#kívülálló

[haw-duck]

Áldozatnak való szemfedős bárányok, kik a földet körbe-körbe járjátok.. Követve egy Istent..akiben csak ti hisztek. Engem nem érdekel másokat merre visztek. Én a másik úton leszek, ha keresnétek. (De ne tegyétek)

🤍

[csacskamacskamocska]

Nem narcisztikus és még mi nem és mi igen

Most már tényleg felbaszódom rajta, hogy mindenki narcisztikusnak van mondva, aki nem szimpatikus valakinek. Ez a szóhasználat most már a használót járatja le, mert felszínesnek és tudatlannak tűnik tőle.

Ezek a gyorsan összekapkodott tulajdonságok külün-külön nem igazolnak semmilyen személyiségzavart! Még több együttes megléte esetén is szakember dolga eldönteni, hogy diagnosztizálható-e valami személyiségzavar. Magabiztos, határozott, énközpontú, extrovertált, hangos, erősteljes egyéniség, hajlíthatatlan, konok, akaratos, kritikus, kíméletlen, nem érzelgős, cinikus --- nem feltétlenül narcisztikus, nagyobb valószínűséggel nem az. manipulatív, érzelmi/anyagi kárt okoz, hazudik akár érdek nélkül is, szórakoztatja más szenvedése, önsajnáló, az akaratát bármi áron megvalósítja, képtelen a valós együttérzésre bár képes színlelni, felhatalmazottnak érzi magát, sznob, fizikai agresszióra is képes, mert neki jogában áll, untatja minden ami nem róla szól, szerinte a világ mindig őt támadja --- nagy valószínűséggel narcisztikus

zárkózott, nehezen oldódik, akaratos, cinikus, érzelgős, de nem empatikus, nem szereti a fizikai kontaktust, távolságtartó, ideges, kényszeres, környezetével konfliktusos, magamutogatása "rejtett" --- nagyon is lehetséges, hogy narcisztikus

zárkózott, nehezen oldódik, rosszul kommunikál, nem empatikus, nem önzetlen, nem segítőkész, kényszeres, lobbanékony --- nagy valószínűséggel nem pszicho vagy szociopata, más problémái vannak

Erőszakos, agresszív, ha ellenállást érzékel, az agresszivitás és az erőszak szórakoztatja, szabályokat nem tartja be, a következmények nem érdeklik, érzelmekből a dühöt érzi leginkább, szeretetre, empátiára nem képes, de ha intelligens valószínűleg megtanulja a megfelelő paneleket, beilleszkedni nem akar, hogy kívülálló azt nem érzékeli, bárkit és bármit felhasznál a céljaira vagy akár csak az unalma elűzésére, gátlástalan --- valószínűleg pszichopata

És akkor még nem beszéltünk a felnőttkorban diagnosztizált autizmusról/aspergerről ami szintén hoz a fentiekből egy csokorral, és még ki tudja mi minden amiről én sem olvastam még.

Remélem látszik ebből, hogy nincs olyan ember, akiben semmilyen negatív jellemző vagy személyiségzavarra utaló dolog ne lenne vagy lehetne. Hogy ebből mit érzékelünk és miként ítélünk a másik emberről, az nagyobbrészt attól függ, hogy mi magunk mire vagyunk érzékenyek, miben vagyunk sebezhetőek.

[spraystory]

Vidéki horror

Időnként előfordulnak olyan esememények amelyek egy kívülálló számára teljes képtelenségnek, hihetetlennek hangzanak pedig valóban megtörténtek és igazak. A következő sztorit én magam is megdöbbenten hallgatnám és talán el sem hinném ha nem velünk történt volna meg. A sztori hangulata miatt ezúttal egy kicsit “nyersebben” fogalmazok, pont úgy ahogyan az valóban történt. Talán 2000 vagy 2001 nyarán kaptam egy felkérést hogy Baján kellene festenünk egy diszkóban de este és élőben, kb egy live graffiti show-t nyomjunk vagy ilyesmi. Akkoriban még sokat lógtunk együtt Clor Laci ( Később Guide , Techno néven )  és Mar Ricsi barátaimmal, régi OMC-s csoporttársaimmal és ezzel egy időben lett kedves barátom és fújóstársam Raska ( Tish76 - PNC, GRW ) hiszen addigra már a számomra etalon szupercsapat a GRW ( Gremlins of the Railways) tagja voltam . Kocsiba ültünk hát, Clor vezetett, Raska, Mar és talán még valaki ( lehet hogy Stick Laci?) és irány Baja. Akkor még nem volt arra autópálya és Baja akkor sokkal messzebnek tűnt, úgy éreztük a világvégén vagyunk és végül a show is elég bénácska volt. A Diszkó nem volt túl klassz hely, kevesen voltak, maradékokból festettünk valami szarokat, az egésznek volt egy kényelmetlen hangulata úgyhogy dolgunk végeztével gyorsan felvettük a pénzünket és leléptünk. Kitaláltuk hogy hazafelé elmegyünk a siófoki mekibe kajálni (!). Tök ismeretlen kis utakon mentünk éjszaka és közben egy elképesztő vihar kapott el minket. Ömlő esőben, vánszorogva, lakatlan mezőgazdasági területek között haladtunk vagy egy órát mire a vihar  valamivel alábhagyott és csak esett. Ekkor utunk egy klaszikus vidéki úton haladt át, az út két oldalán kukorica meg napraforgóföldek, az utat pedig magas nyárfák hosszú sora szegélyezi. Hülyéskedünk, dumálunk, egyszercsak egy kanyarban a fényszórónk rávilágított két fa között egy kisgyerekre, aki mintha épp akkor a kukoricatáblából lépett volna elő. Mozdulatlanul állt és felénk nézett. Lelassítottunk. Ott állt előttünk a rohadtnagy semmi közepén, két fa között egy kb 8 éves forma gyerek, teljesen egyedül, éjjel, esőben, mozdulatlanul áll és felénk néz, háta mögött sötéten hullámzó kukoricatáblával. Az egész néhány másodperc volt de annyira freak hogy hamar valamelyikünk megszólalt hogy “húzzunk már el innen”. Clor beletaposott a gázba. Meglehet hogy a gyerek nem egyedül volt és csak mi nem láttunk mást, de az egész annyira extrém horror-beszaratós hangulat volt hogy rögtön otthagytuk az egészet. Nem sokkal ezután még mindig éjszaka, intenzív esőben, a megdöbbenés hatásától élénken beszélgetve, hamarosan elértünk egy falut ( nem emlékszem hol voltunk ). Lassan gurultunk és ahogy elértük a városka első házait amik a bal oldalon voltak egy kisebb emelkedőn, nekünk jobb oldalon, rögtön a falu határában, ott állt éjszaka , ömlő esőben egy fiatal csávó, anyaszült meztelenül és verte a faszát! Miközben mi, immáron a második felfoghatatlan döbbenettől lebénulva egyre jobban lelassítottunk és melléértünk kocsival. Mindez néhány másodperc volt, de nekünk megállt az idő, mindannyian kb csak annyit tudtunk mondani hogy uristen mi a fasz ez?  Mire a Mar Ricsi, aki Baja óta szorongatott egy üres 2 literes üdítőspalackot, kapott az alkalmon, hirtelen letekerte az ablakot és “ Á kurrrvaanyádat te geci” felkiáltással úgy fejbedobta a perverzkedőt hogy hangosan koppant a palack a fején, ez meg széttett lábakkal mint valami gyík, belerohant a töksötét éjszakai szántóföldbe és eltünt a szemünk elől. A Clor azonnal megszólalt:  - Na jó takarodjunk innen a picsába -és ahogy gázt akart adni,emlékszem a Ricsi felkiáltott: - Jájjj Clor,  Itt a rém bazmeg, meneküljünk, utólért, belekapaszkodott a csomagtartóba, menjél már menjél már!  -   de persze ez már csak vicc volt, mindenesetre Clor olyan padlógázt nyomott hogy a siófoki mekiig meg sem álltunk. Sokáig tárgyaltuk még a két egymáshoz közeli nagyon fura, kellemetlen élményt. Egyébként egész hazaúton egészen a faluig egyáltalán nem vagy csak alig találkoztunk másik autóval, de épp a faszverő hülyegyerekkel egyidőben, egy másik autó is mellénk ért akik ugyanezt végignézték, fejbedobással együt, csak ők hamarabb nyomtak padlógázt és menekületek el onnan.

Clor napjainkban elsőrangú antik bútor restaurátor lett, Mar pedig kimondottan Toyotákra specializálódott saját szervízét vezeti.

1. kép : Guide (Clor) , Nikon az apor vilmos téri templom mellett kb 2000

2.-3. kép : Guide (Clor), Nikon 1999

4. kép : Nik, Tekno (Clor), Fővám tér 2000

5. kép : Guide, Nikon, Déli line “Dajka” 1999

6. képp : “legálozás” az “ártéren”, 1999 a kép jobb oldalán Biar-MRC fest éppen

7. lép : vsz az utolsó közös cuccunk Clor-al ( Guide rajzban Clor tag ) 2003, Déli line, “Patex” ( ma Dorottya udvar)  mögött

[sztivan]

azt miért nem mondta amúgy senki előre, hogy harmincasnak lenni ennyire jó lesz?

most nemrég a szülinapom kapcsán gondolkoztam el azon, mennyire elégedett és boldog lehetek, a családom, a hobbijaim, a munkám mind olyan, mint amilyennek régesrég elképzeltem, hogy ilyesmi lesz felnőttként (mínusz a borotválkozás, valamiért mindig úgy képzeltem, hogy majd felnőve körszakállam lesz, aztán maradtam a babaarcnál), ami zavar az életben, az mind rajtam kívülálló dolog, főleg a politika. és akkor emberek fiatalon félnek a harmincasságtól, én is féltem tőle

pedig hát ez az a kor, amikor már megvan a rutin, egyre jobban tudunk eligazodni a világban, dolgoztam jó sokat magamon, hogy rendben legyek magammal, ellenben még nem fáj semmi, hát csoda, hogy élvezem?

mióta sportolok, határozottan úgy nézek a szülinapomra, mint annak a megünneplése, hogy mentem már 38 kört a Nap körül (az kb. 35 milliárd kilométer!), és iszonyú kíváncsian várom, mi minden jön még. hisztiznek ezen emberek, hogy jaj, a B oldal majd, pedig egyedül a kazettákon a második fél a gyengébb, minden koncerten, filmben és jó könyvben akkorra hagyják csak a legjavát

[nemzetikonyvtar]

A 20. századi horvát irodalom egyik legjelentősebb alkotója valójában magyar költő-író szeretett volna lenni? A magyarul tudó horvát klasszikus, Miroslav Krleža, a magyar irodalom bennfentes kívülállója műveinek jó része a horvát és a magyar közös történelem fordulópontjairól szól, ezért tekinthetjük tiszteletbeli magyar költőnek, írónak is.

[varjukollektiva]

Az LMBT Történeti Hónap alkalmából ebben a hónapban a Varjú Kollektíva LMBTQ tagjaitól fogunk gondolatokat közölni, hogy miként érzik Magyarországon a helyzetüket! #3

,,Transzneműként a legjobban a kormány nehezíti meg az életemet az országban. 33-as, gyerekbántalmazással való összemosás, az ellenséges kommunikáció a közmédiában és a propagandában, a plakátokról agresszívan rám tekintgető szempárok... A bizonytalanság, hogy sose tudom, hogy a körülöttem levő emberek közül ki ette be a propagandát - esetleg a tettlegesség szintjéig feltüzelve -, és ki az, akivel még tudok józan beszélgetést folytatni, mert emberszámba vesz.

A gyűlöletkeltő propaganda egyáltalán nem újdonság Magyarországon, és ezen a ponton már vicc számba megy, hogy megvan a következő közellenség, amivel elterelik a figyelmet a valós problémákról, mégis újra és újra szembesülünk a jelenséggel, és hatékony is. Ennyi év után ideje lenni elgondolkodnunk azon, hogy miért működik: azért, mert a magyar társadalomban teljesen elfogadott, sőt, elvárt viselkedés, hogy másokból viccet csinálunk, másokat alacsonyabbrendűnek vagy esetleg gusztustalannak tekintünk. Ha elegünk van a gumicsontokból, akkor felül kell vizsgálnunk a hajlandóságunkat, hogy részt vegyünk az ilyen viselkedésben.

Úgy csinálunk, mintha az LMBTQ+ létezése egy új jelenség lenne, pedig a történelem kezdetei óta, különböző kultúrákban megjelennek különböző módokon ilyen emberek. Úgy csinálunk, mintha ez valamilyen módon gyerekbántalmazás és agymosás lenne, pedig széles körben tanulmányozott a téma, és a tudományos és orvosi világok megalapozott véleményeket, javaslatokat fogalmaznak meg, amik a gyerekek védelmével és egészségével is hangsúlyosan foglalkoznak.

Minden nap félek kitenni a lábamat az utcára. A társadalom, amiben felnőttem, egy kívülálló, rongáló, életellenes deviánsként tekint rám. Mielőtt részt tudok benne venni, bizonygatnom kell az embereknek, hogy teletömték a fejüket hazugságokkal, és sokan meghallgatni sem hajlandóak.

Olyan társadalomban szeretnék élni, amiben az emberek nem alakítanak ki erős véleményeket, mielőtt utánajárnának egy témának, és kikérik az érintettek véleményét is, nem csak a gyűlölködőkét."

[bdpst24]

Még a pályamódosításon is elgondolkodott Gubík Ági

Még a pályamódosításon is elgondolkodott Gubík Ági

A színésznő életében egymást érik a bemutatók, ám rajta kívülálló okok miatt nem tudja szerepeit hosszan játszani. Gubík Ági úgy érzi, ez az időszak karrierje egy nehezebb periódusa. Számtalan szerepben láthatták már a színház szerelmesei és a televíziónézők Gubík Ágit, aki el sem tudja képzelni, hogy más foglalkozása legyen, mint a színészmesterség. „Nekem valószínűleg ez a feladatom az…

[vacuolum]

dráma

Na szóval, azt gondoltam ki, hogy leírom, mik történtek, és akkor az majd jól segít feldolgozni a pszichodrámán eddig történteket... Ha már lett benne ez a nyáriszünet-izé. Bár jó lett volna vezetni valami naplót róla eddig is, minden alkalom után.

Mindenki tök érdekes, meg jó nagy csomagja van. És annak ellenére, hogy biztonságos a közeg és jól meg lehet nyílni kb. mindenkinek, nem érzem úgy, hogy bármelyikükhöz közel tudnék kerülni. Valamiért azt gondolom itt is, hogy kívülálló vagyok, s szorongok hogy ha közeledni kellene, vagy magamtól megszólítani bárkit... És mikor szóba került hogy ha vége lesz a drámának jövőre, akkor majd összejárunk még, és vhogy mindenki egyetértőnek látszott ebben, nekem az jutott eszembe egyből hogy nope, én nem akarok, nekem ez így elég volt... Azt gondolom, hogy ha ezután is még találkoznék velük, akkor teljesen máshogy viselkednénk, kb mint a szünetekben, amikkel nem tudok most sem mit kezdeni. Azt találtam ki, hogy ez azért lehet, mert áltsulis koromban bullyingoltak folyton, senki nem állt ki mellettem, plusz a barátaim is mindig csak én kerestem, úgyhogy szépen elzárkóztam ezután mindenkitől. Így érthető, miért nem fejlődött ki eszköztáram az adhoc ismerkedés és kapcsolatépítés terén...Pedig amúgy én tökre szockó voltam kicsinek... Úgyhogy bassza meg mindenki, aki akkoriban vett körül.

Így persze könnyebb, ha nem engedek magamhoz senkit, akkor csalódni sem fogok. Ennek ellenére vágyom rá hogy legyen még közeli barátom, meg hogy ne érezzem feleslegesnek magam szociális szitukban... De máskor meg azt érzem, már van elég barátom, és egyedül is lenni akarok... főleg mióta összejöttem M-mel, mert a vele járó hozadékok nekem bőven kielégítik a szocalizációs vágyaim...

És amúgy meg milyen király már, hogy végre van egy rendes kapcsolatom, amiben mindketten ugyanazt akarjuk a másiktől!!! Ez tökre elképzelhetetlen volt nekem még pár hónappal ezelőtt... És most velem is történt egy ilyen!!! Már látom, hogy miért voltam annyit egyoldalúan szerelmes. Ők voltak, akiktól rendszeres figyelmet kaptam, ami nekem ismeretlen volt... És már tervezgetjük a jövőt is. Nem nagyon akarok előre szaladni, 1 évet mindenképp meg akarok ezzel várni, de úgy érzem, jó sokáig tudnánk még egymást szeretni... Az 1 év pedig arra is kell, hogy meglássam, az érzést szeretem vagy tényleg őt magát...

Az a helyzet hogy nem tudom, tényleg amiatt kezdtem el megint jobban szorongani, mert lecsökkentettem a gyógyszerem, vagy azért, mert a munkahiány, az értelmiségi légkör és M intelligenciája miatt felerősödött az imposztor szindrómám... De az biztos, hogy előrébb vagyok az életben, mint voltam.

Örülök, hogy nem lesz dráma egy ideig, 2 hetente 4 folyamatos óra érzelmileg eléggé megterhelő, plusz 4 órás intenzív szocializációt ezelőtt max félévente csináltam, lol..

Ezt így most jó volt leírni, pár hónap múlva fog kelleni a visszatekintés miatt.

[vera9811]

"Az emberek nem kíváncsiak az igazságra, de szerencsére az igazságot ez nem érdekli"

Vagyis hasonlóan hangzik az egyik kedvenc mondatom.

Ha ki merem jelenteni az igazságot, hogy most megkéred álmaid nőjének a kezét, boldogok lesztek egy pár évig, talán gyerek is benne lesz a dologban mint egy kötelező együtt maradtok kártya, de utána elfogtok válni.

Akkor én leszek a bunkó, a rosszindulatú, az irigy és a hülye kívülálló kis köcsög.

De amikor ez így lesz mint az összes többi jóslásomnál akkor egyikőtök se kér bocsánatot, hogy huha mégis igazad volt..

Mindenki meglepődik inkább, belekezdenek kamu sajnálatba majd minden megy tovább. A szemükben meg ugyanezek az elhangzott jellemzéseik maradnak meg rólam.

[soullessmonster42]

Minden amit akartam, semmi amire szükségem volt. Ebben soha nem volt választásom.

Haragom feléd kimar engem belőlem. Nincs döntés, nincs választás, nincs válasz.

Érthetek mindent, de egy falatot sem érezhetek belőle. Elfogadom, de kérlek mondd meg, mégis miért?

Nincs válasz.

Kívülálló megfigyelője vagyok csupán alkotásod csodájának. Sors ez a páncél, ez a láthatatlan buborék amibe tettél.

Miért hiányosan teremtettél?

[haw-duck]

Nekünk nőknek arra van szükségünk hogy megvalósulhassunk. Arra hogy az ősi energia ami bennünk lakozik kibontakozhasson. Bármennyire ellenkezhetünk, a végén mindig ugyanott lyukadunk ki, mert ez a feladatunk, és ez az ami boldoggá tesz minket. Ez ami arra késztet minket hogy gondoskodjunk, és hogy valaki/valami más sorsát magunkénak érezzük. Az hogy teljesen át tudjuk magunkat adni egy kívülálló dolognak. Sok nő úgy gondolja hogy ez a gyermeknevelésben nyilvánulhat csak meg. Persze ez a legnépszerűbb formátuma. De az a nő aki úgy dönt gyermek nélkül éli le az életét, ugyanúgy találni fog valamit amibe bele fektetheti ezt az energiát.

Például egy párkapcsolatba, vagy egy erős barátságba. De könnyen megeshet hogy nem emberi lénybe, például a házikedvencébe vagy pedig a munkájába, a hobbijába, a céljaiba. Ezek mind olyan dolgok amikről tudd gondoskodni, amiket magáénak tudhat, amibe bele fektetheti az energiát. Így vagy úgy, de a nő feladata hogy levezesse ezt az energiát élete során, és észre sem fogja venni mennyire küzd azért hogy ezt megtehesse. Mivel legbelül pontosan jól tudja hogy az idő múlásával egyre nehezebb és fájdalmasabb teher lesz.

[csacskamacskamocska]

Egyébként úgy volt

hogy a minap azon gondolkodtam, hogy muszáj lesz segítséget kérnem valakitől. Pszichológus? Faszomnak van kedve megint elmesélni az egész sztorit a gyerekkoromtól kezdve :/ A barátaim? Elfogultak de rettenetesen. Dehát ki az, aki nem elfogult, okos és tapasztalt, nem kívülálló de távolálló, de nem annyira, hogy ne írhatnék neki. És eszembe is jutott „nevezzükbélának” úgyhogy elkezdtem fogalmazni a levelet. Nade. Önigazolást keresk vagy egy jó tükröt? Szóval csak óvatosan azzal, hogy ki milyen és mit követett el, mert ez olyan mint a konzultációs kérdőív, már a megfogalmazás is nyomást gyakorol. Úgyhogy fogalmazgattam a levelet, tisztogattam a szavakat és egyszercsak beugrott, hogy baszdmeeeeeeeg. Én folyton jelenbeli dolgokra reagálok és jelenbeli dolgokat akarok így-úgy megoldani, pedig az egész probléma csak egy árnyjáték. Annak a játéknak az árnya, hogy a másik ember, jelen esetben egy számomra fontos ember, éveken keresztül figyelmen kívül hagyott minden más platformon a magánlevelezésen kívül. Máshol nem léteztem. Egyáltalán nem! Nem úgy hogy nem annyira vagy nem eléggé, hanem semennyiresem. Az egész dolog onnan eredeztethető, hogy miért nem? Amúgy kaptam erre válaszokat, teljesen használhatatlan és hazug dolgokat. És ment az agyalás, ha én nem, más miért igen? És persze milyen megalázó kérni, kérdezni olyan dolgokról ami kicsinyesnek, féltékenynek, de pláne „nem normálisnak” tűnik. És itt már sikeresen eltévedtem a saját gondolataimban és érzelmeimben. Miközben a dolog roppant egyszerű. Én ezt a dolgot visszamenőleg nem tudom se megjavítani, se meggyógyítani. Nem mondom, hogy ez a barátom nem tudná, mert megtudná, de nyilván nem fogja. Nekem arra kell figyelnem, hogy soha többet ne történhessen meg.

De ezt is hosszabban meséltem most, mint ahogy zajlott, mert az egész egy megvilágosodás volt. Ne te menekülj, ne te korlátozd magad azért, hogy ne érjen sérelem. Tiltsd le a picsába az egész mindenkit és élj nyugodtan, élvezd az életet! Ha amúgysem olvas, nem zavarja, ha zavarja majd visszatilt és mindenki nyugodt és elégedett lesz a maga buborékjában. Legyél már magadnak fontosabb! Sokkal, sokkal fontosabb bármi másnál! Hogy mit válaszolt volna a problémámra „nevezzükbélának”, azt nem tudom, mert szemérmes vagyok és nem írtam neki. Nem attól félek, hogy lebaszna, és azt mondja, hogy én vagyok hülye, mert azon már rég túl vagyok, hogy ne lássam, hogy hülye vagyok. Csakhogy nem magamtól vagyok az, hanem hülyére vettek. Az kicsit más. Inkábbcsak a személyes elmesélésekkel van bajom, hogy bármit elmondok a követőimnek, de facetoface mesélni minden előzmény nélkül olyan mintha ingyen pszichológusnak használnám a másikat. Az szerintem gáz. megértette volna, de végül elég segítség volt a varázs amit teremtett maga köré, mert lám, a puszta gondolattól, hogy írok, meg tudtam oldani magam is.

Uh, amúgy a tegnapi napom egy merő gyomorgörcs volt, és konkrétan a rettegés töltött el amikor megmozdult a mobilom, hogy mit is fog mondani ez az arany ember és belecsúszok-e megint a magyarázkodásba és a kísérletbe, hogy megértessem magam. Na, ennyi a sztori. Menni kell és csinálni az éeletet. A többi teljesen nem számít.

[spraystory]

"Szabadság, egyenlőség, testvériség"

4.rész Az amerikaiak

A megannyi külföldi jöttment közül, akikkel a sors összefújt graffitis éveim alatt, valójában épp a graffiti teremtésének földjéről érkezők, az amerikaiak voltak legkevésbé jelen a velem történtek alatt. Minden bizonnyal ennek az egyik oka, hogy egy fél kontinens és egy hatalmas óceán van közöttünk. Emellett mintha az amerikai firkászok kevésbé lennének utazgatósak mint az európai kollégák. Akár helyesen ítélem meg, akár nem, tény hogy meglehetősen ritkán vetődött felénk amerikai writer. Első találkozásaim amerikai graffitisekkel egészen halványan vannak csak meg. Volt amerikai vendégem - sajnos nem emlékszem ki - fiatal firkászéveim alatt, akitől egy Mear/CBS pólót kaptam ami azóta is megvan és véletlenül ugyancsak CBS tagok Cisco és Izm voltak, akikről az első írásomban megemlékeztem, akik egy darabig Budapesten laktak, akikkel a TDF-es srácok összehaverkodtak és akiket csaknem a magyarországi tartózkodásuk utolsó pillanatáig nem tudtunk “elkapni”. De a CBS még mindig nem volt az igazi amerikai kapcsolat, hiszen őket az utolsó pillanatokban ismertük meg. Volt egy másik vendégem is az USA-ból, Auph One, aki egy vázlatot is rakott a blackbookomba de befejezni nem tudta és sajnos vele kapcsolatban sem emlékszem többre. 2002-ben összetalálkoztunk a How&Nosm párosból Nosm-al és elvittük festeni őt, ha jól emlékszem kétszer is, egyszer biztosan a System 120-as Skodájával, amibe alig fért be. Ezek után az amerikaiakkal való találkozás terén, hosszabb csend állt be. Mígnem 2006-ban az angol Aroe-nak köszönhetően Brightonban, egycsapásra ott találtam magam az amerikai graffitis vérkeringés akkori ütőerének sodrásába. Az MSK - amennyire ezt én mint kívülálló, meg tudom ítélni - akkor élte ragyogásának delét. A haverkodás köztünk amúgy néhány udvarias, hülyéskedős megjegyzésben kimerült. Bő három esztendő telt el, amikor 2009-ben egy különleges vendég érkezett az Egyesült Államokból. Ő volt a nagyon ütős stílust festő Jurnes, aki ma Scienceism néven van fent az instagramon. Egy igazán intelligens, kedves, higgadt és tudatos writert ismertem meg benne. Ma, igen tisztelt és “nagy név” a graffiti szakmában - ha ezt így egyáltalán ki lehet fejezni. Egy biztos, kiváló stylemaster és rendre egy lapon szerepel a worldwide graffitis kingekkel. Ha jól emlékszem európai turnén volt és Budapest csupán egy állomás volt neki, de egészen mozgalmasan telt. Pontosan nem emlékszem hogy kik, de biztosan ismerősök, elvitték traint festeni ami sikerült is, mi pedig véletlenül épp egy klassz spotot intéztünk, a Duna Plaza parkolóházában kaptunk falakat, Journes oda jött el velünk festeni egy jót. Talán még most is ott vannak a cuccaink.

Ezek után ismét eltelt négy esztendő, amikor 10 évvel ezelőtt, 2013-ban elindultam New Yorkba. Időközben szeretett és kedvenc festékmárkám a Molotow "supported artist"-ja lettem, ami egyrészt óriási megtiszteltetés volt nekem, másrészt egy roppant izgalmas vállalkozás. Feladatom az volt hogy egy éven át kb havonta fessek egy-egy - amennyire lehetséges - tematikus full color cuccot, amihez a Molotow adja a spray-ket. Csodálatos feladat. A new yorki út hallatán a Molotow rögtön jelezte, hogy összerak 2-3 színes cuccra való csomagot, amely engem már ott fog várni New Yorkban. Melyik writernek ne lenne ez álom utazás? A Molotow a support sprayket egyébként egyik kedves barátunknak a queens-i lakására küldte, később pedig itt is töltöttünk egy hetet. Négyen utaztunk, köztük “B” barátommal. “B” már megjárta a Nagy Almát, így volt némi tapasztalatunk is arról, mire számítsunk. Mielőtt azonban elutaztunk volna, előkutattam egy biztosan rossznak vélt email címet Jurne-höz és vettem a bátorságot hogy érdeklődjek, van-e bárki jó barátja New Yorkban akivel elmehetnék festeni. Írtam hát Journes-nek. Biztos voltam benne hogy sohasem látok tőle választ, hiszen a találkozásunk óta négy hosszú év telt el. Óriási meglepetésemre 2 napon belül válaszolt és ami sokkal extrább info volt, megírta hogy ő ugyan nem oda valósi, de azokban a hetekben éppen New Yorkban lesz, így persze, fussunk össze. Nem is akartam elhinni hogy ilyen jól alakulnak a dolgok és az volt hogy végül, valóban ilyen jól alakultak a dolgok. Mondanom sem kell micsoda érzés volt a repülőtérről, egyenesen Brooklynba metrózni és először élőben látni mindazokat a tageket, legendás cuccokat amiket már magazinokból ismertem. A graffiti bölcsőjébe kerültem, oda ahonnan mindaz jön amit évtizedek óta megszállottan űztem. Le voltam nyűgözve. Mint vallásos ember, aki eljut a szent városba, olyan áhitattal falták a szemeim minden centijét New Yorknak. Jurne-el már azt hiszem első vagy második nap estéjén találkoztunk Brooklynban, meglepetésemre Rime (MSK) és Host18 (Shots DYM) és más writerek társaságában. Este érkeztünk hozzájuk, épp valamiféle megrendelést festettek egy amolyan klasszikus new yorki bolt redőnyre. Az amerikai srácok részéről a lehető legkedvesebb, legbarátságosabb fogadtatásban volt részünk. Journe bemutatott Host-nak, ennek a kíváló embernek aki később - viccesen a nevéhez hűen - valóban házigazdánk lett. New Yorkban nincsenek legálfalak. Az európai nagyvárosok közül nemigen lehet olyat találni ahol ne lennének legálfalak, a legtöbb városban több is. New Yorkban ilyen nincs. Vannak helyek amikre azt hallhattad hogy “elvileg” lehet oda festeni, de szerintem épeszű ember nem tesz olyat hogy egyedül odamegy és elkezdi valaki ismeretlen writer cuccát lefedni. Kapcsolat kell, ismerned kell valakit aki tud helyet. És nem is nagyon láttam ezerszínű, nagy gonddal készült legál cuccokat, viszont a legkingebb throw upok, bombingok, tagek olyan mennyiségben vannak gyakorlatilag mindehol és olyan stílusokban hogy olyan érzése van az embernek, ahol ilyen gazdag és bámulatos a throw up és tag kultúra, ott nincs szükség legálkodásra. Akkoriban amúgy a 5pointz még állt, de hogy őszinte legyek nekem sosem tetszett annyira az a hely és volt valami writer, akinél be kellett jelentkezni hogy oda festhess, de ezt az embert nem lehetett elérni, vagy valami bonyodalom volt ami miatt az egészet elengedtük. Egyébként például subwayről szó sem lehetett és nem is akartam. Megelégedtem a hely varázsával, a kiváló társasággal és azokkal a spotokkal és lehetőségekkel amiket sikerült intéznem. Vittem magammal viszont rengeteg stickert, jobb híján azzal voltam elfoglalva hogy jó helyekre kerüljenek. Ezzel kapcsolatban, francia barátok később mesélték hogy előttem járt New Yorkban az egyik igen nagynevű francia writer, akinek a cuccait én magam is nagyon szeretem. Az első napon elkapták valami civil zsaruk matricázásért (!), több napra becsukták s mire kiengedték, állítólag ki is rakták Amerikából. Micsoda szerencsétlen fordulat egy egyébként bevállalós stylemasternek.

Szóval nekem-nekünk nem volt tervem bármi vadulás és ha jól emlékszem “B” volt aki tudott egy helyet. Hamarosan megfestettem hát az első cuccomat New York Cityben, “B”-vel és más helyi srácokkal a Tuff City shop hátsó udvarán. Ez olyan spot volt ahol naponta változnak a rajzok, de ez egyáltalán nem érdekelt. Ott voltunk New Yorkban és egy tag is csodálatos érzés lett volna, nem hogy egy full színes cucc. Szuper nyugis fújás, baráti beszélgetések, jó hangulat, szép idő - graffiti mennyországban éreztem magam. És az is volt.

Később találkoztunk “B” barátom egyik kedves ismerősével, egy amerikai fiúval Mike-al akit “B” még  korábbról ismert. Mike a legjobb arc, mosolygós, vidám, intelligens srác aki kiválóan fotózik. Nem tősgyökeres new yorki, Portlandből jött NYC-be és egyébként Budapesten is járt már a mi new yorki utunk előtt. Mikenak az volt az egyik skillje hogy egy csomó tetőhöz volt hozzáférése. Azaz a híres new yorki rooftopokra fel tudtunk jutni Mike segítségével. Tudta a kódot, ismerte a bejárást, volt kulcsa vagy egyenesen ismert olyat aki felengedett, voltunk pl a Vogue egyik fotósának a privát kis tetőjén. Rögtön az első napokban nagyon klassz tetőkön találtuk magunkat és találtam több olyan cuccot amit azelőtt már láttam magazinokban. Ez később természetesen hatványozódott, egész utcarészeket, blockokat, muralokat fedeztem fel amiket élőben látni varázslatos érzés volt. Az a kultúrális táplálék ami New Yorkból származik felülmúlhatatlan, ha valaki ezt figyeli mint akkor én, ugyan úgy le lesz nyűgözve. Egy kedves kis történetünk is lett Mike-al. New yorki tartózkodásunk első része alatt Brooklynban, Bedford-Stuyvesantban laktunk, majd később Queens-ben. Amikor még Bed Stuyban volt a lakásunk, egyszer meghívtuk Mikeot magunkhoz egyik estére. Együtt mentünk haza, mikor a metróból kijövet megjegyezte, hogy ez jó kis környék, ő épp erre lakott évekkel azelőtt. Mikor befordultunk a mi utcánkba, kiderült hogy ő is ugyanebben az utcában lakott. Mikor azonban a házunk elé értünk, ami egy csendes kis közben volt, elcsodálkozva mondta, hogy: - “ Ne csesszetek ki velem, pontosan ebben a házban a laktam”. A házunkban két külön lakás volt, az emeleti és a szuterén. A mienk az emeleten volt, mire Mike : - “ Véletlenül nem Dean lakását bérlitek?”  Kisült hogy Mike éppen a mi lakásunkban, ezen belül is a mi szobánkban töltötte első boldog new yorki éveit. Hiába ismerték korábbról egymást Mike és “B”, erre semelyikünk nem számított. Mekkora esélye van annak, hogy 8 millió new yorki közül épp egy olyannal sodor össze az élet, aki éppen ugyanabban a lakásban lakott ahol sok évvel később mi is?

Második és egyben utolsó spotunk a new yorki king, Host18 (Shots/DYM) meghívásának köszönhetően, egy brooklyn-i iskola udvarán volt ahová Host-nak volt kulcsa és engedélye bemenni. Ehhez a festéshez csatlakozott hozzánk többek között Rime(MSK) akivel 2006-ból, Brightonból már ismertük egyást. Ide "Nekst" memorial cuccot festett. Csodálkoztam, mit keres New Yorkban, hiszen nekem az ő neve LA-hez kapcsolódik. Elmesélte hogy a szerelem csavarta el a fejét és ragasztotta őt annyi évre LA-be és az MSK los angelesi aktivitása ellenére ő maga valójában New Jersey-ből való, éppen ezért használja a Jersey Joe művésznevet. Végül pedig queens-i magyar házigazdánk és kedves barátunk, Mizta Bush (DZ/CFS) is velünk festett, akiknek ezalatt szeretetteljes vendéglátásában volt részünk egy héten át. Ez a fújás is tökéletes volt. A hely, a társaság, a hangulat, majd naplementében hazametrózás, mind mind varázslatos pillanatok. New York hibátlan és lenyűgöző volt.

Időközben, az élet úgy alakította a sorsomat hogy 2006 (a Hellboy2 forgatása) óta folyamatosan - az utóbbi években szinte megszakítás nélkül - dolgozom a Magyarországon készülő amerikai, hollywoodi filmprodukcióknak. Tudtommal a Hellboy-hoz készült díszlet város volt az első nagy amerikai filmprodukciós New York díszlet, ami Magyarországon épült és én voltam az első aki összefújhatta (illetve itt néhányszor még velem tartott Band és Crape is). Az utcabútorok mind igaziak voltak, mint a postaláda, újságosláda, villanyoszlopok, rendőrautók stb. Emlékszem ott nézegettem hogy úh, ez mind most jött amerikából. Azokban a filmekben amelyekben szükség van a munkámra, az a dolgom hogy olyan graffitiket festek, tageket, throw upakot, utcai falfirkákat (stb) készítek, hogy a látvány a jelentekben a kornak megfelelően nézzen ki. Nagyon izgalmas és kreatív feladat. Nem egy-egy cuccról van szó, hanem egész utca, többször egész városrészeket kell úgy elkészítenem hogy a nézőnek az legyen a benyomása, itt évek, évtizedek óta megy az utcákon a graffiti. És persze hogy elhiggye, épp a 70-es vagy a 80-as vagy épp a 90-es (stb) években van. Minden egyes írásnak, tagnek, bombingnak azt a benyomást kell keltenie hogy mind-mind más kéztől származik. Így aztán több olyan produkcióban dolgoztam heteket, hónapokat, ahol tagek, throw upok, bombingok vagy színes cuccok százait, de talán az sem túlzás hogy ezreit - kellett elkészítenem. Mindehhez az évek alatt meg kellett tanulnom a korszakokhoz tartozó stílusokat, alaposan tanulmányoznom kellett minden olyan jellemzőt amivel a legeredetibb látványt tudom nyújtani. Ezért gyakorlatilag csaknem mindennapi kapcsolatban vagyok - főleg - az amerikai, ezen belül is a new yorki graffitivel, a 60-as évek végétől egészen napjainkig. Figyelem a social media fiókokat, amelyek ezekkel a kultúrtörténeti témákkal foglalkoznak, bújom az internetet és a könyveket. Feletteseim is sok esetben amerikaiak. Így aztán évek óta viszonylag szoros kapcsolatban állok az amerikai graffitivel. A filmvilág és a valóság között pedig valójában csupán annyi a különbség, hogy a filmben nem a saját nevemet írom, hanem száz és száz kitalált, fiktív nevet és stylet amik illeszkednek az adott korhoz és helyhez. Sokszor eszembe jut ilyenkor, hogy olyan mintha minden ilyen napon valóban ott lennék a legendás utcákon. Az amerikai writerekkel való kapcsolatomról általánosságban többször volt olyan benyomásom hogy akiket én megismertem, egyáltalán nem beképzeltek, hanem valahogy elégedettek. Mintha tudnák hogy az ő hazájukból jön mindaz amit másokkal - köztük én magam is - művelünk és ez mintha valami magabiztos elégedettséggel töltné el őket. Amerika megteremtett egy kultúrát ami életre kelt és elindult világhódító útjára. S ha van némi büszkeség bennük, hát lehet is, mert szerintem amerikának graffiti téren nincs szüksége másra. Inkább nekünk van szükségünk rájuk. Az amerikai firkász ismerőseim és köztem, napjainkban csak a social media a híd, de nem is szükséges több. Ebből a kevésből is tökéletesen értjük egymást. Mike-al sűrűn üzenünk egymásnak, tartjuk a kapcsolatot, továbbra is New Yorkban van. “B”-vel azóta is ugyanolyan jóbarátok vagyunk.

1.kép : Journes-el a Duna Plaza parkolójáan, alul Nikon, Blik - 2009

2.kép : Tuff City backyard - New York 2013

3.kép : Kilr, Nikon - Tuff City backyard New York  2013

4.kép : Graffiti, rooftop visit, bagel, happiness - New York 2013

5.kép : Toper, Nikon, Host, Bush, Rime - Brooklyn schoolyard,  New york 2013

6.kép Nikon - Brooklyn schoolyard, New York 2013

7.kép : Tuff City backyard, NYC, a brooklyini apartmanunk. NYC, Brooklyn schoolyard, Manhattan

8-9.kép : stickers

[fhjtblr]

Kérdésrohamok és válaszlehetőségek

avagy Hogyan tudnám elkerülni a számonkérés áradatait?

Mi számít "rendes" munkának? Mi kell ahhoz, hogy elfogadják, befogadják, elismerjék az embert, és felismerjék a tevékenységének az értékét? Hogyan "kell" dolgozni? Mit jelent "hasznosnak" lenni?

Mostanában ilyen jellegű kérdések foglalkoztatnak éjjel-nappal, miközben naponta olvasgatom a Linkedln-es gmailjeimet, holott elvileg már le vagyok iratkozva róluk. Naponta szembemegyek az olyan cikkekkel, mint "Hogyan ismertesd meg magad a külvilággal?" vagy "Mi kell ahhoz, hogy ne égj ki a munkádban hozott döntéshozatalaid során?" vagy épp "Milyen kérdéseket rakj fel az interjú végén, amivel a rátermettségedet igazolhatod?"

Vajon létezik-e egyáltalán a "nem-kiégés" fogalma mostanság? Kiégni csak annak lehet, akinek "normális" munkája van?

Nemrég voltam egy szabadtéri edzésen, ahol az egyik résztvevő megkérdezte tőlem, hogy "sportoktatók vagyunk-e" vagy "saját céggel" rendelkezünk. Fellelkesültem, mert abban bíztam, tényleg érdeklődik a tevékenységeink iránt. Boldogan és büszkén meséltem neki arról, hogy nem, mi egy fitnesz klub vagyunk, ahol csoportos órákat lehet igényelni, nagyrészt nők számára. A régi megelégedés és öröm csillant meg bennem, amíg ezekről beszéltem; az a fajta, amit akkor éreztem utoljára, amikor sikerült elvégeznem a Hot Iron budapesti instruktori képzését. Úgy éreztem, van tétje a gondoltaim terjesztésének, van lényege a létezésemnek és mindezt van merszem nyíltan is felvállalni. A mini-bemutatóm végén azt kérdezte a résztvevő, hogy milyen állás mellett foglalkozunk ezzel a klubbal vagy főállásban végezzük-e ezt a tevékenységet?

Felkacagtam. "Ez bőven elég!" harsant fel bennem a lázadószellemem, de belül éreztem, hogy leigáztak. Bárhova kerülök, bármilyen helyzettel vág arcon a sorsom, állandóan ezzel találom szembe magam: "És mit csinálsz még, az edzéstartás mellett?"

Miért minősül mellékállásnak az edzői tevékenység? Mi kell ahhoz, hogy ez egy elfogadott, felismert és megbecsült szakma legyen? Hogyan "kellene" bebizonyítanom a nagytöbbségnek, hogy a hetente megtartott edzéseimnek (rosszul) felbecsült és (mérhetetlenül) félreértelmezett értékei vannak?

Persze, most azt is mondhatnánk, hogy sokak azért nem látják elég tisztán ezt a helyzetet, mert nem szoktak csoportos edzésekre járni. De ez nem így van. Rengeteg olyan vendéggel találkoztam, akik szintén arról faggattak, hogy én amúgy mivel foglalkozom, "normálisan"?

Szerintem itt nem a "beavatott" és "kívülálló" nézőpontok közötti különbségekről van szó. Olyan rég-berögződött elgondolásokkal szoktam szembetalálni magam; olyan megkövesedett álláspontokat próbálok lebontani, amihez még nincs és talán sose szerzek megfelelő gondolatcsákányt. Kellene?

Talán hagynom kellene, hogy mindenki abba az elgondolásba rögzítse az elméjét, ami számára a legkényelmesebb. Talán senkinek sem "kell" bizonyítanom a munkavégzésemmel kapcsolatban. El kellene fogadjam végre azt, hogy engem nem lehet csak úgy bedobozolni egy kategóriarendszerbe, és hogy rám nem illenek ezek a karrierkereső cikkek.

Nem azt mondom, hogy rendkívüli vagyok, hanem inkább a világ vált megrögzötten rendszerszerűvé.

[borderline-story]

Gyűlölöm magam

Gyűlölöm a testem. Gyűlölöm, hogy undorítóan vastag a combom, miközben kint van a csontom, teljesen lapos vagyok, miközben mindenem lóg és lötyög.

Gyűlölöm a gondolkodásom

Gyűlölöm az érzelmeimet. Gyűlölöm, hogy nem tudom szabályozni őket, hogy elszabadulnak és lerombolnak mindent. Bekapcsol egy érzelem és fulladásig kínoz.

Gyűlölöm, hogy mindenhol kívülálló vagyok

Gyűlölöm a magányt. Gyűlölöm, hogy mindig, mindent elrontok, hogy nem tartozom sehova, hogy nincs senkim, hogy a szorongás felemészti az életem.

Gyűlölöm, ahogy az agyam működik

Gyűlölök mindent, ami a fejemben zajlik, hogy nem kapcsol ki egy pillanatra sem és egy hang folyamatosan ellenem dolgozik.

Gyűlölöm, hogy élek

Gyűlölöm, hogy megszülettem. Gyűlölöm, hogy hosszú évek óta ebben a szarban vagyok és nem változik semmi. Nem jut semmi boldogság és csak túlélés az egész életem.

Gyűlölöm, hogy kurvára nem tudom, milyen boldognak lenni

[artharot]

Manga/Manhwa/Manhua - Mi is mi?

Magyarországra a 90-es években jött az igazinak mondható "manga-láz". Akkor indították útnak a tv-ben a Sailor Moon és a Dragon Ball animéket (meg még egyéb mást is, de ezek a jelentősek), amiket több is követett. A 2000-es évekre eljutottunk oda, hogy már egyes zenecsatornákon is lehetett klasszikusokat nézni (Ghost in the Shel: S.A.C.). De miért is fontos ez? Ha mangáról van a címben szó, miért nem arról van még sem szó? Mivel az animék nagy segítséget nyújtottak abban, hogy hazánkban is a manga egyáltalán szóba kerüljön, és jószerivel a mai napig a két műfaj kéz a kézben jár.

Azonban térjünk vissza a lényegre: MI IS AZ A MANGA vagy MANHWA vagy MANHUA? És miért érdemes egyáltalán különbséget keresni köztük, ha már mind a Távol-Keleti régió országaiból származnak.?

A japán képregényeket hívjuk mangának (漫画), míg a manhwa (만화) koreai és a manhua (漫画) pedig kínai (esetleg taiwani). Mint látható is, a Japánból és Kínából származó megnevezés kandzsija is egyforma, csak az olvasatuk más. De azon túl, hogy mindegyik a saját anyanyelvén csak 'képregényt' jelent, azért vannak más stílusbeli, megjelenésbeli és akár történetbeli sajátosságok is.

(A global manga és a manfa jelenségeket nem veszem ide, mivel mindkettő a manga "irányzatból" indult ki. Valamint az amerikai/nyugati képregényeket, mint összehasonlítási alapnak használom, nem elemzési pontnak.)

Mindegyik országnak megvan a saját kis története, hogy hogyan alakult ki a saját stílusuk pl. fametszetekből, vagy tusfestésekből, de én nem ezekre szeretnék koncentrálni, hanem a saját meglátásaimra, főleg, hogy pont abba a korosztályba tartozom, akik még a legeslegelső generációk között volt, akik animével, majd mangával találkoztak. Nekem szinte mindenkinek el kellett magyaráznom, hogy mégis miért jobbról balról kezdem a képregényt, és miért nem színes... De így megtaláltam azokat az elemeket, amik tetszenek a három nemzet sajátosságai közül. Azt viszont megjegyezném, hogy főként trendekre gondolok itt és általánosítgatok (ha szabad így fogalmazni), és nem az underground képregénykultúrák egyediségeit analizálom.

1.)

Például ezt a táblázatot ebből a cikkből fordítottam le, mivel egész korrektnek tűnt, viszont annyit korrigáltam, hogy a festményszerűséget levettem a manhwa sorából, mivel ezzel nem értek egyet. Valamint nem igazán jött a nyelvemre a magyar megfelelője a 'single issue format' kifejezésnek, szóval úgy hagytam.

De igazából valóban ezek a leg egyértelműbb különbségek és hasonlóságok, amit egy egyszeri olvasó észrevesz. Míg manhwa, manhua és az amerikai képregények esetében a színes oldalak szinte elvártak, úgy Japánban csak iszonyat jól teljesítő mangák esetén történik egy utólagos újrakiadásra színezés (pl. Dragon Ball vagy One Piece). Azonban természetesen a többire is vannak jó ellenpéldák, mint manhuánál az Árnybíró sorozat.

Az olvasási irány főleg a manhwa, azon belüli is a webtoon részéről lényeges, mivel a táblázat elég erősen általánosít a digitális formátumra, míg Dél-Koreában is jelennek meg nyomtatott képregények, és az olvasás egyezik a nyugat képregényekkel, balról jobbra történik. Az olvasási irány a képregényektől teljesen kívülálló dolog, ami az adott ország nyelvészetéhez köthető, és valóban ebből a webtoonok kivételek, mert ott a lefelé görgetéssel haladunk és nem az irodalmian vett olvasási iránnyal.

2.)

Az illusztráció milyenségének kérdése is eléggé forgatható mindhárom esetben. Míg a nyugati képregényeken okuló emberek többsége tudja, hogy vannak akik jobban szeretnek alkotni és vannak örök kézzel rajzoló/festő emberek, addig a távol-keleti panelek esetében ez sokkal egyértelműbb, hogy melyik ország mit helyez el��térben.

(1) Tradicionálisan a japán alkotók kézzel húzzák a vonalakat, a karakterek árnyait és szinte mindent egy jól összeszokott csapat kereteiben (természetesen már itt vannak, akik a digitális eszközök felé nyúltak, de a döntő többség még mindig G-pent használ).

(2) Ellenben Dél-Korea esetében a digitális technikák, és nem is mindig a kimondott rajzolás az elsődleges. Ők rengetek 3D modell használnak akár pózokhoz, beállításokhoz, tárgyakhoz, hátterekhez. A színezés is úgy történik, és elég variánsok a technikák, mivel el lehet jutni az akvarell szerű képektől egészen a két tónusú színezésekig.

(3) Kínai társaiknál főleg a tusrajzokból merítenek technikák terén, és itt is inkább a digitális illusztráció kerül előtérbe, azonban jobban megmarad a tradicionális díszlet hozzá.

3.)

Történetileg talán a kulturális és társadalmi tradíciók beleszövése lehetne a legnagyobb különbség, mivel mindegyik ország a maga alkotta sztoriba belerakja a saját mindennapos kis gesztusait. Egy manhwában hiába európai mintázatról van a középkori királyság, akkor is a meghajlás és a könyörgés dél-koreai stílusban lesz. És manga esetében is mindig akad egy-egy zöld teát szürcsölő emberke, hiába valami posztapokaliptikus alternatív univerzumban vagyunk. Kínát említve ezen téren utoljára, a konfuciánus tanokat le se tagadhatnák a manhuák többsége.

Tehát rengeteg különbség is van, de talán az egyik legnagyobb hasonlóság az ipari felfogás. Igaz, amerikai képregények esetén is beszélhetünk erről, de a Távol-Kelet esetében ez lépésről lépésre is megfigyelhető. Megvannak a procedúrák. Egy jól menő számítógépes játékból fog készülni rajzolt, olvasható változat és eredeti (2), trendi anime is fog kapni egy-pár kötetet, nem is téve említést a light novelekről (egy fajta japán regénytípus) (1).

Míg a "nyugaton" is vannak erre példák (Jurassic Park, Batman'89, stb.), ezek súlya elenyésző tud lenni az eredeti műhöz képest, míg -főleg- a manhwa esetében a 'feldolgozás' gyakran kap nagyobb figyelmet, mint az eredeti mű (Remarried Empress, Sword Art Online).

A manhua ehhez képest kissé beszűkült témákra koncentrál: néha politika, humor, kaland/akció és gyerekeknek szóló. Ez sok mindennek (és mindenkinek) is köszönhető, de talán a következő években látható lesz egy kiszabadulás a korlátok közül és sokkal érdekesebb és variánsabb sztorikat is kapunk a kultivátorokkal és konfuciánus tanokkal szemben.

Elég felületesre sikeredett ez a leírás, de remélhetőleg kisebb magyarázatnak az út kezdetén jól fog jönni azoknak, akik szeretnék megismerni a Távol-Kelet képregény kultúráját. Egyáltalán nem vagyok szakértő benne, és mint ahogy már írtam, nagyjából saját megfigyelések alapján szedtem pontokba a főbb dolgokat. Természetesen még pár részletbe bele lehetett volna menni, mint a publikáció, kiadási rendszerek, stb., de azok megérdemelnek majd egy külön kis szösszenetet.

További cikkek, főleg angolul tudóknak:

Manga, Manhwa, & Manhua: What Are the Differences? (cbr.com)

What’s The Difference Between Manga, Manhua & Manhwa? - (hookedtobooks.com)

What Are Manga, Manhua, and Manhwa (Webtoon)? [Explained] (fossbytes.com)