#nem hittem volna

[turistakrem]

Japán nulladik nap

Első nap akart lenni, de másként alakult

A dolog ott kapott gellert, hogy nem ellenőriztem le a második beszállókártyát Budapesten, amikor megkaptam, ami Sanghajból vitt volna Tokióba hajnalban. Ugyanis nem a hajnali gépre szólt (2 órán belüli kényelmes átszállással), hanem egy délutáni járatra (most mindent kelet-kínai időzónában írok). Szóval lett Sanghajban 9 szabad órám. De ne vágjunk a dolgok közepébe, mutatom, merre mentünk: nemcsak az ukrán, de a lengyel légteret is elkerülték az óvatos kínaiak, nehogy miután felszálltak, háború törjön ki. Gondolom ők, is követik a magyar belpolitikát.

Szóval Budapest -> Berlin -> Balti tenger kanyarral, Szentpétervárnál léptünk be az orosz légtérbe. Egy ideig megfordult a fejemben, hogy az északi sark fölött közelítjük meg Kínát, de ez most kimaradt az életemből.

A China Eastern társaság egy fokkal jobb, mint a fapados, de ami a lényeg, hogy pont a feléért visz el Tokióba, mint a sorban utána következő versenyző. A catering nem volt túlzottan átgondolva: kétszer ugyanazt a szettet hozták ki annyi különbséggel, hogy a népszerűbb kaják az első körben elfogytak. Szóval ha felszállás után nem fűlött a fogad a csőtésztához marhahússal, akkor a második alkalommal már csak azt választhattad :) Ami fájdalmasabb volt, hogy éjjel 2 és 3 között hozták az ételt (5.40-es leszálláshoz), szóval esélyed se lett volna kicsit javítanod a jetlagen.

Aztán jött a fekete leves, amikor Sanghajban át akartam szállni a szerintem gépemre. A földi kiszolgálók rámutattak a tévedésemre és tényleg csak bámultam másodpercekig a beszállókártyát. Tanulság: azt a pár másodperc bámulást Budapesten kellett volna belefektetnem az időmbe. Ja, a China Eastern nem hisz a digitális huncutságokban. Csak IRL lehet becsekkolni, és papíron adják oda a beszállókártyát, mint a középkorban.

Azért legyünk igazságosak, 9 plusz óra Sanghajban nem a török börtön. A kevés pozitívum a magyar-kínai barátságban, hogy egy ideje nem kell vízum Kínába lépni, szóval kaptam magam és uzsgyi be a városba. Amikor először olvastam a Maglevről, azóta vágytam rá, hogy felüljek rá. A CE most gondoskodott egy álmom beteljesüléséről, végülis köszi.

10 perc alatt bent voltam a belvárosban (45 km) és onnan még néhány sima metrómegálló a Bund. Pont a hajnali belvárosba érkeztem meg, az utcán ilyenkor csak az utcaseprők és a csoportos mozgáskultúra szerelmesei vannak kint. Kicsapnak egy JBL-t egy padra és mehet az aerobik, a tajcsi és a társastánc. Közös jellemző, hogy 60 év felettiek csinálják, a társadalom többi része vlsz tud aludni.

Megreggeliztem egy Costában (sajnálom reggel még nem vagyok nyitott a világ konyháinak felfedezésére) és bejártam a belvárost és még a nagyobb turitahömpöly előtt kijutottam a Bundra. Közben belógtam (na jó, beengedtek) a gyarmati Jugendstyl legpompásabb épületébe a Békéről elnevezett szállóba (ez kivételesen nem Hugyecz-épület).

Aztán irány a Bund, amihez egy magasított gátra kell felmászni, ami végig van futtatva igazi növényekkel. Nem hittem el, meg kellett tapogatnom.

Volt Mao-szobor a gát előtt és a szocialista forradalom múzeuma a gátba építve, de alapvetően mindenki a folyó nagy kanyarulatában elhelyezkedő üzleti negyedet fotózza. Ködös volt az idő, milliószor láttam már ezt a látványt sokkal jobb gépekkel fényképezve, de a hatás tényleg lehengerlő így is. Egy órát sétálgattam fel-alá a sétányon, nagyon meleg volt (a sapkám persze feladott csomagokban volt), de egy pillanatra sem sajnáltam ezt az extra időt.

(Lefotóztam a sörnyitót is, mielőtt még valaki, de ahogy mondtam, ennél sokkal jobb képek vannak fent az interneteken.)

Aztán kerestem valami hagyományos éttermet (délben már pardont nem ismerő kulináris kísérletező vagyok) és beestem nyitásra a “Nagyi étterme” vagy valami ilyesmi nevű helyre. Elsőként rendeltem és csalhatatlan érzékkel rendeltem ki az étterem specialitását a sertés-hasaalját száznapos tojással és titkos szósszal, mivel az általam belátható asztalok mindegyikén ezt rendelték. Amúgy 10 felszolgáló állt és nézte, amint 9-en eszünk jó étvággyal. Ezt a munkát Londonban ketten, Budapesten egyedül vagy senki se végzi el. Közben a szakácsok valami vicces dolgot énekeltek, mert a felszolgálólányok rosszalló arccal cseszték le őket, de persze tetszett nekik.

A katolikus katedrálisba sajnos nem jutottam be, mert nagyon korlátozott időpontokban van nyitva, de elég nagy komplexumnak néz ki, iskolával, kiszolgáló épületekkel a legbelvárosban.

Amúgy Sanghajban a legvonzóbb dolog az volt, hogy a London-szintű plázák és 30 emeletes irodaépületek között meghagyták a dél-olasz utcákat inasba rakó sikátorokat: nézed a high-tech utcát magad előtt, fordulsz 90 fokot és ott száradnak a ruhák a légkábelek erdeje pedig a legautentikusabb délkelet-ázsiai feelinget hozza.

Metró-Maglev vissza a reptérre és egy órás késéssel irány Tokió. Folyt köv.

[csakszavak]

Belegondolva abba, hogy tavaly ilyenkor mennyire más volt minden… Mintha nem is az én életem lett volna. Annyi minden megváltozott, amiről azt hittem, sosem fog változni.

[son1cthehedgeh0g]

Van egy kolléganőm, aki, mikor 2022-ben elkezdtem bicajozni, viccesen megjegyezte,hogy egy hetet ad nekem és visszaülök a kocsiba, nos ez a kolléganőm néhány hete megkérdezte, milyen bicót vegyen egy adott keretből. Segítettem neki választani de nem hittem volna, hogy tényleg komolyan gondolja, erre tegnap megjelent az új bringával, sisakban, kicsit kifulladva, de lelkesen.

Azt mondta, hogy hát ez eszméletlen jó dolog és most már megérti a lelkesedésemet. Well done!

[szuksegallapot]

Lefutottam a MARATONT! ✨

Nem voltak nagy elvárásaim magammal szemben, csak szintidőn belül teljesíteni szerettem volna, ami sikerült is, 4:57 lett a vége.

A frissítéseket leszámítva egyszer sem álltam meg, erre büszke vagyok, mert a verseny előtt 2 héttel elég szarul ment a 30+ km, azt hittem a maraton is nehezen fog menni, de hálistennek végig tudtam tartani az egyenletes tempót, nagyon jó volt a hangulat, az időjárás is tökéletes volt futáshoz. Egy szó mint száz, nagyon örülök, hogy eljutottam idáig, és biztos vagyok benne, hogy nem most futottam utoljára maratont.

[csacskamacskamocska]

Elmúlik-e végleg

Vannak ilyen semmi közöm hozzá „problémák” amik mégiscsak foglalkoztatnak meg inspirálnak. Egy társaságba járok egy lánnyal, nőnek kéne mondanom mert már nem huszonéves, aki együtt járt a társaságból egy pasival. A lány szerelmes volt, a pasi nem, van ilyen. Szakítottak, kicsit érzelegtek rajta, de tulajdonképpen, érdekes módon, az együttjárásról mi már csak akkor értesültünk miután szakítottak. A fiú mondta, hogy bocs, ha kicsit furán reagálnak dolgokra, de helyzet van. Pislogtam is sűrűn, hogy most mi is történik, beszéltem a faszival privátban, hogy mondja már el mi ez az egész. Innentől kezdve némileg ki volt hegyezve a figyelmem a lányra, akit jobban szántam mint a faszit. Különlegesebbnek, érdekesebbnek, műveltebbnek láttam, mint a pasast, akinek ez a fantasztikus lány nem volt elég jó. Mindkettőjüknek van már párja, a pasasnak már gyereke is. A pasi felesége kedves, jópofa, tényleg szuper, kedvelem, de nem tudom azt mondani, hogy jobb mint a másik lány. Más. Mindketten eljönnek, sőt mindhárman, a viszonyok tiszták, beszélnek egymással, soha meg nem mondanád, hogy bármi közük volt egymáshoz. Nem is érdekel senkit, csak engem. Gőzöm nincs miért van bennem az, hogy én nem hiszem el, hogy egy szerelem elmúlik attól, hogy azt mondják, hogy vége a kapcsolatnak. Onnantól majd nem látja annak aminek előtte? Ha ott van, nem találja vonzónak? Amikért rajongott az nyomtalanul eltűnt? A fájdalom, hogy ő nem kellett, túlléptek rajta az lényegtelen dologgá válik? A másik teljesen idegenné? Ez a kapcsolat nem kiürült, elsikkad, elhidegült, hanem az egyik elutasította a másikat. Sebet ütött. Folyamatosan látni egy alternatív képet, egy másik utat, másik választást, szerintem idegborzoló. Voltam persze én is úgy, hogy évekkel később találkoztam azzal a pasival, aki iskoláskorom meghatározó szerelme volt, és nem hittem el, hogy ezt az embert valaha is vonzónak láttam. Nem is találkoztunk többször. Minek találkoztunk volna?

Van a társaságban más pár is, akik együtt éltek. Nekem irritáló, ahogy a közeli kapcsolat maradványai át meg átszövik a kommunikációjukat és terhet rak a mostani élettársra. Mert ne áltassa magát senki, terhet rak. Ezt nem akarni tudni, erre nem figyelni szerintem maradványa a birtoklásnak. Persze, mindenki csináljon amit akar, mindenkinek a saját felnőtt döntése, hogy marad vagy szakít vagy szakít és marad, és akinek valami nem tetszik az mondja, aztán majd lesz valahogy. Én csak arról mesélek amik bennem lecsapódnak, a zacc, a mocsok... Van persze rengeteg ellentmondás: A szabadságunkat nem kéne valaki más kárára, direktmód megélni. A korlátozás nem elvárható azon az alapon, hogy nekünk valami nem esik jól vagy kellemetlen. Az emberek hazudnak arról is, hogy fáj-e nekik valami. Az emberek önzők és kegyetlenek egymással.

És akkor mindenféle elejtett mondatok innen-onnan: Már nem fáj, de amikor összetalálkozom vele, igyekszem feltűnés nélkül kikerülni, mert nem akarok találkozni vele meg a nőjével. (aham, akkor most túl vagy rajta vagy nem?) Már csak barátok vagyunk. (aham, a legjobb barátok és csak te mondod neki, hogy milyen okos meg vicces, senki más.) Már elmúlt. (de minden ismeretlen üzenetről, telefonról, sosem látott tumblisról ő jut eszedbe, azt gondolod Ő volt) Jobb, ha nem találkozunk többet. (mert bármikor lefeküdnél vele és az is zavarna, ha nem) Hogy édesemnek, drágámnak, szívemnek szólítom, ez semmi, ez csak a megszokás. (baszki, 15 éve elváltatok, milyen megszokás ez?) Nem zavar, hogy megnősült és gyereke van. (csak leiszod magad, ha látod. Értem, hogy nem zavar) Felidegesít mindig, amikor találkozunk. (akkor mi a fasznak találkoztok?) Barátok tudtunk maradni. (nem akarjátok megdolgozni az érzelmi munkát a szakítással) A kapcsolataim elfogadják, hogy barátságban vagyok az exeimmel. (a kapcsolataid hazudnak) Nem akarom, hogy újra bántson vagy bármi ilyesmi. (Tudna bántani? Akkor nem utálod eléggé.) Stb, stb.

Amúgy az egész dolog érzelmi részét csak én feltételezem, teljesen elképzelhető, hogy a lány teljesen túl van a pasin, beleképzelek mindenfélét amit semmivel sem tudok igazolni, csak azt gondolom, hogy hacsak nem csalódik az ember orbitálisat a másikban, akkor a vonzalom nem múlik el, csupán háttérbe szorul, valahova a tudat eltompított mélyére kerül és ha nem piszkálják, akkor örökre ott is marad, és nem a vonzalom múlik el, csak elfelejtjük, hogy hova tettük.

[kampeszino]

József Attila: Levegőt

Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott   hazafelé menet? A gyepre éppen langy sötétség szállott,   mint bársony-permeteg és lábom alatt álmatlan forogtak, ütött gyermekként csendesen morogtak   a sovány levelek.

Fürkészve, körben guggoltak a bokrok   a város peremén. Az őszi szél köztük vigyázva botlott.   A hűvös televény a lámpák felé lesett gyanakvóan; vadkácsa riadt hápogva a tóban,   amerre mentem én.

Épp azt gondoltam, rám törhet, ki érti,   e táj oly elhagyott. S im váratlan előbukkant egy férfi,   de tovább baktatott. Utána néztem. Kifoszthatna engem, hisz védekezni nincsen semmi kedvem,   mig nyomorult vagyok.

Számon tarthatják, mit telefonoztam   s mikor miért, kinek. Aktákba irják, miről álmodoztam   s azt is, ki érti meg. És nem sejthetem, mikor lesz elég ok előkotorni azt a kartotékot,   mely jogom sérti meg.

És az országban a törékeny falvak   - anyám ott született - az eleven jog fájáról lehulltak,   mint itt e levelek s ha rájuk hág a felnőtt balszerencse, mind megcsörren, hogy nyomorát jelentse   s elporlik, szétpereg.

Óh, én nem igy képzeltem el a rendet.   Lelkem nem ily honos. Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet,   aki alattomos. Sem népet, amely retteg, hogyha választ, szemét lesütve fontol sanda választ   és vidul, ha toroz.

Én nem ilyennek képzeltem a rendet.   Pedig hát engemet sokszor nem is tudtam, hogy miért, vertek,   mint apró gyermeket, ki ugrott volna egy jó szóra nyomban. Én tudtam - messze anyám, rokonom van,   ezek idegenek.

Felnőttem már. Szaporodik fogamban   az idegen anyag, mint szivemben a halál. De jogom van   és lélek vagy agyag még nem vagyok s nem oly becses az irhám, hogy érett fővel szótlanul kibirnám,   ha nem vagyok szabad!

Az én vezérem bensőmből vezérel!   Emberek, nem vadak - elmék vagyunk! Szivünk, mig vágyat érlel,   nem kartoték-adat. Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet, jó szóval oktasd, játszani is engedd   szép, komoly fiadat!

[just-a-girl-in-your-dreams]

Levél Nighty-hoz,

Amikor először találkoztunk nem gondoltam volna, hogy az életemnek ennyire fontos része leszel. Pár hét leforgása alatt váltál szinte egyik pillanatról a másikra a legjobb barátommá és egyben a lelkitársammá is. Tudnod kell, hogy előtted nem igazán hittem a lelkitársak létezésében. Nem hittem, hogy van valaki akivel ennyire egyeznénk, de aztán megismertelek és bár ez az egész helyzet egyszerre ijesztő és megnyugtató mégse cserélném el semmiért. Tisztában vagyok azzal, hogy mindenkinek van egy múltja, hogy mindenkinél eljön az az idő amikor kételkedni kezd önmagában, de azt akarom, hogy ha ez veled is megtörténne akkor jusson eszedbe ennek a levélnek a tartalma (már ha valaha megmerem majd egyáltalán mutatni neked). Mert tudnod kell, hogy számomra Te így vagy tökéletes. Szinte látom magam előtt ahogy forgatod a szemed a klisé hallatán, de mindjárt kifejtem bővebben, hogy ezek miért is nem csak légből kapott szavak. Kezdjük a mások számára is látható dolgokkal. Imádom humorodat, hogy szarkasztikus vagy és állandóan a véremet szívod, a kedvességedet, hogy segítőkész vagy és, hogy lehet rád számítani. Azt, hogy képes vagy mindig felvidítani, hogy néha olyan vagy, mint egy rossz gyerek, de közben lehet veled komolyan is beszélni már amikor épp nem kardozol. Azt, hogy okos vagy átgondolt és logikus. Imádom, hogy magabiztos vagy menő és egyben baromi szexi is. Imádom a mosolyodat azt ahogy rám nézel miközben csillog a szemed. Azt ahogy vezetsz, hogy keresed a veszélyt, hogy magabiztos vagy, de bújos is ha arról van szó. Azt, hogy érzem, hogy fontos vagyok neked. Imádom a stílusodat, azt hogy motivált vagy, lelkes, maximalista, céltudatos, agyalos, kreatív, gondoskodó, önálló, talpraesett, éjszakázós, őrült. Imádom az illatodat, azt ahogy énekelsz a kocsidban. A kéz mozdulataidat, a pózolásodat, azt ahogy gügyögsz a nyuszidhoz. Imádom ahogy főzöl és azt is, ahogy angolul beszélsz. Imádom, hogy mindig felkapod a fejed mikor motorhangot hallasz. Imádom, hogy mindig összekócolod a hajam és azt is ahogy a félhomályban rám mosolyogsz. Imádom mikor megcsókolsz és magadhoz húzol. Azt, hogy puszit adsz a hajamra, összekulcsolod az ujjainkat vagy épp mikor visszahúzol magadhoz az ágyba. Imádom, hogy nem bírsz nyugton maradni alvásnál mégse engedsz el hanem végig ölelsz még akkor is ha fél percenként váltunk így pozíciót. Imádom, hogy még akkor is mikor hátat fordítasz odahúzod a kezem, hogy átöleljelek. Imádom mikor végig csókolod a nyakamat, vagy mikor puszit adsz az arcomra. Azt, hogy mindig nagyon közel hajolsz mikor sutyorgunk. Imádok veled hívásozni és imádom azt is mikor chaten szívet küldesz. Imádom, hogy számolsz velem a jövőben, azt, hogy azt mondtad nem szabadulok tőled, és azt is, hogy ott voltál nekem mikor kiborultam még ha nem is feltétlen tudtad kezelni a helyzetet. Imádom hogy, azt mondtad biztos döntésed vagyok, azt, hogy melletted önmagam lehetek, hogy gyilkos kombó vagyunk. Imádom, hogy a tiltakozásom ellenére elérted azt, hogy beleszeressek a legjobb barátomba.

[nitta86]

Elhanyagolás

Tegnap a férjem segített kiszelektálni a régi kinyúlt zoknijaimat és közben volt egy felismerésem a szüleimről, ami miatt most enyhén ki vagyok borulva. Szóval pakoltuk ki a zoknikat és a kezembe akadtak a régi, de még mindig használható, nagyon jó minőségű, gyapjú túrazoknijaim, amiket a szüleimtől kaptam még 10-20 évvel ezelőtt. És mondtam a férjemnek, hogy igazából hálás vagyok a szüleimnek, hogy ennyi minőségi meg tartós cuccot vettek nekem, pl. bakancsot, hátizsákot, korcsolyát, de konkrétan nem értem, hogy miért nem voltak nekem hajlandóak hétköznapi zokniból, bugyiból, pólóból újat venni, amikor már kinőttem azokat, meg rongyosak voltak. És azt válaszolta, hogy azért mert ezek a nagyobb és tartósabb ajándékuk kapcsolódtak az aktuális projektjeikhez, pl hogy együtt túrázzon a magashegyekben a család, a hétköznapi dolgok meg nem. És az a baj, hogy igaza van. Minden ajándék vagy ilyesmihez kapcsolódott, vagy oda lehetett adni az egész rokonság előtt, amiből látszott hogy ők gazdagok és gondos szülők. Egy csomag bugyi vagy póló a 10 éves gyereknek az nem ilyen, azért nem jár ováció, szóval olyat nem vettek csak ritkán, mert nem fűződött hozzá érdekük.

És igazából igen, az is baj, meg rossz emlék hogy minden fehérneműm rongyos volt gyerekként amíg nem lettem elég idős hozzá, hogy vegyek magamnak a zsebpénzemből, és az is hogy folyton ki volt száradva a bőröm, mert nem törődtek vele, hogy nem tesz neki jót a lúgos szappan, amit ők szeretnek, és itt is az hozott megváltást amikor kamaszként vettem a zsebpénzemből tusfürdőt. De nem is ez volt igazán rossz, hanem a rémálmok amiatt, hogy 9 éves koromtól rám volt bízva a húgom, meg hogy 11 éves koromtól rendszeresen egyedül voltunk hagyva napokra. Meg az, hogy a húgomat én neveltem 5 éves korától, nem túl jól, mert túl kicsi és ijedt voltam hozzá, és ez valószeg hozzájárul ahhoz, hogy nem szeretnék saját gyereket.

És igazából bőven lett volna pénzük bébiszitterre, sőt a rokonok is szívesen vigyáztak volna ránk akár gyakrabban. Jellemző, hogy mikor egyszer anyám fontos előadásra készült, és itthon szerette volna ezt tenni mert a munkahelyén zavarták, akkor arra a hétre felfogadott egy au pair-t, aki vigyázott ránk és főzött, pedig előtte 2 hétig magunkat láttuk el, amíg elmentek apámmal kettesben nyaralni. Szerintem azért nem fizettek bébiszittert máskor, mert akkor kevesebb pénze maradt volna apámnak a drága extrémsportjaira, és nem azért mert nem tudták volna kigazdálkodni.

Időnként hajlamos vagyok arra visszavezetni a problémáimat, hogy nagyon patriarchális családban nőttem fel. És ez igaz, meg az is, hogy apám elég nőgyűlölő és terrorizálta az egész családot, ami anyám szerint a szeretet jele. Szóval ez szintén hozzájárult a problémához, de sorstársaimnál azt látom, hogy amellett hogy rossz volt nekik, hogy elnyomták őket a származási családjukban, amiatt hogy nők, amellett azért gondoskodtak róluk, meg tanítottak nekik lifeskillek-et hogy később jó anya és feleség váljon belőlük. Nálunk még ezt se, nem tanítottak semmit, csak amihez épp kedvük volt vagy kapcsolódott az aktuális érdeklődési körükhöz. Az hogy alap dolgokról fogalmunk sincs, az nem zavarta őket, sőt sokszor elhajtottak ha érdekelt valami, ami épp őket nem. Jellemző hogy évekig éltünk mirelit és instant cuccokon, 9 éves koromtól kezdve ezeket főztem magamnak és a húgomnak, és csak akkor tanítottak meg rendesen főzni mikor apám kitalálta hogy minden hétvégén hatalmas vendégség lesz nálunk, annyi kajával hogy mindhármunknak (anyámnak, nekem és húgomnak is), folyamatosan főznünk kellett. Nem az zavar, hogy nem kaptam elég tudást a házimunkáról, mert sok más kortársam se, és ezeket később is meg lehet tanulni, hanem inkább az, hogy amikor tanítottak valamit pl. a főzésről azt rögtön 50 főre kellett és ez is eléggé traumatizált, meg hogy alap dolgokat nem magyaráztak el nekünk, és pl. 10 évesen nem ismertem fel a parlamentet, azt hittem rá, hogy egy random kastély, de közben büszkék voltak arra, hogy a mi családunk milyen értelmiségi. És tényleg nagyon sok olyan apróság kimaradt amit mások megtanulnak pl. 4-5 évesen , mert a szülők sokat magyaráznak nekik, pl. illemszabályokról, emberi kapcsolatokról, vagy akár arról mit milyen gyakran érdemes kimosni, én meg 30 felett tanultam meg az internetről vagy terápiában. Mindez igazából néha ad szabadságot is, mert amit felnőttként tanulok meg, azt könnyebb felülbírálni, de összességében azért elég szívás.

[munchausenparokaja]

Első – és véletlen – félmratonom története

Azt hiszem, hogy ezt úgy mondják, hogy világéletemben küzdöttem a súlyommal. De valójában úgy kellene mondanom, hogy sokáig voltam veszélyesen elhízott (16 évesen 137 kilós, akkor mentem egy évre cserediáknak külföldre, a háziorvos viszont nem merte a valódi számot a papíromra írni, mert attól félt, hogy akkor nem engednek kiutazni), azóta pedig testképzavaros.

Lövésem sincs, hogy 16 éves korom óta mikor hány kiló voltam, egyszer olyan 18-19 évesen az akkori csajom ráállított egy mérlegre, de az emlékezetem kitörölte a számot, mindig hullámzott, épp hogy érzem magam a bőrömben.

Mindig edzettem, voltak konditeremben járós, voltak úszós, focis, kosárlabdázós időszakaim, hol erőteljesebben, hol csak a lelkiismeretem elfedendő.

Tavaly ősszel épp mélyebben voltam, a munka sok, a kaja is, az edzés kevés, de gondoltam, jön az ősz, pulcsi és kabát megoldja. Megoldotta volna, ha épp össze tudom magamon húzni, azt, amit egy évvel előtte gond nélkül. Reménykedtem, hogy senki nem veszi észre, de amikor a feleségemmel épp El Greco kiállításra mentünk, ahol összefutottunk öcsémmel is, kendőzetlenül elmondta, hogy hát a kabát tavaly még összeért, most meg csak azt hiszem, hogy lazán hordom, de látszik rajtam, hogy feszít – kívül, belül.

Akkor elkezdtem először csak az étrendemen változtatni (mára ott tartok, hogy az esetek 95%-ában tartom magam a napi 1800 kalóriához, és napi két főtt tojást leszámítva vegán vagyok), majd pedig jött a testmozgás rendszeresítése (szintén mára már minimum heti 7, de van, hogy heti 10 testmozgás, aminek a fele kardió, másik fele súlyzós.)

Futni úgy igazából soha nem futottam valami sokat, 5 kilométer simán ment mindig, de 8-nál már azt hittem, én nyugdíjazom egyszerre Usain Boltot és Eliud Kipchogét. A 10 kilométerre gondolni sem mertem.

Idén október elején néztem ki egy jövő tavaszi futást, gondoltam, fél év alatt fel tudok készülni, de már a hónap végén azt vettem észre, gond nélkül megy 10 kilométer, november közepére a 15, a végére pedig egyszer ment 18 is.

Advent 3. vasárnapján reggel benyomtam egy banánt és mondtam a feleségemnek, elindulok futni (aznap focizni szoktam, de valamiért nem jött össze két csapatra való), a tervem csak annyi volt, hogy a Mechwartról elfutok le a rakpartra, el a Szabadság hídig, ott át, majd vissza a Margit hídon át haza, ez kb. 10 kilométer, de még indulás előtt megjegyeztem itthon, lehet, menne a Petőfi hídig is, de mondta a feleségem, okos legyek inkább, ne bátor, meg a cipőm is tízes etapokra van kalibrálva. Mindenesetre mondtam, olyan 1-1,5 óra múlva jövök.

Még messze volt a Szabadság híd, de éreztem, simán fog menni a Petőfi is, csak azt bántam, hogy semmilyen folyadék nem volt nálam, a pesti oldalon visszafelé futva pedig már a Lánchídnál éreztem, hogy ha ráteszek egy Szigetkört, akkor az a 15 nem is lesz rossz mára.

Hihetetlen amúgy, mennyi mindenen nem tud gondolkodni az ember futás közben, nagyon sok ideje van, én amíg nem értem be a Margit-szigetre átalagos dolgokon agyaltam: milyen jó, hogy hétvégén alig kellett dolgoznom, minden étrendem felrúgva de megennék egy tocsogós hamburgert majd (végül helyette erőleves lett és tonhal meg rizs), mi vár rám a kampányban, hétfőn milyen mentingjeim lesznek, stb.

A Szigeten, a hátsó egyenesben éreztem, hogy soha ilyen könnyedséggel nem futottam – pedig ilyenkorra már biztos elszállt annak az egy szem banánnak a hatása, rém ostoba dolog volt a részemről, de tényleg nem ekkora futást terveztem –, talán még egy Szigetkör van bennem, és akkor már az 20 kilométer, ami majdnem egy félmaraton. És akkor már egészen más gondolataim voltak, mint néhány perccel korábban, belegondoltam abba, hogy le fogom írni a feleségemnek cseten, hogy lefutottam egy félmaratont, édesanyám emlékére gondoltam, meg imádkoztam.

Hatalmas szenvedés volt a második Szigetkör, annál már csak az a maradék egy kilométer volt újra a rakpart budai oldalán, hogy meglegyen a félmaraton.

1:54:58 lett a vége a 21,11 kilométernek, ami kicsivel több is, mint amennyi egy félmaraton. Március végén újra megpórbálom. De addig ennyit biztos, hogy nem futok, aznap egész délután, de még kicsit másnap is tök szarul voltam, hiába a nyújtás, a masszázshenger, és -pisztoly, a másnap kora reggeli laza biciklizés, ezt legközelebb csak okosabban fogom tudni csinálni.

[troger]

az áldozathibáztatás magyarországon mindig is rendszerszintű volt, és már gyerekkorban elkezdődött 😡

Szandra:

"Kedves NTRTE!

Nagyon régóta szeretném elmesélni a történetemet. Sajnos most előhozta egy film.

Középiskolába olyan helyre jelentkezett helyettem anyu, pedagógusi nyomásra, amit jónak látott.

Én egy közeli iskolába szerettem volna menni, de szerintük ez jobb lesz majd nekem, a képességeim miatt, ezért elküldtek Pestre.

Vidéki kislány a nagy városban.

Minimum három fiú kezdett nekem "udvarolni" az első egy hónapban a kollégiumban és az iskolában.

Fogalmam sem volt, hogy ezt hogyan kell kezelni. Nem akartam viszonozni az érdeklődést maximum barátilag, ezért azt gondoltam, kedvesnek kell lennem. Minden esetben jeleztem is ezt, hogy én nem szeretnék párkapcsolatot, de barátok lehetünk.

Volt aki elfogadta és baráti lett a kapcsolatunk, volt aki elfogadta de utána nem kereste a társaságom, de sajnos volt aki nem akarta megérteni.

Az egyik srác (osztálytársam volt) eleinte nagyon barátságos volt, tök kedvesnek tűnt, míg egy átlagos beszélgetés során közölte velem, hogy rám gondol, amikor kiveri magának.

Én ettől nagyon megijedtem, hiszen csak 14 voltam.

Elmondtam annak, akit a barátomnak hittem. Sajnos hamarosan már az egész suli tudta és mindenki engem piszkált.

Megkerestem az osztályfőnököt meg aki a gyermekvédelmi felelős volt az iskolában.

Sem az osztályfőnök sem a gyermekvédelmi felelős nem tulajdonított neki jelentőséget.

Azt mondták, ne foglalkozzak vele, a fiúk ilyenek, és nem tudja még, hogy hogyan kell udvarolni.

Én igyekeztem nem tudomást venni a fiúról, azonban mivel az osztálytársam volt így nem tudtam elkerülni.

Közben a srác elkezdett az iskolában és az iskolán kívül is követni.

Egy alkalommal hazafelé menet vettem észre, hogy a diákomat a kollégiumban felejtettem, vissza kellett mennem érte. Ezután a sráctól olyan fenyegető üzenetet kaptam, hogy én nem hagyom őt, hogy engem kövessen.

Nagyon féltem. Ha beszéltem róla, mindenki csak kinevetett, nagyon szórakoztatónak találták, hogy megszállottan követ. Azzal piszkáltak, hogy tuti van egy szentélye rólam és folyamatosan nevettek rajtam, hogy ő rám gondol önkielégítés közben.

Erről a tanárok is tudtak, de soha senki nem foglalkozott vele.

Ismét megkerestem a gyermekvédelmi felelőst, azt mondta, hogy a fiúk ilyenek és ne vívjam ki a figyelmét, mert biztosan bátorítom a viselkedésemmel...

Végig rettegtem tőle a középiskolai éveimet.

Ha ő mellém akart ülni egy osztálykiránduláson és én nem akartam, a többiek cukkolni kezdtek, végül még az osztályfőnök is asszisztált hozzá. A kiránduláson egyszer szétverte a kezét egy lámpaoszlopon. A többiek mondták, hogy miattam.

De fogalmam sem volt, hogy mivel váltottam ki, ugyanis eddigre már én is kezdtem magamban keresni a hibát.

Az osztálytársaim nyomasztottak ha szerintük nem voltam vele kedves és emiatt tört-zúzott, az osztályfőnök egyszerűen nem foglalkozott vele, én meg közben belül attól rettegtem, hogy egyszer engem fog bántani. Mert ráadásul ez akkoriban volt, amikor külföldön több olyan cselekmény volt, amikor iskolában lövöldöztek.

Negyedikre már "természetes" volt, hogy engem "vesznek elő", ha kárt tesz magában, mikor szétverte a kézszárítót, m��g az osztályfőnök is megkérdezte, mit mondtam neki, mivel idegesítettem fel. Közben pedig igyekeztem még szemkontaktust sem felvenni vele, sose szóltam hozzá és kerültem amennyire csak tudtam.

Eddigre már teljesen meg voltam győződve róla, hogy ez így normális és tényleg én vagyok a hibás.

Anyunak nem szóltam, mert ebben az időszakban sok egészségügyi problémája volt és nem akartam ezzel is terhelni. Apu pedig már rég nem játszott szerepet az életemben.

Évekkel később, amikor beszéltem róla és azt a visszajelzést kaptam, hogy ez mennyire nem az én hibám volt, hanem a pedagógusoké, hogy hagyták elfajulni, akkor kezdtem el végre én is elhinni, hogy nem én csináltam valamit rosszul."

[szuksegallapot]

év első edzése megvolt ✅

azt hittem rosszabb a helyzet, de konkrétan fogytam 2 kilót az ünnepek alatt 🤦‍♀️ lehet nem kellett volna annyit kardióznom

az idei év célja, hogy saját testsúllyal menjen a húzódzkodás és félmaratonon egy újabb PB 💪

[csacskamacskamocska]

Magányos öregek

Lakott a házunkban egy néni. Nem akarom az egész sztorit ideönteni, a lényeg, hogy most már tudom, hogy egy folyamatos leépülésben levő demens emberről volt szó. Sokat bolyongott éjjel egyedül, de mivel csendes volt, nem zavart senkit. Nem is foglalkozott vele senki. Néha az utcán rászóltam, Magdinéni, este 10 van. tessék hazamenni! Nem ment, elsipircolt másfelé. Egy éjjel síró kiabálásra ébredtem. Végül Magdinénit találtam a saját ajtaja előtt a földön ülve. Azt hittem eltört a lába, combja, de nem. Felemeltem, volt vagy 30 kiló az egész néni. Nehezen nyugodott meg. Én megpróbáltam megszabadulni tőle, menjen be a lakásába, ne jajveszékeljen, hagyjon másokat aludni. Toltam volna le magamról az egész problémát, semmi közöm a nénihez. Beszéljen hozzám! Könyörgött nekem. Beszélgessen velem! Jó, majd persze, csak tessék menni aludni, csendesen! Be se akartam menni a lakásába. Nem akartam magamra húzni a nyomorát, hogy takarítani kéne, hogy foglalkozni vele. Foglalkozzon vele a családja! Pár hónappal később meghalt. Amúgy nagyon idős volt.

Az a könyörgés sokszor eszembe jut. Hogy micsoda rabság lehet a magány, a semmi. Nincs kihez szólni, csak te vagy meg a gondolataid, talán már azok is csak a kínzó emlékek kuszasága. És a magány, kontaktus nélkül, ölelés nélkül, az félelmetes. Magdinéni korábban aktív ember volt. Szervezkedett, tag, sőt vezető volt csoportokban, sokat ment mindenfelé, figyelt, értelmezett, felszólalt és másokat is igyekezett bevonni abba amit fontosnak talált. Csakhát, megöregedett és túlélt mindenkit.

Szép történet lett volna, ha a kedves szomszéd (én) felvállalom magdinéni problémáját, és elkezdem gondozni az ő életét. Csakhát, nem tartottam ott. Most sem tartanék. Az ilyesmire inkább egy hasonlóan öreg csak kicsivel fiatalabb ember alkalmas.

Nade nem is ez, hanem az, hogy tök lutri az egész. Hogy eljutsz-e odáig, hogy nem azért ülsz a parkban egy padon mert szereted a természetet, hanem mert elviselhetetlen otthon a magány. Kocsmáznak az emberek, hoyg ne találkozzanak a magánnyal. Leszel-e te a vén alkoholista, bútordarab a kocsmában? Nem építhetsz a gyerekeidre! Még, ha mindent megtesznek érted, akkor sem tudják elvenni a magányodat. Csak életerőpiócaként csüggesz rajtuk. Nem tudom mi a megoldás. Az interneten majd faszságokat írkálsz, és nem akarnak megbántani, inkább ignorálnak. Ezt tesszük most mi is az idősebbekkel. Talán lesz már annyira fejlett a VR, hogy átverje az agyunkat, és ott bolyongunk majd, a virtuális valóságban, lenyűgözve a színek, tájak, események által, közben összehugyozzuk magunkat, mert kétfelé nem tudunk egyszerre figyelni.

Bocs, nem akartalak lehozni az életről. Egyszerűen csak tegnap valahogy megdőlt bennem az az illúzió, hogy ha kapcsolatokat építesz, az megment majd valamikor később a magánytól. Lehet, hogy te épp behúzod, és lesz valakid, aki naponta felhív, hetente meglátogat. Nem rajtad múlt valójában, hogy így alakult. Nem akarnád tudni, hogy mit ad fel érte. És nagyon választásod sincs.

Valami baj van a közösségeinkkel, a családjainkkal, mert fizikailag, érzelmileg, anyagilag belerokkanunk az időseink gondozásába.

[csakszavak]

Vegyél akkor el tőlem mindent… boldogságot, biztonságot, reményt és hitet. Fordíts akkor hátat, mintha mi sem történt volna, elmúlik úgyis, mintha nem is lett volna. Talán te sem voltál soha, azt is csak hittem. Képzeltem az egészet, mint ahogyan azt is, hogy boldogan élek.

[kosztalma]

41 napja nincs telefonom - olvasd el a valósággá vált rémálmom

Szeretek vigyázni Apple eszközeimre, de tudom, hogy az ördög sosem alszik, ezért mindig kötök rájuk AppleCare+ biztosítást, hogy ha mégis bekövetkezne egy baleset, akkor nyugodt lehessek.

Augusztus 28-án leejtettem az iPhone 12 minimet és akkor még azt hittem, hogy az a tragédia, hogy összetört, de sajnos a valódi tragédia az az, hogy azóta sincs telefonom. Hogy történhetett ez?

Annak ellenére, hogy a kijelző és a hátlap is sérült, MacBook Pro-mra dugva tudtam még készíteni róla egy biztonsági mentést, majd bevittem egy hivatalos szervizpartnerhez, hogy leadjam javításra. A szervizben megnyugtattak, hogy ha minden jól megy, akkor augusztus 30-án szerdán már mehetek is érte.

Az Apple szabályai tiszták: ha a telefon elő és hátlapja is törött, akkor általában az AppleCare+ biztosítás keretein belül készülékcserét állapítanak meg. Ezt a cég csehországi központi szervizében állapítják meg, ezért a szerviz kiküldte oda a készüléket.

Az esetemben azonban az Apple úgy döntött, hogy még megmenthető a készülék, ezért az elő- és hátlapot, készülékházat, kamerát és akkumulátort cserélték, majd feladták postára szeptember 1-én számomra.

Az Apple támogatási oldalán továbbra is ez a telefonom státusza:

Szeptember 5-én hívott a szerviz, hogy sajnálatos módon a visszaküldött és javított telefonom elveszett a UPS vecsési logisztikai központjában és most megpróbálják felvenni a kapcsolatot az Apple-lel, hogy intézzék el a UPS-szel a problémát.

Szeptember 6-án újra hívott a szerviz és tudatták, hogy a UPS elismerte az elveszett telefont és az Apple ezért küldött egy új telefont, az enyémmel megegyező modellt, ami napokon belül meg fog érkezni. Itt már több mint egy hete nem volt telefonom, de legalább örültem, hogy hamarosan vége lesz ennek az egész helyzetnek és nem sokkal később csak egy vicces történet lesz, amit majd esti sörözések során mesélek a haveroknak.

Ezután csak teltek és múltak a napok, a szerviz próbálta felvenni a kapcsolatot az Apple központi szervizével, de semmi értelmezhető választ nem kaptak tőlük.

Szeptember 12-én az Apple központi szervize adott egy követési számot a feladott új telefonhoz, de a UPS ellenőrzőoldala szerint az egy nem létező csomagazonosító. Ennek ellenére a szerviztől megnyugtatást kaptam, hogy azon a héten már minden bizonnyal rendeződni fog az ügy.

Szeptember 28-án elfogyott a türelmem és felhívtam az Apple támogatási telefonszámát, hogy érdeklődjek a telefonom helyzetéről. Az ügyintéző hölgy megnyugtatott, hogy mindent meg fog tenni az elveszett telefon felkutatásában és hamarosan kapni fogok tőle egy emailt, ahova el kell küldenem a szervizbe adást igazoló papírom és kérte még a telefon vásárlását igazoló számlát is. Utóbbit kicsit furcsának éreztem, de elfogadtam.

Ezt követően nem kaptam semmilyen emailt az Apple támogatástól egészen október 2-ig, amikor is azt kaptam tőlük, hogy többszöri alkalommal is próbáltak keresni telefonon, de nem sikerült elérniük.

Ma több alkalommal keresetem Önt telefonon, sajnos sikertelenül. Felvettem a kapcsolatot az [szerviz neve] szervizével, erről szerettem volna tájékoztatni. Kérem jelezze, ha továbbra is segítségre van szüksége.

Természetesen nem volt nem fogadott hívásom sem a privát számomon, ami az iPhone 12 minimhez volt rendelve, sem pedig a céges számomon, amiről az Apple támogatást hívtam korábban. A legjobban persze az utolsó mondat fájt, hiszen az Apple támogatás rendszerében is látszik a telefonom utolsó státusza, vagyis hogy szeptember 1-én postára lett adva és nem érkezett meg. Ezt figyelembe véve természetesen szükségem van továbbra is segítségre.

Az Apple támogatástól kapott emailre válaszoltam és megírtam benne mindkét élő telefonszámomat és másnap fel is hívott az Apple támogatás egy ír telefonszámról.

Itt már október 3 volt, vagyis 37 napja voltam telefon nélkül. Az ügyintéző hölgy elmondta, hogy semmiben sem tud segíteni, ugyanis nem az Apple támogatáson keresztül adtam le a készülékemet, hanem egy szervizen keresztül és így nem tudja felvenni a kapcsolatot az Apple központi szervizével.

Megkérdeztem, hogy ebben az esetben mit tudok tenni és azt tanácsolta, hogy adjak fel egy panaszt, ami majd be fog kerülni az Apple virtuális panaszkönyvébe. Ezt meg is tettem és panaszt tettem az Apple központi szervize ellen. Ezután azt az információt kaptam, hogy el fogja küldeni emailben a panasz szövegét. Ez sem történt meg, egy sablon üzenetet kaptam csak, amiben ez szerepelt:

Köszönjük, hogy felkeresett minket. Válaszolhat erre az e-mailre. A következő munkanapomon válaszolok Önnek.

Most október 7 van és szombat, vagyis már 41 napja nincs meg az iPhone 12 minim és nem érzem úgy, hogy az ügy közelebb lenne a megoldáshoz, mint bármikor az elmúlt közel másfél hónapban.

Hiába kötöttem meg az Apple legjobb biztosítását, az AppleCare+-t a telefonomra 2021-ben és azóta is fizetem folyamatosan, hiába adtam le egy hivatalos Apple szervizben a telefonom javításra, hiába vettem fel a kapcsolatot az Apple támogatással… senki sem tud vagy akar nekem segíteni.

A szerviz az első csúszásoknál említette szeptember elején, hogy ez nagyon ritka, de előfordult már a múltban is, hogy a vecsési UPS központban elveszett egy készülék, de pánikra semmi ok, az Apple mindig pótolja a készüléket.

Később azonban már a szerviz is elismerte, hogy az esetem teljesen egyedi és még sosem történt ilyesmi. Gondolom mondani se kell, hogy ez a legkevésbé sem vigasz számomra. Jobban örülnék, ha a munkámban, párkapcsolatomban vagy az életem bármely területén lennék egyedi és nem abban, hogy az én telefonomat veszítette el a legjobban az Apple.

Hogy mi a tanulság? Az sajnos nem igazán van, de azt tudom tanácsolni, hogy nagyon vigyázz eszközeidre és imádkozz, hogy semmi probléma ne legyen velük, ugyanis ha mégis így lesz, akkor elképzelhető, hogy soha többet nem látod majd.

Ha pedig szeretnéd, hogy az Apple támogatás egy kicsit is segítőkész legyen, akkor rajtuk keresztül add le a készüléked javításra, más esetben nem támaszkodhatsz rájuk.

Az Apple nincs jelen Magyarországon saját üzlettel vagy saját szervizzel, csak hivatalosnak hívott viszonteladók és szervizek vannak, de el kell fogadnunk, hogy ebben a balkáni országban nem olyan támogatást nyújt a cupertino-i cég, mint amit a külföldi oldalakon olvasott beszámolók alapján várnánk.

És hogy mi lesz velem? Nyeljem le, hogy az Apple megkárosított egy közel 200 ezres telefonnal és sétáljak be a legközelebbi Apple Premium Resellerbe és vegyek egy újat? Aztán majd arra is kössek AppleCare+ biztosítást?

Vagy esetleg vegyek egy androidos telefont és engedjem el azt az eszközök közötti integrációt, ami miatt az Apple-be szerettem egykoron?

Őszintén tanácstalan vagyok.

Te mit tennél a helyemben?

[ajtostolahazba]

53 évesen ez az első iPhone-om… nem is tudom mit érzek… biztos hülyeség, de azt hittem ilyen nekem soha nem lesz. Mintha beléptem volna vmi klubba, de egyelőre csak toporgok az ajtóban, mint aki nem idevaló… kaptam a gyerekektől…meg se érdemlem…

[quiennoarriesganogana]

Tudod Te vagy minden amit eddig almodni sem mertem volna..

Amikor azt hittem soha tobbe nem leszek kepes senkit sem szeretni ugy ahogy azt kell, jottel es berugtad az ajtot. Megmutattad, hogy de igenis van olyan aki kitudja ezt valtani, hogy tudok ujra nevetni, szeretni, boldognak lenni.

Vegig hallgattad a multam, hogy milyen serelmeket es szarsagokat hurcolok magammal. Te vagy az aki ezzel a “kis” csomaggal egyutt is azt mondtad

“Szeretlek, mindenhogy es mindennel egyutt es tenni fogok azert, hogy soha tobbe ne erezd azt amit mas/ok okoztak neked, mert Kicsim Te a vilagot erdemled!”

Egy szoval: megmentettel.. megmentettel onmagamtol. Es, hogy honnan tudom, hogy szeretlek?!

Alltam az allomason es lattam ahogy elmegy a vonat amin ulsz.. es en elkezdtem sirni.. Tudom jol, hogy megoldjuk es mindez csak addig tart mig ossze szedjuk magunkat es osszebutorozunk, de egyelore szar.. mert meg jo forman el sem mentel de en mar belepusztulok a hianyodba.. De tudom Erted megeri! Megeri varnom es megeri szeretnem Teged!

Szeretlek!❤️