konyvreflexiok - Tumblr blog

konyvreflexiok · 5 years

Photo

Stephen King - The Outsider

SPOILEREK!

A fülszöveg alapján ez a könyv végre ismét egy klasszikus alapokra építkező King-regénynek ígérkezett, amennyiben egy fantasztikus, természetfeletti elemekre épülő alapkoncepciót vezet végig következetesen, vaslogikával, egy való életbeli nyomozási folyamat minden részletét figyelembe véve. S mint ilyen - megkockáztatom -, ez a koncepció egy zseniális remekmű alapja. A könyv azonban sajnos nem lett zseniális.

Pedig az első kb. 150 oldalt fülig érő szájjal olvastam: ott van ez a megmagyarázhatatlan bilokáció, aztán egy ember jelenik meg, akit nem vett fel a kamera, szóval csupa felvillanyozóan fura esemény, és végig érződik, hogy van megoldás, és az ki is fog derülni. Eddig jó - aztán megjelenik Holly Gibney, és nekem ez szubjektíven és objektíven is narratív törést okozott.

Szubjektíve azért, mert én a Hodges-trilógiát a Mr. Mercedes után - legalábbis egy időre - feladtam. Mondjuk úgy, hogy egy korrekt kis detektívregény, egy jó kis könyv, de nem egy jó kis King-könyv - és a kettő között nagy különbség van. Látatlanban a Hodges-trilógia másik két könyvével kapcsolatban is azt érzem, hogy a tipikusan kingi hangulat és elemek hiányoznának belőle. Előbb-utóbb csak rájuk fanyalodok és jönnek az értékelések, de most nem éreztem azt az átütő erőt, meg a késztetést, hogy azonnal továbbolvassak sem a tárgyalt bűnügy részletei, sem a történetvezetés, sem a stílus miatt - ráadásul nem igazán vagyok oda Hodges-ért és az őt körülvevő kompániáért sem. Tehát mikor megjelent Holly, és elkezdtek záporozni a korábbi Hodges-kalandokra az utalások, akkor ez nekem annyiban narratív törést okozott, hogy egy kicsit vissaszivárogni éreztem azt a kissé lagymatagabb stílust, amit a Mr. Mercedes anno képviselt.

Objektíven pedig egyrészt azért zavart, mert maga a megoldás, amit Holly szolgáltatott, valahogy az eddigi kingi teremtményekhez képest olyan… snassznak tűnt. Azzal nincs gond, ahogy a hétköznapi racionalitásba ezt a megoldást belehelyezték a szereplők (sőt, ez a mozzanat, és Holly magyarázós jelenete a könyv sikerültebb részei között ünnepelendők), viszont és másrészt - a könyv utolsó harmada inkább a “leszámolással” foglalkozik, és valahogy az istennek nem sikerül érdekessé tennie azokat a jeleneteket Kingnek. Egy szinte minden szempontból érdektelen finálét kapunk, és ebbe sajnos a végső konfrontáció középszerűsége is beletartozik - ez fáj a legjobban.

Emellett sajnos a Doctor Sleepben, a Revivalban és a Csipkerózsikákban tapasztalt “tompulás” itt is megjelent - nincs meg az a nyers éle a dolognak, valahogy nem tűnik annyira gonosznak illetve annyira kreatívan kitaláltnak a teremtmény, mint sok más King-műben. Bár egy-két bekezdésnyi spekulációt szentelnek a szereplők annak, hogy mik lehetnek az implikációi ennek az ügynek a jövőre (akár a múltra…?) nézve (hány meg hány ember lehetett a világtörténelemben egy ideig mégsem az az ember, aki...), de valahogy nincs meg a súlya ennek, nincs eléggé kiemelve, pedig erre építve valami sokkal-sokkal hátborzongatóbb konklúziót is tudott volna szolgáltatni a történet - ez is elmaradt, pedig óriási lehetőségek lettek volna ebben. Nem King 70-es évekbeli brutális stílusát kérem számon, félreértés ne essék - írt ő a 2000-es és 2010-es években is olyat, ami ütött, aminél szépen kidolgozta, hogy mitől lesz az adott szituáció vagy teremtmény vagy főgonosz igazán félelmetes… ez itt nagyon nem jött össze, pedig az alapanyag megvolt.

A konklúzió ismeretében utólag visszapillantva az első 150 oldal sem olyan jó ám - mivel úgy tűnik, mintha valami mélyen, megrázóan rettenetes dolog felé építkeznénk… és ahhoz képest csalódás, hogy végül ez kerekedik ki a végén.

Összegezve: Ugyanezt már a Csipkerózsikák értékelésénél is kifejtettem, de nem, nem gondolom, hogy King elveszítette a mojóját, hiszen a 2010-es Full Dark, No Stars, a 2011-es 11/22/63 és a 2015-ös Bazaar of Bad Dreams megmutatta, hogy ilyesmiről szó sincs. Csak sajnos be-becsúsznak ezek a sokkal sablonosabb, 6/10-es munkái (a molyok kedvéért: háromcsillagos), és ez engem szubjektíve jobban megérint talán a kelleténél, hiszen még mindig a kedvenc írómról van szó - egy ilyen életmű után méltatlannak érzem az ilyesféle langyosvizet. Az Outsiderről szólván pedig meglátjuk, hátha a sorozat jobban sikerül, ha hajlandó lesz az implikációkat is kidomborítani, valamint vizuálisan és hangulatilag igazán félelmetes teremtményt kapunk, akkor erre bőven van esély!

(A fordításról ehelyütt nem tudok értekezni, mert a könyvet angolul olvastam.)

6/10

#stephen king #outsider #hbo #könyv #könyvkritika #horror #sorozat #bestseller #kívülálló

2 notes · View notes

konyvreflexiok · 5 years

Photo

Karinthy Frigyes - Utazás a koponyám körül

Karinthytől nem olvastam még non-fictiont, de mindig is bírtam a stílusát a humoreszkjeiben és a sci-fi novelláiban (tudtátok, hogy Ellison és Cameron előtt írt már a Szája nincsen… és a Terminátor alapkoncepciójára épülő novellát?) úgyhogy már régóta sorra akartam keríteni ezt a könyvét.

Ha az ember egy neurológiai betegséggel küzd, akkor holtbiztos, hogy előkerülnek olyan gondolatok, kérdések, amik eddig csak tisztán elméleti síkú filozófiai fejtegetésekben jelentek meg. Pontosan mi beteg? A tudat vagy a tudat hordozója? Van lélek? Ha van lélek, akkor az anyagi természetű-e? Van lokációja? Meg tud sérülni attól, hogy a test megsérült?

A neurológia ezekre a kérdésekre nem ad választ. Az viszont, hogy Karinthy ezekre milyen válaszokat ad, vagy legalábbis hogy milyen irányvonalak mentén gondolkodik, annak súlya van. Tétje van. Egy jelentős, fontos mondatot emelek ki itt, amivel Karinthy utal arra, hogy az objektívnek hitt valóság is csak szubjektív tapasztalatainkon keresztül ismerhető meg - azaz végső soron objektíven nem ismerhető meg.

"Az emberek rosszul mérik az időt – egyetlen mérték van, az átélés sebessége"

Mindenkinek saját valósága van tehát, és Karinthy nem fél feltárni az övét. Kőkeményen beleáll az önreflexióba, félelmeit és kétségeit kihívja a hóra, elemzi, kibontja, analizálja őket. Spoiler: nem jut természetesen megoldásra, az említett kérdések továbbra is megválaszolatlanok maradnak. Nem is ezt várjuk a műtől, elvégre filozófusok tízezrei véreztek már el ezen, de ami fontosabb, a mű sem ezt várja magától. A feldolgozás mikéntje itt a lényeg, nem a konkrét tanulság vagy a végkövetkeztetés. Mert ezek lehet, hogy minimálisak, vagy egyenesen nincsenek, de ami van, az stílusos önboncolgatás (autoviviszekció!*), és egy markáns beszámoló a központi eseményen keresztül a szerző gondolatairól, nézeteiről, világképéről és gyarlóságairól. És talán ez a legutolsó tényező az, ami még inkább felemeli az Utazást, még személyesebbé emelve a textust, emberközelbe, testközelbe hozva ezt az egészet.

Lélek, tudat, szellem, elmúlás, személyiség… Ezek is jó témák, de nem ez az igazi központja a műnek. Vannak passzusok, ahol K. kikéri magának, hogy az esetével foglalkozó orvosok ne munkadarabnak tekintsék, simán leírja, hogy ő azt követeli, hogy a vizsgálat róla szóljon. Máshol hízik a mája attól, hogy ebből az ő betegségéről beszédtéma lett, sokan találgatták, mikor tér vissza majd, és ezt is belemondja a kamerába, explicit módon, még csak nem is áttételesen vagy sejtetve. Az pedig, hogy leírja, ahogyan beilleszti a napirendjébe a tüneteket (2-kor ájulás, 7-kor indulnak a hallucináció-vonatok, stb.) és együtt próbál élni velük, nem csakhogy húsbavágóan őszinte, de döbbenetesen, félelmetesen találó és átélhető. Hasonló helyzetben tán én is tagadnám, bagatellizálnám, normalizálnám és racionalizálnám ezeket a jelenségeket…?

Karinthy tehát végigkísér minket és önmagát egész folyamaton (külön epizód szól konkrétan a műtétről, annak átéléséről!), miközben megbízhatatlan narrátorként maga sem tudja mi az, amit akkor gondolt az adott szituációról, mi az amit később tett ő maga hozzá és mi az, amit mások beszámolójából internalizált. Az egész egy intellektuális, önreflexív puzzle-napló, egy súlyos krízis emberközeli krónikája.

A pontszám-levonás az üresjáratoknak szólt legfőképp részemről, sokszor sajnos értelmetlen, semmitmondó párbeszédekkel töltjük az időt (nem, nem fogadom el azt az érvet, hogy ez az extrém helyzet közben is jelenlévő banalitás kifejezése - kifejeződik az bőven egyébként is, ezek nélkül is) és az egyébként végig egyenes, fókuszált stílusból költőinek szánt, de inkább mesterkéltnek ható tájleírások zökkentik ki az olvasót. Mindezek ellenére természetesen maximálisan ajánlom az elolvasását, tényleg kivételes rálátást biztosít az egyik legnagyobb irodalmárunk belső világára.

7/10

* Szavak, amelyektől majd jól megbolondul az autocorrect a telefonomon

#karinthy #utazás #koponyám #körül #irodalom #kritika #könyv #könyvkritika #értékelés

1 note · View note

konyvreflexiok · 5 years

Photo

Galaktika 73 (1986)

SPOILEREK!

Előszóként egy bizarr kesergést olvashatunk a magyar sci-fi könyvkiadás 1986 októberében tapasztalható sanyarú helyzetéről. A kesergés persze helyénvaló, mert az eladások nem pörögtek, kiadók mentek csődbe, és hasonló szörnyűségek történtek ekkortájt ezen a fronton. Ugyanakkor bizarr a gondolatmenet, mégpediglen azért, mert a szerkesztő minduntalan az amerikai számokkal hasonlítja össze a hazai helyzetet. Említi például, hogy Stephen King és Peter Straub közösen írt Talizmán című regényét 880 000 példányban adták el az Egyesült Államokban. Erre minden józanul gondolkodó magyar SF fan reakciója egy harsány “Na und was?” kell hogy legyen, hát nehogymár pont ezeket a számokat várjuk már el egy (legalább) harmincszor kisebb piacon… Ám szerkesztőnk egy pillanatra sem hajlandó törődni ezzel az aprósággal, végig szerepben marad, és fullban tolja a kretént.

Különösen tetszett, hogy végig amerikai és szovjet példákat hoz:

“... az amerikai paperback-kiadás 1984-es mérlege 950 millió dollár nyereség, és hogy egyetlen sorozat reklámjára félmilliót költöttek.”

és

“Kapkodom a fejem, egy újabb adat. A neves szovjet sci-fi szakértő információja szerint a Szovjetunióban 20 millió olvasója van a tudományos fantasztikus irodalomnak.”

Ez az írás nagyon kínos, egészen a legvégéig: Elhiszem, hogy ekkor nem fogyott úgy a Galaktika, ahogy várták, meg a Fantasztikus Könyvek sorozat helyzete sem volt ideális, de pont egy tudományos-fantasztikus folyóirat előszavát író szerkesztőnek kell(ene) elmagyarázni, hogy az ilyen adatok arányosítás nélkül nem értelmezhetőek? Hagyjuk is, ugorjunk inkább a novellákra.

Távirányítás

Ez egy kis humoreszk inkább, mint komoly novella. Klasszikusan követi az “előbb bemutatjuk állatokon, aztán ugyanezt az emberekre is alkalmazzuk” sémát, ugyanakkor túlságosan szájbarágós és nem logikus, hogy miért kéne ilyen technológával engedelmességre kényszeríteni embereket, hogyha az őszinte motivációból és lelkesedésből végzett munka hatékonyabb… vagy nem, de akkor ki kellett volna fejteni, de az implikációkra nincs terjedelem. A humorral sincs baj, csak akkor üssön. Ez nem ütött.

Sörétszem

Két gond van ezzel az 1983-as szovjet novellával: az egyik a forma, a másik a tartalom. Formailag rendkívül száraz fogalmazásmóddal szembesülünk. A jó próza ismérve, hogy az ember nem úgy gondol rá, hogy mondatok követik egymást, de itt… mondatok követik egymást. És ez nem jó. Semmi sejtetés, semmi utalás, semmi finesz… A Sorstalanság értékelésében írtam utoljára, hogy ez a fajta végtelen tárgyilagosság lehet akár koncepció is, de ezt a párhuzamot itt rögtön el is vágom, mert ez a novella és a Sorstalanság… És persze nyilván a Sorstalanság esetében a tárgyilagosság csak látszólagos volt, pont hogy tele volt az sejtetéssel és utalásokkal, a lényeg a sorok között rajzolódott ki, de ilyen bravúrokat egyáltalán nem várhatunk ettől a novellától.

A tartalomban sem igazán egetrengető a sci-fi koncepció (egy civilizáció költözik be egy emberi testbe), amivel a tetejébe nem is sikerül mit kezdeni, hiszen a végén visszaáll a status quo, bármiféle következmény nélkül (eleve nem szeretem az olyan novellákat, ahol történik valami, aztán visszaáll a status quo). Akkor még meg lehetett volna menteni azzal a dolgot, hogy a szereplőket dolgozza ki jól a szerző, akikkel mindez történt… de ez sem sikerül, sőt, kevés jellegtelenebb szereplőgárdát tudnék most említeni, mint e novella karaktereit. Minden szempontból érdektelen tehát a végeredmény. Akit az alaptéma érdekel, az inkább olvassa el a “Józan értelem széruma” című Lőrincz L. László novellát, az sokkal érdekesebben és sziporkázóbb nyelvezettel és hangulattal dolgozta fel a testen belüli civilizáció ötletét, valamint hozzáadott értéket is tartalmaz (nem annyira faékegyszerű a cselekmény és annak háttere sem, mint itt) - kerek egy évvel e novella kiadása előtt, 1982-ben.

Atomháború a moziban

A cikk felütése arról értekezik, hogy a sci-fi műfaj egyik feladata a veszélyekre való figyelmezetetés, az atomháború pedig valós veszély, így hát még inkább. Ezt fogcsikorgatva elfogadtam, mivel egy nukleáris háború kirobbantására épülő film inkább csak sima fikció, de ha már eljutunk odáig, hogy a konkrét csapás utáni állapotokat mutassa be az adott alkotás, akkor nagy jóindulattal nevezhetjük sci-finek.

A cikk viszont inkább a politikai fikciós filmek irányába kanyarodik el a bevezető után, többek közt (természetesen) a Dr. Strangelove-ról is ír, de pársoros cselekmény-ismertetőnél többre nem futja, ami egyrész uncsi, másrészt a Strangelove esetében konkrétan pontatlan is:

“amelyben egy őrült repülőtábornok „vörös veszélyt” sejtve a Szovjetunió ellen irányítja nukleáris töltetet hordozó bombázóit. Miután az elnök tudomást szerez az esetről, a gépeket sikerül visszarendelni, egy kivételével, amely már a Szovjetunió területe fölött jár, végül azonban a szovjet légvédelemmel együttműködve megsemmisítik az ámokfutó bombázót.”

A cikkírónak valamiért kimaradt a film leghíresebb jelenete, amiben ugyebár az utolsó bombát csak sikerül manuálisan elindítani… Mindenképpen szomorú egy ilyen szarvashiba, akkor is, ha a szerző nem látta a filmet és egy hibás forrásból dolgozott, meg akkor is, ha látta és kiment a fejéből ez a nem kis jelentőségű részlet.

Aztán még jópár a nyolcvanas években készült hasonló témájú filmet ismertet a szerző, a Strangelove-os résznél jóval bővebb, részletesebb cselekményleírással. Itt az tűnt fel, hogy egy picit már túlzó dicséretet olvashatunk a Vészjelzés a tenger alól című 1982-es szovjet alkotásról. Mivel a többi film kvalitásairól a cselekményismertetéseken kívül kevés szó esik (azon kívül, hogy az amerikai filmek persze rendre megkapják, hogy csakis és kizárólag az amerikai szempontokat veszik figyelembe), kicsit kilóg a sorból és feltűnő ez az ömlengés. Vékonyan és halványan fogó ceruzával írom ide, hogy gyanakszom arra, hogy ez talán kötelező elem lehetett, 1986-ban még simán elképzelhető…

Igen, benne van a WarGames és a Másnap című 1983-as filmek ismertetője is, teljesen korrektül (bár dicséretet csak a Másnap kap, persze korántsem olyan cizelláltat, mint a Vészjelzés a tenger alól), sőt, a szerző a WarGames kapcsán szorgalmasan utánament, és megemlít pár olyan esetet, amikor számítógépes meghibásodások vezettek majdnem a harmadik világháború kitöréséhez.

Összességében nem rossz a cikk, sokféle megközelítést dolgoz fel (az amerikai és szovjet filmek mellett feltűnnek hasonló témájú brit, ausztrál és japán filmek ismertetői is), egész használható áttekintést adva arról, hogyan gondolkoznak az adott évtizedben a témáról a filmkészítők. Egy érdekesen sikerült fordítást kell megemlítenem viszont: a brit Whoops, Apocalypse című filmet a cikkíró következetesen “Hurrá, apokalipszis”-ként emlegeti. A hivatalos magyar cím “Bocsi, világvége”, de ezért persze nem lehet kárhoztatni a szerzőt, hiszen valószínűleg még nem volt meg akkor, amikor a cikk született, hiszen a film 1986-os. Egyébként szinte az összes 80-as évekbeli filmre kapásból fordított magyar címen hivatkozik a cikk, és ez persze normális, nem is kötök bele ott, ahol nem járt konkrét jelentésbeli keresztbefordulással. Itt azzal járt.

Visszaszámlálás

Alternatív cím: Egy rakétakilövő-állomáson dolgozó munkás unalmas élete. Figyeljük, ahogy kilövésre készülődvén kártyáznak, teljesen általános dolgokról beszélgetnek, megint kártyáznak, megint teljesen általános dolgokról beszélgetnek… És ez így megy egészen a legvégéig. Ez a novella jobban működik, mint amennyire kéne neki. A cselekményről már volt szó, ennek tetejében nem valami érdekesek az emberek, a jellemek. Stephen kingi magasságokban azért nem szárnyalunk, de ezek a szereplők magasan verik a korábban elemzett Sörétszem hótunalmas és reménytelenül jellegtelen, szürke garnitúráját. De ettől csak pár hajszállal lenne jobb. A lényeg a sejtetés: a semmiről beszélgetés, a kártyázás és a visszaszámlálás folyamatos emlegetése a háttérben mind-mind eszközök arra, hogy feszültséget keltsenek, mert ugye nullánál történni fog valami. Ami előre kitalálható, persze, hiszen csak rá kell nézni az előző cikkre, de ez sem számít annyira. Merthogy jó ez, mármint egynek jó - a hatalmas klasszikussá válás veszélye egy pillanatra sem fenyegetett, de van itt hozzáadott érték, ha témájában nem is, legalább hangulatában. Azért még elmormogok azon egy sort, hogy a novellában végülis semmi sci-fi nincs - de ezt csak halkan.

A felderítőhajó

Hendikeppel indult nálam ez a novella, mert a hajózás eleve nem a szívügyem, itt meg kapunk bőven információt a széljárásokról, vitorlaszerkezetekről és egyéb olyan dolgokról, amiknél viszonylag hamar elvesztem a fonalat és az érdeklődésemet is. Szerencsére azért annyira nagyon nem viszi túlzásba Pohl ezt a tulajdonképpen lényegtelen részletezést, hamar előtérbe kerül a novella univerzuma. Hogy tulajdonképpen miért is hajóznak a főhőseink, arra egy közepesen zavaros magyarázatot kapunk, ami a szárazföld kvázi-élhetetlenségéről szól, ám sokáig nem világos, hogy pontosan mi történt, ami ezt a szomorú szituációt előidézte. A novella klasszikusan a közepéig vár a pontos magyarázattal, addig bőven hagy minket lubickolni (hajókázni) a szettingben.

Ámde amikor főhőseink kénytelenek lesznek kikötni a szárazföldön és körülnézni, megtudjuk a részletes történelmi hátteret, és ledöbbenünk. Nem szoktam sci-fi novellákon számonkérni a realitást, viszont ha nagyon erőltetik, hogy konkrét, hitelesnek szánt alaphelyzetbőll kiindulva valami egészen kicsavart módon lehetetlen helyzetet állítsanak elő, akkor fel kell emelnem a szavam. Merthogy ha nincs különösebben megalapozott indoklása azoknak a teljesen irreális eseményeknek, amik a novellában történnek, akkor az egyszerűen gyenge cselekményszövés (sci-fitől függetlenül). Nehéz lesz ezt leírni… szóval arról van szó, hogy egy postai képküldő szolgálatot üzemeltető magánember elterjeszti a kínzások és a gyilkosságok kultúráját az egész Földön - az ő tevékenysége nyomán mindenki (értsd: mindenki) elkezd érdeklődni a kínzási módok és a kivégzések iránt.

Ez lehetett volna érdekes és hiteles akkor, ha a részleteket rendesen kifejti a szerző, de nem. Így maradnak a teljesen indokolatlan, szociológiailag, pszichológiailag, illetve bármilyen társadalomtudománytól abszolút elrugaszkodott fordulatok a sztoriban… és annyira jutunk, hogy eközben valami ettől független dolog miatt élhetetlen lett a szárazföld (ez is zavaros, hogy pontosan mi miatt), és elindultak a flották. Aztán kapunk egy megnyugtató lezárást, amennyiben a főhőseink visszatérnek a szárazföldre, és ott már majdnem kerekedik valami értelmes is az egészből, merthogy a flották célja pont ez volt, hogy majd visszatérjenek, amikor alkalmas lesz az idő rá. Ez viszont bár logikus, legalább annyira elcsépelt fordulat is, úgyhogy az összkép a siralmasról csak a “hát, ez nem volt jó” szintre képes javulni tőle.

A patkány és a kígyó

Egy poénra épülő novella, ami rendkívül erőltetetten teremti meg a csattanóhoz szükséges elemeket. E lapszám legelső novelláját elemezve már morgolódtam azon a struktúrán, hogy valamit meglátunk állatokkal előadva, aztán az a nagy fordulat, hogy ugyanez emberrel is megtörténik - itt is megteszem ezt, mivel konkrétan nincs hozzáadott érték ebben az írásban, így nagyon snassz az összkép.

A sötétség fénye

Jól jön ki, hogy szinte egymás után itt van a Felderítőhajó és ez a novella, mert fentebb nem mentem bele a részletekbe, viszont itt kiválóan ki tudom fejteni azt az álláspontomat, hogy (szerintem) általában véve mire érdemes és mire nem érdemes valid kritikaként azt felhozni, hogy “irreális”. Két mondatot szokott az ember gyakran hallani az internet népétől könyvek, filmek vagy játékok egyes részleteinek megtárgyalásakor:

“Ez egy olyan könyv (vagy film, vagy játék), amiben lézerkarddal harcolnak és/vagy fénysebességnél gyorsabb űrhajóban utaznak és/vagy telekinetikus erővel vonzanak tárgyakat magukhoz a szereplők, és te éppen azon akadsz fenn, hogy…?”

és

“Ha valamit olvasol (nézel, játszol), akkor ne keresd a logikát benne, minden könyv (film, játék) csak egy szórakoztató termék, add le az agyadat a ruhatárban az elején, és szórakozzál, nem köthetsz bele… lényegében semmibe.”

Mindkét megközeltés egy húron pendül, és nem is tartom ezeket szerencsésnek, mert mind a műben létező fantasztikus elemektől, mind a mű szerzőjének szándékától teljesen függetlenül a műveknek konzisztens belső logikával kell rendelkezniük - már amennyiben szeretnének egy értelmezhető történetet elmesélni. Fontos megjegyezni, hogy nem a valóságot kérem számon sosem - amikor azt mondom, hogy “irreális”, akkor persze nyilván a valóság alapjellemzőivel való összehasonlításból adódik ez, de ez természetes. Az alkotónak ahhoz, hogy a fantasztikus elemeket és a cselekményt összehangolja, fontos munkát kell végeznie - fel kell festenie egy unirvezumot, amiben ezek az események logikusan tudnak megtörténni. Ha van konzisztens belső logika, akkor a legfantasztikusabb elemek is “eladhatóak” hitelesnek.

Térjünk át inkább erre a novellára, és azon belül is arra az elemre, amiről ez az egész gondolatmenet, meg a Felderítőhajóval való összehasonlítás eszembe jutott. Clarke novellájában egy afrikai diktátor elleni merénylet megtervezését és végrehajtását követjük végig. Egy normál esetben az űr megfigyelésére használt távcsővel sok-sok csillag energiáját lehet egy pontba fókuszálni, és ezt aztán a novella főszereplője nem a diktátor megölésére, hanem megvakítására használja fel.

Az utolsó mondat után horgadt fel egy pillanatra a realitásérzékem:

“Nem fáj, amikor ezernyi nap heve olvasztja meg a retina finom hártyáját”

Ez volt tehát a tökéletes alkalom arra, hogy azt mondjam: ez teljesen nevetséges, a konvekció törvényei alapján “ezernyi nap heve” mindenképpen továbbsugárzik az emberi testen belül, lángra lobbant volna a fickó feje, ennyi energiát nem lehet úgy egy pontba koncentrálni, hogy csak a retinát olvassza meg - viszont vegyük észre, hogy ez kb. a “nem olvasok sci-fit, mert a fénysebességnél nagyobb sebességgel haladó űrhajó az lehetetlen” szintű “kritika” lenne. Ezek azok az elemek egy-egy novellában, amiket mindenképp el kell fogadnunk. Ez egy olyan távcső, amivel ezt meg lehet csinálni, és pont.

Ezért sci-fi a sci-fi, mert vagy részletesen ismertet, vagy csak eszközként használ egy-egy olyan technikai vívmányt, amit a mai tudásunkkal nem tudunk reprodukálni. Lehetséges, hogy egyszer képesek leszünk egy pontra koncentrálni ennyi energiát (okosan az “ezernyi nap” mértékegységet használva, hogy ne legyen valós referenciánk), és megakadályozni a továbbsugárzást - tehát ez teljesen rendben van.

Ez az a pont, ahol a valósággal való összehasonlítás nincs rendben, nem állja meg a helyét. Persze én szívesen elspekulálgatok egy üdítő mellett azt ilyeneken bárkivel, sőt, a Because Science című YouTube csatornát is élénk érdeklődéssel követem, ami pont hogy azzal foglalkozik, hogy részletesen dekonstruálja az ilyen sci-fi elemeket a tudomány mai állásából kiindulva, és ismerteti, hogy pl. a fénykard hogyan (nem) működne a valóságban, illetve mi az a fontos kihívás, amit meg kellene oldani ahhoz, hogy a saját felhasználóra ne legyen veszélyes… Viszont ez nem lehet valid kritika a művel szemben - hiszen implicit, hogy a mű univerzumán belül ez megoldott kérdés, nem köteles részletesen beszámolni az alkotó arról, hogy mi pontosan hogyan működik.

Itt, Clarke novellájában a körítés kicsit erőltetett, igazából ez az afrikai diktátor dolog is csak azért van kitalálva, hogy ezt a teleszkópos bűvészkedést közepes részletességgel el tudja nekünk játszani a szerző, hogy ez az ötlet, hogy egy távcsővel nem csak távolba nézni, hanem a csillagokból jövő energiákat fókuszálni lehet, csakúgy, mint egy nagyítóüvegekkel lángra lobbantani egy papírdarabot például. Mint ilyen, dicséretes és kreatív koncepció, csak sci-fit nem csak a sci-fi ötletért olvas az ember, hanem igényes és hihető körítés is kellett volna az összképhez. Persze egy jó ötletet körbe lehet rakni egy szándékosan elnagyolt ponyva-szintű kifejtéssel is, de itt látszik, hogy nem ez volt a cél, inkább egy normálisan kifejtett sztorira törekedett Arthur barátunk, és hát… nem jött össze, a végeredmény neutrális, közepes lett. Ez legfőképp a szájbarágós hangvételnek köszönhető - az, hogy egy szereplőnek kell narrálnia és felépítenie a szcenáriót, az még működhetne is, de eléggé recsegős, akadozós, nehézkes lett a végeredmény, a stílus pedig semmi extra.

A lépcsőmutatvány

Ebben a novellában ott van egy jó ötlet csírája, aztán sajnos agyoncsapódik az egész azzal, hogy a két kulcsszereplő fájdalmas részletességgel tárgyalja meg a lényeget. Már megint korlátozott szellemi képességűnek nézik itt az olvasót, és azt nehezen viselem. De már a szájbarágós expozíciós rész előtt kiderült amúgyis, hogy mi a lényeg, tehát a csattanónak a végén semmi hatása nincs már. Értőbb kezekben ebből lehetett volna egy kellemes agyrém, de így sajnos gyenge.

A végzet

Szeretem az olyan novellákat, amik arra fókuszálnak, hogy bizonyos események hátterét nem tudjuk felfogni, annyira ismeretlen eredetűek. Ezt egyébként nagyon részletesen és nagyon okosan a Nagy Kupola Szégyenében dolgozta fel Lőrincz L. László. Ehhez képest H. W. Franke itt csak egy ujjgyakorlatot ad elő variációként ugyanerre a témára. Rövid is, kevés is - de legalább nem kimondottan rossz.

Barátság

A novella első pár mondatát ideidézem, mert kétszer is felszisszentem utána.

“Már hét éve dolgoztam együtt Gerkkel. Ő nem ember, borán a Bora-II bolygóról. Hosszú, nyurga fickó, aki nem különbözött jobban tőlünk, emberektől, mint régen mondjuk egy fehér egy négertől.”

Jaj… egyrészt a második mondatban a “borán” az jobb lett volna “borai”-nak (illetve egy “származik” hiányzik a végéről), másrészt az a harmadik mondat… jaj. Nem is kommentálom (nem, nem stilisztikai eszköz, a főszereplő nem rasszista, teljesen máshol van a novella fókusza).

Az alapötlet egész jó egyébként, ha két népcsoport között (maradjunk ennél) kitör egy háború, akkor sokkal könnyebb úgy egymásra lövöldözni, ha nem hisszük a másikról azt, hogy bármennyire is hasonló lenne hozzánk, pláne érdemes megszabadulni a hozzá fűződő személyes emlékektől, élményektől. Ez egy régi ötlet, egész jól feldolgozva, csakhát sajnos ez is a végletekig szájbarágós, mindent apróra kirészletező stílusban sikerült megalkotni, így korántsem üt akkorát, mint egy kicsit sejtetősebb verzió üthetett volna… A másik probléma, pedig az, hogy ebben a novellában is nagyon látszik, hogy a végének, mint csattanónak muszáj megtörténnie, a két országos cimbora simán, mindenféle különösebb kommentár nélkül belemegy, hogy barátságukat kitöröljék, megszüntessék.

Összegezve: tudom én szapulni az 1972 és 1995 közötti Galaktikákat is, gond nélkül :-) Sajnos nem túl jó a felhozatal, ebbe a lapszámba kimondottan legfőképp ugyanazzal a problémával küzdő (szájbarágósság) novellák kerültek, úgyhogy ez a 4 pont is nagy jóindulattal jött össze. Mivel nekem az 1985 és 1995 közöttiekből (amikor folyóirattá alakult) nem volt túl sok példányom anno, folytatom a szúrópróbát, és jövök még random lapszámok elemzéseivel itt. El ne kapcsoljatok!

4/10

#galaktika #folyóirat #kritika #sci-fi #könyvkritika #novellák #novella #elemzés #értékelés #arthur c clarke

0 notes

konyvreflexiok · 5 years

Photo

Németh Gábor - A tejszínről

Viszlát

Egy erős (meglehet, fikcionális) alapélménnyel indul ez a 2007-ben megjelent posztmodern novelláskötet? Esszékötet? Valóban, ahogy a könyv állítja is, prózák lesznek ezek. Ja, hogy az élmény. Az élmény, amikor a szerző egy vakot kísért át az úton, majd elköszönésképp viszlátot mondott, hatásos kép alapja lett, amelyből aztán egy képsorozatra kanyarodunk rá, amit megpróbál minél pontosabban leírni, ezzel is rádöbbentve minket, mennyire is magántermészetű vizuális világot hordozunk magunkban. Biztosak lehetünk-e abban, hogy te is azt látod, amit én? Soha. Egy konkrét kép sem mondja ugyanazt két embernek. Ha szavakkal írom le a képet, még százezerszer ennyire elcsúszhat a dolog. Szép, kidolgozott és ötletes ez a meta-tűnődés. Jól indul!

A jövő irodalma

A szerző által boncolgatott koncepció félig-meddig a hetvenes évek lapozgatós könyveiben már megvalósult, persze itt inkább "magas" irodalomról és közönségszavazással eldőlő fordulatokról van inkább szó. Ennek az írásnak a keretein belül ez a kettő nem is zárja ki egymást. Egyébként is, ez tulajdonképpen a szokásos meta-konstrukció: egy regény írásának folyamatáról szól, és annak ellenére, hogy konkrétan regényrészlet nincs benne, okosan a cselekmény leírásával teremt hangulatot a szerző. Szép megoldás!

Eurovízió

Helyre kis kaleidoszkóp ez arról, hogy mit látunk mi Európából, hol van benne a helyünk, és hogyan csavarodik valami egészen elképesztően torz értelmezés a kapitalizmus köré. Borzongatóan pontosan festi le ezt a konfliktusokkal terhelt elmeállapotot, ami az európai és a magyar identitástudat között ingadozik folyamatosan (már ez is őrület egyébként, hogy a kettő között van hely ingadozni, de ez más kérdés).

Koldustánc

Itt kezdünk elvontabbá válni, így, királyi többesben. Még mindig van egy alapélmény, ami köré - látszólag kohézió nélkül épülnek a mondatok. Amelyik látszólag a céltáblát sem találja el, az talál a legpontosabban.

Kerítés

Egy vezérfonal a kerítés, mint kép vezeti és rendezi a gondolatokat itt is, ám a Herceg halála című közbeszúrt mikronovella elolvasása közben nyilvánvalóvá válik: az irodalom Németh számára egy játszótér. Hamarosan feladom azt a törekvésemet, hogy a kohézióhoz, még később pedig azt is, hogy a koherenciához ragaszkodjak.

A szűz

Ismét egy metaregény, itt is erős képek, a posztmodern legjobb hagyományai szerint is. Érdekes, hogy a leírtak nem történtek meg még a fikció szintjén sem, mégis: súlyuk van.

Sötétkamra

Ez az írás tetszik a középpontnak, ha fizikailag nem is a könyv kellős közepére van is szerkesztve, tematikusan mindenképp. Hogy mi a téma? Minden. Mininovellák eklektikus sorozata ez, ahol az egyik pillanatban embervért árulnak a Pannon ABC-ben, a másikban minden indoklás nélkül a kanadai hokicsapatban játszik a főhős, és szégyelli, hogy gólt szerzett. Sőt, egyhelyütt a szerző fatalista hangulatba kerül attól, hogy későn veszi észre, hogy MacDonald'snak írta a McDonald'st (az autocorrect miatt vissza kellett nyúlnom, hogy a rosszul írt változat betűhíven szerepelhessen (igen, ezt mobilon írom, nyáron megesik az ilyesmi)), tehát van itt szinte minden műfaj. Az egésznek az origóját képtelenség megragadni, és az olvasási élmény közben kínosan sok időt töltöttem azzal, hogy próbáltam a félkövérített szavak közötti összefüggést megtalálni. Gyanítom, hogy pont az volt a szándéka a szerzőnek, hogy az egyszeri (a hátsó kertben ülő, mobilon pötyögő) kritikust megőrjítse.

Egy végső helyet készítettem el

Sosem jártam még Rómában, persze abban a Rómában senki más nem járhat, amit a szerző itt saját benyomásai hatása alatt verbálisan létrehoz.

Bauhaus (első fejezet)

Mint eddig számos alkalommal, most sem kapunk teljes történetet, hovatovább a bevezetés-tárgyalás-befejezés narratív formulájának egyenesen a dekonstrukciójával vagyunk kénytelenek szembesülni. Struktúrailag szép, hangulatilag viszont merőben kapufa.

Mi van a szívem csücskében?

Egy erős képből indított asszociációs tudatfolyam indul meg könnyedén, mintegy lepkeként száll tova. Kellemes kis ujjgyakorlat.

Eszméletlen

Önreflexív etűdök egy közös ponttal az összes végén. Eszméletlen.

Rondó

Önreflexív, önmagába visszatérő gondolatfolyam. Talán azért ennyire hatásosak ezek a prózák (ez is az) , mert nincs bennük semmi mesterkélt színezés.

Egy nekem tízezer (első fejezet)

Sosem gondoltam volna, hogy ezt mondom, de ez jobb lenne konkrét narratíva nélkül. Így egy picit snassz, persze csak a kötet kontextusában.

Átvilágítás

Van képem még egyszer leírni az önreflexív szót, mi több, ez a legönreflexívebb írás a kötetben. A régi rendszer abszurditása, illetve az a végtelenül méltatlan maszatolás, amivel ezt az egészet még évtizedek távlatából sem sikerült társadalmilag (és egyénileg se nagyon) feldolgoznunk, az bizony megér egy-két(száz) ilyen novellát. Mementót kell állítani ennek a kollektív szerencsétlenkedésnek, bizony. És pont ilyet.

Macska nélkül

Na, ez nem ütött. Intuitívan talán egy picit, tudatosan nem. (Pedig ennek van a legjobb címe!)

Verdikt (ez már nem novellacím!)

Az, hogy sokhelyütt nem említettem negatívumot, nem jelenti azt, hogy minden epizód hibátlan lenne. Ugyanakkor részletezni ezt már felesleges, szubjektív szempontok ezek (lásd a Rómáról szóló prózát), többet árulna el rólam egy ilyen okfejtés, mint a könyvről, és most éppen nincs kedvem az egotriphez (ez meglepő lehet, hiszen az egész blog erről szól, hát a nevét erről kapta, az alapvető identitása abból áll, hogy magamról írok könyvkritika ürügyén itt, tehát ez egy egészen kivételes alkalom, becsüljétek meg!) A könyvet meg ajánlom mindenkinek, annak is, aki affinitást érez a posztmodern prózák iránt és annak is, aki nem, mert mond valamit. Hallgassátok meg.

7/10

(Ez itt ugyebár a szubjektív szempontjaim egy látszólag objektív skálán való leképzési folyamatának eredménye, s mint ilyen, teljesen szabadon ignorálható! Figyelem: ezen kötet “hétpertízsége” nem összevethető más kötetek “hétpertízségével”!)

#novelláskötet #novellák #könyvkritika #tejszínről #prózák #posztmodern

0 notes

konyvreflexiok · 6 years

Photo

Stephen King - Owen King - Csipkerózsikák

King ezúttal a másik fiával közösen alkotott, de én elsősorban a könyv műfaja miatt lettem izgatott: a Talizmánhoz és a Sárkány szeméhez hasonló mágikus realizmussal tarkított, horrorral fűszerezett fantasyt vártam... … és azt is kaptam! Mivel Kingék nagyon értenek a cselekményszövéshez, a sztori végig hozza azt a jellegzetes kingi hangulatot, amikor az alapvetően abszurd események realitására is különös figyelmet fordítanak a szerzők. A történet maga pedig épp elég extrát nyújt ahhoz, hogy ne jusson az egész az Under the Dome sorsára, aminél King nagyon erőlködött, de se egy valamirevaló karaktert, se egy emlékezetes szituációt nem sikerült összehoznia. Főleg az elején nagyon aggódtam, hogy nehogy egy lagymatag délutáni sorozat szintjét karcolgassuk itt (mint az említett Under the Dome tette, ami egyébként sorozatban még annál is gyengébb volt), de szerencsére nem így lett.

A könyvben megjelenő szereplők egytől egyig decensen megformáltak (a decens itt King szintjén értendő) - van, aki még jobban is - a cselekmény meg pont annyira ragad magával, hogy időnként tényleg boldog nosztalgiával emlékeztem egyéb King-művekre, figyelve, ahogyan a szerzők kíméletlen következetességgel végigvezetik az alapötlet minden egyes következményét. Ezt az aprólékosságot és kvázi-realitást mindig is nagyon szerettem, és ebben a tekintetben a fantasy-elemek ellenére sem a Talizmánra vagy a Sárkány szemére hasonlít, hanem inkább a “sima” kisvárosban játszódó műveire. Imádtam a “gubózás” folyamatának leírását és tudományos elemzését (ebből is kapunk bőven), és nagyon bejöttek azok az infómorzsák is, amiket arról kapunk folyamatosan, hogy a világ, és azon belül a hírcsatornák hogyan dolgozzák fel ezeket a feldolgozhatatlan eseményeket. Ezeken a pontokon a könyv társadalmi látleletként is szolgál, különös figyelmet fordítva a nők helyzetére (ebben King amúgyis nagy ász volt eddig is, lásd a Két Rose-t és a Dolorest példának).

A végére maradt egy kis hiányérzet: az eddig megemlített műveihez képest itt a konklúzió… nem adta. Kingre eddig nem volt jellemző az, hogy feltáratlanul, kidolgozatlanul hagyott volna mély koncepciókat, úgyhogy nem tudom igazán mire vélni, hogy pont a lényeg hiányzik. Amit az előző bekezdésben írtam, hogy kíméletlen következetességgel vezetik végig az összes következményt, az a végére sajnos elmúlik. Sokkal jobb lenne ez a könyv, hogyha a szerzők megtartották volna ezt a hozzáállást az utolsó oldalig.

A negatívumok sorában meg kell még azt is említenem, hogy a könyvből hiányzik az az igazi, megfoghatatlan varázs, ami mondjuk a Minden sötét, csillag sehol kisregényeiben és a 11/22/63-ban vévigvonult. Szándékosan a 2010-es évekből említettem ezeket, és nem például a Borzalmak városát hoztam fel, hiszen King bőven tett le az asztalra a saját bibliográfiáján belül is kiváló műveket a közelmúltban is. Ezt is oda lehet bőven sorolni a jobb művei közé, szó se róla, de nekem valami végig ott motoszkál a háttérben, én még vártam volna valami konkrétabbat, valami élőbbet a lezárástól.

7/10

Megjegyzések a fordításról

Szándékosan hagytam a pontszám utánra ezt a szekciót - ez már nem tartozik a kritikához szervesen, szóval akit nem érdekel, az csukja be az oldalt, de muszáj kicsit részletesebben belemennem abba, hogy a fordítás bőven hagy kívánnivalót maga után. Sajnos egyre gyakrabban kell ezt a szekciót hozzácsapnom a kritikáimhoz, amikor magyarra fordított könyveket olvasok...

Nick Cutter Mélység című könyvének magyar fordítása az iskolapéldája annak a jelenségnek, amikor a fordító minden egyes mondatnál meghagyja az angol szórendet, tükörfordítja a kifejezéseket, és bizony, pár kapitális hiba is bejátszik. Ezek közül néhányat külön elemeztem is (lásd a fenti linknél a “megjegyzések a fordításról” szekciót), és itt nem is ez a könyv a téma, úgyhogy erről csak annyit, hogy az a szöveg effektíve olvashatatlan volt számomra. A Csipkerózsikák nem volt az, de végigkísért az érzés, hogy valami nem stimmel. A Mélységbez képest sokkal jobb a helyzet: csak minden ötödik mondat (becsült átlagértékek következnek!) tartalmaz nyomokban anglicizmust. Csak minden harmincadik mondatban van tükörfordított kifejezés. Csak minden negyedik oldal után tűnik fel, hogy ilyen mondatszerkezeteket senki nem használ magyarul élőbeszédben. Illetve sajnos lehet, hogy mégis, sőt, egyre többen, egyre természetesebben beszélnek így... de ez külön poszt témája lehetne.

A Csipkerózsikák fordítása nem kimondottan rossz, csak süt belőle az időhiány (vagy rosszabb esetben a nemtörődömség és a lustaság, de ilyeneket nem feltételezek). Az a mondat, hogy "Az ébresztő hívások nem a specialitásom, de nem bánom, ha bekerül a tevékenységi körömbe." például a nyersfordítás fázisában egész jó. Csakhogy a végső formába öntés elmaradt, így ez a mondat az angol és a magyar nyelv közötti kietlen senkiföldjén megrekedve szomorkodik itt nekünk. Az a kétségbeejtő, hogy ezt mi a végső, kiadott verzióban olvassuk. "A telefonos ébresztés nem a szakterületem..." kezdődne helyesen, magyarul ugyanez a mondat, és ezzel két durva egyeztetési hibát is elkerülünk, a "specialitásról" nem is beszélve. Ami egyébként van, hogy indokolt lehet magyar mondatban, de itt szerintem nem az. Vagy nézzük ezt a részletet: "A képernyőn többszínű háromszögek, csillagok és tüzes gömbök zuhogtak lefelé..." Ez egészen magyarnak tűnik első pillantásra, és mivel szinte mindenhonnan hasonló mondatok ömlenek, már sokaknak fel sem tűnik, hogy magyarul ilyen esetben nem használunk többesszámot: "A képernyőn sok különböző színű háromszög, csillag és lángoló gömb zuhogott lefelé..." Ugye, mennyivel jobb? 2 percbe telt ezt a két mondatot kikeresnem, és percenként egy ilyet tutira találnék, de már nem érdemes. Senki ne értsen félre: ilyenkor én nem a fordítót szidom, meg nem fotelból osztom az észt, hiszen ha kapnék egy hónapot hétszáz oldalnyi szöveg lefordítására, akkor bevallom, hogy azonmód és kapásból elsírnám magam. Sőt, azt sem mondom, hogy a fenti mondatoknak csak az általam megadott verziói lehetnek a “jó” verziók, hiszen nem vagyok fordító, meg egyébként is lehet velem vitatkozni. Viszont naiv laikusként sokadszorra csalódtam az Európa Kiadóban, amennyiben volt egy olyan kósza elképzelésem, hogy van náluk lektor, szerkesztő, korrektor vagy csak szimplán... valaki, aki kiadás előtt elolvassa a szövegeket. Felületes átnézéssel is minimum a felét el lehetne kapni az ilyen magyartalan mondatoknak.

Utolsó példamondat: a könyvben az egyik szereplő fontolgatja az öngyilkosságot, illetve rádöbben, hogy nincs nála toll és papír a búcsúlevélhez:

“Ezen már nem tudott segíteni, de az okaira búcsúlevél nélkül sem lesz nehéz rájönni.”

Na, ezt is még magyarról magyarra kell fordítani. Merthogy valami olyasmi lenne a helyzetre illő fordítás, hogy “A toll és a papír ügyében már nem tehetett semmit, de az indokára búcsúlevél híján sem lesz nehéz rájönni” - Ismét egy egy az egyben tükörfordított kifejezés és a többesszámmal kapcsolatos problémák zavartak be.

Szomorú, hogy bár a Mélység egészen zagyva és néhol teljesen érthetetlen szintjét ugyan sikerült meghaladni, de a fordító a legtöbb esetben így is a legkisebb ellenállás irányába haladt - a kiadó pedig rá se hederített a végső szöveg minőségére…

#európa kiadó #stephen king #owen king #könyvkritika #fantasy #csipkerózsikák #gubózás

0 notes

konyvreflexiok · 6 years

Photo

Stephen King - Joe Hill - A magas fűben - Teljes gázzal

A magas fűben

A két kisregény (bár inkább novella) minősége hozza a megszokott kingi színvonalat, tehát családban marad a dolog, hahaha. Főleg a magas fűben egy nagyon tipikus, hovatovább már-már az önismétlés határán motorozó (figyelitek?) írás, amiben már meg is kérdezném, hogy mi a hozzáadott érték, amikor eszembe jut, hogy ezt ugye együtt írták a fiával.

Jó, vicceltem, ez nem magyarázat. Az én filozófiám egyébként is az, hogy a mű keletkezéstörténete legtöbbször nem releváns a mű színvonalának, tartalmának megítélése szempontjából, úgyhogy inkább mást mondok: bár a Kukorica gyermekei című novella nagyon hasonló ehhez, mégis azt mondom, hogy nem az alapkoncepció az igazán jelentős bravúrja ennek (és annak) a műnek, hanem az, hogy King (és Hill) rendszeresen pár soros, pár szavas, de maximálisan hatásos jellemrajzzal teremt teljesen reális szereplőket. Tehát nem a főszereplőkkel fizikai síkon történő borzalmas szörnyűségek (ez az apa-fia páros - ha ez még meglep bárkit - teljesen őrült) a legrosszabbak, nem is a metafizikai identitás-horror (igen, ilyen is van benne!) a legfélelmetesebb, hanem a két szereplő között végig meglévő, lebegő feszültség, ami bizonyos dolgok kimondatlanságából fakad… és legfőképpen ezért ráz meg a végén, ami történik, mert mindvégig kimondatlanok maradtak ezek a dolgok. Kingék összehozták azt az írói bravúrt, amikor egy ilyen hétköznapi szituációt ennyire fantasztikusan elvetemült eseménysorral összevetve is ez marad meg inkább az olvasóban. És ez megmarad. Sokáig.

Teljes gázzal

Ez egy picit gyengébb volt, nem volt annyira hatásos a jellemrajz, és talán egy kicsit szokatlan módon túlidealizált, túl hollywoodi volt az alapszituáció; jelesül, hogy egy a cselekmény szempontjából nagyon kényelmes egybeesésre épül az egész sztori tulajdonképpen. Ettől eltekintve körömrágatóan izgalmas és egy soktonnás kamion sodró lendületével (kacsintás!) engem is teljesen elsöpört, egyszerűen muszáj volt egymenetben végigolvasnom.

Amennyire viszont beszippantott közben, annál gyorsabban kezdett halványodni viszont, ebben nem volt annyi hozzáadott érték, mint vártam volna. A szerzők be is vallják, hogy ez egy Párbaj-utánérzés, annak mondhatjuk, hogy szinte tökéletes. De csak szinte, valami jellegzetesen kingi végig hiányzott belőle.

Az összkép nem átlagolt érték, hogy az első szegmens az nyolcas, a második meg hetes, de a könyvet is inkább hetesre veszem, mert azért többet vártam. A kötetet inkább ujjgyakorlatnak tudom értékelni, annak viszont kiváló - írjanak is még ők ketten sok-sok kötetet együtt, akár novellát, akár regényt, bármiket, csak írjanak!

7/10

#stephen king #joe hill #horror #novella #magas fű #teljes gázzal

0 notes

konyvreflexiok · 6 years

Photo

Nick Cutter - A falka

Spoilerek nèlkül ezt nem tudom, ès ilyet nem szoktam, de aki esetleg izgulni akar ezen a könyvön, az is nyugodtan olvasson tovább, mert… nem fog.

SPOILEREK (azèrt szóltam!)

Szóval rögtön itt is van ez a hisztèrikusan ironikusnak szánt alapötlet, hogyaszondja a fogyni vágyó publikumot nem kispályás szènhidrátcsökkentettett kakaós csigával, hanem laboratóriumban növesztett bèlfèrgekkel fogják meg… Amely aztán a legborzalmasabban trancsírozó, zsigerekben cuppogva tapicskoló jelenetek leírására alkalmas módon sül el a lehető legrosszabbul.

Ha eltekintünk attól, hogy ez a premissza már a nyolcvanas èvek közepèn is ciki lett volna, akkor el is èrkezünk a giccses megvalósítás mezejère. Merthogy Herzog… vagyishogy Cutter*, pardon, mèg egy újsághirdetèst is közöl, ami kiválóan alkalmas a szekunder szégyen kiváltására… jaj. De a lényeg persze sosem az alapötlet, a könyv lelke a hitelességben és a karakterekben lakozik… jaj.

Bővebben kifejtve: ajjaj… Pedig az alapszituáció ígéretes: cserkészfiúk rekednek egy szigeten ezzel a borzalmas féreggel, ami rövid úton eliminálja az egyetlen felnőttet a közelükben, és így, e szokatlan kihívás és a túlélésért vívott harc felborítja a közöttük lévő dinamikát - a Legyek Ura egy szörnnyel megspékelve! Hát mi lehet itt a gond, főleg akkor, ha mindez egy olyan író kezében van, aki előző könyvében a Mélység titkának és a Dolog című horrorklasszikust keresztezte!**

Van tehát nekünk egy cserkészcsapatunk, és hát… nagyjából a könyv harmadánál kezdtem latolgatni, hogy a Világ Legunalmasabban Megírt Cserkészcsapatainak Olimpiáján komoly éremeséllyel indulnának. De vegyük őket sorban: itt van Max, aki… kábé a normalitást óhajtaná képviselni, tehát eleve bukó, mert ilyen ember nincs, aki ennyire semmilyen. Vagy ha van, hát nagyon nem volt érdemes regényben szerepeltetni, és ezt akár írói bravúrnak is nevezhetném, de nem fogom. Newt (Newton, tehát nem úgy becenév ez, mint az Aliensben a kislányé, még csak az kéne, hogy ahhoz a filmhez bármilyen relációban köze legyen ennek a borzadálynak) egy kövér kisfiú, aki tudományos dolgokat olvas, és… kb. ennyi. Illetve az ő karaktere kapcsán felületesen belemegyünk egy kis értekezésbe az identitásról egy Facebook-alteregó kapcsán, amiből már majdnem lett valami, csak hát a szerző úgy döntött, hogy mindezt Max-szel beszéli meg szegény, akihez identitás-kérdésekkel fordulni nem a leghatékonyabb módszer, úgyhogy ez az egész téma szépen ki is fut a nagy semmibe.

Aztán ott van Ephraim, akit majdnem kifelejtettem (pedig két napja csuktam be a könyvet). Mondhatnám, hogy aki Maxnél semmilyenebb, az már csal. Mondom is. Meg azt is, hogy Ephraim csal. Merthogy így, két nap után semmit az égvilágon nem tudok a karakteréről felidézni. Na, ez… ez írói bravúr, ezt már el kell ismernem nekem is. Az pedig még inkább, hogy Cutter tudja ezt még fokozni is: most külön meg kellett néznem a könyvben, hogy ugye nem hagyok ki senkit, és felfedeztem, hogy itt volt még Kent is - aki még semmilyenebb! Ez már egészen elképesztő, nem is tudja ezt a teljesítményt sokáig fenntartani Nick, ugyanis Kent az első, aki megfertőződik és hamar a partvonalra kerül.

Shelleynek pedig muszáj külön bekezdést szentelnem, ugyanis rajta látszik az a kétségbeesett igyekezet, amivel a szerző próbált valami igazán érdekeset, és… borzongva mondom ki, valami őrületet csempészni ebbe az amúgy tényleg kétségbeejtően sivár képbe. Világos, hogy az inspiráció Patrick Hockstetter volt az AZ-ból… de úgy, mintha szerzőnk csak az 1990-es tévéváltozatot látta volna végig***, és a 2017-es filmből pedig csak részleteket. King Patrick Hockstetterrel teremtett valami egészen egyedit, és ezt próbálta N.C. egy az egyben átültetni, de nem viccelek: pontosan ugyanazt a “filozófiát” fejti ki a két karakter a róla szóló szegmensekben, hol belső monológban, hol jellemrajzban, és amikor ideértem az olvasásban, akkor azt gondoltam, hogy ennél még az is jobb, amikor olyan karakterekről ír Nick barátunk, akikre nem emlékszem. Mert rá emlékszem, és míg a többiekre csak erőtlen legyintéssel reagálok, Shelley miatt még külön haragszom is erre a könyvre. Hogy stílszerű legyek, Patrick Hockstetter nemhogy kiütéssel győz, hanem inkább belülről szétrágja Shelleyt, akinek utána megfürdik a zsigereiben.

Ezzel a fantasztikus átkötéssel el is érkeztünk a könyv egyetlen közepesnek mondható pontjához: a belső szervek külső szervekké konvertálásával foglalkozó jelenetek leírása igen érzékletes és plasztikus, amolyan becsületes iparosmunka szintjén. Esetenként az ember tényleg megpihen egy-két másodpercre, hogy oké, ez most betalált, ezt elképzeltem és… nem szép. Viszont mivel a fentebb kifejtettek alapján az egész mögül hiányzik a hozzáadott érték, még ezeknek a jeleneteknek sincs igazán súlya.

A kormány pedig gonosz, értem? A fertőzés megfékezése érdekében ugyanis beáldozzák a fiúkat, és minden életet a szigeten (Crew expendable, Nuke the site from orbit - csak nem bírta ki, hogy valahogy hozzátársítsa magát az Alienhez és az Alienshez... jhaaaj), viszont ezt nem ám okosan, finoman, fokozatosan tudjuk meg, illetve nem is egy hirtelen, kegyetlen fordulat részeként, hanem… a szigeten történő eseményeket utólagos interjúk jegyzőkönyvei szakítják meg, amelyekből a katonai beavatkozás és a férgek kifejlesztésének részleteit tudjuk meg. Meg is számoltam serényen, hogy ebből a kb. 10 közjátékból hányban szerepelt olyan információ, amivel feltétlenül kevesebb lett volna a könyv, illetve amit nem lehetett volna az imént említett finomsággal avagy hirtelenséggel közölni, és… az eredmény “majdnem egy”****.

Összefoglalva: az hótziher, hogy én több Nick Cuttert nem olvasok ebben az életben, és ha hozzájárultam ahhoz ezzel a kritikával (meg az előzővel), hogy legalább egy ember is hasonlóképpen döntsön, már megérte. Annyi jó könyv van a világon, foglalkozzatok inkább azokkal, de komolyan.

3/10

A fordításra azért megint kitérek picit, bár ezúttal jóval rövidebben: a Mélységben ugye szinte minden mondatba bele lehetett kötni (nehéz is volt kiválogatni a példákat, és megállni, hogy csak két hosszú karc legyen belőlük…), itt egy általános “ez így nem oké”-érzés vonul végig a szövegen, apró, de annál sűrűbben előforduló magyartalanságok formájában. Igazán nagy bakit nem is nagyon találtam, csak kettőt említenék meg, azokat is csak a bizarr mivoltuk okán.

Az egyik esetben egy címfordítás okozott gondot. “Gyönyörű városka ez, amolyan Anna a Zöld Oromból-hangulatúan kedves.” Ez a “hangulatúan” is zavaró, a “zöld orom” kifejezés viszont az Anne Shirley kalandjaihoz köthető művek közül csak egynek a címében szerepel, egy 2000-es rajzfilmet találtam “Anne: Utazás a Zöldormú házba” címmel. “Gyönyörű városka ez, ahol az Anne-sorozathoz hasonló a hangulat.”, vagy valami hasonló megoldás lett volna a jó. Már az is kriminális egyébként, hogy Anne helyett Anna lett...

A másik példában pedig arról volt éppen szó, hogy valaki háromszor “Véres Máriát” mond a t��kör előtt… és hát ezt nem is kell kommentálni.

* Azért remélem… vágjátok, hogy mi állt a tévesztés hátterében.

** Bár ne tette volna…

*** Bár ezzel megölöm a viccet, de ha valaki esetleg nem látta, azt megkímélem: az említett karakter meg sem jelenik benne (hozzáteszem, jobb is).

**** Lásd még: Monty Python vonatszámlálós jelenet - https://www.youtube.com/watch?v=Bl91fdJQMFE

#nick #cutter #mélység #falka #könyvkritika #könyvreflexió #irodalom #horror #cserkészcsapat #féreg #borzalom

1 note · View note

konyvreflexiok · 6 years

Photo

Raphael Honigstein - Újra a csúcson!

Mottó: Képzeljetek ide most egy idézetet Gary Linekertől. Megvan? Köszönöm.

Nemsokára kezdődik a 2018-as VB, és már szerintem az eddigi focitémájú könyvekről szóló értékeléseimből is kiderült, hogy germániás vagyok (például itt, és persze a Trollfoci könyv értékelésében is), de nyitásként most is sietek leszögezni, hogy az első emlékeim a Matthäus-Klinsmann-Völler fémjelezte 1990-es mannschaftról nagyon kedvesek számomra. Ki is tartottam a csapat mellett az 1994-es és 1998-as borzalmas csalódások idején is, és tudtam, hogy vissza fog térni a régi fényéhez a válogatott majd valamikor.

Amikor 2006-ban Lahm Costa Rica ellen kilőtte a bal felsőt tizenhatról, belémhasított az érzés, hogy ez az, erre vártunk, itt az új generáció, aki mindent meg fog nyerni. Valóban akkor kezdődött ez a korszak, de akkor még sok-sok miunka volt hátra addig, amíg végül a hosszabbításban Schürrle középreadása után Götze bevágta a bal sarokba.

Három tényezőben állapítja meg a könyv a német válogatott 2014-es sikerének okát:

1. Klinsmann reformjai (plusz Löw csatlakozása a stábhoz)

Klinsmann természetesen, mint a kedvenc német válogatottam kedvenc tagja nagy kedvencem volt mindig is, és edzőként is kedvencem maradt (mondtam már, hogy ő a kedvenc játékosom?). Főleg azért üvöltöttem fel lelkesen 2006-ban, mert azt láttam, hogy a német válogatott végre túllépett az 1998-as, 2000-es és 2004-es erőlködő, visszahúzódó, elavult szenvedésen (főleg 2000-ben volt rossz nézni, pedig ott nem volt rossz a csapat “emberanyaga”, még Thomas Hässlert is reaktiválták… (sírok)).

2006 egyébként már az elején egy nonpluszultrának tűnt: hazai pályán, Klinsmannal, pont 16 évvel az 1990-es siker után (ugye 74 és 90 között is pont 16 év volt, és ott meg ugye a 74-es győztes csapat kulcsfigurája, Beckenbauer ült a padon), és az új tehetségekkel (a már említett Lahm mellett akkor debütált Schweini és Poldi) tényleg úgy éreztem, hogy az nem lehet, hogy itt nem győzelemmel távoznak a srácok… aztán az elődöntőben jött Grosso és Del Piero a 119. és a 120. percben… nem sokon múlt, de sajnos német válogatottakra egyáltalán nem jellemző módon összeomlás volt, na, nincs mit szépíteni ezen.

A könyv remekül háttérelemzi azt, hogy a bukás okai alapvetően abban keresendőek, hogy Klinsmann elképzeléseit még nem tudta kiforrott formában alkalmazni, illetve hogy a válogatottra még mindig nagy hatással volt a 2002-es mentalitás, tehát összegezve nem volt még itt az idő. Klinsmann viszont elindított valamit, Bierhoff is ekkortájt csatlakozott a stábhoz (ennek lesz még jelentősége), és a csapat is kezdett azért összekovácsolódni.

Talán a legfőbb érdeme Klinsmannak az volt, hogy leszámolt azzal a nézettel, hogy vannak egyenlőbbek a csapaton belül. Nem volt többé Matthäus-Effenberg-Kahn szintű játékos, aki mindig, minden körülmények között biztos ember volt, aki mindig az irányító-főnök szerepében volt, alapvetően azért, mert ő az, aki (Matthäus és Klinsmann között például óriási ellentétek feszültek, mondtak ők mindent egymásra (főleg Matthäus), én meg, mint egyszeri szurkoló csak pislogtam, mivel én mindkettejüket óriási zseninek tartottam és abszolút nem értettem, hogy mi van).

Kahnt például Lehmannal versenyeztette Klinsmann folyamatosan 2006-ban, pedig Kahn 2002-ben hihetetlen teljesítmény tett le az asztalra azzal, hogy konkrétan az ő hátán jutott el a VB-döntőig a csapat. A múlt azonban a múlt, a válogatott mezt mindig a pillanatnyi teljesítménnyel kellett kiérdemelni. Az 1982-es válogatott például azért prosztósodott el annyira, mert a “nagyemberek” csapata volt, akik pusztán azért várták el a győzelmet minden meccsen, mert ők azok, akik. Nyilvánvaló volt ez az attitűd a például Schumacher-Batiston incidensnél is (ehhhhhhh… ez borzasztóan fájó pont nekem, hogy egy német kapus volt képes ilyesmire, dehát ez szintén azt jelzi, hogy a nagyember-kultusz nem csak a csapatot és egyénileg a játékosokat, hanem a szurkolókat is megfertőzte. Retroaktívan! Még most is nehéz elengedni néha, de már fejlődök…).

Honigstein kitér az utánpótlásnevelésben és tehetségkutatásban alkalmazott új alapelvekre is. A 2008-as 2010-es gárda például már masszívan arra a Poldira, Schweinire, Özilre, Khedirára és Kroosra épült, akiket a régi rendszerben fel sem fedeztek volna. Már a kilencvenes évek végén elindult egy olyan törekvés, ami arra irányult, hogy megtalálják és kineveljék a 2010-es vagy 2014-es világajnokcsapatot. Visszatekintve tudjuk már, hogy 2010-ben nem sikerült, de már 2008-ban is azt a rendkívül látványos, fantasztikusan dinamikus támadójátékot játszották Löw alatt a fiúk, ami végülis sikerre vezetett 2014-ben.

2. A Footbonaut

Klinsmannál az egyéni képességek fejlesztésén is hatalmas hangsúly volt. Az erőnlét és a technika az a két alappillér, amire ezt a csapatjátékot építeni lehet. Ehhez meg kellett találni azt a motivációs erőt, amivel minden játékost meg lehet fogni, és olyan mentalitást lehet bennük kialakítani, hogy saját maguk maradjanak ott pluszban edzések után és képezzék magukat egyre tovább és tovább.

Ehhez a modern technika és a gamifikáció adott egy friss löketet, amikor a Footbonaut nevű tréningeszköz feltalálója bemutatta Bierhoffnak a gépet a kétezres évek közepén. A lényege, hogy egy szerkezet különböző magasságú és erősségű labdákat adagol, majd felvillant egy célterületet, ahová minél gyorsabban el kell juttatni a labdát. Ez ideális 15 perces, de akár órákon át tartó edzésre is, így mind az erőnlét, mind a technika fejlődik, s mindez egy egészséges, belső versenyzési szituációt is teremt, mivel a gép összegzi és vezeti a pontokat. Ideális tehát a videojátékokon nevelkedett generáció motiválására. Főleg Kroosról mondják, hogy ő volt az, aki a legtöbbet gyakorolt a géppel, fanatikusan újra és újra, egyre hosszabb edzésprogramokat teljesítve. Nem is véletlenül olyan a rúgótechnikája, amilyen…

Götze pedig tipikusan a Footbonaut gyakorlataira emlékeztető mozdulattal lőtte be ballal a bal sarokba azt a bizonyos trófeát érő gólt: egy érintés a labdaátvételhez, és utánal minél gyorsabban, lehetőleg egy mozdulattal a célterületre továbbítani a labdát.

3. A csapategység

Bierhoff, az 1996-os EB hőse úgy látszik, nem csak játékosként, hanem a válogatott háttérembereként is kompetens volt abban, hogy a csapat ügyeit intézze. Brazíliában például egy olyan szállást szerzett a srácoknak, ami a lehető legjobban segítette a csapategység erősödését. Az a bungalókból álló terület pontosan úgy volt kialakítva, hogy a klikkesedést megakadályozva olyan közös elfoglaltságokat adjon a csapatnak, amelyben “mindenki mindenkivel” interakcióba került. A Honigstein által összeszedett beszámolók alapján a csapat mindig várta, hogy a lejátszott meccsek után visszamehessen a szállásra, és ez azért valljuk meg, elég ritka az ilyen nagy tornákon.

Az első pontra visszautalva: 2010-ben, 12-ben és 14-ben is még vissza-visszatértek a régi reflexeim, hogy legfőképp Schweinsteigert szerettem volna az új Matthäusként és az új Ballack-ként látni. Hogy ő az a tűzoszlop a pálya közepén, az irányító aki összefogja őket, hogy mindig az ő szava dönt, és az ő lelkesedése az, amin áll vagy bukik az egész csapat hangulata… de aztán azt vettem észre, hogy a fókuszpont állandóan változik. Lahm nyugalma átragadt a társakra. Podolski ha elvigyorodott, ott +50 morált és motivációt kapott 20 méteres körzetben minden fehérmezes. Kroos mindenkivel hatékonyan össze tudott játszani. Felrémlik Thomas Müller, ahogy a tizenhatoson belül a kapura egészen elképesztően veszélyes helyzeteket kialakítva csetlik-botlik, és úgy röhögcsél egy VB-n a kieséses szakaszban, mint egy iskolaudvaron a második óra előtti szünetben egyérintőt játszó nyolcéves gyerekcsoport.

Ekkor döbbentem rá, hogy amit Klinsmann elkezdett, Löw folytatta, és Bierhoff az apró háttértrükkjeivel folyamatosan erősíti: ez már nem egy három-négy emberre épülő gépezet, mint a nyolcvanas-kilencvenes években. Ez egy nagybetűs CSAPAT. Itt mindenki odateszi magát és mindenki segíti a többieket. És mi másban is csúcsosodhatott volna ki ez, mint a brazilok elleni 7-1 gólszerzőinek névsorában (amíg élek, én ezt bármikor fel fogom tudni sorolni): Müller, Klose, Kroos, Kroos, Khedira, Schürrle, Schürrle. Abban az önzetlen, végletekig kijátszott passzjátékban, abban a 4 percben, amikor Kroos kettőt, Khedira egyet vágott a legnagyobb könnyedséggel a teljesen szétesett brazil válogatottnak. Itt senkinek nincs kultusza és mindenki zseni: jelesül, hogy egy hatodik játékos lőtte a győztes gólt az argentinoknak a döntőben.

Huhh, ha a német válogatott a téma, akkor én oldalakat és oldalakat vagyok képes teleírni az élményeimmel és a meglátásaimmal, úgyhogy be is fejezem lassan ezt az értékelést, méghozzá azzal, hogy - meglepetés! - a következő bekezdés a könyvről fog szólni.

A szerző tetszetős keretet választott a könyv narratív ívének a felépítéséhez: elindulunk a kilencvenes évek és a korai kétezres évek sikertelenségétől és alapvető hibás beidegződéseitől (bezony, egy EB-győzelem és egy VB-ezüst sikertelenségnek számít arrafelé…) Klinsmann és Löw újításain át eljutunk az utánpótlásnevelés és a tehetségek felfedezésére kialakított új rendszer bemutatásáig. Közben a Brazil VB meccseinek egyenkénti visszaidézése és elemzése szolgáltat folyamatos kontrasztot az egyes fejezetekhez. Ez okos és működik. Ami kevésbé működött, az az utánpótlásnevelés és a tehetségek felfedezésére kiépített rendszer ismertetése (ez feleslegesen elnyújtott és tankönyvszerű lett), illetve kicsit túlerőltette Honistein helyenként a “legyen benne minél több ember” alapelvet, ugyanis legalább 4-5 érdektelen interjúval találkoztam, ahol a megszólalókat nyugodt szívvel ki lehetett volna hagyin, hiszen nem igazán tudtak értékes tartalommal hozzájárulni a műhöz.

Ezekkel indoklom tehát a pontlevontást, ám ezt belekalkulálva is bőven ajánlom minden hozzám hasonló fanatikus németválogatott-rajongónak. És hogy mik az esélyeink 2018-ra? Most kezdjek el aggódni azon, hogy vajon eleget gyakorolt-e mindenki a Footbonautban? Hogy Bierhoffnak Oroszországban is sikerült-e pont megfelelő bungalókat szereznie? Hogy Löw és a stáb meg tudja-e továbbra is akadályozni a “nagyemberek” kialakulását a csapaton belül? Nem aggódom ezeken.

Egyszeűen csak tudom, hogy idén a VB-k történetének első címvédését fogjuk látni. Egy szurkoló tudja és kész.*

8/10

* 1994-ben is tudtam. 1996-ban is, 1998-ban is, stb. 1990 óta minden világverseny előtt tudtam, hogy a németek fognak nyerni, úgyhogy én már csak tudom.

2 notes · View notes

konyvreflexiok · 7 years

Photo

Nick Cutter - Mélység

Apró spoilerek!

Kezdjük azzal, hogy eltávolítjuk az elefántot a szobából: szürreális élmény volt ezt a könyvet - ebben a fordításban - olvasni. Végig úgy éreztem, hogy bár magyar szavakból állnak a mondatok, a szöveg maga mégsem magyarul van. Az értékelés végén lesz egy szekció a részletekről, itt legyen elég annyi, hogy két hosszú karcot is ihletett ez a mű, amelyeket aztán beküldtem a Fordítási hibák, amelyektől égnek áll a hajad címet viselő zónába - és még csak nem is ordas nagy melléfogások és szarvashibák miatt, hanem a szöveg általános állapota volt szinte olvashatatlan. Amikor az ember oldalanként kétszer fut bele igen kemény anglicizmusokba, illetve háromszor áll meg, hogy kibogozza a szórendet és az egyeztetést… az tényleg nem normális. Az értékelés után a csillagnál* találkozunk és mondom a (spoilermentes!) példamondatokat.

Az értékelést megpróbálom függetleníteni ettől - persze 100%-osan nem lehet, de ez egy érdekes kihívás, amennyiben azzal szembesültem most, hogy mivel a könyv stílusára csak egy igen homályos üvegen átnézve tudok következtetni, ezért a végső pontszám majd a történetvezetésnek, a karakterek kidolgozottságának, a kreatív elemek meglétének avagy hiányának, és a felhasznált írói eszközöknek fog szólni. Na, nézzük.

Kezdem a végéről: az összhatás az pont a közepesnél kicsit jobb lett, csakúgy, mint Schatzingtól a Raj esetében - az összehasonlítás nagyon jól adja magát. Ahogy abban az értékelésben írtam, ez az az bizonyos “háromcsillagos” könyvtípus, ami sodor, és magával visz, de már pár nap múlva sem emlékszel belőle semmire. A Mélység esetében azonban még ennél is egy vonással lejjebb sikerült csak lőni - tragikus módon ez pont annak köszönhető, hogy ez a könyv több akart lenni, mint egy tucat “háromcsillagos” a polcon. Ő Stephen King és John Carpenter keveréke akart lenni - mondjuk az AZ című könyvet és a Dolog című filmet (Carpenter, 1982) ha összekeverjük a Mélység titkával (Cameron, 1989), akkor kb. ezt a könyvet kapjuk.

A szereplők szánalmasak a könyvben, mármint kidolgozottsági színvonal szempontjából. Egyedül a főhősről tudunk meg a múltjából részleteket, de ezek a részletek kevés kivétellel mind ugyanarról szólnak: bizonyos gyermekkori félelmekről, amiknek tematikusan kevés relevanciája van az eseményekre nézve, tehát eleve unalmasak, de ráadásul Cutter még a végtelenségig el is húzza és ismételgeti is ezeket. Természetesen az ismeretlen erő, ami megtámadja a vízalatti bázist, valamiféle telepatikus képességekkel is bír, úgyhogy mindenféle víziót kelt a karakterekben, amik persze sokszor az ilyen gyermekkori félelmekkel vannak összefüggésben. Eleve lusta megoldásnak tartom, amikor bizonyos események csak a szereplők fejében történnek meg, ugyanis lehetőséget ad arra az írónak, hogy nagyon vad képeket fessen le, és aztán bármikor visszatáncolhasson, hogy “Haha, igazából ez nem történt ám meg!”... A trancsírozós jeleneteket ki kell érdemelni (lásd: AZ és a Dolog), nem lehet ilyen olcsó megoldásokkal élni, mert az egyenes út a “háromcsillagosság” felé.

Szóval van nekünk egy maroknyi érdektelen szereplőnk, egy írói szemponból kényelmes természetű fenyegetés (nincsenek igazán kidolgozott szabályok, víziók és egyéb baromságok is játszanak), és van egy alapsztorink, ami egy a Földön elszaporodott betegségről szól, amelyre a gyógyírt keresvén a Mariana-árok legeslegmélyére épített bázison tevékenykednek tudósok. Ez érdekes is lehetne addig a pontig, amíg a szerző el nem kezdi ontani a horrorkliséket, ahogy a csövön kifér. A főszereplő állandóan vissza-visszatér egy gyermekkori félelméhez, és szinte minden eseményt azon keresztül interpretál - ez gyorsan unalmassá válik. Aztán talál egy hangfájlokból álló naplót, amin egy tudós megőrülését kísérhetjük figyelemmel, és az alaphelyzet igen hamar kialakul: a könyv egynegyedétől kezdve már csak a menekülés a fő cél. Ami persze érthető, és be is lehetne mindezt tudni egy nagyon feszes és nagyon fókuszált struktúrának, de sajnos nem sikerül egyben tartani a szálakat még így sem - feszes és fókuszált helyett inkább szétfolyó és kusza lesz a végeredmény.

Az összértéket tehát az húzza a két és fél csillag tartományába, hogy nincs egy megfogható, értelmes origója ennek az egésznek: a főszereplő klisés és unalmas, a tudósoknak nincs is karaktere. Luke bátyja, Clayton egy érdekes szemétláda-karakter lehetne, ha nem érezne kényszert a könyv egyik pontján Cutter arra, hogy megmagyarázza azt, hogy miért ilyen… és mivel az úgy sikerül, ahogy, természetesen azonnal agyoncsapja az egészet. A trancsírozós részek között vannak egyébként jó és kreatív ötletek, párszor tényleg azt éreztem, hogy a szerző legalább ezekben jó, hogy ezeket érzékletesen ecseteli - de a könyvön ez sem segített sokat, mivel olyan szereplőkkel történnek ezek a zsigeri szinten iszonyatos események, akiknek a sorsáért egy lyukas garast sem adnék. Sosem gondoltam volna, hogy egy horrorkönyvben valaha rezignáltan fogom olvasni, ahogy valakinek a bőre alól méhek kelnek ki. Pedig szörnyű és borzasztó, és rátapint az én zsigeri félelmemre is, amennyiben mindennemű méhtől és darázstól én bizony tartok (jópár lépés távolságot), szóval ez is igen szürreális élmény volt. A könyv konklúziójáig jutva pedig szintén arcom sem rezdült - már a könyvben ábrázolt emberiség sorsa sem tudott valahogy érdekelni.

Tovább akart nyújtózkodni ez a könyv, mint ameddig az írójának a tehetsége elért, és ez egy intő példa: nyilván a stíluson és a karakterek kidolgozottságán múlt, hogy ebből a sztoriból nem lett orbitális, Dolog-szintű klasszikus. A csúcsra tört volna, ami persze becsülendő, de annál nagyobbat bukott - a fordítás meg majdnem tett róla, hogy elérje a Mariana-árok mélységeit ez az egész…

5/10

Megjegyzések a fordításról:

* Kicsit korrigálva és egybegyúrva a két említett karc szövegét, íme a példamondatok, amikkel különösen sokat vergődtem (igen, ez a szekció hosszabb lesz, mint maga az értékelés :-) ):

Egy harmadik személyről tesz megjegyzést az egyik szereplő:

„Valakinek átkozottul tennie kellene valamit ezzel a szegény fickóval, nem gondolja?”

Engem alapvetően zavar ez a tükörfordítás, az angol mondatszerkezetet teljesen felesleges megtartani, egyébként pedig amikor egy fordító párbeszédet fordít, akkor érdemes elgondolkodni, hogy élőbeszédben ugyanezt a jelentéstartalmat magyarul hogyan mondjuk. Illetve nem ártana a végeredményként megszült mondatot félhangosan, csak úgy magunknak kimondani. Kimondható, életszerű, érthető egyáltalán? Sokszor már itt kibuknának a legnagyobb magyartalanságok. Ez a fázis itt nyilvánvalóan elmaradt.

Én javasolnám inkább az „Igazán csinálni kéne már valamit ezzel a szegény fickóval” verziót, ugyanis a „… don't you think?” a mondat végén csak udvariassági fordulat, nem illik egy magyar mondatba. Az „Igazán csinálni kéne már valamit ezzel a szegény fickóval, nem?” verzió talán a legjobb, amit hirtelen ki tudok találni. Bár ezzel kicsit elvettem az „átkozottul” élét, még ezzel együtt is jobb és élőbb szerintem ez így.

Kicsit később a főhőst egy hajóra szólítja a cselekmény, és emígyen invitálják őt:

„A hálófülkéje ott van lent – mondta Bathgate. – Miért nem rendezkedik be?”

Jaj, ez a másik, amikor a „Why don't you…?” mondatkezdést kapásból bevágja a fordító a tükörbe és kijön ez az esetlen, egyáltalán nem reális, suta „Miért nem…?” fordulat. Ilyet nem mondunk magyarul (ha mondunk is, akkor is csak az angol hatására szerintem, vagy konkrét számonkérés töltetével: “Miért nem hívtál fel?”, ez teljesen más eset, mint a kedélyes invitálás!). Itt inkább: „Lent van a hálófülkéje – mondta Bathgate. – Rendezkedjen csak be!” lett volna a jó megoldás, hiszen inkább felszólítás adódik magyarul a szituációban. Csak sajnos a szituációról és az abból adódó magyar mondatok megfogalmazásáról egyáltalán nem gondolkodott el a fordító. Később sem.

A könyv elején egy hajó legénységéről olvasunk belső monológot, és Luke (a főszereplő) fejében a következő mondat fogalmazódik meg:

„Ki a franc visel terepszínt az óceánon?”

Már megint egy lassan meghonosodó szerkezet az előző „Miért nem…?” után. Ez a „Who does X?” típusú mondat ez sajnos rendre elhangzik tükörfordítva filmekben és egyéb műsorokban. Magyarul a magam részéről a „Ki az a barom, aki terepszínű ruhában jön hajózni?” megoldást preferálom a fenti esetben - és persze a többi esetben is, ezt nem szabad így meghagyni.

Luke hirtelen nagyon megharagszik a bátyjára (ez visszatérő momentum egyébként):

„Dühfátyol boruld Luke-ra, ahogy visszatekert az időben, mikor kistestvérként bekopogtatott a bátyja alagsori laborjába.”

Ez inkább stilisztikai kérdés, de dühfátyol mint olyan, nem létezik. Olyan viszont lehetséges, hogy valakire fátyolként borul a düh. Bár nem egy túlságosan épkézláb kép, talán ez jobban megfelel annak a jelentéstartalomnak, amit az eredeti ki szeretett volna fejezni. Továbbá „visszatekert az időben, mikor…” – a későbbi mondatokban egy konkrét eset kerül említésre, szóval ez így igen zavaros.

Tehát: „Fátyolként borult a düh Luke-ra, ahogy visszagondolt arra az esetre / visszatekerte az időt addig az esetig, amikor kistestvérként bekopogtatott a bátyja laborjába az alagsorban.”

Engem ez az „alagsori labor” is zavart, próbáltam ezt is javítani.

Pár oldallal később így kezdődik egy szövegrész:

"A zümmögés.

Ez volt az első, amit hallott."

Kikészít ez a „szószerintiség”… Inkább „A zümmögést hallotta meg először.”, nyugodtan megismételhető, még hangsúlyt is ad neki. De legalább az „Ezt / Azt hallotta meg először.” megoldásig el kellett volna jutni…

Kicsit később egy tudós (név szerint Westlake) feljegyzéseit hangfájlok formájában találják meg egy számítógépen. Luke (a főszereplő) kételkedik abban, hogy a tudós igazat mondana rajtuk, és inkább arra tippel, hogy az illető megőrült:

„Ezek a fájlok nem voltak mások, mint növekvő őrületének manifesztációi – elképzelte az egész átkozott dolgot.” [Itt a folyamatra gondol, ahogyan a tudós megőrült.]

Ezek a karakterek nem mások, mint a növekvő frusztrációm manifesztációi. Jhaaaj…

Szóval: egy lehetőséget fontolgatunk ebben a mondatban, tehát „Ezek a fájlok talán Westlake / a tudós növekvő őrületének manifesztációi – Luke már el is képzelte / látta is maga előtt az egész átkozott / istenverte folyamatot.”

Nem vagyok fordító, nem találtam az átkozottnál meg az istenverténél jobbat hirtelen; a lényeg, hogy az alanyokat érdemes kitenni a tagmondatokban újra. Nem értem, miért húzódoznak a fordítók mostanában ettől (nem ez az egyetlen könyv, amiben ilyeneket veszek észre), sokkal élőbb, határozottabb és könnyebben értelmezhető lesz úgy a szöveg. Ebben a mondatban nem is csak stíluselem lenne, hanem kimondottan szükség van arra, hogy nevesítsük a cselekvő személyeket, hiszen akinek az őrületének a manifesztációi ezek a hangfájlok, az nem ugyanaz, mint aki elképzeli az egész átkozott eseménysort. Értitek, na.

Pár oldalt lapoztam, és ebbe a mondatba futottam bele:

„Abby órákat töltött az élelmiszerboltban a bébiételek címkéinek olvasásával és az organikus termékek kiválasztásával.”

Nincs kedvem perceket tölteni azzal, hogy legépeljem, miért nem szeretem ezt a szerkezetet. Inkább mondom a szerintem jobb megoldást: „Abby általában órákig olvasta a bébiételek címkéjét, és hosszasan válogatott a biotermékek között az élelmiszerboltban.”

A „bébiételek címkéi” szerkezet árulkodik a legszembetűnőbben arról, hogy semmit nem „magyarított” a fordító a mondaton, itt a címkét már nem kell többesszámban szerepeltetni. Az organikusról már nem is beszélve.

A regény második felében egy tengeralatti állomáson zajlik a cselekmény. Az egyik szereplőről megjegyzik egy ponton, hogy „Túl sok ideje van már itt lenn.”. Idegesít ez a „túl sok ideje”, inkább a „túl régóta” kifejezést szoktuk használni élőbeszédben.

Később a főszereplő talál egy lyukszerű jelenséget, a bátyja pedig rászól:

„- Ne nézd közvetlenül!”

Gondolom „Don't look at it directly!” lehetett az eredeti, és inkább „Ne nézz rá!”, vagy „Ne nézz egyenesen a lyukba!” lett volna az épkézláb megoldás. Kicsit zsörtölődve a „Ne nézz közvetlenül rá!” megoldást is elfogadtam volna, és akkor fel sem tűnik…

Egy borzalmas baleset áldozatára emlékszik vissza az egyik szereplő:

„Csapszegek vagy valami más feltépte az arcát. Beleláttam a fejébe, ahova senkinek nem kellene,”

Jajj… mármint tartalmilag és fordításilag is jajj. Kiborít ez a két mondat. „Csapszegek, vagy talán más alkatrészek tépték fel az arcát. Beleláttam a fejébe, oda, ahová senkinek sem szabadna belátnia.”

Így talán jobb. Az egyeztetési hiba szörnyű, a kellene-szabadna tévesztés pedig rendszeres, kontextusban kellene (és szabadna is ám!) kezelni a „should” szót.

Ugyanennek a balesetnek az áldozatáról, Eldredről van még mindig szó. A sztorit mesélő szereplő álmaiban időnként még felbukkan az illető:

„Persze keserédes álmok voltak, mert a tudatalattim egy darabja tisztában volt vele, hogy van egy krémszínű sírkő Eldred szülővárosában, rávésve a nevével.”

„Rávésve a nevével”… zokogok. „… amire rávésték a nevét.” lenne a helyes befejezése ennek a mondatnak, de nem ez vele az egyetlen probléma.

A „legjobbat” hagytam utolsó előttinek (mert az utolsó majd tematikailag fog passzolni a poszt lezárásához): a főszereplő itt éppen egy heves tirádában osztja ki a bátyját, felhívva a figyelmét arra, hogy ezt a bizonyos jelenséget (amire nem szabad közvetlenül ránézni) nem tudja azzal megoldani, hogy elfedi egy poszterrel:

„Clay, itt gyűjtögeted a télirevalót, mint egy mókus, és azt gondolod, hogyha felakasztasz egy posztert valami kurva hatalmasra mint ez – ujjával a fal felé döfött – , majd baromira csinál valamit!”

Ez a „csinál valamit” ez abszolút magyartalan és nagyon csúnya megoldás, az ujjdöfés utáni drámai visszautalás miatt pedig még látványosabb halált hal a mondat. Az élőbeszéd abszolút nem volt itt szempont. A következőt tudnám javasolni helyette: „… és nevetséges az a gondolat, hogy ha felakasztasz egy posztert egy ilyen kurva nagy dologra, mint ez – ujjjával a fal felé döfött – akkor azzal megoldod a helyzetet / bármit is javítasz a helyzeten!”

Az utolsó példához nem adok kontextust, mert nagy spoiler lenne – és egyébként is érthető magában, hogy mi a gond vele:

„Az elválások elkerülhetetlenek.”

Sajnálatos, ámde gyakori fordítói hanyagság, amikor az általános megállapításokat kifejező mondatokban meghagyják a többesszámú alakokat. Nem véletlen viszont, hogy ezt a példát hagytam utoljára: „A búcsú elkerülhetetlen.” Bár lapozgatok még, és lenne még mit idézni, azért most már megálljt parancsolok magamnak. A probléma súlyosságát egyébként kitűnően jellemzi az a tény, hogy a karcokhoz az anyagot a céltalan lapozgatás módszerével találtam meg - úgy kellett leállítanom magam a legvégén, hogy na, most már elég lesz, pedig találtam volna még bőven.... Apróságok, de amikor oldalanként három ilyenbe fut bele az ember, – drámaian a könyv felé döfött – az baromira csinál valamit az elmeállapotommal. Tessék, már fogalmazni és egyeztetni se tudok magyarul. Miért nem hagyom inkább abba ennek az értékelésnek az írását?

#nick cutter #mélység #könyvkritika #könyvreflexiók #moly #fordítási #hibák #leiterjakab #same in english #horror #könyvtár #értékelés #anglicizmus

0 notes

konyvreflexiok · 7 years

Photo

Gemma - 16 sci-fi novella

SPOILEREK! (... de csak a rend kedvéért említem meg, ne riasszon el senkit: inkább nyersz vele, ha inkább az értékeléseket olvasod a novellák helyett!)

Horváth Sándor: Az elveszett titok

Borzalmasan vontatott, de végül csak elrétestésztázza magát az utolsó mondatig, ahol világossá válik, hogy erre az egyetlenegy poénra épült az egész. Szép az ötlet, hogy milyen sokféle, máig ismeretlen tudás lehetett felhalmozva Alexandriában, de az eredmény így nagyon fárasztó lett.

Puskás Imre: A pók

Az alcím aszongya, hogy “Groteszt a retrográd evolúcióról”. Ez kicsit megragadta a figyelmemet, fel is rázott a kábulatból, amit az első novella idézett elő. Miután végeztem ezzel a novellával, kikerekedett szemekkel bámultam, hogy ez most mi. Egy darabig még vicces, amikor kontextus nélküli eseményekről olvas az ember, de ha igazán maradandó novellákra gondolok, akkor mindig meg tudom válaszolni, hogy a főhősök mit miért tettek bennük. Itt nincs kontextus, és nem értjük, hogy egy űrhajóval érkező embercsoport miért akar elkapni pókszerű lényeket egy idegen bolygón. Annyit tudunk, hogy ezek megjelennek időnként az űrhajó körül, de hogy miért fontos annyira ez a bolygó, és miért utasítja az embereket a “Komputer” arra, hogy kimenjenek az űrhajóból és felderítsék azt… az homályban marad.

Ja, a “retrográd evolúció” arra jelenetre utal, amikor összefonva kezüket-lábukat a főszereplők azt kívánják imitálni, hogy ők is egy pók. Itt válik még a saját kis mikrokozmoszában is logikátlanná a novella. Merthogy arra gondolnak, hogy így lehet elkapni őket - de ez nincs megindokolva, hogy ezt így miből meg hogyan következtették ki. Sebaj, nézzük az eredményt: az összefonódott embertömeg valóban előcsalja a pókokat, és azok közül az egyik feláll egy kis dombra és gesztikulálni kezd. Erre megszületik a következtetés a főhős agyában: “ezeket nem lehet elkapni” - és itt dobta le az agyam az ékszíjat. Szinte kommentálhatatlan ez a fordulat. Miért nem lehet elkapni? Mi volt az eredeti terv az elkapásra a pókiimitáció létrehozásán kívül? Ezt miért tette hirtelen lehetetlenné az egyikük gesztikulálása? MIVAN???

És igen, szánok még egy harmadik bekezdést a novellára: a “Groteszk a retrográd evolúcióról” kifejezést ugyanis muszáj dekonstruálnom. Szóval groteszk azért, mert az ugye milyen örkényi már, hogy egy csapat ember összefonja kezét-lábát, leguggolva és mindenféle egyéb vicces bohóságokat művelve póknak akarja láttatni magát (nem, egyáltalán nem örkényi, legalábbis ÍGY biztos nem). A retrográd evolúció pedig ott kerül képbe, hogy az ember (ráadásul igen elmés módon: több ember!) újra pók lett, mert az evolúcióelmélet szerint ugye az ember a pókokból… #miafrancotolvasok.

Azért egy negyedik bekezdés még dukál az utolsó mondatnak: a végepoén az, hogy gyorsan visszarohannak az űrhajóba, miután ugye kiderült, hogy nem lehet elkapni őket (ki ám, de még hogy!!!), elstartolnak gyorsan, és… egy pókhálóba érkeznek. És akkor most tessék nevetni. Vagy sírni. Vagy gyorsan elolvasni egy Örkény-egypercest. Ezt nem is lehet kibírni másképp.

Salamon Csaba – Kisturi József: Ajándék Gormundinak

Ez egész csinos kis ledöbbentős-fordulatos novella lehetne, ha nem ugrotta volna át a szerzőpáros a leglazább könnyedséggel azt a problémát, hogy hogyan képes egy idegen bolygóra érkező felderítő embercsoport kommunkálni az ott őslakosokkal. Merthogy ez nincs megmagyarázva, egyszercsak elkezdenek beszélgetni. De… milyen nyelven is? Mivel két és fél oldalas novelláról van szó, igenis belekötök ebbe, mert lényeges elem. Így persze nem üt akkorát a végepoén sem - pedig az alapötlet jó.

Dei Erzsébet: Korrekció

Kicsit túlírrt, kicsit zötyögős, de kerek novella ez - ami össze próbálja hozni a magyar rögvalóságot egy űrbéli felderítő projekttel. Bár logikátlan lenne egy ember formájú szondát beépíteni a társadalomba, mégis tisztelem benne a csavart, mert legalább dob bele valami pluszt ez a rajzolós dolog. Így egy picivel talán az átlag fölé emelkedik - a könyvön belül mindenképp. Ha viszont nagyon kötekedni akarok, akkor alapvető hiba, hogy nem a főszereplő rajzolási képességeinek megléte okozza a fő konfliktust, hanem a gondolatok, amik a rajzolást kiváltják. Attól, hogy eltört a keze, és nem tud rajzolni, attól még az a zavaró alapgondolat még mindig megvan benne. Ezzel sajnos nem sikerül mit kezdenie a szerzőnek a továbbiakban, mert itt vége van a novellának.

Kemény Dezső: Encián úr álmodik

A stílus annyira nem is lenne gond, de ebben a novellában nincs tartalom. Encián úr elmond egy történetet, amiben visszarepülünk az 1300-as évek Magyarországába, ahol (amikor) különös objektumok jelennek meg az égen, aztán történik egy-két másik esemény, aminek vagy van köze ehhez, vagy nincs, és… vége a történetnek a novellán belül. Általában az “asztaltásaságban mesél valaki valamit” keretnek akkor szokott értelme lenni, amikor valami kihatással van a jelenre az, amit az adott karakter mesél. Itt nincs Nem ez persze konkrétan a gond a novellával, hanem az, hogy semmilyen más módon nem volt képes feszültséget vagy akár csak érdeklődést kelteni bennem.

Andor György: Út a jövőbe

Aranyos az alapötlet, de szinte megírhatatlan, mert a realitással viszont nem kompatibilis ez a forgatókönyv. Ennyire hülye nem lehet egyszerre az EGÉSZ emberiség… Groteszk humoreszkként még csak-csak futhatna, de ahhoz meg túl reálisra vette a figurát a szerző. Nem jó ez így.

Szűcs Róbert: Glória

Ez a novella nagyon okos próbált lenni és az utolsó pillanatban orvul megpróbálja kirántani az olvasó alól a szőnyeget. Két dolog miatt azonban nem működik a dolog: egyrészt a párbeszédek túl “amerikaifilmesek”, nagyon mesterkéltek és irreálisak, másrészt a végén a First Contact mint meglepő és új elem pont a lehető legunalmasabban történik. Hát persze, hogy humanoidok. Hát persze, hogy félreértenek egy gesztust. Hát persze, hogy lelövik a főszereplőinket. Hát persze, hogy nem elég egy ilyet csak bedobni egy novella végére, hogy az igazán jó legyen. Meglepőnek meglepő, de következmények nélkül nincs súlya ennek a fordulatnak, és ezáltal a novellának sincs.

Herczeg Gábor: Plastic Automata

Ebben azért nem zavar a realitás hiánya, mert eleve nem veszi magát komolyan, ezáltal van egy kis bája. Maga az alapötlet viszont nem annyira erős. Értem, hogy cinikus és maróan szatirikus akart lenni, de Herczeg Gábor azért nem egy Karinthy-szintű író, így a végeredmény félhangosan felhorkanós és azonnal továbblapozós lett.

Gáspár Margit: Zanza

Oké, szóval adott egy jövőbeli társadalom, ahol amolyan Harrison Bergeron-os módon aki túlteljesít vagy bármiben jobb lesz, mint a többiek, azt… lekicsinyítik. Mármint testileg. Működhetne az ötlet, de egyrészt nem lehet érteni, hogy főhősünket miért sújtják ezzel a sorssal, másrészt az sem világos, hogy őt miért kell huszonnyolcszor zanzásítani, harmadrészt pedig a legvégén semmi következménye nincsen ennek az eseménynek sem az egyénre, sem a társadalomra nézve. Az ember várná, hogy elgondolkodik a főhősünk, hogy akkor innentől kezdve ő, mint az eredeti méreténél sokkal kisebb testben élő… élőlény hogy fogja a napi teendőit elvégezni, de ilyen szóba sem kerül. A társadalom szempontjából sem világos, hogy mi előnye van ennek, úgyhogy a novella cselekményének nagyobb értéket a legvége adhatná meg… De nem adja. Hú, de még mennyire nem! A legvége ugyanis annyi, hogy emberünk rájön, hogy a testét annyira összetömörítették, hogy eltaposni sem lehet. És ennek ő örül. Én nem annyira. Most ha még csak-csak eltekintünk attól, hogy a kicsinyítés nem így működik / működne a valóságban, akkor is felmerül az egyszeri olvasóban a kérdés, hogy ennek mi köze bármihez is? És a válasz az, hogy semmi. Felejthető, ugorható.

Szatmári Jenő István: Az üvegharang lakója

Itt kapunk egy érdekes alaphelyzetet (megint First Contact témában) amit ki lehetne fejteni többféleképpen is, de a szerző csak húzza, húzza, húzza, semmi lényeges nem történik, aztán a végén… sem. Szinte dettó ugyanez a probléma vele, mint az előzővel. Ezek a lezárások nagyon nem mennek ebben a kötetben.

Dancsok Zoltán: Az utolsó ember után

Na jó, ennek nem csak a vége rossz, hanem alapból semmi értelme nincs. A transzhumanizmus megvalósulása után mégiscsak előkerül egy ember, akit a már robottestben lévők szétszednek, mert érték az emberi test. Hogy miért, az nem derül ki. Aztán amikor ez megtörténik, akkor utána elkezdik egymást is szétszedni a robotok. Fin. Hát… én értem, hogy a transzhumán jövőkép megvalósulása után is emberi gyarlóságok fogják uralni a társadalmat és az az üzenet, hogy ugyanazok a problémák előjöhetnek, mint amikkel ma küzdünk, de… ez így, ebben a formában nagyon gyenge.

Aknai Gábor: Az időcsatorna

Na, ez jó. Egy egész jó kis időhurkos novella, ami mind stílusában, mind tartalmában hozzáad a műfajhoz, pedig ez az egyik legnehezebb terep, annyira elcsépeltek már mindent a korábban ebben az alműfajban megnyilvánuló szerzők. Ezek szerint mégse mindent, ami kellemes meglepetés volt. És igen, a legvége is jó!

Dévényi Tibor: A béka

De most ezt egy sci-fi antológiába? Értem, hogy humoreszk, de Dévényitől megszokott módon inkább fárasztó mint vicces, ráadásul inkább mágikus realizmus, mint sci-fi. Mármint ez persze nem baj, ha sci-fi címke alatt tárgyalunk mágikus realista műveket, csak meglehetősen kilóg a sorból, mert a többi novella inkább a hard SF vonalán mozgott. Mindegy, egyébként sem jó. A vége sem.

Nyári Miklós: Sárkányvadászok

Ebben a novellában ismeretlen bolygókat a helyi életformák testében térképeznek fel lelkes felfedezők. Tudatátvitel egy őshonos állat testébe, ami ebből adódóan tökéletesen odaillik a helyi viszonyok közé, így nem kell űrruha, nem kell az űrhajósoknak a saját testi valójukat veszélyeztetniük… ez egy tökjó alaphelyzer. Csak az a probléma, hogy nem kezdünk vele igazán semmit, mert maga a bolygó nem igazán rejtélyes. Egy központi érdekesség merül fel a helyi emberszerű életformák szokásaival kapcsolatban amiről azt hiszi az olvasó az elején, hogy na, ez majd érdekes lesz… aztán fél szóval elintéződik a helyzet, és ugrunk a tulajdonképpeni történetre, ami… nincs. Mármint nem nagyon van. Inkább nincs, mint van. Mivel ez egy spoileres értékelés, ezért leírom: a főhőseink űrhajóját elnyeli egy földrengés, így nem tudnak visszajutni bele. Ez azért lesz nagy probléma, mert csak a hajón tudnának visszajutni a saját testükbe. A hajó helyén azonban csak tengert találnak,, így hát összenéznek és azt mondják: “Hát, akkor elkezdődik ezen a bolygón a sárkányok kora”. Jaaa, hogy te azt hitted, hogy egzisztenciális megrökönyödést és alapvető metafizikai identitásproblémákat okoz majd főhőseinknek az a tény, hogy az emberi testük örökre elveszett és örökre sárkánygyíkok maradnak? Én is. De nem. Semmi, csak elúsznak a naplementébe. Hát… ha a Trónok harca előzményének fogom fel, akkor szódával elmegy, de ennél azért lényegesen többet vártam volna.

Turán Sándor: Szembesítés

Az a gondom ezzel a novellával, hogy ilyen emberek egyszerűen nem léteznek. Senki sem használ élőbeszédben ennyire mesterkélt szófordulatokat, senki sem reagál ilyen sokkoló revelációkra ilyen nyugodtan, és senki nem adja csak úgy fel a küzdelmet a saját életéért. Főleg, hogy ha beleérezzük magunkat a szénnémelodramatizált alapsztoriba, akkor ez a főszereplő számára a legborzalmasabb halálnem, amit ő előre lát és… valami hihetetlen nemeslelkűségtől vezérelve átadja magát neki, semmilyen módon nem küzd ellene. Na persze. Még ha úgy lett volna kitalálva az alapszituáció, hogy ezzel valakinek az életét megmenti, akkor oké lenne, de így inkább szánalmasra sikerült a novella.

Preyer Hugo: Lebegés

Na, ebben lett volna több jó ötlet is, csak a végén ez is egyrészt egy nagy semmire fut ki, másrészt a közepe az előző novellához hasonlóan sajnos teljesen irreális párbeszédekkel épül fel. Így a stílus annyira legyengíti az üzenetet, hogy esélye sincs nemhogy ütni, de még hatni sem.

____

Összesítve ez a könyv valami iszonyúan gyenge lett. Igazán jó szívvel csak a Korrekciót és az Időcsatornát ajánlanám, az összes többi kihagyható. Ezért a kettőért meg inkább ne vegye senki kézbe - bármelyik 1994 előtti random Galaktikának jobb a találati aránya. Azért különösen szomorú ez, mert ez egy 1985-ben alakulófélben lévő sci-fi klubnak a figyelemfelkeltő kiadványa (lett volna) és így igazából nem is csodálom, hogy a “VÉGA” sci-fi egyesületről most hallottam először és utoljára. Illett volna jobban megválogatni a novellákat, vagy ha tényleg ezek voltak a legjobbak, akkor meg annak örülök a legjobban, hogy nem nekem kellett a többin átrágni magam - ezeken is éppen elég volt.

3/10

#gemma #véga #sci-fi #egyesület #novellák #kritika #könyv #könyvkritika

0 notes

konyvreflexiok · 7 years

Photo

Ernest Cline - Ready Playe One

NYOMOKBAN SPOILEREKET TARTALMAZ!!!

Ennek a könyvnek minden egyes betűjéből süt a popkultúra iránti mélységes odaadás. Ez egy örömünnepe a 80-as évek videojátékainak, filmjeinek, papíron játszható szerepjátékainak, könyveinek, és minden egyéb médiatermékeinek. Ez a korszak egyfajta aranykor volt, hiszen az összes műfaj alapjait a hatvanas-hetvenes években fektették le, így a nyolcvanas évek játékai és filmjei még kvázi “ártatlanul”, de mégis magasabb technológiai színvonalon realizálódtak.

1984-ben születtem, pont el vagyok csúszva egy (fél) generációval, így nekem nem hozta, nem is hozhatta a maximimális nosztalgiahatást a könyv. Én 1993-ban kezdtem Super Nintendón a videojátékokat, tehát a 8 bites korszak szinte teljesen kimaradt az életemből (azért a C64-es klasszikusokkal sokat játszottam a 90-es években). Flmes és könyves kedvencem sok van az adott időszakból, de a könyv lelke mégis a régi videojátékokra való folyamatos utalgatás… így velem ez a része nem rezonált, vagy csak elenyésző mértékben.

A történetvezetésben nincs semmi igazán meglepő, semmi eredeti ötlet, az egész tulajdonképpen úgy van felépítve, hogy el lehessen sütni azokat a fordulatokat, amikben kulcsszerepe lesz ezeknek a régi játékoknak - mégsem lesz az összkép erőltetett. Simán hihető minden, mert gondosan építette fel Cline ezt a jövőképet. Ha jobban belegondolunk, akkor persze utólag látszik, hogy ez volt a szándék, de megsüvegelendő a konzisztencia és a stílus szinergiája, ami segít abban, hogy az olvasónak csak akkor legyen kapacitása észrevenni és végiggondolni, hogy mire ment ki a játék, amikor már késő, mert hopsz, már végig is olvastad.

Én azzal az élménnyel tettem le a könyvet, hogy teljesen beszippantott, és csak utólag ingattam kicsit a fejem azon a didaktikus üzeneten (jelesül, hogy a valóság azért mégiscsak jobb ám, mint az OASIS meg a játékok), amit szerintem nem, vagy nem így kellett volna szerepeltetni. Frappáns lezárásnak jó, tematikailag is illik a sztoriba, de mégsem éreztem a mű szerves részének. Ez és az eredetiség teljes hiánya vezetett oda, hogy azért nem lesz annyira maradandó, mint lehetett volna - a végeredmény tehát 8/10, ami egy kicsit elszomorít, mert lehetett volna ez ennél sokkal nagyobb klasszikus is. Itt kell azt is megjegyeznem, hogy nem szoktam a Molyos ranglistákkal foglalkozni, de azt orbitális túlzásnak tartom, hogy e sorok írásakor ez a 23. legjobb sci-fi könyv, hiszen szerintem attól is nagyon távol van, hogy akár a top 100-ba beférjen…

8/10

A könyvet egyébként magyarul olvastam, a szöveg minőségével szinte teljesen meg vagyok elégedve, pedig nehéz volt vele dolgozni - rengeteg videojátékos és számítástechnikai szakkifejezést valószínűleg első ízben kellett magyarul leírnia a fordítónak. Ez csak pár helyen tűnt fel, hamar át lehet siklani fölötte, és nem is igazán tudtam volna ezekben az esetekben jobb megoldást javasolni. Úgyhogy ezúton küldök egy virtuális kalapemelést Roboz Gábornak - szép volt!

Egy pár szó a filmről: még csak a trailere van kinn, de az alapján egyelőre bízom Spielbergben. Sokat változtatott a történet logisztikáján, de egy filmhez kell is, hiszen például a Wargames-es részt valószínűleg egy jogi és technikai rémálom lett volna úgy megvalósítani, ahogy az a könyvben írva vagyok. (Így sem tudom elképzeni, mennyi ügyvéd kellett ahhoz, hogy csak a trailerben látott utalásokat bele tudják tenni a filmbe :D) Újszerű élményt fog adni az is, hogy az utalásokat modernizálták, ami persze a könyvhöz való hűség szempontjából negatívum, viszont így, hogy Duke Nukem és Lara Croft is látható volt a trailerben, közelebb fog állni a produktum az én generációmhoz - tehát engedélyezem :-) Persze a trailer alapján még csak bizakodom, nem szabad 100%-ra venni, hogy jó lesz.

#ready player one #joust #nyolcvanas #évek #videojátékok #kritika #könyv #sci-fi #moly #könyvkritika #popkult #ernest cline

0 notes

konyvreflexiok · 7 years

Photo

Ian Tregillis - Géplélek

Habár örömteli meglepetésként ért, hogy a Twister Média kiadó felajánlotta, hogy küld egy példányt értékelésre, mégis eleinte szkeptikus voltam a Géplélekkel kapcsolatban. Féltem, hogy egy alternatív történelemre épülő regénytrilógia első darabjaként túl sokat foglalkozik majd a világépítéssel, és elsikkad a cselekmény. Jelentem, Tregillis rámcáfolt: inkább fordítva áll a dolog. Ezt még kifejtem később, az mindenesetre biztos, hogy egy érdekes alapokra építkező, rengeteg kulturális elemet összemixelő és átértelmező univerzum mellett egy pörgős sztorit is kaptam.

Szóval itt állunk egy holland-francia viszály közepén, ahol az újvilágot ez a két nemzet hódította meg és New York helyén Új-Amszterdam áll, valamint itt vannak még Huygens tanai és az alkímia, aminek szintén kulccszerepe van a mesterséges intelligenciával rendelkező gépszolgák, a kattogók létrehozásában. Kb. ennyit is árulnék el a történetből, mert ezt olvasni kell. Illetve a végén már-már azt mondtam, hogy látni, ugyanis annyira beszippantott a könyv, hogy egy idő után minden jelenetet egy HBOs/Netflixes sorozat képi világában képzeltem el. Van annyi kreatív vizuális elem, hogy tényleg megérne egy efféle filmfeldolgozást a dolog.

A középpontban a rabszolgaság morális kérdései állnak egy spekulatív filozófiai alaphelyzetben, új szemszögből vizsgálva: vajon egyenértékű egy kattogó egy emberrel? Sőt, továbbmegyünk a metafizikai vonattal: vallási emberként főhősünk, Visser tiszteletes számára egyértelmű, hogy a kattogóknak is van halhatatlan lelkük, csakúgy, mint az embereknek. Az ő szemében tehát nincs különbség - de tényleg ő a főhős?

Ez tehát a metafizikai dilemma, de mellé a sztori annyira beindul már az első 50 oldalon, hogy letehetetlenné válik helyenként. Nemegyszer azon kaptam magam, hogy túlbecsülöm az elalvás előtti mentális képességeimet pusztán azért, mert nem akarom otthagyni ezt a világot. Aztán persze újra kellett olvasnom az utolsó 10 oldalt másnap, mert nem emlékeztem belőlük semmire a félálomban olvasás után.

A negatívumok serpenyőjébe azt dobnám, hogy talán kicsit még el is van kapkodva a cselekmény - annyira leköt, és annyira magas fordulaton pörög, hogy az a 450 oldal egy szempillantásnak tűnt, még akkor is, ha nekem ez most valós időben különböző okok miatt két hónapig tartott. Hmm, visszaolvasva ez inkább pozitívumnak jöhet le, úgyhogy pontosítok: nem üresjáratot szerettem volna (azt senki sem szeretne), hanem vártam volna a filozófiai-metafizikai kérdések mélyebb, bővebb kifejtését, feldolgozását. Valahogy nem érzem megalapozottnak és kellőképpen kidolgozottnak a kattogók belső lelkivilágát, illetve konkrétan igen keveset tudunk meg erről a témáról - egy remekbeszabott jeleneten kívül ezek a kérdések igazán mélyen nem kerülnek újra elő. Ezen kívül még szívesen olvastam volna a társadalomról is, illetve a holland-francia viszony kicsit bővebb politikai hátteréről. Persze ott van még két folytatás, tehát lehet, hogy a trilógia további köteteiben lesznek még információk ezekről is. Kíváncsi is lettem rájuk…

Nem tökéletes ez az első rész - én kevésnek éreztem a világépítést, a háttérmagyarázatokat és a filozófiai kérdéseket - de mégis ajánlom mindenkinek - tehát nem csak azoknak, akik eleve rajonganak az alternatív történelmi szcenáriókkal játszadozó spekulatív sci-fikért. Aki rajong, annak meg kötelező :-)

(A kiadónak ezúton is köszönöm a könyvet és a türelmet, hogy kivárták, míg felkerül az értékelés :-))

8/10

#tregillis #ian #géplélek #kritika #könyv #fantasy #alternatív #történelem #alkímia #kattogó #twister media

0 notes

konyvreflexiok · 7 years

Photo

Kis Zoltán - Q.E.D.

(SPOILERMENTES!)

Könyvtárban jártam. Bármily meglepő, ez igen ritka esemény, mivel a megvásárolt könyvek halma is ijesztő méreteket ölt nálam otthon, nem is beszélve az elektronikus adathalmazról, ami szintén gyorsabban gyarapszik, mint ahogy fogyasztom a karaktereket (illetve most van nálam egy kiadó által küldött könyv is, ami a következő értékelésem tárgyát fogja képezni), szóval ezt általában nem akarom tetézni azzal, hogy még időlimittel is növelem a nehézségi szintet. Viszont csak elvetődtem könyvtárba, és ha már ott voltam, akkor hozzunk ki valamit, viszont akkor (belső monológ) “csak egyet, és rövidet, jó?”. Jó.

Kezembe akadt tehát ez a helyre kis vékonyka novelláskötet, amelynek a fülszövege filozófiai mélységeket ígért - még Borges neve is előkerült benne! - tehát nem volt kérdés, hogy velem jön. Nézzük is novellánként, ahogy szoktam.

Vöröseltolódás

A novella jó részéből nehéz kiszűrni a lényeget, a narratív integritást és a követhetőséget a szerző itt feláldozta a posztmodern szósaláta oltárán, és ráadásul csúnyán túl is tolja. A végén olyasmire futunk ki, hogy érdemes az absztrakttól a banális felé fordulni, merthogy… Ja, igen, az nem derül ki, merthogy ott van vége a novellának, amikor a főhősünk elvégzi ezt a mentális műveletet. Mindehhez kapunk egy budapesti utcai zavargásokról szóló kerettörténetet, amit szintén nem tudtam semmihez kötni, és magam is a főszereplővel értettem egyet: ebből az öncélú absztrakt-áradatból én is inkább valami banálisabb felé fordulnék.. Hohó, Q.E.D.!*

Aszkéta

Banalitásokat tárgyaló rövid intro után fordulunk rá egy Borges-homage-ba. Egyébiránt csinos, ahogy mindenféle előjel nélkül ezzel így ráugrik a gyanútlan olvasóra (még azzal együtt is, hogy a fülszöveg elspoilerezte, hogy lesz ilyen), szóval halk taps. A végkifejlet határozottan, ám nem zavaróan borgesi - kellő mennyiségű saját gondolat és stílusjegy jelenik meg ahhoz, hogy ne agyatlan majmolásról, hanem valódi tiszteletadásról beszélhessünk; amennyiben egy jellegzetesen borgesi elem egy teljesen újszerű hangulatú, beágyazott mininovellában tűnik fel. Ehhez képest az első Borges-riff csak ujjgyakorlatnak tűnik. Ez már tetszett.

Megbízhatatlan elbeszélő

Ebben aztán van Isten kilencmilliárd neve, egy egészen konkrét metafizikai rejtély, ami aztán a(z állítólagos) fizikai síkon is megjelenik… illetve eltűnik. Engem Massimo Bontempelli novelláira emlékeztetett (Kaland a panzióban), és mindez egy többszörösen önmagába csavarodó matrjoskababa-szerű szerkezetben teljesedik ki. Stílszerűen csak akkor mondanám, hogy Q.E.D., ha ez lenne a Tökéletes Mű - de persze nem az. Ettől függetlenül jó, és én amúgyis csípem a többszörösen önmagába csavarodó rekurzív metafikciót, sőt, csípem, hogy csípem a többszörösen önmagába csavarodó rekurzív metafikciót, sőt…

A Jaszenyevói Evangélium

Ez egy lábjegyzet-novella**, amiért már önmagában is hatalmas dicséret illeti K.Z.-t, viszont túl rövidnek érzékeltem, még bőven olvastam volna az alapötletről. Amely alapötlet egyébként Lemtől az Úr Hangjára rímel, csak persze sokkal kevesebbet tudunk meg az egészről. Van benne pár instant klasszikus mondat azért: a kedvenc lábjegyzetem egy részletét a determinizmus által gúzsba kötve muszáj ideidéznem:

“Mindazonáltal megfontolandó az a filozófiai kérdés: vajon ilyen nagy információmennyiség a dialektika szabályai szerint nem csap-e át valamifajta szándékolatlan információminőségbe; a tág átvételi keresztmetszetnek milyen autoregulatív intézményi-strukturális következményei lehetnek; az ilyen struktúra működése milyen diszfunkciókban manifesztálódik?”

Hát nem imádnivaló?

Nem múlik el hónap úgy

Ez a novella egy nemlétező ontológiai detektívregény ismertetője. Azt hiszem, sokat hozzáfűznöm ehhez a mondathoz nem is kell, aki szereti az ilyesmit, az jól fog szórakozni. Nekem mindazonáltal egy kicsit üres volt, többet is ki lehetett volna hozni belőle (de jaj, akkor még üresebb lenne!).

A ridegség mérsékelt alázata

Kicsit uncsi, és csak ismétli az eddig már megismert ötleteket. Ez nem jött be így a kötet hatodik novellájaként. Önmagában olvasva - amikor még újnak hat az alapgondolat és a stílus - akár még ajánlanám is, de az eddigi írások után azért már magasabban van az a léc.

Villanykávéház

A könyvet egy talán összefoglaló jellegűnek szánt, ám inkább zavarodott, önreflexív meta-novella*** zárja, amiben aztán előkerül a Blade Runner, az Úr Hangja****, Borges (sokadszor), de Cervantes és még Nietzsche is. Mint tudatfolyam-szöveg elég, de mint narratív végpont azért hagy némi kívánnivalót maga után.

Az értékelésnek viszont ezennel kreálok egy narratív végpontot: aki egy rövid (összesenn 150 oldal), tudatfacsaró, ám sodró lendületű, apró falatokban fogyasztható könnyed kikapcsolódásra vágyik, némi metafikcióval nyakonöntve, az bátran vegye a kezébe, mert van benne pár (még Borges műveinek ismeretében is) meglepő és érdekes metafizikai gondolat. Aki viszont fél a potenciálisan túl posztmodern, túl absztrakt és helyenként narratív szempontból követhetetlen textusoktól, annak a már említett Kaland a Panzióban-t javaslom, ott abszolúte világos és ütős szcenáriók segítségével sikerült a metafizikai ötleteket a fizikai világra leképezni.*****

A magam részéről azért vonok le négy pontot, mert ez messze volt a tökéletestől, a már említett ötleteket nem mindig sikerült épkézláb narratív keretbe helyezni (Borges akármennyire elvont és posztmodern, ezt az általam eddig olvasott művei szinte mindig megugrották), illetve az első és az utolsó három novella önmagában olvasva nem lenne a közepesnél jobb; itt, a könyv kontextusában a mikrokozmosz-építés miatt egyszer-kétszer felcsillant a szemem (pl.: “Á, a cápaszérummal impregnált kabát!”******), de ezek akár simán passzolhatók is. A maradék kiemelkedő, de ezekkel az influenciákkal (Lem, Borges, Clarke, Nietzsche, Ridley Scott, stb., ez tulajdonképpen egy igazi dream team, annál is inkább, mivel 1991-es könyv révén R.S. csak az első két filmjével szerepel, a Gladiátor című kliséhalmaz szerencsére az oldalvonalon túl kénytelen várakozni - sajnos 9 év múlva becserélik) én tényleg többet vártam. Ha csak egy novellát olvastok el a könyvből, a Jaszenyevói Evangélium legyen az (lásd második lábjegyzet)!

6/10

* De azért ez olcsó trükk volt, Zolikám, valljuk be! ** Kuszma imádná, és ezt az bizonyítja a legfényesebben, hogy engem is ez a novella vett rá, hogy lábjegyzeteket használjak ebben az értékelésemben. Pedig nem szokásom. *** Meta, amennyiben egy szöveg keletkez(tet)éséről szól. **** A-ha! Tudtam én, hogy nem véletlenül sejlett fel már az egyik korábbi novellában a hasonlóság! Persze a metafizika és a sci-fi elválaszthatatlan cimborák, ezt eddig is tudtuk. ***** Nem mellesleg sokkal jobb is lett az a könyv, 8/10-re értékelném most így hirtelen, fel is írtam magamnak, hogy írnom kell róla egy rendes értékelést. Egyszer. ****** It Makes Sense In Context. De tényleg.

#posztmodern #irodalom #könyv #kritika #könyvkritika #értékelés #kis zoltán #qed #novellák #novelláskötet #metafikció #meta #fikció #sci-fi #blade runner #ridley scott #Stanislaw Lem #borges #könyvtár

0 notes

konyvreflexiok · 7 years

Photo

Parti Nagy Lajos: Sárbogárdi Jolán - A test angyala

CSAK ERŐS STILISZTIKAI INTEGRITÁSSAL RENDELKEZŐ OLVASÓKNAK!

Egy székesfehérvári amatőr színtársulat előadására mentünk el a barátnőmmel, és nem tudtuk, mit fognak előadni, csak amúgy “spontán” történt helyszínbéli látogatásunk. Ekkor “találkoztam” az íróval először, méghozzá pont ezzel a művével! Pár könyve persze már szerepelt a várólistámon, ahogyan ezt a “molyok’ mondanák, de itt éreztem először igazán, mélyen és lüktetően a lelkemben, hogy az Élet bizony kegyetlen sürgetéssel és határozottsággal megkérdezte: “Ugyan játszunk-é egy Parti Nagy Lajost?’. Igent mondtam. Eme kedves invitálásnak ki is tudott volna ellenállni, és pont ekkora hőfokkal égő lelkesedéssel vetettem bele magam a szerző Gutenberg-galaxisbéli munkásságába’.

(Na jó, nem folytatom, mert a végén még “így maradok”, és akkor aztán fuccs lesz itt a könyv-kritikabéli “karrieremnek”.)

Szóval minden tiszteletem, és tényleg nem értem, hogy PNL hogy volt képes megőrizni az ép elméjét úgy, hogy egy egész könyvet megírt ebben a stílusban - én majd’ belepusztultam ebbe a bekezdésbe is, és asszem, hogy sejtem, miért lett ez csak 100 oldal. Bravúros, szépen kidolgozott trollkodás, mindent felvonultat a romantikusan és szépen írni igyekvők repertoárbéli választékából (ajjaj, visszaesek... segítség!), és el is érte hogy a végére teljesen beleőrültem azokba a felesleges aposztrófokba’.

Címszavakban: szinte tökéletes görbe tükör, ne a történet miatt olvasd (persze ne legyek könyvkritika-blogger, ha nem sütöm el a “Still a better love story than Twilight” mondatot), és nagyon heverd ki a végén, nehogy visszaess a hangzatos képzavarok világába. A rövidsége és a viszonlylagos újraolvashatatlansága’ (jaaajjj!) miatt vonok csak le egy pontot.

9/10

#könyvkritika #sárbogárdi jolán #parti nagy lajos #a test angyala #magvető

0 notes

konyvreflexiok · 8 years

Photo

Kepes András - Világkép

Ennek a könyvnek legalább kétszer ennyire vastagnak kellene lennie. Pont az hiányzott belőle, ami miatt egyáltalán elkezdtem olvasni. Elvárásaimat nem kis mértékben formálta a cím és a borítón feltüntetett mottó, de erről később.

Középiskolás történelemtanáronál rendszeres jelenség volt, hogy amikor írtam egy adott kérdésről három oldalt (A5-öst, de akkor is), akkor piros tintájával hármasra értékelte a dolgozatot, majd - három felkiáltójellel - odapingálta még azt is, hogy “Kevés!!!”. Egyszer kérdeztem csak meg, hogy mondja már meg, mi hiányzik pontosan, de tüstént meg is bántam, mert megmondta. Akkor tanultam meg, hogy ez a legolcsóbb trükk a világon: minden témához mindig hozzá lehet még tenni új információkat, szóval egy történelemtanárnak ez igen olcsó, és átlátszó trükk, és mindig bejön.

Kepes számos különböző népcsoport számos különböző szokását írja le, és én most nem ezt a trükköt alkalmazom, nem szemétkedek itt azzal, hogy pár specifikus Pápua Új-Guineában élő törzs életének leírását hiányoljam. Gondjaim ennek a könyvnek a tartalmával nem kvantitatív, hanem szigorúan kvalitatív természetűek. K.A. könyve 90%-ban deskriptív jellegű passzusokat tartalmaz, amennyiben saját világjáró élményeit közli a szerző, ami útikönyvnek illetve kulturális antropológiai jellegű munkának még elmenne, de ezzel a címmel és ezzel a mottóval pont a lényeg maradt ki.

Először is: Világkép. Többször is rá kellett néznem a borítóra, hogy meggyőződjek arról, hogy tényleg ez-e a cím. De ez. Tényleg. Az, hogy Kepes beszámol arról, hogy járt Peruban, Japánban, és még pár másik helyen, részt vett ilyen-olyan szertartásokon, megtapasztalt kulturális különbségeket testközelből, megkérdezte őket munkáról, étkezésről, háztartásról, szerelemről, párválasztásról, egyebekről, majd ezt az egészet egy könyvben leírja… az nem világkép. De még csak nem is új információ. Mármint nyilván tudjuk, hogy a Földön különböző kultúrák élnek, és hogy az emberiségnek mindig is nagy problémája volt ezen kultúrák találkozásának kompetens levezénylésével, illetve egymás mellett élésének megszervezésével, szóval ez tiszta sor. Pont arra az elemző, elmélkedő részre lettem volna kíváncsi, amelyben Kepes az ő nyilvánvalóan széles körű tapasztalatával, egyéni perspektívájával gondolatmeneteket vezet végig, rendet próbál vágni napjaink eseményeinek tükrében a világban, amelynek végén egy egységes világkép rajzolódik ki… na, ez nincs a könyvben, és már most szólok azoknak, akik szintén ezt várják, várnák tőle, hogy akkor inkább ne vegyék a kezükbe, mert pontosan annyira keserűen fognak csalódni, mint én.

Nézzük a mottót: “Humorral, könnyedén, nehogy megijesszem magam”... de mivel, Andriskám, könyörgöm, mivel? Ha nem bocsátkozol elmélkedésekbe, jóslásokba, ha nem írod le, hogy szerinted merre halad a világ és hogy ez miért ijesztő, akkor marad ugye a deskriptív tartalom, amelyből csak annyi derül ki, hogy “bizonyos dolgokat egyes népek így más népek meg úgy gondolnak” - ez a “Na und was?” tipikus esete, mert ez évezredek, akár évtízezredek óta így van már. 2016-ban a sokszínűséget látva a megijedés az abszolút nem adektvát, sőt, bátran kimondom: butácska reakció. Nagyjából sejtem egyébként, hogy Kepes a menekültválságra, a terrortámadásokra próbált finoman utalni ezzel a mondattal, de ezek csak cseppként reprezentálódnak az egy idő után sivárnak és üresnek ható népszokás-leírások tengerében, mivelhogy ezeket a témákat sem fejti ki.

Hogy valami pozitívumot is mondjak, Kepes saját életéből vett tapasztalatainak leírását élvezettel olvastam, mert ezek legalább egyéni élmények, míg például a japán teaszertartást nyugati kultúrából érkezett emberként nem ő ülte végig egyedül a világtörténelem során.

Ezekkel sem voltam ugyanakkor maradéktalanul elégedett, át is kell hogy csapjak ismét negatívba, mert a könyv szerkesztése és szerkezete valami katasztrofális. Címekkel és csillagokkal látszólag ugyanis tagolt, viszont a téma akár egy bekezdésen belül, néha szinte egy mondaton belül is változik. Egyik pillanatban a teaszertartás leírását olvassuk, utána pár bekezdésen belül már a nagyvárosok szerkezeti felépítésének sokszínűségére csodálkozhatunk rá. Néhol kétségbeesetten próbáltam követni ennek az egésznek a fonalát, majd a könyv közepén rájöttem, hogy nincs neki olyanja - mivel a fonál pont abból alakulna ki, amikor Kepes elmélkedne és elemezne a leírások után. Ahogy azt már fentebb kifejtettem, ez nem történik meg, de hogy még pár mondatos átvezetésekre sem futotta, az már szinte kritikán aluli.

Ha nagyon megengedően hajlandó vagyok elfogadni, hogy a világkép kialakítása az olvasóra vagyon bízva, hogy hát itt ez a sokszínűség ugye, és rakjuk össze magunknak, hogy mi hogy látjuk mindezt, akkor ez a teljesen fogalmatlan szerkesztés még ezt is megakadályozza (már ha egyáltalán szerkesztette ezt a szöveget valaki, mert nagyon nem úgy tűnik).

Csapongó, deskriptív összevisszaság, amelynek értelmezéséhez a világon semmilyen támpontot nem kapunk - így tudnám jellemezni az elkészült művet, ami sajnos egyáltalán nem a címről szól. Világképünk nem lesz tőle. Itt-ott szórakoztató felvillanásokban mesél Kepes a saját, illetve más kultúrák életéről, ám ezek relációjáról nulla szó esik. A legvégén 30 oldalnyi elemzést azért csak olvashatunk, de itt előveszem a saját piros tintámat, és odaírom, hogy KEVÉS!!! mert ez a könyv 10%-át is alig teszi ki. Ahogy írtam korábban, itt az egyes témák leíró része után kellett volna külön kitérni arra a kérdésre mindenhol, hogy hogyan lehet a mi kultúránkkal összeegyeztetni a különböző egyéb hiedelmeket, világnézeteket, szokásokat. Vagy pedig a legvégén ennek az elemzésnek minimum 100 oldalon (és akkor NAGYON megengedő voltam, szívem szerint 300-at írtam volna) kellett volna minden egyes részletre kitérnie. Ráadásul Kepesnek nem is negatív a jövőképe - amivel nincs problémám (sőt, nagyrészt egyetértek a következtetéseivel), csakhát a belengetett “önijesztgetést” itt sem sikerült alátámasztani.

Mostanában akárhányszor tértem be a Libribe, mindig a toplista valahányadik helyén láttam ezt a könyvet, ami szomorúsággal tölt el így az elolvasása után. A sok eladás azt mutatja, hogy nyilvánvalóan lenne igény arra, amit a könyv ígér, így még jobban fáj, hogy ezt az ígéretét nem tartja be.

Én a magam részéről ötösre értékelem a tízes skálán, mivel a deskriptív jelleg miatt nekem nagyrészt unalmas volt, kriminálisan kevés az elemző rész, a szerkesztés pedig annyira elrejtette a könyv mondanivalóját, hogy meg sem lehet találni. Aki valamiért nagyon csípi Kepest, illetve aki minden lehetőség után két kézzel kapkod, amikor más kultúrák életéről lehet olvasni, az vegye kézbe (bár ez utóbbi csoport már szerintem mindent olvasott máshol, nekik újat mondani szinte ziher, hogy nem fog), a többieknek abszolúte nyugodt szívvel kihagyható.

5/10

0 notes

konyvreflexiok · 8 years

Photo

Tim Lebbon - Árnyékhajsza

SPOILEREK!!!

Mottó: “Ne ébreszd fel az alvó Ripleyt!”

Ez egy adekvát módon szórakoztató történet, az ALIEN-univerzumban játszódó könyvek legszebb hagyományaihoz híven az első három filmből lop... őőő, vagyis emel át elemeket. Ezúttal bányászok kis közössége (Alien 3) talál rá egy idegen űrhajóra, amit már elárasztottak az idegenek (Alien 1) és hirtelen rengeteg idegennel kell szembenézniük, lángsz… illetve bocsánat, plazmafáklyákkal és savpuskákkal felfegyverkezve (Alien 2).

Én ezeket az elemeket még így, jóval gyengébben előadva is komálom, úgyhogy a könyv lendületesen haladt a háromcsillagossá válás (6/10) rögös útján, amikor is rádöbbentem arra, hogy van egy eleme a könyvnek, ami nemcsakhogy gyenge pont, de teljesen felesleges is, és ez pedig (ahogy a mottóból kitalálható volt) Ripley karaktere.

Azt még csak nem is mondhatom, hogy nem ötletes, ahogy őt kirángatták a hiperálomból így az első két rész között (Ash munkálkodik a háttérben) és ez az elején még abszolút tiszteletben tartotta az első rész által lefektetett alapokat. Aztán egyre-másra jöttek a karakteridegen megnyilvánulásai Ripley-nek, amiktől meg az az érzésem lett, hogy lehet, hogy ez a könyv nem is Ripley-sztorinak indult, csak aztán gyorsan ki kellett találni, hogy mégis ő lesz a főszereplő, hogy eladhatóbb legyen…?

A könyv semmit nem veszítene értékéből, ha nem Ripley lenne a főszereplő, hanem Hoop, és a többi noname bányász kalandjáról beszélgetnénk itt. Így viszont a Ripley-karakter nemcsakhogy semmi értéket nem ad hozzá a könyvhöz, de az, hogy ilyen gorombán felébresztették 37 év után (amin nem is akadt ki szinte egyáltalán!) az még aktívan rombolja is a mítoszt, mivel retroaktívan elcsépeli az Aliens-ben történteket! Ripley már találkozott sok aliennel egyszerre, már lőtt robbanótölteteket rájuk, így elveszett az a pillanat, amikor az M41A-val végre először ölt meg egyet az Aliens-ben Hicks gyorstalpalója után. Egy ponton még az “ez egy királynő” mondat is előkerül, totál feleslegesen, ugyanis a nevezett lényt egyszer látjuk, és három oldalon belül vége is van, mint bármelyik másik dolgozó-harcosnak. Ez agyoncsapja a királynő elképesztő revelációját az Aliensben. Stb, stb, stb.

De a könyv nem csak narratív, hanem lelki szinten is tovább folytatja ezt a karaktergyilkosságot: Ripley-t 6 jelenetben végigrángatja egy borzasztó bűntudat-tripen, ami egyrészt redundáns (mind a hat látomásban pontosan ugyanaz történik Amandával, a lányával), másrészt teljes mértékben logikátlan (az összes magyar politikus együtt dolgozva sem tudna egy olyan kifacsart narratívát kidolgozni, amiben az első rész eseményeit úgy lehetne interpretálni, hogy azokért bármilyen szinten Ripley-t terhelné a felelősség), harmadrészt meg teljesen következmények nélküli (ugyanis egy hahota jelenetben a legvégén egy szappanoperában is már cikinek számító megoldással… kitörlik Ripley emlékezetéből a könyvben történteket!).

Szánok még egy bekezdést azért arra is, hogy megemlítsem, mennyire fájt Ash “naplóbejegyzéseit” olvasgatni, amelyek időnként felbukkannak a könyvben. Egyrészt jobb lett volna, ha nincsenek (ez már egy ilyen visszatérő elem ebben a könyvben, úgy látszik), mert nagyon szájbarágósak, és sokkal hatásosabb lenne, ha bizonyos fordulatokat a történetben nem lőne el előre és "némán" hajtana végre. Másrészt Ash karaktere azért nem túl bonyolult, felesleges túlszínezni az ilyen borzasztóan kínos "magányos vagyok" és "jéééé, naplót írok" kiszólásokkal. Ez bármilyen más mesterséges intelligencia esetében necces lenne, de Ashről lévén szó, ez megintcsak a szentségtörés kategóriáját merítette ki.

Így bizony dörmögtem, puffogatm és morogtam a könyv olvasása közben, és mivel Ripley és az első két rész számomra szent, nem egy, de két pontot vontam le a könyvtől a mítoszrombolás okán. Így jött ki tehát a végeredmény. Egyébként végig fenntartotta a figyelmemet, helyenként izgalmas és érdekes, de mikor becsukoda könyvet, memóriatörlés nélkül se nagyon fogsz emlékezni belőle semmire egy-két hét után. Ha szereted az első két részt, akkor abszolút nem tudon nyugodt szívvel ajánlani, mivel végső soron nem tiszteli őket, ha meg nem szereted az első két részt, akkor meg nem igazán tudom elképzelni, miért akarnád ezt a könyvet úgy egyáltalán elolvasni… Szóval tőlem megkapja a négyest, mindenki más pedig döntse el maga, hogy kíváncsi-e erre az egészre.

4/10

#alien #aliens #nyolcadik utas a halál #bolygó neve halál #ripley #ellen ripley #amanda ripley #könyvkritika

0 notes