#három hét

[sronti]

Nem tudom, hogy érdemes-e erről írni, de hátha egy kicsit segít összeszedni a gondolataimat erről.

Mindig mindent összezavar, ha valaki meghal. Nem lehet vele mit kezdeni, valójában semmilyen narratívába nem illik bele, és mindennek az értékét megkérdőjelezi.

Egy kollégánk halt meg. Egyik napról a másikra, nem jött dolgozni, egyedül élt. A HR küldött mentőt, akik megtalálták a holttestet. Nem tudjuk mi történt, de talán már egy hete halott volt, mert akkortól nem válaszolt a üzenetekre.

Egyike volt a kevés embernek, aki mellett sokszor kifejezetten tájékozatlannak éreztem magam. Nem volt bizalmas kapcsolatunk, csak irodai, felületes beszélgetéseink voltak, de mivel sok közös érdeklődési területünk volt, ezért tudtam róla dolgokat.

Egy ismerős halála mindenképp megvisel, de ez különösen érzékenyen érintett. P magának való ember volt, senkitől nem akart semmit, mindig korán lelépett, mert "ment a vonata", de igazából szerintem csak nem találta a helyét szociális helyzetekben.

Állami gondozottként nőtt fel, a vér szerinti családja traveller (~vándorcigány) volt, szerzetesek nevelték, ő is be akart lépni a rendbe, de aztán tanúskodott az egyik ellen egy pedofília ügyben és így kiutálták. Így csak világi testvér vagy mi lett.

Mióta dolgozni kezdett, végig kiszolgáltatott emberek érdekében dolgozott, sok területen, végzettségéhez és tudásához képest alacsony fizetésért és alacsony presztízsű állásokban, panasz nélkül, nagyon magas színvonalon. Olyan 45-50 év körül lehetett.

Nálunk másfél éve volt, az első hét óta, minden héten kétszer behozott egy tortát, vagy süteményt, mert szeretett sütni, de nem szeretett édességet enni. Mellékesen megjegyezte nemrég, hogy amikor Párizsban lakott, akkor elvégzett egy cukrásztanfolyamot, onnan az érdeklődés. Tele volt ilyen meglepetésekkel. Születésnapjainkra lehetett tőle rendelni, egyszer csinált csak úgy dobostortát, mert magyar édességekről beszélgettünk előző héten. Minden sokkal jobb volt az irodában, hogy csak úgy mindig volt süti.

Végre februárban kiderítettük, hogy szereti a sajtot, és így így volt mire összedobnunk neki: a helyi francia hipsterboltból vettem sajtokat, különösebb formaságok nélkül adtuk oda, mert nem akartuk, hogy kínos legyen neki. Szerintem örült.

Aztán három hét múlva meghalt. Egy hétbe telt, míg valakinek feltűnt a hiánya, az is a munkahelye volt.

[sztivan]

aftersérv*

most vasárnap lesz napra pontosan fél éve, hogy egy másik vasárnap, harmadikán azt mondta a gerincem, hogy milyen szép kanapéd van, igazán kár lenne, ha nem tudnál felkelni róla

tegnap elértem egy fontos mérföldkőhöz, egyszerre vittem fel az emeletre a karomban a két gyereket

és most vasárnapra van betervezve azóta az első 10 km-s futásom

elég fos érzés volt akkor szeptember elején elvergődnöm a hétvégi ügyeletre, majd onnan átküldtek a dél-pestibe, onnan viszont haza, mert csak neurológusok voltak bent ügyeletben, úgyhogy másnap reggel, amikor újra két órámba telt felkelni, utána el a háziorvoshoz, ő továbbküldött az sztk-ba, ahol hét óra várakozás után sorra is kerültem, és végre kezdtek velem valamit

*valójában nem tudom, hogy ezt lehet-e sérvnek nevezni, az egyik orvos azt magyarázta, hogy a több stádiuma közül az orvosok még nem annak hívják ezt, a köznyelv már igen. akárhogy is, nagyon fájt. és persze aki orvosnak csak mondtam, hogy rohadt sokat sportolok, mind azt kérdezte, hogy az nem okozhat ilyen bajt, de ugye sok ülőmunkát végzek?

az első, tényleg gyors javulást hozó tipp az volt, hogy feküdjek mindig nagyon keményen, első lépésként két hétig a földön aludtam, és ettől már legalább nem két óra volt reggelente felkelnem álló helyzetbe. közben pedig beindult egy gyógytorna és fizikoterápia, az is sokat javított. pár hónapnak el kellett telnie, amíg beütött az eredménye - persze türelmesnek kellett lenni, sokáig annyi volt a javulás, hogy csak olyan érzés, mint ha megvertek volna, nem olyan, mint ha épp vernének, na de aztán működött. a lényeg az, hogy a fenékizmaimat erősítsem meg, azok tartsanak, ne a gerincemre nehezedjek, és tök furcsa érzés sok év sportolás után felfedezni, hogy új izmaim kezdenek el működni

teljesen mindent ez sem oldott meg, sőt, november végén lett egy visszaesésem is, amikor azért napi három-négy fájdalomcsillapítóra szükségem volt. még jó, hogy mielőtt szeptemberben bedurrant volna, a nyáron kisebb fájdalmakat már éreztem, mert arra augusztusban kaptam egy időpontot kicsivel karácsony előttre, és onnan elküldtek egy vízi kúrára. úgyhogy a január-februári délutánjaim egész komoly része arról szólt, hogy a Lukácsban masszíroztak meg áztam a termálvízben, közben pedig a gyógytornát csinálom tovább - és működött!

mostanra jutottam el oda, hogy 95 százalékban rendben vagyok, éles fájdalmam régesrég nem volt, tompa is csak nagyon ritkán, igazából csak a túl puha széken ülést és a hirtelen irányváltásokat nem szeretem. edzeni is tudok újra, úszni és bringázni már óvatosan október óta, futásban még nagyon el vagyok maradva a csúcstól, de boldoggá tesz, hogy nekiálltam megint. szóval haladok

vannak persze furcsa dolgok, például hónapokig nagyrészt otthonról, a kanapé mellett térdelve dolgoztam, de most már ez is sokkal jobb. a legnehezebben megszokható egyértelműen az, hogy meg kellett tanulnom nem hason aludni. (negatívum, hogy az immunrendszeremet ez jó alaposan igénybe vette, minden más nyavalya elleni küzdésre kevesebb erőm marad, úgyhogy a februárom arról szól, hogy amikor kicsit megfúj a szél, akkor utána taknyos és vörös orrú vagyok napokig), jó, meg amikor beküldtek MR-re, akkor gondolkoztam azon, hogy mások mennyi pénzt szoktak fizetni ugyanilyen hangok hallgatásáért, amikor azt technobulinak nevezik

és tényleg nagyon biztatni szeretnék mindenkit, akinek ilyesmi baja van - engem speciel a heti 40 óra ülőmunka ütött szét -, hogy menjen el és kezeltesse magát, mert azzal szemben, amit a defetisták állítanak, ebből bizony ki lehet jönni és csodálatos érzés újra mozogni meg teljes értékű emberként funkcionálni

[csacskamacskamocska]

Kértem értékbecslést

az olasz kecóra. Ez nem igazi értékbecslés, csak ilyen online összevetés. Megnézik, hogy azon a környéken egy hasonló ingatlannak mi az értéke, mennyire reális a meghirdetett ár. 4000 forintba kerül. Azt kiderítette az olasz ingatlanosom, hogy a kis ajtó amit látok a kertben, az egy autóbeállóhoz vezet. A lelkem mélyén abban reménykedtem, hogy egy titkos kertre attól féltem, hogy valami nem hivatalos leválasztás amiből aztán jogi vita lesz, de egy/a parkoló ilyen közelsége erős plusz pont.

100 nm a kert. Körbenéztem a lakáson és megállapítottam, hogy tökéletes.

Mi lesz vele amikor az év 9 hónapjában nem vagyok ott?

Ha lesz autóm, bár 1000 km az húzós, nem is időben, költségben, de szerintem tudnék menni még 1-2 alkalommal. Nyár 3 hónap, szeptember, március 1-2 hét. Számolgattam, hogy repülő+autóbérlés, repülő+busz, busz+bármi, hogyan jön ki az utazás, de kényelemben és időben az autó győzött. Más sem jelentősen olcsóbb vagyis nagyon szerencsésnek kell lenni, hogy olcsóbb legyen. Majd idővel kitalálom.

Nem akarok arra gondolni, hogy három hónapig nem látom majd a barátaimat. Arra akarok gondolni, hogy a barátaim meglátogatnak. De nem, ezzel a részével a dolognak nem akarok foglalkozni. Ezek félelmek, amik gátat szabnak valami újnak. Az ember szeretné megúszni a fájdalmat. Én arra is képes vagyok, hogy előre fájjak. :D Marhaság.

A házzal Szigethalmon sem lett semmi, pedig évekig oda se dugtuk az orrunkat. Betörtek, az igaz, de az annyiban a mi hibánk is volt, hogy egyetlen semmi kis zár volt az ajtón. Ahol a ház van, az egy zsákfalu a Po két ágának csücskében. Aki ott betör, az helyi, azt elkapják a polgárőrök.

Kérdezte pálinkázás közben a főnököm: és mit csinálsz majd ott, hogy kell ezt elképzelni? Odamész és festesz vagy írsz? Odamegyek és kapok levegőt. Odamegyek és szidom a kabócákat mert kurva zajosak, de amúgy csend van. Odamegyek és lehet, hogy a kertben alszom. Odamegyek és bringával bejárom a vízpartot meg a környéket. Odamegyek és megtanulok olaszul. Odamegyek és nézem ahogy a kutyák rohangásznak a kertben. Odamegyek és elviszem őket a mezőre sétálni. Odamegyek és egy óra alatt lent vagyok a tengernél. Odamegyek és átruccanok más városokat megnézni. Odamegyek és kimegyek a strandra, ami két utcányira van. Odamegyek és elmegyek a falunapra, ami egy tök hangulatos eseménynek tűnik a képek alapján (biztos van olasz népzenekar is meg nemzetipoprock, az mindig van a falunapokon). Odamegyek és fúrok meg faragok és elautózom bevásárolni és hazaviszem és fúrok és faragok és festek. És igen, odamegyek és írok, de még az írással is kiszakadok a sémáimból. Odamegyek és kiépítem az üzleti elképzeléseimet. Odamegyek és lesz egy másik életem. Odamegyek és megpróbálok nem gondolni... De az is lehetséges, hogy csak elégedetten döglök a nyugágyban!

A főnökömnek csak azt mondtam, ja, majd írok meg festek.

Egyébként, ha valaki bejelentkezik a házba, akkor első lakás vásárlás esetén 2% illetéket kell fizetni. Mivel két ház van a telken, a második házra 9% az illeték. Az illeték azonban nem a vételárra van, hanem egy csökkentett árra, amit teljesen érthetetlen dolgok befolyásolnak. Bejelentkezni viszont nem érdemes, mert az állandó lakcímmel automatikusan olasz adóalannyá válik az ember. Amiből következhetnek olyan kötelezettségek, amiket nem ismerünk, és ami viszont büntetést vonhat maga után. Én ezt silabizáltam ki az ingatlanosok leírásaiból. Úgy tűnik, hogy ezt az illetéket mindenképpen meg kell fizetni. Még azt kell kiderítenem, hogy a 2% kedvezményhez valóban kell-e a bejelentkezés a címre, nem elég-e maga az első vásárlás.

17-én tudnék kimenni, és basszameg, csak nem megyek 2 napra! Legyen 4, ha már ilyen sokba kerül. Abba már belefér egy sírás a tengerparton, hogy mikor lettem én ennyire bátor.

[kampeszino]

Nem az ukrán gabona a gond, hanem a kapzsiság

A böjti szél rázza a cserjést a felismerhetetlenségig felújított volt TSZ-telepen. Az udvaron több százmillió forint értékben állnak nyugati márkás munkagépek, a raktárban százmillió forint értékben áll a búza. De csak tavaly ért százmillió forintot, jó, ha ma még ötvenet adnak érte. A módos gazda az irodában telefonál, nézi az árfolyamot, és eszi az ideg. Elkezdi szidni a vonal végén lévő kereskedőnek a mérgezett ukrán búzát, az ukránokat és a háborút, mert szerinte Zelenszkij miatt ér az ő búzája már csak fele annyit. Az agrárkamaránál is hallják ezeket a hangokat és látványosan betiltják az ukrán gabona behozatalát. A valóság, mint általában, jóval bonyolultabb, mintsem bűnbakokra lehessen kenni a problémát.

A Putyin által 2022 telén indított háború miatt Ukrajnának új piacokat kellett találnia gazdasága egyik fő exportcikkének, a gabonának (búza, kukorica, rozs, árpa), mert a Fekete-tengeren nem tudott kijutni a szokásos piacaira az orosz flotta blokádja miatt. Emiatt az ukrán gabona az addigi afrikai, közel-keleti és török piacok helyett a szárazföldön az EU-ba áramlik be egyre nagyobb mértékben.

A háború miatt a GDP-je javarészét elvesztő Ukrajna kiszolgáltatott, és minden pénzügyi forrásra ki van éhezve. Az elszabadult inflációt átélő Európai Unió pedig kapva kap az alkalmon, hogy olcsó alapanyaghoz jusson.

Ez olyan piaci turbulenciákat okoz, ami miatt a kelet-európai tagállamok gazdái demonstrálni kezdtek Romániától Lengyelországig. Áprilisban Magyarország, Lengyelország, Bulgária és Szlovákia le is állította az ukrán gabona behozatalát a határaikon. Azóta annyi változott, hogy a lengyelek akkor engedik csak tovább az árut, ha nem lengyel a desztináció, ez még az EU agrárügyekkel foglalkozó lengyel biztosa szerint is uniós jogot sért. Mivel a PiS által delegált biztoson otthonról is nagy a politikai nyomás, hiszen idén ősszel lesznek parlamenti választások náluk, 100 millió eurós gyorssegélyt ígért a gazdáknak az EU. A hazai sajtó a szennyezett, rossz minőségű ukrán áruval riogat, a nemzetközi sajtó is címlapon foglalkozik a történettel, de a fősodrú média sokszor elsiklik fontos következmények felett.

Mert ez a krízis nem csak az EU-t érinti.

A hét bő esztendő véget ért

Az utóbbi két-három év során folyamatosan nőttek a gabonafelvásárlási árak a magyar piacon. Sokszor az árupiaci tőzsdei ár felett keltek el tételek. Egy ársziget jött létre, jóval magasabb volt a magyar piacon az átlagos ár a tranzakcióknál, mint azt a globális piaci ár indokolta volna. Csak tetézte a folyamatot, hogy a tavalyi aszályos nyár okozta rossz termés után sok termelő azt gondolta, hogy ez a trend folytatódni fog. Emiatt a betakarítás után ősszel kivártak a gazdák, és nem adták el a termést.

Mivel az elmúlt évtizedben rengeteg EU-s forrást kaptak tárolókapacitás-bővítésre, ezt könnyedén meg is tudták tenni. November-december táján aztán fordult a trend: az ukrán gabona beáramlása miatt az ár hónapok alatt a felére zuhant.

Míg öt éve 50 ezer forint volt egy tonna búza felvásárlási ára, ez évről évre nőtt, tavaly elérte a 140 ezres csúcsot. Onnan zuhant le három hónap alatt a mostani 70 ezres szintre, főképpen az ukrán gabona okozta nagyobb kínálat miatt, mesélte egy gabonatermesztéssel és bértárolással is foglalkozó vállalat telephelyvezetője. A cég főként balkáni malmokba exportál extra minőségű gabonát, szerinte érezhető mára, hogy a balkáni piac is telítődött, sokkal kisebb a kereslet.

Már tavaly októbertől lehetett arról hallani, hogy a megszokottnál jóval nagyobb mértékben ömlik be az ukrán gabona az országba. Elsőként a legnagyobb szereplők, Csányi Sándor és Mészáros Lőrinc agrárbirodalmainak raktárai telítődtek meg, hiszen a nagy állattartó telepeiket nem elégítette ki a csekély magyar kukoricatermés. A telephelyvezető szerint általános, hogy a betakarítás után szívesebben vásárolnak a kereskedők óbúzát, előző évi termést. Ami most Ukrajnából bejött, azt szerinte főként még Putyin ukrajnai agressziója előtt aratták, 2020-ban és 2021-ben.    

Egy, az ágazat különböző szereplőivel (termelő, integrátor, kereskedő, ipari feldolgozó, malom) napi kapcsolatban lévő forrásunk szerint évtizedek óta jön ukrán gabona az EU-ba és az országba, most annyi történt, hogy ez felerősödött. Kérdésünkre, hogy akkor miért csak a kelet-európai gazdák tüntetnek és miért csak a keleti tagállamok vezetik be az importkorlátozást, azt válaszolta, hogy azért, mert ezekből az országokból általában kifelé viszik a gabonát (nettó exportőrök), míg Nyugat-Európa, és az EU egésze általában behozatalra szorul (nettó importőrök).

Illetve van egy olyan politikai érv is, hogy a keleti országokban nagyobb az agráriumban élők érdekképviseleti ereje, és a lengyel, a magyar és a szlovák kormánypártok támaszkodnak ezekre a nagytermelőkre anyagilag és szavazatok szintjén is, így jóval nagyobb a lobbierejük. Lengyelországban és Szlovákiában idén választások is lesznek, tesszük hozzá. Az importkorlátozást a szakember nem tartja igazi piacvédelemnek, mivel pár hónapig tart csak, amit a piaci szereplők ki tudnak bekkelni. Szerinte legfeljebb pár nyakas gazda hiszi azt el Nagy István agrárminiszternek, hogy visszatér majd a 140 forintos kilós ár, de a többség józanul gondolkodik, és számítanak arra, hogy a kormány lépése vissza fog ütni.

Ukrán búzából olasz pasta

Sokkal nagyobb problémák vannak most annál, mint hogy mennyivel vitte le az árat az ukrán gabona. Azáltal, hogy a magyar termelők ősszel ráültek a gabonájukra és várták, hogy még magasabb legyen az ár, számos exportpiacot elveszítettek. Ezeket a régi, bevált piacokat, így az olaszt is, végül az olcsó ukrán gabona telítette meg.

Az igazi gondot a magas takarmányárak okozták az állattartásban: sokan be is zárták az üzletet vagy radikálisan csökkentették az állományukat. A mostani árszinttel lehetne már rentábilisan állatot tartani, az előző években azonban csak veszteséget termeltek. A helyzetet a teljes ágazati spektrumra rálátó forrásunk így foglalta össze:

„Kapzsiságukban végignézték a takarmányt termelő parasztok, hogy az állattartó szomszéd bezárja az telepét a magas takarmányárak miatt. Most meg sírnak, hogy nincs kinek eladni jó áron a raktáron lévő termésüket. Amikor tárgyalok velük, nyiladozik a bicska a zsebemben és legszívesebben az arcukba vágnám ezt, de az üzleti kapcsolat miatt nem tehetem. Tavaly a betakarítás után igen nagy haszonnal lehetett volna kiszállni, most viszont kövér bukták vannak.”

Az elmúlt évek magas árai miatt a sertéságazatban a német, a tojás- és baromfi ágazatban a lengyel importnyomás is komoly fejtörést okoz a termelőknek. A hullámzó kereslet (az árstopok miatt előrehozott vásárlás) mellett a madárinfluenza és a sertéspestis is szorongatja a magyar állattartókat.

Az ukrán gabonaimport miatt gerjesztett médiafelhajtásra és az áru minőségével kapcsolatos információkra, miszerint az EU-ban betiltott növényvédőszerek maradványait és génmódosított tételeket is találtak az ukrán importkukoricában, azt mondta a forrásunk, hogy mivel évtizedek óta jön Ukrajnából áru, ezért évtizedek óta vizsgálja azt a NÉBIH, és ezek a problémák a tételeknek csupán elhanyagolható részét érintik. Az elmúlt időszakban behozott 1,5 millió tonna ukrán kukoricából 19 tonnában találtak szennyezést – az ellenőrzés nem szúrópróbaszerű, minden tételből vesznek mintát. A hazai takarmánypiacon egyébként is jelen van már a brazil meg az argentin génmódosított szójadara, és a kutyát nem érdekli. Nemcsak a betiltott növényvédőszer a fontos, hanem a szermaradványok engedélyezett határértéke is: a magyar paraszt is két-háromszorosát szórja ki a földjére a megengedett mennyiségnek, ha azt látja, hogy bajban lesz a termés.

Miért drága a kenyér, ha olcsó a gabona?

Mert a malmok jóideig a tavalyi, kilónkénti 140 forintos búzából őrölték a lisztet, a pékek rekordmagas energiaárak mellett sütötték a kenyeret, a kiskereskedők pedig az ársapkás termékeken elkönyvelt veszteségüket a legjobban fogyó termékeik árának emelésével kompenzálták. A magas kenyérár nem is fog változni egyhamar, mert volt olyan malom, ami még tavaly októberben feltöltötte a raktárait a magas áron, mert úgy spekuláltak, hogy még tovább fog nőni az ár. A Magyar Gabonafeldolgozók, Takarmánygyártók és Kereskedők Szövetségének főtitkára is úgy nyilatkozott, hogy búzából telített a piac, de kukoricából nagy igény van a behozatalra.  

Egy átlagos évben a 4,5-5 millió tonna az éves kukoricafelhasználás Magyarországon. Tavaly nem egészen 3 millió tonna termett, és sok helyen nagymértékű aflatoxinszennyezés (a természetben előforduló, rágcsálókra és emberekre egyaránt veszélyes, rákkeltő gombaméreg, amelyet a penészgombák termelnek) is megjelent a magyar termésben. Tehát a kukorica iránti kereslet jóval magasabb volt, mint a megtermelt mennyiség, így az idei szezonban jelentős importra szorul az ország, ami nem egy szokványos piaci szituáció, magyarázza egy nemzetközi gabonapiacon évek óta jelen lévő árutőzsdei bróker.

Miközben a magyar termelők arra vártak, hogy majd a rossz termés miatt akár a 200 forintos kilónkénti árat is eléri az árszint, mindenhonnan ide áramlott a kukorica Szerbiából, Szlovákiából, Lengyelországból. Ukrajnában a hagyományos szállítási csatornák háború okozta bedugulása miatt olyan nagy lett a piaci nyomás, mint egy kuktában, és csak idő kérdése volt, hogy a gőz utat találjon magának. Ez azt eredményezte, hogy vasúton a magyar piacra is érkezett közel 1,5 millió tonna ukrán kukorica a feldolgozók és állattartók legnagyobb örömére, pláne mivel a vámkezelés költségén kívül más már nem terheli az ukrajnai származású terményt. A nagy feldolgozók és multicégek pillanatok alatt építették ki az új csatornáikat a beszerzésre a régiós piacon, a magyar termelők pedig hoppon maradtak a feltankolt raktáraikkal.

Új migrációs hullám?

Az ukrán gabona tengeri szállítási útját garantáló orosz-ukrán-török deal az árutőzsdei bróker szerint sem tudta tökéletesen beváltani a hozzá fűzött reményeket. A tengeri út szűk, lassan jönnek ki a hajók, a háború elején még ez sem volt, így az alternatív csatornák gyorsan kiépültek, a dél-dunai kikötők infrastruktúrát bővítettek. Ez segítség ugyan a világpiacnak és enyhíti a krízist, de a török vizsgálatok miatt lassabbak a hajók, és a folyami logisztikai díjak is nagyon megdrágultak. Ráadásul maga a megállapodás is veszélybe került a héten, hiszen Oroszország annak felmondásával fenyegetőzik, ha az agrártermékeire is szankciót vetne ki az EU.

Az ukrán gabona elsődleges felvevőpiaca eredetileg Afrikában és a Közel-Keleten lenne, ahol az ukrán gabona hiánya miatt már komolyan érezhető az élelmiszerinfláció. Eléggé valószínű, hogy amennyiben a nemzetközi közösség nem képes kezelni a helyzetet, éhínség lesz számos országban, ami újabb migrációs válságot indíthat el Európa felé az év javarészében az egyik leginkább érintett országban élő szakértő szerint. Ezt különböző ENSZ-intézmények jelentései is alátámasztják. A gabonabróker optimistább, szerinte az érintett országokban is meg fogják érezni a mostani árcsökkenést, hiszen a jelenlegi magas ár oka az, hogy ott is mindenki bevásárolt drága áruból. A gabonapiac egy határidős piac, sokan most a régebbi drága szerződéseiket fogyasztják, amint ezek kifutnak, lesz egy lefelé tartó trend és remélhetőleg nem fog eszkalálódni a közel-keleti éhínség.

A hangsúly a remélhetőleg szón van.

Ha olvasnál még ilyet fizess elő a Gemistre!

[korhazavaroskozepen]

Volt nekünk egy dolgozónk, Zoltán vagy Péter, már senki nem emlékszik a nevére, mert mindenki csak Ede bácsinak hívta.

Ede bácsi minden hónapban fizetés után három napig nem tudott dolgozni jönni, vagy, ha épp reggel pityegett a fizetés a telefonon, akkor három napig bent aludt, de dolgozni akkor sem tudott. Néha felhívott délután vagy este, hogy kicsit elaludt, késni fog. Néha én meg nem mondtam meg neki, hogy este van. Ilyenkor bent aludt, és másnap nem volt munkaképes. A szürke hétköznapokban amúgy eléggé használható volt. Úgy 11 óráig.

Ede bácsi egyszer elhatározásra jutott: - Főnök. Érzem, hogy gáz van velem, én elmegyek elvonóra. Kéne majd egy hónap táppénz. Ebben csak támogatni tudtam.

Egy hét múlva szembe jön az utcán Ede bácsi, messziről látszott és érződött is, hogy az elvonó ellentettjében töltötte az elmúlt órákat. - Mi van Ede bácsi, úgy látom, nem volt sikeres az elvonó. - Áá, azt mondták ez szenvedélybetegség. Úgyhogy megnyugodtam, hogy nem az agyammal van baj, csak beteg vagyok. Azért kéne ez a hónap, majd otthon kikúrálom magam.

Ede bácsi egy hónap múlva nagy lelkesen bejött dolgozni, majd két nap múlva közölte, hogy ő nem akar többet munkába járni ilyen betegen.

[prokee]

Miert fenyegeted es miert tartod rettegesben az exedet, te pszichopata kocsog ? Szar, hogy kidobtak, nem nyugszol bele ?

Eld a sajat nyomorusagos eletedet a kovetkezo aldozatoddal, es hagyd a gyereked anyjat beken !

A legtöbb ilyen anont dobom a gecibe, de ebbe a három mondatba sikerült annyi tényszerű faszságot belerakni, hogy kitűnik a többi közül. Mindamellett az utolsó, amire ebben a témában reagálok.

- Nem fenyegetem, nem zaklatom. Én kaptam késes fenyegetést, meg hogy majd az új faszija jól helyben hagy (aki amúgy láthatóan másképp értelmezte az összeköltözést is, mert napok alatt lepattant, hiába van kint a neve vagy négy éve a postaládán, így nem volt alkalma helyben hagyni :) ), és az én csajomat zaklatja az exem, még a lányom telefonjáról a lányom Messengerén is.

- Nem dobtak ki, én jelentettem ki, hogy elég volt, és ő volt, aki egy hónapig 24 órában könyörgött és fenyegetett (akár mondatom belül is váltogatva), hátha meggondolom magam.

- Ha nem volna a közös lányunk, illetve az exem nem fűzné fel a teljes identitását arra, hogy ő az én szegény bántalmazott áldozatom, és nem fosná tele az internetet öt éve a válogatott rágalmaival, én bizony a várost is kerülném, ahol lakik, meg beköttetnék egy másik internetet, mint amin ő van. Elég volt nekem az a hét év, amíg bírtam mellette.

- A nyomorúságos életem köszi, rendben. A jelenlegi "áldozatommal" békében és boldogságban vagyunk, mint ahogy amúgy a defektes exfeleségemen kívül minden "ex-áldozatommal"l is, akik amúgy nem csak velem, de egymással is jó viszonyban vannak.

Megjegyzem, most is te jöttél ide baszkolódni, szépen eltanulva az exem tipikus kifejezéseit, mert hát HÁBORÚ HÁBORÚ HÁBORÚ, ismerjük ezt a fajta szektás hülyeséget.

Már ha eltanult formulák, és nem maga a kisegyház főpapnője fáradt el köreinkbe, ami a jellegzetes ékezet-nélküliség miatt amúgy elég sanszos.

Te fasz.

[samuraisam]

nyilván az egész magyar online sajtó neolib-piacbarát, de a gazdasági újságokban legalább vannak riportok meg adatok néha (még ha nincs is sokszor jól megírva). ez itt az újkeletű "jólétről" az ország egyik legszegényebb régiójában:

"A legtöbben a német tulajdonban lévő sátoraljaújhelyi Prec-Cast öntödében dolgoznak és a kisvárdai Master Goodban, amely a legnagyobb magyar baromfifeldolgozó és tíz év alatt háromszorosára nőtt a létszáma, közel 2000 főre. Ez a két cég saját buszokkal szállítja a dolgozókat Semjénből és több környékbeli településről. Számos megkérdezett szerint a hasonló gyárakban éjszakai és hétvégi pótlékokkal, illetve családi adókedvezménnyel akár nettó 300 ezer forint fölött lehet keresni, van, ahol a 400 ezer környékére is el lehet érni."

az 800-1000 euró magadat három műszakban, hétvégén is szétdolgozva + ingázás.

"A több műszakos beosztás azonban terheli a családi életet és fizikálisan kimerítő, a hasonló üzemi munkáknak pedig jelentős egészségügyi kockázata van. “Nagyon jó munka volt, de a kezem nem bírta. Állsz a -6 fokban 10-11 órát és formázod a húsokat. Mindenki a kezére panaszkodott” – mondta egy húsüzemi dolgozó. Egy korábbi nehézipari dolgozó pedig azt mondta, hogy a gőz miatt nem bírta pár hónapnál többet, “fulladozott”."

duh.

"Emellett sokan dolgoznak az építőiparban országszerte, ezt hívják hetelésnek vagy kéthetelésnek. A vendégmunkának régi hagyományai vannak a térségben, már a szocializmusban is több busszal vitték a munkásokat hétfőnként Cigándról Budapestre. A hetelők most is hétfő reggel indulnak és a hét végén térnek vissza, a kéthetelők pedig a következő szombatig maradnak (egy vasárnapi pihenőnappal). A szállást és az utazást biztosítják, a napidíj a pedig 20-25 ezer forint körül kezdődik, így kétheteléssel 300 ezer forintot is meg lehet keresni."

az 6-6,5 euro körüli órabér, megintcsak nehéz fizikai munkáért (kétlem, hogy nyolcórás munkanapok vannak).

[kertikavics]

Tegnap anyukám letett elém három fénykép albumot. Mondta hogy ezek az én képeim, válogassam ki ami kell a többit majd megsemmisítik.

Végig lapoztam. A képek általános iskola 7-8 körül készültek. Mivel emlékszem, hogy mindig mindenki idősebbnek nézett engem a koromnál, ezért azt hittem ezt fogom látni, de nem.

A képeken látványosan egy 14eves gyerek látható, aki szeret kép kompozíciókat kreálni plüss macival.

Aztán ott volt a kép a volt barátomrol. Ő még nem is volt a legrosszabb. Egy kedves, nem túl okos fiú szívet melengető mosollyal.

A 14. születésnapom. Amikor ő 21 volt.

Előtte volt egy másik srác, ugyan ekkora korkülönbséggel, az azt mondta mikor rájött hogy még nem vagyok 14 hogy nem baj, megérem a börtönt.

Szóval ültem ott tegnap, nézve a volt barátom képét és csak annyit kérdeztem anyutól hogyan hagyhatta ezt. Alig voltam 14!

"mintha neked meg lehetett volna mondani hogy mit csinálj!"

Nem erre vannak a felnőttek a gyerekek körül?

Én akkor azt hittem ez milyen menő. Hogy az egyik börtönt vállalna, a másik meg hiába hét évvel idősebb az én mellem az első amivel közelről találkozott.

Azt hittem a következőnél, hogy az, hogy én vagyok a fogadott húga, majd a semmiből megcsókol és én nem értem akkor a reggel húgom este dugom az vicces, mert ő 23 volt én meg 14.5.

Vagy az utána lévő aki csak 19 volt, de azt mondta ha tudja, hogy maximum pettingre vagyok hajlandó akkor ő szakított volna velem. Még mindig csak 14.5.

Ezt mind és az összes többi hasonlót lejátszottam a fejemben, egy ideig csöndben ültem a volt barátom képével a kezemben.

Mondtam anyámnak hogy szóljon ha bármilyen hasonló dolgot mesél az unokahugom, mert én ölöm meg azt a férfit aki a közelébe megy.

Annyit mondott hogy rendben.

[csakazertis]

minden kurva évben

július, iskola utolsó hete: nyáron mindent el fogok olvasni amit kell a jövő tanévre és amit év közben akartam, de nem volt időm [tényleg mi a fasz jár ilyenkor a fejemben?!]. rengeteg időm lesz a strandon, meg a sátorban, meg otthon, unalmas óráimban. És lesz 3-4 nap, amikor megtervezem a tanmenetemet.

július, indulás előtt: igen, mind a hét könyvet szeretném elvinni [idén csak 3], igen a füzeteimet és a laptopomat is, mert dolgozni akarok. Hogy mondod? Hogy tavaly se? Nem tudom mire akarsz kilyukadni.

nyári szünet: anya, mi van a Nők Lapjában? huh, semmi, még jó, hogy tüzetesen végignéztem. jaj, valaki itt hagyott egy Best magazint... nohát, elválik a Stanci Peti a Monyáki Vivientől? ki az a Stanci Peti? Ki az a Monyáki Vivien? mindegy is. jaj, itt egy könyv, nem az, amit hoztam, hanem egy tök érdektelen, kezdjük el, de hagyjuk abba másfél oldal után és soha többet ne vegyük a kezünkbe, jó? A héten volt három napom tök egyedül, végig dolgoztam és készültem a jövő tanévre mert tudom, hogy nagyon nehéz lesz, ha nem dolgozom előre ültem valami kocsmában valamelyik barátommal és zéró percig gondoltam a munkára.

nyári szünet utolsó hete: bazdmeg, nem olvastam el semmit (gyomorgörcs). bazdmeg nem készültem semmit (idegből rágyújt). bazdmeg mindjárt kezdünk, és nekem fogalmam sincs semmiről (idegből söröz). annyira, de annyira meg fogom szívni.

2023. augusztus 21-2024. július közepe:

2024. július, iskola utolsó hete: nyáron mindent el fogok olvasni amit kell a jövő tanévre és amit év közben akartam [tényleg mi a fasz jár ilyenkor a fejemben?!]. rengeteg időm lesz a strandon, meg a sátorban, meg otthon, unalmas óráimban. És lesz 3-4 nap, amikor megtervezem a tanmenetemet.

[southalldiaries]

Volt két sztenderd fehér Ikeás rácsos babaágyunk,

az otthonit már rég elajándékoztuk, három és fél évesen nyilván kinőtte a lányom, de a tanyáról még csak most hoztam el, kezdett útban lenni. -Tedd fel kókuszmatracostól, ágyneműstől az egészet a Marketplacere ingyen elvihetőre, hadd jöjjön jól valaki másnak, akinél most jön a kölök; mondtam a gyermek anyjának, aztán kattintottam róla két képet, összesen ha tízszer aludt benne a gyerek, sokat mondok.

- Nekem kéne, de csak két hét múlva tudok érte menni, írta az első érdeklődő.

-Megtenné, hogy leméri és a pontos méreteket megküldi nekem? - kérte a második, pedig a leírásban benne volt az ikeás link.

-Látok rajta pár kopásfoltot, azért ez nem tökéletes állapot - jegyezte meg a harmadik.

- Indulok érte, de szedje szét darabokra, mire odaérek - írta a negyedik.

- Indulok érte - írta az ötödik, aztán két óra múlva szólt, hogy vigyem ki a ház elé, hamarosan érkezik. Fél órát szobroztam, rámírt, hogy meggondolta magát, mégsem kell neki.

Úgyhogy most erősen a határán állok annak, hogy fejszével felaprítom úgy gyufaszál méretű darabokra és eltüzelem a gecibe, mielőtt egy hatodik ember is rámírna.

[sztivan]

Hát itt a kilencedik ironman! Vannak mondatok, amiket nem szeretek leírni, például négy nappal Nagyatád előtt az, hogy hőemelkedésem van, pont egy ilyen. Semmi igazán durva, egy ilyen bármikor máskor két-három edzés nélküli napot meg pár forró teát jelentett volna, viszont most nyilván szörnyen stresszessé tett. Úgyhogy a versenyem hete arról szólt, hogy tömjem magam vitaminnal, pihenjek, amennyit csak tudok, és reménykedjek. Szerda után már nem volt hőemelkedésem, péntek reggel éreztem magam teljesen gyógyultnak, hát akkor hátha. Persze az is fontos része volt a versenynek, hogy Nagyatádon nem tud kicsit rossz idő lenni: amikor épp nem a nyár legforróbb napján van az ironman, akkor a leghidegebben, szakadó esőben. Két egymást követő évben is esős verseny, idén ráadásul 20-22 fokos napi maximumon - hát oké, nem teremsport. Jól megadta az alaphangot, hogy már amikor megérkeztünk a rajthoz, a depót át kellett a szervezőknek rendezniük, mert az eredeti bejáratát elárasztotta a hajnali vihar. Aztán egyébként is szinte végig esett az eső. A 3,8 km úszás 1:45 alatt lett meg - finoman szólva sem voltam elégedett vele. Nagyon rosszul navigáltam, gyakorlatilag mindvégig arról szólt az úszásom, hogy kinéztem, láttam, hogy már megint elmentem mindenki mástól balra, visszaküzdöttem magam a jó vonalra, pár karcsapás, kinéztem, és megint balra voltam mindenkitől. Jó sok energiámat elvitte ez, pedig amúgy lendületesen tudtam menni. A stabilitásomat viszont egész jól mutatja, hogy a három kör közül az első és a harmadik másodpercre pontosan ugyanannyi lett. Aztán jöhetett 180 km bringa, és ezen gyakorlatilag minden úgy jött össze, ahogy szerettem volna. (Pedig előtte még morogtam magamra egy sort - általában büszke szoktam lenni arra, hogy mennyire hatékonyan depózok, most erre elindultam rossz irányba elsőre, majd persze azért is sokkal lassabb voltam, mert most nagyon alaposan kellett megtörölköznöm, nem mondhattam azt, hogy majd az első húsz kilométeren megszáradok.) A nagykör 92 km-je 3:28 alatt volt meg, már itt is kimondottan jól éreztem magam, lendületesebben tudtam menni, mint sokszor máskor, így, hogy végre egyetlen kalóriányi energiát sem kellett arra elpazarolnom, hogy lehűljek. Úgyhogy a szokásosnál kicsit bátrabban mentem, nagyon sok energiát tudtam megspórolni a nap második felére. A kisköröket átvariálták, idén a Nagyatád körüli elkerülő úton mentünk oda-vissza (és be a versenyközpontig) nyolc 11 km-s kört. Féltem attól, hogy ez demoralizálóan monoton lesz, de egyáltalán nem így történt, hamar hatalmas rajongójává váltam az új vonalvezetésnek. Ki a városból, 39-es táblától 36-os tábláig, 36-ostól 39-esig, be a városba, és juhé, ez így tökéletesen átlátható és feldolgozható volt, mentálisan milliószor könnyebbé tette, hogy nem 30 kilométeres túrákra küldtek el minket, mint eddig, aztán majd a fák hiányára visszatérünk az első olyan évben, amikor újra tűző napon kell versenyezni ott. Nagyon-nagyon stabilan tudtam haladni, az első hét kiskörből ötöt ugyanazon a 25:50-26:11 közötti szűk sávban tettem meg. A nyolcadikra már lejjebb vettem az intenzitásból, akkor már egy könnyebb fokozaton pörgettem kicsit, hogy előkészítsem a lábaimat a futásra. 7:01 lett a 180 km, másfél percen múlt a hét órán belüli idő, de úgy voltam vele a végén, hogy ellenállok a csábításnak, semmi értelme küzdeni a hatossal kezdődő bringás időért, sokkal fontosabb a futás. De előtte még egy kicsi becsületbeli elintéznivalóm volt - tavaly poénkodtam azon, hogy ha külön versenyt tartanának a második depózásból, akkor majdnem benne lettem volna a korosztályos top10-ben. Na idén gyorsan leadtam a biciklit, be a depóba, cipőt, kesztyűt, sisakot le, másik cipőt, sapkát fel, és ki - korosztályos kilencedik hely. Jó, azért nem ész nélkül csináltam, futólépést ilyenkor már csak babonából sem teszek meg egyet sem, mielőtt odaérnék a futás kezdetét jelző chipszőnyegre. És akkor kezdődhetett a 42,2 km futás. Óvatosan indultam el, de az első körön éreztem már, hogy tök könnyen tudok haladni - persze ilyenkor már minden ilyesmi megállapításhoz hozzá kell tennem, hogy ahhoz képest. Egész meglepő módon még az sem zavart meg, amikor a harmadik körön jött a brutális felhőszakadás. De komolyan, én ehhez foghatót nem nagyon láttam még, az embernagyságú árkok is megteltek esővel, a csatornából már kifele folyt a víz, a parkban pedig a szervezők már megint óriásit mentettek, miután menet közben átvaritálták az útvonalat, mert az eredeti vonal víz alá került. De ez nem vetett vissza. Annál inkább a gyomrom a negyedik körben. Na az nem volt vicces, teljesen fellázadt ellenem a szervezetem, ráadásul olyan részén a futókörnek, ahonnan még nagyon sokat kellett vánszorognom a következő toi-toi-ig. Szép nagy harcot folytattam az emberi büszkeségemért, de amikor végre túl voltam rajta, akkor visszatért az erőm is, mint ha mi sem történt volna, újra önmagam voltam. És onnantól kezdve már jól tudtam futni: nagyon stabilan hoztam szinte pont ugyanolyan, 36-37 perc körüli köridőket mindvégig, és egész lendületesnek éreztem magam (igen, ahhoz képest). Egy kicsit benne hagytam ebben azért, valamivel tudtam volna gyorsabb lenni, ha nagyon-nagyon akarok - de amikor tudtam, hogy egyéni csúcs biztosan nem lesz belőle, ezt az extra motivációt nem tudtam megtalálni magamban ahhoz, hogy szenvedjek egy 10-20 perccel gyorsabb teljesítésért, inkább folytattam egy kellemesen haladós tempóban, amiben végig élveztem a futás minden percét még a táv kétszázadik kilométere után is, és a frissítőkön meg a családdal találkozáson kívül egyetlen sétálós lépést sem tettem meg. 14:14 lett összesen, nincs nagy okom panaszra. Ilyen előzmények után szépet kellett harcolni, hogy itt legyek - de a lényeg, hogy itt vagyok.

[csacskamacskamocska]

Nem akartam

elfelejteni őket. Nagyon sokszor eszembe jutottak. Most lennének három évesek, most mennének iskolába, már nyolc évesek lennének, már tíz, most már otthon merném őket hagyni... Vajon hasonlítanának egymásra? Mint két tojás? Kislányok? Kisfiúk? Nem születtek meg. Bánom, nem bánom? Bánom. De az egy másik élet lett volna, és amikor az apjuk végül elhagyott, magamra maradtam volna négy gyerekkel, két apával, két új barátnővel, az anyámmal, rengeteg harccal és a munkával ami felőröl. De ezt akkor nem tudtam, amikor az abortusz mellett döntöttem. Nem tudtam előre, csak azt, hogy a kapcsolat nem elég stabil, és nem látom az anyagi biztonságot se, amire két kicsi mellé gyereket vállaljak. Mindig fáj, ha erről beszélek vagy írok. Beszélni nem is szoktam róla. Rátetováltattam őket a karomra. Azóta valahogy könnyebb. Mindig velem vannak vagy valami hasonló. De az érző ember visszavonhatatlanul elveszti az ártatlanságát. És már akkor meg kellett várni a szívhangot, a 9. hetet. Addigra ketten lettek. Egypetéjűek. Pedig már 2 hét után tudtam, hogy "baj van". Ha lenne nálunk abortusztabletta, még akkor véget lehetne vetni a dolognak, amikor még csak egy gyorsan burjánzó sejtcsomó, ami egy nő életében tucatszámra hullik ki észrevétlenül. „kémiai terhesség” így mondják amikor már jelez a terhességi teszt, de a baba mégsem marad meg. Talán már napok óta megállt a kis sejtcsomó burjánzása, csak az anya testében dolgoznak még a hormonok. A lelkünket meg a bőrünkre varratjuk. Pintér meg dögöljön meg.

[annie-lang-azurlany]

Kontrollált erjedés

Kedd van. A Váci úti irodából metróval a klubba megyek, ahol ma filmvetítést tartunk. Három órával nyitás előtt érek oda, ezalatt kitakarítok, és lefordítok még néhány oldalt a vámpíros könyvből. A vámpír mindig egy metafora.

Direkt a nagyon hivatalos, irodai kiskosztümben vagyok, mert úgy gondolom, hogy ebben sokkal stílusosabb lesz megnézni az Amerikai Pszichót. Igazából a sötétben, a füstben úgyse látja senki, mi van rajtam, pedig jó poénnak tűnt. “Egyfajta absztraktcióval állunk szemben valódi én nélkül: egy ősi entitás vagyok, egy illúzió… egyszerűen nem vagyok jelen.” Mire a film véget ér, én berúgok, és hajnali kettőig beszélgetek a többi csontrészeg haverommal. Nem szoktam emlékezni, hogy ilyenkor miről beszélünk, csak a beszélgetés tényére, és hogy jó érzéssel tölt el: jobbal, mintha egyedül maradnék saját magammal.

Hazafelé rossz éjszakai buszra szállok, ami kicsit arrébb tesz le, mint a rendes. Nem vagyok biztos benne, hol vagyok, azt hiszem, az orosz nagykövetségnél, ezért – szokásomhoz híven – odaköpök a rendőrbódé mellé. Kiderül, hogy ez hiba volt. Egyrészt, nem tudok rendesen célozni a sok piától, és nem a bódé mellé köptem, hanem rá; másrészt, nem az orosz nagykövetség volt, hanem a török. Az oroszoknál már hozzászoktak, hogy az ember néha kinyilvánítja politikai véleményét, a törököknél kevésbé, szóval kiabálni kezdenek (“hivatalos közeg elleni erőszak, ötvenezer helyszíni bírság”), és utánam jönnek.

Berohanok egy sikátorba; hirtelen elmúlik a részegség, éles vagyok, mint egy pillangókés pengéje. Felkapom a blézeremet, feltűröm a szoknyámat, és kiengedem a hajamat – ezzel megváltozik a sziluettem. Amikor egy sarokkal odébb visszajövök a főútra, a három rendőr már nem ismer fel. Elsétálok mellettük, biccentek; kicsit még a blézeremet is arrébb tűröm, hogy az oldalamon lógó céges belépőkártyámon megcsillanjon az utcalámpák fénye, ezzel jelezve, hogy én egy komoly, normális, felnőtt ember vagyok, aki csak éppen későn megy haza a munkából. Ők meg beszopják, és viszonozzák a biccentést.

Hazaérek, hajnali három. Felzavarom a pasimat, mert a rendőrök elől menekülés teljesen felajjzott. Ő azt sem tudja, mi van; szerintem azt hiszi, hogy valami erotikus, alvási paralízises álomba csöppent, amikor arra kel, hogy lefogom, és lovaglok rajta. Ő elmegy, én nem. Nem is akarok, a helyzet gyönyörűsége bőven elég kielégülés.

Szerda van, reggel hét. Olyan másnapos vagyok, hogy csoda, hogy nem esik ki az agyam a szemgödreimen keresztül. Reggel megiszok egy energiaitalt, amiből előre be van tárazva ezekre a napokra; végigsimogatom az arcom a mélyhűtőben tartott rózsakvarc arcrollerrel, hogy eltüntesse a karikákat a szemem alól; majd töltök egy pohár barackos kombuchát, hogy rendbetegye a tegnap éjjel szétbarmolt bélflórámat, mert az embernek vigyáznia kell magára, ugyebár. Munkába menet a Lehel piacon veszek egy szendvicset (mert itt csak 300 forint, szemben a céges kantin 1200-as tarifájával), és betántorgok a Váci útra. A légkeringetés nélküli, orosz metrókocsikban kétszer leszek rosszul. Már megtanultam ilyen napokon úgy tenni, mintha normális ember lennék, felvenni a fapofát (“absztrakcióval állunk szemben”), mögötte pedig lábon kihordani a másnapot anélkül, hogy bárki megsejtene bármit. A ma készülő exceltáblákban lesznek hibák, de mivel punci nőtt a lábam közé (ami kicsit még mindig sajog a hajnali menettől), mindenki természetesnek veszi, hogy butácska vagyok, és hibázok néha. Nem keresnek más magyarázatot.

Iroda után nem egyenesen megyek haza, pedig a nettó három óra alvás után nem esne rosszul, hanem utolsó erőmmel bevonszolom magam a Lehel piacra, és veszek két kiló erőspaprikát, és egy dinnyét. Ezekre később még szükségem lesz. Hazaérek, egy darabig rajzfilmet nézek, aztán elalszom. Be kell hoznom az előző nap felhalmozott alvásdeficitet.

Csütörtök van, ma home office- ban vagyok, de mivel éppen nincs feladat, egész nap azt csinálok, amit akarok. És én cuki kis kötényt akarok kötni, háziasszonynak akarom tettetni magam, és erjesztett ételeket és italokat akarok készíteni. Úgy is lehetne mondani, hogy élvezem a rothadást, de ez nem szalonképes kifejezés, úgyhogy általában, ha kérdezik, azt szoktam mondani, hogy a kontrollált erjedés a hobbim.

Van egy kombuchatelepem a konyhaszekrény tetején. Ez egy gombafajta, ami cukros fekete teában tenyészik. Lefejtem a levet, amiben úszik; a dinnyét ledarálom, és a lefejtett kombuchaléhez adom, majd csatos üvegbe töltöm, és lezárom. Ezután 3-4 napig még erjednie kell, hogy a gomba dinnye cukortartalmát is feldoglozza, mikronutriensekké és ecetsavvá alakítsa, és a lé szénsavas legyen. Ám ezeket a palackokat rendszeresen büfögtetni kell, különben felhalmozódik bennük a széndioxid, túl nagy lesz a nyomás, és az üveg szétrobban. Úgyhogy nagyon gondosan ügyelek rá, hogy a megfelelő időközönként kieresszem belőlük a gázt.

A szárazon maradt gombatelepet felöntöm frissen főzött fekete teával, és hat evőkanál cukrot adok hozzá. Ezzel táplálom, ezzel tartom életben, cserébe ő is életben tart engem minden másnapos reggelen.

A paprikák elkészítése kicsit trükkösebb. Ezeket először le kell darálni, mielőtt csatosüvegbe zárva erjeszteni kezdeném; de darálás közben könnyezni kezd tőle a szemem. A kötényem sarkával itatom fel a könnyeimet, mint valami 60-as évekbeli rajzolt háziasszony egy új generációs sütőkről szóló reklámbrossúrában. Nem kell sírnod, szívem, hogy elégetted a csülköt, azért még szeretlek. Ezzel a csúcsmodern, Dorsia 2000 márkájú gázsütővel ez többet nem fog megtörténni, gyakorlatilag megsüti helyetted.

Az üvegeket szépen felrakom a polcra, csodálom őket egy darabig, majd leülök, és dolgozom tovább a vámpíros fordításon. A vámpír mindig egy metafora. Mielőtt a párom hazajön, bedobok az air fryerbe néhány mustáros karajt (házi sörös mustárba pácolva) és mirelit krumplit, nem fogok én a gázsütővel szerencsétlenkedni, mint egy 60-as évekbeli háziasszony. Az eredményes nap után úgy alszom, mint aki soha életében nem tett még semmi rosszat.

Péntek van, ilyenkor én tartok programot a klubban, méghozzá Művészkört. Már délután háromkor ott vagyok, hogy nyugodtan tudjak fordítani, inspiráló környezetben. Hivatalosan persze ötig dolgozom, de kit érdekel. A vámpír mindig metafora. Gyorsan megy a munka, közben békésen cigizgetek, iszogatom a harmatgyenge fröccsöket, és hagyom, hogy a kreativitásom átvegye az irányítást. (A “kreativitásom”, ja…)

Lassan szállingózni kezdenek a vendégek, és én minden érkezővel egyre inkább elememben vagyok. Egyre jobban otthon érzem magam, egyre élesebbek a színek, egyre harsányabbak a hangok. Ez az én közegem, innen származom, és ide térek vissza; ezen kívül minden más csak színlelés, csak azért létezik, hogy kitöltse a két buli közötti holtidőt. Látom a versek csontszerkezetét, hallom a le nem játszott dalamokat, érzem a prózában szemérmesen körbetáncolt témák súlyát. És minden egyre fényesebb.

Már nem én irányítok. Nem tudom, mi történik. Nem tudom, kivel kiabálok, és miért. Valaki le akar fogni, én megütöm, azt hiszem, ököllel. Abban a pillanatban logikusnak tűnik, de mire kiérek a buszmegállóba, már szégyellem magam. Hazafelé az éjszakai buszon sírva írom meg a haverjaimnak egyesével, hogy túlzásba vittem, ma tényleg túlzásba vittem, valami hatalmas hülyeséget csináltam, de mind nyugtatgatnak, hogy nincs semmi baj, nem történt semmi komoly.

Hazatántorgok, a pasim már rég alszik. Érzem a szagán, hogy részeg. Bebújok mellé, átölelem, ő álmában visszaölel. Igazából mi egy teljesen normális pár vagyunk.

Szombat van, Reggel nyolc. Három óra alvás után felkelek, iszom a dinnyés kombuchából. Összecsomagolom a sátrat, két hálózsákot, véletlenszerű kajamaradékokat a hűtőből, és elindulunk kempingezni, ahogy előre meg van beszélve. És ha valami előre meg van beszélve, attól nem téríthet el az sem, ha tegnap összedőlt a világ. Az út négy óráig tart, a vonat fém teste olyan forró, hogy megégetne, ha hozzáérnék. Izzadok, cipelem a poggyászt a csatlakozások között, ki vagyok száradva, és kimondhatatlanul rosszul vagyok; haldoklom. A halálomat kívánom.

Az alkoholista barátaim és családtagjaim esküsznek arra, hogy a legcsúnyább másnap sem tart délután háromnál tovább – és láss csodát, mire elérjük a délután hármat, az elmém kitisztul. Egy kiránduló vagyok a feltérképezetlen (mi ez a falu, ahova jöttem? Áh, igen) Vinye erdejében. Ez egy kis település a Cuha-patak mellett. Egy barátom szülinapját ünnepelni jöttünk, a patak partján sátrazunk. Tüzet rakunk, megsütjük, ami nálunk van. Körbekínálom az erjesztett spárgát, amiről nem is tudtam, hogy nálam van, arra se emlékszem, mikor csináltam (hiszen pár napja paprikát vettem a piacon, ez meg spárga), de mindenkinek ízlik, és mindenki dicséri. Valaki el is kéri a receptet, de csak annyit tudok mondani, hogy szívből kell csinálni.

A társaság egy tagja nagy rajongója a könyvnek, amit fordítok. Néhány órán keresztül vámpírokról beszélgetünk. A harmadik pálinka után már elég bátorságot ittam, hogy elmondjam neki, hogy az egész csak egy metafora. A vámpír mindig metafora.

Kiröhög, kortyol a poharából, és azt mondja, dehogyis, ez csak irodalom. Fantázia. Nem igazi.

Bár besötétedett, amikor odavetődik a tábortűzhöz egy ingatag körvonalakkal rendelkező alak. Fémes szag árad belőle, és azt kérdezi, van-e még piánk. Megmondjuk neki, hogy nincs, menjen máshova kéregetni, és magunkban morgolódunk ezeken a rosszéletű alkoholistákon. Én megyek el lefeküdni a sátramba leghamarabb. Ezek itt mind azt hiszik, az alkoholista az egy építőmunkás kinézetű alak, aki görnyedt háttal, tántorogva közelít az utcákon éjjel, egyik kezében kőbányaival, a másikban töltött cigivel, és torokhangon piát kéreget. És amíg ezt hiszik, én biztonságban élhetem ezt az életet.

Vasárnap van, elindulunk haza. Az út visszafelé sem rövidebb, mint idefelé, de legalább ki tudom pihenni magam. Hazaérve gyorsan bevágom minden cuccomat a mosásba: amiben kempingeztem, amiben előtte nap verekedtem, amiben a paprikát daráltam, amiben az irodában voltam. Mindent. Aztán csak heverek a kanapén, mint egy zombi, és várom, hogy az áttétes mágia így belőlem is kimossa ezt a hetet, ne csak a ruháimból.

Hétfő van, megint home office. Ma jó vagyok. Kitakarítom a lakást, amire a múlt héten nem jutott idő. Dolgozom is, megcsinálok néhány exceltáblát (ez a munkám, exceltáblákat gyártok), aztán felveszek egy olyan ruhát, ami elrejti a sörhasamat, és elmegyek a barátnőimmel vacsorázni.

A kínai negyedbe megyünk a Night Market nevű helyre, ami a túlvilági illataival és a kínai neonreklámokkal olyan, mintha egy másik bolygóra csöppentem volna. Medúzasalátát rendelek, száz napos tojást, és kínai herbállikőrt.

Az egyik barátnőm megjegyzi, hogy mi az a szemem körül, csak nem monoklim van. Mondom, hogy nem, csak nagyon szerencsétlen helyen jött ki egy pattanás – együttérez, neki még ennél szerencsétlenebb helyeken is ki szokott jönni. Kikéredzkedek a mosdóba, és megnézem magamnak: ez tényleg monokli. Nem baj. Ha legközelebb valaki rákérdez, az igazat fogom mondani: részegen verekedtem. Mer majd vajon bárki egy rossz szót is szólni, vagy azt fogják hinni, hogy viccelek?

De nem kérdezi senki más.

Hazaérve még elvégzek egy jógamozdulatsort, 32 perces, stresszlevezetésre való. Majd megiszok egy kis vodkát, hogy könnyebben tudjak aludni, és egy pohár kombuchát, hogy a vodka ne bassza szét a gyomromat.

Újra kedd van. Egy meetingen ülök, a Váci út egyik betonüveg palotájának hatodik emeletén. A főnök épp azt dicséri, milyen jók az excel-tábláim, míg az angoloké mekkora okádék. Nem emlékszem, mikor csináltam meg ezt az exceltáblát… egyszerűen nem voltam jelen. A meeting további részét ennek a novellának a megírásával töltöm. A főnök azt hiszi, hogy szorgalmasan jegyzetelem az elhangzottakat, ezért megkér, hogy majd küldjek neki egy memót a meetingről.

Lehet, hogy majd elküldöm neki ezt az írást.

Ma este nem megyek a klubba, haza kell mennem összecsomagolni a fesztiválra. Lengyelországba megyünk, egy várba, ahol sok hozzám hasonló ember gyűlik majd össze: hasonló módon öltözködnek, hasonló zenét hallgatnak, hasonló módon élnek. Mert nehogy azt hidd, hogy egyedül vagyok ebben a helyzetben.

A vámpír egy metafora. Mindig is az volt. Annak metaforája, hogy úgy nézel ki, mint egy normális ember, úgy jársz, úgy beszélsz, mint egy normális ember, ideig-óráig el is tudod játszani a normális ember szerepet; de belül nem vagy normális. Talán már ember sem igazán. Nem emlékszel, mikor szakadt ketté az életed, de lassan észreveszed, hogy a másiknak már nem elég az éjszaka. Egyre tovább van jelen, egyre több helyet követel magának, néha már nappalodba is belemélyeszti sima szemfogait, és inni akar belőle. Az addigi életedből csak egy maszk marad, egy absztrakció, te pedig többé nem vagy jelen – még megtarthatod a kontroll illúzióját, ki tudja, meddig, de már rég a másik irányít.

Egy héttel ezelőtt a film így végződött: “De hiába nézek farkasszemet ezekkel az igazságokkal, a katarzis elmarad. Nem szerzek általa mélyebb tudást magamról, kimondása nem visz közelebb megértéséhez. Annak sem volt semmi értelme, hogy ezt most elmondjam nektek.”

Ez a novella sem jelent semmit.

[korhazavaroskozepen]

Vegyél fel embert! - mondják

Nem akar senki sem ide jönni dolgozni! - mondom

Jövő héttől szívesen dolgoznék itt. - mondja egy eltévedt ember

És akkor, ami régen egy hét volt, az most három hét alatt sem íródik alá, hogy végre felvehessük azt, aki ennyire bátor.

Hogyhogy nem akar senki sem ide jönni dolgozni? - kérdezik csodálkozva

[dedibelyegei]

Is this some fuckin nightmare?

Nos, hát itt a magyarázat, miért lepődtem meg magam is az előző poszt elején, hogy vannak hongkongi bélyegek, mivelhogy tele van az otthonom II.Erzsébet miniatűr másaival, mint az fent látható. Természetesen a legtöbből nem egy van, szóval így amikor elkezdtem szétszálazni, akkor tűnt fel, hogy nem mindegyik brit bélyeg. Na de most azonban ezekről lesz szó, és egyébként Erzsébet itt is debütöt hoz, mert meglepő módon angol bélyegek sem szerepeltek itt eddig.

Talán sejthető, hogy ez a tizenkét darab, közel sem egy sorozatot alkot, már csak az ismétlődő értékek miatt sem, különböző színekben. Tulajdonképpen ezt a dizájnt évtizedeken keresztül nyomták, különböző címletek és színek kombinációjában, szinte minden évben új variánsokat kiadva, úgy hogy persze mellette forgalomban maradtak a korábbiak is. A fent látható bélyegek nyolc különböző évből és sorból származnak, nyilvánvalóan nagyon nagy mennyiségben, de azért vannak köztük a semminél kicsit értékesebbek vagy érdekesebbek, illetve a tömegnyomás ellenére itt is picit látszik az Erzsébet rajongás mint jelenség létezése. Időrendben fogunk röviden végigmenni rajtuk:

1977: Hátulról a második, a világosabbik 50 pennys már közelíti az 50 évet korát tekintve is. Érdekessége a többiekhez képest, hogy magányos, nincs több tagja a sorozatnak. Talán emiatt, vagy kitudja, de van némi értéke, a csúnyán nyomottak is egy 100-asért mennek, egy ilyen mint itt fent inkább 200-300 forint.

1980: A világoszöld 12 pennys a következő, 44 évével, meg is fakult, színe már inkább az ebben az évben kiadott 17 pennysére hajaz. Ez már egy négytagú sorozat volt, köztük sajátos, nem egész pennys névértékekkel, mint a 13,5 vagy 17,5 pennys. Hát igen, akkoriban még fél pennynek is volt értéke úgy fest. Értékét tekintve nem mutat sokat, egy használatlan példány kóstálhat olyan 150 forintot. A teljes sorozat megy postatisztán egy ezresért kb.

1981: A lilás 18 pennys - szintén megfakulva - már egy hatos sor ötödik tagja, egy évvel későbbről. Hasonló értéket képvisel, mint az előző 12-es, tisztán talán inkább már 200 forint ér egy jó példány. A teljes hatos sorozat, itt is egy olyan ezrest ér.

1983: Ebből az évből ketten is valóak, a 16-os és a 17-es darab. Ezt a kollekciót még nagyobbra duzzasztották, már hét gonosz királynő van benne. Értéke is kicsit jelentősebb, a legkisebb három és fél pennystől eltekintve, mutatnak két-háromszáz forintot a bélyegek, persze postatisztán. A 31 pennys, legnagyobb bíborszínű még nyomva is hozza ezt. A teljes sorozat 1.500-2.000 forintért szerezhető meg.

1984: Az orwelli évből is két bélyeg való, a 13-as és a másik, olivazöld 18-as. Ez meg egy ötdarabos sorozat lett, a fenti kettő a két alsó tagja. Ezek nem bírnak túl jó értékkel, érdekesség, hogy viszont készültek belőlük 'szél' verziók, tehát a bélyegív két szélén található példányoknak nem volt perforált vagy a jobb, vagy a baloldaluk, attól függően melyik oldalon voltak. Az ilyen példányok érnek 200-400 forintot akár. A 13-asból láthattok egyet a lenti képen, a második. A teljes sorozat (fogasak) használtan már ilyen 400 forintért van, tisztán pedig 1.200 körül.

1988: A 14-es és 19 pennys bélyegek vannak ebből az évből, egy tekintélyes, 8-as soriból, szintén a legkisebbek. Itt is készültek nem perforált verziók minden oldalról, és a sarkok sokat is érnek, akár 3.000 forintot is (tehát aminek két oldala egyenes teteje, meg az egyik széle). A normál verziók itt sem nagyon izgalmasak, túl a 19-es vad rikító színén. Azért persze, ha a teljes nyolcas sorozatot szeretné az ember jó állapotban, az így is 2.000-2.500 forint.

1990: A másik, szétpecsételt 50 pennyssel már megérkezünk a '90-es évekbe. Ez a bélyeg két verzióban létezett, ami itt megvan az az izgalmasabb. Bár a pecséttől elég rosszul látszik, de a bélyeg 'dereka' alatt kétoldalt látható egy szünet a fogazatban, úgy tűnhet mintha hibás lenne, leszakadt volna, azonban ez egy szándékos különleges nyomási mód, amit nem igazán figyeltem meg még más országnál. Egy úgynevezett szélesebb, elliptikus perforáció van a bélyegen. Ez is egy önálló bélyeg, annyi, hogy nyomtak belőle normál módon fogazottat is, abból kevesebett, így az egy picit értékesebb, de ez is ér 150-200 forintot így összenyomkodva is, postatisztán akár 1.000-ig is elmehet.

2011: Közel negyvenéves utazásunk végére érve, a két első darabot, a kettő és tizenegy pennyst érjük el, amik már XXI.századi bélyegek. Ezeken már sokkal szebben megfigyelhető a már fent említett elliptikus perforáció, illetve a régi bélyegekhez képest, ezek már öntapadósak voltak, nem kellett őket nyalogatni, mint a régi szép időkben. A sorozat öttagú egy pennytől húszig terjedően. Mivel még elég újak, nemigen van jelentős értékük, ha megvan mind az öt újkorában, az egy 800-1.000 forintot azért képvisel.

Most egy darabig nem lesz több II.Erzsébet királynős bélyeg, ezt megígérhetem.