#Gyukics Gábor

[extrapenguin]

How many women! How much time you’ve been given. How many borrowed charm’s been shattered around. But before the ball – the fuss - begins: casts its anchor. Swing about. Shoots through - the deadlock - casts its anchor: tightly drawn. How many men! How much chance you’ve been given, tick-tocking the timed desire. a lash screens of how’s one priced How many borrowed charm. The focus of desire! Drawns so many frustrated glances. The blond sponsor of my dreams. As a bridge - through – a glance. He could be brown haired, yet – must have a sight. The blond sponsor of my dreams. And that is me! The Odd Couple. Walks on command. My prom shoes worth a lot. My prom shoes are run down, walk on command. Coming to a halt, I take a step back: the place has a cover. How should I behave. I haven’t killed anyone as of late. Do I have any reasons? I’m opening the Opera Ball.

“Opening the Opera Ball”, Kinga Fabó, tr. Gábor G. Gyukics

[lelkigyakorlatok]

Natalie Diaz: Az én testvérem, az én sebem

Behívta a bikákat az utcáról. Úgy jöttek, mint egy sötét folyó – összemosódott mellkasok és paták – minden mozgott alattuk, szálkás szarvaik horogra akadtak a falon. A résekben, mint megannyi darázs, fény zümmögött. Üresre tépett fészek volt a szám. Aztán, volt az asztalnál. Aztán, a disznó állkapcsában – nem volt éhes. Megállt. Ő a fekete bárány. Fuldoklott. Ezért az öklömmel gyomron vágtam. A Mars repült ki. És kinyílt vagy kivirágzott... hány kis piros szem csukódott be abban a héjban? Azt mondta. – Nézd! Nézzétek! És meg is nézték. Azt mondta. – Emeld fel a blúzod! És én felemeltem. A villát a bordáim alá csúsztatta... Igen – énekelte. Mint Jézus oldalán a seb. Nem akart elállni a vérzés. Benyúlt és felkapcsolta a lámpát. Addig nem tudtam, hogy lámpa is vagyok, amíg a fény ki nem esett belőlem, lecsöpögött a combomon, felrepült bennem, és mint egy kanári fennakadt a torkomon. A kanárik valójában kutyák – mondta. Felvette a cipőjét. Ezt te a száddal kezdted – mutatott rá. Hová mész? – Kérdeztem. Teszek egy kört az óriáskeréken – felelte, és, mint egy ablakon, belém mászott. Fordította Gyukics Gábor

[soracities]

Attila József, “Ode” (trans. Gábor G. Gyukics and Michael Castro)

[Text ID: “Your taste, like silence in the cave, floats chilled in my mouth;”]

[insoundwetrust]

Charles Bukowski

Őrületem

Az őrületnek fokozatai vannak, és minél őrültebb vagy, annál egyértelműbb, hogy őrületedet más emberek felé irányítod. Életem nagy részében magamban rejtegettem őrületemet, és pont ezért biztos, hogy ott van a bensőmben. Például, ha valaki beszél hozzám erről vagy arról, és miközben ez az illető szétuntat banális általánosítgatásaival, elképzelem, amint ennek az egyénnek a feje a nyaktilón nyugszik, vagy látom, amint egy hatalmas serpenyőben sülve kiguvadt szemeivel engem bámul. Amennyiben ehhez hasonló eset a valóságban is megtörténik velem, minden valószínűség szerint megpróbálok elmenekülni, de amíg az illető beszél hozzám, addig ezek a képek nem hagynak el. Vagy, ha nyugodtabb állapotban vagyok, akkor csak azt képzelem el, hogy egyre távolabb biciklizik tőlem. Egész egyszerűen gondjaim vannak az emberekkel. Az állatokat viszont kedvelem. Nem hazudnak, és ritkán ugranak neked. Néha ravaszkodnak, de az engedélyezett. Miért?

Fiatal és középkorú életem legnagyobb részét apró szobákban töltöttem, ott kuporogtam, bámultam a falat, a rongyos függönyöket, a fiókos szekrény fogantyúját. Tudomásom volt a nő létezéséről, kívántam is, de nem volt szándékomban átvetni magam a karikán, hogy megszerezzem. Tudomásom volt a pénz létezéséről, de ugyanúgy, mint a nőnél, nem akartam megtenni azokat a dolgokat, amiket meg kell tenni, hogy megszerezzem. Csak annyit akartam, amennyi elég volt egy szoba kibérlésére, és arra, hogy valamit igyak. Egyedül ittam, általában az ágyban, behúzott függönyök mögött. Időnként leugrottam a kocsmába, hogy lecsekkoljam a földlakókat, de ezek a földlakók ugyanolyanok maradtak, amilyenek voltak - ez nem sok, de gyakran még ennél is kevesebb. Minden városban lecsekkoltam a könyvtárakat. Könyvet könyv után. Kevés könyv szólított meg. Legtöbbjük por volt a számban, homok az agyamban. Egy sem szólt rólam vagy az érzéseimről: hol vagyok? - sehol - mim van? - semmim - mit akarok? - semmit. Az évszázad könyvei még jobban összezagyválták a név, a test, a séta, a beszéd, a tett rejtélyét. Úgy látszott, hogy senki nem akadt fenn különös őrületemen.

Néhány kocsmában bekeményítettem, bunyóztam egy jó csomót a sikátorban. Sokszor elvertek. Viszont én nem bizonyos emberekkel verekedtem, nem voltam dühös, egyszerűen nem volt világos előttem, hogy kik ezek, mit csinálnak, hogy néznek ki. Rendszeresen lecsuktak, jártam börtönből ki-be, többször kilakoltattak, sokszor aludtam parkban, temetői padon. Meg voltam zavarodva, de nem voltam boldogtalan. Nem voltam gonosz. Csak nem voltam képes felfogni a helyzetet. Hogy mi is a pálya. Az erőszakosságom a nyilvánvaló csapda ellen irányult. Sikítottam, de senki nem hallotta. Még a legdurvább bunyók közben is figyeltem az ellenfelem és csodálkoztam, hogy ez meg most miért dühös? Meg akar ölni. Ilyenkor odapancsoltam, hogy lerázzam magamról a vadállatot. Az embereknek nincs semmi humorérzékük, mindenki halál komolyan veszi önmagát.

(Gyukics Gábor)

[lelkigyakorlatok]

Ira Cohen: Gótikus lejtő Rodinnak

A vak árkádok hídján árnyékok füzérével díszített csillagos boltívek alatt olvasom az ablakokban remegő testeket és a kő visszafogottságát csodálom a lélek és a fény mellvédjei előtt Apró, pislákoló gyertyaláng táncoltatja meg a magas katedrálist szfinxek és kambodzsai angyalok délibábjában Miközben ezek az összefont tónusok megigézik pimasz pálcámat a tettető kentaur visszahúzza örökéletű érzékszervét az időkötötte éjszakák egybeszőtt templomhajójából Mily tükröződő megbánás legelheti le őrizetlen elméjét az égnek? Milyen egyhangú üvegtáblák repeszthetik meg nyakam árnyékának hajlatát úgy, hogy kettéhasítják? Ó, delfin harcának halott villanása, Ó, fénylő vajból kikalapált sólymok, engedjétek, hogy ezek a torz szótagok kísértsék e mérhetetlen bolthajtásokat ahol visszavonul a lélek egy redőzött árnyalat vagy egy csavardíszítés nélküli csúcs okán

Anarchista ajkak forradtak egy fenséges ideához a dal visszatértét sejtetik le nem győzött félelem alakjában - Dalolj a béklyónak, ha lebéklyóznád a félelmet, Dalolj a béklyónak, ha lebéklyóznád a félelmet!

Fordította Gyukics Gábor 

[soracities]

Attila József, “Ode” (trans. Gábor G. Gyukics and Michael Castro)

[Text ID: “This great radiance hurts my eyes. I am lost, I think. I can hear my heart clatter and beat above me.)”]

[lelkigyakorlatok]

Ira Cohen: Származás

Az igazi tapasztalás az amikor egyedül vagy nem amikor a tömeghez tartozol Amikor életre kelsz, az hasonlít a tavaszra Egy napon belekóstolsz a kékbe és akkor rájössz Amikor mindennek vége van a szó megmarad a költészetben és a próféciában egyaránt Dicséret ömlik az idegenek szájából És akkor az ígéret földjén megkezdődik az igazi küzdelem. Fordította Gyukics Gábor

[lelkigyakorlatok]

Yusef Komunyakaa: Bűnbak

Az alfa farkas egy egész életre választ Magának társat, a többi nőstény Farkas a földet bámulja. Sárgás fény Szivárog a hímek jól ismert szeméből,

Mikor elorozzák első és utolsó Nászukat. A csorda kitaszítottja, Az albínó, az emberek kedveltje, Nyüszít, farkát csóválja és hasmánt

Araszol előre. Éjjel nem alszik soha. Miután átlépdelt tüskés füveken, Ott, ahol az alfa hím vizelt, Egy árnyék bukdácsol tovább

A fák között. A kezdetektől a Vadonba száműzöttnek, mint aki Betegnek született, az ember És a fény között kell állnia.

Fordította Gyukics Gábor

[lelkigyakorlatok]

Michael Graves: Éva mesél

I

Reszkető borda velőkig ható kígyója, Kiremegtem belőled A mellkasodon nyíló járaton, Vértől nedvesen, A holdfényben ragyogtam. Isten testem hosszára zárta tenyerét, Éreztem leheletét.

Alvó tested felett álltam. Görcsben vonaglott álomtalan sötéted, Vonaglottak kígyó kezeid. Térden állva néztem álomtól élettelen szemed. A szél arcomba kígyózta hajam. Elsimítottad ajkaimról.

II

Miután evett a kígyó, Eltűnt a fényben, Napnál fehérebben, Mikor elhalt a sugár, Húsodban állt, Tündöklőn és büszkén, És megosztotta a gyümölcsöt velem.

Fordította Gyukics Gábor

[lelkigyakorlatok]

Philip Levine: Ne kérj semmit

Helyette sétálj egyedül este menj ki a városból a rétek felé aludj a sötétedő ég alatt; a lépteid felverte por átalakul föld felé hulló arany esővé, egy ismeretlen isten ajándékaként. A kanális mentén a platánok, és az a pár völgyi nyárfa visszafogja lélegzetét miközben átlépdelsz a fahídon, ami sehova nem vezet, ahol még nem jártál, mert ez a séta megismétlődik egyszer vagy többször naponta. Ezért látsz a távolban, túl az alacsony dombok első emelkedőin férfiakat és nőket öszvérhátra kapni, lóháton, néhányat gyalog, az elveszett család, nem imádkoztál, hogy láthasd őket, ők imádkoznak, hogy láthassanak kántálnak és énekelnek, hogy az utolsó napsugárba csalják a holdat Mögötted a város ablakai pislákolnak, bezáródnak a házak, előtted, a mély víz felett zeneszerűen halnak el a hangok, és eltűnnek aztán; még a gyors, bukdácsoló pintyek is belemenekülnek a füstbe és az egyetlen út, holdfényben fehéren, mindenhova vezet.

Fordította Gyukics Gábor

[lelkigyakorlatok]

Amiri Baraka: Funk-tan

Mi vagyunk a blues      önmagunk      kedvenc           színünk      Ahol voltunk, félig itt                          félig sehol

Mi vagyunk a blues      önmagunk      a valóságos           kísérleti nyúl      az eredeti           zsidó      az első           kaukázusi

Ezért vagyunk mi a blues      önmagunk ezért vagyunk       mi a           valóságos                dal

Sötét & tragikus      Vén és           Mágikus

ezért vagyunk mi                a Blues                saját Magunk

12 ütemű      törzs akár a      rabszolgaság           korbácsütései      bőrünk           zászlaján

Mi vagyunk a blues      a múlt elszállt      az energia a      hideg a fűrészfog      forróság      a szag odafenn      csapolja a szelet      a fákon át      a kék      meghagy minket      feketének      a föld      a nap      a lassú eltűnés      a tűz nyomul hogy      szívünk legyen

& most megint feketék vagyunk egész éjszaka repülőként csillogó szemmel bámulunk alá      megpróbálkozunk az      éjjeli      mennybemenetellel      ezért vagyunk mi a blues      a vonatfütty      a törtetés      a láthatatlan megérkezés      dobolás és sikoltás      ezért vagyunk mi a      blues      és munka és ének és elhagyás      mesékkel és lélekkel      ezért vagyunk mi                a blues                fekete és élő                megmutatjuk mozdulatunk                          lélegzetünk                          mi hold                          tükrözte lélek

ezért tesz minket           a lelkünk                     bluesszá

mi vagyunk

      a blues

Fordította Gyukics Gábor

[lelkigyakorlatok]

Charles Bukowski: Írás

Gyakran ez az egyetlen dolog közted és a lehetetlen között. Sem ital, sem egy nő szerelme, sem vagyon nem versenyezhet vele. Semmi nem menthet meg, csak az írás. Ez tartja helyén a plafont, sakkban a hordákat, hogy be ne kerítsenek. Ez robbantja szét a sötétséget. Az írás az egyedüli pszichológus, a legkedvesebb Isten minden Istenek közt Az írás kísérti a halált, nem ismeri a lemondást.  Az írás kineveti önmagát s a fájdalmat. Ez az utolsó elvárás, az utolsó magyarázat. Ez az ami. Fordította Gyukics Gábor

[lelkigyakorlatok]

K. Curtis Lyle: Elektromos templom

Úristennővel akartam összejönni Szellemi puskavesszeje akartam lenni Vegyülni akartam keveredni A SZERELMET ÁR ELLEN MEGNYERGELNI Mint harmincmillió fekete napsugáron lovagló Magányos hosszútávfutó vadőr Szándékosan akartam Felgyorsítani elmém Elcsöppenteni egy történelmi jelentőségű töltetet Kilépni az időből Vizuális hamisítást Akartam elkövetni A tiltott gyümölcsöt az édenbe visszajuttatni Mint rock and roll alkímia A fényt akartam A földre visszavinni Az Elektromos Templomba Akartam menni

A baptisták erre azt mondták Nem léphetek be Mert tompa  A tekintetem A Holy Rollers azt mondta Nem vagyok a barátjuk Mert a külsőm nem elég SZENTSÉGES A metodisták azt mondták "fiam, olyan kénköves vagy, de talán segíthetünk a vezeklésben"

az A.M.E.-nél azt mondták, "húha, fiam, tudod, ammóniaszagú a leheleted" A mormonok azt mondták Hogy túl sötét a bőröm ÉS NOÉ NEM KÍVÁNJA LÁTNI BOXOS KÉPEMET A BÁRKÁN Pedig én csak fényt akartam A földre visszavinni Az Elektromos Templomba Akartam menni

Namármost a katolikusok Nem kedveltek Mert nem akartam kikeresztelkedni A zsidók megdühödtek Mert szeretem a körömpörköltet A mohamedánok megsértődtek Mert a régi barátnőm Kívül viseli a bugyiját A buddhisták elhajtottak Mert nem csuktam be Harmadik szememet Pedig én csak a fényt akartam A földre visszavinni Az Elektromos Templomba  Akartam menni

Vörös cowboycsizmát hordok Disznósajtot eszek Aranysáskán lovagolok Remélem az úristennő kedvére leszek A fényt akartam A földre visszavinni Az Elektromos Templomba Akartam menni

Szomorúan lógott a fejem Sírtam tüzes könnyeket Jó pár évig szívattatok De most a mindenségből Íme visszatértem Irányt váltott a REJTELEM

A valaha okozott sérelem mi széttépett futni űzött ma csupán arcomat meggörbítő jegyzet ami érvényteleníti  az időt és a teret

Vörös cowboycsizmát hordok Disznósajtot eszek Arany sáskán lovagolok Remélem az úristennő kedvére leszek A fényt hoztam A földre vissza Most épp üldögélek  Az Elektromos Templomban

Fordította Gyukics Gábor

[lelkigyakorlatok]

Paul Auster: Fehér éjszakák

Senki nincs itt, és a test azt mondja: ami kimondatik az ki nem mondható. De senki sem a test, és amit a test mond nem hallja senki csak te.

Hóhullás és éjszaka. Egy gyilkosság ismétlése a fák között. A toll a földön áthatol: nem tudja többé, mi történik, a kéz, mely tartja eltűnt.

Mindazonáltal ír. Azt írja: kezdetben, a fák között, egy test sétált ki az éjszakából. Azt írja: a test fehérsége a föld színe. Ez föld, és a föld írja: minden a csend színe.

Többé nem vagyok itt. Soha nem mondtam, amit te mondasz hogy mondtam. Ám mégis, a test az a hely, ahol semmi nem hal meg. És minden éjjel a fák csendjéből, hiszen tudod, a hangom feléd tart.

Fordította Gyukics Gábor

[lelkigyakorlatok]

Anita Endrezze: A farkasok visszatérése

A völgyben végig azt suttogják az emberek: visszatérnek, visszatérnek a farkasok földjeink, álmaink keskeny peremére. Visszahozzák nekünk a hideget. A rajtaütés koronáját viselik, ajándékuk halott bárányok orrfacsaró, gyönyörű hó-alakja, pityókás vénember, prémvadász megmart keze, vadász nyelve.

Visszahozzák szeretőink suttogását, akiknek ígéretei kevésbé maradandóak, mint a farkasok. Fogaik törékeny agancsokká faragják az eget, jávorszarvas-álommal teli sötét totemet faragnak: mezőket, ahol a fény együtt nő a mocsári fűvel és a víz sötét farkas a pata alatt. Fogaik faragják gyermekeink nevét minden ösvényen, idegen csontba faragnak éjszakát –

olyat, mely testem elnyúló emlékének része lenne. Bundájuk árnyakat gyűjt, összegyűjti a falka vastag fogú, fehér csontú üvöltését, összegyűjti a szél sebzettszarvas-szagát fenyőből és kivájt földből való hosszúházukba, összegyűjt engem is tanyámról házam arany fényeivel és üres szobáival, a cédrushoz (mely fa-nevét szintúgy csillagok barlangjába üvölti), ahol olyan csendben vagyok, mint egy meglazult íj, és hegeim nem a szerető farkasoktól erednek.

Fordította Gyukics Gábor