#hiszek bennünk

[neonkonnycseppek]

Mi a női ideálod ? Hogy képzeled el a társad ?

Tiszteljen, becsüljön, szeressen engem, úgy ahogy én szeretném Őt. Legyen hűséges, rajtam kívül ne létezzen neki más férfi az életébe. Ne tartson maga körül 4-5 fiú “”barátot””. (nem hiszek az ilyesmikben…) Alapvetően szeretem az alacsonyabb Nőket. Én 185 vagyok, de szeretném egy kézzel a felemelni, és a vállamon cipelni a lakásban, vagy ahol éppen rám jön ez az érzés. Legyen velem kedves, megértő, igyekszem én is az lenni. Gyűlölöm a veszekedést, szóval ne legyen agresszív típus-mindent meg lehet szépen normálisan beszélni, mivel emberek vagyunk, nem állatok… Én május közepe óta nem gyújtottam rá, leszoktam a cigiről. Szeretném ha nem egy hamutál szagú barátnőm lenne. Legyen sok közös bennünk. Én nagyon szeretem a filmeket, sorozatokat, főleg a háborús témájúakat és a horrorokat. Szeretek kirándulni, szép és nyugodt helyeket felfedezni. Nyugodt természetű vízöntő vagyok, hasonló vehemenciájú Barátnőt szeretnék. Van egy ps5-öm, ne zavarja, ha egy nap egy órára leülök elé, inkább üljön az ölembe, vagy bújjon hozzám, szeretek pecázni, jöjjön velem. Nagyon bújós vagyok, szeretem kimutatni az érzéseimet, otthon a lakásba és a nyilvánosság előtt is-értem itt pl. az utcát, vagy boltot, vagy akárhol vagyunk. Ne idegenkedjen attól, ha meg akarom csókolni a boltba, vagy megsimogatom a fenekét. Perverz vagyok, odaadó típus, nekem az okoz örömet, ha látom, hogy a Párom élvezi az együttléteinket, és akar engem-akarjon kisajátítani. Ne legyen neki tabu, ha pl. egy kirándulás alkalmával egymásnak esünk egy erdő közepén, vagy egy tó mellett, mert nekem ez az egyik gyengém… Lehetőleg ne robbantsa fel a lakást, találja fel magát a konyhában, és legyen házias. Nem rabszolgát és bejárónőt akarok magam mellett tudni, természetesen igyekszem én is házias lenni. Szoktam mosni, teregetni, mosogatni, pakolni, porszívózni, egyszóval tudok rendet tartani magam körül és nem hagyom és dobálom szét a szennyest a lakásban. Szeretem, ha valakivel lehet órákon át beszélgetni, akár a semmiről is, legyen mindenről önálló véleménye, kérdezzen, és válaszoljon is, szeretek én is beszélgetni. Ne legyen közönséges és magamutogató! Számomra visszataszító lenne az, hogy a barátnőm úgy járkálna az utcán, hogy kint van a hasa meg a segge a ruhából… Ami az enyém az az enyém, azt ne nézegesse más! Amúgyis azt tesszük ki a kirakatba, ami eladó… Hamarosan Családot szeretnék alapítani, legyen ebben is Társ. Mindezt olyan Nővel fogom megtenni, akivel együtt öregszem meg, és együtt neveljük fel a Gyermekeinket a lehető legnagyobb odaadásban, szeretetben, szerelemben és hűségben. Nem akarom, hogy ugyanazt szenvedje el a gyermekem, amit én anno… Lezáró mondatként annyit tennék hozzá, hogy ne a telefonja legyen a mindene és ne azt nyomkodja folyton.

Kicsit hosszúra sikeredett, de remélem hogy kielégítő választ adtam.

[sagittarius0216]

Írhatnánk egy beteg könyvet kettőnkről

Az eleje csodálatos lenne leírnám mennyire csodáltalak leirnám mennyire büszke voltam arra hogy vagy nekem leírnám mennyire szerettem a mosolyod a hangod a szemed színét a hajad a bőröd illatát bele írnám ugyan azt amit te véstél az akkori szívembe a feltétel nélküli szeretetet mikor lélek szeret a lélekbe és nem a test a testbe....

És leirnám a végén azt is mikor elmentél leirnám a kínjaim a fájdalmaim a millió-millió könnycseppet az ürességbe kiáltott szavaim leirnám minden könyörgésem az istenhez hogy adjon vissza nekem leirnám minden bűnöm minden bánatom hogy akkor talán meg csak egy percig is de had maradjak melletted leirnám mennyire szürkék lettek a napok... leirnám hogyan haltunk meg mi ketten.... leirnám hogyan haltunk meg egymásért és milyen forrón szerettünk....és leirnám azt is hogy még mindig reménykedek és hiszek bennünk….

[orokke-a-te-szived]

Szakítás napló 8.nap:

Vajon meddig fogok még abban reménykedni, hogy megbánod és vissza jössz?

Mert nem érdemled meg egy gondolatomat se, mégis hiszek benned.

Bennünk…

[hicapacity]

Lebénult Bayer Zsolt fél arca - olvasom. Szerencsére nem komoly, csak arcidegzsába. Jó két hónap, amíg rendbe jön. Kezelik.

Hála Istennek! Jobbulást kívánok neki, őszintén!

Egyben ha már, akkor azt kívánom neki, hogy épüljön fel egyéb, jóval súlyosabb (ideg)állapotaiból is. Például a krónikus gyűlölködésből, ami az évek során oly meghatározó védjegyévé vált a létezésének.

A düh alapból egészséges védekező reakció, aki soha nem háborodik fel semmin, azzal valami nincs rendben. De én azt érzem, hogy Zsoltnál valami másról, valami többről van szó. Amikor a düh kontroll-vesztett haraggá válik, vicsorgó maszkként rászorul az ember arcára - az már minden, csak nem egészséges.

Vajon mi áll a gyökerében? Az csak önreflexióval derül ki. C. K. Lewis írta, hogy elég ideig ült a haragjával ahhoz, hogy az elmondja neki az igazi nevét: fájdalom.

James Baldwin, a fekete író és polgárjogi harcos szerint az emberek azért nem képesek elengedni a gyűlölködést különféle nemszeretem társadalmi csoportokkal szemben, mert akkor szembe kellene nézniük ezzel a fájdalommal.

Én hiszek abban, hogy a szükséges gyógyító energiák ehhez mind ott vannak bennünk. Amiben egy segítő szakember vagy önsegítő csoport hozzáad, az csupán annyi, hogy az együttérző és értő jelenlétükben ez a gyógyító erő a felszínre bukkanhat.

Kívánom mindannyiunknak, hogy megtaláljuk - és ne ragadjanak az arcunkra a torz álarcok! 🙏❤

[angelofghetto]

gondolatok a gödörből...

A válások 100%-a házassággal kezdődik.

Hatalmas reményekkel indultam a házasságnak, úgy gondoltam, megtaláltam az igazit, mert akárkit tettem mellé, mindig őt választottam volna. Egy darabig jól ment minden, aztán szép lassan előjött a sötét oldala, de akkor már házasok voltunk, és nem csak a papír köteléke kötött össze, hanem a neveltetésem is, hogy mindent meg lehet javítani, hogy a házasságot nem az önzés tartja össze, hanem az elfogadás.

Barbara de Angelis zseniális könyvében van egy nagyon jó hasonlat a kapcsolatokra. Minden kapcsolat egy csónak. Én ülök elől, a párom mögöttem, és mindketten evezünk, szép az idő, siklik a csónak a vízen. Aztán egy ponton elfáradok, és leteszem az evezőt abban a hitben, hogy a másik is evez. Ha ezen a ponton megáll a csónak, csak én eveztem. Lehet, hogy amikor hátranézek, már nem is ül ott senki. Ez segített nekem máshogyan látni a dolgokat. Akkor már nem hogy nőnek, emberi lénynek sem éreztem magam, és nem értettem, hogyan kerültem ebbe a helyzetbe. Aztán évekkel később hallottam a nárcisztikus személyiségzavarról, és felkapcsolták a lámpát. Bakker, klasszikus. Évekig gyógyultam, és most nem áldozatként gondolok magamra, hanem túlélőként... de ez mellékszál. Onnantól már csak az vezérelt, hogy a válást a lehető legkevesebb sérüléssel ússzuk meg, és mindenkinek jó legyen. Az új tudásom birtokában már nem is csodálkoztam rajta, hogy Ex nem akarta a gyerekeket, csak a lakást.

Nagyon nem igaz, hogy a magyar bíróságok anyapártiak. Még csak nem is gyerekpártiak... de ez megint egy nagyon másik történet.

Azóta irtózóm a házasság gondolatától. Nem két ember szövetségében nem hiszek, hanem azt a tortúrát, hogy egy bíróságon tök idegen emberek évekig csócsálják a legbelsőbb magánéletemet, és majd ők jól eldöntik, hogy elválhatok-e, mikor, és milyen feltételekkel... nem hiszem, hogy létezne akkora szerelem, amiért ezt még egyszer bevállalnám. Ha vége, akkor vége. Mi mondjuk ki, ne idegenek.

Sajnos sokakban ott az elképzelés, hogy egy gyerek összetart egy kapcsolatot. A valóság az, hogy a gyerek a kapcsolat terhelési próbája: ha masszív, akkor rendben van, de ha rosszul működik, akkor összedől. Annyiban igaz, hogy a gyerek összetart egy kapcsolatot, hogy ha megromlik a viszony, soha nem tudunk megszabadulni a szülőtárstól, mert ott a gyerek... aki mellesleg áldozata a mi hülyeségünknek.

Egy sima válás is szörnyű egy gyereknek, mert a saját világa, a stabilitása omlik össze, azt hiszi, ő volt a rossz. Nem lehet megúszni traumák nélkül. De az, amikor fegyverként vagy zsarolási potenciálként használják fel egymás ellen a szülők, az megbocsáthatatlan főbűn.

A szerelemben továbbra is hiszek, a kölcsönös elköteleződésben is. Nem igaz, hogy a szerelem egy haranggörbe, ami egy csúcspont után már csak lefelé megy. Sokkal inkább szinusz. Sok csúcspontja és mélypontja van, csak az emberek többsége az első lejtmenetnél feladja. Eldobják, és keresnek egy másikat. Tudom, semmire nincs idő, egyszer élünk, blablabla... Pedig az ember időnként halálosan bele tud szeretni a társába. A legváratlanabb pillanatokban tud olyat mondani vagy tenni, amitől újra fellángol bennünk az érzés, és ez rá is ráragad.

Szerintem először is nem egyszer élünk, de minden életünknek feladata és saját íve van, tanulási folyamata, amiből vagy sikeres vizsgát teszünk, vagy ismétlünk egy keményebb szinten. Másodszor ha az első ajtócsapkodásnál minden kapcsolatot eldobunk, egy idő után elfáradunk ebben, és vagy egyedül maradunk, vagy valami büdös nagy kompromisszumban, és könnyen lehet, rájövünk, hogy a tökéletes párunk valahol az első három között volt, csak ezt akkor nem vettük észre, vagy bedőltünk annak, hogy mindig van jobb. Nem a jobbat kell keresni, hanem azt, aki passzol.

Elnéztem a szüleim és nagyszüleim házasságát, és nekik adok igazat. Ők még nem a végtelen lehetőségek csábításának kifelé figyelő világában éltek, hanem egymásra figyeltek, és befelé. Évekig udvaroltak, jegyben jártak, és alaposan megismerték egymást jó és rossz helyzetekben egyaránt, és utána kötötték össze a sorsukat élethossziglan. Hittek és bíztak egymásban, és nem gondoltak válásra, hanem megoldották a problémákat közösen, ami sikerélményt adott nekik, kompetencia érzést, és még jobban összetartotta őket.

Manapság mintha inkább traumák kapaszkodnának össze, és a másiktól várnák a gyógyulást. Ma individuumok találkoznak, és meg vannak sértődve, ha nem kapják meg, ami nekik "jár". Nem elvárni kellene, hanem kommunikálni, és együtt dolgozni az ügyön azzal a szemlélettel: ha a másik jól van, én is jól vagyok... de mindkét fél részéről.

Elnéztem a szüleimet az utolsó időkben. Azt a féltő szeretetet, a hibák, a növekvő fogyatékosságok feletti mosolygós elnézést. És ugyanezt tapasztaltam a nagyszüleimnél is. Nem egy öregedő roncsot, hanem azt a "fekete hajú kis gimnazistát" látták egymásban, mint az elején. Nem véletlen, hogy a felmenőink gyakran utánahaltak a párjuknak. Úgy összedolgozódtak az idők során, hogy a másik felük nélkül nem akartak lenni. Tőlük elhiszem a mondást: a szerelem túléli az életet.

[soulborder]

Naplemente

Nem tudom mit érzek irántad

Persze szeretlek, de nem kapok tőled választ

Csak a párnámat ölelem fájóan

Hisz nincs ki megnyugtasson pár jó szóval.

Fáj még a szó, fáj minden pillanat

De te nem hallod, hiszen ez is elillant

Mint az illatod, az érintésed és a tested melege

Ez már mind nincs, elmúlt mintha nem is lenne.

Félek, nem jössz közel

Vágyam rád irányul, nem múlik el

Karomban tartanálak

Amíg le nem megy a nap

De túl hamar lemegy a nap

Túl hamar felébredek

Nem akarom, még nem! Miért nem szólsz?

Nem akarok felébredni ebből az álomból.

Te vagy a tűz, ami felperzseli szívemet

Tán nem tudsz róla, mit tettél velem

De nem fogok elmenekülni, inkább elvérzek

Több könnyemet már nem nyelem.

Csak egy percet kérek még

Csak egy lopott csókot, egy érintést

Ami nem éget szét

Ami édes, mint a méz.

De tudom jól csak vágyálom maradsz

Hiába kapaszkodok száz körömmel hozzád a fényképekkel

Félek, mert közben te is marsz

Csak te a fájó emlékekkel.

Ártatlan gyermekszívvel vágyok egy jobb életre

Amit te meg tudnál adni, hiszek benne

Mint ahogy benned is feltétel nélkül megbízok

De még csak a szekrény mélyén kucorgok.

Nem vagyok már kisgyerek, de lelkem gyermeki

Ezt értsd meg kérlek, soha nem akarlak bántani

Csak még félek önmagamtól is

A lelkemet hogyan tudnám kinyitni?

Te vagy nekem a fény

Nélküled örök sötétség vesz körbe

Csak maradj és szeress még

Legyünk együtt csak úgy örökre

Csak úgy, mint ha ez természetes volna

De ne úgy, mint a többi párocska

Akik mutogatják magukat

Ezzel építik a saját egojukat

Mi szeressük tiszteljük egymást

És lehet senki nem lát

De a lényeg az bennünk van

Amikor szívünk-lelkünk nyitva van.

[lsdchannel]

Péter elindult a budapesti utcákon, és csodálta a város szépségét. A Duna partján sétált, és megnézte a Parlamentet, a Lánchidat és a Budai Várat. Azt gondolta, hogy talán nem is olyan rossz a zokni világban ragadni. Talán itt találhat egy új otthont, és új barátokat.

De nem tudta, hogy egy lidérc követte őt. A lidérc egy tűzmadár formájában repült az égen, és figyelte Péter minden mozdulatát. A lidérc érdeklődött Péter iránt, mert ő volt az első ember, aki átjutott a zokni világba. A lidérc meg akarta szerezni Péter lelkét, és a maga oldalára állítani.

A lidérc megvárta, amíg Péter egyedül maradt, és leereszkedett hozzá. Emberi alakot vett fel, és megszólította őt.

Jó napot, uram - mondta a lidérc. - Ön új itt?

Igen, igen - felelte Péter. - Én csak… turista vagyok.

Turista? - kérdezte a lidérc. - Honnan jött?

Hát, ez egy hosszú történet - mondta Péter. - De ha akarja, elmesélhetem.

Szívesen hallgatnám - mondta a lidérc. - Gyere, üljünk le egy kávézóba, és beszélgessünk.

Péter beleegyezett, és elment a lidércel egy közeli kávézóba. A lidérc rendelt neki egy kávét, és elkezdte kifaggatni őt. Péter elmesélte neki, hogyan tűntek el a zoknijai, hogyan jutott át a zokni világba, és hogyan került Budapestre. A lidérc figyelmesen hallgatta, és bólogatott.

Milyen érdekes - mondta a lidérc. - És nem félt, amikor átment a portálokon?

Dehogynem - mondta Péter. - De kíváncsi voltam, hogy mi van a másik oldalon.

Értem - mondta a lidérc. - És most mit akar csinálni?

Nem tudom - mondta Péter. - Talán maradok egy ideig, és megnézem a várost. Talán találok valami munkát, vagy valami szórakozást.

És nincs senki, aki hiányzik? - kérdezte a lidérc. - Család, barátok, szerelmek?

Nem igazán - mondta Péter. - Egyedül éltem, és nem voltam túl népszerű. Nem volt senki, aki törődött volna velem.

Szegény - mondta a lidérc. - De ne aggódjon, én itt vagyok. Én törődöm önnel.

Péter meglepődött, és ránézett a lidércre. A lidérc mosolygott rá, és megfogta a kezét.

Tudja, én is egyedül vagyok - mondta a lidérc. - Én is egy másik világból jöttem, és nem találtam a helyem. De most, hogy megismertem önt, úgy érzem, hogy van valami közös bennünk. Talán mi lehetnénk egymásnak a párja.

Péter zavarba jött, és elhúzta a kezét.

Mit mond? - kérdezte Péter. - Ön… ön…

Igen, én egy lidérc vagyok - mondta a lidérc. - De ne féljen, nem akarok bántani. Csak szeretni.

Szeretni? - ismételte Péter. - De hogyan? Ön egy természetfeletti lény, én meg egy ember. Ez nem lehetséges.

Dehogynem - mondta a lidérc. - Minden lehetséges, ha van hozzá akarat. És én akarom önt. Én akarom a lelkét.

A lelkem? - kérdezte Péter. - Miért akarja a lelkem?

Mert a lelked a legértékesebb dolog, amit adhatsz nekem - mondta a lidérc. - Ha a lelked az enyém lesz, akkor örökre együtt maradhatunk. Akkor én is átjuthatok az emberi világba, és veled élhetek. Akkor boldogok lehetünk.

De ha elveszítem a lelkem, akkor mi leszek? - kérdezte Péter. - Egy üres test, egy rabszolga, egy játékszer?

Nem, nem - mondta a lidérc. - Egy szerető, egy társ, egy király. Én mindent megadok neked, amit csak akarsz. Gazdagságot, hatalmat, szépséget, örömet. Csak egyet kérnék cserébe. A lelkedet.

Péter elgondolkodott. A lidérc ajánlata csábító volt. Talán ez volt az egyetlen esélye, hogy valakihez tartozzon. Talán ez volt az egyetlen módja, hogy megszabaduljon a zokni világtól. Talán ez volt az egyetlen útja, hogy boldog legyen.

De valami nem stimmelt. Valami mélyen belül figyelmeztette őt, hogy ne bízzon a lidércben. Hogy a lidérc nem szereti őt, csak kihasználja. Hogy a lidérc nem ad neki semmit, csak elvesz tőle mindent. Hogy a lidérc nem teszi őt boldoggá, csak boldogtalanná.

Péter döntött. Elutasította a lidérc ajánlatát.

Köszönöm, de nem - mondta Péter. - Nem adom el a lelkem. Nem akarok önnel maradni. Nem akarom, hogy szeressen.

A lidérc arcán harag és csalódottság tükröződött.

Miért? - kérdezte a lidérc. - Miért utasítasz el? Miért nem akarsz engem?

Mert nem érzek irántad semmit - mondta Péter. - Mert nem hiszek a szavaidban. Mert nem akarok a rabod lenni.

Hát, ha így van, akkor nincs más választásom - mondta a lidérc. - Ha nem akarsz velem jönni önként, akkor erővel viszlek magammal.

A lidérc felállt, és rávetette magát Péterre. Péter sikított, és próbált elmenekülni. De a lidérc erősebb volt nála, és megragadta a karját. A lidérc szemei tüzesen világítottak, és a szájából lángok csaptak ki. A lidérc megpróbálta megcsókolni Pétert, és elszívni a lelkét.

De ekkor valami meglepő történt. Péter zsebéből egy zokni ugrott ki, és rávetette magát a lidércre. A zokni egy piros-fehér csíkos zokni volt, amit Péter a zokni világból hozott magával. A zokni ráharapott a lidérc orrára, és elkezdte rángatni. A lidérc felsikoltott, és elengedte Pétert. A zokni tovább harapdálta a lidérc arcát, és nem hagyta békén.

Péter kihasználta a zavart, és elfutott. Kirohant a kávézóból.

[mostoszinten]

hát itt vagyok ismét

hosszú évekkel, pár csalódással, néhány “szerelemmel” később

magam sem hittem, hogy visszatérek, hogy mégegyszer úgy érzem annyira fojtogató lesz valami, hogy arról muszáj legyen írnom

de itt vagyok

minden, amit ezelőtt ide véstem téves, hiszen már tudom, hogy ehhez az érzéshez hasonlítani semmit nem lehet

azt hittem szenvedtem, azt hittem szerettem, és talán így is volt, hiszen emlékszem a fájdalomra, amit a bejelentkezések között éreztem

de ehhez nem fogható semmi 

bárcsak elcserélhetném a fájdalmat arra, amit akkor éreztem

nem akarok magyarázkodni, kinek is tenném, hiszen csak én olvasom, magamnak hát? 

vicces, hogy még ennek ellenére is remeg a kezem, hogy leírjam, félek, megmagyarázhatatlanul félek 

én megtalaláltam őt

megtaláltam az embert, akivel az életem akartam leélni, akivel a végtelen után is is együtt lebegnék 

írtam már szerelemről, vágyról, hiányról, de soha nem éreztem ilyen biztosan azt, hogy akár révbe is érhetne az életem

a másik felem, a világom, a boldogságom

gyűlölöm, mert azóta semmi sem olyan fényes, semmi sem olyan boldog. semmi sem annyira valós, mint azok a pillanatok, amiknek ő is a része volt

elvette a világom, elvett belőlem egy darabot, elvette az életem

elment és elvitt mindent, ami valaha fontos volt, amit szerettem, aki voltam, aki mindig is lenni akartam

nem tudom már miben higyjek 

kérségbeesett vagyok, olyan fájdalmat érzek, amivel egyszerűen képtelen vagyok megbírkózni 

senki és semmi nem tölti be, nem feledteti el, nem hozza el azt a boldogságot 

szeretem őt, annyira szeretem, hogy úgy érzem belepusztul a lelkem

nincs már reményem, nincs kapaszkodóm, nincs semmim, ami segítene átvészelni ezt az egészet

fogalmam sincs mit tegyek

meddig hihet egy ember a lehetetlenben?

nem akarok olyan világban élni, ahol ő nincs, nem akarok olyan jövőt, amiben ő nincs, nem akarok olyan életet, amiben ő nincs

annyira hiszem, annyira akarom, annyira tudom, hogy ő volt az

ő az 

őt szeretem 

és ő is szeret

. . (csak)

térj vissza hozzám, gyere vissza, ments meg innen, mielőtt túl késő lenne

kérlek

hiszek benned, hiszek bennünk 

szeretlek minden pillanatban, szeretlek az első perctől, szeretlek az utolsóig 

m.á.  

[ker-dan-csa]

Lehet soha nem olvasod, de én nem szerettem volna, hogy így végződjön. Te voltál a mindenem. Ismerted minden titkomat és én meg a tiedet. Ha néha túl sok voltam az csak azért volt, mert mindenki azt adja, amire legjobban vágyik. Azt mondtad lehetünk barátok mindezek után. Én újra hittem neked. Most mégis mindenhol tiltottál. Csak az érdekelt mindig, hogy hogy vagy. Én tényleg hiszek bennünk. Én tényleg csak téged szeretlek. Úgy tűnik egyenlőre az utunk szét vált. Remélem minden úgy alakul az életedben, ahogy szeretnéd.

Ha már az enyém nem…

[modernfarytale-nohappyendings]

2023.03.14

Irónikus ez a helyzet, hogy most, amikor bizonytalan minden. Nagyon bízom benned, nagyon bízom bennünk.

Tudom, hogy az elmúlt időszakban sok minden történt és valamit lezárni sosem egyszerű. De hiszem, hogy te is látod, hogy emiatt megéri. Tudom, hogy félsz. Én is félek.

De amiben nem hiszek, azok a véletlenek. Minket nem véletlenül hozott össze az élet újra. Ha nem lenne köztünk már semmi sem, ha nem lenne remény, ha nem lenne semmi, nem lennénk itt 2 hónap elteltével.

Nem próbálnánk, te nem hívnál, én nem várnám. Nem lennének azok az érintések, az ölelések, másként néznél rám.

Tudom, hogy hogyan, mert egyszer már néztél rám úgy. Azt hiszem, ott, akkor az az énem megszűnt létezni. Sokáig bántott és sokáig kerestem azt az önmagamat. De rájöttem, hogy nem bánom, hogy már nincs.

Lehetőségem volt felépíteni egy új, erősebb és jobb embert. Még mindig nem vagyok tökéletes, de dolgozom magamon. Hiszem, hogy ezek az új emberek, akikben benne van még az érzés, még ha most elveszettnek tűnik is.

Idővel újra megtalálják majd egymást. Pont úgy, pont olyan mélyen és különleges módon, mint régen. Csak már érettebben, higgadtabban, nyugodtabban és türelmesebben egymás iránt.

A hibáink azért vannak, hogy tanuljunk belőlük. Hiszek bennünk, hogy tanultunk és hiszek bennünk, hogy mindez értünk volt.

Hiszek abban, hogy fogjuk még egymást úgy szeretni, ami olyan különleges ebben a mai világban. Mert hiszem, hogy összetartozunk.

Hiszem, hogy van még Mi.

[kocsmahercegno]

Év elején nem hittem volna hogy képes lesz még valaki elcsalogatni ezt a mosolyom.

@kocsmahercegno

[left-my-heart-in-la]

Ha készen állsz rá, hogy újra az életem részévé válj. Ha elrendezted az összes kusza szálat magad körül, csak gyere vissza hozzám. Én tárt karokkal és szívvel várlak. Mert tiszta szívemből szeretlek, és szeretni is foglak kedvesem. Úgy, ahogy csak te engem.

[jstgrl]

Úgy szeretnék küzdeni, mint ő tette, értem. Csak én nyitott voltam rá..

[soulborder]

Naplemente

Nem tudom mit érzek irántad

Persze szeretlek, de nem kapok tőled választ

Csak a párnámat ölelem fájóan

Hisz nincs ki megnyugtasson pár jó szóval.

Fáj még a szó, fáj minden pillanat

De te nem hallod, hiszen ez is elillant

Mint az illatod, az érintésed és a tested melege

Ez már mind nincs, elmúlt mintha nem is lenne.

Félek, nem jössz közel

Vágyam rád irányul, nem múlik el

Karomban tartanálak

Amíg le nem megy a nap

De túl hamar lemegy a nap

Túl hamar felébredek

Nem akarom, még nem! Miért nem szólsz?

Nem akarok felébredni ebből az álomból.

Te vagy a tűz, ami felperzseli szívemet

Tán nem tudsz róla, mit tettél velem

De nem fogok elmenekülni, inkább elvérzek

Több könnyemet már nem nyelem.

Csak egy percet kérek még

Csak egy lopott csókot, egy érintést

Ami nem éget szét

Ami édes, mint a méz.

De tudom jól csak vágyálom maradsz

Hiába kapaszkodok száz körömmel hozzád a fényképekkel

Félek, mert közben te is marsz

Csak te a fájó emlékekkel.

Ártatlan gyermekszívvel vágyok egy jobb életre

Amit te meg tudnál adni, hiszek benne

Mint ahogy benned is feltétel nélkül megbízok

De még csak a szekrény mélyén kucorgok.

Nem vagyok már kisgyerek, de lelkem gyermeki

Ezt értsd meg kérlek, soha nem akarlak bántani

Csak még félek önmagamtól is

A lelkemet hogyan tudnám kinyitni?

Te vagy nekem a fény

Nélküled örök sötétség vesz körbe

Csak maradj és szeress még

Legyünk együtt csak úgy örökre

Csak úgy, mint ha ez természetes volna

De ne úgy, mint a többi párocska

Akik mutogatják magukat

Ezzel építik a saját egojukat

Mi szeressük tiszteljük egymást

És lehet senki nem lát

De a lényeg az bennünk van

Amikor szívünk-lelkünk nyitva van.

[dalszoveg-planet]

Én még hiszek bennünk és tudom, hogy egyikünk se akar elsétálni

DNCE - Still Good

[anyadisszeretne]

A napokban nagyon rosszul voltam, őszintén rettegtem ettől a karácsonytól sőt még mindig rettegek. Szeptemberben még azt hittem, hogy veled fogom tölteni, hogy főzhetek és süthetek neked vagy csak szimplán 25-én melletted ébredhetek majd. Mióta nem vagy velem, nem táncolok az esőben és nem dúdolom azt a bizonyos Katy Perry dalt. Azonban mióta egyedül vagyok tudom, hogy mi a kedvenc színem és melyik alkoholt kedvelem, hivatalosan is a zöld lett az. Hálásnak kellene lennem neked, mert elkezdtem szeretni azt a nőt aki a tükörből néz vissza rám, de egyben sajog a szívem mert tudom, hogy senkit nem fogok úgy szeretni többé mint téged és ez ijesztő. A minap elhívtak randizni és nemet mondtam azzal a mondattal, hogy "azt hiszem még van hova haza mennem" szóval én még mindig hiszek bennünk és ez szánalmasabb mint a gimiben egyedül ebédelni.