# by Hurrikán Press)

Ophélie Paris: Snail Tale (igaz történetek 3# by Hurrikán Press)  

Janek Koza: Erotic Confessions

Thomas Wellman: Pimo&Rex 

Vaughan/Chiang: Újságoslányok 1-4

Leopold Maurer, Regina Hofer: Rovarok

Yoshiharu Tsuge: The Man Without Talent

Zerocalcare: Az óriástatu jóslata 

Koska Zoltán: Lyolyabi és Rizmiráng 1-2

Matz/Jacamon: Killer 1. kötet (1-2.rész)

Ghyczy Csongor: Salem Budapest - Terrárium

G.L.O.M.A.: Feine - Hagyjatok aludni 1-2 

Anamarija Kvas: We Drift Apart Where We Get The Closest

Benczédi Anna: Broken Days

Benczédi Anna:What’s That on Your Arm?

Szép Eszter: Weekdays

Rumi Zsófi: I could kill for a pimple

Zinek: 

Zina 7#

Marjai Petra Lilla: A Political Picturebook

Untold Stories No.2. 

Helena Klakocar: Revolt 

Lamm Lenke: I’m not ideal

Az idei év nem pont úgy alakult olvasás szempontjából, ahogy terveztem. Az év első pár hónapjában hagytam magam megvezetni egy nagyon hosszú darabbal, ami végül annyira feldühített, hogy a felénél a sarokba dobtam. Ugyanakkor azt hiszem elég idős lettem már ahhoz, hogy ne vesztegessem feleslegesen az időmet az engem nem érdeklő művekre. Nagyon sok könyv hagyta el idén a könyvtáramat mivel egyáltalán nem voltak érdekesek. (Sajnos vagy nem sajnos közel ugyanannyi könyv lépett be, így nem csökkent az állomány, bármennyire is törekedtem rá. 😅)

Voltak azonban könyvek, amik bár nem voltak hosszúak, mégis alaposan megizzasztottak. Szerencsére ezek mind egytől egyig megérték a belefektetett energiát. Pirsig, Kemény és Visky írásai nem csupán élményt nyújtottak, de változtattak a világlátásomon is.

A képregények között nagyon sok a rövid mű és szerencsére egyre több a magyar. Ráadásul ezek mind fontos társadalmi/pszichológiai témákkal foglalkoznak, ami fontos előrelépés a képregényes közegben.

Szakkönyvből/tudományos munkából jóval többet kezdtem el, de ezeket rendszerint félbehagyom, mivel nem mozgatják meg az agyamat. Ezt a párat, amivel végeztem, viszont érdemesnek találtam kiemelni, hogy ne vesszenek el a többi között.

A jövőben a listában a zinek is végre a helyükre kerülnek.

Végül pedig egy kis vallomás: idén azért sem haladtam olyan jól az olvasással, mert sok év után idén újra elkezdtem játszani. Először butaságnak tartottam, de rá kellett jönnöm, hogy olyan reflexeket és kognitív dolgokat mozgat meg bennem, amelyeket nem nagyon használtam már egy ideje. Úgy hogy a számítógépes játékok is maradnak, és mivel másból már nem tudnak, így az olvasásból fognak időt elvenni. De ezt egyáltalán nem bánom. 🙂

[eugeniovonsavoy]

Rant

Csütörtök: Megjött a hír a pályázatról. KETTŐ ponton múlt, hogy nem lett támogatott, így viszont már tényleg veszélybe került a disszertációm. Ezen annyira felkúrtam az agyamat, hogy utána képtelen voltam dolgozni és az sem vigasztal, hogy tartalékosként valszeg listavezető vagyok.*

Péntek: Elért a havi rendszerességű depresszió. Megint végiggondoltam az életemet, életünket, és teljesen elment a kedvem tőle. Képtelen voltam dolgozni.

Szombat: Reggel úgy ébredtem, hogy beteg vagyok. Már megint elért valami gyereklepra/87. kovid alvariáns/azonosítatlan gyíkember-kór és teljesen ledöntött a lábamról. Értelemszerűen a mai nap is ment a lecsóba, mert semmivel sem haladtam. 

Kéne valami, ami átlendít ezen a szar helyzeten, mert ez így nagyon nem jó irány. Mondjuk “híreket” sem kellene olvasnom talán...

*Indoklás: Költségvetési okokból feljebb kellett meghúzni a ponthatárt. Szerintem meg költségvetési okokból dögöljön meg mindenki a magyar kormányzatban, amiért megint két mogyoróval kevesebbet szántak a kutatói ösztöndíjakra.

[nyulfarok]

Ki szeretném venni az agyamat a helyéről, hogy beáztassam egy lavór, kézmeleg, mosószeres vízbe és egy puha sörtéjű fogkefével átsikáljam

[gyogyitsmegmarika]

Ez nyilván ilyen first world problem agónia, de engem nagyon frusztrál az, hogy néhány hónap alatt mennyire megváltozott az a koncepció, hogy elmegyek venni valamit, amire szükségem van. És itt nem csak az élelmiszerekre gondolok. Használati tárgyak. Fogyóeszközök. Autókellékek - izzó, motorolaj, stb. Minden.

Nyilván a COVID alatt az ellátási problémák miatt természetes volt, hogy bizonyos termékekből nincs, de még akkor is a dolgok legnagyobb részére igaz volt, hogy elmegyek a bótba, és veszek.

Jelenleg az van, hogy elmegyek a bótba, és vagy van, vagy nincs, de inkább nincs. Vagy nem pont olyan van. Vagy nem abban a méretben. Aztán elmegyek a másik bótba, meg a harmadikba is, és vagy feladom, vagy megrendelem valami webshopból, ahol biztosan tudom, hogy van.

Az igazán szomorú pedig az, hogy az a benyomásom, hogy ez ilyen welcome to Hungary dolog, és nem akarok vele megbarátkozni.

Viszont isten látja lelkem, fel fogom baszni az agyamat, ha erre valaki azt látja adekvát reakciónak, hogy öreganyáink is hiánygazdaságban nőttek fel oszt mégis megmaradtak.

[gyorinokedli]

Naszóval itt vagyok Stuttgartban a Weltweihnachtscircusban a Kimba Parkos csapattal.

A lovakat ápolom szám szerint 7-et melyből 4 dolgozik a színpadon 1 pótló 2 pedig jött hogy ne legyenek szomorúak a magyar politikai helyzet miatt.

Igazából a cirkusz volt az, amivel anyám ílyesztegetett amikor rossz gyerek voltam végül pedig itt kötöttem ki.

Lovagoltam korábban, de nincs nagy Lovas tapasztalatom szóval kb fogalmam sincs arról hogy mit is csinálok valójában. A munka fizikailag nehéz, de korántsem olyan megterhelő mint az első héten volt, sőt már ezt a részét nem is számolom. A bajom az hogy egyedül vagyok mindenre így rohanok magam után a napjaimnak nincs se eleje se vége, és ez azt eredményezi hogy hibázok, amit ebben a bizniszben ugye nem nagyon lehet. Nem is szoktak amúgy rám nagyon kiakadni, csak az a borzasztó megfelelési kényszerem felemészt de teljesen. Minden pillanatban rettegek hogy mit basztam el, hogy szégyent hozok a velem dolgozó artistákra, hogy nem ütök meg egy szintet.

Emellett most egyedül élek életemben először a kis konténeremben. Jobban megy mint hittem, nem lettem funkcionáló alkoholista még szóval fasza. Mégis hiányzik a férj, az otthon szaga, meg a megszokások.

Az elmúlt 2 évben megtanultam angolul, hisz a munkahelyemen a főnökség nem beszél magyarul. Ez nem fura, már nem megerőltető. Viszont itt a használt nyelv a német és az olasz és a spanyol és csak aztán az angol. Németül valaha tanultam de csak makogok, egyebet nem beszélek, szóval egész nap megy az activity ami nagyon lehúzza az agyamat a nap végére.

Fáradt vagyok.

Egyébként elképesztő dolog egy ilyen rendezvénynek a szerves része lenni, majd boldogságosat is posztolok esküszöm