#sírtam

[halk-lelek]

És van úgy, hogy egy könnycsepp sem folyik le az arcomon pedig érzem, hogy a szemeim megtelnek könnyekkel

- emiatt csak bámulom a falat, miközben a mellkasomban egyre jobban érzem a fájdalmat.

[dajkag]

Úgynevezett kvázi perszonál kontent. Elnézést. Hagyd is a picsába, tényleg.

Igazából nem is kéne ezt így public platformon megírnom, de ez a blog az elmúlt években sokkal inkább terápiás jellegű felületként funkcionált számomra mintsem bármi egyébként, úgyhogy szarok bele. Aki nem tetszik, azt úgyis lelkiismeret-furdalás nélkül blokkolom a picsába ¯\_(ツ)_/¯ Meg igazából már az sem érdekel, hogy az ismerőseim is olvassák. Egy ideig rejtőzködtem előlük, de aztán rájöttem: minek? Ez vagyok én, kész. Elbaszottul szép rendetlenség az életem. Szóval nem olyan rég értem vissza a legkétesebb városrészben található hotelembe. Ülök itt, hallgatom a kint ötpercenként elrobogó vonatot meg a szomszédban ötezres hangerőn turházó kínait és közben azon gondolkodom, hogy mennyire hihetetlenül gyorsan elment ez a másfél hónap. Gyakorlatilag most érkeztem. Ezalatt az idő alatt pedig egyetlen rossz napom sem volt. Még a legátlagosabb hétköznap is felért egy kibaszott csodával. Rettenetesen sok dolgot láttam, iszonyú sok mindent tapasztaltam, rengeteg mindent átéltem és legalább ennyi dolgot átértékeltem magamban. És hát ezalatt az idő alatt gyakorlatilag semmiféle negatív élmény nem ért. Tényleg. Semmi. Még amikor Tokióban elhagytam a jegyem a vonaton és pánikrohamot kaptam, akkor is egyetlen pillanat alatt megoldódott a helyzet (innen is köszönöm, elképesztően jó fej Állomásfőnök-san!). Annyi kedvességet kaptam itt, mint az elmúlt tíz év alatt talán összesen nem. Ha egyetlen olyan dolgot kellene mondanom, ami nem fog hiányozni Japánból, gyakorlatilag semmi sem jutna eszembe. Próbálkoztam, de tényleg semmi. És persze mondhatjátok azt, hogy hurrdurr, hát én elfogult vagyok, de ez nem igaz. Azért az induláskor bőven volt bennem félsz amiatt, hogy majd itt kiábrándulok kicsit az országról és az emberekről évek óta dédelgetett képből, pláne azok miatt az emberek miatt, akik a magatartásukkal kicsit ezt sugallták felém (mármint az otthoniak közül). De az a helyzet, hogy ők is megbaszhatják magukat. Minden pozitív érzés csak a sokszorosára erősödött. És habár még van itt két teljes napom, azt hiszem, a mait már nehéz lenne felülmúlni (nem lehetne). Ez ugyanis nemcsak a Japánban töltött legjobb napom volt, hanem úgy igazából egész eddigi életem egyik legszebb napja, amit innen is köszönök Yukonak. Yukoval szerdán vacsoráztam együtt először és ezt annyira élveztem, hogy még aznap este újból elhívtam és nagyon örültem, amikor igent mondott vasárnapra. Annak meg méginkább, hogy ma délelőtt megkérdezte, szeretném-e megnézni vele a cseresznyevirágokat az Okawa folyó menti parkban vacsora előtt. Megnéztük őket. Talán itt voltak a legszebbek.

Ezután teáztunk egyet, majd elmentünk az Osaka Tenmangu szentélybe és közösen imádkoztunk. Itt csak azért kértem ismét egy goshuint, hogy ez legyen az, ami lezárja a goshuinchomat. Asszem, ennél szebben nem lehetett volna. Végül egy kis étterembe mentünk, közel a Tenjimbashisuji 6-chome állomáshoz, aminek a környékén az első szállásom is volt. Egyértelműen itt ettem életem legjobb szusiját. És annyira kurvára otthon éreztem magam, bassza meg. A többi most nem fontos. Vagyis de, de nem itt, az csak nekem.

Viszont sajnos úgy néz ki, hogy Yukoval a héten már nem tudok találkozni. Azt nyilván mindenki sejti, milyenek egy hivatalban dolgozó japán hétköznapjai, és hát én teljesen megértem. Viszont konkrétan belehasad a szívem. Alig egy órája láttam utoljára és hiányzik. Szeretném hallani, ahogy azt mondja, hogy "mochi".

Szóval az utazásnak még nincs teljesen vége, de azt hiszem, a lezárás megvolt és az elkövetkező két napban én már egy kicsit csak kísértetként bolyongok majd Oszaka utcáin. Köszönöm mindenkinek a támogatást, a kedves szavakat és a rengeteg érdeklődést. Folytatni fogom ezen a vonalon (otthonról is) és habár a saját oldalamon futó BigInJapan blogra már nem tervezek túl sok új bejegyzést (azért még lesz, asszem), ettől függetlenül elkezdtem egy hosszabb, összefüggő szöveg megírását az élményekből, amit szeretnék majd rengeteg érdekes infóval és hivatkozással megtámogatni. Hogy ez elkészüljön, ahhoz szükségem lesz 1-2 hónapra (meg a végén egy jó lektorra is). Azt pedig nagyon remélem, hogy mihamarabb hosszabb időre is vissza tudok ide térni, mert egyrészt Tokió és Nara után (bután hangzik, tudom, de) visszatérni Oszakába kicsit olyan volt, mintha hazajöttem volna.

Meg hát úgy érzem, bőven lenne miért. Ha másért nem, hát egy kicsit ennél is jobban összetörni (lehet-e még?). Mert igazából ez egy gyönyörű karambol volt és gyakorlatilag fogalmam sincs, hogy most akkor hogyan tovább. Mégis elmondhatatlanul örülök annak, hogy 2018-ban végül nem ettem meg azt a kurva üveg nyugtatót. Na, puszi, hamarosan megyek haza csövesnek.

神は私たちを助けてください ⛩️🙏🏻

[g0om]

abt to go to coding class where i dont know anything abt coding and hope for the best

[kinlodok]

Boldog voltam abban a pillanatban. De tudtam, hogy nem tart örökké. El is múlt.

[ejfelikivansag]

Majd, amikor 5 év múlva visszanézek erre a nehéz időszakra,

büszke leszek magamra,

amiért összeszorítottam a fogamat,

és mentem tovább.

Sírtam, bőgtem, zokogtam.

Fájt.

De ott leszek 5 év múlva, és büszkén fogok visszatekinteni magamra, amiért ennyire erős voltam.

[ajtostolahazba]

Anyuval tegnap este beszéltem, tök boldogan mondta, hogy sokkal jobban vannak, na mondom fasza, végre, akkor holnap tali, megyek haza, lefosom a covidot, ennyi erővel az Árkadban is elkaphattam volna, haza akarok menni. Egyszerre értünk haza a tesómmal. Anyu kint, kerdezzük: apu? Alszik. Ok. Bemegyünk, és ott mindketten padlót fogtunk. Apu holtsápadtan, erőtlenül fekszik, halkan beszél..olyan volt, mintha ott hasba rúgtak volna. Hogy ez a "jobban vagyunk"??? Hát apu konkrétan úgy nézett ki, mint akit kiterítettek. 2 percig sokkolva álltunk, aztán nálam bekapcsolt a robotpilóta. Két napja nem evett, mert nem éhes (wtf?) Anyuval veszekedett, hogy hagyja már nyugton pihenni (nagyon nehéz természet tényleg),de eközben észrevétlenül gyengült le. Igazából nem is az állapota aggasztott, hanem a depresszió, hogy ő feladja. Vittem húslevest, igazit, mondtam kimegyek tésztát főzni bele. Öcsém is kijött, ő sírt, én meg, bár belül bömböltem, csak arra tudtam koncentrálni, hogy ebből az állapotból ki kell hozni aput! Kijött anyu, mondtam ok, akkor megmondom mi lesz. Apu enni fog. Leszarom, hogy nem éhes, ennie kell. Anyu nyisson vizet a kádba, indul a karácsonyi wellness, mosson hajat, be is csavarom. A tesómmal megbeszéltük, hogy aput kiviszi fürödni, hajat mosnak, én lerángatom az ágyneműt, szellőztetek, kitakarítok. Gyönyörű idő volt. Amikor apu kijött, ezerszer jobban nézett ki, megette a húslevest is, jóízűen, vigyorgott, viccelődött is...rendesen érezhető volt, hogy itt nem a húsleves, vagy a tiszta ágy a lényeg, hanem hogy ő érezte, hogy mennyire fontos nekünk. Nem sírtam. Felvidítottam, evődtünk, ahogy mindig, ott csillogott a szemében mindig egy könnycsepp, de tartotta magát. Csak akkor pityergett, mikor azt mondta, ő ezt meg sem érdemli..mondtam neki, hogy szeretem, hogy ebbe a covidba ő nem fog belehalni és ha szeret, miattam akarjon jobban lenni! Mert szükségem van rá! És megöleltem, és olyan jó volt! És úgy jöttem el, hogy 30-án megyek ellenőrizni, hogy betartja-e, amit megbeszéltünk(leszarom milyen messze van, én megyek!) és azzal a régi, huncut mosollyal az arcán mondta, hogy neki ez volt a legszebb ajándék és becsszó mindent betart, amit megígért... És tudom, hogy így lesz!

Aztán este beszálltam a kocsiba, vagy 50km-en át bömböltem, beszéltem a lányaimmal, akik támaszaim most, mert tudják, hogy bár kősziklaként állom a sarat, ez milyen iszonyat nehéz. Hálás vagyok érte!

Most a 2. pálinkát iszom. Rendbe teszem a gondolataimat, kieresztem a gőzt. Én nem adom fel küzdelem nélkül! Nagyon szeretem őket. Megöregedni szar, de mind megöregszünk. Szeretni nem szabad elfelejteni...!

[halk-lelek]

egy idő után annyira megszokottá válik az, hogy mások problémáit hallgassam és elnyomjam a sajátjaimat

-hogy amikor lehetőségem van beszélni róluk nem tudok megszólalni...csak sírni.

[katacha]

1:39 lett, maradhat? 1:42-es idő volt az álom, de az elején kicsit elvitt a lendület és sikerült behozni 1:40 alá. Még sose sírtam el magam célban, de most folyt a könnyem, álmodni se mertem 1:40 alatti időt. Egyszer próbálok majd időjárásnak megfelelően felöltözni.

[konyvekkozt]

búcsúztató - S. halálára

S. ma délben elhunyt

ő nem emlékezett rám, én viszont emlékeztem rá, mikor még utcásként látogattam. egy társasházban húzta meg magát, ahonnan kilakoltatták. egy lakó hívott minket, mert aggódott érte, már december volt, jött a hideg

S. szóba sem akart állni velünk, aztán csak beszélgettünk. nem érdekelte a hideg, ő volt katona, mindent túlél

mire lakóm lett, már könyökmankóval járt, elütötte egy kamion, úgy rakták össze a lábait

némileg makacs ember volt, de jó humorú. sokat dolgoztunk azért, hogy megértsük egymást. idős volt már, férfi, nem fogadta jól az intézményi szabályozást. aztán összeszoktunk

két nappal a kórházba szállítása előtt beszéltem vele utoljára. fájlalta a lábát, de a frontot panaszolta

két nap múlva kezdődött a kálvária, mikor napokig próbáltam megtalálni az egészségügyben. mire ötödnap megtaláltam és bementem hozzá, már nem volt magánál. utána még kétszer voltam nála, akkor már az intenzív osztályon

sok volt ez a két alkalom. de egyszer kellett mennem a meghatalmazásommal, hogy megtudjam, hogy van. két nap múlva pedig tusfürdőt, borotvát vittem neki, mert azt kértek a nővérek. mondtam is neki, hogy biztos morcos lenne az eper illatú tusfürdőért

sokat dolgoztam az intenzív osztályos élményeimmel. és a határokkal is. S. akkor már nem volt magánál, nem reagált, de szerettem volna, ha tudja, ott van mellette valaki, ezért miközben beszéltem hozzá, megsimogattam az arcát

ma a halálhír után sírtam. utána elintéztem a legszükségesebb adminisztratív teendőket vele kapcsolatban. holnap pedig majd szétszálazom a bevonódás kérdését. azt gondolom, szociális munkásként jogom van gyászolni egy ügyfél halálakor, közben meg nagyon rendezetlen viszony ez, hiszen nem rokonom. nem az, mégis én voltam az egyetlen, aki kereste, látogatta. (a lányát értesítettem, beszélt egyszer a kórházzal, de nem ment be hozzá - ami egyébként szerintem teljesen érthető, sok ez így ennyi év távolság után) először és utoljára akkor voltam halál közelében lévő ember mellett, mikor nagyi haldoklott. az ember jellemzően nincs idegenek halálos ágya mellett. de S. vajon idegennek számított?

ha nagyon jól haladok a belső munkámmal, szeretném megírni a dilemmáimat egy tanulmányban

S. ma 12:09-kor elhunyt. az örök világosság fényeskedjék neki!

sok vele kapcsolatos élmény miatt örökre emlékezni fogok rá. és örömmel tölt el, hogy ha felszínesen is, de most már ti is ismeritek, esetleg gondoltok is rá néha

[amiketmegaterapeutamnaksem]

Ilyen hidat tudok csinálni.

Január 20.-án lesz egy éve, hogy 5 év kihagyás után visszaálltam a jógaszőnyegre.

A közvetlen kiváltó ok az volt, hogy sírtam a fájdalomtól mikor kikeltem az ágyból annyira beállt a hátam.

Heti 1 gerincjógával kezdtem, most heti 6 astanga jógánál tartok.

Akkor 92.3 kg voltam, most 78.4.

[kinlodok]

Több ideig sírtam utánad, mint amennyi ideig az életemben voltál.

[fekete-megis-feher]

És mondd, amikor üvöltve sírtam a fájdalomtól, te hol voltál? Te aki azt mondtad itt leszel és megvédesz mindenkitől és mindentől ha kell?

-23.01.29

Cs