#árnyék-én

[ajtostolahazba]

Még küzdünk... A többes szám mondjuk nem indokolt teljesen, apa küzd, én inkább magammal küzdök, hogy elfogadjam az elfogadhatatlant, hogy peregnek a szemek a homokórában. Megint új kezelés, nyirok áttét, az új kezelés mellékhatásai most kezdenek előjönni. A fizikai megpróbáltatásokon túl viszont kezd elfáradni... Minden nap hívom, van, hogy többször is, megyek amikor csak tudok, leginkább kéthetente, de van, hogy hetente, kurva sok az a 130km, de bevállalom, amikor csak tudom, mert ki tudja meddig mehetek még...A rák mellett a depresszió az, amit a legnehezebb kezelni, nem tud egy ember 0-24-ben, az év minden napján pozitív lenni, amikor napról napra fogy, nincs ereje, egyre inkább csak feküdni esik jól. És én rendületlenül megyek, és megpróbálok felnőtt lenni, de nem akarok. Nem hazudok neki, hogy minden jó lesz, de sokat beszélgetünk, mindenről, mélyen, ahogy soha azelőtt...és én rettegek minden telefonhíváskor, hogy ez még ne az legyen! "egy árnyék vagyok már csak"- ezt mondta most és minden szava a lelkembe mar, mert ez a valaha volt erős, kicsit pocakos ember most nehezen jár, fullad, lóg a karján a bőr, vékony...és én minden percben csak azt a mosolygós, nagyhangú aput akarom, aki volt. És elmondtam neki, hogy mennyire szeretem, odafigyelek, hogy annyit legyünk együtt, amennyit csak lehet, és azt is, hogy ha azt fogja érezni, hogy elég volt, akkor az az ő döntése, az ő joga és én tiszteletben fogom tartani. De a lelkem mélyén csak azt szeretném, hogy legyen még lendület, legyen még ott az a cinkos mosoly. Minden búcsú, amikor eljövök, lehet az utolsó és én össze vagyok törve. De tudnia kell, hogy mi megleszünk. Mindig az ittmaradottaknak a nehezebb, de csak azt akarom, hogy békére leljen, ha majd mennie kell.

csak még ne... én még nem állok készen.

[csacskamacskamocska]

Mások vagyunk

Hasonló a hasonlóval vs. az ellentétek vonzzák egymást. Amikor szeretnél valakit „elcsábítani” mert tetszik, mert vonzódsz, mert belehabarodtál és látsz benne valami különlegeset amiért megéri tenni is érte, akkor szeretnéd látni és láttatni, hogy hasonlóak vagytok. Arra koncentrál az ember, hogy mik a közös dolgok. Közös érdeklődés, hasonló ízlés, ételben, zenében, öltözködésben, művészetben, hobbiban, sportban, játékban, közeli és távoli célokban. Ha nagyon akarod, megtalálod! Arról nem is beszélve (én ezt éltem meg), hogy ha színes személyiség vagy, elfogadó és érdeklődő, akkor biztosan találsz közös pontokat, mert AZ IS érdekel, kedveled, szoktad, láttad már, kipróbálnád. Nem úgy idomul az ember ilyenkor, mint az alárendelődők, de azért szeretne megfelelni, szeretné, ha a másik is észrevenné az átfedéseket. "Gyere, gyere, jó lesz nekünk együtt!" – az ember próbálja ezt sugallni. És kezd valami közös dolog kialakulni. Elkezdtem érezni, hogy ha engem érdekelt valami, ő is vett, ha neki volt valami, kikérdeztem a tapasztalatairól és én is vettem, ha csináltam valamit jött és kipróbálta. Tény, hogy amiket én csináltam, érdekelt, azt kipróbálta és leszarozta, sok év alatt sem lett olyan élményem, hogy rám nevetett volna, hogy hű, ez marhajó volt, de jó, hogy csináltuk. Max megköszönte a lehetőséget, a szervezést. Én meg marhára igyekeztem, hogy valami már csak jó lesz. Aztán egy nap, az első és egyetlen kettesben töltött estén a sírásig kínzott a szövegével, hogy önző vagyok, és ez se jó meg az se jó, ilyen vagyok, olyan vagyok és végül elmondta, hogy csak annyi a közös bennünk, hogy mindketten egyedül élünk, de amúgy mi semmiben nem hasonlítunk.

Ott maradt a lelkemben a mondat. Sok évnyi közös projekt és közösen megélt program és millió hektónyi szeretettel, szerelemmel és támogatásba ölt energiával a hátam mögött ott ültem és nem akartam elhinni, hogy mi semmiben sem hasonlítunk. Hogy nem sikerült látnia a közös dolgokat. Nem sikerült láttatnom vele, hogy mi jók lennénk együtt.

Nem akkor jutottam el a dacig, hanem sokkal később. Még kellett vagy két év. És akkor le is írtam neki. Mi semmiben sem hasonlítunk egymásra. Menj, és nyalj annak, aki imponál neked. Menj nyugodtan és teperj ott, ahol szeretnél jófejnek látszani elhazudva a valódi énedet a valódi érdeklődéseidet, a valódi életedet, ahol kevés lesz a műveltséged, a tájékozottságod, a lendületed, az érdeklődésed, az energiád. Mi nem hasonlítunk, és ha hasonlítanánk is le fogom tagadni.

Olyan és annyi könyvet olvastam, aminek a mélységét soha nem is értenéd. Olyan és annyi kiállításon jártam, annyiféle koncerten, annyiféle vallási, művészeti közösségben, a munkám során a feladataim, a kihívások, a problémák, az emberek sokasága, a képzések sokfélesége, el sem tudom mondani milyen sokféle, színes dologgal foglalkoztam eddigi életemben. És egy szerelem miatt elkezdtem ezeket értéktelennek, kevésnek, nevetségesnek látni. Magammal együtt. Magányosnak, problémásnak, szorongónak láttam magam, mert odaültem egy magányos, problémás, szorongó és negatív ember mellé és együttérzően (és szerelmesen) átöleltem. És elücsörögtem mellette 10-15 évet.

De mi nem hasonlítunk, és az utóbbi hetekben visszakaptam a színeimet. Ömlik rám a kedvesség, a támogatás, az elismerés. Jónak, hasznosnak, érdekesnek érzem magam. Mindezt ajándékba kaptam az élettől. Közvetlenül semmit nem tettem azokért az emberekért. Csak mást tükröztek vissza belőlem és felragyogott minden. Tudom, hogy van árnyék, nem vagyok sem mindentudó, sem tökéletes. Én ezt tudom. Dolgozom a hibáimon, bár ennek a munkának sosem lesz vége, de igyekszem.

És nem sajnálom, hogy nem hasonlítunk

[kittus0403]

Két én

Két én harca dúl bennem,

Egyik szívemben, másik lelkemben.

Egyik a fény, a másik árnyék,

Egyik szeret, a másik bánatot árul szét.

Két én küzdelme zakatol bennem,

Egyik álmodik, a másik remeg.

Egyik a valóság, a másik a képzelet,

Egyik ég, a másik a mélységbe vet.

Két én között húzom életem,

Egyik vezet, a másik utat téveszt.

Egyik hív, a másik a csábítás,

Egyik teremt, a másik pusztítás.

Két én választ, de mindkettő én vagyok,

Egyik a múlt, a másik a jövő nyomának folytatója.

Egyik a múltba, a másik a jövőbe hajt,

De mindkettő az én szívemben lakozik, az enyém örökre marad.

[haw-duck]

Egyedül a semmi közepén

Menekülök a világba, talpam alatt zuzmó.

Bárhol vagyok kiütközik, hogy valóm surmó.

Esek-kelek, azt sem tudom merre megyek,

Sírok mint egy gyerek, könnyeim közt hegyek.

Ebben a nagy világban nem sokan értik a magyart,

Kit mint én végképp nem, hogy miért túrja az avart.

Most egy pillanatra kisütött átlátszik a zavar,

De ki ha nem én aki kérdés nélkül indul hamar.

Olyan magasan vagyok, épp mindenki felett,

De nincs ki hallja hangom, pláne más helyett.

Én tudom szavaim annyira kuszák, tán nem is érted.

Megértem hisz nincs csak másé, vagy tiéd amihez mérted.

Most pedig hogy árnyék lett, és a fák közt nem látok át..

Attól félek hogy kénytelen leszek követni más lábnyomát!

Minek menekülök ha félek, hogy eltévedek?

Hát elmém elméje szélén ezen elmélkedek.

[angelofghetto]

F emlékére

Már tudok írni róla. Egy fekete orrú, nagy szemű zsemlegombócként érkezett hozzánk a gangos ház legfelső emeletére. Míg én M-en, a német juhász keveréken tanultam a gyereknevelést, fiam első saját kutyája ő volt, aki rendszerességre, felelősségre tanította, feltétel nélküli szeretettel fizetett érte.

Nagyon kis kajla volt. Mikor először lakmározott a táljából a konyhában, a hátsó lábai elemelkedtek a földtől. Igazából a mopsz, különösen a fiú, egy élő, lélegző statikai önellentmondás: nagy fej, terebélyes mellkas, fokhagymagerezd fenék, és az az izgő-mozgó malacfarok. A kis hülye úgy habzsolta az ételt, hogy már szinte nem is vett levegőt, olykor félre is nyelt, és elájult. Ott kellett lenni mellette, hogy megmentsük az életét.

Az egyik első sétáján kivittük a Gödörbe. Épp valami rendezvény volt. Ötven méterenként meg kellett állnunk, mert a kis mütyi elfáradt :) Mindenki imádta, mosolyogva néztek rá, a gyerekek meg akarták simogatni, ő pedig örült a végtelen népszerűségnek, mert annyi lelkes szeretet volt benne egész életében, hogy mindenfelé sugárzott belőle.

Sajnos túl sokat kellett egyedül lennie a lakásban, akkor még mindannyian munkába jártunk napközben. Egyszerűen megoldotta: átaludta az egészet. Nagyjából egy év múlva kapott egy tesót, egy koromfekete kislányt. Akkora volt, mint egy pénztárca. Sátánkának kellett volna elnevezni, mert rém öntudatos volt, mindenkit megkergetett, és olyan hangok jöttek belőle, mint az Ördögűzőben. Sokszor megkergette a nagyot, aki villámgyorsan megtanult nekifutásból felugrani a kanapéra, mert oda a kicsi nem ért fel. Pillanatokon belül kiderült, hogy a kisebbik kutyaágy lesz az övé, mert a jövevény határozottan befoglalta a nagyobbat. Később már együtt aludtak olyan jin-jang pozitúrában mindenhol: a kutyaágyban, a fotelban, a kutyapanzióban.

Túl sok volt a lépcső, a hátsó lábai megbetegedtek, ez amolyan fajtaspecifikus izé. Őt nem annyira zavarta, inkább mi féltettük. Az állatorvos tanácsára ölbe kaptuk ilyenkor, és mindenféle szereket írt fel, amelyek erősítik az ízületeket, és csökkentik a gyulladást. Amúgy olyan volt mint az árnyék, mindenhova követni kellett a gazdit, még a WC-re is, mert meg kell őt védeni ugye, ki tudja, mi tud történni. Mikor gazdi nem volt otthon, odakuckózótt mellém, és végigfeküdt mellettem, valami borzalmasan kitekert pózba helyezkedett, hogy a fejét a lábamra fektethesse, és vigyázott rám. Ez azt jelentette, hogy egy percen belül már horkolt.

Mikor a kertes házba költöztünk, eljött a kutyaparadicsom. Csodás módon a lábai is megerősödtek. Napi kétszer falkasétát rendeztünk, mikor a család körbesétálta (egyesek körbepisilték) a területet. F-nek volt egy kedvenc diófája, ami egész nap megbízható árnyékot vetett, alatta mindig hűvös volt a föld, és jót lehetett pihenkélni a forróságban.

Egyszer karácsonykor vettünk a diliboltban egy apró, éneklő-bólogató fenyőt. Letettük a padlóra, és vártuk, mit szólnak hozzá a kutyók. F ocsúdott elsőnek, és félrelökte a kicsit, mert túl veszélyesnek ítélte ezt a fura micsodát, aztán csillapíthatatlan ugatásba kezdett, míg ki nem kapcsoltuk.

Aztán jött a collie, amolyan kinti-benti házőrzőnek. (Konkrétan igaz rá a hűtőmágnes szövege: "Én 3,5 másodperc alatt vagyok a kerítésnél. És te?") Szegény F még egy poszttal hátrébb került a rangsorban. Pedig mindig ő volt, aki a jövevényekkel a leglelkesebben játszott, akikkel megosztotta a játékait (a kajáját nem!!!). Amikor a mentett kutyák voltak nálunk átmeneti megőrzésre, akkor sem ítélkezett, igazi terápiás segítőként viselkedett. Ám a collie pillanatok alatt három-négyszer akkorára nőtt mint ő, és több kérdés nem is volt.

Aztán gazdimami pocakos lett. Naná, hogy amint lehetett, oda kellett bújni a pocakhoz. A bébi érkezésekor ő volt az első, aki izgalomba jött, amikor a kiságyban megmozdult, vagy valami hangot adott. Mindenkinek oda kellett menni, és intézkedni valamit. Aztán együtt mászkáltak a szobában: a bébi négykézláb. Végre volt valaki, aki súlyban, méretben, színben hasonló. Ez nagy öröm ám.

Az utolsó napján egy kisebb műtétre volt szüksége. A bódításnál nem volt komplikáció, a beavatkozás remekül sikerült, a doktor bácsi csupán néhány nap nyugalmat rendelt. Még olyan lámpaernyőt sem kapott a fejére. Ébredezett, ébredezett, kicsit harákolt, de mondták, hogy ez előfordulhat. Már kicsit imbolyogva fel is kelt a helyéről, végigszaglászott mindannyiunkat, és visszafeküdt. Egy koppanást hallottunk, ahogy a feje a padlóra hanyatlott.

Nem írom le azt a pánikot. Az újraélesztési kísérleteket, az ölben cipelős rohanást a rendelőig, a kétségbeesett telefonálgatást az éjszaka közepén... aztán az üvöltő csendet, a könnyeket, a hatalmas szívfájdalmat.

Altatási baleset. A megfigyelésen teljesen jól volt, máskor is bódították már, nem volt semmi gond, hazaengedték. Otthon is jól volt, minden ment a normális úton. Talán a szíve állhatott meg. Az a nemszeretni nem tudó, édes kicsi szíve.

Annyi történet lenne még. Valahogy mindig az volt az érzésem, nem tudja, hogy ő kutya, meg van róla győződve, hogy ember. Arcai voltak, a szemével beszélt.

A kedvenc diófája alatt pihen, a kedvenc pokrócán, a kedvenc játékával, és gazdiapu kedvenc pulóverével, az illatában, amihez annyira szeretett odabújni... arccal a ház felé, ahonnan látszik az egész birtok, hogy figyelhesse a jövés-menést, a családját, hogy ne maradjon ki a falkasétákból.

Kár, hogy a bébi nem fog rá emlékezni, a közös játszadozásra, az összebújásokra. Csak fényképekről ismeri majd, és a meséink által.

Belegondolok, első perctől milyen természetes volt, hogy ő van. Az ember nem is gondolná, hogy egy ilyen apró, csöndes, kedves lény mekkora űrt tud hagyni maga után.

[eltiron2]

KÉSEI SIRATÓ

"Harminchat fokos lázban égek mindig

s te nem ápolsz, anyám.

Mint lenge, könnyü lány, ha odaintik,

kinyujtóztál a halál oldalán.

Lágy őszi tájból és sok kedves nőből

próbállak összeállitani téged;

de nem futja, már látom, az időből,

a tömény tűz eléget.

Utoljára Szabadszállásra mentem,

a hadak vége volt

s ez összekuszálódott Budapesten

kenyér nélkül, üresen állt a bolt.

A vonattetőn hasaltam keresztben,

hoztam krumplit; a zsákban köles volt már;

neked, én konok, csirkét is szereztem

s te már seholse voltál.

Tőlem elvetted, kukacoknak adtad

édes emlőd s magad.

Vigasztaltad fiad és pirongattad

s lám, csalárd, hazug volt kedves szavad.

Levesem hütötted, fujtad, kavartad,

mondtad: Egyél, nekem nőssz nagyra, szentem!

Most zsiros nyirkot kóstol üres ajkad -

félrevezettél engem.

Ettelek volna meg!... Te vacsorádat

hoztad el - kértem én?

Mért görbitetted mosásnak a hátad?

Hogy egyengesd egy láda fenekén?

Lásd, örülnék, ha megvernél még egyszer!

Boldoggá tenne most, mert visszavágnék:

haszontalan vagy! nem-lenni igyekszel

s mindent elrontsz, te árnyék!

Nagyobb szélhámos vagy, mint bármelyik nő,

ki csal és hiteget!

Suttyomban elhagytad szerelmeidből

jajongva szült, eleven hitedet.

Cigány vagy! Amit adtál hizelegve,

mind visszaloptad az utolsó órán!

A gyereknek kél káromkodni kedve -

nem hallod, mama? Szólj rám!

Világosodik lassacskán az elmém,

a legenda oda.

A gyermek, aki csügg anyja szerelmén,

észreveszi, hogy milyen ostoba.

Kit anya szült, az mind csalódik végül,

vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni.

Ha kűzd, hát abba, ha pedig kibékül,

ebbe fog belehalni."

Isten nyugosztaljon, édesanyám! Köszönöm az életemet és sok minden mást. Örökké hiányozni fogsz.

[zoeeozzoeeoz]

Mostanában egyre többet járok haza.........igen, nekem még mindig él a "haza megyek", ami nem csak ott van ahol lakom, hanem haza, a szülői házba. Jelen esetben, lakásba. Kicsit kezd fellendülni az ingatlan piac, meg már annyira lezuhantak az árak , hogy egyre több érdeklődő van, és mivel nem adtam kulcsot az ingatlanosnak, így ha szól, megyek. Szóval.......honvágyam van :( Nagyon! :( Ülök a félig üres lakásban, várom az érdeklődőket, és tódúlnak elő az emlékek.

A ház előtt volt egy naaaaaaagy fa. Sajnos kb 5 éve kivágták, mert balesetveszélyes lett, kezdett kiszáradni, belül a törzse üreges volt már stb.... helyette most egy gyönyörű szép hársfa van ültetve. :) Szóval a régi naaaagy fa, végig kisérte a gyerekkoromat. Mikor már lehetett nyitott ablaknál aludni, és fújt egy kicsit a szél, mindig ennek a fának a lombjának a susogása altatott el. Vagy a fény-árnyék játéka. Meg a játszótér gyerekzsivaja. Az eső, ahogy kopog a párkányon. A játszóteret azóta átépítették, elvitték a régi hintákat, mászókákat, új játékok vannak, és soksoksoksoksok fa. Eddig is sok volt, de azért az ablakból be lehetett látni a teret, most viszont minden csupa szép zöld fa. A régi, elöregedett, kiszáradt fákat kivágták, és folyamatosan ültettek helyükre új fákat. Most olyan, mintha egy kis erdő lenne a tér, kis tisztásokkal, ahol hinta, homokozó,és sokosoksoksok pad van. Gyerekkoromban sokat voltam lent a játszótéren. A legtöbb ügyeletre rohanás velem, a játszótéri "balesetek" miatt volt. Pár ilyen esetre még emlékszem is. A "kiserdő"-ben , a ház másik oldalán, rengeteget sétáltunk apámmal, később a kutyimat is ott sétáltattam. Végig ellehetett menni le, a Csónakházig. Szerintem egyik alkalommal ismét végig járom azt az útvonalat. Aztán a cukrászda Füreden, ahol vissza felé mindig fagyiztunk. Nagyon sokat változott a város, mióta nem élek itt. Előnyére! Élhetőbb, zöldebb, nyüzsisebb. Legutóbb, kedden este voltam lent, és ahogy nyitogattam ki az ablakokat, ismét egy emlék. A tücsökciripelés!!!! Hát majdnem elsírtam magam :( Az erdőből, olyan hangos tücsök ciripelés hallatszott, hogy az ingatlanos is megjegyezte: "hangosabban kell beszéljek, mert a tücskök belehúztak az effektekbe :D " Imádtam gyerekkoromban hallgatni őket. Csak feküdtem az ágyon, vagy kimentem az erkélyre, és csak hallgattam őket. Imádtam!!!

Jó volna minél előbb eladni most már, mert egyre nehezebb lesz. Ha nem pont akkor esett volna be az ingatlanpiac, mikor én elkezdtem árulni, és ha sikerült volna gyorsan, 1-2 hónap alatt eladni, semmi bajom nem lett volna. Most már , így fél év után, nehezebb. Most már leülepedett bennem minden, és kezdenek elő jönni az emlékek. Elkezdtem ragaszkodni az emlékekhez, és egyre nehezebb bemenni a lakásba. Már az ajtót nyitva is összeszorul a szívem. És nem, nem azért, mert lift nélkül megyek fel a harmadikra, és levegő után kapkodok :D :D

Szóval.........ide költözni nem fogok. Pont az emlékek miatt. Hogy itt ápoltuk apámat, itt ápoltuk anyámat. Ezek visznek mindent. Minden tücsökciripelést.

[faszom-azegeszbe]

"Te vagy az egyetlen bűnöm

Hogy minden nap kivárom az éjszakát

Csak hogy láthassam:

Merre jár az én babám

Add a kezed ne félj

Ha túl sok árnyék tart feléd

Hadd legyek én neked a fény

Túl sok emlék szállt belém

Tudom ez nem is az az élet

Tudom hogy már nem számít a szó

Tartsd magadban a téveszmét!.. "

[kampeszino]

Rimbaud: Részeg hajó

Hogy jöttem lefelé egykedvü, vén vizeknek

folyásán, vontatóim már nem jöttek velem:

lármás rézbőrű raj közt céltáblául sziszegtek bepingált póznasorhoz nyilazva meztelen.

De, hogy mi sorsra jutnak, mindegy volt nékem ez, s hogy búzám belga búza, vagy hogy gyapotom angol - alighogy véget ért a parti furcsa hecc, vizek szabadja lettem, ki vígan elcsatangol.

És tél jött, szörnyü zaj közt s engem, kiben siket csend hallgatott tunyán, mint a gyerekagyakban, felvett az ár: s ha süllyed egy málló félsziget, nem szállhat a habokba dicsőbben és vadabban!

Kegyes volt a vihar: a tengerig vetődve tíz éjen át lebegtem vidám parafaként a mélyen, mely a romlás örök hömpölygetője, s nem néztem: vaksi lámpás vet-é utamra fényt?

Fenyő-ducos begyembe zöld víz lágy íze folyt, mint almák hűvös húsa csúszik a gyermektorkon, s hányások s bornyomok, sok kékes lomha folt letisztult rólam és levált a kormány s horgony.

Azóta egyre fürdök a roppant tengerek költészetében, melyre csillag csorog és béke s nyelem e zöld azúrt, hol fulladt emberek lebegnek olykor mélán s mintegy gyönyörben égve,

mert kékes színüket átfesti drága mámor s ringatja enyhe rengés a rézszín nap alatt, s nincs alkohol, csitítóbb, s dal, mely ily puhán forr, a rőt s rosszízű vágyak ettől megalszanak.

S villámtépett eget s tölcsért, mit a vihar hajt, s a mélységek hintáit s kanyargó áramát láttam s az alkonyt s hajnalt: ez izgatott galambrajt, s olyast is, mit az ember, ha sejt is, sohse lát.

Láttam süllyedt napot, vad titkokkal befolyva, míg olvadt messziségek violája ragyog, s hallottam, mintha antik tragédiát dalolna: messzire elhörgő zajt s mely reszket és gagyog.

S vakító hócsucsokról álmodtam zöldszin éjen, míg messze tengerszemhez rejtelmes útra kelt az óceánok csókja: izes áram a mélyben s mentem vele s a sárga s kék foszfor énekelt,

és át sok hónapon, mint ha dagály robog a sziklahátak ellen: holdkóros vízi csorda, rohantam, nem törődve, hogy szentszüzes fokok ragyogó lába zúz és orrom elsodorja.

S találtam tengeren túl s alúl a horizonton párduc-szem fényü és virágos szigetek kék és furcsa raját, hol ostorként kibomlón a pőre nép fölött szivárvány libegett.

Láttam maró mocsárt, hol mint egy szörnyü hálón a sás közé akadt Rém poklos teste reng, és vizeket rohadni örök szélcsendben állón s örvényt, mely tág kerékben az égaljig kereng.

Gleccsert, ezüst napot, gyöngyházhabot, parázs eget, sok reves roncsot, mik barna öblön úsznak, hol szörnykigyókat kínoz az élősdi marás s enyhülni bús szagú vén görbe fákra kúsznak.

S a gyermekeknek én beh szívesen mutatnék halat, minőt találtam, aranyból, s énekelt, s züllött utamra olykor rózsát sodort a tajték s olykor hizelkedőmül édes szél lengve kelt.

S olykor a minden tájak únottja, pólusok bús kószája: a tenger, míg ringatott panaszlón, beszórt árnyék-virággal, mely kénszájjal susog s térden e vak virág közt merengtem, mint egy asszony.

S ringtam, kóbor sziget, és szennyükkel bekentek szőkeszemű sirályok, csetepatés család, ringtam s némely tetem tört testemen pihent meg, majd elhagyott süllyedve, aludni még alább...

Imé, ez vagyok én! züllött hajó, hináros, kit elvitt a vihar élőtlen éterig, s zord flotta s békés bárka ki nem halássza már most részeg roncsom, mely a vizekkel megtelik.

Im bátran, párát fújva, mely rajtam ködként kékül, utam kaput az ég izzó falába fúrt, s zsákmányul téptem onnan, finom poéta-étkül ízes nap-cafatot s nyálas, nyulós azúrt!

Bitang deszkám belepte a villamos medúza, s nyaranta apró szörnyek tintás raja lapúlt reám, midőn a hőség tűzvesszejétől zúzva a reszkető bibor lég izzó tölcsérbe nyúlt.

Óh én, ki immár ötven mérföldnek távolából hallottam reszketőn a Poklot, mint üvölt, s kit újra s újra vár a kék és merev távol: megvetlek, Európa! únt gátú, ócska föld!

Im én! kit túl az égen várt csillagos sziget, hol már a mámoros menny örök kapúja nyitva, s hol végtelen mély éjben arany fénnyel piheg alvó madárseregként a boldog Jövők titka!

De mégis, sokat sírtam: testem hajnal gyötörte! S kegyetlen volt a hold és keserű a nap, már lázas derekam gyötrelmes görcstől görbe, bár megszakadna már s benyelné már a hab!

Óh, ha van Európában öböl még, melyre halkan vágy vonna: kicsi víz az, egy vak tócsa, hideg, hol bús fiúcska guggol az ámbrás alkonyatban s papírhajót ereszt el, mely lepkeként libeg...

Mert kit megfürdetett már minden vizeknek búja, nem szállhat révbe többé kalmárhajók után, s jelzászlók és tüzek hivalgó gőgjét únja, s hogy hidak vad szeme bámúljon rá bután...

TÓTH ÁRPÁD FORDÍTÁSA

[imnobody--whoareyou]

s ha nem volt még halálos szerelem,

azt akarom, ez halálos legyen,

értelmes kín: mert nincs értelme annak,

ha embernek üres kínjai vannak,

s ha nem szeretsz úgy, mint tenmagadat,

én meg fogom majd ölni magamat,

nem hogy szerelmem vagy bosszúm mutassam,

de jobban fájna elsorvadni lassan,

s árnyék leszek, melytől szorongva félsz,

bíró, kitől büntetést nem remélsz:

Vigyázz! Ne hagyj meghalnom, amíg élsz!

József Attila

[csacskamacskamocska]

Még nem adták el a házat

Nem izgulok. LE VAGYOK FAGYVA AZ IZGALOMTÓL!

Egy kertcsücsök amibe beleszerettem. Egy leander. Egy lila fal, egy ablakos fürdőszoba. De pici az egész. Inkább romantikus mint nagyívű. De van benne árnyék, rengeteg növény a picike kertben. Azt hiszem, szeretnék ott lenni. Nincs kilátás, maximum a kertre látok majd rá a teraszkáról, aminek a randa tetejét le kell cserélni. jajj, gyerekek! Most az ingatlanosom megy majd megnézni. Aztán én is. Nem lehet úgy megvenni, hogy nem láttam. és még egy út lesz a szerződés. 300 ezer a kettő. :/ Drága dolog ez az olasz ingatlan akkor is, ha olcsót vesz az ember. De ha megveszem, a jövő nyarat már kint töltöm!

Meglátjuk milyen a valóságban!

[valamiegyedikene]

Tanácsok és vallomások

Bárcsak a fejemet az öledbe hajthatnám

Bárcsak a világot rajtad kisírhatnám

Én értem persze

Hogy anyám nem lehetsz

De nekem apám TÉNYLEG nincs

Bárcsak ne tartanál gonosznak

És megbántam, hogy lenni rossznak

Mégis kipróbáltam

Jobb lett volna jónak lenni

És egyenesen fejlődni

Itt is, ott is, bár tudom

Ettől szétesik a világ

Jobb lett volna oroszlánnak

Vagy igaz, tiszta pávának

És jobb lett volna nem tigrisnek

Bár nyúl voltam

Nem is betanított ló

Jobb lett volna a poklot

Szentül használni

Igaz hitű emberként

Mindent tisztán látni

Jobb lett volna férfinek

Emelt fejű senkinek

Ha tényleg csak az vagyok

Te nyilván tudod

Mindenkiben

Lakik egy kis árnyék

Az enyém tán az indulat

De nem a rosszándék

Bosszúvágy az van bennem

De soha nem elvtelen

Nem vagyok egy sunyi geci

Aki hibáit elrejti

Nem vagyok egy vadállat

Csak egy szükségét végző állat

Aki megvadul ha simítják

De főleg, ha becsapják

Mikor szükségét épp nem is végzi

Van bennem egy vadállat

De ez az ami formálhat

Dicsőséges férfivé

És nem egy gyáva köcsöggé

Bár sunyi ritkán voltam

Oroszlánná nődd magad!

Aki BÁTRAN elszalad

Ha puskacsövet fognak rá

Mert ez itt az igazi világ

Nem minden puska altató

Mi jószándékkal gyógyító

Lehetne, ha lesérülnél

Még mindig lábadozok

Lábon lőtt két sunyi mocsok

Én legalábbis azt hittem

De nem gyógyul be teljesen

Soha már talán

Az egyik puska sörét volt

Ő az aki elrabolt

És altatónak hittem

Hogy aztán felébresszen

Őt már kiráztam a lábamból

De a másik puska olyan ügyes

Vékony volt és rejt-mérgezett

Bár sejthettem volna tán

Mert kemény kéz fogta rám

És ő egy szemét puska-bölcs

Tán semmihez sem ért

De lőni mindig kész

Ebben van a bölcsessége

És az ügyessége

Kígyó, róka, aligátor

Aki tán még mindig gátol

Hátam mögött aknázva

A tökéletest megjátszva

És vadászlesből lő

Nem amatőr ő

Tudja, hogy kell célozni

De bölcsebb lenne mondhatni

Ha magára lőne

Söréttel csak persze

Hogy lesérüljön annyira

Hogy kórházban gyógyulva

Nagyítóval nézzék szívét

És a TÉNYLEG okos fejét

Ezek itt tán tanácsok

És persze

Vallomások

[1matt-hew3]

Külön, s mégis együtt

Oly sokszor gondolok rád, ha egyedül vagyok is arcod látom álmaim előtt.

Látom én leginkább mikor hold váltja a napot, s ég csillagot győz.

Fények árnyékában, a sötét markában, magányomban érzem, kicsiny szívem felnőtt.

Árnyék fényeiben, félelem kezeiben, végül boldogságot sző.

.

Hol csendes a szó, s nem beszél más csak könnyekben úszó, csillogó szemeink.

Hol szerelmes tekintetünk egymásba figyel, ott nincsen más, csak mi ketten.

Mély homályban, fáradtságban ha szívünk egy ütemre dobban, begyógyulnak sebeink.

Lassú dallamra táncba kezdeni, egymásba temetkezni önfeledten.

.

S mit ezzel mondanék nem több mint hétköznapi szavak, szeretlek és szeretni szeretnélek míg sorsom engedi.

Egy érzés mit tavaszi szellő sodort elém, s most a téli napsütés nevelgeti bennem.

Míg én irányítom lélegzetvételem, nem lesz más ki elkobozhatná holdam elől szívem, mit sem érdekli lelkem ezernyi égitestnek néhai fényei.

S a holdat sem érdekli más, csakis egyetlen társa, szívének párja, a nap, kiért vegül meghalni képes lenne.

[haw-duck]

PURGATÓRIUM

Nos akkor, Szeretettel Üdvözlök mindenkit a személyes poklomban.

Belátom ebben láttam szépséget, nem pedig egy otthonban.

Itt mindenki manöken, tökéletes szinte hibátlan.

Csak én vagyok abszolút tökéletlen ebben a világban.

Itt a kreativitás nem számít, a szenvedély nem hárít.

Mindenki tudja mit áhít, jöhet bármi mi elkábít.

Kötetlen lelkek úszkálnak szabadon

Észrevétlenül bujkálnak az agyadon.

Létezik a feszültség ami egy síkon megrekedt

Volt amikor egy csíkban megrepedt.

Itt a bűn nem olyan amit az ember elfelejt

Ha rajta kap a hibádon rögtön elveszejt.

Elfelejtett emberek bujkálnak az árnyékba

Nincs pénz, amiért vissza szálnának a játékba.

Az árnyék peremén én vagyok ki andalog

Nem tudják az ilyen emberbe mi kavarog.

Volt már hogy azt hittem valaki osztozik sorsomon,

De nem meglepő tévedés, egy új ember a polcomon.

Ebben a világban mások a színek a számok a formák.

Volt hogy bünnek éreztem azt hogy nem érdekelnek a normák.

Van valami amiért én kaptam ezt a büntetést

De felfogtam és végig viszem a küldetést.

Ha már nem lesz dolgom, mosolyogva hagyom el a világot

De ígérem hogy itt fogok hagyni magamból egy szilánkot.

[tukrok-eneke]

Láthatatlan láncok

Csak még egy percet várj... csak egyetlen percet... A gondolataim szinte ordítanak bennem, ahogy ott állok előtted. Te meg mozdulatlan vagy, mintha semmi sem történt volna, mintha az én jelenlétem csupán egy árnyék lenne a világodban. De én itt vagyok. Létezem! Csak egy kis figyelemre vágyom. De talán ez túl sok? Vajon tényleg érdekel téged bármi is abból, amit mondani akarok? Vajon hallasz egyáltalán?

Egy ideig próbáltam figyelni rád, próbáltam megérteni a csendjeidet, a távoli pillantásaidat. De a te világod zárva maradt előttem. Az én világom pedig... nos, talán túlságosan is nyitott volt, túl hamar és túl mélyen tártam ki neked. A lelkem, amit mindig is olyan gondosan védtem, most a tiéd lett, egy láncon lógtam körülötted, amit aztán te elszakítottál. Nem tudom, hogy mikor veszítettem el a kulcsot ehhez a lánchoz, talán sosem volt a kezemben igazán.

Arra gondolok, talán egyszerűbb lenne, ha csak elmenék. Csöndben, nyom nélkül. Mégis... itt állok. Miért nem tudok elszakadni ettől az ürességtől? Talán azért, mert ha most elmegyek, sosem fogom megtudni, mit is éreztél valaha irántam. Egyáltalán érzel valamit? Bármit? Ez az a kérdés, ami már régóta kínoz, és amitől képtelen vagyok szabadulni.

Azt hittem, ha kedves vagyok, ha gondoskodom rólad, ha meghallgatlak és támogatom azokat a részeidet, amik olyan törékenynek tűntek, akkor te is ugyanezt teszed majd. Hiszen annyira szomorúnak tűntél, amikor először megláttalak, mintha valami elveszett volna benned. De talán csak én képzeltem ezt is. Talán csak én próbáltam belőled valami mást látni, mint ami vagy.

Megpróbáltam. Tudod, ezt az egyet biztosan mondhatom: próbálkoztam. De a próbálkozásaim rendre kudarcot vallottak, mert te nem figyeltél, vagy ha mégis, akkor nem mutattál semmit. Mintha mindaz, amit érted tettem, nem jelentett volna semmit. Mint amikor egy könnycsepp beleesik az óceánba – eltűnik nyom nélkül, és senki nem veszi észre, hogy ott volt valaha.

De most itt vagyok, és azon tűnődöm, miért nem tudok még mindig elmenni. Miért állok itt előtted, várva, hogy mondj valamit, bármit. Talán azért, mert még mindig nem tudom, mi jár a fejedben. Talán azért, mert valahol mélyen reménykedem abban, hogy van benned valami, amit én nem láttam, valami, amit eddig elrejtettél. De vajon igazam van? Érzel valamit?

Talán el kellene mennem, tényleg. Mert ha itt maradok, akkor csak továbbra is láthatatlan maradok számodra. És ha most elmegyek, talán sosem tudom meg, mit is jelentettem neked, ha egyáltalán jelentettem bármit is. Viszont ha maradok, akkor továbbra is az ürességedben fogok vergődni, abban a világban, amit nem tudok elérni, és ahol te sosem fogsz engem teljesen látni. 

Tudom, hogy nem sajnálod, hogy én vagyok az, aki próbált valamit találni benned, amiről talán te sem tudsz. Talán tényleg nincs mit sajnálni, hiszen ki vagyok én, hogy bármit is elvárjak? Ki vagyok én, hogy szeress? Mert te talán nem is érzel ilyet. Talán sosem fogsz. De a legnehezebb ebben az egészben az, hogy nem tudom, mit érzel. Lehet, hogy sosem fogom megtudni. 

Egy pillanatra elfordítod a fejed, és a pillantásod mintha átfúrna rajtam. De most már biztos vagyok benne, hogy semmit sem látsz. Pedig én itt állok, talán az utolsó pillanataimat töltve melletted, abban a reményben, hogy egyszer talán észreveszel. Egyszer talán meglátsz.

De lehet, hogy most már tényleg mennem kellene.

[kekturanaplo]

AK-24 | Egyenes utak, végtelen csend

Gádoros előtti szántók -> Árpádhalom -> Nagymágocs -> Tompahát utáni üres ház: 31 km

Nem tudom, van-e olyan személy, aki szerint az Alföldi Kéktúra legizgibb, legszebb szakasza a Szarvas-Ópusztaszer közötti részek, de szerintünk a legrosszabb. Volt szerencsénk melegben és esőben is járni, nem tudom, melyik volt szörnyűbb. Igaz, hogy akkor, amikor még életük teljében vannak a vetemények, nem láttuk, de őszintén szólva, nem tudom elképzelni, hogy amiatt jobb lehet.

Azok a nyílegyenes utak, véget nem érősen sokszor, árnyék éppen hogy elvétve akad, na az nagyon rossz. Magába szállhat az ember közben, az biztos. Mi például amikor éppen nem némán kullogtunk, próbáltunk "játszani", barkochbázni, vagy a szó utolsó betűjével mondani egy másikat, jeee :D Micsoda programok!

De azért végiggondolva, egy hét távlatából, mindegyik nap volt valami klassz, ami miatt nem szenvedésnek éltük meg teljesen.

Tehát Gádoros előtt ébredtünk ugye a szántóföld szélén, mindjárt nagyon szép napkeltét is kaptunk. Összepakoltunk, a faluban kis kavargás után megtaláltuk a pecsétet is az Árbarát boltban, ahol vettünk még muníciót, reggeli kávét, és ismét nekivágtunk a földeknek.

Túl sok tájleírást nem tudok tenni, Árpádhalomig, majd Nagymágocsig végig ugyanaz volt kb. Árpádhalmon megnéztük a valaha volt Károlyi-Berchtold-kastély épületét.

Nagymágocs szélén már eléggé borult volt az idő, végül a zuhét egy kocsmában vészeltük át, a helyi arcokkal együtt. Vagy egy órát biztos ott ültünk délben, kicsi kávé, kóla, elektronika töltés, evés...

Végül úgy ítéltük meg, hogy elindulhatunk a Károlyi-kastélyhoz, amely ma szociális otthon.

Meglátva az épületet, és a csodaszép parkot, egyet is értettünk, hogy élnénk itt (is) öregkorunkban, egészen addig, amíg meg nem találtam ezt a cikket. Inkább mégse. De a park tényleg szép, mindenképpen érdemes körbejárni, hátul a Szabin nők elrablása szökőkúttal, amelynek az eredetije Párizsban található. Van egy nagy tó is, ahol horgászni szoktak.

Eső utáni fülledt, párás idő lett, a szántókat egy időre felváltotta az aszfalt. A bicikliúton értünk el Ótompahátig, szomorúan vettük észre, hogy a lángosos pont most nincs nyitva, pedig én már egész nyáron lángosra ácsingóztam, évek óta nem is jutott eszembe, mert azért mégis csak egy olajos cucc, ami igazából nem is esik jól. Na, itt sem ettem legalább.

Pihenő hiányában a földre ültünk a kékkút mellé, kissé mélyponton volt K, hosszabban pihentünk, ettünk, és a kezdődő vízhólyagokat kezeltük.

Ótompahát egyetlen hosszú utcáján végigsétáltunk, majd újra a földek között találtuk magunkat. De innen már nem volt messze Tompahát, bár nekünk utána 1-2 km-re volt a végcél.

Aszfalton meneteltünk még, óriási mezőgazdasági gépek haladtak el mellettünk.

Egyszer csak, már majdnem a lekanyarodásnál, megláttam jobboldalon a fák között egy elhagyatottnak tűnő házat, ami elsőre alkalmasnak tűnt sátorállításra. Kicsit kellett keresgélni az alkalmas egyenes terepet, de végül itt aludtunk. Picit lejtett, de kibírható volt.