#hintsch györgy | Explore Tumblr Posts and Blogs

aretsorozat · 5 years

Text

52. epizód 2/4.

Ugribug és Bimbó beszélget. Matyi leányt kér. Kelen Béla még egy utolsó töltést a töltött káposztából. Kertai úr egy utolsó fröccsöt. Jobbágy képviselő szózata az ő réti népéhez, közben réti anzix. Benne: Sherwood megidézése Déneséknél.

A VERÉB IS MADÁR, TÉNYLEG

-Ó, Bimbó úr, de jó, hogy látom!

- Maga az, Ugribug?

- Én, én, ki más is lennék, mint a jó öreg, a szerencsétlen buta

veréb Ugribug…

- De csak nem verték ki ide az erdő szélére?

- Nem, nem, hová gondol…

- Mert hogy panaszkodik.

- Ó, azt különben is szoktam.

- Nahát, akkor…boldog új évet, barátom!

- Szintúgy kívánom én is önnek, barátom, önnek, és a kedves családjának…

- Én is önnek meg a kedves családjának…

- Meg a népes rokonság, ugye…

- Népes, népes, de az élet e nélkül is rémes, ugye…

- Szintúgy, Bimbó úgy, szakasztott úgy gondolom, hogy addig szép az élet, amíg nem népes… De bizony rémes tud lenni, nem is kell ahhoz sok, ugye…

- Hát bizony nem. Egy kóbormacska, egy éhes egerészölyv, ugye..

- Nem mondja hogy macskák kóborolják az erdőt!

- Ó, hát abból mindig akad. Azt mind azt hiszi ám, hogy ő a Nagy Kardfogú

Tigris…

- De az egerészölyv nem csak réten rémes?

- Tisztások felett, itt-ott is sunnyog az.

- Nahát, Bimbó úr! Ki gondolná, hogy ilyen veszélyes errefelé.

- De csak ha rémes.

És akkor Bimbó úr úgy gondolja, hogy bőségesen eleget tett egy véletlen találkozás baráti kötelmeinek, vagyis egy kellemesen tartalmasnak tűnő, ám semmitmondó csevegésnek. Ezért búcsúzkodni kezd, hogy eredeti szándéka szerint átvágjon a turista ösvényen, éppen ott, ahol által vágni szokott, hogy a hivatalából megtérvén az estéjét végre csakis a családjának szentelje.

(Ami népes…)

Ki gondolta volna, hogy ennyi bürokráciával jár a Mágikus Csiki Királyság

külügyéri tisztsége?

Csakhogy Ugribug még el se kezdte a beszélgetést. Nem azért repült ki a városból ide, az erdő szélére, és várakozott egy tölgyfa alsó ágán órákig, nehogy a Bimbó úrral való találkozást elszalassza, hogy beérje egy udvarias csevegéssel. Feladata van, kérem. Méghozzá csillagközi – nemzetközi fontosságú ügyben.

Így aztán tőle szokatlan magabiztossággal állítja meg a búcsúzkodásában

a főhivatalnok főszolga urat.

- Kolléga úr, ha még egy pillanatra…!- az egér hökkenten torpan meg. Mióta a kollégája ő egy városi verébnek?

- Igen?

- Tudja, kérem, van nekem egy kis problémám.

- Nocsak.

- Sajnos.

- És úgy gondolja, segíthetek?

- Remélem.

- Mi lenne az?

- Valójában súlyos gondom van.

- Ajaj…- és Bimbó úr máris megbánta, hogy miért nem indult el előbb, vagy később a hivatalából, ami momentán a Vérfarkas szurdok Kelet- nyugati Sámán központja turistaházának alagsora mellett, egy farakás alatt található. Vagy siethetett volna haza másik úton, kis kerülővel a Pántlikás Lada felé, mivel tőle úgyis el akart köszönni, az év utolsó napjára való tekintettel, de ez kiment a fejéből. Na, tessék!

Mit ér a mágikusan felébredt erdő és a megérzések, ha így csínybe tud futni?

És ha megtette, bizony muszáj feltenni a kérdést:

- És mi lenne az a súlyos gond, kedves Ugribug?

- Tudja, én elég régóta dolgozok két űrpolipnak.

- Nem mondja!

- Rendes népek, nem ez a probléma.

- És nekik mi dolguk itt a Földön?

- Felügyelik az űrcsótányokat.

- Nahát, mik vannak!

- Mielőtt kérdezné, az űrcsótányok a Galaxis eme távoli, jelentéktelen szegletének az őrzői.

- Köszönöm, hogy helyettem megfogalmazta, aztán meg is válaszolta

a kérdésemet.

- Csak azért bátorkodtam, mert látom, hogy sietni tetszik.

- Mi tagadás.

- Akkor máris mondom. Az űrpolipok meg az űrcsótány is találkozni szeretnének a Lápi Lidérc úrral.

- Igen?

- Abból a célból, hátha a Lidérc úr tájékoztatása után könnyebben tudnák értelmezni, végül is mi a frász folyik itt.

- Igen?

- És engem bíztak meg még ezzel is.

- Ön eléggé megbecsült munkatárs lehet a csillaglény körökben.

- Á, egy fenét. Madárnak néznek.

- Mért, maga nem az? Úgy értem, a veréb is madár.

A veréb is madár 1968-ban készült színes, magyar filmvígjáték, Kabos László parádés főszereplésével. Rendező: Hintsch György. Az de jó kis film volt.

Persze, ezzel sokat elárultam a koromtól… A szerkesztő

-Ó, hogyne, kérem, és nagyon is madárnak érzem magam. Mind a két értelmében. Úgy, mint pintyféle és szárnyas, és úgy is, mint balek.

- Szóval önt kihasználják ezek a csillaglények?

- Ki.

- Mért tűri?

- Futok a pénzem után?

- Értem. Hát…Ugribug úr, ez esetben…szegény maga.

- Mondjad, Bimbó úr, nem szólna Lápi úrnak? Úgy értem, ha látja,

vagy ha tud üzenni…

- Miből gondolja, hogy kapcsolatban állok vele?

- No, Lápi úr, mint a Sámán központ protektora…

- De én a Csiki Királyság hivatalnoka vagyok.

- És nincsenek kapcsolatban?

- De. Ugribug úr. Természetesen segítek önnek.

- Tehát átadja az üzenetet?

- Át.

- Jaj, máris hálás vagyok! Köszönöm!

- Nincs mit.

- És, mondja, valaki megbízható bérgyilkost nem tud ajánlani?

- Kicsodát, kérem?

- Olyat, aki nem túl drága, és tiszta munkát végez.

NE MÁR!

Három alkalom minimum adódott volna. Az első az volt, amikor

becsöngetett Töreki tanárnőhöz, és az kinyitotta az ajtót. Akkor már húzta ám ki a kezét a dzsekije zsebéből, a markában a kis piros doboz, a dobozban a két aranygyűrű. Ám a tanárnő egy szál bugyiban és melltartóban fogadta őt, és nem is kicsit idegesen, mivel hogy késésben van, és ő ezt tudja, és nagyon utálja, mert ő aztán nem tartozik azokhoz a nőkhöz, akik imádják a férfit/férjet várakoztatni. Igen, neki már felöltözve, az alkalomhoz kisminkelve kellett volna fogadnia Matyit, enyhe nehezteléssel- mivel Matyi is késett. A megbeszélt félhét helyett már hét az óra. Naná, mert még kétszer fel kellett mosni azt a rohadt padlókövet a turista ház büféjében, mentegetőzhetne az ex. Don Juan, de nincs rá szükség.

Mert a nő még melltartóban, bugyiban.

Nem azért, annyira különben nem sietnek, a buli mindenkit megvár, abba holnap hajnal hatig bármikor bárhol becsatlakozhat. De így nem lehet

leányt kérni. Ha a nő úgy indít- Szia, bocs, mindjárt kész vagyok- és ad két

nyálas puszit és rohan vissza a fürdőszobába.

És akkor sunnyogjon utána, diszkréten kopogjon a fürdőszoba ajtaján, vagy azt mellőzve csak lépjen be, álljon meg a nő háta mögött, aki éppen a szempilláját festi, és akkor nem is a nőtől, hanem a tükörképtől kérdezze? Vagy a fenekétől?

Ami rohadtul jó kis fenék amúgy? Csupa forma, bűbáj, illat és izom?

- Figyelj, akkor hozzám jössz feleségül? Mert ha oké, akkor, ne itt a gyűrű, vedd ki a magadét, azt húzd fel azokra a virsli ujjaidra, vagy ha akarod, felhúzom én.

Na nem, ez így nem megy.

A második, vissza nem térő pillanat akkor jött el, amikor Töreki tanárnő végre

felvette a ruháját is a sminkjéhez képest, körömcipő, fekete kockás nejlonharisnya, fekete mini, testhez simuló sztreccs kosztüm- eszméletlen dögös a nő! – buzdulnak fel a látványra a Matyi(k) összes létező nemi hormonjai.

Na most!

A fene az elvekbe, egy ilyen nő elé le lehet térdelni és úgy megkérni a kezét.

És Matyi már lép egyet előre, és a kezét húzná ki a farmerja zsebéből.

Ahol a markában ott bújik meg a kis piros doboz, benne a két gyűrű.

Hé, szöszi, akkor mégis csak nőül veszlek, ha annyira kéred.

Úgyhogy kapd ki innen a te orrkarikádat, azt húzd fel magadnak!

De utána ne rinyálj, hogy nem kellett volna, de megbántad, azt vedd már a kabátodat, nem érek rá, gyorsan be akarok rúgni… És már roggyan a Matyi(k) bal térde, Sütemény meg furcsán néz rá, valahogy kíváncsian és nedves szemmel, mint aki érzi, mit érzi, nagyon is tudja, hogy mi következik, amikor megcsörren a mobilja.

Ne vedd már fel!

Töreki tanárnő nem is tesz ilyet.

Hagyja kicsöngeni. Na jó, de addig nem kezdődhet a leánykérés, amíg ez a

kütyü zörömböl. Hat, tíz, tizenöt.

Add már fel, köcsög, akárki vagy! És miért nincs ez üzenetrögzítőn?

- Felveszem, jó? – mosolyog Ágnes Matyira.

- Persze, vegyed.

- Aztán mehetünk.

Töreki tanárnő felveszi, Matyi elfordul, a zsebében a kis piros dobozt a markából ereszti. Naná, az anyuka az. Az „anyós”. Matyi(k) az első látásra megérezte, sok baj lesz vele. Na, ezek most vartyogni fognak vagy fél órát.

Matyi(k) kimegy a konyhába, benéz a hűtőbe, hátha meglát valami inni vagy nassolni valót addig is. Ásványvíz, tej, valami főzelék maradék, saláták, sajt, sovány felvágott, zserbó.

Na, zserbó. Kóla nincs? Nem mentes, nem zéró, hanem rendes! Olyan, aminek a vedelése után kábítószeres szédületben őrjöngtek a beat zenére a hetvenes években az amerikai tinik. Az bizony! Akkor kellett volna fiatalnak lenni.

Woodstock, Jimmy Hendrix, hippi mozgalom, a Hair… idehaza meg Kádár elvtárs és a rántotthús szocializmus… ha lehet hinni az öregeknek, akik mindig az aranykort emlegetik, ami nyilván sose volt, viszont ez a zserbó egész jó, noha az „anyós” sütötte.

- Anyu és apa is puszil- áll a konyhaajtóban a fekete sztreccs démon.

- Mi? Ja, jó, én is őket.

- Aha, mondtam nekik. Mehetünk?

Kóstold meg a zserbóját, vedd el a lányát! Például ezzel a bevezető dumával is el lehetett volna indítani az akciót. De teli szájjal nem lehet. És hirtelen elfeledte, hogy melyik zsebében van a kis piros doboz, benne a két gyűrű.

Márpedig a terv alapvető eleme, hogy azt úgy egyetlen lendülettel kell előhúzni, nem előtte tapogatni, jó hogy nem már, a tökét igazgatja közben, nem?

Szóval ez lett volna a harmadik, de akkor a Süti már nem számít rá, tehát elfordul, és már a télikabátját veszi, amire Matyi lenyeli a falatot.

Hát így most már az örökifjú, mindig vadonat újnak látszó, metálkék Honda Civicben ülnek, zúznak vissza a turistaházba, bőg a motor, mert az ex réti Don Juan a kettest direkt tökig kihúzatja, mert ezt a motor is, meg Matyi is úgy szereti.

És akkor mi legyen?

Itt kérje meg, mintegy mellékesen, vezetés közben?

Figyelj, bébi, van ám nálam egy kis piros doboz, benne két gyűrű, úgyhogy

ha olyanod van, végül is egy percre lehúzódok az útpadkára, aztán felhúzzuk

egymás ujjára, kicsit smárolunk, mégis legyen valami módja neki, aztán zúzunk tovább. Jó lesz ez így?

Vagy majd a turistaházban, mindenki előtt?

Ne már!

SZÍVET NEM DARÁLOK BELE

- Hát, gyerekek- dől hátra a nappaliban megterített asztalnál Kelen úr- Ditkém becses személyén, a mosolyán, a ti barátságotokon, és a tolfon kívül nekem még az ilyen töltött káposzta fog nagyon hiányozni- sóhajt egy nagyot. És bizony mi mást lehetne erre válaszolni, mint fájdalmas együttérzéssel bólogatni.

- Mert a börtönkonyhán ilyet nem főznek- vélelmezi Dénes úr, mintegy a maga sorsát is megsejtendő.

- Nem, Ede, nem főznek.

- Pláne nem fegyházban.

- Ott se, de az nem azon múlik- Kelen Béla már csak tudja, hiszen belőle a tapasztalt, börtönt megjárt ember beszél.

- Úgy érted, nem a szigorúságon? – érdeklődik Koppány Gitta.

- Nem, Gitta, nem azon.

- Hanem min múlik, Béla?- özv. Huszárné, Ditkén nem múlik, aláteszi ő a kérdést szíve szerelmének, csak hogy a társalgás meg ne akadjon.

- A szíven, Ditke.

- De hát szívet nem is szoktam darálni a húsba.

- Nem úgy a szív, Gitta. Hanem a szeretet.

- Ja!

- A gyengédség. Hogy nagyon odafigyelsz, mert szereted azokat, akiknek főzöd.

- Na és két-háromszáz rabot nem lehet szeretni, ugye, Béla?

- Nem, Ditke, annyit nem lehet.

- Legyen amúgy a szakács akármilyen jó ember.

- Ahogy mondod. Mert nézzük ezt a töltést, ahogy Gitta készíti. Azt mondja, szívet nem darál bele. De darál! Nem úgy veszi a lapockát, hogy a hentessel daráltatja. Ugye, Gitta?

- Még szép, hogy nem. Hazahozom, felkockázom, ledarálom itthon. És még

füstölt szalonnát is rakok bele.

- Szóval ettől olyan extra!

- Hát meg előre megdinsztelem a vöröshagymát.

- A feleségem a töltött káposztát is nagyon jól főzi.

- Mást is jól főzök, Ede.

- Mást is nagyon jól főz.

- Ahogy mondod, Ede! A te feleséged egy főnyeremény.

Te csak tudod, jöhetne erre egy pikírt választ, de ez a nap és benne ez a közös, ünnepi vacsora nem olyan alkalom, hogy az ember csak tréfából is megeresszen egy ilyet. És Gitta már nyúl is a szedőkanálért.

- Akkor egyél még egy töltést, Béla!

- Kipukkadok.

- Mondd már, akkor a börtön kórházban kezded- ezt a tréfát már nem volt képes Dénes úr kihagyni.

- Az is igaz! Adj még egyet, Gitta!

- És eszek egyet még én is!- csatlakozik az urához Ditke.

- No de hagyjál ám helyet az éjféli virslire!

- Hol van még? Letáncolom addig.

- Úgy is van, ne féltsük mi a bajnokot!

Hja, régi szép idők, amikor Ditke megnyerte a virslit evő bajnokságot.

És erre nem csak ő, hanem az egész Rét emlékezik, hiszen a Gazdag Kábel

közvetítette.

- És viszek én nektek be, azon nem múlik. Neked pláne, Béla!

- Bélának mért pláne, asszony?

- Mert te lehet, csak feltételest kapsz.

Hát az igaz. Akkor abba így bele lehet nyugodni, hogy neki a Gitta nem visz be töltést a tömlöcbe.

- De repetát most én is kapok?

- Vegyél magadnak!

Hát igen. Még mindig nem az a kifejezett turbékolás a kettőjük viszonya.

De sebaj. Lesz ez még jobb. Most az a fő, hogy vannak igazi barátaik.

A Béla meg a Ditke. Meg egy közös szenvedélyük: a tolf.

Dénes úr vesz megának egy töltést, hozzá kevés szálas káposztát, és egy kisebb darabka csülökhúst, ami szintén belefőtt a nagy egészbe, egy jó három kilós füstölt csülök, nehogy már ízetlen legyen az étel. Eszegetni kezdi, nem is annyira falánkságból, mint inkább udvariasságból, ne csak a vendégek

falatozzanak, mert az enyhén furán adná ki magát. Vagy nem? De.

Gitta meg már nem kér. Mivel nassolt ő eleget délután a töltésből is, a csülökből pláne, meg a süteményekből még leginkább. Brutálisan fogalmazva, meg se állt a zabálásban, amióta csak megjöttek a Hosszúrétről, Kelen Béla talán utolsó tolf edzéséről, mivel ha megjelenik a tárgyalásán, lehet, hamar elítélik, azt akkor talán már haza se eresztik, mint nagyidővel sújtott bűnöst.

Hja, bizony kár volt azt a tankot ellopni!

De bizony az nagy butaság volt.

- Azt akkor vacsora után játszunk valamit, vagy nézzük a tévét?- szakítja meg az evés csendjét Gitta, mivel hogy ő nem eszik, ugye, tehát a megszólalásával bőven benne marad a „magyar ember evés közben nem beszél” nemzeti magyarok tág halmazában.

- Játsszunk és közben nézzünk tévét!

- De én a vendégeimet kérdeztem, Ede.

- Ja, vagy úgy…

Ditke Bélájára néz, ám az ő tekintete marad a töltésen. Az asszony el nem tudná képzelni, hogy ő így, vagy bárhogy be tudna szólni a szerelmének. Ilyen jéghideg utálattal. Vajon mért vannak ezek még együtt? A gyerekek miatt?

Meg hogy ismét bajban van Eduska? Már ha bajnak számít, hogy ott él abban erdőben, jó társaságban, mint ebben a panel-pokolban. No persze a házasságuk vége felé ő se volt már túl jóban az első férjével, a Huszárral. Alighanem szét is mentek volna, ha nem csap le rájuk az a betegség, hasnyálmirigy rákja, ami elvitte a férfit egy év leforgása alatt. Mert minek ivott annyit? Vagy a jó ég tudja, mért kapta azt a Huszár. Más ötven évig vedel, dohányzik, aztán elszenderül aggkori végelgyengülésben. Gitta zavarja fel a merengésből, Kelen urat kérdezve.

- Szóval, Béla? Mihez van kedved?

- Mi? Ja! Amihez nektek, nekem mindegy.

- A börtönben is szoktak játszani?

- Inkább csak tévét néznek.

- És játszani?

- Néha azt is.

- Miket?

- Azt inkább jobb, ha nem tudod, Gitta.

AMI NEM ZÁR BE, AZ KI SE NYITHAT

A Tokaji Borozóban már megint zendüléshez közeli a hangulat.

A törzsvendégek türelmetlen sorban állnak a pultnál. Amelyik sorra kerül,

az italát hamar megissza, és már helyezkedik is a sor végére. Ignác ugyanis

kijelentette, hogy aki sorban áll, azt még kiszolgálja, aztán záróra.

Este nyolckor. Szilveszter napján. Na ne!

- Karácsonykor is bezártál, Ignác!

- Még szép.

- Nem, az se volt szép. Miattad kénytelen voltam hazamenni.

- Na és?

- Voltál te már nálam otthon?

- Nem, és nem is leszek.

- Mondjuk nem is hívnálak.

- Akkor mondd, hogy mit kérsz, ne tartsd fel a sort!

- Három nagyfröccs, három kiskonyak.

- Kiskonyak minek, már úgyis részeg vagy.

- Nem eléggé.

Ignác morózusan elkészíti az italokat a törzsvendégnek. A következő kuncsaft Kertai.

- És maga mért nem húz már haza?

- Uhu!

- Magát nem várja sodrófával a felesége.

- Uhu!

A Kertai mögött álló vendég szól bele - Higgyék el, uraim, addig jó, amíg az embert az asszony veri!

Ez elég jó beszólás ahhoz, hogy ebből rövid vita kerekedjék.

- Ha maga mondja…

- Nem fordítva?

- Nem, nem, drága uram.

- Hát pedig én tökön is szúrnám magam, ha engem verne a Gizi, és nem fordítva.

- Te már amúgy is töketlen vagy.

- Meg az anyád, jó vicc.

- Szóval azért csal az asszony, Tibi?

- Mi van!?

- Uraim, itt senki nem csal senkit- fojtja el ideje korán Ignác a máris felparázsló indulatot. – Mit kér, Uhu madár?

- Uhu.

- Értem, a szokásost…- vagyis sör, unikum. Kertait se szabadna már kiszolgálni.

Mert amikor már csak huhog, akkor belé már kár az alkohol, ő úgy van jól, ahogy éppen van. Beszédkészségének bizarr leegyszerűsödéséhez képest szinte

nyíl egyenesen lépeget vissza az ivópulthoz, Babos úr és a zombik társaságába.

Ők nem hajlandók a vissza a sorba trükkhöz folyamodni. Ha bezár az Ignác, az ő baja. Pedig mit kaszálhatna szilveszter éjszaka.?! De ha valaki a saját pénze ellensége… Öregszik a csapos. Belefáradt? Régen az volt itt a szlogen:

a Tokai Borozó sose nyit ki, mivel be se zár.

Mert ami nem zár be, az ki nem nyithat- és ez egy igen nagy bölcsesség, és nem csak alkoholista körökben.

Az éjjel-nappali ma se zár be.

Tehát mit nekik Ignác lusta nyakassága?

- De tudjátok, ki hiányzik ide nagyon? – borong el Babos úr a dupla vodka-söre mögött duplán. Nem azért dupla, mert kettőt lát már, hanem mert kettőt kért ki a két sörös korsóba. Ennyi most már záróráig elég is lesz. – Hát a Huba, ki! – válaszol Babos úr, mert nincs neki türelme ahhoz, hogy valamelyik zombi rákérdezzen. – Az. A Huba. Az aranyos bárgyú pofája, mi? Hát nektek nem hiányzik? – és úgy dönt, tesz egy kísérletet, megvárja a választ. És nem hiába, mert jön az, ha röviden is, ám velősen.

Előbb az öreg, aztán a Pista

- De.

- A Huba.

- Mi? Kertai bátyám! Magának nem hiányzik?

- Uhu.

- Mi? Abban a baszom nagyerdőben! Vajon most mit csinálhat?

Hát hol van ott neki egy kocsma, mi? Vagy akár csak egy éjjel-nappali, ahol megveheti az ember a nyeles kiflit a jó érzésihez. Mi?

- Ja.

- Az kell.

- Uhu.

- De mondom is a gyereknek, ha még egyszer meglátom, hogy azzal a pokoli szarral játszik, hát úgy rúgom valagba…Hát nem azért neveltem. Vagy azért neveltem? Tik ezt nem tudhatjátok, micsoda aggódás ez, mert nincs egy kajla fiatok is a rengeteg gondhoz, szomorúsághoz.

- Azért nem csak gond, meg szomorúság az, Babos úr- vélekedik az öreg zombi.

- Igaza van, öröm is, mit nem mondok.

- Na lássa.

- Éjfél után, ha még ébren leszek, lehet, fel is hívom a Marit.

- Hát az meg ki?

- Te még nem is hallottad a Marit, Pista?

Az ifjabb zombi rázza a fejét.

- Hát telefonon a Marit. A pornós Marit! Úgy se hallottad?

- Nem én. Öreg, te?

- Én?

- És maga, Ketai úr?

- Uhu. – Na most ezt a huhogást nehéz értelmezni, mert nem járt vele

egyértelmű testbeszéd. Mivel Kerai úr éppen bedobta gallér mögé az unikumot.

És miután ez kora délután óta ez úgy kábé a tízedik volt, plusz –mínusz kettő, ez bizony megkönnyeztette, mivel a gyomrát is meglifteztette. Mi lesz ebből pirkadatra? Uhu?

Hát mert Kertai úr ma nem azért van berúgva, de nagyon, mert mégis csak szilveszter napja van, és megint csak magányos, különben meg mellőzött, és amúgy egyébként is részeges, hanem mert idefelé ballagtában ismét találkozott a kukák mellett ama kövér kan, rágott fülű patkánnyal, akivel általában a főnök üzenni szokott. Őt aki egyszer látta, nehéz mással összetéveszteni a cakkos füle, a hihetetlen kövérsége, no és a pimasz modora miatt. Kertai úr megpróbál úgy elhaladni mellette, mint aki észre se vette, vagy ha igen, akkor csak a késő délutáni delíriumának tudja be a jelenséget, ami óhatatlanul utoléri az embert, ha túl hosszúra nyúlik a sziesztája, és nincs egy gyógysör a hűtőben.

- Na, mi van, bunkókám, nem tudsz köszönni? – szól utána gúnyosan amitől Kertai úr annyira zavarba jön, hogy még képes, és szabadkozik.

- Mi? Ja! Bocsánat, csak…

- Nem vettél észre, mi?

- Ő…izé, elbambultam, és…

- Ne vetítsél, öreg! Észrevettél.

- De mondom, hogy…

- El akartál slisszolni.

- De tényleg nem, mert…

- Hagyjuk. Inkább regéljed, mi van!

- Mivel mi van?

- Hogyhogy mivel mi van? Azzal a kisklambóval mi van?

- Ja, hogy a Hegyit Beszélő Krisztiánnal.

- Nem rá van megint megbízásod?

- De.

- Tehát?

- Nem könnyű.

- Mi nem könnyű?

- Ennek a kölöknek rendes szülei vannak.

- És?

- Meg nagyszülei.

- És?

- Meg dédnagyanyja.

- Kertai, ha most az ük nagyanyjával jössz, megharaplak.

Elsőrangú pestis bacilust nyáladzok napok óta újra.

- Azzal már egyszer befürödtünk.

- Mi van azzal a kölökkel, Kertai?!

- Soha, egy percre se hagyják egyedül, az van!

- Meg se próbáltad elrabolni.

- De.

- Ne hazudj, figyelünk.

- Nem vagyok gyerekrabló!

- Senki se születik annak.

- Mondd meg a főnöknek, hogy én ezt nem…

- Mi?!

- Nem bírom, nem akarom!

- Olyan nincs, elvállaltad.

- Akkor se!

- Tudod te, mi lesz a következménye?

- Nekem már olyan mindegy, úgyis elkárhozok.

- De az nem mindegy, hogy a Pokolban mi vár rád, buzikám!

És akkor Kertai úr magát is meglepte azzal, hogy dühödten rámozdul a kan patkányra, tesz három gyors lépést, és kevés híján sikerül is, hogy rátaposson.

Mivel a patkány túlzott magabiztosságában nem számított erre az attakra.

És Kertai rá is tudott volna taposni, esetleg a kövér dögnek a belét a kukák mellé kipasszírozni, ha az utolsó mozdulat nem változik az undortól bizonytalanná, amitől az lelassult. Ez a feltoluló undor menti meg a sátán üzenetközvetítőjét.

A rágott fülű rekedten felvisít és a kukák között iszkol.

Megbánja ő ezt még, tudja jó Kertai.

De mért?

Mért került ő ilyen helyzetbe?

Mi a bűne, amiért ezt érdemli?

Na jó, egyszer, egetlen egyszer leszerződött a Sátánnal, hogy pestissel

kiirtja az egész lépcsőházat. Elismeri, az hiba volt. De csak Rubin bácsi kapta el a halálos kórt, és ő maga. Rubin bácsi meggyógyult, jómaga pedig az „aki másnak vermet ás” alapon megbűnhődött. Ám ezt leszámítva?

Soha semmi vétke! Komolyan!

Lelkiismerete, akár a szűz hó a Patyolat vállalat kirendeltsége mellett.

Nála a tisztaság, a rend, a korrekt elszámolás, szigorúan mindenek előtt.

Ridegség? Gőg? Akik ezzel vádolják, nem ismerik őt. A szerető szívű Kertait.

Aki csak megcsiklandozza a halak hasát, és visszadobja őket a halastóba,

ha netán kifog egyet.

Minden baja akkor kezdődött és abból adódik, hogy Janka.

Na, azt nem kellett volna.

- Uhu?

Babos úr ismétli meg a kérdést. - Azt kérdeztem, Kertai úr, hogy jön-e velünk a kisközértbe sörért.

- Uhu. – A kisközért nem a kukák felé vezető úton található.

A Gazdag Kábel stúdiójában ugyan ki más is lenne ügyeletben, mint Molyirtó Mosolyú Mónika, a kimondottan csufikának mondott aggleány. Pedig nem is annyira ronda ám, mint amennyire bebeszélte ezt magának. Egy kis önbizalom növelő tréning, némi ruhatárcsere és egy nagy adag kacérság, és úgy omlanának utána a férfiak, mint felázott vakolat árvíz után. No de ezek nélkül naná, hogy nem megy. Naná, hogy ő az ügyeletes minden vasár és ünnepnapon. És nem csak azért, mert igazán csakis ő ért a stúdióban működő kütyükhöz és ketyerékhez. Érthet ahhoz más is. Másik szakembert beszerezni legyen csak Té úr gondja. Ha máshonnan nem, hozzon valakit a Galaxis egy másik szegletéből.

Molyirtó Mosolyú Mónika már annyira hozzászokott lehetetlen állapotához, hogy nem is sajnálja magát. Illetve most nagyon is sajnálja, mert mindjárt neki kell adásba kevernie Jobbágy De Penész képviselő óév búcsúztató újévi köszöntőjét, amit ráadásul meg se szabadott vágni, hogy mondjuk tizenöt másodpercnél hosszabb semmiképpen ne legyen.

- Barátaim fenn az égben, és itt lent a Réten. Ahogy a csiga megy a Réten, úgy a csillagok az égben. A csiga csúszik, az égbolt forog, és lássátok, ím, én közöttetek vagyok, noha nem csúszok és nem forgok, de egyszerre létezem az Égben és a Réten, és én ebben a tudatban köszöntelek benneteket: üdv!

Vagy áve nektek mindenki, aki él! Áve bacilus! Áve, minden egysejtű, növény és állat! Bogár! Hidd, Jobbágy úr még téged is komál! És titeket is mind, puhatestűek, halak, hüllők, kétéltűek és melegvérűek! Szikesek és nem szikesek. Ó, ti bimbók! Szevasztok! Áve, szénalapú lények, akik vizet isztok, ha borra nem telik! Íme, eljöttem közétek, és most itt lakok, jobbágy a Jobbágyban, mint múló gondolat, mint kósza ész, egy hello nektek, imádattal köszönt bennetek:

De Most Penész!

TALÁN A SÜLT MALAC IS ELÉG LESZ

Tibor enyhén eltátott szájjal hallgatja a nem semmi szónoklatot Etus szalonjában egyedül ülve. A Doki még Hirig urat sétáltatja. Hirig hallgatólagosan beleegyezett, hogy az idei szilveszter az öreg matrónánál legyen, ha a Doki laposan megsétáltatja, és aztán ő kapja meg az összes vadas maradékot, beleértve a vadas amaz részét is, ami valójában nem is maradék, viszont mi a fenének bedobozolni és besúvasztani a mélyhűtőbe, hogy aztán húsvétig ott felejtsék? Juli az unokáját fürdeti, Julcsi és Etus a konyhában vartyognak.

Pedig Tibornak szüksége lenne valakire, aki Jobbágy De Penész elmeállapotáról mégis tájékoztatja, csak azért, hogy a miheztartás végett: a beszéd további részét mégis milyen füllel hallgassa. Mint aki normális emberre figyel, vagy mint aki egy szegény háborodottra. Ezért aztán Tibor feltápászkodik a kanapéról,

és kihátrál a konyhaajtóig.

- Figyeljetek már, ez hülye?

- Már kicsoda?

- Hát az országgyűlési képviselőtök.

- Neked is ő az.

- Nekem nem. Én csak a parkolási díj miatt vagyok hozzád bejelentve.

- Akkor felőlem ki is jelentkezhetsz!

Hajaj. Julcsi kedélye semmit nem változott karácsony óta. Hát nem.

Tibor már meg is bánta, hogy jobbágy úr elmeállapotára kérdezett, vagy hogy megengedett magának egy máskor ártatlan poént, miért állandó lakosa ő a Rétnek. Hát persze, hogy nem csak azért!

- Gyerekek, ugye nem veszekedtek?- érdeklődik Etus, hátha van annyira idióta a kérdése, ami oldani képes a hangulatot. Tibor hálás érte.

- Én aztán biztos nem.

- Én se.

- Akkor jó. Épp azt kérdeztem Julcsitól, milyen színű bugyi van rajta.

- Te, Etus? Mért érdekel?

- Mert a malac mindjárt megsül.

- És mi köze van a bugyi színének ehhez?

- A szerencsének van köze, Tibor.

- Etus szerint a piros bugyi szilveszterkor szerencsét hoz.

- Tényleg?

- Ezt olvastam tagnap.

- Jé. És piros bugyi van rajtad?

- Fogalmam sincs.

- Nincs?

- Nincs!

- Nem nézted meg, amikor felhúztad?

- Nyilván megnéztem, de elfelejtettem.

- Akkor nézd meg!

- Nem nézem.

- Ha nem olyan, akkor hazarohanok egyért- ajánlkozik Tibor.

- Nincs is piros bugyim!

- Nincs?

- Tudhatnád.

- Az…igaz. Bocs. – Tibor azt tudhatta, hogy ebből is csak úgy keveredhet ki, hogy kiderül: ő a hibás. – Vajon van még nyitva valami, hogy vegyek?

- Nincs!

- A fenébe.

- A méretemet se tudod.

- Már hogyne tudnám.

- Akkor mi?

- Dögös.

Erre már igazán meg kéne lágyulnia Julcsinak, de nem teszi.

- Ilyenkor már semmi nincs nyitva.

Tibor megint sóhajt egy nagyot. – Akkor ennyit a szerencsénkről.

- Talán a sült malac is elég lesz- próbálja a csevegés élét ismét lekerekíteni Etus.

Tibor pedig visszatérne a kiinduló témához.

- Szóval Jobbágy hülye szerinted?

- Persze, hogy hülye.

- Úgy értem, megőrült tényleg, hogy ketten van?

- Hárman.

- A mindenit, de tényleg?

- Tibor, ez engem most nem érdekel!

- Jó, jó, jó…bocsi…- húzódik vissza a férfi a szalonba a tévé elé. Etus meg lopva ismét megnézi magának az unokáját. Hát igen. Vannak még nagyon homályos emlékei, ő is mennyire elviselhetetlen volt néha a menopausa idején.

Na de azóta! Semmi gondja az életben. Már a gondokat leszámítva.

AHOGY A DRÁMAKÖLTŐ MONDJA

- Mert ahogy a nálatok a Földön oly népszerű drámaköltő mondja:

temetni jöttem, nem dicsérni. Jómagam is temetni állok itt a kamera előtt, az óévet temetni, és nem dicsérni. A magam részéről mit is mondhatnék az elmúlt esztendőről? Hát bizony nem volt eseménytelen. Hiszen tudjátok, emberi felem

megkapta tőletek a megtisztelő bizalmat, hogy képviselje az érdekeiteket a Tisztelt Házban. Nagy dolog ez. És ha én ígérem, az nem üres szavak sora, vetítés, kamu szöveg, választási reklám duma, vagy ahogy tetszik nektek, bírálóan illetni az olyan ígéretet, amit soha nem is akartak beteljesíteni.

Lesz kisvasút, srácok! Bízzátok ide. Pöfög ide még a Szabadság hegyről a Rétre!

Gyermekek zsivajgása közepette. Még mindig úgy gondolom, hogy a végállomása a Hosszúréten lesz, attól nem messze az első nemzetközi, 18 lyukú, azaz vödrű Tolf pályával, amellett pedig a tízezer főt befogadó stadionnal. És igen! Nem nyugszom addig, amíg le nem játsszuk azt a Reál Madrid- Rét FC

Bajnokok Ligája döntőt. Ha addig élek is. És ha ezért nekem sokáig kell itt élnem, hát legyen!

Pedig más dolgunk is van ám, testvéreim, Rétiek! Nem csak az, hogy itt,

e Kárpátoktól dúlt fenyvesekkel vadregényes sas Réten az Égi Rét mását megteremtsük, a jólét és a boldogság kánaáni szigetét, ahol arany tojást tojják a tyúkok, a csapból szőlőbor vagy coca kóla folyik, kinek zéró, kinek lájt, és a szittya hamburgerek a fákon nőnek, csakis szürkemarha bélszínből kisütve,

a pénz olyas lesz nekünk, mint másnak a vécépapír, és ebből adódóan a réti Forintot, vagy talán Eurót majd külön háromrétegű, puha finom papírra kell nyomatni. Ez mind meglesz. Bízzatok, és a hitben bízzatok, vagy ahogy a már idézett, nálatok oly népszerű és méltán népszerű drámaköltő mondja: van-e értelme másképp tűrni az élet nyűgeit és a hivatalok packázásait?

POCAKFÖLD VAGY FÖLDPOCAK?

Szó se róla, Gombos Purlitz Veronika is újult ámulattal hallgatja

Jobbágy de Penész egészen letaglózó szózatát. Pedig ő már látta

délután az „elfogadáson”, ahol is Té úr fogcsikorgatva közölte, hogy

Jobbágy szózata vágatlanul kerül adásba, mivel semmi kedve új frontot nyitni

az elmebeteg politikussal. És bízzunk benne, a rétieknek ezer más dolguk is lesz korán este, mint a Gazdag Kábelben Jobbágy úr eszement agymenését végignézni.

(Ezt a várakozását se igazolta vissza a Gazdag Kábel szilveszter napi nézettségi statisztikája. Mivel a műsor előzetesében még úgy volt, hogy Jobbággyal interjú készül, amit majd Hanga M. Edina forgat le vele. Ám utóbb Jobbágy képviselő, kommunikációs sztármenedzsere, De Most Penész Hello tanácsára úgy döntött, a szónoki beszéd adekvátabb a közlendő üzenet becsatornázására. Érthetőbben fogalmazva, nem kotyog közbe butaságokat ez az amúgy bűbájos szőke humanoid liba.)

Ákos tényleg nem figyel Jobbágyra, nála Té úr reménye valóra vált. Veronika ugyanis egy egészen gyermeteg, de mégis légiesen perverz elfoglaltságot talált ki a számára. Mivel úgy döntöttek, az asszony áldott állapotára tekintettel otthon töltik a szilvesztert, vagyis a bérelt lakótelepi lakásban. Nagy nyugiban, könnyű kaja, semmi pia, éjfél után két perccel ajak puszi, lámpaoltás, szunya.

Amúgy meg ki vágyna őrült nagy mulatozásra, ha ezt az estét az ember a szerelmével kettesben is eltöltheti?

(Mindenki más, aki éppen nem részese éppen egy őrült nagy bulinak?)

Szóval Veronika azt találta ki Ákosnak, hogy rajzolja, fesse rá az öthónapos pocakjára a Földet. Mármint a gömböt. De nem ám országonként, hanem a hegy és vízrajzát, ahogy az űrből látszik. Amire az kész, addigra éppen éjfél is lesz.

Akkor azt lefotózzák, és reggel a zuhanyozásnál a mestermű lefolyik a csatornába. Hát nem gyönyörű a feladat? Ákos rég nem imádta annyira a feleségét, mint ezért az ötletért.

Na most egy öthónapos pocakra földgömböt rajzolni nem is olyan egyszerű.

Először is a pocak tulajdonosa mozog. Panaszkodik: hideg van, meleg van, pisilni kell, szomjas vagyok, karistol a filctoll, csiklandoz az ecset, és különben is hagyjuk abba, perverz baromság az egész.

(- Hagyjuk abba?

- Ne hagyjuk.

- De addig menj megint pisilni, amíg abbahagytuk.

- Most nem kell pisilni.

- Jó, akkor folytatom.

- Várjál, mégis kicsavarom.)

A másik, koncepcionális probléma abból adódik, hogy az adott pocak nem teljesen gömb alakú. És még némi csalással is maximum háromötöd, de inkább kétharmadnyi palástot ad ki, a többi bent folytatódik, oda meg mégse kéne festeni. Tehát mi maradjon ki?

Talán a déli félteke, nem?

Ezek szerint a Déli sark, Ausztrália és Dél-Amerika majdnem Brazíliáig .

(- Mi lenne, ha ezeket a hátadra festeném?

- Az nem ugyanaz.

- És ha a fenekedre?

- Disznó.

- Egy szép nagy Déli sark kiférne rajta.

- Azt mondod?

- Bár lehet, nincs is itthon elég fehér festékem.

- Lekopni a fenekemről.)

Ugye, hogy mindjárt más, úgy világot látni anyuka pocakjában, hogy néha csak rúg egyet- kettőt az ember. Mert hogy megmozdult! Bizony ám!

És akkor muszáj ezt ezzel megünnepelni.