New Hopes
A tavaszi szellő gyengéden simította arcunkat. A nap kellemes sugarai melegítették fel bőrünket. Az ég tiszta volt, elvétve volt csak egy-két bárányfelhő rajta, de amúgy semmi. A fák zölden ragyogtak, néhányon már virág is volt, nem csak rügy. Ők újraéledtek. Minden évben vár rájuk valami új, valami olyan, amit hónapok múltán elvesztenek, de egyszer újra megszereznek. Ők még a reményteli állapotukban vannak, amikor pompáznak, mindenki csodálja őket. A lesajnáló tekinteteknek hűlt helye sincs. Ahogy telik az idő és mi ketten csak meredten, csendben bámulunk egymásra olyan, mint amikor a bűnöző várja, hogy lefejezze a hóhér. Nem látja pontosan mikor éri el a csapás, mikor nézhet utoljára a Napra, mikor lélegezhet utoljára, mikor… érezhet utoljára. Egyszer csak megtörténik.
-Nari… szakítsunk. – és megtörtént a lefejezés. A bárd elérte a nyakamat, és meghaltam. Úgy éreztem megfulladok, amikor kimondta ezt az egy szót. Tudtam, hogy ez vár rám, még is kétségbeesetten néztem a fekete hajú fiú póker arcára. Próbáltam barna szemeiben valami reményt, valami érzelmet találni, de nem volt ott semmi más, csupán közöny.
- Sehun… miért? – az emberi lények idióták. Tudjuk, hogy vannak dolgok, amiket nem kéne megkérdeznünk, de még is megtesszük. És miért? Hogy csak még jobban tudjunk szenvedni.
- Találtam valaki jobbat. – jelentette ki. Megint ez a gyerekes indok. Ezt már annyiszor eljátszotta, és minden egyes alkalommal hetek múltán visszajött. Vajon most is így lesz, vagy ez most tényleg komoly?
- Mennyire jobbat?
- Sokkal jobbat. – megváltozott a tekintete. Komolyság sugárzott belőle. Hát legyen, akkor menj, nem kellesz senkinek, pláne nem nekem. – Köszönöm ezt a három évet Nari, de elég volt. Remélem mindketten most már megtalálhatjuk az igazi boldogságot. – felállt a padról és elsétált. Semmi búcsúcsók, semmi ölelés, semmi érintés, semmi. Úgy hagyott itt, mintha egy idegen lennék számára. Mint valamit, ami nem is létezett, csupán pár másodpercig volt vele, ezért hát lényegtelen a számára, és nem fáj neki, hogy elhagyja. Szép.
Csendben ballagtam haza a parkból, kivételesen zenehallgatás nélkül. Úgy éreztem, ha most bármilyen dallam megszólal a fülemben, elsírom magam. Most még nem lehet. Ott nem, ahol látják az emberek, hogy fáj. Na, nem mintha az lenne a legfőbb vágyam, hogy elrejtsem az érzéseimet, csak… csak azt szeretném, ha valaki olyannak mondhatnám el először, akit tényleg érdeklek. Már írtam egy SMS-t a legjobb barátomnak, a történtekről, de még nem érkezett rá válasz. Lehet éppen dolga van, és nem ér rá az én hülye tini-problémáimmal foglalkozni. Nem baj, majd holnap átmegyek hozzá. Ahogy sétálta úgy csodáltam meg a természetet. Elképesztő. Elképesztő, hogy milyen gyönyörű és kifogástalan tud lenni annak ellenére, hogy az emberek megtapossák, kizsákmányolják, mérgezik, konkrétan gyilkolják. Viszont, ő még is kihúzza magát, és megmutatja mindenkinek, hogy nem olyan könnyű őt elpusztítani. A Nap akkor is ragyogni fog, amikor mi már a föld alatt leszünk, ahogy a fák is növekedni fognak akkor. A madarak éneke ezelőtt is hangos volt és fülsüketítő, és továbbra is így lesz. A mókusok eddig és szaladgáltak, és most is. A giliszták eddig is voltak és lesznek is, akármennyire is gerinctelenek. A természet élete megy tovább, lényegtelen, hogy mi történik vele. Nekünk is így kéne cselekednünk. Minden rosszat elfelejteni és tovább fejlődni. De ez lehetetlen, hisz nekünk embereknek kifejlett velejárójuk az a rossz szokás, hogy „önsanyargatás”.
-Nari, sütöttem neked sütit. – bátyám vigyorgó, szőke feje fogadott az ajtóban, amint hazaértem. Olyan viccesen nézett ki: arcán krém és liszt nyomok, anyukánk rózsaszín köténye rajta még több lisztfolttal. Annyira szeretem. Nem tudtam megszólalni, hosszú másodpercekig csak bámultan, végül zokogva a nyakába borultam. – Beszélgessünk? – kérdezte, mire én aprót bólintottam. Karjai közé kapott és egyenest a szobájába vitt, ahol leültetett az ágyára. Jó testvér módjára hozott sütit is, hátha felvidítana. Kicsit csúnyák lettek, de biztos finomak. – Mesélj.
- Oppa… Sehun és én… szakítottunk. – alapvetően kedves és babaarca egy másodperc törtrésze alatt változott meg. Az idegességtől enyhe piros szín uralkodott rajta, ártatlan szemeivel pedig képes lett volna gyilkolni, olyan szinten forrt benne a düh.
- Miért?
- Mert talált valaki jobbat.
- Megölöm. -jelentette ki, felpattanva az ágyról a szekrényéhez lépve, gondolom azzal az indokkal, hogy felöltözzön, és megölje.
- Taeminoppa, ne. Akkor két bajom is lenne: szakított velem életem szerelme és a bátyám még börtönben ül. Szerinted az jó lenne? -öleltem át hátulról.
- De Manó…
- Ne mondj semmit, de leginkább n csinálj vele semmit. Csak ölelj meg. – suttogtam, mire ő szorosan magához ölelt.
- Nézünk Pororot? – kérdezte miközben állát fejemen pihentette.
- Hát, hogy a csudába ne néznénk. – és végül így telt az esténk: az amúgy csúnya, de finom sütiket ettük, miközben mesét néztünk. Tény, hogy két rész közben sírtam egyet-egyet, de végül egész tűrhető volt. Csak ne fájna ennyire a gondolat, hogy holnap nem az lesz az első, hogy küldök neki egy jó-reggelt-üzenetet.
Másnap végül az első utam legjobb barátom házához vezetett. Bár kínai származású, még is itt él, jár suliba és… hát, létezik. Mondjuk úgy, hogy ez a legnagyobb érdeme. Ja, meg az, hogy egy tündér, hatalmas őzike szemekkel ellátva, és mindig meghallgatja a hülyeségeimet. Fájó szívvel ugyan, de reménykedve mentem hozzá. Tudtam, hogy amint odaérek hozzá főzünk valamit, amiközben elmondom neki, hogy mennyire köcsög Sehun, utána nézünk valami trancsírozós horror filmet, ami után ismét felvázolom, hogy miért bunkó Sehun, végül csak lennénk és elmondanám, hogy mennyire szeretem és utálom egyben Sehunt. Milyen tökéletes terv. Enyhe mosollyal az arcomon álltam meg ajtaja előtt és csöngettem. Nem kellett sok és hallottam a csoszogását. Tuti megint az a mamusz van rajta, amit én vettem neki.
-Nari, mit keresel Te itt? – kérdezte meglepett arccal. Ahogy végig néztem rajta látszott, hogy indul valahova, viszont a mamusz még mindig rajta volt. Vagyis, nem. Ez egy másik. Én tuti, hogy nyuszisat adtam neki, de ez egy cicás. Talán kapott egy újat az anyukájától?
- Hol van Usagi-chan*? – mutattam lábára. – És amúgy is, ha megnéznéd a telefonodat, akkor tudnál már mindent.
- Tudok mindent. – felelte szomorúan.
- Akkor gondolom Sehun előbb járt itt, mint én.
- Figyelj, beszéljünk valamiről. – mondta félénken.
- Hallgatlak. De miért nem megyünk be? Kicsit hideg van itt, és-
- Ne beszéljünk többet. – vágott bele mondanivalómba mielőtt befejezhettem volna.
- Mi? -szerintem rosszul hallottam valamit.
- Nem akarok én az lenni, aki kapja a támadásokat a két féltől. Tudod, a tipikus „és most van valakije?” „ vagy „mi van vele?” vagy esetleg „miért barátkozol még mindig azzal a szeméttel?”. És nem azt mondom, hogy bármelyikőtöket is előrébb helyezném, csak tudod-
- Sehunt régebb óta ismered, mint engem, és a régebbi barátságok fontosabbak, mint a hülyegimis barátságok. Értelek.
- Én nem pontosan így értettem. – simította meg vállam, de inkább elléptem tőle.
- Igazad van. Ha barátok maradnánk, az tényleg mindenkinek csak rossz lenne. Viszlát Luhan. – köszöntem el tőle. Szinte hazáig rohantam, bár most nem tudtam féken tartani magam: éreztem, ahogy a könnyeim egymás után lesznek öngyilkosok és potyognak ki szememből.
***
-Nari, nem mehet ez így örökké. Bújj ki az ágyból. Már két hete nem mentél suliba. – próbált meg hétfő reggel felébreszteni Taemin.
- Beteg vagyok, nem tudok iskolába menni. – motyogtam takaróm alól.
- Most komolyan azt akarod, hogy ő győzzön? Ha ennyire mutatod, hogy össze vagy törve, mindenki szánalmasnak fog tartani.
- Mert szánalmas is vagyok.
- Nem vagy az.
- De.
- Nem.
-De.
- Nem.
- De.
- Elég ebből! – pillanatok alatt rántotta le testvérem rólam a takarót, vett ölébe, vitt be a fürdőbe és parancsolt rám, hogy fürödjek meg. Mivel én egy engedelmes lány vagyok, és imádom a menta illatú tusfürdőmet, szót fogadtam neki és hosszú ideig áztattam magam a forró zuhany alatt. – Ezt vedd fel. – adta be Taemin a ruháimat miután hallotta, hogy végeztem a zuhanyzással. Egy világoskék farmer short-ot vettem fel egy egyszerű fehér pólóval és szürke-fehér csíkos inggel. Nemrég vettem egy nagyon aranyos csipkés szélű zoknit, így hát úgy döntöttem, hogy ma felavatom azt a szürke tornacipőmmel együtt.
- Elégedett vagy? – fordultam meg előtte.
- De még mennyire. Gyere, befonom a hajadat. – vezetett az ebédlőben lévő székek egyikéhez, leültem rá, ő pedig fodrászok szakértelmével bontotta ki hajam, majd font be egy apró tincset, amit hátra tűzött amolyan „hercegnős” stílusban. – Ejj, milyen szép az én Manóm.
- Ja, majdnem. – dugtam ki rá nyelvem.
- Ha nem húzod vissza, leharapom. – még mielőtt elindulhattam volna a buszra, megfogta a kulcsait és átölelt. – Amúgy is egy helyre megyünk, minek mennénk külön?
- Mert a báty cikinek tartja a roncs hugicáját? – öleltem át derekát.
- Ööö rossz válasz. És amúgy is, van valami a kocsiban, ami csak rád vár. – mondta, majd amint kinyitottam az anyós ülés felöli ajtót megértettem, hogy mi várt rám. Lauren Kate Fallen című sorozatának legelső része.
- Honnét tudtad, hogy ez kell nekem? -forgattam kezem közt a könyvet.
- Mégis milyen Oppa lennék, ha nem tudnám, mi kell neked? – pillantott rám.
- Borzalmas. – nevettem, majd egészen az egyetemig olvasgattam a könyvet. Bár csak a huszadik oldalig jutottam már most tudom, hogy fantasztikus.
- Kitartás. – ölelt meg elköszönésképp és elváltunk. Ahogy körbe néztem az egyetem mindig zajos udvarán, meghasadt a szívem. Két hete az első dolgom az lett volna, hogy megkeresem Sehunt és boldogan a nyakába ugrok, de most nem volt semmi, amit csinálhattam volna, úgyhogy a termünk felé vettem az irányt, leültem a helyemre és olvasni kezdtem. Olyannyira magába ragadott a történet, hogy észre se vettem, hogy valaki a padom mellett áll. Ahogy felnéztem ugyanaz a kifejezéstelen arc bámult vissza rám, mint hetekkel ezelőtt.
- Ez itt az én helyem. – mutatott a mellettem lévő székre.
- Ez meg itt az enyém. – közöltem a tényt, tekintettel arra, hátha amnéziás lenne és elfelejtette volna.
- Menj innen. Nem akarom melletted ülni. – bökte meg a vállam.
- Mi vagy Te, általános iskolás? Majd elülsz Te, ha nem akarsz itt ülni.
- Szerintem kettő az egy ellen többet ér. Hess innét. – azt hittem felnevetek hitetlenségemben. Sehun azt merte állítani, hogy „valaki jobbat talált”, erre kiderül, hogy ez a valaki nem más, mint az egyik docens lánya? Akinél nem mellesleg még egy busz hátulja is szebb. Nari, nyugodj le. Ismered a közmondást: okos enged, szamár szenved.
- Ó, bocsánat. Elfelejtettem, hogy a zsák nem tud létezni a foltja nélkül. Parancsoljatok. – igen. Egy-null nekem. Viszont úgy érzem, hogy hamarosan a következő ponttal egyenlítünk, ugyanis félévkor egy karácsonyi csodának számít, ha találsz magadnak helyet az előadóteremben. De, ha most az a nőszemély ül az én helyemen, akkor az azt jelenti, hogy van egy szabad hely. Hah, még is csak nyertem. Gyorsan felmértem a terepet, hol nem ül senki, és több választásom is maradt. Egy fiú, aki híres arról, hogy minden lányra rámászik, egy lány, aki arról híres, hogy ott akar megbuktatni, ahol csak tud, és egy fiú, akinek arcát egy könyv takarta ki. Végül őt választottam. Könyörgök, add, hogy ne legyen padtársa. – Elnézést. – kopogtattam meg a fiú vállát, mire ő kivette füléből a fejhallgatót, letette könyvét és rám nézett. Szemei nem sugalltak túl sok reményt, ahogy mély és elutasító hangja sem.
- Igen?
- Lee Nari vagyok, nagyon örvendek. Másodéves, menedzsment szakos. A helyzet az, hogy történt egy-két dolog, ami miatt elkellett hagynom a helyem, és most egy újat keresek. És láttam, hogy melletted nem ül senki, így gondoltam megkérdezem, nem bánnád-e, ha mától én lennék a padtársad ezen az órán?
- Egy egyszerű „leülhetek” is megfelelt volna. De ha már ilyen szépen megfogalmaztad, hogyan tudnék nemet mondani? – tekintete és hangsúlya teljesen megváltozott. Kedves volt és játékos. Lehet erre mondják, hogy ne a borítója alapján ítéld meg a könyvet? Végül gondolkozás nélkül leültem mellé. – JeonWonwoo, harmadéves, szintén menedzsment szakos.
- Köszönöm szépen Sunbae, hogy melletted ülhetek. –hajoltam meg előtte.
- Ugyan már, említésre se méltó. Nem tudom, hogy vannak-e még közös óráink, de ha igen, és hasonló helyzetben lennél, mellettem mindig van egy üres hely.
- Hogy-hogy?
- Úgy, hogy a másik felem meggondolta magát, és másik szakra ment át, amihez nem kell ez az óra. Én meg egyedül maradtam. Hát nem szomorú? – ujjait arcán hasonlóképpen húzta végig, mint ahogy a könnyek potyognak le onnét. Első ránézésre nem olyasvalaki, aki aranyos lenne, de… de ez egész cuki volt. Bár teljesen megértem. Engem is megviselne, ha a barátnőm, avagy a barátom, ha lenne, átmenne másik szakra én meg egyedül maradnék. – De és neked mik is azok a tényezők, amelyek kiváltották vándorlásodat?
- Az én másik felem szakított velem. – mondtam ki keserűen.
- Akkor ő nem a másik feled volt. Sokkal inkább egy daganat, ami fölöslegesen volt benned, és a vesztedet okozhatta volna. Nem gondolod?
- Nem. Ő… amolyan ideál volt a számomra. Magas, mások számára hűvösnek tűnik, de igazából egy napsugár, akit amint megismersz képtelen vagy nem szeretni. Imádja a rap zenét, kutya bolond és ölni tudna a Bubble teaért. Ráadásul az öltözködése, huh. Valahányszor ránéztem, mindig ez a gondolat szökött a fejembe „hogy nézhet ki valaki ilyen jól?”, valamint-
- Tudod, az ideálok azért vannak, hogy ideálok maradjanak. Amint megismersz valakit, aki külsőre pontosan ilyen, arról később kiderül, hogy a belsője rohadt. Ne kategorizáld az embereket csak azért, mert szeretnél valakit, aki tökéletesnek mutatja magát. Sehun egyáltalán nem tökéletes, viszont úgy tűnik, hogy megtalálta az oldalbordáját, akivel elérheti mindazt, amit egy ember protekcióval elérhet.
- Honnan tudod, hogy Sehunról beszéltem?
- Lehet, hogy neked hosszú évekig csak ő létezett, de innen hátulról több dolgot tudsz meg az emberekről, mintha olvashatnál a gondolataikban.
- Értem. – bólintottam, majd belépett a tanár és bele is vetettük magunkat a deriválás és integrálás csodás és mesés világába.
Ebédszünetre végül kiderült, hogy valószínűleg egész nap WonwooSunbae mellett fogok ülni, ha meg nem, akkor egyedül. Nem tudom, hogy tényleg a szamár szenved-e, tekintettel arra, hogy az „okosnak” tituláltam magam, viszont csak én iszom ennek az egésznek a levét. A tágas ebédlőben is hasonló volt a helyzet. A megszokott helyemet az a nőszemély vette át, én pedig kereshettem magamnak egy új helyet. Végül a sarokban egy ablak melletti, viszonylag eldugott asztalt választottam ki magamnak. Nagyjából a levesem felénél tarthattam, amikor valaki leült velem szemben. Megkönnyebbülten vettem észre, hogy Sunbae az.
- Hogy mi még úgy is megtaláljuk a másikat, hogy nem is keressük egymást. Ezt neveznék végzetnek? – gondolkozott el.
- Sunbae, miről beszélsz? Mit szólna a másik feled, ha hallaná, hogy ilyet mondasz egy másik lánynak? -kérdeztem tőle, mire elnevette magát. Nem mondott semmit, csak integetett valakinek és mosolyogva várta, hogy ideérjen. Vajon milyen lehet a barátnője? Biztos olyan, mint ő maga. Bölcs, jól öltözött, nem is, inkább elegáns és nőies. A sminkje is biztos egy tündéréhez hasonlít, ahogy hangja is és járása is. Ha definíciót kéne találni az intelligensre, annak a lánynak a nevét írnák oda. Alig várom, hogy végre lássam. Viszont egy lány helyett egy magas, szőkés-barna hajú fiú ült le Sunbae mellett és nézett rám furcsán.
- Mingyu, ő itt Nari, mától ő is a szektánk tagja. Nari, ő pedig itt a másik felem. – mutatott be minket egymásnak. Már nyújtottam volna a kezem, mire Wonwoosunbae egy hatalmas csókot nyomott a Mingyu nevű egyed arcára. Az utóbbi kifejezéstelen arccal biccentett nekem és edte az ebédjét, míg a másik mosolyogva dúdolt valamit. Én pedig… hát erre tényleg nem számítottam. Nem vagyok az ilyen dolgok ellen, meg semmi csak meglepett, ennyi. Tényleg mindig a legjobbak melegek. Hülye amerikai sztereotípiák. – Hyung! Jó, hogy jössz ő itt...
- KwonSoonYoung, de hívj csak Hoshinak. Nagyon örvendek. Éppen szabad vagyok, és valószínűleg az is leszek egy darabig, szóval ha érdekelne bármilyen kapcsolat, tényleg bármilyen, mindenben benne vagyok, hívj fel. Kérlek. – szinte fel sem fogtam a szavait a fekete hajú fiúnak, aki nem csak szájával, de szemével is mosolygott és sugározta felém a pozitív energiát.
- Hyung, miről beszélsz? Nem is vagy szabad. Te vagy a másik-másik felem. – ölelte át a fiút Sunbae, mire az szitkozódva tolta el magától és nézett a mellette lévő két fiúra, majd az én összezavarodott arcomra és felsóhajtott.
- Wonwoo, már megint ezt a hülye viccet játszottad el egy lánynak? És még csodálkozol, hogy nincs barátnőd. Mingyu, Te meg… Ha én érte volna ide előbb, akkor nekem kellett volna póker arcot vágnom, köszönöm, hogy megmentettél, biztos nem bírtam volna ki. Túl szép ez a lány. – ismételten szótlan maradtam és csak nagyokat pislogtam az előttem ülő három fiúra.
- Mi van?
- Amikor azt mondtam, hogy „a másik felem”, Mingyura gondoltam, aki a legjobb barátom. Csak úgy tűnik, hogy félre értetted, nekem meg nem volt kedvem pontosítani a kijelentésemen, és így könnyebb volt megviccelni Téged. Nem gondolod?
- Egy nyomorék vagy. – amint kimondtam ezt a mondatot, azonnal meg is bántam. Megszoktam már, hogy Sehunt és Luhant folyton szidtam, amikor valami hülyeséget csináltak. De őket gimi óta ismertem, nem véletlenül voltunk gimis-szerelmek és gimis-barátok. De most egy olyan embert „nyomorékoztam” le, akit alig ismerek és ráadásul idősebb is nálam. Már értem miért nincsenek barátaim.
- Wow, őszinte vagy. Ez tetszik. – intézte felém szavait MingyuSunbae kuncogva.
- Azt mondta, hogy nyomorék vagy, behalok. – zengett fel HoshiSunbae is, akinek röhögése -ami néha átment röfögésbe- beterítette az egész ebédlőt. Viszont amíg a másik kettő éppen enged dicsért, WonwooSunbae még mindig meredten nézett rám.
- Sunbae, ne haragudj, nem úgy értettem, csak-
- Ne mondj egy szót sem. – csitított el. – Hagyjuk ezt az egész „sunbae-hoobae” dolgot. Hívj úgy, ahogy akarsz, mert én most elveszlek. Hozzám jössz? – hajolt olyan közel hozzám, hogy ha elvesztette volna egyensúlyát, olyan testrészeink találkoztak volna, amiknek nem kellett volna. Viszont elkell ismernem, hogy nagyon szép szeme van. Őszinteséget és melegséget áraszt.
- Túlzásba estél. – húzta vissza őt székéra MingyuSunbae.
- Köszönöm MingyuSunbae.
- Lehet, hogy túlzásba esett, de igaza van abban, hogy ha még egyszer kiejted ezt a szót a szádon, kifutok a világból. Maximum „oppa”, de semmi több.
- Értettem. – mosolyogtam rájuk.
- Húú, de szép a mosolyod. – ámuldozott Hoshi, mire én elpirultam.
- Vedd le róla a szemed, ő már foglalt. – takarta el a fekete hajú szemét Wonwoo. Míg ezek ketten veszekedtek valamin, addig én észrevettem, hogy Luhan az asztalunk felé néz. Nem tudtam megállni, hogy ne integessek neki egy amolyan „szia pajtiii” mosoly keretében. Nem tehetek róla, három évnyi barátságot nem tudok csak úgy kitörölni a szívemből és az emlékeimből. Viszont, amint meglátta, hogy köszöntöm őt, elfordította a fejét és folytatta az evést. Az én szívem pedig ismét darabokra tört és visszazuhantam a levesembe.
- Hé, Nari, nézz ide egy kicsit. – szólt Mingyu, és felnéztem, mire két kezével kapálózni kezdett egy ezer wattos mosoly keretében. – Szia.
- Ez még is mi volt? – kérdezte Wonwoo, aki éppen csak végzett Hyungja terrorizálásával.
- Szard le őket. Nehéz túl esni egy olyan kapcsolaton, amivel felnőttél, és a mindent jelentette neked, de muszáj lesz túllépned rajta, különben nem tudsz teljes életet élni. Amúgy is, ők nem keresnek mást, mint azt, hogyan és mivel tudnak feljebb jutni. Hogyan tudják úgy érvényesíteni az akaratukat, hogy ne kelljen érte olyan sokat dolgozni. Az ilyen emberek nem érdemlik meg, hogy hiányozzanak bárkinek is. Ők semmi mást nem érdemelnek, mint szánalmat. Mert míg Te évek múltán számíthatsz majd több emberre is, ha elesnél, de ha ők elbuknak, akkor onnét nincs visszaút. Nem lesz senki, aki támogatná őket, mert elszalasztották azokat az embereket, akik igazán segíthetnének nekik. – elgondolkodtató volt a szőkésbarna hajú fiú beszéde, és egyben megnyugtató is. Valahol igaza van. Lehet nem leszek egy befolyásos ember, csak mert vannak „kapcsolataim”, de boldog még lehetek, mert vannak emberi kapcsolataim.
- Wooow, bölcsész Mingyu visszatért. Tapsot neki. – kezdett el tapsolni Hoshi.
- Lehet, hogy valaki olyannak tűnik, aki képes lenne megölni, de amint megismered, egy is napsugár. Viszont nehogy emiatt beleszeress, csak mert az „ideálod”! Te már az én feleségem vagy! – csipkedte meg arcom, ám inkább nem válaszoltam semmit kijelentésére. – Mikor végzel ma?
- Szerintem fél hétkor, miért?
- Tökéletes. Akkor félnyolckor megyek érted.
- Minek?
- Hát, elviszlek randizni.
- Wonwoo, nagyon kedves vagy, meg minden, de két hete szakítottam egy fiúval, akibe még mindig szerelmes vagyok.
- Dehogy vagy Te szerelmes belé. Nem őt szereted, hanem a megszokást, hogy melletted van. És amúgy is, a szereteted, nem fog megváltoztatni semmit. Hónapok óta megcsal, nem kapod vissza.
- De mi van, ha visszajön?
- Nincs olyan, hogy „de”. Neki már van egy célja, ami valószínűleg megváltozott azóta, hogy járni kezdtetek. Soha többé nem kapod vissza. – jelentette ki, mire én úgy éreztem, hogy bukfencezett egyet a gyomrom.
- Nekem most mennem kell. – mondtam, majd megfogtam a tálcámat és olyan gyorsan hagytam el a helyiséget, ahogy csak tudtam.
Ki akar fél hétig itt maradni? Én biztos nem, elég volt a mai napból. Zenével a fülemben indultam el haza, gyalog. Viszonylag messze lakunk az egyetemtől, de úgy éreztem, hogy szükségem van egy olyan sétára, ahol egyedül vagyok, nem állok a sírás szélén és tudok gondolkozni. Vajon tényleg csak a megszokást szeretném és nem magát az embert? Vajon, ez az egész, amit itt játszottam hetekig igazából csak illúzió volt, egy tűntetés azellen, hogy elismerjem, annyira nem is fáj? Persze, akkor, abban a pillanatban, amikor elvesztettem két hihetetlenül fontos embert az életemben, akkor majd megőrjített a dolog, de, mégis miért? Mert fáj, hogy elvesztem, vagy zavar, hogy eltűnt valami az életemből, ami a mindennapom részévé vált? Olyan érzés ez, mint amikor véget ér a kedvenc sorozatom? Egy kis ideig depizek miatta, és sírok, ha belegondolok mi történt, de amint jön egy új, elfelejtem azt. És ami hiányzik, az nem is maga a sorozat, csak a szokás, hogy néztem. Lehet hülyeség összehasonlítani egy kapcsolatot egy ilyen dologgal, de Wonwoo beleültette a bogarat a fülembe. Haza érve otthon találtam apánkat, aki éppen indulni készült a munkahelyére.
-Hát Te? -nézett rám meglepetten.
- Appa, Te még mindig szereted Ommát? Őt magát szereted, vagy a megszokást, hogy van neked? -kérdeztem tőle, ő pedig percekig gondolkozott, mielőtt válaszolhatott volna.
- Néha nagyon elegem van belőle és a hülyeségeiből. Legszívesebben csak elmennék itthonról, és hagynám a kapcsolatunkat a francba. De aztán belegondolok, hogy nem láthatnám többé a mosolyát, a szemét, nem simíthatnám meg a haját. Nem lenne senki, aki panaszkodna nekem, hogy a legújabb paciense milyen igénytelen, vagy nem lenne senki, akinek én elmondhatnám, hogy milyen hülye a főnököm. Tudod Manó, vannak helyzetek az életben, amikor ezt a bizonyos megszokást szereted. Viszont ha képes vagy ezen túl látni, akkor beszélhetünk szeretetről. Vagyis, ha tudod, hogy nem csak az hiányozna az életedből, hogy megöleljen valaki, hanem, hogy Ő öleljen meg. Ha az hiányzik, hogy segíthess Neki, és nem csak valakinek, akkor nem a megszokások rabja vagy, hanem a személyé. Neked mi hiányzik? Az, hogy megöleljen valaki, vagy az, hogy Ő öleljen meg? – most én voltam az, aki percekig gondolkozott a válaszán.
- Az hiányzik, hogy megöleljen valaki. – válaszoltam.
- Akkor gyere ide. – ölelt meg. – Pihenj egyet.
- Az lesz. – bólintottam, majd felrobogtam a szobámba, levágtam magam az ágyra és aludtam.
- Lee Nari, most azonnal ébredj fel! – ugrott az ágyamba Taemin, majd ütögetni kezdett.
- Héé, most még is mit csináltam? – löktem le magam mellől.
- Miért nem mondtam, hogy találkozol Wonwoo-val?
- Mi?
- Itt van a nappaliban és rád vár. Nem hittem volna, hogy ilye felelőtlen vagy.
- Miért is vagyok felelőtlen?
- Nari, édes drága kicsi húgom. Az a fiú egy főnyeremény. Amíg Te Sehunt istenítetted, minden lány érte csorgatta a nyálát. Nem elég, hogy okos, de még illedelmes is. És remek dongsaeng! Tapasztalatból mondom. Úgyhogy gyorsan kapj magadra valamit. – még ez is. Nem gondoltam, hogy tényleg eljönne értem. És amúgy is, honnét tudja, hogy hol lakok? Nem akartam semmivel sem túlzásba esni, szóval egy egyszerű koptatott farmert vettem fel egy sima bordó pulcsival.
- Mit keresel Te itt? -kérdeztem vendégünktől egy kicsit még mindig álmosan.
- Én is örülök, hogy látlak, kedves feleségem. – köszöntött egy hatalmas mosollyal.
- Hátrébb az agarakkal. – szólt ki a konyhából Taemin.
- Hyung, nyugi, csak viccelek. – válaszolt neki, majd halkan hozzátette- Igazából nem. – és kacsintott. Ez még is minek kacsint? Ez ne kacsintgasson senkire, pláne ne rám! Ti hülyehibernálódott pillangók, meg ne sorakozzatok fel. Aludjatok, nem kelletek senkinek! – Mehetünk?
- Menjünk. De amúgy hova megyünk?
- Titok. – helyezte mutatóujját ajka elé. De szép szája van. Nem! Nari, ne gondolkozz ilyeneken. Jaj, még is milyen bogár volt, amit a fülembe ültetett?
Kocsijába ülve egyből felkapcsolta a fűtést, mert bár tavasz volt az éjszakák még eléggé hűvösek voltak. Általában nem szeretek olyannal utazni, aki nem a bátyám vagy az apukám, de meglepetésemre egész ügyesen vezetett. Mármint, nem idegeskedett, nem előzött, betartott minden sebességkorlátot, megállt a zebráknál.
- Beleszerettél már a vezetési tudásomba? – hajolt felém az egyik piros lámpánál.
- Figyeld az utat! -fordítottam fejét az üveg felé, mire ő nevetve visszahúzódott.
- Amúgy, a TaeminHyung egész sokat mesélt rólad. Általában a „fantasztikus”, „lenyűgöző”, „elképesztő”, „csodálatos”, „tündéri” és a „hozzá ne merjetek érni” jelzővel emleget, szóval már eléggé kíváncsi voltam, hogy ki is lehetsz.
- Érdekes. Nekem soha nem beszélt rólad.
- Mert a fiúk soha nem mondják el, hogy mit beszélnek a lányokról a haverjaiknak. Ez alap dolog. És amúgy is, vedd úgy, hogy ez a randi egy kiengesztelés a számomra!
- Ez nem randi! Ez csak egy este, amikor elmegyünk valahova. És mégis milyen kiengesztelésről beszélsz?
- Szerinted ki volt az a szerencsétlen, aki mást sem hallgatott minden áldott nap, hogy mennyire utálja Sehunt, amiért játszik veled? Vagy ki volt az, aki lebeszélte, hogy tönkre tegye a csinos kis pofiját azzal, hogy megvereti magát Sehunnal? Ismerd el, hogy férfiasabb már a bátyád, de Sehunék sokan vannak. Plusz nagyon nehéz volt ám Téged elképzelni! Nem tudtam eldönteni, hogy egy görög istennőt képzeljek magam elé, vagy egy japán animekaraktert.
- Ilyen sokat csacsog Taemin rólam? -kérdeztem meglepetten.
- Édesem, ő nem csacsog, ő pofázik. Rengeteget.
- Jogos. – nevettem el magam, amint belegondoltam, hogy mennyit is képes beszélni, amikor elemében van. -De Te miért viselted el, hogy ennyit beszél rólam?
- Ugyan nem hiszek az elsőlátásra szerelemben, viszont hiszek abban, hogy jó a képzelőerőm, és örülni fogsz annak a helynek, ahova viszlek.
- Nem értelek.
- Nem is baj. – a kocsi hirtelen megállt, nekem pedig időm sem volt felfogni, hol vagyunk, ugyanis hirtelen egy anyag került a szemem elé, amitől nem láttam semmit és teljesen bepánikoltam. – Nyugi, nem fogok semmi rosszat tenni veled. Vagy olyat, ami nem elégítene ki. – mondta, majd egy csókot nyomott arcomra.
Ideges voltam, miközben vezetett valahova. Hallottam a hajók hangját, és víz csobogását, viszont ez egyáltalán nem nyugtatott meg. Túl sok horrort és krimit néztem. Bár, csak nem lehet olyan rossz ember, nem?
-Készen állsz életed legjobb estéjére? – suttogta fülembe, amitől teljesen kirázott a hideg. Ez a hang megőrjít.
- Nem tudom. -feleltem remegő hangos, mire ő elnevette magát, levette rólam a kendőt és a Han-folyó csodás éjszakai képe terült elém. A város este a legszebb. Bár aludni kéne, mégis ez egy olyan hely, ami sosem alszik. Képtelenség. Nem tudtam sokáig gyönyörködni a tájban, ugyanis Wonwoo magával húzott egészen a partig, ahol egy kisebb asztal volt felállítva rajta étellel és evőeszközökkel. – Ezt nekem csináltad?
- Nem. Mingyunak, csak gondolta megkérdezem, hogy tetszene-e neki. – mondta félénken, mire hátulról rám ugrott valaki.
- Úgy érzem a kapcsolatotokba sokszor leszel féltékyen Mingyura. – mivel gyengusz vagyok, ezért inkább ledobtam az illetőt a hátamról és Hoshi mosolygós arca bámult vissza rám. Mellette pedig ott volt Mingyu, aki még több kaját pakolt az asztalra.
- Hát persze, hogy neked csináltuk. Azt se szeretjük, amikor Taemin szomorú, nem ám, hogy egy lány. Még csak az kéne, hogy dupla-depis-Leek legyetek. – vázolta fel a helyzetet Mingyu.
- Remélem ízleni fog a kaja. – mondta Hoshi, miközben leültünk az asztalhoz.
- Ha nem mérgeztétek meg, akkor elvileg tuti. Mindenevő vagyok.
- Anyukám csinálta, szóval semmi kifogást nem kérek rá. – mondta Wonwoo.
- Értettem, Főnök!
- Hm… Főnö. Ez tetszik. Bár, a Yeobojobban tetszene. -kacsintott felém. Már megint. Ne kacsintgasson, nem hiszem el!
- Később udvarolj! – vágta tarkón Mingyu barátját. – Együnk.
Ahogy elnéztem ezt a három fiút rájöttem, hogy vannak helyzetek, amikor elkell engednünk a jól megszokott dolgokat, és újakat szerezni. Elfelejteni nem szabad, hisz azok az emlékek tesznek minket azzá, akik vagyunk, viszont tilos a múltban élni. Ahogy a jövő sem túl előnyös. Inkább megpróbálok a jelenre koncentrálni. Arra a jelenre, ahol új kalandok, emberek, szituációk és emlékek várnak. Mert igen, a fiúknak igazuk volt: egy szomorú Lee-nél csak egy rosszabb van. Két szomorú Lee. Úgyhogy ezentúl azon leszek, hogy két boldog Lee legyen a körükben. Bár, ahogy elnézem, ők is.
-Most már teljesen belém zúgtál, nem igaz? – csücsörített Wonwoo.
- Egyél! – dugtam a szájába egy jó adag húst.
- Ejj, milyen romantikus vagy, kedves feleségem. – kacsintott ismét. Komolyan mondom, minden tökéletes, csak ne kacsintana ennyit. Még a végén tényleg teljesen belezúgok.
0 notes