#mi történik körülöttem?

[egy-merleg-srac22]

Egy soha be nem teljesülő álom voltál

Nem tudom mi fogott meg benned, de te voltál aki a leg boldogabb és a leg fájdalmasabb emlékeket hozta el nekem.

Kezdhetném én oldalakon át mesélni min mentem keresztül miattad mennyit ittam mennyit sírtam mennyiszer nyúltam mindenféle tudatmódosító dolgokhoz, hány doboz cigit szívtam el egy nap, hány órát tudtam aludni, hányszor ettem egy nap, hányszor vagdostam magam és hányszor akartam a halált választani.

Miután csontig rágott a fájdalom amit át éltem miattad, falakat húztam magam köré. Akkora falakat amit még magam sem tudok le rombolni, a szívemre pedig örökre lakatot tettem.

Eleinte fullasztó volt a magány ami az utamat kísérte. Pótolni akartam, menekülni a felismerés elől, hogy ezt magam kell megoldanom.

Időről időre egy kőszívű érzéketlen valami lett belőlem amit már nem tudok embernek nevezni.

Mikor meglátok egy boldog családot, már nem akaszt ki a látvány és már nem kezdek el azon gondolkodni hogy ők mivel jobbak hogy boldogok lehetnek én pedig nem.

Már ne szeressen senki hiszen én sem tudok.

A felismerés az igazán sokkoló, amikor olyan személlyel vagyok társaságban aki mindenben az esetem és régen egy pillantás alatt rá hajtottam volna, most pedig a tekintetem kapkodom, mert nem érdekel amit mond. Már nem érdekel a szeretteim egészsége, nem hatnak meg a körülöttem lévő halál esetek. Nem érdekelnek a *barátaim* nem érdekel hogy a közeli hozzátartozóimmal mi történik.

Megköszönjem hogy megölted azt aki voltam mielőtt beléd szerettem?

[csacskamacskamocska]

Félelem az összeomlástól

Ez elég drámai cím, valójában csak arról akartam jegyzetelni egyet, hogy mennyire nem szabadon gondokodunk, mennyire gúzsba van kötve az elménk és ez által az életünk is. Tegnap elgyalogoltam a munkahelyemről a nyugatiig. Semmi dolgom nem volt ott, csak vitt a lábam. Imádtam az érzést, hogy semmi sem vezetett. Néztem az embereket, a koszt, a várost, Genován gondolkodtam, a rengeteg "idegenen" körülöttem, akik most tűntek fel először, a félelmeken a migránsoktól, és azon, hogy bizony én is jobban szerettem a régi zárt világunkat a kis téveszménkkel, hogy magyarország kelet kis nyugata. Gyerekkoromban mindaz nem volt, amit most láttam. Hirtelen sokan lettek. De támogatom a változást, pedig érzékelem a más kultúrák idegenségét. Szántam magam a félelmeim miatt viszont megértettem a rettegőket. De a változások a normálisak! Akár akarjuk, akár nem, a világ változni fog. Gondolom, hogy evólúciós előny, ha meg tudjuk előzni a bajt azzal, hogy az okosabbak kikövetkeztetik, minek mi lesz a következménye. A logikus következtetések, az önreflexióval, saját pszichék működésének ismeretével, szépen kiadja, hogy mi fog történni majd a jövőben, ha most meglépjük amit... És akkor nem lépjük. Mert, ha rossz vége lesz, akkor összeomlunk. Persze, sima félelem a fájdalmontól és menekülés, ami evolúciósan szintén megérte, de ma hajnalban ezen gondolkodtam, hogy ezek a panelek, hogyan határozzák meg az életemet. És mi történne, ha nem használnám? Ha csak abban bíznék, hogy bármi is történik én talpra tudok állni. Valamikor már írtam a saját erőnkbe vetett hitről. Nem kell okosabbnak lenni. Nem kell előre látni évekre vagy évtizedekre mert ezzel valójában csak medret ásunk. Amit tervezünk, akkor az történik, kizárva minden esetlegességet ami újat, érdekeset, különlegeset hozna. Most már nyomasztóa sokan mondták, hogy milyen bátor vagyok ezzel az olaszországi házvásárlás tervvel. Nem értem, hogy mi benne a bátorság. Ha valaki akar venni egy házat a Balaton mellett, senki nem mondja, hogy micsoda bátorság. Ismeretlen problémákat veszek a nyakamba? Nyilván. Fosok-e tőle? Persze. De milyen érdekes, hogy férjhez mentem, gyerekeket szültem, miközben minderről semmit sem tudtam, senki nem mondta, hogy demerész. A fejünkben a házasság, gyerek dolgokkal kapcsolatban az van, hogy ez normális, más dolgokkal kapcsolatban meg az, hogy nem normális. Megint ugyanoda jutunk, ami a fejünkben van valamiről, az meghatározza a viselkedésünket, a cselekedeteinket, a terveinket, és alakítja a személyiségünket. Miközben lehetséges, hogy egy nagy marhaság.

Sokszor futottam már bele, hogy azt mondják/gondolják, hogy hülye vagyok. Gyerekes, nem túl okos (aki vidám az nem lehet okos, csak a szemüveges zordak okosak), szertelen. Aztán nem sokkal később pedig jön az irigykedés. Te mennyi mindennel foglalkozol, mennyi mindenről olvastál, mennyi dolog ÉRDEKEL (na ez volt azt hiszem a legmeglepőbb. Őt nem érdekli semmi. Nincs még egy nyamvadt hobbija vagy kedvtelése se. És nem gondolja, hogy csinálhatna magának. Ő így született. Vörös a haja és nincs hobbija). Mindeközben én úgy érzem, hogy mást sem csináltam eddig, csak próbáltam a panelek közül kikecmeregni. Néha túlzásba esem, ezt elismerem. Amerre a többség megy, én igyekszem valami más irányba. Mert ott, amire kevesen figyelnek, ott lehetnek érdekes dolgok. Ettől meg néha magányos vagyok.

A fenti önfényezés után még visszatérek a kiindulási pontra. Ha valakinek bizalmat szavazol, az nem másabb, mint az, hogy leteszed a félelmeiddel kapcsolatos paneleket. Ha kiderül, hogy becsaptak, fel tudsz állni. Nem azt kell megtanulni, hogy hogyan ne bízzunk másokban, hanem azt, hogy bízzunk benne, hogy fel tudunk állni, ha padlóra kerülünk. Becsapnak, megcsalnak, összetörik minden álmunkat, jön a világvége, éhinsíég, elvesztünk mindent amiért éltünk? Vannak pontok, amikor az fájdalmasabb, hogy fel tudtunk állni.

Szomorú dolog, hogy a szerelembe se halunk bele, pedig tényleg azt hisszük.

De nem lehet a félelmekre építeni az életet! Viszont csak megtapasztalásokon keresztül lehet elérni oda, hogy nem kellett volna. Akik előtt még rengeteg sok idő van, azoknak azt tanácsolnám, hogy bontsák le a falaikat! Ne haladjanak a csordával. Azzal sem, amelyik jónak látszik. Merjenek vizsgálódni, merjék felvállalni a tévedés lehetőségét. Nem szabad az ejtőrenyős ugrást addig halogatni, amikor már nincs rajta veszteség.

[faszomkivan999]

Az út szélén

Nem szeretnék így élni.

Igazából nem is élek.

Így megy ez szépen végig,

Korgó gyomornak pár havonta étek,

Amit ide dobsz elém mint jópofis képek.

Egyáltalán nem értem mi történik körülöttem.

Senkim nincs, még barátok se mögöttem.

Mindet elhagytam hogy veled legyek örökre.

Később jött a baj, hátbaszúrsz, elárulsz?

Mit tettem?

Tőlem soha egy rossz szó,

Tőled soha egy jó.

Nehéz az élet, de ez talán helyén való.

Kérdés hogy van e miért küzdeni?

Lenne, de talán az Isten ezt üzeni,

Mert egyedül nehéz tűznek lenni.

Lehetnék én a fa, te meg a szikra.,

Várva a tüzet, a legjobbakban bízva.

Már csak kint vagyok az út szélén.

Már csak egy kidőlt fa, szú a kérgén.

Ázok az esőben, félholtan, rúgva a végét.

Tűz már nem lesz.

Bár csak lehetnék a fa,

Csak ne lenne ez egy metafora.

Én szeretnék feküdni az út szélén.

[tamasanev]

Mi újság? Hogy vagy? Hogy telnek manapság a napjaid? Egy regi olvasod :) legyen nagyon szép napod!

Kedves régi olvasóm! Mindig meglepődve látom az itt-ott kibúvó üzeneteket, mert nehezen hiszem el, hogy ekkora kihagyás után még mindig vannak olyan emberek, akik tudni szeretnék, hogy jól vagyok-e, hogy dob-e még öröm-hálókat rám az élet, vagy zár-e még be sötét szobákba. Néha újra el-el gondolkodom az íráson, majd nem sokra rá leseprem vállaimról a gondolatot, mert nem tudom, érdemes-e. Jól tudom, a magam javára biztosan, mert könnyebben átlátok a ködön és jobban odafigyelek magamra, hogy mit miért teszek, hogyan, vagy hogy talán lehetne másképpen is. Másrészt viszont vajon megéri ezt megosztani másokkal? Segít-e valakin, elgondolkodtatóak a gondolataim? Talán azonosulni is lehetne? Ha csak egyszerű kíváncsiság van az olvasó részéről, az számomra nem eléggé tápláló, mert akkor írhatnék csak magamnak egy füzetbe. Régebben sokat aggódtam a jövőn, a múlton, a jelenen, az életen általában, s aki 5-6 évvel ezelőtt már olvasott, az biztosan emlékszik. Pokol volt. Persze történt sok jó dolog is velem/velünk, mikor hogy voltam éppen, egyedül vagy más karjaiban, de volt mindig ez a szűnni nem akaró szomorúság, amit vájtam, vájtam volna le magamról, de sajnos nem tudtam. És itt vagyok most évekkel később, sokkal biztosabb lábakon, és ami a legeslegfontosabb, megszilárdultak a jó dolgok bennem, körülöttem. Időnként azért vállon koppint a félsz és felcsendül az örök-nóta, hogy mindez bármikor eltűnhet, pont úgy, mint amikor játékból felemelem a tenger aljáról a homokot és az kifut az ujjaim között. Jelenleg Thaiföldön vagyunk, Bogdan születésnapját ünnepeljük. Szeretjük nagyon, van valami megfoghatatlan varázslat itt, amit az ember hazavisz magával és még sokáig emészt. Régóta visszakívánkoztam, és most olyan nagyon jó, hogy ketten élhetjük át ezt a pár hetet. Aztán április elejétől egy újabb mérföldkő érkezik, mivel hozzá költözöm. Úgy hisszük, beérett a gyümölcs, szeretünk együtt lenni. Nincs amiért fenntartani két helyet, és így több pénz marad a zsebünkben is. A hónap közepén Velencébe utazunk három napra, ezt kaptam tőle ajándékba karácsonyra. Mi a jelenre és az élményekre támaszkodunk. Mindig is szerettem utazni, bármennyire is unalmasan hangzik, mert mindenki ezt mondja, de tényleg ez az egyik legjobb dolog a világon, mert a megszerzett emlékeket senki sem veheti el tőlünk. Ezek formálnak, tanítanak és tesznek jobbá minket. Most jut eszembe, hogy januárban voltam Budapesten, de nagyon rövid utazás volt fogászati jeleggel, mert VÉGRE elkezdtük az átalakulást. Csongival újra beszélünk és magunk mögött hagytuk a rosszat. Nagyon megváltozott, érdekes volt leülni a kávézóban és elbeszélgetni. Ő ragaszkodott, hogy csináljuk meg a fogaimat, mert bár nem mondta, de szerintem úgy érzi, hogy adósom, és tartozik ezzel. Utalt rá, csak nem ennyire nyersen. Én nem bánom, nem gondolom etikátlannak vagy úgy, hogy nem érdemelném meg. Ismerősöknek, blogos embereknek nem szóltam, mert egyrészt csak egy napot töltöttem Budapesten, másrészt pedig nehezen tudtam beszélni, három bölcsességfogat műtöttek ki. Ősszel még visszamegyek, akkor csinálunk egy ínyplasztikát, majd várhatóan jövő év elején már túlesek mindenen, akkor ott töltök két hetet. Amit még érdemes kiemelnem, és nagyon friss hír is, hogy újra nagybácsi leszek. Megható, váratlanul ért nagyon. Én fiút érzek, de mindegy, csak legyen egészséges. Munkaviszonylatban is bizakodó vagyok, úgy feslik, hogy jövő hónapban előreléptetnek, bár az ilyen dolgokkal úgy vagyok, hogy hiszem, ha látom. Nem panaszkodom, tudom, hogy szerencsés vagyok és tényleg nagyon hálás vagyok mindenért, a sok jó dologért, ami velem történik, mert nem volt ez mindig így. Legyen hát ez egy jó erős löket annak, aki ezt olvassa és úgy érzi, hogy nehéz átlendülni egyik napról a másikra. Dióhéjban ennyi jut eszembe válaszként a kérdéseidre. :)

[bugsinmymind]

Őszintén fogalmam sincs arról hogy mi történik velem vagy éppen körülöttem..

[cloud-breakingdreams]

Igazából ötletem sincs mi a rákot csinálok jelen pillanatban. Az ujjaim csak nyomkodják a billentyűzetet és kiírom magamból mit érzek és mi történik, hátha egyszer eljut ahhoz akihez kell.

Hogy helyesen kifejezzem magam elég szarul vagyok. Megint. Na, nem mintha ez mostanában nem lenne így, csak most még a "minden rendben" álarcot sincs kedvem felvenni. Ha nem alszok, akkor megállás nélkül csinálom a dolgomat és próbálok nem gondolkozni. Azonban valahogy az elmúlt két napban elég sok feles szabadidőm volt és az agyam le se állt.

Pedig lassan már nem is kéne tudnia működni, ugyanis a szervezetem koffeinből, - elhiheted az csak koffein, ugyanis rá szoktam arra, hogy feketén iszom két cukorral - nikotinból és vízből áll. Az étkezési zavarom a csúcsán van és, ezért verem alulról a 66 kilót, a több, mint 175 centis magasságommal.

Próbáltam változtatni a körülöttem és rajtam lévő dolgokon. De a belső hülyeségeimen úgy se fogok tudni. Néha napján még mindig úgy fáj ez az egész, mint november 18-án. És ez egyáltalán nem kellemes. Mármint vissza kerülni a gödör aljára.

Az elején próbáltam magamat a barátaimmal körbe venni, hogy még időm se legyen Rád gondolni. Azonban rájöttem, hogy nem lóghatok mindig a nyakukon. Utána próbáltam az alkohollal megoldani, hát az sem volt egy jó megoldás. Ugyanis néha felmondott az agyam és nem szeretem, ha valamire nem emlékszem. Most pedig próbálok minél több időt azzal tölteni, hogy tanulok és lefoglalom magam. Csakhogy erre meg az amúgyis szar mentális egészségem megy rá.

Úgyhogy, csak a szoki, tönkre teszem magam, mint mindig is tettem és próbálok, mindenféle kiutat találni, de abból lesz az új függőség, ami újabb problémához vezet.

Egy barátom azt mondta, hogy: "Úgy akarsz megváltoztatni mindent, hogy közben semmi sem változik. Csakhogy az úgy lehetetlen."

Tudom, hogy az. Mégis még egy kicsit szeretnék a múltban és az emlékeimben élni, még akkor is, ha elképzelhetetlenül fáj is. Csak egy kicsit, amíg remélhetőleg meg nem érkezik életem nagy lehetősége, - remélem összejön - ami mindent megváltoztat és leléphetek innen, ahol mindenről Te jutsz eszembe, akaratlanul is.

Elküldetlen II.

Lexa

[rosandguilarehead1968]

hi kepler <3 ☯️ ⭐️✌️☮️ ✔️

SZIAAA :-)

☯️ mit szeretek a magyarban... egyrészt elég könnyű olvasni ellentétben pl az angollal ugye. + sokféle verselés elég jól működik benne szerintem angolul nem is lehet rendesen időmértékesen írni...

⭐ iszonyatosan kevés magyar zenét hallgatok.... hm legyen egy kis csnk mondjuk. vevé a kést ábrahám hogy levágja az ő fiát 💥

✌️ tökéletes kérdés kedvenc könyvem egy ideig egy mi fán terem című szólások-közmondások könyv volt :-) az egyik tizenkilenc a másik egy híján húsz + rossz fát tesz a tűzre + fűbe harap néhány kedvencem . meg a feketeleves

☮️ még mindig nem hallgatok zenét (<- hazug) hűhahűha. nobody's side moment "alig van értelme annak, ami körülöttem történik"

✔️ hűha jó kérdés. futrinka. gyöngytyúk

[kittus0403]

Megint ott vagyok, hogy egésznap alszom.. Napok össze folyva váltják fel egymást. Idő érzékem is el tűnt, nem tudom mi történik. Esik szét körülöttem minden. Éjjelenként várva a csodára, el pusztít. Az első lépést nehéz meg tenni. Én meg tettem. Kis lépésekbe építem magam belülről, minden rossz akaró embert magamtól távol tartva. Lehet, hogy magányos vagyok és jelenleg nem stabil a lelki állapotom. De össze fogom magam szedni, ha sok idővel de akár az is lehet hogy kevés időn belül. De érzem, hogy sikerülnie kell. Ha nem is most idővel fix.

-lelki fejlődés kezdete.

[nagykoko]

Leltár

Mózes véletlenül ott volt, ahol kigyulladt egy csipkebokor, Fleming véletlenül felfedezte a penicillint én pedig 2467 napja véletlenül kaptam egy sms-t, ami ugyan késett 32 évet 9 hónapot és 11 napot, de hát az igazán jó véletlenek nem minden nap esnek meg az emberrel. Ugyan még harminc nap sem telt a föld felett a félméterrel járásból, már illegalitásba kellet vonulni, de ennek köszönhetően megszületett Buizilaca. Újabb bő hónap és máris jött az első orientációs tréning, azon a napon, ami azóta nincs is. Ezekből az orientációs napokból még volt néhány, januárban minden évben két-három nap.  

Egész Odin napjáig kétfajta érzés dominált. Egyrészt kialakult a layer, ami mind a mai napig megvan, akármi is történik körülöttem, az arcodon keresztül látom, hiszed, ha nem, így van. Hacsak nem kell valamire koncentrálnom, valamire nagyon figyelni, állandóan te jársz a fejemben, állandóan rád gondolok. Hiszed, ha nem. Mivel fantáziával rendesen el vagyok látva, az egyik gondolat fűzi a másikat, hol kirándulunk, hol csak vacsorázol és nézlek, hol moziban vagyunk, hol emberek között. Sokat fantáziálok még mindig az elmaradt évfolyamtalálkozódról, annyira vártam, hogy el sem tudom mondani. Elképzeltem, hogy felkérlek táncolni, először rokizni, majd egészen véletlenül egy lassú szám következik, megkérdezem szabad-e, te bólintasz és átfogod a nyakam és életem egyik legszebb pár perce következik.  A másik, a rettegés, hogy nem tudlak kielégíteni. Nem is a K11-s okok, hanem a szerelő miatt féltem, hogy mi lesz. Meggyőződésem volt, hogy az főként a szex miatt tartott olya sokáig, ami ugyan szerinted too long volt, de hát egy alkalom is pont eggyel több, mint amit el tudnék anélkül viselni, hogy ne jusson eszembe. Tényleg, szabályosan rettegtem, ezért is húztam annyi ideig. Nehogy már harminc év után megkapjam, akire egész életemben vágytam, aztán „nekem ennél több kell” és adieu. Mind a mai napig hallom a fülemben a „jaj istenem, bennem van”-t a fák között, veled a motorháztetőn, de szerintem fogalmam sem volt hol vagyok, csak annyit, hogy most én vagyok a világ legeslegeslegeslegszerencsésebb embere. Aztán jött az „engem sokkal tovább kell”, ami kellett, nagyon jót tett, onnantól kezdve elengedtem a rettegést, lesz ami lesz, szerelmeskedek, ahogy tudok, elég, amire elég. 

Egész az első karácsonyig azt reméltem, hogy lesz olyan, veled élhetek. Tudom, sima száddal sosem kecsegtettél, de akkor is. Ahogy kezdtelek megismerni, egyre inkább erősödött, hogy téged nekem találtak ki, te vagy az egyetlen, akivel élni akarok, igazam volt a tv alatt, mikor megláttalak és első látásra beléd szerettem. Annyira ki voltam bukva mikor rájöttem, hogy hülye vagyok, hogy a szentestét a lakótelep parkolójában töltöttem és csak hajnalban mentem vissza a RC-re. 

Ekkoribban szinte minden nap történt Buzilacával valami és eredetileg eszembe sem jutott, hisz nem ezért született, de aztán előjött, hogy miért ne lehetne belőle nyomtatott könyv is. Állandóan összehasonlítottam magam a szerelővel és S-val és mindenáron szerettem volna valami olyat, amit csak tőlem kapsz. Egy könyv az ilyen, nem? Már a „másik” második kiadásába is beleírtalak, de egy egész könyv, csak neked. Biztos örülsz neki, vagyis persze, hogy örülsz neki, de ezen felül hátha még valami mélyebb kötődést is érzel, nehezebben teszel fel pócra. 

Mert ez a „póc” hullámzó módon ugyan, de mind a mai napig megvan. A „szerelős” három évet nem gondoltam, hogy kihúzom, minden csütörtök este jöttek a kétségek és hétfő reggelre már olyan ideges voltam, hogy semmi sem érdekelt. Mondtam is neked, ha egy napig nem látlak, kezdődik minden előlről és a harmadik nemlátós nap után úgy érzem, hogy álmodtam az egészet.  Máskor meg, magam sem tudom, hogy mikor és hogyan, de meggyőződésem, hogy sose teszel fel, a párhuzamos világunknak soha nem lesz vége. Néha még azt is elhiszem, hogy neked is én vagyok a másik feled, máskor pedig meggyőződésem, hogy csak a szeretőd vagyok, a hab a tortán, de a kávét tejszínhab nélkül is meg lehet inni.

Talán ezért is írtam neked ennyiszer, hogy bizonygassam, amit lehet, hogy nem is kellene, bizonygassam, hogy kapsz tőlem valamit, amit mástól nem. Tényleg komolyan gondolom, hogy téged így még nem szeretett senki, sőt, még senkit sem szeretett így még senki sem. Magamban még azt is hozzáteszem, hogy ennyire sem.

Az írogatás mostanára már megváltozott, amúgy.  Míg régen azt hittem, ha minden nap elmondom, hogy nekem te vagy a minden, akkor talán el is hiszed és nem az lesz az első reakciód még magadban sem, hogy „ilyen nincs”. Szinte kivétel nélkül minden vallomásban volt egy-két kérdés, amire vártam, hogy reagálj valamit, de aztán rájöttem, hogy ez lehetetlen, te nem vagy olyan állapotban, mikor ezeket olvasod, mint amilyenben én, mikor írom. Puncitorna, sorozat és K11 rutin utáni életedben találnak ezek, és nem pedig olyan érzelmileg túlfűtött állapotban, mint amilyen én vagyok esténként, a fényképeid nézegetése után. Ekkor áttértem a „nőklapjára”, amelyek sokkal inkább csak beszélgetések voltak a vacsoraasztalnál, és abból fakadtak, hogy nekem volt szükségem ezekre. Nekem volt szükségem leülni a gép elé és azt képzelni, veled vagyok. 

Amúgy, egyszer, volt olyan, hogy te is biztosan „túlfűtött” állapotba kerültél, mert a levelezgetést követően magadhoz nyúltál. Ugyan, ezt így, nem kötötted az orromra, de utaltál rá, én pedig azt akarom hinni, hogy így is volt. Ezeket senki sem veheti el tőlem. 

Amikor megkértem a kezed, az nem csak játék volt. Talán még emlékszel, függönykarika volt a jegygyűrű, mert valahogy így alakult. Te vagy a feleségem, a párom, a másik felem, és mindig is te voltál. Veled mindenről tudok teljesen őszintén beszélni, semmi tabu, veled vagyok igazán én, abban a h-sz-cs pár órában. Veled nem kell színészkedni, ami a szívemen, a számon, minden érdekel veled kapcsolatban, kíváncsi vagyok rád, érdekelsz, szeretlek és kész. És ez már így is marad. 

Azok a kámforos vagy lacás történetek, amelyben a Doktornő/Loló és Kámfor/Doki valami közöset él át, azok egész biztosan megtörténtek volna, ha veled élhetnék. Várnálak vacsorával, békát rajzolnék a puncidra, soha nem unatkoznál és soha nem lennél egyedül, semmi kis-medence-a-gyerekekkel-a-teraszon feeling.

Azt mondják, minden házasság hetedik éve a kritikus. Remélem, nem csak hazudok magamnak, vagy struccként dugom földbe a fejem, de ennek még semmi jelét nem látom. Ugyanúgy izgulok, mikor várlak az RPU-ban, Jaques-ban, apámnál, a Szélén, mint bármikor, ugyanúgy örülök neked, ha látlak, mint mindig.  Ugyanúgy érdekel minden, ami veled történik, ugyanúgy szeretem, ha megbaszol, mint mindíg. 

A szex, ha már szóba került, nekem nagyon fontos. Nagyon. Imádlak kinyalni, csókolgatni a csónakost, érezni a forró és gyöngyöző puncid az ujjammal, beléd bújni és persze hallani mindazt, ami ilyenkor kiszakad belőled. A mégegykicsit, a moooost, a nehagydabba, a kinevedd, a nemengedleksehova, ezek mind-mind olyan szavak, amelyek már az enyémek. 

És persze, a gyönyörű lábfejed. Az is az enyém. 

[onsieluenkeli]

Basszus nagyon úgy tűnik sia ujjáról (megint) elgurult a gyűrű. Nem szokta indokolatlanul levenni. Ha tényleg válságban van a házassága, akkor meg is van a magyarázat miért hízott el olyan gyorsan már megint. Persze a hormonokra fogja, ilyenkor mindig ezt teszit. Mindig ugyanaz a lemez. Van nála egy nagyon erős beakadás, egy rossz séma, amit újra, és újra elismétel.  (Tudtam, hogy idővel ez lesz).

Érdekesség miatt írom, és tanulságos is

Régen azt súgták a csajok, köztük Lordie is, hogy az Anyja a legjobb támasza neki, aki egy nagyon erős kaliberű nő. Alapjáraton képzőművész, és tanár, aki az őslakosok nyelvét is megtanulta beszélni. Egy igazi Őshipszter és (baloldali) feminista a 60-as évekből, ráadásul Fehérorosz felmenőkkel. Ezért is van az, hogy sia imádja a Balkáni temperamentumot, és az ilyen orosz/keleteurópai családi típust, ahol a nők irányítani és vezetni is tudnak. Sőt, Olaszországban is élt, és politológia szakra járt az egyetemre, szóval tényleg nagyon nem egy elnyomható típusú nő.

Egyszer elmesélte hogy a szülei azért mentek szét, mert amikor még fiatalon bohém zenészként keresték a kenyeret, az apja féltékeny lett az Anyja népszerűségére. Majd egy nap a lányával is hasonló konfliktusa alakult ki. Nem bírta elviselni, hogy a nők az életében jobbak nála.

Sia pedig párkapcsolataiban is egyfajta papuccsá teszi a férfiakat, és az anyja temperamentuma is dominálni szokott... amit persze nem bírják tolerálni hosszútávon.

Sikerült rájönnöm miért egyedül engemet és a feminista dj exét nem bírja elengedni. Mert velünk nem volt még olyan konfliktusa. - B@sszus.

Ain’tudom pontosan most mi lehet vele, de azt igen, hogy ő minden Januárban elutazik Ausztráliába, és ilyenkor  jó helyen van, és az anyja segít neki.

Nem kívánok rosszat, nincsen bennem se bosszú, se kárörvendés. Most nem hazudott, és figyelembe vette a filofóbiámat ❄ is. Tényleg szívből remélem minden rendben van, vagy lesz... nála. Nem akarok a magánéletébe sem jobban beletrollkodni, csak elmeséltem azt, hogy ő sem egy átlagos nő.

Látom azt is, hogy nosztalgikus módban vannak a neten, de nem hinném hogy bármire is rá tudnak újra venni.

Azt, hogy ő "színezett" ez 💯 igaz, ezt sosem tagadtam, és mindig hálás leszek érte.

A menedzsere David van a „team” posztok mögött, aki minden nőt rühell körülöttem. Egy újabb féltékeny... ¯\_(ツ)_/¯ én pedig az ilyen konfliktusokból nem kérek már.

.

Egyszer David bealázta az akkor még alig 19 éves Billie Eilish-t, hogy nem ismert egy régi zenekart, erre annyira neki ugrottak a rajongók, hogy le kellett törölnie az összes profilját. Eilish pedig egy nap biancamedichi69 profil alatt rúgott vissza Sianak a kora miatt, és hogy mennyire cringe amit művel. 👈😆 Azért mindig történik valami. = Ezeknek a veszekedéseknek sosincs vége náluk.

.

[villanypeter]

A NAGY ÉPÍTŐIPARI TILI-TOLI

Ahogy egyre többet forgolódom az építőipar területén - főleg felújítások környékén -, egyre jobban látom, hogy mi miért történik. Nincs birtokomban a Szent Grál (vagy mégis?), de vannak dolgok, amiket megtehetünk az ügyfeleink érdekében.

Igen, az idő faktorról és az ehhez kapcsolódó tervezhetőségről beszélek.

Iszonyúan szenved mindenki attól (ügyfél és szakember egyaránt), ha valami nincs készen időben. Ha amiatt kell tologatni a következő mester időpontját, mert az előző valami miatt valaminek az elkészítésével elcsúszik.

A saját szemszögemből nézve, sosem volt annál rosszabb, mint amikor nem lettem készen. Ha csak fél napot is csúsztam, már ott “toporogtak” körülöttem (hozzáteszem, jogosan). S bár az esetek többségében haladni tudtak, engem borzasztóan idegesített. (Nem érvényes a mondás: “Sok jó ember kis helyen is elfér”.)

Ennek elkerülése érdekében a kollégákkal közösen kialakítottunk egy olyan rendszert, amiben 100% pontosággal meghatározhatóak az egyes folyamatok, ami által a kollégák is sokkal komfortosabban érzik magukat, és biztonságosan becsülhető meg a kivitelezés időtartama.

Természetesen ehhez szükséges néhány feltétel, amit ügyfelünknek biztosítania kell számunkra, de ez igazán nem nagy dolog, és cserébe a kiváló szakmunka mellé pontosan betartott határidőket is kapni fog.

[csaklegyazenyeem]

533. Nem szeretem amikor nem látom át, hogy mi történik körülöttem

[kurtfkincobain]

Az elmúlt néhány év

Magamfajta egyszerű lányok nincsenek hozzászokva ilyen lehetőségekhez. Régen sok barátom volt, de csak párat szerettem igazán. A felüdülés az volt, hogy ha ki mentünk a közeli játszótérre hintázni. Tudod, mi mind szegények voltunk, de annyira szerettem őket, hogy néha elsírtam magam. Ez a fajta függés az, ami a szervezetnek nem egészséges. Volt egy kutyám, mindenki imádta. Amikor elkezdtem mesélni, hogy honnan kapta a nevét már mindenki mondta velem. Azt hiszem ő volt az első számú barátom. A másodikat sem szerettem kevésbé, de közel sem tartott olyan sokáig mint a kutyámmal való. Ő az a fajta lány volt aki sírt velem, mégha az én gondom sokkal kisebb is volt mint az övé. Szerettem őt, annyira hogy el sem akartam fogadni, amikor vége lett. Nem sírtam, csak dühös voltam. Nem rá, hanem magamra. Azt hittem meg tudtam volna akadályozni, de a lelkem mélyén tudtam, hogy nem is akartam. Önző döntés volt, ami miatt tönkretettem magam.

Ez volt az első törés. A második talán akkor történt amikor elballagtunk. Nem rögtön, hanem pár hét lefolyása alatt. Minden barátomat elvesztettem. A barátaimat, akik miatt néha sírtam, annyira szerettem őket. Kaptam egy új osztályt, ahol senkit sem ismertem. Tudod, az első pár hónapban minden éjszaka sírtam. De már nem az örömtől. Pár barátom visszatért, beléjük kapaszkodtam, de már nem a régiek voltak. Úgy éreztem mindenki megváltozott csak én nem. Ez az a fajta depresszió volt amikor az ember nem tudja, hogy depressziós, mert nincs is jelen. Tudtam mi történik körülöttem, de nem voltam képes a részese lenni. Hiányzott mindenki a régi iskolámból. A régi barátaim találtak újakat én pedig szépen lassan csúsztam le a mélybe. Aztán jött egy pár hónapos online oktatás. Akkor is sírtam, de már nem tudtam miért. Jól éreztem magam, vagyis elhitettem magammal, hogy jól érzem magam. Alig beszéltem. Azt hiszem ebből az időszakból ered, hogy már közel sem beszélek annyit mint azelőtt, mint ahogyan az is, hogy fele annyi emberrel is jól érzem magam mint előtte. Apám megcsalta anyámat. Anyám megbocsájtott. Én nem. A csalódásom a mai napig tart. Nem tudok már ugyanúgy nézni rá.

Májusban bejelentették, hogy újra kezdődik a suli. A sulikezdés előtt, Május végén szétvágtam a combomat. Nem találtam pengét, így ollóval csináltam. Nem volt olyan éles, így többször is át kellett mennem rajta.

Aztán élveztem. Szerettem bejárni, szerettem az embereket. Visszatértem. Jó emberek voltal mellettem jó helyen. Többet nevettem mint sirtam.

Június hatodikán meghalt a kutyám.

Nem tudom hogy folytassam.

Te nem tudod, hogy szerettem őt, viszont aki látott vele az teljes mértékben atérezte. Borzalmas volt. Tudod, nem léptem túl rajta. Most is sírok. Meghalt a legjobb barátom. Előtte egy héttel bőgtem, magamhoz ölelve és könyörögtem neki, hogy maradjon még egy kicsit. Maradt. Egy hetet.

Ahogy mondani szokták, ha bezárul egy ajtó, kinyílik egy másik. Megszületett az unokahúgom. Olyan mintha a testvérem lenne, mert születése óta velünk lakik.

Az életem megint felfelé haladt, voltak barátaim, volt egy húgom, visszajártam a régi sulimba a barátaimmal, egy szóval nyugodt volt. Minden.

December 13. Felkeltem. Jött egy hír. Megint összetörtem.

Meghalt a nagyapám.

Sosem volt még olyan rossz karácsonyom.

Az egyik amit a legjobban sajnálok az az, hogy te nem ismerhetted meg őt.

Újrakezdődött. Gyász, szorongás, pánikrohamok, beletörődés.

Ez volt a 2020as és a 2021es évem. Két halál.

2022 az év, ahol meggyógyultam. Elkezdtem gyakorlatra járni, eljártam bulizni, megismerkedtem veled és kialakítottam egy olyan baráti kört, amire már régóta vártam. Levágattam a hajamat, befestettem feketére. Lett egy piercingem.

Már nem hasonlítok a régi lányra.

2023 Május 20.án pedig elindulunk közösen Olaszországba.

Tudod sok dolog történt az elmúlt két évben de ez lesz az amivel lezárom az egészet és magam mögött hagyom.

Nem lehet véletlen, hogy az utolsó vágásom évfordulójára tették az időpontot.

Kihagytam pár dolgot, például a régi szerelmemet, vagy a pár hónappal ezelőttit és egy másik barátot akit hasonlóképpen szerettem mint a többieket. Nem fértek bele, vagy talán nem is akartam, hogy beleférjenek. Téged is kihagytalak, de úgysem fogod sosem elolvasni.

Túl hosszú lenne róluk beszélni, túl felesleges, túl erőltetett. Hozzájuk nem kapcsolódott sem törés sem pedig gyógyulás. Majd talán valahol máshol leírom az ő történetüket is.

A tiédet pedig megőrzöm magamnak.

[jeghideg-lelek]

Nem kapok levegőt.

A saját könnyeimben fuldoklom. Nem tudom szabályosan venni a levegőt. Úgy érzem, mintha egy betonfal zuhant volna rám. Rettegek. Remegek. Úgy érzem, meg fogok halni.

[csakhagyjmeghalni]

Néha van, hogy megállok, és elgondolkodom : Basszus mi a fasz történik körülöttem!?!?

[rez-angyal]

Most tudtam meg, hogy hónapokig csaltam a Kedvesemet a legjobb haverommal... gúd tu nov. 

elég volt az életből mára. köszönöm.