#csoda

[egy-lany-blogja]

Egy falatnyi remény

A hó szelíden hullott az éjszaka csendjében, a fagyos szél finoman csípte Jackson arcát. A férfi egy kihalt utcasarkon, egy omladozó fal tövében gubbasztott. A fák ágai nehezen tartották el a rájuk rakódott súlyt, és a házak ablakain keresztül meleg fények pislákoltak, mintha csak a boldog idők emlékei akarnának beszűrődni az éjszakába. Csak a szeme volt élő; a teste, a lelke, a reménye már régóta megdermedt. Fázott és éhes volt. Egy száraz kenyérdarab volt minden vagyona – és még az sem sokáig marad nála.

– Szép kis karácsony, ugye? – mormolta az éjszakának, miközben ujjai közé szorította a kenyérhéjat. A fejében emlékek cikáztak: a gyerekei kacaja, a felesége mosolya, a kandalló melege és az ünnepi asztal ínycsiklandó illata. Egy másik élet volt az, egy másik világ.

Ekkor léptek zaja törte meg a csendet. Lassan, félénken egy ázott kutya közeledett. A bundája piszkos volt, a teste reszketett, és a szemei ugyanazt a magányt tükrözték, amit Jackson érezett. A kutya apró lehelete, mint fehér füstcsíkok, felhőket alkotott a hideg levegőben.

– Hé, te is a rövidebbet húztad, ugye? – szólalt meg Jackson, és egy halk sóhajjal letört egy darabot a kenyérből. – Na, gyere, együnk együtt!

A kutya habozott, de az éhség erősebb volt a félelménél. Óvatosan odasomfordált, és mohón bekapta a falatot.

– Hát, te sem vagy válogatós – mosolygott keserűen Jackson, és letette maga mellé a maradékot. – Ne félj, nincs sok, de megosztom.

A kutya leült mellé, és csendben nyammogott. Jackson elővett egy kopott műanyag flakont, amiben néhány korty víz lötyögött.

– Tessék, barátom, idd ezt meg. Nekem már úgyis mindegy.

Ahogy a kutya befejezte, kíváncsian felnézett rá, majd orrával gyengéden megbökte a férfi kezét. Jackson a kutya fejére tette a kezét, és megsimogatta. Az érintés valamit felébresztett benne, amit azt hitte, már régen elveszített. Az emlékek fájdalma helyett most valami más kezdett el formálódni a szívében. Talán valami, amit az év minden napján hiányolt.

– Tudod, nem hittem volna, hogy valaha még lesz társaságom. Hogy lesz valaki, akiért érdemes továbbmenni.

A kutya meleg teste mellett Jackson már nem fázott annyira. A magány sötétje is halványodni kezdett. A férfi felnézett az égre, és bár semmi nem változott körülötte, úgy érezte, valami mégis változott benne. A karácsony éjszakáján, a hideg levegőben egy apró szikra kezdett el pislákolni.

– Talán mégsem olyan rossz ez a karácsony – suttogta, miközben a kutya hozzá bújt. – Ha mást nem is, de a szeretetet nem vehetik el tőlem. Ez maradt nekem. És neked is adok belőle.

A hó lassan beborította őket, de ők ketten nem mozdultak. Ott, a hideg éjszaka közepén, Jackson szívében ismét pislákolni kezdett a melegség, amit a szeretet és az együttérzés táplált.

Aurora Amelia Joplin /novella/

[searchingnewme]

Mérhetetlen boldogság és nyugalom tölt el melletted.

Őszintén boldog vagyok, szeretek és szeretve vagyok, gondoskodom és gondoskodnak rólam, fontos vagy és én is fontos vagyok neked, aggódom érted és te is aggódsz értem. Kölcsönös odafigyelés, támogatás, közös munka, bizalom, feltétel nélküli szeretet és szikrázó kémia.

Ezek vagyunk mi.

Lelkünk szimbiózisban működik, oly közel egymáshoz.

Nem hittem, hogy ez lehetséges.

Megtaláltalak.

[csakszavak]

Csodákat reméltem, mikor csodára találtam. Rád, ki elveszett, mégis erős. Kit viharok tépáztak, villámok csapkodtak…. de mégis oly tiszta maradtál, mint az újszülött lélek. Kinek pont csak annyi bűne volt, hogy a világra jött. Szép szíved mindig csodáltam, kitartásod becsültem, s hibáid így tettek szemeimben méginkább tökéletessé. De a csodák sem tartanak örökké… Jöttem rá, mikor a fagy kicsípte ajkaim. Mikor nem hallottam többé kedves szavaid. Mert elfordultál, kitértél előlem, pont mikor már mindennek bedőltem. Légy akkor ezután idegen, ha már sebet ejtettél szívemen, s eszed ágába sem jutna betömni azt, csak itt hagyni, hidegen. Pedig hogy vágytam rá, én hitetlen. Én szerencsétlen, szerelmes….

[elbaszottegyelet]

Mindkettőnk kertjében szebbnél szebb virágok nyíltak. Mások ugyan, néhol különbözőek, néhol hasonlóak.

És pont ettől volt gyönyörű mindkét kert. Eleinte csendes odaadással szemléltük egymás kertjeit, megszagoltuk a virágokat. Beengedtelek a kertbe, s Te is beengedtél, pedig jó ideje már, hogy a kerítésen kívül figyelted csupán egyre burjánzóbb kertem.

Majd azt mondtuk: nem jó így a kert.

Azt ott ki kell szedni. Ide újat kell ültetni. Elkezdtük megnyirbálni a kerteket, feltúrni a földet, erőszakkal összekötni a két kertet és egy naggy�� kovácsolni.

A virágok hervadni kezdtek, egyre több öntözés maradt ki, de észre sem vettük haldoklásunkat; teljesen elvesztünk abban, hogy kijavítsuk azt, ami szerintünk amott nem működött. Halott kertjeink romjainál állva vérző szívvel húztunk végül magasabb kerítéseket, és fogadtuk meg:

"Ha újra szép lesz idebent, már be sem engedek senkit!"

Mostmár tudom, hogy átható szeretettel és friss vízzel járjak át kertedbe. Ha beengedsz, majd tiszta szívvel, tápláló csodálattal, mezítláb sétálok végig benne.

Ha újat ültetsz, örömmel segitelek, ha kéred.

Meghagyom a kerted olyannak, amilyen, és szeretettel táplálom, hogy még hatalmasabb legyen általad - általunk. És ha majd erre jársz, megláthatod: az én kertem is óriási növekedésnek indult, mialatt nálad jártam.

🌹

Egy párkapcsolatban sajnos egyre gyakrabban látom, mennyire arról szól, hogy a saját belső világunk, hiányosságaink arcára formáljuk a másikat.

Felépítünk róla egy képet, tőle várjuk a szeretetet, amit magunknak nem adunk meg, s mindeközben bőszen állítjuk, hogy mi csak "tudjuk mit akarunk", és "nem adunk alább".

Egyetlen dolgot felejtünk el sokszor.

A másikat látni.

Teljes pompájában, a saját teremtésével, kihívásaival, önállóságával. A történetek nélkül, amiket róla forgatunk a fejünkben, de kevésbé róla szólnak, sokkal inkább az ordító belső magányunk legbelső zugairól.

[dalszoveg-planet]

Hát nem te vagy a legédesebb a pokol ezen oldalán?

Olivia Rodrigo - lacy

[angelwhite33]

Tarcal 😍😍

[mi-vagyunk-sajat-tukreink]

Tudod,

mikor megkönnyezek valamit,

ami szép volt,

megvigasztal a gondolat,

hogy lakozik bennem egy csoda,

ami nem hagy el,

amit nem vehet el tőlem

sem az irigység

sem a rosszindulat,

Tudod,

ebből az érzésből táplálkozom,

miatta össze sem csuklom,

ha elesek is, érte felállok,

ha sírok is elmosolyodok,

talán,

ha végleg elalszom,

érte akkor is felébredek.

Kányádi Sándor: Tudod… (részlet)

[nehazuddhogyszeretsz2]

Vele már most sokkal több boldog pillanatom van kevesebb mint 1 hónap alatt, mint exemmel 2.5 év alatt.

Ő felvállal, tud rólam az összes barátja, bemutatott a családjának és alig várja hogy az én családomat is megismerje.

Boldog vagyok vele, csodaként tekintek rá.

[ymylyt]

Amikor isten az embert megteremtette,maga is elcsodálkozott!

Azt mondta….Úgy alkottam,hogy testében is szellemi legyen s íme,testivé lett szellemében is.

[imnothungrybitch]

"Lásd a csodást és éld velem át,

Nézd milyen gyönyörű, olyan gyönyörű.. "

[searchingnewme]

Hogy miért szeretek olvasni?

Mert legalább a könyvek által megélhetek megannyi boldog, szenvedélyes életet.

[soulborder]

Soul Border - Szösszeneim

Amikor reggel felébredtem, az első gondolatom az volt, hogy történjen bármi, ez a nap más lesz, mint a többi. Tettem oda egy kávét, és míg főtt, addig nyugodtan felöltöztem. A kávéval kiültem az erkélyre, néztem a tájat, a nap felkelő sugarai és a tavasz illata, melege mosolygásra késztetett.

Átgondoltam a napom, az előttem álló napot. Vajon mit gondolhat most Csilla? Volt tanítványom, sokat beszélgettünk azóta is. Ma találkozok vele, és bár sokat beszélgettünk, mégis kíváncsian várom hogy milyen lesz vele a találkozó… Aggódok érte. Emlékszem, magyarórák után hányszor ott maradt, hogy kiöntse a lelkét. Tudom, hogy most is ez lesz. Talán megnyugszik kicsit. Megittam a maradék kávémat, majd elindultam a munkámba az iskolába.

A nap leteltével fáradtan érkeztem haza. Lepakoltam a cuccaim, rendbeszedtem magam, majd elindultam a Csillával való találkozóra. Ő már messziről integet nekem. Mikor odaérek, látom, hogy szomorú, emiatt összeszorul a szívem. Kérdezem tőle, mi a baj. Azt mondja, fáj a lelke. Elkezdünk sétálni, közben mesélni kezd. Egy szép parkba visz az utunk, leülünk egy padra a fák alá. Nem kérdeztem, és ő se beszélt. Csak csendben ültünk. Nem sürgettem, hagytam, szedje össze a gondolatait. Egy kis idő múlva beszélni kezdett. Beszélt mindenről, az életéről. Miután elhallgatott, látom hogy sírni kezd. Eddig valahogy tartotta magát, de most a könnyekkel felszínre törtek az elfojtott érzelmei. Óvatosan letörlöm könnyeit, majd átölelem. Tudom, hogy erre nagy szüksége van, két kézzel erősen kapaszkodik belém. Halkan beszélek hozzá, közben simogatom a hátát. Érzem, ahogy lassan megnyugszik.

És akkor megtörtént: a szája sarkán mosolyt látok. Már érezzük, hogy szép lassan elkezd ragyogni. Szép lassan lekerült lelkéről a láthatatlan teher, amit idáig némán cipelt. A találkozó végén szép lassan hazafelé veszem az utam, hisz elértem a célom, Csilla lelke megnyugodott és végre -ha csak kis időre is- boldog.

~*~

A férfi ivott.

Mindegy, milyen alkalom volt, ő mindig csak az italban lelte megnyugvását. Akkor is, ha jó kedve volt, akkor is, ha épp bánatos volt. A barátai eleinte támogatták, de később rájöttek, hogy ez nem vezet jóra, mivel a középkorú férfinak családja volt, aki otthon várta. A férfinak volt egy másik káros szenvedélye is: rendszeresen fogyasztott drogokat, amit mindig barátjától vett. A többi barátja mondta neki, hogy nem lesz ennek jó vége, de ő csak ment a saját feje után, addig ivott amíg pénze tartott.

Egy téli nap, amikor hajnalban hazaért, a családját összepakolt dobozok és zsákok között találta. A feleség épp az utolsó dolgokat pakolta be a táskába, a gyerekek már felöltözve az ajtónál várakoztak.

– Elköltözünk. Nem bírom már ezt. Folyton csak az alkohol meg a drogok. És ki tudja mi van még. – közölte a feleség hidegen.

– Sajnálom. Hidd el, már megbántam.

– Elkéstél. – mondta hidegen a nő – Elmegyünk, és ne is keress. Nem látsz minket többé.

Az ember leült az üres házban a konyhaasztalhoz. Hirtelen eszébe jutott a sok emlék, amik most mind megszépültek. Mire felocsúdott, már csak az üres házban ült. Mikor érezte, hogy kezd kijózanodni, eszébe jutott, hogy mit is tett, de már késő volt. Legszívesebben a családja után rohant volna, de nem tette. A büszkesége nagyobb volt annál. De a szíve mélyén tudta, hogy feleségének igaza van.

Napokig csak otthon ült, és nézett maga elé. Próbálta elérni a feleségét, de hiába, nem sikerült. Végül úgy érezte beleőrül a magányba és az egyedüllét okozta fájdalomba. Önmagát hibáztatta, tudta, elrontotta.

Egyik reggel felkelt, feltözött, majd kötéllel a kezében elindult a ház háta mögötti fához. Nem gondolkodott sokat, felmászott a székre, amit már előtte odakészített. Megkötötte a kötelet, amit a nyakába akasztott. Lehunyta a szemeit, és vett egy mély lélegzetet. Kinyitotta szemeit, amiben elszántság tükröződött. Elmosolyogott a megnyugvástól, majd kirúgta maga alól a széket.

~*~

Lily az irodában ült, miközben épp forró kávéját kavargatta. Éppen egy prezentáción dolgozott, de, őszintén, nem kötötte le a figyelmét. Táblázatok, grafikonok, számok... Áhh, unalmas ez most. Tudta, hogy ha főnöke rajtakapja, hogy nem dolgozik, ki is rúghatja. De ez most nem érdekelte. Inkább behunyta szemeit, és ábrándozni kezdett.

Képzeletében egy tájat látott, amit ahogy megpillantott, egyből érezte, hogy lelke megnyugszik. Lassan sétált, felfedezte a szép parkot, amit egy ősfákból álló erdő szegélyezett. Bár már sötét volt és nem szeretett ilyenkor erdőkben mászkálni, mégis érezte, hogy be kell mennie. Mintha egy láthatatlan szál húzta volna magával egyre mélyebbre.

Amikor már eléggé bent járt, hirtelen apró fénypontokat látott táncolni maga körül. Mint a hintőpor, úgy szóródtak szét csillogóan, szinte elvakítva az embert.

De a lány nem félt, növekvő kíváncsisággal lépett egyet. Majd még egyet. Lenézett, és egy apró, csillogó, szivárványszínű kristályt vett észre maga előtt az avarban.

Lehajolt, hogy fölvegye, és abban a pillanatban, ahogy a tenyerébe fogta, egyből milliónyi apró, csilingelő kis tündér jelent meg körülötte. Nem félt tőlük, és ők sem féltek tőle. Vidáman énekeltek és táncoltak.

– Kik vagytok ti? – kérdezte érdeklődve a lány.

– Mi az erdő tündérei vagyunk. A mi feladatunk, hogy elkápráztassuk azokat a halandókat, akikben még nem halt ki a varázslat. Akik még hisznek a csodában. A király biztos örülni fog neked, hogy betévedtél ide – csilingelték a tündérek, miközben apró csillogó szárnyaikkal szüntelenül repdestek körülötte.

– Nektek van királyotok? -csodálkozott Lily. – Azt hittem, ti szabad lények vagytok.

Ekkor egy gyönyörű, fiatal nő lépett elő az erdő mélyéről. Ősöregnek tűnt, mégis kortalannak. Szemeiből nagy bölcsesség áradt és végtelen szeretet. Fekete, hullámos haja körbeölelte karcsú alakját, amit csupán indák és ágak fedtek.

– Üdvözöllek, Leányom! – mosolygott kedvesen – Én vagyok Gaia, az Ősanya. Van kedved csatlakozni?

Lilynek olyan mélyet dobbant a szíve a felismeréstől, hogy meg kellett kapaszkodnia egy fába.

– Anya! Te vagy az? – kérdezte a könnyeivel küszködve.

– Igen, én kicsi Lilym, én vagyok az! – tárta ölelésre karjait a nő – Csatlakozol hozzám, Gyermekem?

Lily boldogan szaladt édesanyja keblére.

– Igen Ősanyám! – kiáltotta szívből – Szívesen csatlakozok hozzád! – borult le anyja előtt.

És abban a pillanatban, ahogy Lily, az Erdő Leánya csatlakozott Gaiához, az Ősanyához, érezte, hogy szívét végtelen szeretet járja át.

Hirtelen vakító szivárványszínű fény vette őket körül, és lelkük egybeolvadt.

[spabook]

Ezekről a helyekről szinte tuti nem hallottál, pedig érdemes, és óriási élményeket nyújt a tengerparton túl is Horvátországban!

[az-igenytelenseg-igenyessege]

Lelked mint a tulipán, átvészeli a hideg telet csendben, láthatatlanul.

Majd a melegebb közeledtével megnyílik, és csodásabb lesz, mint bármi más ezen a világon.

[stvtic-screvms]

küzdök a rámmászó puha csenddel

hát fejezzük be, mielőtt elkezdjük

a szívemre mész

kikezdesz minden érzést bennem

nem vagyok kész

[senki-hercegnoje]

A Nőnek, aki ezt olvassa:

Remélem, találsz egy férfit, aki szeretni fog olyannak, amilyen vagy. Egy férfit, aki elfogad hibáiddal együtt. Egy férfit, aki úgy néz rád, mintha nyert volna a lottón. Egy férfit, aki soha nem fog összehasonlítani a többi nővel, aki büszke lesz rád, tisztel és megbecsül. ❤️