#Lezáratlan

[sotetsegben-a-visszhang]

Te már messze jársz, én viszont még mindig ott vagyok. Kisétáltál az ajtón, és többet nem jöttél vissza. Pedig én vártam. A te időd telik, boldog vagy, élsz... Én viszont abban a pillanatban ragadtam és azóta se tudtam kitörni onnan.

[erosnekszulettem]

Ez bennem mindig egy lezáratlan történt fog maradni...

[rejszelde]

pedig még februárban úgy volt, hogy egy hurrikán sem tépheti szét.

egyébként, mint 14 éve ugyanazon kapcsolatban és 7 éve házasságban élő ember, egy sztárnak vagy celebnek sem tudom javasolni a hosszútávú elköteleződést. az életforma nem egyeztethető össze a családdal. a showbizniszben gyakran futsz össze sikeres és vonzó emberekkel, tripla akkora kísértést kapsz, mint az átlagos emberek, plusz időd sincs arra, hogy egy hosszútávú kapcsolatban felmerülő problémákat megfelelően tudd kezelni. így aztán marad az elmélyülő ellentét, a frusztráció, a lezáratlan konfliktusok, majd pedig a sóvárgás azok irányába, akik szabadon tolják a yolot, mert se gyerek, se kapcsolat, azt csinál, amit akar. de te nem.

na szóval ez is csak az ezerszer elpukkantott közhely: a nagy ismertség és a siker, meg a család nem kompatibilisek egymással.

[csacskamacskamocska]

Mindig adtok gondolkodnivalót

Letilt mert 5 órán át nem írsz vissza... Ezt tényleg el kell magyarázni? Tényleg nem érti az, akivel történik? Jobb, hogy letiltotta mert hatalmas félreértés van köztük. Mert nézzükcsak, mikor bántó, ha a másik nem ír vissza 5 órán keresztül... ♦ Benne vagytok egy beszélgetésben. Kibeszélik az egyik fél minden gondját, baját majd amikor a másik leírja valami nehézségét, problémáját, fájdalmát, arra nem jön reakció. Várja, várja, végül úgy érzi, hogy kihasználták. (ajánlat: ha nem tudsz mit írni mert zavaros és kusza a dolog vagy nem akarod az első gondolatoddal megbántani a szenvedőt, akkor írd azt, hogy ezt át kell gondolnom. De akkor tényleg át kell gondolni.) ♦ Segítséget kér és bár látszik, hogy a másik olvasta, nem jön reakció. Ez elutasítás a javából. Még annyi tisztelet sincs benne, hogy sajnálom, nem tudok segíteni. Aki egy segítségkérésre nem reagál, az örül, ha letiltják. ♦ Teljesen nyilvánvaló, hogy kizárólag ő nem érdekeli a nemválaszolót, minden más és mindenki más igen. Joga van hozzá? Igen. Letiltható? Ha úgy érzi, hogy ő az utolsó ami a másiknak érdekes, miért akarná, hogy megint hozzászóljanak? Teljesen rendben van a tiltás. (nem szabad elfelejteni, hogy látható minden mozdulatunk, és senkinek nem kötelező időt pazarolni olyanokra, akiknek ő érdektelen) ♦ Benne vannak egy vitában és a másik egyszercsak nem reagál. Hát, ezzel rácsapta az ajtót a vitapartnerre. Aki tilt, az meg felrobbantotta a házat. problem solved. Többet nincs vita. Ami szintén jogos, mert a faszom akar egy ajtócsapkodóssal bármit is csinálni. ♦ Az egyik udvarolt, vagy udvarlásként lehetett értelmezni amit mondott majd otthagyta a másikat. Akinek ebből nyilvánvaló lett, hogy csak játék volt az egész. Megbántódott, mert többet gondolt, ennyi volt. Ez szerintem könnyen megesik. (aztán átesünk a ló túloldalára és azt sem érzékeljük amikor tényleg akarnak tőlünk valamit.) barátkozgatni, kiszolgálni a másik szociális igényeit nem akar. Kapcsolat lezárva. ♦ Mivel rendszeresen csinálja az egyik fél, hogy lezáratlan vagy mélynek tűnő beszélgetésből napokra eltűnik, besokallt a másik, és az öt óra elegendő arra, hogy úgy érezze, baszki, ez megint ghostol, menjen a picsába!

Minden csak attól válik bántóvá és eredményez sarkos reakciót, ha nincs egyensúlyban a két ember kommunikációba tett energiája. Amikor letiltok valakit, valamit nem akarok tovább csinálni. Nem akarok szorongani attól, hogy beszól vagy nem akarok várni arra, hogy reagáljon. Nem akarom úgy érezni magam, mint amit a másik válasza vagy cselekedete kivált belőlem. Annak az árán sem, hogy hülyének vagy hisztisnek vagy bárminek tűnök AZ Ő SZEMÉBEN. Feltételezem, hogy a másik embernek mindegy, akár le is tilthatom, hiszen eddig csak szívatott, vagy untattam vagy nem reagált vagy nem volt elérhető vagy bármi kényelmetlenség, amivel szemben kiszolgáltatottnak éreztem magam.

Néha segít, ha a Miért nem reagál? kérdésre van egy egyszerű válasz: Mert nem tud.

[napiist]

Mindannyian játszunk egy gyönyörű szerepet, egy csúf világban, ahol egymás sztorijában olykor-olykor szerepet vállalunk. Van beugrósunk, aki csak egy éjszakát marad. Van állandó főszereplőnk, akikhez születtünk. Meg persze van, aki felbukkan egy-egy évadban egy rövidke éjszakára, és azon az éjszakán megnevettet és elfeledtet dolgokat. Sajnos ezek a szereplők van, hogy már nem térnek vissza, és még búcsú csók jelenetük sem volt. Egy lezáratlan szerelmi szál amit a rendező nem engedett kibontani, legalábbis még nem. Pedig évadokon keresztül láttuk a szenvedést a hiány miatt. Borzasztó. De tudjuk jól, hogy egy másik forgatókönyvben főszerepet fog vállalni és talán az lesz az igazi lezárás.

[kaici]

Giovanni szigete

Úgy érzem, írnom kell kicsit egy újonnan látott 2014-es animefilmről, melynek címe Giovanni no Sima (ジョバンニの島, Giovanni szigete). Úgy találtam rá, hogy a Golden Kamuy anime 3. évadán fellelkesülve Szahalinon játszódó rajzfilmek után kutattam, és egy fórumon olvasott ajánlás alapján felkeltette az érdeklődésemet. Noha a történet kicsi, de fontos mozzanata játszódik csak Szahalinon, a fő helyszín egy még érdekesebb térség, az orosz-japán kapcsolatokat beárnyékoló Kuril-szigetlánc egy (orosz szempontból déli, japán szemszögből északi) szelete.

Tipikusan olyan rajzfilm ez, ami élen szerepelhetne a "Milyen animét nézetnél meg először a szüleiddel?" kérdésre adott válaszok listáján. Időbeli hátterét a második világháborút lezáró japán fegyverletétel adja, térben azonban az atombombáktól és a Tokiói-öbölben aláírt feltétel nélküli kapitulációtól messze járunk. Az anime kezdőhelyszíne ugyanis a déli Kuril szigetcsoport, egészen pontosan Sikotan szigete.

Kuril vagy mégsem?

Már a bevezetőben kitérnék a Kuril-szigetek helyzetére, mert az azokat övező vita mind a mai napig érzékeny és a II. világháború óta (!) lezáratlan pontja a japán-orosz kapcsolatoknak. Maga a Kuril-szigetek egy 1300 km hosszú szigetlánc a japán Hokkaidó és az orosz Kamcsatka-félsziget között. A vitatott terület ennek csupán töredéke, a szigetlánc négy legdélebbi, stratégiailag fontos szigete: Kunasir, Iturup, Habomai és Sikotan.

Egy jóval hosszabb bejegyzésben tudnám csak leírni a Kuril-szigetek történetét, de igyekszem most a film miatt fontos információkra törekedni. A Kuril-szigetek jelentős része a II. világháború óta orosz terület, a négy legdélebbi szigetet viszont Japán magáénak tudja, Hoppó rjódonak (北方領土), vagyis Északi Tartománynak nevezi őket. Japán úgy értelmezi, hogy bár a világháborút lezáró jaltai megállapodás szerint a Kuril-szigetek szovjet fennhatóság alá kerültek, azonban a Kuril-szigetek soha nem foglalták magukban a kérdéses négy szigetet, mivel azok nem képezik a szigetlánc részét. (Ezt némiképp alátámasztja a két ország által aláírt első egyezség, az 1855-ös simodai megállapodás, melyben a két állam ideeső határvonalát hasonlóképp jelölték ki.) Oroszország azonban a mai napig másként értelmezi a jaltai megállapodást, és kivétel nélkül igényt tart az összes szigetre egészen Hokkaidóig.

Geológiailag is elképzelhető, hogy a vita tárgyát képező négy sziget Hokkaidóhoz tartozik, a Nagy Medve azonban nem engedi át a területet, jelenleg is orosz ellenőrzés alatt áll a térség.

Annyit hozzátennék még, hogy ne felejtsük el az ainukat, akik a térség őslakosai voltak (ezt jól mutatják a szigetek nevei is!), de a nagyhatalmak közti szenvedő félként méltatlanul felőrlődtek a Kuril-szigeteken (és Szahalinon egyaránt).

Kicsoda Giovanni?

Az animefilmben egy fiatal fiú testvérpárral ismerkedünk meg, akik szerény körülményeik ellenére élvezik az egyszerű falusi életet. Édesanyjuk elhunyt, édesapjuk pedig a sziget védelmi erőinek parancsnoka. Iskola után sziklát másznak, úsznak, madártojást gyűjtenek, vonatosat játszanak, olvasgatnak. Szeretett könyvük néhai édesanyjuk kedvenc olvasmánya, Mijazava Kendzsi 1927 körül írt és 1934-ben posztumusz kiadott Ginga Tecudó no Joru (銀河鉄道の夜, Egy éjszaka a Galaktikus Vasúton) c. fantasztikus novellája.

A mű ismerete választ ad a testvérpár nevére is. Az idősebb gyermek, Dzsunpei a novellában szereplő Giovanniról kapta a keresztnevét, fiatalabb testvére, Kanta nevét pedig a másik főszereplő, Campanella mintájára választották.

Giovanni szigete tehát Dzsunpei otthonát, Sikotant jelenti, ahol első meghatározó gyerekkori élményei születtek, s ahonnan a világpolitikai helyzet kiszakítja őt.

Mijazava Kendzsi műve egyébként évtizedekkel később is sok embert megihletett: manga, anime, színházi darab is készült belőle, de több modern előadó is merít a történetéből vagy a szövegéből. Kiemelném Utada Hikaru Heart Station c. albumának Take 5 c. számát, amit újra felfedeztem én is, remekül visszaadja a Giovanni no sima és a novella hangulatát is, amivel épp ismerkedek.

A filmben a gyermek Dzsunpeit és Kantát is magával ragadja a történet, miután apjukkal közösen számtalanszor elolvasták már a könyvet. Hol mozdonyvezetőnek, hol utasoknak képzelik magukat, de hogy hova is tart a galaktikus szerelvény, az csak a rajzfilm végén fog kiderülni.

Sikotan megszállása

1945. augusztus 15-én a helybéliek az egyetlen készüléken döbbenten hallgatják azt a rádióadást, melyben a császár személyesen jelenti be, hogy a Japán Birodalom vesztes félként teszi le a fegyvert a második világháborúban.

A fordulat az életükben akkor következik be, mikor a kapituláció után két héttel szovjet katonák jelennek meg a szigeten és fegyveres erőikkel megszállják a területet. Együttélésre kényszerítik a japánokat, sőt, a katonai tisztek családjukat is magukkal hozzák, a falubeliek így élelmüket és házaikat kénytelenek megosztani velük. A főszereplő fiúk házába is beköltözik egy parancsnok a családjával, ezért ők a melléképületben, lovuk társaságában folytatják tovább életüket.

Megfelezik az iskolát is: egyik fél a japánoké, másik az oroszoké. Az elválasztó falon túl eleinte dacosan próbálják túlénekelni egymást az énekórán, így egyszerre szól a torkokból az Akatonbo és a Katyusa, de idővel a semlegesség megszűnik a gyerekek közt, és önfeledt közös fogócskázásra is sort kerítenek. Elgondolkodtató az együttélésre kényszerített japán és orosz gyermekek látványa, akik mindenféle ellenségeskedés nélkül fogadják a másik társaságát. Akaratlanul is elsajátítják például egymás dalait, így előfordul, hogy az iskola falain belül oroszok éneklik az Akatonbot és japánok a Katyusát. Erős barátság (talán még annál is több) szövődik a főszereplő Dzsunpei és egy kék szemű orosz lány, Tanya között.

Karafuto, most már Szahalin

Tanya és Dzsunpei barátságának vége szakad, mikor két évvel később, 1947-ben a szovjetek Sikotan sziget (plusz ugye a vita tárgyát képező másik három sziget) lakosainak kitelepítésébe kezdenek. Dzsunpei és Kanta tanárnőjükkel és nagybátyjukkal együtt viszontagságos tengeri hánykolódás után egy szál hátizsákkal érkeznek meg a kitelepítés első állomására, Szahalinra. Maoka városában kötnek ki, azonban legnagyobb megdöbbenésükre mindenfele orosz feliratot látnak, a kikötők raktárépületein is a megszállók cirill betűi sorakoznak. Maoka (真岡) városát a szovjetek a többi elfoglalt szahalini településhez hasonlóan átnevezték, azóta Holmszk (Холмск) néven szerepel a térképen.

Itt kicsit kitérnék Szahalin történelmére, mely nem hagy nyitott kérdéseket, mint a Kuril-szigeteké. Az orosz-japán háború győztese, a Japán Birodalom 1905-ben tette rá kezét Dél-Szahalinra, és a háborút lezáró portsmouth-i békeszerződés kettéosztotta a szigetet az 50. szélességi fok mentén. Ez az állapot szolgáltat hátteret kedvenc anime sorozatomhoz, a Golden Kamuy-hoz. A japánok ekkor Karafuto (樺太) néven ismerték a területet, a japán vezetés pedig külön közigazgatási egységként, ún. prefektúraként csatolta azt a birodalomhoz. Hogy a Szovjetunió hogyan szerezte vissza a területet, már a Giovanni no Sima idősíkjába tartozik. 1945-ben ugyanis a jaltai megállapodás azt is kimondta, hogy a Kuril-szigetek mellett Szahalin déli része is a nyertes szovjetek fennhatósága alá kerül. Így lettek a végül kitoloncolt japánok nemkívánatos személyek a legészakibb szigeteken, amelyeket eddig magukénak tudtak.

Szahalin nemcsak az animében szereplő fiúk, Dzsunpei és Kanta életének egyik állomása, hanem a novellában szereplő gyerekek, Giovanni és Campanella úgymond szülőhelye is. A novella írója, Mijazava Kendzsi ugyanis szeretett húga 1922-es halála után tett egy vonatos kirándulást Szahalinra, és ez a hely adott neki ihletet ahhoz, hogy fájdalmát a már említett Egy éjszaka a Galaktikus Vasúton c. művébe öntse. Megható az anime és a novella összefonódása.

El az anyaországba

Vissza a történethez. A kitelepített japánok fűtetlen épületben kapnak tömegszállást. Itt kell várakozniuk, amíg értük nem jön egy újabb hajó, mely már ténylegesen a japán anyaországba viszi őket. Dzsunpei és Kanta azonban megtudja, hogy édesapjukat egy közeli munkatáborban helyezték el, és elhatározzák, hogy megkeresik őt.

Az éj leple alatt kilopóznak és felkapaszkodnak az éjszakai tehervonatra. Bár képzeletükben már számtalanszor felszálltak Giovanni és Campanella galaktikus járatára, a valóságban most először utaznak vonaton. Merész tervüket siker koronázza, a testvérpár a szovjet védelmet kijátszva elér édesapjukhoz egy rövid, de annál érzelmesebb találkozóra. Egy napra rá a fiúk elérik azt a kitelepítetteket szállító hajót, mely tanárnőjükkel és nagybátyjukkal együtt visszaviszi őket a Japán Birodalom határain belülre, az anyaországba. Míg szállnak fel a hajóra, Dzsunpei a Mijazava Kendzsi által megálmodott galaktikus kaland sorait meséli fejből öccsének, s az ég napsugarakkal fogadja őket a fedélzeten. De valami más is rejtőzik még ott a napfényben.

[mimca]

Lezáratlan…

„Nyitva hagytam az ajtót

De nem jön be rajta senki

Nyitva hagytam az ajtót

És én sem merek kimenni

Nyitva hagytam, várom őt

Aki megnyugtat délelőtt

Aki felkavar délután

Aki éjszaka mindig ébren vár

Őt halljam, mikor felkeltem

Ne csak visszhangjait lépteknek

Nyitva hagytam résnyire

Ne legyen kizárva, még ma ne“ – Esti Kornél - Nyitva hagytam az ajtót

@mimca

[horror-slasher]

🖤 SZEPLŐTLEN 🖤

Sydney Sweeney tény, hogy jó benne. De ez is csak 1 remake. (Már egyszerűen nem tudnak újat kitalálni...) A suspense-t tartja a végéig, persze hiába, hiszen sajnos nem tudjuk meg, hogy mit szült meg végül... A jumpscarek uncsik és kiszámíthatóak (mondjuk azokból se sok van.) Egy kevés gore-t is kapunk, bár egyik se nagy szám... Nekem uncsi másfél óra pazarlás volt. Ráadásul elég kusza a plot is és rengeteg dolog ki sem derül. Szerintem full lezáratlan az egész. Nem ajánlom. Nekem 10/2.

Inkább nézzétek meg a trailert, jobb mint a film.😅

[theorgan]

Simon Márton - A merülés elmélete

Anya, a hold felszínének sötét foltjait

tengereknek nevezték el. Persze

ezek csak elméletben tengerek,

semmi közük a vízhez. Bár lehet,

hogy nézőpont kérdése az egész,

és akkor az a sötét folt, ami valaha

a melled volt, akkor az is tenger.

Tüdődben, gyomrodban meg víz –

mégis jól emlékszem. És mert a

mélyben nem hallják – hát tényleg

kimondhattam volna mindent?

Jó leszek, csak ne – na, ilyeneket

még ott is felesleges.

Arcomra kenem itt hagyott

festékeid, így próbálván jobban

szeretni magam. És majd,

előbb-utóbb, megiszom azt a két

üveg, azóta meglévő parfümöd

– mi mást kezdhetnék velük?

Talán mindegy. Mondtál valamit,

mint kiderült: legvégül. És én nem figyeltem.

Azóta nincs kapcsolat, mert ez nem az.

Csak léptek egy elméleti tenger

partján. A part lezáratlan részein.

[sad-guy-96]

Ez kettőnk között lezáratlan maradt..mégis végzetes.

[ertednyilt-viragok]

Kíváncsi vagyok, hogy mikor tudom majd könnyek nélkül elmesélni a történetünket

[fforgotten-promisess]

“Ez kettőnk között lezáratlan maradt. Mégis végzetes.”

[csacskamacskamocska]

Kedves Logan!

Nem írnék neked, ha a tegnap esti vitánk nem kavarta volna fel az amúgy szépen leülepedett kis érzelmi pocsolyámat. Elmondom akkor neked újra, hogy mi volt, mi van, mik jártak a fejemben éjjel.

Nem érzékelted az évek alatt, hogy mennyiszer sértettél vagy bántottál meg és hány alkalommal félemlítettél meg valami olyasmivel amit te talán viccesnek gondoltál. Pl Amikor a villamosmegállóban azt mondod, hogy meg tudnál úgy sérteni, hogy megfordulnék és hazamennék – az megfélemlítés. Amikor többször azt mondod, hogy becsüljem meg a veled együtt töltött élményt, mert lehet, hogy nem lesz többet ilyen – az megfélemlítés. Bármikor amikor arra utalsz, hogy nélküled én nem élek egész életet, mert te vagy, aki egyensúlyba hozol – az félelemben tartás, megfélemlítés. És azokat az alkalmakat amikor konkrétan megaláztál mások előtt, azokat fel se hoztam. A becsmérlő gúnyolódást vagy a taktikus forgatását a dolgoknak amiben aztán én, a jószándékú, segítőkész ember, tűntem ostobának vagy szánalmasnak végül. Sokszor karcolódott meg az önérzetem és tört meg az önbecsülésem általad. Igaz, ezeket nem lehet mérlegre tenni, hogy akkor nekem is jogom van épp ennyit érzéketlennek vagy gecinek lennem. Bennem ez nem így működik. Szerintem benned viszont igen. Ezzel együtt, biztos volt olyan, hogy bántó voltam. Pedig szeretlek most is. jajj, tényleg bolondul szerelmes voltam. Hittem benne, hogy különleges kincsre találtam, hogy nekem tartogatott téged az élet, hogy minden amit tudok, amire képes vagyok, az pont azért lett olyan, hogy a te életed kiteljesedjen. Hogy röpíteni tudnánk egymást, ha elköteleződnénk egymás mellett. Tudtam azt is, hogy melletted nem vállalnék egyszerű életet, de úgy gondoltam, hogy az értékeid olyanok amik mindig elegendőek lennének egy hatalmas „DE”-re. Mondhatod, hogy te meg olyan életet szeretnél, amiben nincs semmi kifogásolható amire ezt kell mondani, hogy de amúgy meg ez meg az. Én abban hiszek, hogy egy jó kapcsolat az az, amiben sokszor nevet egymásra két ember, sokszor nyújtják ki egymás felé a kezüket, és mernek őszinték lenni magukról, a terveikről, az érzelmeikről. És akkor beszéljünk kicsit az exedről. sajnálom, hogy sértő amit mondtam, de szerintem jól kifejezte amit gondolok. Akarhatod különlegesnek látni a ti kapcsolatotokat, de valójában egy beteges függőség ami mindkettőtöket akadályoz. A reakciód nem másabb, mint egy alkoholistának. Én értem, hogy az alkoholizmus jó érzés, és megteheted, és kinek mi köze hozzá, a te életed, stb, stb, de a körülötted levőknek lehet vélemyéne arról amikor látják, hogy iszol és azt mondod, hogy nem is iszol, nem is vagy függő. Nézd meg máshonnan. És nézd meg azt amit fentebb írtam a jó kapcsolatról. Ez köztetek megvan? Akkor miért is nem vagytok együtt? Egyrészt hazudtál az exedről kezdettől fogva. Mindig hazudtál róla. Másrészt úgy sérthetetlen ő ahogy senki más az életedben. Ráadásul idealizálod, mint egy szerelmes. Aztán amikor már összekeveredett a rengeteg ellentmondás akkor kijelented, hogy az egész csak az én fejemben létezik. Ti még mindig házasok vagytok, csak nem dugtok. Nevezheted barátságnak, testvéri szeretetnek. de szerintem egy lezáratlan kapcsolat amiben te nem vállalod fel, hogy a kapcsolat fenntartásával valójában kárt okozol a másik ember kapcsolatában. Mert ha ez sem lenne neked, akkor magányos lennél és akkor az egyéb kapcsolataidban esetleg kudarcot vagy fájdalmat élnél meg. Így biztonságos. Én nem tudom hogyan elmondani, hogy ez nem egy egészséges kapcsolat. A pszichológia sem tartja annak, én sem tudok mást mondani. Amúgy nem tudom miért zavar téged, hogy én mit gondolok a ti kapcsolatotokról. Szard le. Éa kkor nézzük a másik dolgot amivel megsértettelek. Mi volt sértő benne? Hogy szerintem rajongasz valakiért? Helyezkedsz valakinél? Barátkozol? vagy hogy nem válogatsz? Hogy számomra értéktelen dolgok tetszenek neked? Ezek közül mi elfogadhatatlan? Egy kitárulkozás volt a dolog a részemről, egy korábbi élményemről. Hogy jutott el oda, hogy undorító a féltékenység? Undorító vagyok mert vannak érzelmeim meg gondolataim és fáj, ha azt látom, hogy akit szeretek mást szeret mással beszélget mással nevetgél? Ez undorító? A másik ember fájdalma, ami miatt inkább világgámegy? Gondolj bele légyszíves, hogy mit beszéltél. De a valódi kérdés

az, hogy miért nem vállalod fel, hogy ezeket a dolgokat mélységében kibeszéljük, ha amúgy foglalkoztat annyira, hogy felemlegesd? Nem tudok hinni neked. Addig játszadoztál igazságokkal és hazugságokkal amíg elveszítettem minden hitemet és bizalmamat. Viszont már nem sírok miatta. Lenne még mit mondanom, de már így is túl hosszú lett ez a levél. Csak még annyit, hogy... nem csak én vettem észre a rajongásodat és a viszonzást, nem csak én fordíítottam homoszexualtásnak a távolságtartásodat, nem csak én érzékelem a köztünk levő kommunikációs problémát. Minden ilyen visszajelzés engem megerősít abban, hogy nem csak az én fejemben léteznek ezek a dolgok. Nem azt mondom, hogy ettől igazak, csak azt, hogy neked kellene szembenézni azzal, hogy ezek valóban annak látszanak amit mondok.

[egyemberavilagban]

A lezáratlan ügyek emlékére.. Mert a mi ügyünk lezáratlan. Ugye?

[toltottcigi]

lezáratlan;

[leiromaztanelengedem]

Nézegettem a régi messenger beszélgetéseim, voltak ott exek, rengetegen a régen legjobbnak hitt barátaim, akik mind egyik pillanatról a másikra eltűntek. Barátok, akiket szinte testvérként szerettem, mégis a leghatalmasabb csalódásokat okozták. Barátok, akikkel évekkel később az hozott újra össze, hogy felnőttünk. 14-15 évesen leírt ‘szar, mert még mindig szeretlek, de majd idővel elmúlik’-ok és 16-17 évesnek éjjel 1-kor leírt ‘gyere át’-ok, amiket szerelmi vallomásnak hittem, mert annak akartam hinni, közben meg csak a szexről szóltak… És annyi minden van, amiket már rég ki is töröltem, de most az eszembe jutottak. Miért van, hogy egy sok éves szerelmi vallomás, most is megmosolyogtat? Vagy, hogy egy olyan emlék, amihez olyan személy tartozik, akivel olyan szinten bántottuk egymást, hogy már-már el sem hinném, ha nem velem történik meg, még most is melegséggel tölt el? El fogom ezeket felejteni valaha? Vajon mi lenne most, ha néhány pillanatban máshogy döntünk anno? Kivel lennék? Milyen lennék? Mit csinálnék? Lenne már gyerekem, ha igen mennyi? Házas lennék? Itt élnék, vagy egy másik városban/országban? Boldogabb lennék, mint most? Ha vihetném magammal a kislányom, vissza mennék dolgokat másképp csinálni vagy akar újraélni is. Csak annyi kéne, hogy valaki bebiztosít, hogy őt már semmi nem veheti el tőlem. Azért, mert rossz a kapcsolatom, vagy mert boldogtalan vagyok? Vagy csak azért, mert hiányoznak az érzések, amiket akkor átéltem? Lehetek teljesen önfeledt és boldog a jelenben, ha ezek a múltbeli dolgok még mindig ekkora hatással vannak rám? Bárcsak tudnám erre a sok kérdésre a választ. Egy biztos… a lezáratlan múlt örökké kísért…