#tőr

[annwn]

[hanna6188]

Emlékszem még rád.

Emlékszem a barna szemedre,

Emlékszem még, de ne bánd.

Eszembe van még a nevetésed.

Emlékszem még, kérlek ne bánts.

Emlékszem még, belémvésted

magad, mint egy tőr.

Emlékszem még, de élek.

És nem félek, szeretni téged.

[aranysziv]

felsegített. nyújtotta a kezét, én elfogadtam, és aztán már ott is álltunk egymással szemben. utána egy pillanatra tekintett el máshova, tényleg csak egy tizedmásodperc erejéig fordult el tőlem, mikor egy csattanást hallott. mire újra felém nézett, már a földön hevertem. nem történt semmi, igazából magam sem értem, egyszerűen csak összeestem. filmbeillő jelenet lehetett. az esés miatt megütöttem magam, de azért lehetett volna rosszabb is. azt mondta, hogy apró vagyok, és túl sokat ittunk. nem tudom, végül is van benne valami, tényleg ittam pár pohár bort, de nem éreztem magamat olyan mámorosan. főleg nem annyira, hogy elveszítsem az eszméletemet. mert furcsa, igazából nem is emlékszem, hogy pontosan mi történt, ezt is csak ő mesélte a többieknek meg persze nekem. tudom, hogy csak ott álltunk, aztán a következő emlékpillanat már csak az, hogy lehajol hozzám, hogy jól vagyok-e és fel tudok-e állni. olyan könnyedén emelt fel, hogy szinte egy tollpihének éreztem magam, semmi erőm nem volt. kérte, hogy ne csináljak ilyet többször, mondjuk nem mintha ez is szándékos lett volna.

pedig ezek összességében jó napok. kifejezetten nagyon jók. az óév jól végződött, az új meg még szinte el sem kezdődött, de mégis valahogy nem is tudom. azt hiszem, hogy bizakodó vagyok. bár hiú reményekbe nem dédelgetem magam, hiszen jól tudom, hogy valahogy mindig előkerül az a kés is. vagy éppen rám kerül. hegeimre tetováltatok újabb hegeket, ugye. de hát ezt már rég megígértem magamnak, szóval ideje volt. mondjuk ez amúgy is inkább tőr, mint kés. de hát éles. tulajdonképpen megveszekedett bolond is lehetnék, de a bennem élő versek ilyen formában való megjelenése olyan nekem, mint egy utolsó csók, amiről nem tudod, hogy az lesz az utolsó.

körmödre égett a gyertya, hát, ez történt. én meg csak nézem csendben. a hiányodat, ami utánad maradt, neked adom, nem az enyém, néha így gondolom. de aztán mégis egy-két mosolyra futja, és soha nem adnám senkinek, a legdrágább kincsem. érdekes ez, nem igaz? az év első napján hajnalban betévedtünk egy helyre, ahol régen együtt is voltunk. most voltam először ott azóta, de hát azt mondják, hogy jó visszamenni olyan helyekre nevetni, ahol régen sírtál. itt mondjuk nem történt ilyen, de amikor visszaemlékszem vagy visszaemlékeztem azokra az órákra, amiket ott töltöttünk, akkor mindig sokat. és milyen különös, hogy az ember szomorú lesz, amikor emlékezik. mármint vicces. mert még a jó emlékek is könnyeket csalnak a szemedbe. két asztallal arrébb ültünk le, és a végzet kockáival játszottunk, vagy olyasmi. néha elnéztem a szekrény irányába, ahol emlékszem, hogy mikor megfordultam, te engem néztél. néztem az asztalt, ahol megsimogattad a kezemet. most üresen állt, senki nem ült ott. még az is eszembe jutott, amikor kimentem a mosdóba, hogy mit beszéltünk arról is. néztem magamat a tükörben, milyen hosszú már a hajam. szereti, ha be van fonva. akkor még nem tudtam volna így hordani, ez járt a fejemben. pár nappal korábban étteremben is voltunk, és ott meg a falon voltál, tudtál róla? az a hely annyira színes és bohém, hogy teljesen én vagyok, ezért akarta megmutatni. de neked is tetszene. tele van versekkel a fal, sőt az étlap is, és költőknek a festményeivel, például Ady egy régi kiskocsit vezet, és vannak italok, amiket meg klasszikus költőkről neveztek el - meg ilyesmi szellemes és kedves dolgok. imádtam a hangulatot. körbenéztem, és még szóvá is tettem, hogy itt még valahogy az emberek is olyan szépek, akik ide járnak. mind művészlélek, nem volt két egyforma. mondta, hogy tudta, hogy tetszeni fog, én ide illek. aztán amikor ezt kimondta, elnéztem mögé, és kiszúrtam egy Fodor Ákos idézetet az egyik falon, és a szívem kihagyott egy ütemet, ebben szinte biztos vagyok. az egyik kedvenc haikum tőle, ami mindig te voltál nekem. kísértesz mindig, ott vagy mindenhol, ahol én is. hordozlak magammal. kíváncsi vagyok, hogy amikor öntudatlanul zuhantam össze, akkor vajon hol voltál, az esés pillanatában. szeretném azt gondolni, hogy te tompítottad az érkezésemet annyira, hogy nagyobb bajom ne essen, hogy elkaptál, amennyire csak lehetett. és hogy megtettél mindent, ami tőled telt. kedves gondolat, nem? ha így volt, hát, köszönöm.

[nagyoncringe]

Ám ha az önkényuralom nem törődik sem a nép szükségleteivel, sem a társadalom törekvéseivel, s vakon halad a maga útján; ha a nép jajszava, (...) minden követelése és a publicisták hangja egyaránt süket fülekre talál; ha a hatalmat nem érdeklik sem a tudósok komoly kutatásainak eredményei, sem a statisztika számadatai; ha az alattvalók egyetlen csoportjának sem áll módjában bármiképpen is befolyásolni a közéletet; ha minden eszköz meddő, s minden út el van zárva; ha a társadalom fiatal, hevülékenyebb rétege számára nem nyílik működési tér, s hiába akarja a nép javát szolgálni, nem talál semmit, amit lelkesedésének tüzével táplálhatna - akkor elviselhetetlenné válik a helyzet. Akkor a felháborodás minden ereje a társadalomtól elszakadt államhatalom megszemélyesítőjére és képviselőjére, az uralkodóra zúdúl, aki maga nyilvánítja ki, hogy ő felelős a nemzet életéért, jólétéért és boldogságáért, s aki maga eszét és erejét az emberek millióinak esze és ereje fölé helyezi; s ha a meggyőzés minden eszközét latba vetettük, és minden meggyőző kísérlet egyformán meddőnek bizonyult, nem marad más hátra, mint a fizikai erőszak: a tőr, a revolver, a dinamit.

Vera Figner

[ugyisfajnifog]

Azt hittem túl vagyok azon a ponton amikor meg akarok halni és utálom magam.

De kiderült, hogy nem.

Amikor elmegyek egy discoba, és minden barátnőmet megtalálja egy srác csak engem nem, az egy tőr a szívbe.

Egy rúgás a gyomorba.

Egy köpés az arcodba.

Hogy sminkkel, kiöltözve sem vagy elég jó!

És mindegy mit csinálsz, nem is leszel soha.

[nam00n]

ki árthat legtöbbet? ki tudja,

a tőr szívedig merre vág?

a nő, kinél el mersz aludni,

a nő, aki lelkedbe lát

— régen és most, intelem, szabó lőrinc

[haw-duck]

Állj meg és gyönyörködj a csillagokban... Felnézek és egy gombóc keletkezik torkomban a félelemtől. Basszus..mennyi értéktelen porszem, amikben a többi értéktelen porszem mit sem sejtve gyönyörködik. A felismerés tőrt szúr a szívemben és szépen lassan kínzó fájdalom kíséretében megforgatja bennem.

Tudod milyen úgy élni, hogy egy ilyen tőr van a szivedben? Szar.

[sillyh]

Szörnyeteg

Nekem fagyos a szívem, fagyos a nap

Fagyos színben pihen a sivatag

Jégbe borult felhők alatt nézem a házat ami ettől megvédett

Jégen csúsztam el, láttam valamit de senki nem értett

Mély karmolásokkal testemen, hagytam szállni a lelkemet

Haragom szinte vérszomjas, mellé két bordám is szét roppant

Lobog a tűz mint minden camp-en

Az ördög szállta hullámok, tiszta szellem

Vad vágyakat hozott ki belőlem

Vérben szemem, ne álljatok meg előttem

Ki ez a szörny, átváltozott a törp

Minek kell az a tőr, akkor se hal meg ha bele is tör

Fogam mélyesztem ártatlan testekbe

Utoljára hagyom a finom szenteket

Nem hasonlítok már egy emberre

Nem az vagyok aki ezt az egészet elkezdte

Véreddel nevem falra felkenem

Ne támadjanak újra ellenem

Minden szerettedet elveszem

Elengedem a fenevadat teljesen

[versinator]

Pusztítsd flaccus! tőr! Virágival szenelőt Rokonérezőt

[balinthemdfkn]

Folyton folyvást az ördögi kör. Hátamon kereszt, szívemben tőr.

Legálisan lètezni lehetetlen dolog, szèjjel vagyok csapva mint jèghokiban a korong.

Ez egy undorító dolog de valami mèg is dereng. Azonos a függőség definíciója meg a gyerek.

B.B.

[brattyboston]

Ha magányos a szív keserűen muzsikál

Nem nyugtatja semmi, csak egyszerűen fáj

Forró ölelés helyett csak jeges érintés marad

Könny szökik a szembe ha a dallam elhallgat

Hol nevetés zengett egykor most a bánat énekel

Anya nézz rám kérlek, csak még egyszer

Mond, hogy vége lesz, hogy elmúlik

Tőr nem bánt már, semmi sem haragít

Leszek újra erős, vidám, mint a kislány

Kit egykor eldobtál

[paralecsapoodas]

Takarj el

Olykor elvakít e különös, ködös vágy

Bolond egy gondolat, heves s mégis lágy

S bár nem táplálja szerelmes érzések zápora

Elleped elmém mint fantázia bűnös mámora

Mert őszöm vagy buja tavaszon

Lángot keltő jégeső egy szűk kis teraszon

Mely sosem füröszt meg igazán de a gondolat

Hogy vékony, hó bőrödön otthagyjam nyomomat

Tehetetlen valómban vonz erőtelte lényed

Sok szívedbe szúrt tőr csak még erősebbé tett

Akarlak hogy légy királynőm ez élet egy éjelén

Istenem bolondként én minden szavad követném

Hulló falevél, lényed vörös tűzként perzsel

S én megkívánok belőle egy falatot tejjel

Ezüsttálcán felszolgálva, akarom hogy akarj

Hogy tested melegével hajnalon betakarj

Ne láthassa senki más, most csak a tiéd vagyok

Köröttünk heverő egymásnak lehozott csillagok

Végül ahogy megpihenünk, én rajtad pihegve

Kívánom, bár másnapra mind csak álom lenne.

2022/9/12 [Versek a Hóvirághoz]

[epigon-apokrif]

A sógun halála

Fekete felhők borítják el a kék eget. Nem rózsás holdvilágos, jázmin illatú a ma este. A lámpások fényét is eltompítja a sötétség. A sógun lassan, tűnődve lépdel a szirmok kertjében. Selyemköntöse is fekete, és az anyag nesztelen ahogy lépdel. Saruja a legpuhább bőr ami valaha be lett törve. Nincs nála sem tőr, sem kard. Most az őrök alszanak, mert azt parancsolta nekik.

Olykor a hold kikacsint a felhők mögül. Fénye megtörik a kis tó vizén. Még a madarak is némák. A halak sem úsznak. A cseresznyefák elhullatták minden szirmukat. Csak a sógun léptei kavarnak fel egy-egy szirmot holtukban.

"Meg fogok halni" - sóhajt fel a sógun szomorúan, csak úgy egymagában. Pedig jól tudja ő, hogy halhatatlan. S talán pont emiatt nem rügyeznek már a fák kertjében, nem nyitnak virágot a liliomok, és nem táncolnak rajta méhek. A kert gazdája nem tud meghalni. És aki nem tud meghalni, az nem tud élni sem igazán.

A sógun ezer éves. Látott ez idő alatt száz meg ezer nagy csatát. Egyesítette a hét birodalmat. Kis híján császár is lett.

És mégis. Kard nem fogta bőrét, tőr nem szúrta szívét, lándzsa nem repesztette ki belsőségét.

Csak a szeme ragyogása, és a szíve tisztasága veszett oda menthetetlenül. A sógun legjobb és legrosszabb harcos is egyszerre. Száz meg ezer csatában egyetlen ellenség sem tudta meg ölni, de száz meg ezer csatában egyetlen ellenséget sem ölt meg. Száz meg ezer csatában nem tudott meghalni, de száz meg ezer csatát nem tudott túlélni sem. Mindahányszor fegyvert fogott, csak saját magát ölte meg, s támadt fel újra. Mint egy folyó, mely visszatér saját forrásába. Ez nem lehetséges.

A levegő friss és üde. A távolban cimbalmosok vidám játéka hallik fel a városból. Emberi élet moraja zajlik be a kert zárt falai mögé. De a kert millió csodáit senki, csak a sógun láthatja, a sógun tapinthatja. Kertjét csak a sógun áshatja, magvait csak a sógun szórhatja.

A kertben sohasincs fény, mert a sötétség: ő maga. Fátylával eltakarja az eget, árnyat vet élőre és holtra egyaránt. Nem tisztel senkit és semmit. Bús énekével unos-untalan csak önmagát dícséri, de segíteni nem tud senkinek, és neki sem tud segíteni senki.

Ő a legnagyobb hatalom, mégis tehetetlen. Nem képezi részét ennek a földi valóságnak. Nem része ennek a világnak.

A kihunyó fény szemeiben új álmokról mesél. Látja maga előtt a hét tartomány udvarhölgyeit és urait. Urakat és rabszolgákat. Élőket és holtakat. Újra és újra ugyanazok a haragos szellemek fújnak hideg szelet füleibe, hogy majd szélütést kap.

Nincs tea mely elaltatja. Nincs hal mely táplálja. Nincs víz mi szomját oltja.

"Ilyen ez, ilyen ez. Még ezer, és ezer év élet hátra van." - mondja szomorúan, magába roskadva.

Sötét tekintetében a jáde királynő palotája lebeg. Száz meg ezer csatában megostromolta, és száz meg ezer csatában elbukott, és meghalt. A jáde királynő színe előtt megtenni egy lépést annyi, mint mezítláb a sivatagban tízezret. Tekintetével a sógun lelkébe látott, és meglátta a végtelen sivárságot.

A sógun utolsó nagy csatája volt ez, melyet kard nélkül kellett megvívnia. Mind a szellemek és mind az urak, minden földek ereje ezt akarta. Rügyeket parancsolt a tavasz, forró szelet a nyár, hulló lombokat követelt az ősz, és fagyos csontokért könyörgött a tél. Könnyeket ivott fel a sivatag, és felszáradt megannyi tenger.

A nap nyugaton kelt és keleten nyugodott.

És a sógun dacolt az égiek minden akaratával. Némán állt a palota kapuja előtt, töprengve a tárt ajtók előtt.

"Se életem, se halálom." - gondolta.

Abban a pillanatban azonban, ahogy lábát a küszöbre tette volna, érezte, most igazán vége lehet. Meghalhat. Nem kell többé a dicső hős halált várnia. Száz meg ezer csatában nem hunyt el, száz meg ezer hordó szakéba nem fúlt meg, száz meg ezer csésze tea nem égette meg, száz meg ezer évszak nem veszejtette el.

És mégis, a legnagyobb törvényt nem tudta betartani. A legnehezebb csatát nem tudta megvívni, a legkegyetlenebb háborút nem vállalta.

Azt hitte önmaga ellen harcol, és saját magát veszejti el, pedig a világot borította lángba.

"Mi tart vissza, mester, hogy rügyekbe borítsd kerted virágait, és napot engedj a csalfa hold egére? Mi állít meg, hogy forrásába fordíts egy patakot, és hegyére állíts egy hegyet?" - kérdezte a jáde úrnő.

"Mi tart vissza kedvesem, hogy arany ősszel fésüld le a lombok leveleit, és mi tart vissza attól, hogy az ezüstös hold fesse fel mosolyod a sötétség vásznára? Mi állít meg, hogy felszáríts minden könny-patakot, és porrá zúzz minden dombot és hegyet?" - felelte a sógun.

"Minden és semmi" - mondták egyszerre. Farkasszemet néztek egymással, és szembetalálták maguk egymás legnagyobb félelmével. Az élő sógun, aki a holtak ajtaját keresi, és a holt úrnő, aki be akar lépni az élők világába.

Legszívesebben helyet cserélnének.

És a sógun elképzelte, hogy megmetsz minden virágot. És megöntöz minden rózsát. És olajos magvakkal etet minden dalos madarat a végtelen kertben. És fölás minden virágágyást. S virággá szelídül maga is gaz-életéből, elveti magát, és puha hótakaró fedi be örökké tartó álmát, míg végül egy nap a boldogság kék madarának dala hirdeti a tavaszt.

Felkelne már örök rémálmából, de nem mer. Nincs félelmetesebb a valóságnál.

Megáll a tó partján. Tükrében visszamosolyog az ezüstös hold, a hold ezüstjében a jáde úrnő, a jáde úrnő mosolyában a végtelen nyári nap, a napban az őszi falevelek, és a falevelekben az elmúlás.

Már csak emlék, ami tegnap még valóság volt. A sógun igazán azt hitte, majd örökké tart a pillanat, pedig pillanat volt ezer év.

Ott állt, az igazság kapujában, s hazug lábait nem merte megemelni.

"Mennyit ér egy ember?" - kérdezte magától, s a jáde úrnő meghallotta. Ajka nem mozgott, csak szívével dobbantotta el szavait: "Csak annyit, amennyit menni mer érte, hogy érjen valamit."

És a sógun egy lépést sem tett. És megértette.

[girl-in-loves-posts]

Mint egy tőr a szívben...