#A másik érintése

[ozdeg]

[ertelmetvesztettszo]

De a buszon más

Nem ér össze csak úgy két ember combja. Ahhoz hogy két ember combja összeérjen bizalmas kapcsolatban kell lenniük, úgy értem hogy például egy gátlások nélküli barátság vagy a vonzódás mágnese húzza a combokat össze, de mindenképp valami már elindult - vagy épp az összeérés pillanatában indul el bennük. Nem frusztrálja őket a másik érintése, nem jönnek zavarba - vagy pont zavarba jönnek és ez ettől szép. De a buszon más. A buszon minden héten pár órára vadidegen combokkal fűzöm össze az életem. Comb-érintésnyi kapcsolat terem köztünk, mikor meg már kezdem megszokni magam mellett a kinek-milyen combját, köszönés nélkül leszállunk és soha többé nem találkozunk. Jól van ez így?

[banatostenger]

Vallomás..

Kedves volt másik felem,

Remélem egyszer eltudod ezt majd olvasni…Szóval hol is kezdjem. A történetünk véget ért.

Tudod mindig hittem a csodákban, úgy gondoltam ez is olyan lesz…sajnos nem lett. Szerettem minden egyes pillanatunkat, mikor a kocsidban énekelhettem, mikor elvittél télen magaddal és együtt karácsonyoztunk, vagy mikor az éjszaka közepén beöltöztünk jelmezbe mert viccesnek találtuk, vagy mikor éppen kikunyeráltam tőled egy cigit. Minden pillanat mai napig feltört bennem, de el kell hogy engedjem ahogy téged is elengedtelek. Sok dolgot köszönhetek neked, mert megtanítottál élni és boldognak lenni, ugyan akkor megtanultam hogy sokszor fel kell nőnünk az érzelmeinket irányítani…megtanulni vezetni és kezelni. Köszönöm hogy mindig mellettem áltál mikor nem volt ott senki. De szó mi szó fáj… fáj hogy ilyen könnyen elengedtél. Vártalak… és várni is foglak még talán egy ideig, de már nem tudok veled menni tovább az úton. Egyedül kell ahogy te is ezt választottad. Remélem azért valahol most is boldog vagy és már nem gondolsz rám. Hiányzol és hiányozni is fogsz…. Hiányzik a csókod, az érintésed, ahogy a hajam a fülem mögé hajtod, vagy mikor letörlöd a könnyeim. Talán nem én lettem neked szánva vagy talán igen, remélem egyszer még látlak azért boldogan ha mással is de boldogan élni. Tudod vicces, azóta elkezdtem edzeni, foglalkozok szabadidőmbe többet az autókkal, most fogok pont venni egyet amit sajnálom hogy nem làtsz… hisz te mondtad érjek el a céljaim, nézd ! megfogom csinálni. Remélem te is ezt teszed majd és boldogan emlékszel vissza azokra a percekre mikor nem hagytalak magadra…tömérdek érzelem kavarog bennem, tudod? Egyszerre utállak és szeretlek… Utállak, hogy itt hagytál és talán már mással vagy, de ez az élet rendje nem? Lehet neked is jobb így, csak légy boldog! Egyszerre meg szeretlek és bennem van még a hiányod de tudod egyenlőre én is el akarlak felejteni. Remélem minden rendben és nem hajszolod túl magad, sokat pihensz és oda figyelsz magadra. Remélem a szüleid is sok dologban támogatnak téged és nagyon szeretnek! Mindenki nagyon szeret csak sose veszítsen el az az embert akit megismertem nem is olyan rég… fontos vagy mindenkinek és maradj olyan nagyon kérlek amilyen vagy, ne dobd el magad mert nagy szíved van csak nem mindenki veszi észre. Ne haragudj rám ha bármikor kudarcnak érezted a kapcsolatunk, sosem akartam rosszat. Sokat hibáztam amit nagyon is bánok de azóta minden percben próbálok egy jobb ember lenni! Még jobb és vissza térni ahhoz az énemhez akit megismertél! Fejlődők és fejlődni akarok még… már nem akarom feladni ahogy feladtam a kapcsolatunk. Küzdeni akarok ès fogok is! Kérlek ne haragudj a sok butaságért, meg akartalak védeni a múlt fájdalmaitól, sosem akartam olyat tenni veled ami neked rosszat adott volna, remélem ezért ezt tudod, mindig figyeltem rád még ha azt érezted nem is! Nem eleget foglalkoztam a te érzelmeiddel, ezért nem te vagy a hibás…Remélem te sem adod fel és napról napra jobb leszel, csináld azt amit szeretnél! Fiatal vagy, érettségiz le, csinálj szakmát! Dolgozz meg a pillanatokért! Sose legyél gyáva! Hidd el, hogy jó vagy és erős mindenkinél jobban! Ebben a világban előny ha jobb vagy és ügyesebb! Találd meg azt amit akarsz csinálni! Légy vakmerő ne félj az új dolgoktól, és cselekedj mert egyszer már túl késő lesz! Szeress mert csalódni nem hiba, hanem tanulság… Élj egy olyan világban amiben akarsz!

Remélem megérted, hogy minden dologban van valami szép ès sosem adod fel! Kérlek emlékezz majd egyszer rám azért!

Szeretlek!

[nemacsond]

Elspriccelem magam…

Te pedig bámulattal majd egyre nagyobb izgalommal nézed és tovább dörzsölöd a farkad a csiklómhoz.

Majd hirtelen bedugod és dugni kezdel. A puncim csak úgy bizsereg az érzéstől. Egymás szemébe nézünk majd egyre gyorsabban mozog a csípőd, egyre hangosabban nyögök alattad. Hirtelen újra megfeszül mindenem, és hatalmasat spriccelek mire te kihúzod a farkad és újra a csiklóm izgatod vele.

Hihetetlen érzés veled a szex. Bámulatos.

A farkaddal simogatod a puncim, amit teleborít a nedvesség. Majd hirtelen megfordítasz kutyába és újra hevesen izgatsz. Hihetetlen érzés minden érintésed, újra elspriccelem magam. A farkad helyén át veszi az ujjaid, 2 ujjal a puncimba férkőzöl, és a lehető leggyorsabban ujjazni kezdel. Belőlem közbe ömlik a nedv, nagyon remegek, a neved kiabálom….elönt a forróság tőled, majd bedugod a farkad.

Ahogy hátulról dugsz simogatni kezded a popsim, egyre befele haladva. Ahogy hallod hogy nyögök megkérdezed:

- Szeretnéd hogy hátulról is szétdugjalak és beléd élvezzek?

-Uhhumm *nyögöm hangosan*

Te pedig szép lassan becsúsztattad a popsimba a farkad. Lassan majd egyre gyorsabban mozogni kezdtél bennem.

- Finom érzés kedvesem? *pár nyögès közbe megkérdezed*

- El se tudod hinni mennyire *lihegem a párnából*

Még egy ideig így szexelünk majd megfordítasz a hátamra és ugyan úgy a popsimba dugva nyomsz tovább. A kezed lassan a csiklómhoz vándorol, a másik pedig a puncimba. Hihetetlen érzést hogy 3 helyen is izgatsz, nem is bírom tovább, egy brutál nagyot spriccelek, te pedig folytatod majd egyre gyorsabb vagy, és látván hogy mennyire nyögök alattad neked se kell sok, belem élvezel.

[csaklegyazenyeem]

Minden hosszú távú párkapcsolatom úgy kezdődött, hogy az első, vagy a második alkalommal lefeküdtünk egymással. Csak ebben hiszek! Egyrészt, számomra csak annak a szeretetköteléknek van létjogosultsága, ahol a két fél annyira kívánja egymást, hogy azonnal egymásnak esnek. Másrészt, ha első alkalommal valakivel nem 90% az ágyban, abból soha nem lesz 100%. A szerelem hálaérzet a gyönyörért, ezért csak egy álomszeretővel lehetünk irgalmatlanul boldogok. Harmadrészt, a hálószoba a legtisztább terep annak feltérképezésére, hogy leendő társunk rendelkezik e a harmonikus interperszonális kapcsolathoz alapvető fontosságú tulajdonságokkal: önzetlenség, tisztelet, őszinteség... Nem akármilyen érzés, ha az első közösen töltött éjszakátokat végig basszátok, bújjátok és beszélgetitek. Kevés vonzóbbat ismerek egy olyan Férfinél, aki ösztönösen felismeri, hogy az idő: ajándék, és nem azzal foglalkozik, hogy másnap a melóhelyen hulla fáradt lesz. Az egyik legdrágább kincsét adja nekem, az (alvás)idejét... Vagy milyen ritka, ha egy Férfi szeretkezés közben, vagy után, először minket kínál meg ásványvízzel, vagy hagyja, hogy a miénk legyen az utolsó szem eper.... Vagy - még ha bizonyos témák érintése fájdalmas is lehet - bátran elmondhatunk neki mindent... Vagy reggel az első dolga felpattanni, és a fürdőszobából Sensodyne extra fresh lehelettel visszatérve szájon csókolni..... Csak azt a FÉRFIT tudom komolyan venni: 1, akivel hihetetlen élvezet papást - mamást játszani; 2, aki annyira boldog velem, hogy megszűnik számára az idő; 3, aki van annyira önzetlen, hogy előbb a másik szomját oltja/bendőjét tömi az uccsó eperrel;4, akivel bármiről lehet őszintén traccsolni; 5, és megtisztel azzal, hogy mindig a legjobb formáját próbálja hozni..... Hatalmas FLASH agyonhajszoltan és kifacsarva a másik illatával a testünkön az álomszerű "másnaposság" alatt azon morfondírozni, hogy ilyen éjszakája még soha senkinek nem volt, de nekem talán még lesz....😘.

[tukrok-eneke]

A Koi Halak Útja

A falakat te emelted, de nem azért, hogy a világtól védd magad. Nem a külvilág zajától, a minket körülvevő kusza eseményektől próbáltál menekülni, hanem közénk építetted fel őket. Csendben, türelmesen, észrevétlenül. Nem volt hirtelen, nem volt fájdalmas. Olyan természetességgel formálódtak közöttünk ezek a láthatatlan válaszfalak, mintha mindvégig ott lettek volna.

Ahogy a napok teltek, a falak egyre magasabbra nőttek, de soha nem mondtad ki őszintén, miért. Én próbáltam átlátni és átjutni rajtuk, megérteni a csendben rejlő titkot, amit csak te ismertél. Tudtam, hogy nem a helyszín volt az oka, nem is a mi összetört lelkünk, ami mindennap újra meg újra küzdött az élethez való kapaszkodással. Tudtam, hogy a volt barátnőd volt az, aki minden pillanatban ott állt a falak mögött, árnyékként, amit soha nem tudtál elengedni. Ő volt az a húr, amelyik mindent feszesen tartott, összekötött, még akkor is, amikor már régen meg kellett volna szakadnia. A hétvégén, amikor arra kértelek, engedd le ezeket a válaszfalakat, még ha csak egyetlen estére is, megtetted. Egy röpke pillanatra átláttunk egymás lelkén, a falak eloszlottak, mintha soha nem is léteztek volna. Az érintésed, a csókod, az az egyetlen pillanat, amikor közelebb voltál hozzám, mint valaha – akkor minden valóságnak tűnt. De tudtam, hogy nem tart örökké. Talán már akkor éreztem, hogy ez csak egy illúzió, egy törékeny, ideiglenes világ, amit egy szívdobbanás alatt ismét eltüntetsz majd. Te visszaépítetted a falakat, most még szorosabbra, még magasabbra. Mégis, ott volt benned valami, ami már nem lehetett az enyém. Ott hagytam a lelkem egy darabját benned, és te is hagytál egyet nálam. Ez volt a mi titkunk, amit senki más nem érthet meg. Tudtam, hogy soha nem leszünk együtt úgy, ahogy álmodtam.

Az ég és a föld csak akkor ér össze, ha mindkettő megtagadja saját lényegét, de mi nem vagyunk képesek erre. Két lélek, akik annyira hasonlítanak, hogy szinte ijesztő. Talán ezért is volt közöttünk ez a láthatatlan harc, ez a távolság, ami soha nem tűnhet el igazán. Az elengedés mindig magában hordoz valami csodát. Egyfajta tiszta pillanat, amikor rájössz, hogy a másik embernél maradt valami belőled, és te is őrzöl egy részt abból, aki valaha volt. Ezért most újra meg kell tanulnom járni, létezni nélküled, a lelkem egyik fele nélkül. De tudom, hogy neked sem lesz könnyebb, mert az a részem örökké benned marad. Ott lesz minden éjjel, minden nappal, és soha nem ad neked békét. Motoszkálni fog, forogni és kívánkozni, vissza akar majd térni oda, ahová való – hozzám. Minden napkeltében ott leszek a gondolataidban, ott fogok élni minden napnyugtában is. És néha talán elhiszed, hogy képes vagy elfelejteni, hogy sikerül túllépni rajtam. De tudom, hogy akkor, amikor legkevésbé számítasz rá, új erőre kap majd az a darabom benned, és visszatér hozzád minden bizonytalanságod, minden kétséged. Az el nem mondott szavak, az el nem kezdett történetek mind újraélednek majd, és nem hagynak nyugodni, amíg vissza nem térhetek oda, ahová tartozom – hozzád. A mi történetünk soha nem lesz egyszerű. Talán nem is lesz vége soha, mert mi mindig ott leszünk egymásban. A részeink, amiket hátrahagytunk, örökké mozgatnak minket, befejezetlen körforgásként.

Talán egy napon, amikor már mindketten másik életet élünk, eszünkbe jut majd ez az egyetlen este, amikor nem voltak falak, csak mi ketten. És talán akkor majd megérted, hogy a lelked azon darabja, amit akkor nekem adtál, soha nem veszett el. Csak várt, hogy visszataláljon hozzád.

[lilavilaga]

Most félsz tőlem

Eddig is féltem tőled

Egy kicsit

Ed most is

De csak egy egészen kicsit

Es túlságosan hamar túlságosan közel ngedzm magamhoz.

Es a kis moly lepkék a gyomromba mindkét csapat megindul az de amikor éhes vagy szóval korig a hasam másik amikor szerelmes vagy es ah érintése közelsége szesz ezt belülről .: repkednek azok a moly lepkék

2017.04.02.

[pitypangosgitar]

Voltál már annyira őrülten szerelmes, hogy bármennyi időre is legyen tőled távol a másik, fizikailag fájjon a hiánya? Voltál már valaha annyira szerelmes hogy egy ölelés is többet jelent mint az egész létezés? Voltál már annyira szerelmes hogy csak a karjaiba zárva érezd magad jól és minden más sötét és ijesztő lett? Voltál már annyira szerelmes hogy egyetlen kósza gondolattól hogy nem látod többé is könnybe lábad a szemed? Hogy ő lett az egyetlen értelme a létezésednek, hogy azért vagy a földön hogy Őt szeresd? Hogy ő jelentsen mindent, nélküle pedig te is semmivé válsz? Hogy fáj elengedni a kezét még ha csak egy két órára is váltok külön? Voltál már annyira őrülten szerelmes hogy bármit kérjen tőled a fizikai határaidat szaggatva is teljesíteni akarod? Szerettél már bele valakibe egyetlen érintése után? Így kezdődött a mi történetünk, megsimogattad az arcom és az érintéseddel a lelkemet érintetted, abban a pillanatban tudtam hogy soha többé nem akarok enélkül az érintés nélkül létezni. Azonnal bele szerettem, a lelkébe, a testébe, minden egyes porcikájába. Egyetlen érintés után. Azóta eltelt lassan egy év. Még mindig pont ugyan ilyen érzés amikor megsimogatod az arcom. És a mai napig minden perccel csak egyre erősebben érzem ezt az őrülten felemésztő de csodálatos érzést. Szerelmes vagyok. Talán annyira mint még soha senki ezen a földön.

[haazlehetnek]

A szerelem a bizonyosság érzése, amikor ráébredsz, hogy a másik feled nélkül nem tudsz, és nem is akarsz élni. Amikor találkozol valakivel, és a szíved kiugrik a helyéről. Fürödni akarsz a tekintetében, és elolvadni a szeretetében. Az érintése, az illata, a hangja, a nevetése után sóvárogsz, és minden percet vele akarsz tölteni. Aggódsz érte, ha nincs veled, és ha baja esik... nos, abba te is belehalsz.

[amit-sose-mondtam-el]

Nem beszéltünk csak ültünk egymás mellett, lábaimat az ölében pihentettem. A kezünk szorosan összekulcsolva.

A többiekkel beszélgetett, valami filmről amit nem ismertem így nem tudtam hozzászólni a témához. Inkább a másik oldalamon folyó beszélgetésbe kapcsolódtam be.

Egy pillanatra sem engedtük el egymás kezét.

Néha az ujjai puhán végigsimították a lábamat, az érintése nyomán pedig még a nadrágon keresztül is fellángolt a bőröm.

Néha az én ujjaim simították meg az ő lábát és abból, ahogy alig észrevehetően megszorította a kezemet tudtam, hogy az érintésem hatással van rá.

Hatással vagyunk egymásra.

[maffiafonoklanya]

Szívem megszakad akárhányszor eszembe jut, hogy bántottalak

Mindig jó voltál hozzám, kezeddel az arcomat, óvatosan megfogtad.

Eddig erős voltam, de érted gyenge vagyok,

Hálás vagyok neked, hogy éjszaka megölelsz, csókolsz és hozzám bújsz, majd átkarolsz.

Hálás vagyok, hogy rossz napokon fogod a két kezemet,

Karjaidban bajom már sosem eshet, úgy érzem most megtaláltam a másik felemet.

Érintésed megnyugtat, akárhányszor átkarolsz, fejem a mellkasodhoz ér, a szíved és a szívem meg egyre jobban dobog.

Fejemben hallom minden szívdobogásod, feladnék azért mindent, hogy éjszaka újra megölelj, csókolj és átkarolj.

Sebes, gyenge lelkem küzd a bocsánatodért és egész életemben küzdenék, hogy életem végéig mellettem maradj még.

Nem tudok elég hálás lenni a puszidért, és mindenért amit eddig értem megtettél.

Sajnálom ha néha fáradt vagyok, de tudd, hogy a szívem mindig csak érted él.

Örökre a tiéd vagyok, és te az enyém nem akartam soha csalódást okozni, mert nekem te vagy a legfényesebb napfény.

Szívemet neked adom örökre, csak nagyon szépen kérlek, hogy tarts ki mellettem,

Feláldoznám érted a legnagyobb kincsemet, mert nekem örökre te vagy a drága mindenem!

[super-waves]

Jegyzeteimből #2

Napok óta csak arra tudok gondolni, mennyire kívánlak..esküszöm beleőrülök....

Lökj a falnak, markolj a csípőmbe és csókold ki belőlem az életet is. Hiba, de akarlak. A csókjaid, az érintésed, a nyögésed. Érezni akarlak magamban, a meztelen bőrünket egymáson, az illatod. Nyögni akarok, csókolni a nyakad, lábammal átölelni a derekad és tőled remegve elélvezni.

ha tudtam volna, hogy ennyi időt kell várjunk a következő találkozásra még kedves is lettem volna, még annyi minden van amit mondanék, amit megtennék.. a hiányod már nem elviselhetetlen ennyi idő után, de nyugodtan hozhatod a bilincset mert a rabod vagyok.. és hidd el, hogy küzdök ellened, hogy taszítani akarlak és van amikor sikerül is de..

aztán van a másik véglet amikor meg vágyakat és vallomásokat írok neked amit amúgy soha senkinek nem szoktam, én nem ilyen vagyok..aztán mégis... mindegy..remélem egy nap újra érezhetem azt ahogy szorosan átölelsz és magadhoz húzol.. úgy, ahogy először... de ezt igazából én basztam el, mikor hagytam, hogy másé legyél. Hiba.

És ma is te vagy az utolsó gondolatom elalvás előtt..nem sírok nyugi dehogy

[homregeszet]

Pandémiaviselet-kitekintő: pestidoktorok

Itt a február, a farsang, a beöltözés, az alakoskodás ideje. Nem sokkal ezelőtt még hatásos jelmez lett volna egy farsangi partin a műtős arcmaszk, azonban alig egy év leforgása alatt teljesen megszokottá vált a félig eltakart, maszkos arcok látványa a mindennapjainkban. Már olyannyira hozzátartozik életünkhöz a maszkviselés, hogy szinte szokatlan, ha valaki nem visel maszkot. Bármennyire is kellemetlen ezzel a helyzettel együtt élni, nem először fordul elő, hogy kénytelenek vagyunk védőeszközt hordani egészségünk megóvása érdekében. A történelem folyamán többször is voltak olyan világjárványok, melyek során az emberek az öltözékükkel védekeztek a megbetegedés ellen. Az 1910-1911-es mandzsúriai tüdőpestis, vagy az 1918-1919-ben lezajlott spanyolnátha járvány idején hasonló textil arcmaszkot hordtak az emberek, mint többségünk jelenleg. Azonban a történelem egyik legjellegzetesebb járványügyi védőeszköze a számos hullámban lesújtó bubópestishez köthető. A teljes arcot elfedő, hollócsőrben végződő maszk viszont nem az Európa népességének 1/3-át elragadó 14. századi fekete halál járvány idején jelent meg. A teljes testet borító védőöltözet első említését a 17. századból ismerjük.  

Az általános vélekedés szerint XIII. Lajos francia király szolgálatában álló Charles de Lorme (1584–1678) udvari orvos nevéhez fűzhető egy teljes testet fedő védőöltözet kifejlesztése, melyről az első ismert forrás a doktor 1619-es párizsi pestisjárvány idején írt feljegyzése. E szerint a ruházat, mely teljes egészében marokkói kecskebőrből készült, egy hosszú kabátból, bricsesznadrágból, egy pár csizmából és kesztyűből, valamint egy kalapból állt. Az összefüggő ruházat a test külvilágtól való teljes elszigetelését szolgálta. Egy hosszú bot is a felszerelés részét képezte, melynek segítségével az orvos a betegek ruháit felhajtva megvizsgálhatta a testrészeket azok érintése nélkül. A legjellegzetesebb azonban a szorosan illeszkedő, kristályüveg szemüveggel és a mintegy 15 cm hosszú csőrrel ellátott maszk volt. A csőrt két apró nyílással látták el, és illatos gyógynövényekkel és fűszerekkel töltötték meg.[1] A doktor vélekedése szerint a csőr kulcsfontosságú a betegség elleni védekezésben, ugyanis a növények megszűrték és semlegesítették a beszívott levegőt, ezáltal megóvta viselőjét a „miazma”, vagyis a betegekből áradó rossz kipárolgás által okozott megbetegedéstől.

Az 1619-ik évi írott forrás után csak jóval később, 1656-ból ismerjük az öltözet első képi ábrázolását. Ez évben Rómában és Nápolyban tombolt a pestis, százezrek életét követelve. A német vésnök, Gerhart Altzenbach publikálta azt a népszerű rézkarc képet, melyen egy római pestisdoktor látható teljes öltözetben. A képet latin, francia és német leírással is ellátta, melyben kifejti, hogyan óvja meg viselőjét a ruházat a fekete haláltól. Ugyanebben az évben megjelent Paulus Fürst „A római Csőrdoktor” című szatírája is, mely lényegében Altzenbach képének másolata (leszámítva a mutatós denevérszárnyas botot, mellyel a háttérben egy másik orvos épp egy csoport embert ijesztget). A szöveg azonban nem rejti véka alá Fürst véleményét a pestisdoktorok tevékenységéről, akik szerinte gyógyítás helyett csupán megrémítik az embereket, és pénz csikarnak ki a haldoklóktól. Ellenérzése nem volt alaptalan, ugyanis több doktor is jelentős vagyonra tett szert a kúrálásért kért pénzből, annak ellenére, hogy fizetésüket a település biztosította. Az általuk alkalmazott kezelés rendszerint hashajtásból, élénkítőszerek adásából, vizeletfürdőből és persze vércsapolásból állt, kiegészítve „palackozott szél” belélegeztetésével, és a ház varangyos békákkal és pókokkal való elárasztásával (a levegő tisztítása érdekében).[2]  

 1. kép: Paulus Fürst: A római Csőrdoktor című szatírája (Forrás: Wikimedia Commons).

 Az egyik érdekesebb korabeli pestisdoktor ábrázolás III. Theodore Zwinger (1658–1724) svájci orvos festett címerén jelenik meg. A festmény a Zwinger család címerpajzsának egyik oldalán a pestisdoktort, a másikon pedig egy nyakfodros embert ábrázol, a Zwinger klán tudományos és orvosi hagyományaira utalva. A rendkívül madárszerűen ábrázolt pestisdoktor titokzatosságot kölcsönöz a képnek.

2. kép: III. Theodore Zwinger festett címere (Forrás: Wellcome Collection).

 Az 1656. évi járvány idején a pestises betegeket kezelő orvosoknak - az önkormányzati tanácsokkal aláírt szerződések alapján – már kötelező volt viselniük a ruházatot. A védőöltözet nyomasztó megjelenése, és a nyilvánvaló képzettársítás okán nem sokkal később az itáliai commedia dell’arte[3] társulatok állandó szereplői között megjelent a „Medico della Peste”, vagyis a Pestisdoktor, aki a halált szimbolizálta. Ez mutatja, hogy a figura az európai kultúra szerves részévé vált ekkorra, hiszen ha valaki ajtajában megjelent az ijesztő „madárember”, az jó eséllyel egyet jelentett a halállal. Egyes történészek véleménye szerint a jelmez csupán egy fiktív, komikus karaktert jelenített meg, és maga a színház ihlette az orvosokat az öltözék használatára az 1656-os, majd később az 1720-as pestisjárvány idején. Mivel kevés vonatkozó forrás ismert ebből az időszakból, így annak eldöntése, hogy a tyúk volt-e előbb, vagy a tojás, eldöntetlen marad.

Habár a pestisdoktorok öltözete mögött húzódó elmélet természetesen téves volt, mégis elképzelhető, hogy néhány orvosnak segített elkerülni a fertőződést, ugyanis – a mai világunkat átalakító egyik fő intézkedéshez hasonlóan – a távolságtartást segítette elő. Nem ismerjük, hogy milyen mértékben terjedt el a minden bizonnyal Charles de Lorme által kifejlesztett védőöltözet, azonban hátborzongató megjelenése és a halállal való szoros kapcsolata okán jelen van minden idők legnépszerűbb jelmezei között, és sokakat megihlet manapság is. Nemcsak a velencei karneválok egyik legkedveltebb motívuma, és az orvostörténet korai időszakának szimbóluma, de betegségről való gondolkodás fejlődését is képviseli. A közelmúltban mondhatni reneszánszát éli a jelmez, ugyanis sokszor találkozhattunk vele az interneten barangolva az elmúlt évben: 2020 márciusában, amint megjelentek az első adatok a halálozások számával, a sötét jövőn élcelődve, kedélyeket borzolva, vagy egyszerűen a karanténban lévők felvidításának céljával elárasztották a közösségi médiát a pestisdoktor jelmezbe öltözött emberek. Akadtak olyanok, akik a kötelező maszkviselésre ösztönözve jelentek meg közterületen a jelmezben, vagy videókon és úgynevezett mémeken buzdították az embereket a gyakori és alapos kézmosás fontosságára. Tüntetések kellékeként is találkozhattunk vele, és aki kedvet kapott elkészíteni saját csőrös maszkját, számtalan „csináld magad” videó közül válogathat. Egy utcán sétálgató jelmezes fiatalember egy ideig lázban tartott egy angliai kisvárost, akit a rendőrök végül igazoltattak és figyelmeztetésben részesítettek gyerekek riogatása miatt. Ez csupán néhány példa, mégis látható, miként kapott néhány hónap alatt többes jelentést a pestisdoktor öltözék: a történelmi emlék újból aktuálissá vált, baljós és nyomasztó megjelenése ellenére népszerű és hatásvadász lett, és habár megtestesíti a halált, ugyanakkor ünnepli az életet – egy újabb példája annak, hogyan formálja át az általunk ismert világot a jelenlegi pandémia.

 Fábián Sára

 Felhasznált irodalom:

Townsend 1965: G. L. Townsend, ‘The Plague Doctor’, J Hist Med Allied Sci, 20 (1965), 276.

Vidal – Tibayrenc - Gonzalez 2007: Pierre Vidal, Myrtille Tibayrenc, and Jean-Paul Gonzalez: Infectious disease and arts. In: Michel Tibayrenc (ed.). Encyclopedia of Infectious Diseases: Modern Methodologies. John Wiley & Sons. 2007, 680. 

 Interneten elérhető források:

https://publicdomainreview.org/collection/plague-doctor-costumes [2021.01.28. 17:02].

Winston Black: Plague doctors. Separating medical myths from facts. All About History. May 19, 2020. https://www.livescience.com/plague-doctors.html [2021. 01.17. 16:27].

 Képjegyzék:

1. kép:

https://commons.wikimedia.org/wiki/File:Gerhart_Altzenbach,_Kleidung_widder_den_Todt_Anno_1656.png#/media/File:Paul_F%C3%BCrst,_Der_Doctor_Schnabel_von_Rom_(Holl%C3%A4nder_version).png [2021.01.28.14:30]

2. kép:

https://iiif.wellcomecollection.org/image/V0018112.jpg/full/full/0/default.jpg [2021.01.28. 17:04]

[1] Vidal – Tibayrenc - Gonzalez 2007, 680.

[2] Townsend 1965, 276.

[3] A 16. században, Itáliában kialakult, hivatásos színészekből álló társulatok, melyek a cselekményvázlatokat rögtönzött dialógusokkal egészítették ki.

[feketenfeherenosztinten]

Emlékek

Párkapcsolatban élek. Hivatalosan lassan 2 hónapja. Számomra ez rémisztő. Nem érzek irántad semmi olyat, amit a korábbiaknál igen. Megrémít ez a tudat. Ez lenne a normális, hogy a fél, akivel van egy normálisan működő viszonyom afelé nem lesznek perzselő - égető érzéseim, nincs rózsaszínköd? Úgy érzem megalkudtam önmagammal...csak azért, mert ő egy biztos pont, egy szeretetteljes férfi, aki megbecsül és ezért leadtam mindabból, ami engem, itt bent képviselhetne. És most nem arra gondolok, hogy arra van szükségem, hogy ne keljek a másik embernek, s szenvedjek, mint egy kivert kutya...mert nem vesz semmibe, nem értékel. Nem, nem erre. Hanem arra ,hogy a gyomromban bújkáló égető érzéssel, a kezeimben érző remegéssel, a gyermekded izgulásommal, ...mondjátok mi lett mind ezzel? 

Téged már harmadszorra megszoktalak. Az elsőnél is csak afelé volt bennem félsz, hogy vajon tetszeni fogok-e neked úgy nature? A másodiknál meg igazából nem tudom miért. De azóta sem érzek semmit. Telnek a hetek, és most, hogy elmész egy hónapra dolgozni imádkozom azért, hogy érezzem a hiányod vagy bármit...hogy vajon csak én vagyok ostoba mód tompa, s a távolság a felsíznre söpri mindazt... Ebben reménykedek...,hogy van valami bennem feléd, csak túl mélyen, a múlt hamvai alatt. 

Múlt... Tegnapelőtt is Vele álmodtam. Most is könnyben áll két szemem. Szombat este a kocsiban is Téged láttalak, pedig mellette voltam. Csókunk közben, szemem kinyitottam és csak azon járt az eszem, hogy te magasabban ültél a kocsiban, nem szúrt így az állad, és hogy jobban összeállt kettőnk között ez az egész. Éreztem az égető érintésed a bőrömön, az övő helyett.... 

De tényleg nem értem. Nem szerttelek. Képtelenség. Negyed annyit nem adtál, mint ő akárcsak a kisujjával értem ez idő alatt. Mégis érted sóvárog ez a komisz lélek, szív most is. Sorolom magamban a negítv okokat ellened, próbálom lángra gyújtani magamban mindazt a fájdalmat amit te okoztál tragikus tetteddel...de nem tudlak kizárni magamból. 

Meddig fog ez még így menni? 

Annyira szörnyű embernek érzem magam... Amiatt, hogy talán csak az időd húzom, hogy talán végre rájövök pár hónap múlva, hogy tényleg nem Te kellesz mellém. Azt mondták adjak időt magamnak, neked, kettőnknek. Így teszek most. De úgy érzem egyre nehezebb. 

4 hónapja. Négy. A múlt még mindig sebez. Beforrnak-e ezek valaha végleg vagy legalább tartósan? 

[lilavilaga]

04.02.

Most félsz tőlem

Eddig is féltem tőled

Egy kicsit

És most is

De csak egy egészen kicsit

túlságosan hamar túlságosan közel engedem magamhoz.

És a gyomromban lévő kis molylepkék mindkét csapata megindul; az egyik amikor éhes vagy, szóval korog a hasam, a másik amikor szerelmes vagy és az érintése, közelsége széttép belülről; repkednek azok a molylepkék

Csak azért is csak azért se

[idestova-blog]

Hold

Lassacskán homokba fullad a csapás. A föveny durva fűféléi szelíd engedelmességgel, derékban adják meg magukat. Egymáshoz hajolnak a viseltes, de valahogy mégis kortalan szarvasbőr bakancs óvatos, puha léptei alatt. Szeptember végéhez képest metsző, szinte tapintható az enyhén sós, hűvös levegő. A part felé botorkáló sudár, már-már nyúlánk nőalakot azonban úgy tűnik, ez egy cseppet sem zavarja. Kedélyesen ringatja kecses nyakát a sötét lódenkabát gallérjának ölelésében. A gesztenye árnyalataiban játszó, kisfiús, huncut fürtök ütemesen simogatják a túlzóan hosszú és széles gyapjúsál hanyagul egymásra dobált rétegeit. A csontfehér, kopár dűnék takarásából végre előtűnik az apály csendjében mozdulatlanul pihenő Balti-tenger rideg acélpengéje. Egyszerre elfogy az ösvény és megtorpan. Szomorkás, zöldesbarna szemét megfürdeti az álmos nap narancssárgájában, arcán mégsem érhető utol bánat. Elereszti pilláit és hagyja, hogy képzelete elkeveredjen a csérek szólamai között. – Vogel… – szüremlik át egy kósza gondolat a pillanatnyi légürességen.

*

Ahogy maga mögött hagyja a gyér jegenyeligetet, már sűrűbben szőtt tölgyes törzsei között vezet az útja. Határozott, megfontolt léptekkel halad, lényéből éteri nyugalom sugárzik. Keze az erdei sás szálaival babrál. Engedi, hogy egy-egy kalász körbefonja a törékeny, fakó ujjperceket, de ugyanazzal a mozdulattal el is ereszti a növényzet ölelését. A távolban régi ismerősként tűnik elő a falu sziluettje, tekintete azonban még mindig a fák sűrűjét kémleli. Léptei nem ritkulnak, mégis feszülten figyel. Valahol a távolban harkály farag. Egy lehulló makk tönköt talál és tompán koppan. Megélénkül a szél és zörget egyet a cserjék száraz levelein. A lódenkabát ujja halkan megcsuszamlik a toklászok érintése nyomán. – Wald… – fut át rajta egy meghatározhatatlan érzés, és érik halvány félmosollyá, miközben félresimítja az arcába hulló tincseket.

*

Az út végén barátságos nádtető púposodik. A hívogatóan kedves parasztház ablaktábláin langyos fény pislákol, átütve a szürkület foszladozó kontúrjait. Utolsó lépés a küszöbig, utolsó falat a vidék nyugalmából. Otthon. Hála. Egy babonás mozdulat még: gyengéd simítás a névtáblán, a kesztyűs ujjak rutinosan járják végig a patinás véset árkait – Graal – betűzi a felirat. Meghitten kattan az ódon rézkilincs. Kályhameleg és leves illata csapja meg a tengeri levegőtől pirosra csípett, kissé hosszúkás, de északi jellege ellenére is valószerűtlenül lágy női arcot, amint előbújik a sál fogságából.

A konyha irányából egyszer csak érces férfihang érdeklődik:

– Tökéletes az időzítés, pont most lett kész a leves. Szedhetek, Christine?

– Már megint főzöl? De hát mondtam, hogy pihenj nyugodtan. A hűtőben reggel még láttam sajtot meg paradicsomot, nekem az bőven elég lett volna... – próbálja szerénységével leplezni végtelen boldogságát a nő, hogy valaki ilyenkor is gondolt rá.

A vastag kőfalak rejtekéből hanyagul borzas, barnaságában azonban mégis végzetesen megnyerő férfiüstök tűnik elő. Széles mellkasát kötény keretezi, feltűrt farmeringje tetovált alkart és dagadó ereket enged láttatni. Rosszallóan összefonja karjait és az ajtókeret nyers vörösfenyő tábláinak támaszkodik. Szakállas ábrázata alól ekkor gyengéd, kihívó mosoly villan.

– Kanalazzál csak szépen. Vagy azt hitted, pont turné után foglak száraz kenyéren és vízen tartani?

– Annál azért tényleg jobban el szoktál látni, ha erre jársz, Denjiel – veszi fel a szabadabb hangnemet Christine – lesz repeta is, ha kóstolás közben rám törne a farkaséhség?

–  Ha vacsora után fel tudsz még állni az asztaltól, elégedetlen végképp nem leszel. De ha az összes fogásomról előre tájékoztatnálak, akkor a desszertnek talán már helyet sem hagynál… – indított meg egy sokat mondó pillantást Christine irányába a férfi.

– Neked elhiszem. De remélem megjegyezted, hogy kolbászból már unom a bajort. – viszonozta a kacér pillantást Christine – olyan íztelen és sápadt. Mondjuk az már akkor nyilvánvaló volt, amikor a Versailles-i Opéra Royale-ban lekísértél, hogy ha improvizációról van szó, akkor nem csak a konyhában csíp, amit összedobsz… – és ezzel egy félszeg lépést tett a férfi irányába.

– Várj, Christine… – mímelt döbbenetet, miközben mindenre elszánt arcának baltával pattintott, kőkorszaki vonásait próbálta szőnyeg alá söpörni Denjiel – a színpadi produkcióra gondolsz, vagy a különszámra az öltözőben? – kérdezte naivan, és gyújtótávolságba lépett.

– Nyilván az öltözőre, te marh… – fegyelmezett volna Christine. Mielőtt azonban befejezhette volna a mondatot, Denjiel határozott, de mégis féltő gonddal kivitelezett mozdulattal, karcsú derekánál fogva megragadta a tekintélyes magasságú Christine-t, aki a váratlan mozdulat varázsa alá kerülve majdnem összefejelt a maga 186 centiméterével alacsonynak éppen nem mondható Denjiellel. A kelet-európai masztodon azonban ennél gyakorlottabb volt, és másik tenyerének – Christine fülétől a nyakának rejtett zugai felé indított – simításával lágyította a várható becsapódás erejét. A fennmaradó, felesleges mozgási energiát pedig lányosan vastag és puha (de cserzett arcával együtt megfigyelve mégis a tesztoszteron elapadhatatlan forrásának tűnő), cseresznyepiros ajkaival hárította – és engedte, hogy Christine selymes nyelve kedve szerint utat találjon magának.

Ahogy egymásnak estek, az egyensúly visszanyeréséért (és a csókcsata folytatásáért) vívott vad küzdelemben a sütő fogója, vagy egy tucat bögre, a csaptelep, és Christine egyik önarcképe halt az első öt másodpercben hősi halált. Denjiel lélekjelenlétének – és testi fölényének – köszönhetően azonban a nappali irányába helyeződött át rövidesen a frontvonal. Az ölébe kapva elhurcolta Christine-t, és a csókok özöne közepette felültette az elektromos orgona billentyűire (Christine ugyanis a keresztényi erkölcsöknek élő szobra talán nem, de világhírű kántor azért mégis volt. Apró, helyi kolumbáriumoktól kezdve, egészen lélegzetelállító koncerttermekig bármilyen méretű eseményt megtöltöttek kísérleti, elektronikus zsoltárinterpretációi).

Christine karcsú, végtelenbe nyúló lábait Denjiel kerekded férfifeneke köré fonta, és úgy húzta közelebb magához a – domborzati viszonyait tekintve – az alföldi parasztlegény ideáljától már meglehetősen messze álló férfit. Denjiel a szűkülő köztes teret arra használta ki, hogy nyelve a forrófejű fräulein füle töve alatt pár centivel terpeszkedő, hiperérzékeny területen (ezt a  versailles-i öltözőben már kitapasztalta) kezdjen foglalatoskodni. Harcedzett ujjai mindeközben Christine combjának belső éle mentén fejtettek ki türelmet nem ismerő nyomást, és haladtak kínzó lassúsággal, de rendületlenül felfelé…