Amerre én megyek
lángot vetnek a hazugság-erdők,
bennégnek a kifacsart gondolatok,
a maszkok lehullanak.
Néhány gitár és hegedű vijjog
nagyon messziről:
emlékek, emlékek, emlékek,
nem komolyak, nem fájnak.
Kiönt medréből a köd,
elnyeli a sugarakat,
elönti a tornyokat,
templomok, házak nincsenek,
az anyám sem mosolyog,
keringő, szédült zuhanás
van a szívem helyén.
S a tetőn, bolondságok fölött
két kitárt kart mereszt
egy hívogató, fekete,
borzalmas kereszt.
Bárkinek eszébe jutna Ábel Anitáról a "magány"? És az, hogy egy Dsida Jenő vers segíthet a magány okozta gödörből kimászni? Erről és egy nagyszerű küldetésről is beszélgettünk, de ezeken túl még annyi sok másról, hogy vétek lenne kihagyni!
Premier február 2. 22h: https://youtu.be/mpjutFqDVyc
Minden nap esttel végződik.
Minden zaj csenddel végződik.
Minden valami semmivel végződik
és holt betű lesz minden fájdalom.
Csukják itt is, ott is az ablakot,
értelmetlen sötét zsalu-szemek
ölelik magukba arcomat.
Minden nap estével végződik.
Kaput keresek, hol nem áll angyal,
egy szemet, mely nyitva maradt
s azt mondja nekem: értelek.
De minden zaj csenddel végződik.
Ilyenkor a templomokat is bezárják,
az Isten magára csavarja
gomolygó, vastag, sokredős ruháját –
minden valami semmivel végződik.
Ilyenkor senkinek sem szabad beszélnie,
a koldusok bokrok alá húzzák magukat,
a tücsök ciripel. Este lett.
S néma verssé lesz egy-egy fájdalom.
Jenő Dsida (1907 – 1938) è stato un poeta e traduttore ungherese.
Tentai dei miracoli:alettavo la gentecon l’oro e argento,per farli venire da me!Invano, invano,non volevano l’oro,non volevano l’argento,non sono venuti da me.
Dissi al giorno diecidiscorsi del monte,parole stupende,parole fascinose,invano, invano;i discorsi del monte,l’orecchio non l’ascoltava,il cuore non lo gradiva!
Volevo…
Hallgasd meg mit suttog az élet,
élni hív újra meg újra téged.
Ne nézz vissza a sáros útra,
legyen előtted minden tiszta.
Emeld fel fejed, lásd meg a szépet
szemed kékjében égjen a fényed..
Lásd meg végre, hogy szeretnek
még akkor is, ha nevetnek,
hisz mosolyt te csalsz arcukra,
ismerj bennük magadra!
Soha ne bánd, ha fáj,
hisz erőre így találsz.
S mi most bánatot okoz
később nem lesz rá gondod.
Hidd el jól tudom, hogy fáj,
de hinnünk mindig muszáj.
Fogd a kezem, ha úgy érzed,
hogy szívedből kihull az élet.
Ne keresd már, hogy hol tévedtél,
ne sírj azon, mit meg nem tettél.
Gyere velem, én hívlak élni
vérző szívvel is remélni.
Csend van a tó tükörén.
Kert.
Napeső.
Puha séta.
Mit nézed a tó tükörén
arcodat,
ifjú poéta?
Szél fut a tó tükörén,
ráncba gyürődik a sík lap.
Arcod
idők tükörén
szétfut,
a semmibe sikkad...
Dsida Jenő: Az Isten szeret
Az este bús,
a szél irigy.
Parányi mécs
be szürke így.
Susog, beszél
száz sírverem
és messze egy
tükrös terem.
Sok bánatunk,
kevés derünk –
angyal, vezess,
gyerünk, gyerünk!
Forogni fog
sok fürge kör,
villogni fog
ezer tükör.
Egy árva mécs,
egy kis szavam:
ezernyi mécs,
ezer szavam.
Valami nagy,
sötét keret…
Az ember sír.
Isten szeret.
114 éve, ezen a napoin született…
Nem volt csatlakozás. Hat óra késést
jeleztek és a fullatag sötétben
hat órát üldögéltem a kocsárdi
váróteremben, nagycsütörtökön.
Testem törött volt és nehéz a lelkem,
mint ki sötétben titkos útnak indult,
végzetes földön csillagok szavára,
sors elől szökve, mégis szembe sorssal
s finom ideggel érzi messziről
nyomán lopódzó ellenségeit.
Az ablakon túl mozdonyok zörögtek,
a sűrű füst, mint roppant denevérszárny,
legyintett arcul. Tompa borzalom
fogott el, mély állati félelem.
Körülnéztem: szerettem volna néhány
szót váltani jó, meghitt emberekkel,
de nyirkos éj volt és hideg sötét volt,
Péter aludt, János aludt, Jakab
aludt, Máté aludt és mind aludtak...
Kövér csöppek indultak homlokomról
s végigcsurogtak gyűrött arcomon.