#lehet hogy isten keres újra

[csoori]

De ha láttok egyszer mégis szétnyíló, sárga hasadékot az égen s megpörkölődött szempillát lebegni hosszan a Vértes fölött, lehet, hogy Isten keres újra régi helyemen, ahol először látott.

— Csoóri Sándor, „Lehet, hogy Isten keres újra”, részlet, Száll, száll a füst

[drakvuf]

Kőgazdag fiatalok 12: Columbo kutyája

Metta ma Schmuck Andorral randizik.

A lány már hallott a férfiről, de nem tud olvasni direkt nem olvasott el róla semmit a sajtóban, hogy ne befolyásolja a randin. Elsőre az tetszik meg neki benne, hogy magas és kék szeme van.

Egyből tegeződnek, mert a lány szerint nem a magázódáson múlik a tisztelet.

Metta mesél magáról. Közli, hogy neki nagyon fontos a pontosság. Schmuck megjegyzi, hogy azért sikerült elkésnie a randiról. A lány azt mondja neki, hogy ha ez ennyire zavarja vegyen neki egy órát. A politikus szerint max illemórát kellene vennie neki.

Olyan férfit keressetek, aki így néz rátok.

A következő fun fact Mettáról, hogy rendmániás. Rendnek és tisztaságnak kell lennie, hogy aludni tudjon. Kár volt kirúgnia Lizát, a bejárónőt. Schmuck már közös takarító bizniszt vizionál. Feljön a gyerek téma is. Az OG nézők tudhatják, hogy erről már a Nagy Őben is volt szó és Metta teljesen elzárkózik a gyerkőcöktől.

A politikus szerint, majd kinövi. Metta elmeséli, hogy a bulikákban nem szokott az emberek között táncolni, csak a VIPben csapatja. A férfi megkérdezi, hogy miért gyűlöli a népet? Most megfogta a lányt, nem is tud mit mondani csak hetyetyézik. Schmuck igazi partiállat, ő mindig a tömegben van. Szerinte, aki nem szereti az embereket az magát se szereti.

Ezután arról faggatja a lányt, milyen faszik jönnek be neki. Mettát a külső nem érdekli, csak az hogy mennyire okos és mennyi pénze van.

Szerinte azért fontos a pénz, mert a férfinek kellemetlen, ha a nő többet keres. Itt megjegyezném, hogy ez nem minden férfire igaz, én például élném, ha eltartana valaki.

A politikusnak egyszerű filozófiája van a párkapcsolatokra: vagy igaza van vagy boldog akar lenni.

Metta szerint nagyon izgalmas a férfi és szeretne vele újra találkozni.

Schmuck elmondja a lánynak, hogy ő nem vezet. Vagy a sofőre furikázza vagy bkv-zik. A lány meglepődik, amiért tömegközlekedik a férfi. A politikus rávágja, hogy ekkora tömeggel, mint ami neki van, csak tömegközlekedni lehet. A középkorú férfiak humorától mentsen meg a jó Isten.

Metta természetesen sosem szállna fel se buszra, se villamosra, se semmire, amin a plebs utazik.

Schmuck egy nagyon fontos dolgot előre közöl a lánnyal, ami lehet hatással lehet az esetleges kapcsolatukra. Ha Columbo megy a tv-ben, ő nézni fogja.

A lányt nem zavarja, bár ő sosem nézné (red flag), legalább addig lenne énideje.

Metta bedobja, hogy felkérték egy esküvői fotózásra, amire kéne vinnie egy faszit is és Andor jöhetne vele. A férfi lelkes, mert nagy tapasztalata van a házasságokban (már kettőn túl van) és elkezd a válásairól beszélni. Megbeszélik, hogy a második randi a fotózás, a harmadik a válóper.

Mivel jól megy eddig a randi, Schmuck javasolja, hogy folytassák egy jobb helyen, ahol élőzene is szól. Az ország legjobb bandája játszik itt.

Megy egy közös kép instára. Ez már gyakorlatilag egy kapcsolat.

Mindkét fél szerint nagyon jól sikerült a randi és biztos, hogy lesz folytatása.

Az álompár.

Filip és Kata megint ingatlanoznak. Tescos Ungár nem veszi meg a lakást, amit pár résszel ezelőtt megnéztek. Túlságosan vidéken volt a ház és neki kell még a nyüzsgés.

Filip macskája egy szépség.

A nő nem érti mi baja van, mert a belvárosban meg sok a csöves. Ide fele is kettőt kellett kikerülnie. Mindenesetre elfogadja a döntését és tovább keresgél a fiúnak.

Kata felhozza, hogy neki se sikerült még kecót találnia Los Angelesben, de már van pár jelölt. A nő elkezdi mutogatni az ingatlanok képeit.

A fiú érdeklődést színlel, de látványosan unatkozik

Miután Kata halálra untatta, Filip elviszi a Herceg párt, hogy kiválasszák az esküvői dekorációt. Csabi egészen érdekes filozófiával közelíti meg az esküvői előkészületeket: nem érdekli mi, hogy néz ki, a lényeg, hogy a legdrágább legyen.

Neki csak a külföldi esküvő jöhet szóba, mert itthon nem lehet normálisat rendezni. Miután az alapokat tisztázták, Filip elviszi őket gyűrűket választani.

Csabi nem elégedett a választékkal. A sajátjába még gyémántokat szeretne belerakatni, hogy exkluzívabb legyen. Továbbra sem érdekli, hogy néz ki csak minél drágább legyen.

Filipnek nagyon nem tetszik Csabi hozzáállása az esküvőhöz. Szerinte nincs benne alázat.

Letivel viszont jó együtt dolgozni, mert normálisabban áll az előkészületekhez. Neki fontos, hogy passzoljon a gyűrű az eljegyzési gyűrűjéhez. Sikerül is találni egyet, ami mindenkinek tetszik és még drága is. Ezután külön válnak a fiatalok ruhákat próbálni.

Letinek nem jön át az első ruha, amit mutatnak neki. Azt mondja olyan mintha függöny lenne. Próbálják meggyőzni, hogy ez most divatos, de a lányt nem tudják meggyőzni.

Több csillámot szeretne, hogy feltűnőbb legyen.

Van készleten csillogós is, de ebbe se szeretett bele a lány. Az eladónő arra jut, hogy terveztetni kellene a ruhát, ami már tetszik Letinek is.

Mindeközben Csabi a masszázsfotelben döglik.

Érkeznek Filipék. Közlik vele a jó hírt, hogy egyedi ruhát fognak készíttetni. Herceg megkérdezi, mennyibe fog ez kerülni, de Wishes Ungár inasba rakja, hogy eddig a pénz nem számított...

Hogy fitogtassa az erejét, Csabi a legdrágább öltönyt kéri az eladótól.

Letinek se tetszik, ahogy a vőlegénye hozzááll ehhez, de nagyon tetszik neki, amit az eladó rátukmált a srácra. Csabi megkérdezi Filipet, hogy jó-e a karja az öltönyben. Tescos Ungárnak fogy a türelme, de szerencséjére ezzel végeztek is.

Gyászos a hangulat PSG Oglinál. Egy barátjához, Amirhez tart, akinek nemrég meghalt a kutyája, Army.

Megemlékeznek a hűséges ebről. Mennyire szerette Army az új-zélandi bárány bordát!

Olivér barátja örül, hogy eljött támogatni ebben a nehéz időszakban. Szerinte a fiúnak jó szíve van és Amir barátainak is pozitív csalódás volt, amikor megismerték.

A férfi megkéri, hogy halottak napján is látogasson el, illetve minden pénteken is. Természetesen számíthat Oglira.

Elkezd csöpögni az eső. A férfiak megállapítják, hogy az ég is siratja az ebet. Olivér szerint Army olyan volt, mint a testvére és pótolhatatlan. Amirt annyira megviselte a kutyájának elvesztése, hogy lehet vegetariánus lesz és nyitni akar egy menhelyet az emlékére.

Mielőtt a fiú hazamegy, mondanak egy imát Armyért.

Másnap Olivér cipővásárlásba fojtja bánatát. Az ország legpacekabb cipőboltjában természetesen. Megcsodálják a világ legkényelmesebb papucsát.

Odamegy hozzá egy random faszi, aki az első részben testőrnek jelentkezett hozzá. A srác tanácsot szeretne kérni tőle, hogy lehetne ő is híres, mint a fiú.

Ogli rutinosan lerázza, mert rendszeresen zaklatják emiatt a rajongói. Papaszítának viszont hatalmas szíve van és meggyőzi Olivért, hogy foglalkozzon vele egy kicsit.

A testőr szerint ha másra nem, arra valszeg jó lesz a srác, hogy a medencét kitakarítsa. A fiú bizonytalan, mert sokat dolgozik az országgyűlésben és nem biztos, hogy lesz rá ideje.

Végül belemegy és nem csak, hogy ad egy esélyt a srácnak, de vesz neki egy cipőt is.

Olivér Papaszítának is felajánl egy csukát, de a testőr szerint gondok lennének a mérettel.

A következő részben felbukkan pár régi ismerős.

[holdakcsillagok]

Lehet, hogy Isten keres újra

                        Kellermayer Miklósnak

Mikor még mezítláb jártam porban, fűben, látott az Isten engem is. Itt-ott egy hant egy vakondtúrás s két-három villám földbe szúrva.

Ha elbotlottam, félrenézett s úgy segített, hogy megmosolygott. Vérem hiába folyt ilyenkor, körös-körül nagy fény keringett, mintha lovak futottak volna körbe-körbe.

Lépkedhetek ma földrészek közt, becsvágyó hazákban, városokban, vagy tömegsírok szélén, hol ti is jártok, nem lát már engem sehol senki.

Jobb kezem mellett fenséges roncstelepek, amott szörnyeteg anyahajók, repülő fejszékkel a fedélzeten. Kit is izgathatna szép, trágár napokon, hogy mért is kóválygok még tiltott vidékeken?

De ha láttok egyszer mégis szétnyíló, sárga hasadékot az égen s megpörkölődött szempillát lebegni hosszan a Vértes fölött, lehet, hogy Isten keres újra régi helyemen, ahol először látott.

Csoóri Sándor

[geoparduc]

89 év felettiek oltása

Dr. Szabó János tápiószecsői körorvos oltakozó körútra készül praxisában. Az elektronikus rendszer szerint négy 89 év fölötti páciense van. A rendelkezésére bocsátott 1 azaz egy fiola oltóanyagot a Richter Gedeon orvoslátogatójától kapott repi hűtőtáskába helyezi, majd a személyzeti hűtőből kivesz két, enyhén csöpögő, jugoszláv gyártmányú jégakkut. A hűtőtáska cipzárja kissé akadozik, de végül zárul. Hanyag mozdulattal felmarkol egy adag fecskendőt az asztaláról és zakója belső zsebébe tömködi. A rendelő előtt dagadó mellkassal, büszkén várja szomszédja és meglóbálja feléje kopottas Swiftje slusszkulcsát.

- Na csak annyit még doktor úr, hogy kanyarban óvatosan tessék menni, mert még nyárigumi van rajta. Ja! És ha kettesből hármasba váltáskor nyöszörög, ne tessék megijedni! Öreg kocsi nem vén kocsi!

- Köszönöm Béla! Jövök magának eggyel! – mondja zaklatottan a doktor úr.

Elsőként a Cinege utcába megy özvegy Slézinger Lajosnéhoz. Kicsit nehezen találja az utat, de végülis meglesz a ház. Hosszan csönget a kertkapun. A szomszédban felvonyít a kutya, a jó doktor kicsit összerezzen. A házban semmi mozgás, így újra csenget. Néhány másodperc várakozás után a telefonjáért nyúl, ideges mozdulattal rántja ki belső zsebéből a fecskendőkkel együtt. Szitkozódva szedi fel őket a földről, majd gondosan megtörölgeti a csomagot nadrágjában, közben már tárcsáz.

- Szervusz Marikám! Édesem nézd már meg tudjuk e a Slézinger néni telefonszámát! Itt állok a ház előtt, de nem jön ki senki. Igen, édeske, Te csörgesd meg, nekem tele a kezem.

Néhány vaskos perc múlva nyílik az ajtó, s nejlon otthonkában előbotorkál Slézinger Lajosné:

- Tessék csak benyitni doktor úr! Nincs ám zárva!

- Csókolom Klári néni! Csak beadom ezt a szúrósat, két perc az egész jövök megyek.

- No ne tessék úgy rohanni! Sütöttem kis mézes bélest a doktor úrnak.

- Diétázom Klárika, nem szabad! Így, felhajtjuk a ruha ujját, nem kell félni, most még csak spriccelek, kis fertőtlenítés.. és hopp már meg is vagyunk! Köszönöm Klári néni!

- Akkor legalább az útra tessék elvinni a süteményből! Vagy majd odaadja a Beácskának, ragaszkodom hozzá!

- Jól van Klári néni, isten őrizz, hogy megbántsam, viszek belőle kicsit.

Slézinger néni komótosan a konyha felé veszi az irányt, fél kezével kis vattakorongot fogva a vállához. Szabó János doktor idegesen kopogtatja az óráját. 2 óráig lehet szobahőmérsékleten az oltóanyag, nincs most itt idő süteményezésre! Amint megkapta az útravalót, búcsút int Klári néninek és visszapattan az autóba.

Következő cím: Péterfy Sándor utca, Kovács Sándor. Épphogy megállítja az autót már rohan is ki elé egy középkorú nő:

- Csakhogy megjött doktor úr! Órák óta várjuk! Apuska nem evett már tegnap este óta!

- Kiskezét csókolom… Miért nem evett a papa?

- Hát ezt mondták a tévében, hogy a koronavírus előtt nem szabad enni meg inni.

- Nem teszt lesz asszonyom, oltás, lehetett volna enni! Tessék már akkor egy pohár teát meg egy vajas kenyeret belediktálni a Sanyi bácsiba, nehogy itt rosszul legyen nekem.

Míg a reggelit elfogyasztja az öreg, a doktor összekészíti az injekciót. 9 óra 5 perc, nagyon rosszul áll az idővel. Egy gyors szúrás és pikk-pakk megy is tovább, Wesselényi utca. Útközben csörögni kezd a telefonja:

- Na mi van Jancsikám? Hol vagy már?!

- Félúton a Levkovics nénihez, mi a gond?

- Hát várom az ampullát az a gond! A maradék két adag már az én betegeimé!

- Visszaérek tízre, semmi gond Miklóskám!

- Nyolckor adták ki neked az elosztóban! Hát letelik a két óra!

- Mellébasztam két jégakkut Miklóskám, nem lesz annak semmi baja, jó ez így is. Na lerakom, megérkeztem.

Hosszú csöngetések megint. A kerítésen belül tombol a kutya, ki-kikap a rácsok között. Egy atlétatrikós kövérkés fickó jön elő:

- Kit keres?

- Jó napot! A körorvos vagyok, Levkovics nénit jöttem beoltani.

- A nagymutert két hete költöztették át magukhoz a nagynénémék Debrecenbe.

- Debrecenbe?

- Oda hát.

Gyors telefonhívás az asszisztensnőnek.

- Szervusz Marika! Igen, megint. Mit tudunk a Levkovics néniről? Azt mondja itt az unokája, hogy elköltözött, még hozzánk van bejelentve? Hát csörgesd meg, ha ott van a szám. Nem Marika ez a régi lesz, hallom, hogy itt csörög a házból. Nem megyek el Debrecenbe beoltani, ne hülyéskedj!

- Mi? Hogy nem oltja be a nagymutert? Hát mit képzelsz öregem! – hördül fel az unoka.

- Tessék felhívni a nagymamát, vagy a nagynénit, hogy át kell jelenteni a nagymamát egy debreceni körorvoshoz, hogy megkapja a vakcinát.

- De miért nem te oltod be most?

- Mert a kedves nagyanyja nincs itt, én pedig nem mehetek Debrecenbe, más betegeim is vannak.

- Persze, ez kell! Ezért fizetjük az adót! A hozzád hasonló mocsok orvosok meg nem csinálnak semmit, csak a zsebüket tartják!

A kutya az üvöltéstől csak még jobban tépi a kerítést, így doktor visszapattan a kölcsönautóba, az anyósülésre hajítja a hűtőtáskát és gyorsan kereket old. Utolsó cím, ez már kicsit odébb van, Sülysáp, Kossuth Lajos utca, Kovácsné Zsóka. A csúszós, nedves úton összekoccan két autó, a doktor nagyot fékez, s a hűtőtáska lerepül az anyósülésről. Zavartan felkapja, tápi fel a cipzárat, hát talán nem lett semmi baj, az csak egy odatapadt hajszál a fiolán nem repedés… A mögötte állók dudálnak, tovább hajt. Újabb csöngetés, várakozás. Kovács bácsi nyit ajtót.

- Jó napot kívánok! Jöttem beoltani Zsóka nénit!

- Doktor úr! Hát nem tetszett hallani?! A feleségemet három napja elvitte az infarktus.

- Részvétem Pista bácsi! Hát miért nem telefonáltak?

- Mentő vitte be Pestre, hát nem gondoltuk, hogy szólni kell a doktor úrnak. De ha már jönni tetszett, hát adja be nekem!

- Pista bácsi miért nincs rajta a listán? Hány évesnek tetszik lenni?

- 88, drága doktor úr! Ha a Jóisten megtart, júniusban nyolcvankilenc.

- Pista bátyám, akkor nem olthatom be, túl fiatal még hozzá, majd a következő körben.

- Mire eljutunk a következő körig meg túl öreg leszek hozzá..! No, isten áldja!

Szabó doktor visszaül a kis Swiftbe és villámsebességgel hajt vissza a rendelőhöz, a másik orvos már idegesen toporog.

- Tíz óra tíz, Jancsikám! Hát mit csináljak veled?!

- Kicsit késtem Miklóskám, nem lehet mit tenni, de cserébe két adaggal több oltóanyagot adok neked!

- Na azt hogyan? Te hígítod a vakcinát?

- Fenéket, de hosszú lenne elmagyarázni, csak vidd.

- Na de hogy fogok elszámolni a felesleggel?

- Egy kockás füzetben Miklóskám, vagy ahogy akarsz! De a hűtőtáskát hozd ám vissza utána! Kincstári darab!

[ahogyelkepzeltem]

Hajnali mosógépek

Rontás van a kutyán, mert már nagyon régóta nem követett el olyan merényletet ellenem, mint ma hajnalban, hogy ugyanis volt szíves a kanapéra vizelgetni nekem, miután nem ugrottam föl és kaptam ölelő karjaimba, mikor úgy négy körül nyöszörögni kezdett. Miután kilátásba helyeztem, hogy kirakom a házelé, aztán újra kezdheti az utcai harcos életet leszedtem mindent az ágyról, bevágtam a szivárványos ikeazsákba, és odatettem a kávét, mert a mosoda is ötkor nyit, addig csak fejvesztés/tek-es seggbelövés terhe mellett lehet mászkálni az utcán. Mondjuk én pont mehetnék a húgyos kutyával, de hát ő épp bűneit bánta, arccal a falnak fordulva, látványosan megsértődve, mert lebaszással kellett kezdenie a hetet. 

Szóval kávé után, pizsamában, nagykabátban elindultam a pucerájba, gondoltam, ameddig pörög a hatvanfokos program, addig hunyok egyet, na most ehhez képest ott ült egy fickó, állig maszkban, szóval a hajnali szundinak reszeltek, cserébe viszont igen elcsodálkoztam rajta, hogy van, aki nyitásra jön. Vagy neki is van egy össze-vissza pisálgató kutyája, mit tudom én. Amúgy régen jobb hely volt a mosoda is, volt pl. kávéautomata, most müpa programfüzetek voltak, meg egy példány az Égető Eszterből és az Iszonyból, nem tudom, mit üzennek ezzel a vendégeiknek, de ha Németh Lászlót meg az üresen kongó koncerttermeket egymás mellé teszem, akkor valami olyan jön ki az egyenlet végén, hogy mire lejár a színesmosás az ereiteket fogjátok felpattintani rohadékok. Vagy valami hasonló. 

Ültem ott állig kabátban, mert hidegnek hideg volt, próbáltam olvasni, de a szemem keresztbeállt, nem vagyok én hajnali ötös házimunkához szokva, meg egyáltalán, és akkor még társaságot is kapok, hát tényleg. De akkor sem hagyott nyugodni, hogy ki az isten jár ide, kora reggel, mikor épp az airbnb is jegelve van, tehát mégsem lehet arról szó, hogy Karen és Alex Nentucket külsőről mindjárt érkeznek, és tiszta kelengyével kell várni őket. Ámbár tegnap ötösével járkáló ázsiai lányokat is láttam a belvárosban, szóval valaki csak van az érkezési oldalon, vagy csak itt felejtették magukat, hogy inkább a puskásgulyáspálinka, mint a tobzoskabecsinált. Úgyhogy ücsörögtünk ott a maszkos emberrel, akinek vagy feltűnt, hogy nem válok meg a kabátomtól, vagy csak mosodai beszélgetésbe kívánt bocsátkozni, de megjegyezte, hogy itt mindig hideg van. Hogy szerinte itt úgyfelejtették a klímát, és azzal annyi, ő már egyszer be is telefonált, gondolta központilag kezelik ezt is, mint a mosógépeket, de hát látom, hogy nem történt semmi. Nekem meg még nem volt elég éber az agyam a taktikázáshoz, úgyhogy kénytelen kelletlen beismertem, hogy mikor a minap itt jártam, nem, akkor nem a kutya volt a ludas, csak gyorsan volt szükségem száraz és tiszta ruhára és itt szárítógép is van, ami után mindig isteni melegek a dolgaim, amit nagyon szeretek, plusz szinte látom magam előtt, hogy döglik meg az összes baktérium és szennyeződés a forró levegő hatására és ez erős megnyugvással tölt el. Majdnem olyan erőssel, mint mikor tisztítószereket zsákmányolok a dm-ben, már attól tisztábbnak érzem magam, hogy ott hagyom egy ház árát. (Nem köjál tiszta, Monica-tiszta! - ahogy a nagy fiilmekben mondják,ugye). Szóval, hogy beismertem maszkosJoe-nak, hogy én a múltkor itt akartam hőgutát kapni, pedig akkor is pizsamában voltam, ezt nem tettem hozzá, mire felcsillant a szeme, hogy akkor te is ilyenkor szoktál jönni mosni? 

Éreztem én, hogy a meggondolatlan pofázásnak baj lesz a vége, meg akkor is barátkozásba keveredek, amikor egyáltalán nem akarok, de aztán úgy voltam vele, hogy megnyugtató tudni, hogy valaki akkor is szóbaáll velem, amikor úgy nézek ki, mint akit leküldtek egy iratmegsemmisítőn, ráadásul ilyen szociálisan inkatív időkben, még a hajnali mosodás-szatírnak is illik örülni, nem nagyon lehet miből válogatni. Hát mondtam neki, hogy szokni azt nem szoktam, ilyenkor még a szundit se nyomom meg a telefonomon hatszor, mert még az ébresztő ideje sem jött el, de most így adódott, kétszer is, és hát mondom, meg lehetett pusztulni a hőségtől. Ő ilyenkor szokott jönni és mindig hideg van. 

Ennyiben maradtunk, én látva, hogy a garnitúra vígan pörög a hatvanfokos vízben, feltargoncáztam magam és elmentem kávét, meg valami indokolatlan méretűre fújt pékárút venni a roniba, mert bár megfogadtam, hogy rendbeszedem az étkezési szokásaimat, de akkor még szó nem volt pisis ébresztőről, és krízis idején, azt mondják, az a fontos, hogy tartsuk a szokásainkat (=reggeli), és az egészséges reggeli még nem lett szokásom, szóval nem tudtam ahhoz tartani magam. Mikor visszaszivárogtam, maszkosJoe épp a szárítóba rakodta a holmijait és bár tüzetesen nem néztem meg, de azt láttam, hogy nem törölköző meg ágynemű, szóval tényleg nem elszállásolásról van szó, ezek ruhák, egyszerű ruhák, lakossági mosás lesz ez, akárhonnan nézem is, de hát mit keres itt ez a jóember, de tényleg hajnali ötkor? Persze nem kérdeztem meg, egyrészt ki vagyok én, hogy beledagonyázzak másnak az intimszférájába, másrészt meg, nem voltam felkészülve egy igazi beszélgetésre, úgyhogy hagytam pakolászni, én meg próbáltam kitalálni, hogy ki volt az a hazug disznó, aki ezt a bigyót a kezemben sajtospogácsának merte elnevezni. Na, mindegy. 

MaszkosJoe relaxált, nekem meg járt az agyam, hogy vajon ő egy jól karbantartott hajléktalan, aki idejár mosni? Vagy nincs mosógépe? Vagy elromlott? Vagy covid-áldozat, aki pörgetheti a homeoffice-t meg a digitális oktatást, két pulyával, kovásznevelő feleséggel, és ilyenkor van némi énidő (haha) a birtokában, úgyhogy inkább itt mosat, mint otthon a mosódióval meg az ecetes öbliítővel? Vagy épp elvált, és szobát bérel, özvegy Cselényinénél, aki nem engedi használni a hajdu mosógépet, pláne nem hajnalban? Mert, hogy rutinos mosodázó, afelől nem volt kétségem. 

Közben az én mosásom is lejárt, és átrakodtam a szárítóba, ami folyamatosan nekibaszta a tömör memórialófaszból eszkábált nyakpárnámat, a szárító ajtajának, ami ettől kinyílt, amitől megállt, és újra kellett kezdjem az egészet. Előretekerek kicsit, a végén annyira felidegesítettem magam,hogy kivágtam a kukákba a nyakpárnát, száradjon tovább békében minden más, ez meg rohadjon bele a szemeteszsákba, fogok én itt piszmogni. Na, de szegény Maszkosjoe meg szeretett volna segíteni, hogy majd ő becsukja az ajtót, meg osszam ketté a szárítanivalót, meg mit tudom én, és már annyira benneállt, merő jószándékból az intimszférámban, hogy majdnem sikítottam, és mikor a mit tudom én hanyadik újraindítást kezdtem, és felvetette, hogy telefonáljunk be, akkor már feljajdultam, hogy hagyjuk a francba, én csak szeretnék túlesni ezen. Majdnem mondtma, hogy a pokolbavezető út is...és, hogy nem elég nekem ez (nincselégbajomenélkülis), de akkor még beszélgessek egy idegennel, aki majd leráz azzal, hogy megpróbál initézkedni. Próbál a faszt. Így végezte a párna a kukában, bántottam meg Maszkosjoe-t és száríottam meg a ruháimat. 

Na,de mikor emberem távozott, én úgy gondoltam, hogyha már így alakult, tartok egy kis mosodadiscot, és elkezdtem teljes hangerőn hallgatni (meg énekelni) Chertől a Dark Ladyt, ami egész jól is ment addig, ameddig be nem oldalazott, egy hátizsákos gördeszkás fiú. Majdnem megkérdeztem, hogy tán te sem tudsz aludni, a jó isten áldjon meg,hogy mindenkit idekerget a jóiesten. Nem a gomba kalapja alá bújunk a nyuszival, meg a sünivel az eső elől, hanem a mosodában találunk egymásra, mi a civilzáció, és az urbanizálódás nyomorultjai. Szerenyéségem, maszkosJoe meg az ifjú pablo escobar, mert hogy mosni nem mosott, lebaszta a sarokba a gördeszkáját, töltőre tette a telefonját, és maratoni üzengetésbe kezdett, ha akarom, énekelhetek Chert tovább, az sem zavarta volna. És mivel ez így alakult, azt találtam ki, hogy biztos arra vár, hogy eltakarodjak, és akkor jönnek a kuncsaftok, és folyik a harbál, a kokain, meg a mit tudom én, mi most a menő, én az a generáció vagyok, akire egy arra alkalmas pillanatban rárontott a nagymamája, hogy HALLOTTAD HOGY VAN EGY ÚJ KÁBÍTÓSZER AZ EKSZTÁZI? NAGYON VIGYÁZZÁL, AZ ISKOLÁBAN KEZDIK A BEETETÉST! Szóval, ültünk ott ketten, a kis drogkereskedő meg én és tényle azon szaggattam agyam, hogy mi űz ide minden nyomorultat hajnalok hajnalán. Kezdett derengeni, gondoltam itt az ideje egy idegi alapon elszívott ciginek, gondoltam, hogy alkalmi nem-mosó társam majd csatlakozik, de baszott ez rám, úgyhogy kezdtem hiányolni maszkosJoe-t. 

Közben megszáradtam, eltakarodtam, otthon a biztonság kedvéért mégegyszer lebasztam a kutyát, öt percre fontolóra vettem, hogy talán hajnalban kéne mosásra adnom a fejem, akkor csupa ilyen izgalmas arccal találkoznék, majd ejtettem a gondolatot. és maszkosJoe emlékével a szívemben eltakarodtam dolgozni. 

Marla

[istenhoztanightvaleben]

30. rész - Dana

[Az epizódot itt lehet meghallgatni/letölteni, a “Direct download” feliratú linken.]

Szív kell hozzá. Merészség kell hozzá. De készpénzt is elfogad. A lényeg, hogy azonnal fizetnie kell.

Isten hozta Night Vale-ben!

Pamela Winchell polgármester asszony a mai napon újra bejelentette idén esedékes lemondását. Ez már a negyedik erre vonatkozó bejelentése a héten. Összeszorított fogakkal mondta el újra, hogy ez teljesen a saját döntése volt, és sosem tárgyaltak róla nagy szőrmét és díszes nyershús-koronát viselő apró férfiak egy ablaktalan helyiségben.

„Nálunk ezt nem így szokás.” – mondta. – „Nálunk ezt nem így szokás.” – suttogta. – „Nálunk ezt nem így szokás.” – tátogta némán, miközben egyetlen sötétvörös könnycsepp szökött a szemébe, majd gördült le lassan feszes, olívaszínű orcáján és hullott agyagfoltos zubbonyára.

A polgármester-választásra egy későbbi időpontban kerül majd sor. Amikor a sajtó képviselői a pontos dátum után érdeklődtek, egy behatárolhatatlan, mégis fenyegető kormányügynökség álruhás képviselői hangos dorombolásba kezdtek, majd a tudósítók lábához dörgölőztek. Több riporter tüsszögni kezdett.

Hallgatók, sokan bizonyára emlékeznek még gyakornokunkra, Danára, aki még áprilisban a tiltott Kutyafuttatóban ragadt, miközben bizonyos különös eseményekről tudósított. Azóta kaptam időnként egy-egy SMS-t és e-mailt Danától, de aztán ma reggel… nos, legjobb lesz, ha meghallgatjuk.

[Dana]: Cecil, itt Dana. Találtam egy kivezető utat. Körbejártam a Kutyafuttató szélét, hátha találok egy repedést, lyukat vagy valamilyen gyenge pontot az obszidiánfalon. Semmilyen nyílást nem találtam, de (és ez nagyon furcsa) a falnak sosincs vége! Ha egyhelyben állsz, a Kutyafuttató mintha csak egy háztömbnyi helyet foglalna el, de én vagy két hétig mentem ugyanabba az irányba, amíg már nem is láttam magam mögött az oszlopot, ahonnan indultam, sem az embereket, akikkel voltam, de még az alufólialevelek susogását sem hallottam a magas, fekete fákról, amik a felhőktől védelmeznek bennünket.

Még valami: találtam egy ajtót. Egy vén tölgyfaajtót, ami magányosan állt a semmi közepén. Nem tudom, kijárat volt-e a Kutyafuttatóból, vagy bejárat egy még annál is szörnyűbb helyre, de átmentem rajta. Most valami régi házban vagyok.

Cecil, mozgást hallok az emeletről. Mennem kell. Nemsokára megpróbállak visszahívni. Köszönök mindent, és remélem a tér és az idő, amiben vagyunk, hamarosan újra egyezni fog.

[Cecil]: Ó, Hallgatók! Bárcsak beszélhettem volna Danával ma reggel! A Cat Ballou legendája ment a tévében, és egyszerűen nem tudtam elszakadni tőle! Próbáltam visszahívni Danát, de a telefonom egy pillanatra lángba borult, és valami éles dolog felvágta a hüvelykujjamat, mikor rányomtam a számára.

Most pedig egy közérdekű közlemény a Night Vale-i Állatvédő Szövetségtől:

Kutyát fogadna örökbe? A kutyák nem csak kiváló társai a családnak, de elősegítik a gyermekkori személyiségfejlődést is. A családi kutya rendszeres etetése, sétáltatása, a vele való birkózás, létezésének tagadása, majd előbb-utóbb a lelkük összeolvadása sok mindent megtanít a gyerekeknek felelősségről, empátiáról és pirokinézisről.

Természetesen nem minden kutyafajta ajánlott kisgyerek mellé. Ezek közé tartoznak a pókfarkasok, a duplafarkasok, a rugóskéses hegyikutyák, a titkos terrierek, a húsevő spánielek, a veremi viperák és az asztali fűrészek. Látogasson el az Állatvédőkhöz további információért a családjának legmegfelelőbb kutya kiválasztásához!

Halló? Dana?

[Dana]: Cecil? Alig hallak. Cecil, ott vagy?

[Cecil]: Igen, itt vagyok! Dana, még mindig a régi házban vagy?

[Dana]: Nem, még mindig a régi házban vagyok. Feljöttem a pincéből, ami teljesen üres volt, csak egy fotó volt benne egy világítótoronyról. Egy 8x13 centis, bekeretezett fekete-fehér fotó egy öreg világítótoronyról. Ferdén lóg kicsit jobbra az egyik fal közepétől. A világítótorony a képen egy mező kellős-közepén áll. Nincsen körülötte víz. Mit keres egy világítótorony olyan helyen, ahol nincsen víz?

[Cecil]: Fogalmam sincs.

[Dana]: Nem, nem hiszem. Talán valami más oka lehet. Mindenesetre mikor a fejem felett elhallgattak a lépések, kinyitottam az emeletre vezető ajtót. Egy férfi állt a nappali közepén és csak bámulta maga előtt a falat. Nem láttam az arcát, Cecil, de tudtam, hogy ezt a pillanatot már átéltem egyszer… Nem déjà vu volt, sokkal inkább mint egy tiszta de illékony emlék egy álomról. Féltem, nehogy meghalljon, Cecil.

[Cecil]: És mit tettél ezután, Dana?

[Dana]: Igen, pontosan ezt tettem! Összeszedtem a bátorságomat és megszólítottam. Azt mondtam neki „Jó napot, uram! A nevem Dana, és elnézést kérek a zavarásért, csak szerettem volna megkérdezni… ez az ön otthona?” De meg se mozdult, meg se szólalt. Csak egy másik kis fényképet bámult a falon. Közelebb mentem hozzá, és azt mondtam neki „Elnézést, uram! Elnézést, de…” és akkor megláttam, Cecil! Megláttam ki volt az!

[Cecil]: Ki volt az?

[Dana]: Nem, nem ő volt. John Peters volt az (tudod, a farmer?). És csak bámulta azt a képet, én pedig még közelebb mentem hozzá, és mondtam neki „John, én vagyok az, Dana!” – de nem válaszolt. Megnéztem a képet, amit annyira bámult, de csak egy ablak volt rajta. Kopott uszadékfa keretben egy fénykép egy kopott uszadékfa ablakkeretről, benne kissé hullámos üveg. Nem tudtam kivenni, mi van a fotón az ablakon túl, de volt ott egy alak. Talán egy fa, talán egy ember. John csak bámult maga elé szomorúan. Nem, nem is szomorúan. Aggodalmasan. Úgy tűnt, aggasztja valami. Ezután már nem szóltam hozzá. Meglengettem a kezem a szeme előtt, de észre se vett. Próbáltam megérinteni a vállát, de a kezem egyenesen keresztülment rajta. Mint a hideg szellőn. Ott se volt, Cecil! Végül megfordult, és egy másik ablakos fényképet kezdett el nézegetni egy másik falon, de engem nem vett észre. Ebben a házban nincsenek bútorok, semmilyen berendezés, semmilyen holmi – csak fotók. Kis fotók elszórtan a falakon. Legtöbbjük ablakokat ábrázol – különböző ablakok, különböző ablakkeretekkel, különböző képkeretekben. Észrevettem, a háznak nincsenek is saját ablakai, szóval… nem is tudom, van-e igazából pincéje, földszintje, emelete. Az emelet a pince a földszint. De egyvalamit tudok, Cecil.

[Cecil]: És mi az?

[Dana]: Nem, de közel jársz. Tudom, hogy John Peters egy konyhából nyíló ajtón át jött be. Látom az ajtót, Cecil. Nyitva van, és odakint süt a nap. Napsütést és homokot látok. Átmegyek rajta.

[Cecil]: Helyes! Dana, tégy úgy! Menj át az ajtón most! Menj át azon az ajtón!

[Dana]: Sajnálom, Cecil. Igazad van, de muszáj átmennem az ajtón, akármi is történjen. Haza kell jutnom!

[Cecil]: Tedd meg, Dana. Gyerünk!

[Dana]: Indulok!

[Cecil]: Dana? Halló? Dana, hallasz?

Hölgyeim és Uraim, nem tudom, hová került most Dana. Remélem, hallani fogunk még felőle. Szívesen visszahívnám, de a telefonom tüskés lábakat növesztett, és épp elmászik előlem.

Ha Ön imádkozós típus, kérem imádkozzon, hogy Dana biztonságban hazatérjen Night Vale-be! Ha Ön nem imádkozós típus, figyelmeztetnem kell, hogy ezzel számos törvényt megsért, és hamarosan fegyveres ügynökök fognak kopogtatni az ajtaján.

Vessünk egy pillantást a sporthírekre!

Ezen a hétvégén a Night Vale-i Középiskola Skorpiói megnyitják az idei futballszezont a Pine Cliff-i Középiskola Gyíkfigyelői ellen vívott meccsükkel. A Skorpiók hátvédje, Michael Sandero két szezon között műtéten esett át, hogy eltávolítsák második fejét, amit a tavalyi bajnokság alatt növesztett. Michael édesanyja, Flora Sandero elárulta, hogy végül fia eredeti fejét távolíttatta el, mivel az újat sokkal jobban kedveli.

„Ez az új fej sokkal jóképűbb, és nem felesel annyit.” – magyarázta Flora a Pinkberry fagylaltozó tetejéről, ahol éppen hosszú tüskékre felnyársalt dögevő madarakat és rágcsálókat installált. – „Ez az új fej csak oroszul tud, szóval legalább nem kell egész este azt hallgatnom, ahogy a barátnőjével telefonál, és nem foglalja el a tévét se, mert nem érti az itteni angol- és spanyolnyelvű műsorokat. Most már sokkal jobb fiú.” – mondta, miközben újabb karót döfött a népszerű fagyasztott joghurt-üzlet tetejébe, majd az égre kiáltott, mire a ritkás felhők szétrebbentek, és mögöttük láthatóvá vált egy óriási lebegő kristály, mely halovány vörösen izzott a délutáni napsütésben.

Most pedig egy üzenet a szponzorainktól:

A McDonald’s szeretne mindenkit emlékeztetni, hogy a nap legfontosabb étkezése a reggeli. Szóval miért mulasztanál el akár egyetlen reggel is a tükörbe nézni, amíg már fel sem ismered az onnan visszanéző arcot, ami minden gesztusodat utánozza, minden mozdulatodat kigúnyolja?

Honnan máshonnan szereznéd meg a kellő energiát az egész napos munkához vagy kikapcsolódáshoz, ha nem sikoltasz némán annak a nőnek vagy férfinak az arcába, aki miatt olyan nyugtalanság, olyan leküzdhetetlen iszonyat, olyan émelyítő érzések fognak el, ahányszor csak belegondolsz, mi az ott a tükörben és mivé válsz te is lassacskán.

Mi lett belőled?

Hol ér véget az űr? Hol érsz véget te? Mikor érsz véget? Mennyi az idő? Elkésel a munkából! Félig felöltözve fekszel a fürdőszoba padlóján egy hűvös fogkrém- és hajzselétócsában. Sírsz, de vajon mióta?

McDonald’s. - Szeretek!

Hallgatók, híreket kaptam Carlostól – drága Carlostól, akinek tökéletes a fogsora és a haja, és aki hajlamos néha az ideálisnál egy kicsit hangosabban rágni – Carlostól, aki éppen a Desert Creek lakóparkban van más tudósok társaságában. Az elmúlt évben Carlos egy nemlétező házat tanulmányozott ott. Úgy tűnik, mintha létezne, vagyis hogy ott van, amikor ránézünk, és két másik teljesen ugyanolyan ház között áll, szóval több értelme lenne ott lennie, mint nem. De nem létezik.

Carlos azt mondta, a tudósok megkérték, hogy menjen oda és csöngessen be, csak hogy meglássák, mi történik. Még öt dollárt is felajánlottak neki cserébe, de visszautasította, mert hogy a tudósbecsület így meg úgy, bla bla bla... Én meg mondom neki, öt dollárból már simán meg lehet ebédelni Jerry Tacoéttermében, de hát ahogy gondolod, pénzeszsák!

Carlos azt mondta, még mielőtt akár egy lépést is tehetett volna a ház felé, egy telefonáló nő rontott ki az oldalajtón. Ő és a tudósok odarohantak a nőhöz, és szólongatták, miközben ő meg sebesen távolodott a háztól. Pánik ült az arcán.

Nem, nem is pánik. Aggodalom. Carlos szerint aggodalom ült az arcán.

Folytatta a telefonálást, tudomást sem véve a tudósokról. Carlos azt mondta, a nő addig menetelt előrefele, amíg végül keresztülsétált rajtuk, egyenesen át a tudósokon, mint valami hűvös szellő. Aztán abbahagyta a telefonálást, még utoljára jól megnézte magának a házat, majd pánikkal – nem is, aggodalommal az arcán elrohant.

Carlos azt mondta… és ez nagyon különös… Carlos azt mondta „Úgy hangzott, mintha hozzád beszélt volna, Cecil!”

Hallgatók, nem tudom hol és mikor van Dana, de itt fogom várni a hívását a telefon mellett. Tudom, hogy jól van. Remélem, hogy jól van. Félek, hogy nincs jól.

Rendkívüli idegességgel – nem is, aggodalommal… rendkívüli aggodalommal nyújtom át Önöknek az időjárást.

Első mentett üzenet:

[Dana]: Cecil, sajnálom, hogy megszakadt az előző hívásunk. Kijutottam az ajtón, ki az üres fotókkal teli üres házból, ki az üres sivatagba, de nem tudom, ettől jobb lett-e bármi is. Semmit nem látok, csak végtelen homokot és egyetlen hegyet a távolban – egy hegyet, amit még sosem láttam azelőtt, mivel nem hiszek a hegyekben. De mégis van itt egy hegy, a tetején meg egy kicsi, folyamatosan pislogó vörös fény.

Amint kiléptem a házból, az ajtó becsapódott mögöttem és eltűnt. Ahogy mentem előre, átmentem valamin, ami nem is volt ott. Hangokat hallottam a statikus sistergésen keresztül, és hűvös szellőt éreztem a testemen. Mások is vannak itt, de mégsem itt, Cecil.

Min vagy kin mentem keresztül?

Cecil, valami közeledik. Érezni a földben, valami nagyon nagy közeledik. Mennem kell. Hívlak, amint tudlak. Mondd meg anyámnak és a bátyámnak, hogy kijutottam a Kutyafuttatóból, és biztonságban vagyok. Egyelőre.

Köszönöm, Cecil!

Üzenet vége.

[Cecil]: Jaj, Hallgatók, bárcsak ennél több hírrel szolgálhatnék! Bár csörgött volna a telefonom, bár beszélhettem volna vele az újabb hangposta helyett! Bár itthon lenne Dana, biztonságban! Bár érezhetnék mást is, mint ezt a mindent elsöprő aggodalmat!

Nem, nem is aggodalmat… bizonytalanságot.

Sok mindent kívánok most.

De ahogy a régi mondás tartja, ha a kívánságok lovak lennének, azok a kívánságok nyerítve és rúgkapálva rohannának el, valami hatalmas, láthatatlan gonosztól való félelmükben.

Szóval ehelyett inkább hálát adok, hogy Dana kijutott a Kutyafuttatóból. Hálás vagyok, hogy a Költészet Hete óta először beszélhettem vele. Hálás vagyok, hogy Carlos nem nyomta meg azt a csengőt. Hálás vagyok, hogy vannak, akik hallgatják ezt a műsort, és ezeket a történeteket a mi csodás kis közösségünkről – Amerika tudományos szempontból legérdekesebb közösségéről, ahogy az én Carlosom mondta egyszer.

És persze hálás vagyok Önökért is, Night Vale.

Maradjanak velünk most következő rövidhullámú rádiós cuppogásunkra, majd élethosszig tartó fülzúgásra.

Jó éjt, Night Vale! Jó éjszakát!

A nap közmondása: Nézz fel az égre! Válaszokat nem fogsz ott találni, de legalább meglátod, miért sikoltozik mindenki.

Megjegyzés: Dana hangja Jasika Nicole.

[zsoltsandor-blog1]

Mi kell ma?

Játék és muzsika tíz percben, ahogy a művelt rádióhallgató mondaná. Elég hosszú időt eltöltöttem egy cégnél, és most elhatároztam: itt az idő, körül kell nézni az álláspiacon, hogy tudjam, hol a helyem, mennyit is érek valójában.

Több cégtől is megkerestek, és az elsődleges elbeszélgetések után egy rakás gondolatom támadt, amiket megpróbálok valami rendszerezett formában átadni Nektek.

A váltás okai

Az ember nagyon sok okból vált. Előfordulhat, hogy kevesli a jelenlegi fizetését, vagy a munkakörülmények nem javultak, ne adj Isten rosszabbak lettek, olyan munkahelyi ellentétek alakultak ki, melyeket nem lehet feloldani, úgy érzi az ember, hogy szakmailag már nem vállalható az, amit csinál, vagy egyszer csak egyre több lesz a meló, egyre több dolgot kell csinálni, és ettől teljesen kikészül. Akár érezheti úgy is, hogy ő ennél a cégnél nem számít, nincs megbecsülve, az észrevételeit, ötleteit, jobbító javaslatait nem hallgatják meg, vagy ha igen, akkor sem lesz változás. Emellett persze ott van a szakmai fejlődésre való igény, amire sok cégnél egyszerűen nincs lehetőség, de erről majd később.A legtöbbször a felsoroltakból egyébként nem is egy, hanem több dolog is megvalósul, és apró csapásokkal rombolja le az ember munkáltatója iránti elkötelezettségét.

A fizetések és juttatások

Jelenleg azt látom, hogy hatalmas hiány van használható emberekből, ennek megfelelően a fizetések is kezdtek normalizálódni. Simán előfordulhat, hogy az ember jelenlegi fizetésére 50%-ot is ráajánlanak, de magasabb szintű pozíciókban a duplázás sem elképzelhetetlen. Cafeteria valamilyen szinten minden cégnél van, de ahogy látom, ezt a kormányzat egyébként szeretné kivezetni, tehát erre annyira nem lehet építeni. Az amerikai cégek megjelenésével egy számomra teljesen új juttatás is megjelent, ez a részvényopció. Itt ne kis pénzekre gondoljunk, hanem sokszor egy fél garzon árára, ami azért nem kevés pénz. A juttatások része egyébként az is, hogy a lehető legjobban megpróbálják a kollégákat marasztalni, oktatással, plusz szabadságokkal, tényleg rugalmas munkaidővel, home office lehetőséggel.

Felmondási idő

Minden cégnél megkérdezték, hogy mennyi a felmondási idő, és igazából a több hónapra se húzta fel senki a szemöldökét. Egy tanulsága van ennek szerintem: a jelenlegi helyzetben akkor vagy jó, ha egy hónap alatt tudsz váltani.

Szakmai elvárások

A legtöbb cég full stack fejlesztőt keres, tehát olyanokat akiket backenden és frontenden is lehet használni. Ha Java, akkor Java EE és/vagy Spring, azt mondanám, hogy mindkettőt érdemes tudni.

Hiába tudjuk, hogy mekkora egy sz.remekmű a Hibernate, azt kell tudni és kész.

A másik nagy versenyző még a nodejs, amit megintcsak érdemes megtanulni.

Frontenden egyértelműen a React a nyerő, néhány helyen kérnek Angular-t, esetleg Vue-t.

Angol nyelv tudása alapvető, hogy milyen szinten, az cégtől függ, ha folyamatosan tudsz beszélni, az igazából sosem árt. Német, olasz, francia, stb. az érdekesség kategóriájában van, nem nagyon érdemes erre időt fordítani itthon.

Elmondások alapján a legtöbb cég agilisen/SCRUM frameworkben dolgozik, hogy ez mennyire igaz, az majd elválik.

Előfordulhat az is, hogy azt mondja egy cég, hogy úgy vesz fel, hogy a kért technológiához/nyelvhez nem értesz, azzal a felkiáltással, hogy majd betanulsz. Ezen a magam részéről nagyon meglepődtem.

Menedzsment vagy fejlesztő

A kérdés rossz, nem vagy, hanem és. Ha azt gondolod, hogy a menedzsment irány egy jó irány mint fejlesztő, és majd az ember egy idő után csak menedzsmenttel el fog tudni boldogulni, el kell hogy keserítselek. A legtöbb cég azt szeretné, hogy a fejlesztője, aki lead szintet ért el, legalább 50%-ban kódoljon. Hogy ezt mennyire lehet megvalósítani, azt nem tudom, mert nekem a következő dolgokat kell csinálnom, mint lead fejlesztő:

- Üzleti igények átkonvertálása technikai megoldásokká, specifikációkká

- Mentorálás, oktatás, code review

- Más csapatok lead-jeivel való egyezkedés a közös munkáról

- Üzleti partner mérnökeivel való egyezkedés

- Reportálás a menedzsment felé

- Meg az összes meeting, ami van

Ez bőven ki tudja tenni az ember napi 8 óráját.

Önéletrajz

Mielőtt elkezdesz állást keresni, csináld meg az önéletrajzod. Én ezt benéztem, és menet közben kezdtem el írni, ami miatt lehetne sokkal jobb is.

Önéletrajzot úgy írj, hogy fogsz egy tetszőleges dokumentum szerkesztőt (én pl. google docs-ot használtam) és szépen beleírod az eddigi munkaköreid, és sorold fel az ottani feladataidat, szépen sorba egymás után. Érdemes kapásból angol nyelvű önéletrajzot írni, nekem mást nem is kértek. Ezután futtass le rajta nyelvi ellenőrzőt, pl. Grammarly, és utána aludj rá egyet. Másnap olvasd el újra, javítsd ki a hibákat, esetleg kérd meg egy ismerősödet, vagy egy másik fejvadászt, hogy nézzen rá. Irj egy rövid, pár soros összefoglalót magadról (fejlesztő x év tapasztalattal y területen. Ezt meg ezt tudom, és olyan munkahelyet keresek, ahol ...), rakd hozzá a nyelvismereted, sorold fel a képességeidet (skills) - de csak simán, a csillagos, kiskockás megoldást felejtsd el -  meg keress magadról egy előnyös képet. Ezután használj egy online cv builder-t amibe csak átmásolod az adatokat a doksiból. Én erre a http://visualcv.com/ - t használtam. 

Hol rontottam el?

Az embernek érdemes néha önvizsgálatot tartania, végignéznie a karrierjén, hogy lássa, honnan indult, most hol tart, és hová szeretne eljutni. Lehet, hogy ez most nem túl kedves, vagy PC, de az embernek önzőnek kell lennie, és gondolnia kell arra, hogy a tudás, amit megszerez, mennyire lesz piacképes mondjuk 3-5 év múlva.

A mérnök azt mondja bennem, hogy ha van egy jól bejáratott rendszerünk, akkor nem szabad azért lecserélni, csak azért, mert kijött egy új, csillogó, agyonhypeolt. Meg kell írni szépen, megtervezve, mint egy mérnöki alkotást, ami kiállja az idő próbáját, és még 5 év múlva is lehet fejleszteni komolyabb újraírás nélkül.

A szomorú valóság az, hogy ezzel saját maga ellen dolgozik az ember, ugyanis így nem lesz “piacképes” tudása. Senkit nem érdekel, hogy Te akármilyen “oldschool” nyelvben/könyvtárral/technológiával meg tudsz valamit oldani hibátlanul, már ismered minden baját, nyűgét, és stabilan be tudsz vele fejezni egy projektet. Ha most azzal csinálod, akkor 3 év múlva amikor váltanál, le leszel maradva. Tehát a megoldás az, hogy amint van arra lehetőséged, hogy egy új technológiával oldj meg egy problémát, és megkérdezik, hogyan csináljátok, válaszd a legújabb, leghype-oltabbat. Mutass a főnökségnek cikkeket arról, hogy XY cég A nyelvről B-re, vagy C framework-ről D-re váltott, és mennyivel kevesebb erőforrás kellett nekik, vagy mennyivel gyorsabban ment a fejlesztés. Te is tudod, hogy a történetben volt egy architekturális átszervezés, amit az előző nyelvben/keretrendszerben/stb. is meg lehetett volna oldani, de hát ezt “fent” szerencsére úgy sem értik. Mivel új a keretrendszer, ezért szerezz céges keretet képzésre, magyarul a cég pénzén tanuld meg. Soha ne felejtsd el, magadért dolgozol, nem a cégért.

A rant-ot félretéve érdemes rendszeresen monitorozni azt, hogy mire van szüksége a piacnak. Mi pl. Polymer-t választottunk frontend fejlesztésre, mert elég könnyen fel lehetett belőle fejlődni. Hiába volt egyszerűbb, hiába volt mögötte a Google, egyszerűen a React jött, látott, és győzött, és elvitte a piacot. Ez a tudás természetesen nem elveszett tudás, de mennyivel piacképesebb lenne a CV-m, ha a React lenne benne a Polymer helyett. Egyébként ugyanezt elrontottuk, amikor elmentünk egy light-os backend irányba, ahelyett, hogy behúztuk volna a JavaEE-t, de legalább a Spring-et.

Ha nem jön be a céges pénzből növeljük a saját értékünket, akkor még mindig ott a lehetőség arra, hogy magunkat képezzük. Én sok különböző technikával próbálkoztam az elmúlt időben, de a leghasznosabbak az Udemy kurzusok, illetve a code challenge jellegű oldalak voltak.

Érdemes felmérni, hogy a saját szakterületünkön milyen elvárások vannak a munkánkkal kapcsolatban, csinálni egy checklistet, és ennek megfelelően választani kurzusokat. Egy átlag kurzust becsülettel egy hónap alatt végig lehet tolni, de vannak olyanok is, amiket akár 2 hét alatt is. A kurzus elvégzéséről kapunk egy plecsnit, amit felrakhatunk a Linkedin oldalunkra (ugye van?) és szaktudással is gyarapodunk majd.

Váltsunk gyakran: ne maradjunk egy cégnél túl sokáig, egyszerűen nem éri meg. Anyagilag sokkal jobban járunk, ha váltunk, mert annyit a cég úgysem fog emelni, és szakmailag is folyamatosan új kihívásokat kapunk majd, amivel nő az értékünk. Hogy ez a túl gyakran mennyi, azt nem tudom, de az biztos, hogy én a közel 15 évemmel baromságot csináltam. Ha csak nem a tiéd a cég, ne csináld azt, amit én. Válts.

Legyen anyagi tartalékod (jó, ezt konkrétan nem sikerült elrontani). Ne verd el a pénzed, minden hónapban rakj félre (és lehetőleg ez legyen az első a fizunapon). Ha van pár hónapra (fél évre) elegendő anyagi tartalékod, akkor sokkal nyugodtabban tudsz majd állást keresni.

Ne beszélj senkinek arról, hogy Te el akarsz menni. Ez a Te magánügyed, nem pedig közügy. Menj el szépen az interjúkra, és csak akkor beszélj erről a cégvezetéssel, hogy már a kezedben az ajánlat. Ilyenkor lesz majd egy nehéz kérdés, mert ha kellesz a cégnek, akkor fel fogják ajánlani, hogy maradj, és emelnek. Na, azt még nem tudom, hogy ilyenkor mi a helyes teendő, de attól tartok, hogy ezt nem szabad elfogadni, de ezzel kapcsolatos gondolataimat egy későbbi posztra tartogatom.

Összefoglalás

A héten kezdtem el az álláskeresést, de már most rengeteg tapasztalatot szereztem. Még ha nem is sikerül új helyet találnom, akkor is látni fogom azt, hogy mi az, amiben fejlődnöm kell. Tanulságos utazás lesz.

[nemzetinet]

Isten helyett vért és beleket talál Mel Gibson

Mel Gibson ugyanazt a filmet rendezi egész életében. Egy pátosszal, hősiességgel és temérdek vérrel teli megváltás történetét, amely talán vezeklés saját bűneiért, nagy igyekezetében arról azonban sajnos elfeledkezik, hogy a magamutogatásba hajló giccs nem adhat feloldozást.

2006 nyarán az ausztrál színész-rendezőt Los Angelesben lekapcsolták a rendőrök, részegen vezetett, letartóztatása közben pedig állítólag azt találta mondani, hogy a „zsidók felelősek minden háborúért a földön”, majd arról érdeklődött a rendőrtisztnél, hogy ő vajon nem zsidó-e véletlenül. Bár később bocsánatot kért, és tagadta, hogy ilyesmit mondott volna, ez az incidens jó időre parkolópályára állította. Visszatérésére tíz évet kellett várni.

A tavalyi Az utolsó emberig című akciófilm egy hatalmas bocsánatkérés volt, a karakter – egy sötét múltú, rasszista, de hőssé váló alak – eltéveszthetetlenül utalt Gibsonra. Ám a nagy dobás az év utolsó napjaiban bemutatott A fegyvertelen katona (Hacksaw Ridge) volt. Az igaz történeten alapuló második világháborús filmben Mel Gibson felvonultat mindent, amihez ért, a végeredmény azonban, talán pont ezért, felemás lett.

Ha valaki vért, beleket, heroizmust és pátoszt keres a vásznon, jó helyen jár, de ha Istent, akkor tovább kell kutatnia.

Gibson a Mad Max-, a Halálos fegyver-sorozat, és a Rettenthetetlen mellett mély vallásosságáról, és sorozatos botrányairól vált ismertté. Folytonos kisiklásait sokan igyekeztek azzal mentegetni, hogy épp intenzíven megélt kereszténysége miatt vegzálják szegényt, amiben – ismerve a hisztériára ugró bulvármédiát és az ítélkezésben profi aktivistákat – lehet igazság, de ettől még tény, hogy az ausztrál színész-rendező sokszor került ellentmondásba saját hite erkölcsi törvényeivel. Alkoholfüggősége, nyilvánosságra került, alig félreérthető rasszista, szexista, homofób és antiszemita megjegyzései és állítólagos erőszakossága is nehezen értelmezhető a komolyan vett kereszténység keretein belül. Van tehát miért vezekelni.

És Gibson teszi is a dolgát rendületlenül. A 2004-ben bemutatott A passió című filmjében Krisztus utolsó tizenkét óráját mutatta be. A művet többen antiszemitának bélyegezték, mások az erőszakorgiát vetették a rendező szemére, vagy épp a történelmi hitelességhez ragaszkodó film ellentmondásait, hibáit emelték ki, A passió azonban így is nagy siker lett. Két évvel később a rendező folytatta a passiótörténetet igaz, más díszletek között: az Apocalypto a maja civilizáció végnapjait mutatta be, az apokalipszis közepén egy fiatal férfival, akinek meg kell járnia a poklot, hogy megválthassa a világát.

A fegyvertelen katona trilógiává bővíti a rendező istenkeresését. A film egy rendkívüli katona, a „világ legbátrabb embere”, Desmond Doss történetét dolgozza fel. Az amerikai férfi a második világháború alatt bevonult a hadseregbe, ám Hetednapi Adventista Egyház tagjaként lelkiismereti okokból nem volt hajlandó fegyverhez nyúlni. Ezzel pedig alaposan felbolygatta a hadsereg pofonegyszerű rendszerét, vagyis, hogy a háborúban gyilkolni kell. Bár Desmond Doss nem volt hajlandó kioltani senki életét, hazáját minden áron meg akarta védelmezni.

Elhivatottságát, következetességét és vallásához való ragaszkodását hadbírósággal jutalmazták, ám végül egy felsőbb döntésnek hála mégis megkegyelmezett neki az ezrede, és a csendes-óceáni hadszíntérre vezényelték, ahol szanitécként látta el a sebesülteket. Emberfeletti erőfeszítései eredményeként több mint 75 embert mentett meg a biztos halálból. Sokszor szinte egymaga nézett szembe egy teljes japán hadosztállyal az okinavai csatában, mégsem hátrált meg soha.

Hősiességéért később megkapta a Becsület Érdemérmet, elsőként és egyedüliként a lelkiismereti okból fegyvert nem fogó katonák közül. Desmond Doss 2006-ban hunyt el, 87 évesen.

Az alapanyag önmagáért beszél, a hit és a bátorság diadala filmes megjelenítés után kiáltott, és a történetet nehéz lett volna unalmasan vászonra vinni. Nem is lett az. Mel Gibsonnál kevesen értenek jobban az erőszak és a káosz látványos, feszültséggel teli ábrázolásához.

A fegyvertelen katona egy kiváló háborús film, amely a műfaj rajongóinak valódi csemege lehet.

Aki azonban ennél többre számít, csalódni fog.

És éppen azért, mert Gibson is többet akart. Doss történetébe is beleszuszakolta saját vallásos meggyőződését. És ezzel agyon is csapta a filmet, a túlhangsúlyozott istenkeresés ugyanis épp a saját alapjait kérdőjelezi meg, az igyekezet üres magamutogatásba csap át. Egyszerű szemléltetőeszközzé válik a mozi, amelyben mintha papírmasé bábukat rakosgatna egyik helyről a másikra, miközben a háttérből folyamatosan szól az erkölcsi példázat. A főhőst játszó Andrew Garfield hiába küzd a szereppel, képtelen kitörni ebből az előre leosztott merevségből. A többi szereplő pedig mintha ott sem lenne: sematikus szituációkba gyömöszölt biodíszletek csupán, akiknek a feladata annyi, hogy asszisztáljanak Doss heroizmusához.

Mel Gibson nem elmeséli Doss történetét, hanem újra akarja élni azt. Átélni a férfi élményét – amikor az okinavai vérfürdő közepén meghallotta az Úr hangját –, megmenteni az emberiséget, majd dicsőségben távozni a harcmezőről. A hősi misztika és a spirituális bélontás közben azonban a rendező nem foglalkozik a kérdésekkel, amelyek szinte szétfeszítik Doss történetét. Még csak fel sem teszi őket.

Meddig tart a kegyelem? Ha nem ölöm meg az ellenséget, akkor ugyanolyan embernek is tekintem? Érdekes, hogy miközben Doss az élet tiszteletét tartotta szem előtt, Gibson a filmben a japánokat őrült, alattomos, elpusztítani való gyilkosnak ábrázolja. De az sem világos, hogy hol kezdődik egy ember felelőssége a másik meggyilkolásáért? Ha az ellenséges tűzbe rohanó szanitécet fedező társai lemészárolják a japánokat, hogy megmentsék a fegyvert nem fogó katona életét, akkor kinek a lelkén szárad a többtucatnyi halál? Isten mit vár el az embertől, ha honvédelemről van szó? Ki lehet a gonosz, és ki cselekszik helyesen egy háborúban?

Megannyi kérdés, amelyeket Gibson nagyvonalúan kikerül. És még csak nem is ez a legnagyobb baj, hanem az, hogy kérdések helyett válaszokkal áll elő. Pontosabban egyetlen válasszal. Amit A fegyvertelen katonában látunk, az maga az élő igazság – üvölti az arcunkba minden percben. Az erőltetett és lehető legegyszerűbb formára vágott jelképek üzenete így nem kétséges: Gibson saját bűneitől szabadulva az egész emberiséget meg akarja váltani. Ám ez talán nem az ő dolga lenne.

Az egyik jelenetben egy felettese rákérdez Dossnál, mire föl ez az őrületig következetes hit, a férfi azt feleli, nem tud válaszolni, hiszen arra csak Isten képes. Sajnos a rendező nem tartotta magát ehhez, kilépett a filmből, átvette az Úr szerepét, és az ő hangján szólt a nézőkhöz.

Akiknek ezért esélyük sincs, hogy a saját igényük, magyarázatuk, hitük szerint fedezzék fel a történetben rejlő transzcendentálist. Így pedig csak vér és belek maradnak.

  Isten helyett vért és beleket talál Mel Gibson a Nemzeti.net-en jelent meg,

[aretsorozat]

2/4.

Szadó Nagyúr ecetes pácban. Csipszar és Csajszi a nem polgárok.  Szadó Nagyúr hagymában. Etus standot nyitna. Szadó Nagyúr kényben.

  NEM CSAK BOTTAL

 Szadó Nagyúr arra ébred, hogy ekkora baromságot már régen nem álmodott. De akkorát ám, hogy még a fejnyúlványa is megfájdult bele. Szóval, hogy úszás közben egy szigetet vesz észre, megcélozza, partot ér. Közben kikövetkezteti, hogy nem úszta (még) körbe az egész planétát, ami testvérek között is úgy negyven-ötvenezer kilométer lehet, tehát nem Zeusz szigetére tért vissza, csak annak a túloldalán. Csak nem holmi bűntudat küldhette rá ezt a rémálmot? Jaj, ne!  Érző lelke nőtt volna? És ennek következtében egy másik lénnyel szemben érzett felelősség tudata?  Ez önmagában elég a szégyenkezésre. Csíz hím szánalmat nem érez, kegyelmet nem ismer, kivéve, ha az a lehető legönzőbb érdekében áll. Tehát az, hogy tuda alattija visszazavarta őt a Tóth szigetre, ahol is szolid, ám eredményes népirtást hajtott végre, komoly aggodalomra ad okot. Talán tényleg megőrült volna?

Egy gyenge, remegő nyúlványú takony lett?

Ha ez így van, csakugyan jobb, ha önként remetének áll és az óceánban marad.

Szadó a legszívesebben zokogott volna az önsajnálattól, ha az megint nem lenne

iszonyat ciki. Csíz hím nem sajnálja magát és nem zokog. Csak ne fájna annyira a feje! Hogy még az óceán vízét is rosszízűnek érzi. Az meg egyszerűen borzalmas, amikor beletátog és a kopoltyúját használja a tüdeje helyett.

Viszont legalább nyugalom van. Semmi mozgás, hullámzás, kavargás, áramlat.

És jó sötét. Talán vissza kéne aludni.

Próbálkozni lehet.

Szadó behunyt szemnyúlvánnyal lebeg. Közben olyan illúziója is támad, mintha szűk helyen tenné ezt, mintegy körbekerítve, és nem a nyílt vízen, száz kilométerekre bármilyen szárazföldtől.

Hogy is volt? Ja, igen, a bűntudat a Tóth szigetre vitte, ahol kimászott a kikötő egyik stégjére, és kiderült, már inkább tüdőshal szerű tengeri lény, mint csillagközi vándor, aki akkor boldog, ha az űrbékája fedélzete van a talpa alatt.

Szóval csak tátog, vánszorog, kúszik a stég szálkás deszkáján, és már fordul vissza, hogy kell a francnak a szárazföldi pihenő, amikor…

Az a vén fasz?

Igen, egy öreg humanoid és egy bunkós bot!

Rémálmában egy bibircsóka verte agyon! De úgy ám, hogy még a feje is megfájdult bele.

Te szent keltető kád! Ha ezt valakinek elmesélné, tutira vinnék is el elkülönítőbe, onnan pedig egy fúziós reaktorba fűtőelemnek.

Na jó, ráalszik erre, és mire felébred, elfelejti, huss.

Szadó tehát megpróbál visszaaludni.

De nem megy. Az óceán selymesen, gyengéden sós vize egyszerre mért annyira rossz ízű? Mintha csípne is? Meg túl sós. És igen, egyre határozottabban úgy tűnik, mintha bezárták volna a…

Te jó ég! Ez a vég? Agynyúlvány daganat? Bár azt még ki lehet kúrálni.

A csíz hím ilyen esetben elraktározza a gyomrában az emlékeit, aztán levágja a fejnyúlványát és két-három nap alatt újat növeszt. Szóval nem az a baj, hanem az, hogy még ez is. Tényleg egy szánalmas, nyifi-nyafi takony lett?

És amíg ebbe belegondolt, Szadó Nagyúr szinte észre se vette, és mégis csak megsajnálta magát, tehát csakugyan egy takony lett. És amikor erre rájött, öngyűlöletében még jobban megsajnálta magát. Aztán már kezdett arra a

megoldásra jutni, hogy szégyenében vagy elkezd tiszta erőből úszni, vagy egyszer és mindenkorra leállítja minden életműködését.

Az úszást választotta.

Majd ő megmutatja ezeknek. Meg azoknak. Meg mindenkinek. Hogy Szadó az Nagyúr, akivel nem lehet csakúgy… és nem csak úgy, hanem sehogy se lehet, mert neki egy gyilkosság annyi, mint másnak, hogy kifújja az orrát…

Na, tessék, már megint a takonynál kötünk ki?!

Szadó dühöngve csap egy nagyot a lábuszony nyúlványával, és…baromira

nekimegy valaminek. Onnan visszapattan, és ettől a háta is csapódik valamihez.

Mi a franc?!

Szadón eluralkodik a pánik. Csapkod, menekülne, össze-vissza veri magát, bármerre próbálkozik. De mi? De hol?

Valaki valami szűk helyre bezárta?

De ki és mikor?

Vagy ez még a rémálom?

Csak az lehet. Nyugi! Nyugi, hé! Ám Szadó nem képes megnyugodni. Ez sok.

Összeszedik minden erejét és kitör. Nekicsapódik újra a falnak. Erre a mindenség megbillen, oldalra dől, gurulni kezd, négy fordulat után csapódik.

Ettől a víz apadni kezd. Szadó a pániktól zihálva hever a hátán. Nem, ilyen hosszú rémálom nincsen. Vagy van?

A csendben csak a nagyúr sípoló lélegzete és az elfolyó víz csurgása hallatszik.

Aztán a léptek.

Valaki vagy valakik jönnek?

De akkor ez nem a tenger, hanem…? Még mindig a Tóth szigeten van?

Tényleg agyonverték, aztán betuszkolták ide a…de hová? Hangokat hal.

- Nézzed már, folyik el az esetes páclé!

- Látom.

- De hogy gurult ez le ide?

- Hát hogy?

- Ékelnéd ki a hordót, ostoba vénember.

- Ékeljem? A talpán állt, mért ékeljem?

- És hogy borult fel?

- Hát hogy?

- Ne bassza meg, ez mindjárt szét is esik!

- Majd megjavítod.

- Én?

- Ki ért hozzá? A pintér vagy a sintér?

- Még tréfálkozok is, mi?

- Hát mért?

- Na, állítsuk fel, gyere már!

Kevés mocorgás után a hordó meglódul, aztán az oldalára dől. Aztán megint a talpára.  Aztán a tetején matatnak. Egy perc alatt lekerül róla. Szadó Nagyúr összeverve, harcképtelenül néz fel a lyukba. Két humanoid néz vissza rá.

Az egyik az öreg, aki egyszer már agyonverte. A másik valamivel fiatalabb, szintén csont sovány férfi.  – Az anyját, ez a dög milyen ronda! – fintorodik el Szadót meglátva.

- Attól még lehet finom- vélekedik az öreg. Még szép, hiszen az ő fogása.

- Azt mondod? És meg nem kóstolnám.

- Dehogy nem, ha éhes vagy.

- Igaz. Hagymával lehet, jó lesz.

- Még érleljük két-három napig - bólogat az öreg.

- De kibelezted?

- Most gondoltam.

- Ne csináld már, megromlik.

- Hát hogy? Ecetes-sós lében?

- Na jó, úgyis át kell tenni másik hordóba.

- Hát úgy.

- Vegyük ki?

- Vegyed.

- Akkor öntsük?

- Öntsük.

Ezzel a hordó megint meglódul, borul, a fején átpörög, Szadó pedig

tehetetlenül kipottyan a köves talajra, a hullámtörő kőfal tövében, ami a hordót a gurulásban megállította.  Szadó nyöszörögve állna fel, hogy megküzdjön a két humanoiddal. Régebben két percig se tartana az akció, és a két percből másfél már csak a kínmester gyönyöre lenne. De lábnyúlvány uszonnyal és az előző esti agyonveréstől legyengülve már megint csak vonaglik, csapkod, mint a hal, akit a balsorsa partra vetett.

- Ne bazd meg, öreg! Ez még él?

- Hát hogy?

- Ilyen nincs, hogy már egy halat se bírsz agyonverni!

- Hát akkor megint csapjuk agyon!

És akkor így történik, hogy Szadót huszonnégy órán belül másodszor is agyonverik. És most már ki is belezik, nehogy megromoljon. Aztán új hordót kerestek neki, belegyömöszölték, és ismét feleresztették tömény sós és ecetes lével. Mert Isten sztrapacskával is verhet, nem csak bottal.

                                                 o

 HÁT EZ HÜLYE!

  Nincs annál meghittebb, mint a nyári erdő hajnali csöndjében szunyókálni

a kedvesünk mellett egy turistaház első emeletén, nyitott ablaknál, ahol csak egy szúnyogháló választja el az embert a külvilágtól. Rigó dalol, hívja a párját.

Vagy talán a Lápi Lidérc csacsog, trillázik magának mostanában kedvenc átutazó alakjában. Tényleg, amióta megmentette a Földet, vagyis a Földön az emberi nemet azzal, hogy megsúgta Krisztiánnak, a Hegyit Beszélő Gyermeknek, mi a varázsszó (delete), azóta megint eltűnt, nem is hallani felőle. Talán utóbb mégis elszégyellte magát, hogy segített az embereknek? Akiket, jómaga lidérc lévén, zsigerből utálnia kéne? Azt akkor elbujdosott?

Pláne, nehogy más, normális lidércek szeme elé kerüljön, azok gúnyát, netán bosszúját el kelljen viselnie? No, ha előkerül, majd rákérdezünk. Hátha olyan kedvében találjuk, hogy válaszol rá.

Szóval Benjamin a rigó dalát hallgatja, és boldog. Hogy Bogi, aki most már másodperceken belül a felesége lesz és a gyermekének anyja, mellette szuszog,

de olyan közel ám, hogy a válluk összeér, és ha felemeli a bal karját, oldalt mozdítja, és leereszti, mindenütt Bogit talál, bárhogy is tapogat.

Mi ez, ha nem idill?

Benjamin óvatosan moccan. Az oldalára fordul. Nézi az asszonyát. Bogi szeme csukva, az arca befelé figyelő és töprengő. Ő se alszik, pedig alig múlhatott el öt óra. Benjamin azt latolgatja, adhat-e a hölgyének egy puszit. Esetleg az ajkára?

A nyakára? A keblére? Aztán minden más úgy uszkve két-három hónap múlva.

De az arcára egy puszi mehet.

Bogi elmosolyodik, de a szemét nem nyitja ki, csak még néhány centit Benjamin felé moccan.

- Hallod? Csipszar!

- Mondjad, Csajszi!

- Nem hallgatnád meg a hasamat?

- De. Miért is?

- Mert néha úgy érzem, hogy a kicsi beszélget.

- Aha. És mit mond?

- Ha hallanám, akkor nem érezném, hanem érteném, nem?

- Ja, de.  

Benjamin erre a kijelentésre csak annyit tehet, hogy úgy tesz, mint aki meg se lepődik. Végül miért is tenné? Bogi néni, ha úgy vesszük, sose volt normális,

és pont ezt szereti benne.

- Akkor? Meghallgatod?

- Naná.

Benjamin moccan, lejjebb csúszik, a fülét Bogi immár szép keres kismama pocakjához szorítja. Hallgatózik. Az igazság az, hogy simán el tudna így aludni.

Hogy ennek a csajszinak milyen jó illata van! És ez nem ám a tusfürdő, mert

Bogi is babaszappant használ néhány hónapja. Nem, ez a természetes illata.

Milyen is? Mint valami virág nektárja. Egy kicsit édes és egy árnyalatnyit fanyar. Semmi harsány, éppen csak lebeg. Na! Ez az! Ezért imádja ő ezt a nőt.

Mert abban igaza lehet a brit tudósoknak (is), hogy a szag dönt el mindent.

A szag, ami körülvesz. Amit árasztasz. Megszagollak, és megmondom ki vagy.

- Na? – érdeklődik a jó szagú lény. - Mit hallasz?

- Bugyogást meg szörcsögést.

- Az a gyomrom.

Benjamin még lejjebb mozdul, most a pocak lágyék felőli részére szorítja a fülét. Itt viszont abszolúte csend van, ha a saját füle zúgását nem vesszük.

- Úgy hallom, alszik- véleményezi a nem hallottakat halkan.

- Pedig most is beszélget.

- Úgy érzed?

- Úgy.

- És fogalmad sincs, kivel?

- Nincs.

- És ezt nehezményezed?

- Naná.

- És nem szívatsz.

- Ez mitől lenne jó vicc?

- Már az, hogy azt higgyem: tökre megbolondultál a terhesség utolsó heteire?

- Mert szerinted tökre megbolondultam?

Ajaj. Ez a megemelt hang. Meg ahogy Bogi eltolja a hasáról Benjamin fejét.

A hajnali idillnek bizony vége. Ebből, ha nem figyel, király nagy veszekedés is lehet. Mivel a csajszi tényleg megbolondult egy kicsit. Vagyis még annál is

bolondabb, mint általában.

Na most ilyenkor nem jó ám hallgatni. Csak. Hátha akkor elvonul a vihar.

A másik fél hallgatása lehet sokkal provokatívabb, idegesítőbb akár egy bő torkú, egészségesen ordítozó anyázásnál is. Amikor az ember gondolkodásra képtelen aggyal vagdos a másik fejéhez méltatlan és igazságtalan véleményeket.

A legjobb trükk ilyenkor úgy tenni, hogy megérted a másikat. Vagy mint valami űrcsótány hím, egyenesen könyörögj a nőnek: üss, bánts, taposs el! Ez az álságos viselkedés tízből hétszer beválik mostanában Boginál, mert elszégyelli magát. Ezért Benjamin ezzel próbálkozik.

- Dehogy bolondultál!

- Akkor miért gondolod, hogy ilyesmivel szívatlak?

- Mert bunkó vagyok, bocsi.

- Naná, hogy az vagy.

- Igen, az vagyok.

- És ez mi akar lenni? Irónia?

- Nem, csajszi, tényleg bunkó vagyok. Ilyennek születtem, bunkónak

neveltek, és bunkó felnőtt lett belőlem. Kész csoda, hogy hozzám jössz feleségül.

- Ez még nem olyan biztos. – Boglárka felül, kikászálódik az ágyból.

Belebújik a papucsába, felveszi a fürdőköpenyét, csoszog kifelé.

- Hová mész?

- Szerinted? Pisilni.

- De azt hogy értetted, hogy nem is biztos, hozzám jössz?

- Most mondtad, hogy bunkó vagy.

- De azt is mondtam, hogy mindig is az voltam.

- Igaz, azt is mondtad.

- Vagyis: te bunkónak szeretsz.

- És azt mikor hallottad te tőlem, hogy szeretlek?

Na és ez egy annyira elvetemült megjegyzés volt, aminek jelen körülmények között nem lehetne találni jobbat. Bogi is érzi ezt, tehát csakugyan kivonul a

szobából, méghozzá királynői méltósággal, és már csak akkor enged meg magának egy kis mosolyt, amikor biztos lehet benne, hogy a csipszar ezt nem látja. Csak főjön a levében a kis köcsög. Majd pisilés után úgy tesz, hogy duzzog, aztán hagyja magát kiengesztelni.

De ez a számítása nem jön be. Mivel ez a bunkó, aki tényleg egy bunkó, képes utána jönni a vécébe, mert nincs arra idege, hogy megvárja, amíg az asszony a kisdolgát elvégezze. Benyit tehát, megáll az ajtóban, bámulja a lányt, ahogy a fajanszon üldögél a felcsúszott hálóingében és a térdéig letolt bugyijával.

- És ezért mondtad le a polgári esküvőt?

- Nem én mondtam le, hanem lemondtuk.

- De te ezért?

- Mit ezért?

- Nem is akarsz a feleségem lenni?

- És ha erre azt válaszolom, de, mégis csak akarok, nagyon akarok, akkor hagysz nyugodtan vécézni?

- Felőlem brunyálj nyugodtan!

- De ha ott állsz és ellenségesen meredsz a képembe, nem tudok.

- Tehát mért nem akartad a polgári esküvőt?

- Ezt már megbeszéltük.

- Mert nem vagyunk polgárok?

- És egyet is értettünk.

- Mert te a mágikus királyság hercegnője vagy?

- Te meg a hercege.

- És most se szívatsz.

- Most se.

- Csak az előbb, amikor azt mondtad, nem is biztos, hogy hozzám jössz?

- Figyelj, csipszar, pisálok!

- Válaszolj!

- De mire?

- Válaszolj!

- Hát ez hülye.

                                                 O

   SZADÓ HAGYMÁBAN

 Azt a körülbelül ötven kiló, vékony csíkokra felszeletelt hagymát a harmadik napon öntötték hozzá. Ha egyáltalán jól érzékelte az idő múlását a hordó sötétjében, az ecetes-sós páclében ázva, csaknem nulla oxigén közeli környezetben. És ez azért még egy csíz hímnek is csaknem sok. Igen aggályos

így feltámadni. Pláne másodszor már péppé vert aggyal és szakszerű alapossággal kibelezve. Iszonyú nehéz sejtről sejtre életre kelni, új agyat növeszteni és új belső szerveket. Na ja, egy keltető kádba visszadobva sec perc alatt, ha nem is könnyedén, de megvan. De egy fahordóban, ecetes-sós vízben?

Sötétben és oxigén nélkül? Akadt volna csíz hím, aki inkább feladja, és belenyugszik, hogy ecetes halként végezte be. Ebben az állapotában felfalják, kiürítik és imígyen kerül vissza a körforgásba. És talán Szadó Nagyúr is így dönt, ha a génjeibe nem épült volna már bele a bosszúvágy. Így aztán minden egyes sejtje képviselte a Nagyúr öntudatlan akaratát: élni és ölni, tehát élni nem hagyni. Ez az!

És ezek a kis mocsok humanoidok, ezek a csontkollekció sztrapacskák. Akinek fogalmuk sincs, mekkora szívességet tettek neki azzal, hogy a harmadik, vagy ki tudja, hányadik napon felnyitották a hordó tetejét, egy halom oxigénhez juttatták és az ötven kiló vöröshagymához. Így, amikor visszazárták rá a fedőt, sokkal de sokkal jobb helyzetben volt, mint előtte. Végre nem a saját sejtjeit kellett rávennie, hogy alakuljanak át, hanem a vöröshagymát használhatta fel erre a célra. Hagymácska csíz? Bizony, hagymából lett Szadónak új agya, bele, szíve, mája, gyomra, veséje, tüdeje és jó pár eladdig elhasznált nyúlványa.

És ha Szadó Nagyúr ismerné a Hagymácska történetét, bizony együtt dalolhatná vele:

 „A Hagymácska, a Hagymácska

Az vagyok én, az vagyok én,

az vagyok

Rólam szól ám több regény

Több regény, több regény,

Mert Hagyma apó vagyok ám

Vagyon én, vagyok én…”

 Gianni Bodari: Hagymácska történetek. Nagyon régen készült ám egy tévé mesejáték is ebből. De olyan régen volt, amikor még szinte tévé se volt,

és az igazság az volt. hogy igazság se volt, nem úgy mint most.

A tévé játékban, ha jól emlékszem a feledhetetlen Kazal László játszotta

Darafelfújt szerepét. Vajon emlékszik-e még valaki a feledhetetlen Kazal Lászlóra? A szerkesztő

 Így aztán Szadó Nagyúr a hagymával való megízesítése utáni néhány nappal csaknem teljesen felépült ahhoz képest, ahogy másodszor is hordóba rakták érlelődni, hogy egy szolid, de végre fehérjében dús lakoma fő fogása legyen végre azt megünneplendő, hogy a sztrapacskák és a szitakötő hölgyek is

feltámadtak holtukból, méghozzá kollektíven, éppen Zeusz közbenjárására.

Lett hát riadalom, döbbenet és babonás iszonyodás, amikor a kikötőben, vacsorához megterítve újra kinyitották a ruszlis hordót, és abban nem egy uszkve száz-százhúsz kilónyi jól megérett főfogást találtak, hanem egy eleven rémálmot. Szadó úgy robbant ki a hordóból, mintha kora kamasz kora óta horrorfilmeket tanulmányozott volna. Elemi erővel és üvöltve. A tervezett hatást el is érte. A sztrapacskák és a szitakötő hölgyek a rémülettől máris félholtan

reszkettek a rém színe előtt. Szadónak nem is lett volna már más dolga, mint szépen, egyenként kinyírni mindet, netán élvetegen elnyújtani a vérfürdőt.

Vagy huszonöt öreg sztrapacska és körülbelül kétszer annyi szitakötő barbi kinyírása átmenetileg el is oltotta volna a bosszúszomját.

Ám ebbe a terve is apró hiba csúszott.

A hordó sötétjében, az agyának és belső szerveinek vöröshagymával való visszaépítése közben arról teljesen megfeledkezett, hogy az alulsó lábnyúlványai még mindig uszonynak vannak átalakítva . Így aztán a több mint döbbenetes belépő után a nagyjelenete nem úgy folytatódott, hogy a ledermedt áldozatokhoz léptet. Csörtet, ballag és puszta karmos kéznyúlvánnyal és külön erre a célra megnövesztett ragadozó fogsorral kettétépi, torkán kapja és szétmarcangolja őket. Hanem úgy, hogy hatalmasan esik pofára a hordótól nem messze, és nem magát a halált szórja maga köré, hanem ecetes hagymát, és nem más vérében tocsog, hanem a sajátjáéban és az ecetes sós lében.  És aztán ugyanolyan szánalmasan vergődik, mint legelőször, amikor partot ért. És hiába üvöltözik.

Csapkod a karmos kéznyúlványával. Immár csak undorító, elsősorban az.

És lassanként mindenki átlátja, ha nem mennek túl közel hozzá, akár nem

veszélyes. Talán.

És akkor a hangjuk is megjött. A szitakötő barbik, akik, mint tudjuk, erősen hasonlítanak a csíz hölgyekre, ha ugyan nem ők azok, illetve a csíz hölgyek

leszármazottjai, már elég erősek egy kis visongáshoz. Ez lenne a csendes, meghitt ünnepik lakoma? Az elmúlt párszáz évben a sztrapacskák sosem adták a jelét annak, hogy ennyire eredeti lenne a humoruk.

De nem, nem az történt, hogy a Földről idehurcolt szakácsok, akik az istenek tót nokedli iránti örök szenvedélyét voltak hivatottak önként vállalt száműzetésükben is kielégíteni, eddig eltitkolták volna, hogy baromi jók az ijesztgetős meglepetésekben. Itt valami más történt. De mi?

- Nem azt mondtátok, hogy kivertétek az agyát a fejéből?

- De ha kivertük!

- És kibeleztétek, és kikapartátok az összes zsigereit?

- De hiszen együtt ettük meg őket fűszeres olajban átsütve.

- Fúj! – fintorodnak el erre a csíz hölgyek. Vagy inkább maradjunk abban, hogy

szitakötő barbik, amíg valaki e hölgyek génjeit egy csíz hímével össze nem hasonlítja. Brit tudósok nagyon is alkalmasak lennének erre. De hol vannak ők attól, hogy egy ilyen világra szóló szövetmintához hozzájussanak?

Bár lehet, hogy lesz rá más bizonyíték?

És amíg a sztrapacska öregek megpróbálnak dűlőre jutni, ki lehetne a bűnbak,

hogy ez a ruszlinak elkészített tengeri förmedvény még mindig él, Szadó szép lassan feladja. Aki ennyire hülye, mint ő? Az nem érdemel mást: dögöljön meg.

Az ordítást és a vergődést is abbahagyta. Ennyi volt, több feltámadás nincs.

Még az a szerencse, hogy az életének ez a legutolsó, szánalmas szakaszára

nincs szemtanú. Úgy maradhat meg a csízek nehezen múló emlékezetében,

mint aki egy főistennel való furfangos és hosszas küzdelemben maradt alul, de csakis azért, mert elbízta magát. Mivel Zeusz ellen tuti nyerésben volt.  Na persze ez se éppen egy heroikus történet, ahogy lehajította őt égről, bele a tengerbe.  Meg hogy ezek után a saját űrbékája és legénysége otthagyta, elhajózott nélküle.

De ez még belefér. Ez csak sima csíz hím sors. De ez a vergődés, mint tüdős hal…

Na, mire vártok?!

Gyerünk, verjétek ki belőlem harmadszor és utoljára a szuszt! És zabáljatok fel íziben, félig úgyis vöröshagymából vagyok! – vicsorít rájuk Szadó, de szólni nem szól, hátha tényleg tüdős halnak nézik, és aszerint is hal meg, és nem csillagok közti űrvándornak, akinek a tapasztalata, az intelligenciája elvileg a tízszerese annak, mint a lakómára összegyűlőknek együttvéve.

Ez a vicsorgás viszont meghátrálásra készteti azt a négy sztrapacskát, akik éppen bunkós botot ragadtak, ifjabb nevén: baseballütőt. Ez „menti meg” a harmadszori agyonveréstől. Történik ugyanis, hogy a szitakötő barbik matrónája közben magához tért annyira az ijedtségből, hogy rettegés nélkül is rá bírt nézni a tengeri szörnyre.

És a szörny alsó testét leszámítva hasonlóságot vélt felfedezni. Na, sose találnák ki, ezért gyorsan mondom: a kedves Pubé Nagyúrra emlékeztette őt.  

Ezért hát aprót sikkantva felhívta magára a figyelmet és arra kérte a pépes kiklopfolására készülőket, hogy „ne bántsátok őt!”.

                                                 o

  PIAC A MENNYEKBEN?

 - Szóval nem bánja, Józsikám?

- Én? Egyenesen boldoggá tesz vele!

- Hogy ez életünkben nem jutott az eszünkbe!

- Á, dehogy is született maga kofának.

- Annak senki nem születik.

- Az is igaz.

- És más művészek is piacoznak.

- Az is. Viszont kegyed erre sose volt rászorulva.

- Ebben viszont magának van igaza, Józsikám.

- De mondjuk itt a Mennyben meg pláne nincsen.

- Itt már maga sincsen, mégis minden korán reggel kinyit és itt

sürög-forog este hétig-nyolcig.

- Az más. Egész életemben ezt csináltam.

- És el se tudja képzelni, hogy itt, az örök nyugalomban másképp legyen.

- „Örök nyugalom?” Na hiszen. A beszállítóim között itt is annyi a simlis, hogy még. Nekik meg ez van a vérükben, mi?

- Meglehet.

- De isten ments, hogy panaszkodjak. Ennyire úri vevőköröm sose volt.

És az árú is mindig szép, amit rendelek és hoznak. Látja ezt a kecskecsöcsű muskotályos szőlőt?

- Gyönyörű!

- Az bizony! Tessen megkóstolni! Na, ne egy szemet, vegyen le egy kisebb fürtöt nyugodtan. És ha ízlik, ebből pakolok magának egy olyan két kilót.

- Nem kell annyi.

- Majd kínálja.

- Hmm, ez csakugyan isteni!

- Na, úgy is kell! De csipegessen csak, amíg kiszolgálom a kedves urat!

Józsi a stand másik pontjára siet az ott ácsorgó, máris türelmetlen pofát vágó

korpulens vevőhöz. Amíg kiszolgálja őt, Etus jóízűen eszegeti a szőlőt, ami tényleg, mintha méz is volna. Közben kissé eltipeg a zöldséges bodegától oldalt,

ide-oda nézegetve szemlélődik, tekintetével méreget, mérlegel. A türelmetlen vevő elégedetten távozik egy jókora sárgadinnyével a hóna alatt, Józsi pedig kinézhet a zöldségek-gyümölcsök halmai mögül, merre van Etus.

- Na és azt meg lehet érteni, hogy valaki itt hová siet?

- Lehet, hogy ő meg ezt nem képes abbahagyni.

- A sietést?

- Na hallja, pláne, ha az ember nem jut el soha sehová.

- Pláne, azok akik mindig sietnek…

- Hát ez az, Józsikám- A két jó öreg egymásra mosolyog, és nagy bölcsen bólogat. Aztán Etus az eredeti megbeszélni valóra tér.

- Szóval arra gondoltam, hogy egy ugyanolyan bodegát kérek, mint a magáé.

- És ide mindjárt a szomszédomba?

- Miért ne? Persze, ha nincs ellene kifogása.

- Mondtam már, hogy boldoggá tesz vele.

- Akkor jó.

- És akkor így ferdén állítva kiteszi a cserepeket?

- Meg lehetne köcsögfa is.

- És itt is agyagozna?

- Miért ne?

- A bodega előtt?

- Lehetne nekem is egy olyan napernyőm, amilyen magának van. Vagy lehetne a korongom az ajtó előtt. Mögött? A küszöbön! Miért ne? Itt nálunk mintha örök nyár lenne és eső is csak akkor esik, ha a Vénusz Wellness lakói ezt külön kérik.

- No és hol égeti ki a készeket?

- Azt már megbeszéltem, kapok hozzá egy kis helyiséget, benne egy elektromos kemencét a szálló alagsorában.

- Hát akkor már tényleg nincs más hátra, mint előre.

- Ahogy mondja, Józsikám, én bizony nem vagyok hajlandó a világ végéig unatkozni.

- Mert a kötögetés, a főzögetés magának se elég, igaz-e?

- Az kell nekem, hogy fekete legyen a körmöm alja az agyag miatt.

- Az a jó érzés, mi?

- Talán ér annyit, mint magának egy jó kis veszekedés valamelyik simlis beszállítóval.

- Na, akkor ezt megbeszéltük. Jól elleszünk mi itt.

- Figyelje meg, Józsi, egy-két év, és egy kisebb piac nő majd itt ki.

- Az enne szép. A mennyei piac.

Ezen is elsomolyognak, és ismét csak bölcsen elbólogatnak egy darabig.

- No és odalent mi újság?

- Szombaton a lagzi.

- Nofene. Kint a Mágikus Erdőben még mindig?

- Ezt az egyet sajnálom, hogy ezt nem éltem meg. No és persze az ükunokámat.

- És róla lehet már tudni, fiú, lány?

- Én már tudom, mert álmában megkérdeztem Alpár dokit.

- És?

- Lány.

- Az is gyerek…

- Ejnye, Józsi! Legalább holtában beláthatná, hogy amíg világ a világ, és az ember él a Földön, addig nőuralom lesz.

- Éppen ezért és ez ellen nem győzünk harcolni mi, férfiak.

- Mert maguk meg ezt nem képesek abbahagyni, mint maga a zöldséges munkát, én az agyagozást, vagy az iménti úr a sietést.

- Ahogy mondja, művésznő, ahogy mondja.

                                        o

    SZADÓ KÉNYBEN

 Ez amúgy és különben akár rendben is lehetne. Az űrkalózkodás, egybekötve itt-ott egy kis népirtással, a napi rutinként is felfogható kínzások, amiket persze vallatásnak hívnak, mégse tűnjön teljesen öncélúnak a dolog, pedig az, ha tetszik, művészet. A megkínzott egy tárgy aki attól szép, mert bizonyos esztétikai téveszme szerint érdek nélkül tetszik.  

Szóval Szadó úr mostani helyzete az imént felsoroltakkal nem ér fel, de enyhén szólva is volt már rosszabb. Hogy mást ne is említsünk, és az emlékek során visszafelé haladva a sós-ecetes páclében ázás, amiben hagymából kellett felépíteni újra az agyát és a belső szerveit. Vagy amikor Karószemű szigetén megpuccsolták, és ő lett Hígafos és a Küklopsz csicskása. És egyáltalán szinte minden esemény, ami történt vele azóta, hogy lemartalóckodta a kis szigetükről azt a három szörnyű némbert, a sziréneket. Azóta nem képes az átkukból kikecmeregni. Ehhez képest az a tizenhárom ezer kilométernyi úszás üdítő élmény. Az a magány, az a nyugalom. Erre az egyre lehet majd úgy emlékezni egy-kétszáz év múlva, hogy…”emlékszek, amikor egy kellemes túlélő túrán vettem részt Zeusz bolygójának végtelen óceánjain”. A többi szégyenteljes és sürgősen felejtős.

De itt végül is nem rossz. A Tóth szigeten, a T és az Ó betű között elhelyezkedő kis településen, ahová a szitakötő barbik hazaköltöztek kollektív feltámadásuk után. A kilátás elsőrangú, a levegő mindig friss és lágy és üdítő a szelíden susogó szellők miatt, bármely irányból is simogassanak, az biztos, hogy a tenger felöl. A kaja is rendben van, bár kissé egyhangú. Leginkább hal és tengeri zöldségek, elég ügyesen elkészítve. A sziget maga még kissé nyögdécsel, itt-ott makacsul terméketlen a barbár gáztámadás miatt. Bizony kell még egy-két év,

hogy újra az a buján zöldellő éden legyen, mint amilyen volt. Már az is csoda, honnan szereztek a sztrapacskák annyi hagymát a ruszlihoz. Nyilván valami vermelésből. Vagy ezek a legnagyobb titokban kereskednek valakikkel?

No de kikkel? És mit tudnak eladni? Van a sztrapacskáknak másuk is a rosszkedvűkön kívül? Persze, amikor még divatos restaurant- sziget voltak, és Zeuszt kivéve ajánlatos volt az előzetes asztalfoglalás, oly lelkesen jártak ide a kisebb és nagyobb istenek, félistenek, héroszok, kimérák és egyéb cenkek, más volt a helyzet. De hol van már a tavalyi hó? Pláne a Tóth szigeten, ahová még soha egy hópihe se esett? Jégeső is csak néha.

Na és akkor pont az a baj Szadó Nagyúr mostani helyzetével, hogy túl jó dolga van. Mert az oké, hogy a szitakötő lányok kényeztetik, minden óhaját lesik, kedvére parancsolgathat, nyűgösködhet. Reggeltől estig, aztán estétől reggelig hever kényelmes nyugágyában a matróna barbi háza előtt, a sajnos még lombját vesztett nemes babérfa árnyékában. És a pont az a baj két további alapbajra osztódik. Az egyik, hogy kínzómesteri hivatását itt és most nem gyakorolhatja. Márpedig egy csíz hím kínzómesternél az ilyesmi az önkifejezés egyetlen legitim, szenvedélyes módja. Szadónak nem kínozni, holott lenne kit, súlyos elvonási tüneteket okoz. Búskomorság, depresszió, koncentrációs zavar, halálfélelem és reszketés. Márpedig ezeket a kis szárnyas csajokat nyilván nem bánthatja. Sztrapacskákat lehetne, sőt, igen nagy kedve is lenne hozzá.

Például azt az öreget, meg a haverját, akik agyonverték és kibelezték, és eltették a hordóba ruszlinak. Na, azokkal lenne mit megdumálni. Úgy barátilag, mint módszertanilag. Hogy kell valakit renden agyonverni és kizsigerelni. Lassan, nyugodtan, minden ütést gondosan kivitelezve, minden metszést sebészileg átgondoltan. Ne múljon ki se perc alatt a kiválasztott, élvezze az életét, amíg van. No de sztrapacskát se ölhet. Nyíltan legalább is nem. Hát éjszaka lesunnyoghatna a kikötőbe. De az is kiderülne. Mert ugyan ki lehetne a gyanúsított, ha nem ő? Meg aztán az effajta ölés nem is a Szadó műfaja.

Szemtől szembe, vagy az égből, mint egy haragvó isten, az igen.

Szadó Nagyúr tehát nem ölhet, nem is kínozhat. Muszáj lesz valami pótcselekvést keresnie. Kisebb állatok megnyuvasztása? Átmenetileg az is jó lenne, csak hát a gáztámadás miatt a szigeten kisebb állatok sincsenek.  Vagyis nem látni egyet se. Nyilván néhány rágcsáló… aztán tucatnyi bogár, csótány.

Ők mindent túlélnek. De, legalábbis a Enciklopédia Galaktika ide vonatkozó szócikkelye szerint nem így jöttek elő valami gravitációs kútból a csillagok közé

az űrcsótányok.

 Pedig lehet, hogy pont de. A szerkesztő.

 A másik baj, éppenséggel a fő gond, az orvosolhatatlan, mikor derül az ki, hogy kicsoda Szadó valójában. És ez bizony nem kevés szorongással töltötte el a nagyurat. Tudta ő azt is, hogy idő kérdése, és lebukik. Kiderül. Elég, hogy híre megy, itt van. Ez a fülébe jut a tengeristennek, aztán a már bizonyára lábadozó Zeusznak. Aki nyilván zokon vette, hogy mindenek e tetejébe még pofán hajították őt egy taktikai atombombával is. Nem volt elég neki a fájós zápfoga.

És azt Zeusz nem tudhatja, hogy az atombomba nem az ő sara. Vele azok a kis mocskok ott fent az űrbékában éppen úgy kitoltak. Tehát ha Zeusz fülébe jut, hogy ő itt a Tóth szigeten a szitakötős muffoknál havajozik, tutira berág és idelátogat. És nem egy zóna adag sztrapacskára dupla adag sült szalonnával és rizling hosszúlépéssel. És akkor az lesz a legkisebb gondja, mármint neki, Szadónak, hogy a hölgyek a becses és kecses személyében a népirtó gyilkosukat imádják, Pubé Nagyúr, alias Bélafing első pribék és nyálas csapata helyett.

Ez a Bélafing is. Már csak ezért megérdemelné a fúziós máglyába vetést, hogy őt itt ezek a pöttöm kis csajok mint kedves, udvarias, szolgálatkész, szeretetre méltó férfit és mint gyengéd szeretőt (!) emlegetik.

Szeretőt?! Igen! De mit jelentsen ez?

Szadó Nagyúr napokig nem értette, miért bámulják oly sóvárogva a szitakötő csajok a lába közét. De csak olyankor, amikor a klán főnök matróna nem látja.

Ha meg a matróna a közelében tesz-vesz, akkor ő bámul oda ugyanúgy.

Szadó eleinte úgy hitte, azt szeretnék, ha uszonyok helyett visszanövesztené

szárazföldi használatra a lábnyúlványait. Ezzel végül is egyet tudott érteni.

Bár megfordult a fejében, addig kéne visszasunnyogni a tengerbe, amíg nem késő. És ha már ott jár a kikötőben, legyilkolhatna pár sztrapacskát is.

Igen, kivételesen orvul. Noha az szégyen, de a bosszúvágy ezt felülírja.

De valahogy halogatta ezt is. A lábnyúlványa visszaalakult földi használatra.

És akkor a kis csajok nem hagyták abba a sóvár bámulást, az apró susogásokat és vihogásokat. Hogy neki, mármint Szadónak van ott olyan nyúlványa, vagy nincsen. Viszont ha van, akkor annyira pici, hogy nem is látszik, tehát tulajdonképpen nincsen is. Amikor meg rájuk förmed, tik meg mit bámultok ott, bakfisként vihogva reppentek tova. Hát így aztán nagyúr felszívta magát, hogy a matrónánál is rákérdez, de szelíd szóval ám, nem úgy, mint ahogy ez csíz hímtől elvárható lenne. Csak vacsora alatt, két falat algában főtt angolna csipegetése közben, ami szintén nem volt annyira ehetetlen, mint ahogy hangzik.

- Ja, és amúgy elárulnád, mit kerestek folyvást a lábnyúlványom között?

- A péniszed, ó, uram- és erre még a matróna is elpirult, noha elmúlt már vagy hétszáz éves, és a halálból is visszatért már- mentségére szóljon, ő legalább nem vihogott, a kezét a szája elé téve, mint aki szégyelli a rossz fogait.  

- A mimet?

- Pubé Nagyúr és a barátai a kedvünkért növesztettek olyat.

Pubé? Már megint? Ó, Bélafing, hogy rohadnál meg élve, akárhol is jársz éppen!

 (Szadó honnan is tudhatná, hogy ő ezekben a hetekben, lassan már hónapokban az Élet Értelme egyre idültebb vendégszeretetét élvezi.)

 - Péniszt.

- Igen, uram.

- És az mire is volt jó?

- Velünk közösülni.

- Mit csinálni?!

- Látod, uram? Az én lábam közét? – és ezzel a matróna felemeli combközépig érő tunikáját, hogy szemléltessen. De nem kell ám megijedni, mert mint az említettük volt, a szitakötő barbikon, vagyis a csíz hölgyeken, bár a genetikai azonosság még mindig nincs bizonyítva, nem látszik a kor. A matróna éppen olyan gyönyörű kis hölgy, mint akit éppen most csomagoltak ki egy csicsás, celofánnal originál dobozból. Ám sajnos Szadó Nagyúrnak nincs érzéke a női szépséghez, hacsak csonkítással, vagdosással, égetéssel, stb. nem kell azt elcsúfítani. Így csak bámulja megmentője, vendéglátója lába közét, az enyhén telt combokat és a homlokos szeméremdomb pihe-puha szőrzetét, és nem érez semmit, és még azt se érzi, hogy éreznie kéne valamit. A matróna látja ezt, sóhajtva engedi vissza a tunika alját és rendezi el magát annak redőit.

- Pedig Pubé Nagyúrnak tetszett…- jegyzi meg lemondóan.

- Az ott?

- Még ondót is hormonizált magának.

- Hormonizált?

- Azaz nekem meg magának.

- De azt meg minek?

- Hogy teljes legyen az illúzió, mintha szaporodnánk.

- Ti szaporodtatok?!

- Csak játszásiból, ne legyél már annyira felháborodva!

Szadó nem felháborodva van, hanem elképedve. Hogy miket nem művelt ez a Bélafing gyerek! Meg kell adni, csakugyan kreatív a pasas. Ha nem utálná őt annyira, amennyire kell, vagyis amennyire csak lehet, még tisztelhetné is, és azt jósolhatná, talán még sokra viszi.  

Most viszont Szadónak azt kell belátnia, hogy még nagyobb a baj, mint amitől tartott. És sürgető a megoldása. Vagy még az éjjel visszasunnyog a tengerbe, vagy neki is péniszt kell növesztenie. Mert a jelek szerint Pubé mér megint magasra tette a lécet. És akkor muszáj lesz üzekednie egy ilyen bogár-nővel?

Vagy netán többel? Minddel, mert ezt szemlátomást elvárják? Hiszen megmentették az életét. A francba! Na, ne! Hogy ő örömet, mi több, gyönyört szerezzen egy másik élőlénynek, még ha puszta hálából, avagy nemtelen számításból is? Ennél már nem süllyedhet mélyebbre. Ennél még az is jobb lett volna, ha megmarad hagymás halnak és hagyja, hogy felfalják a sztrapacskák rendezte feltámadási toron.

- Na és hogy néz ki egy olyan? – kérdezi a matrónát vicsorogva, noha persze mosolyogni próbál a nagyúr.

- Ó, uram, növesztesz?

- Majd még meglátom.

- Hát Pubéjé volt egy olyan arasznyi, az egyik végén egy olyan félöklömnyi

dudorral, a másik végén meg egy zacskóval, abban két mandula alakú izé. Már úgy tapintásra. De ha kívánod, lerajzolom ide neked a porba, úgy majd könnyebben el tudod képzelni.

- Rajzold!

A matróna lelkesen guggol le, kis ágat ragad, rajzolja. De akkor már körbe veszik őket a többi lányok, mert naná, hogy itt mindenki hall és lát mindent, amihez nyilván nincsen semmi köze. Ehhez meg különben is közük van, még sok is. Mit nem adnának újra egy olyan péniszért, amit Pubé, a főszakács és a hat pribék növesztettek maguknak. És nekik. És, ó, gyászos hajnal, de rövid is volt az a nász, az a boldogság! Éppen csak megízlelték és elragadta őket

a rút halál.

- És aztán rájöttek ám, hogy pisilésre is jó- mondja a Matróna, és már csaknem kész a rajz. Ami nem egy, hanem minimum két arasz, a makkja akkorra, mint egy növendék krokodil feje. – Látod, itt jöhet ki a pisi- mutatja a matróna

Szadónak ezt is, a lányok meg körülöttük repkedve megint csak vihognak.

[istenhoztanightvaleben]

18. rész – Az Utazó

[Az epizódot itt lehet meghallgatni/letölteni, a “Direct download:” feliratú linken. ]

Az optimista szerint a pohár félig tele van. A pesszimista szerint a pohár félig üres. Csupán az igazság keresője töpreng el azon, mit keres ott a pohár? Mitől csupa víz a padló? Miért borít el minden felületet a házunkban? Ki vagy mi műveli ezt velünk?

Isten hozta Night Vale-ben!

Hallgatók, egy új utazó érkezett Night Vale-be. Ez nem szokatlan esemény, tekintve városunk tökéletes fekvését itt a hegyormok közt, de ez az Utazó nem tévesztendő össze azokkal a másik utazókkal – tudják, melyikekre gondolok.

Úgy hírlik, ennek az Utazónak idegen arca és csinos, mégis szörnyűséges szakálla van. Beszámolók szerint ezüst váll-lapos, aranypaszományos egyenruhát visel, melynek gombjai olyan fémötvözetből készültek, amit a mi korlátozott színfelfogásunkkal lehetetlen leírni. Az egész nagyon hasonlít a Desert Bluffs-i Kaktuszok rezesbandájának az Incidens előtti egyenruhájára, de az Utazóén nincsenek égésnyomok és nem borítja vér.

„Nem mondhatnám, hogy túlzottan megbízok ebben a betolakodóban, és tettei nem is adnak rá okot, hogy megbízzak benne.” – írja az Útmutató betolakodókhoz, mely a Sheriff Titkosrendőrségének gondozásában jelent meg. A kézikönyv szerint nem ajánlatos beszélnünk az Utazóval, viszont nem árt óvóhelyet ásnunk a kertünkbe. Akinek pedig nincs kertje, az változzon saját maga átvitt értelemben vett óvóhellyé, ébersége és pozitív világszemlélete által.

Ki a megmondhatója, miféle szándékkal érkezhetett az Utazó? Egy nagy, drága furgont vezet, késő éjszaka áskál a sivatagban, nem tartja kellő tiszteletben a Tiltott Területeket, és máris feleségül vette Night Vale harmadik leggyönyörűbb nőjét, Cactus June-t. Meggyőzte, hogy jöjjön le a kaktuszáról, és feleségül vette. Épp most nézem az esküvői fotót az újságban. Most pedig iszom valamit. [szürcsöl] Most pedig enchiladát eszem, [csámcsogva] amit az imént hozott nekem valaki.

Pamela Winchell polgármesterasszony ma rendkívüli sajtótájékoztatót hívott össze, a negyediket ezen a héten. Miután összegyűlt a szokásos közönség (azok kivételével, akiket a korábbi sajtótájékoztatókon letartóztattak), enyhe vibrálásba kezdett, majd öt teljes percig bámult a Napba. Miután lerótta ezeket a szokásos udvariassági köröket, felolvasta közleményét, mely így szólt:

„A kerítések a barlangokban. Egy szív, ami azért dobog, amit nem kaphat meg. Egy szív, amit nincs, ami megdobogtasson. A kerítések a barlangokban. Forróság alulról és felülről, köztük mégis minden hideg. A kerítések a barlangokban. A kerítések a barlangokban.”

Majd zöld füstfelhő kíséretében köddé vált.

Ezután számos kérdés hangzott el, de mivel már senki nem állt a pódiumon, nem válaszolták meg őket. Jó részük amúgy is költői kérdés volt. A kérdések után sor került néhány letartóztatásra, és a kiválasztott újságírókat elvezették oda, ahova az újságírók kerülnek, amikor örökre nyomuk vész.

Mindent összevetve viszonylag eseménytelen sajtótájékoztató volt.

Társadalmi célú hirdetés következik:

A Night Vale-i Pszichológusok Szövetségének ajánlása szerint naponta legalább 30 percre el kellene hinnünk, amit látunk. Az NVPSZ egy tanulmányra hivatkozva azt közölte, dolgozó állampolgáraink legalább 60%-a a csökönyösség, üres szórakozás és szürreális képzelgések saját maguk teremtette buborékjában tengeti napjait. Valódi, saját felfogásukon kívül eső dolgokkal szembesülvén (melyet a pszichológusok „való életnek” neveznek), a legtöbb tesztalany lehunyta a szemét, és úgy tett, mintha egy pók lenne a földön, vagy valami.

A tanulmány azonban arra is figyelmeztet, hogy hinni a szemünknek bizonyos veszélyekkel járhat. Például kopogószellemek, robotok és a párás levegő is előidézhetnek bizonyos optikai illúziókat, melyekkel olyan kellemetlen tettekre csábíthatják Önt, mint például a szerencsejáték, vagy nem ehető dolgok fogyasztása, csak hogy az Ön kárán mulassanak.

De az NVPSZ biztosított minket arról, hogy hinni a szemünknek (akár csak napi néhány percre is) az élet leghatékonyabb módja. Ezzel megkímélhetjük elménket az önbecsapás és szkepticizmus által ráhelyezett érzelmi megterheléstől.

Az NVPSZ közleménye még azt is írja: „Jól nézel ki abban az ingben, és nyugodtan hordhatnál szűkebb ruhákat. Az emberek kíváncsiak, hogy nézel ki igazából!” Azt is szeretnék, ha megérintené a hátukat. „Nem kell megmasszírozni. Csak tedd a kezed… oda. Istenem, annyira hiányzol!” – zárják közleményüket.

Most érkezett: az Utazót és feleségét, Cactus Judy-t az imént a Ralphsban látták vásárolni. Fejét csóválta öltözékünk láttán, és gúnyosan kacagott telefonjainkon és mérlegeinken. „Nekünk sokkal jobb van akkor, ahonnan én jövök.” – mondta az Utazó egy beszámoló szerint, aminek úgy döntöttem, hinni fogok. – „Bizony, azt mondtam, akkor és nem azt, hogy ott!” – tette hozzá. Aztán kacsintott.

Eközben a Sheriff Titkosrendőrségének érdeklődését igencsak felkeltette Jerry Tacofalodájának hirtelen újranyitása az Ouroboros Road sarkán. Bizonyára emlékeznek rá, hogy Jerry Tacofalodáját tavaly nyáron Jerryvel együtt borostyánba zárták. Most meg minden olyan, mintha Jerry sosem követett volna el természet ellenes kihágást az enchiladáival.

Az Utazót is látták Jerry Tacofalodájának közelében. Ha én az Önök helyében lennék (márpedig nem hiszem, hogy vagyok), nagyon óvatos lennék Jerrynek azzal a Titkos Étlapjával. Az Elátkozott Étlapról pedig végképp ne rendeljenek semmit!

Most pedig néhány helyreigazítás következik.

Egy korábbi tudósításunkban itt a Night Vale-i Közösségi Rádión említést tettünk arról a sokak által osztott meggyőződésről, hogy „hegyek” léteznek. Mi csak gúnyolódtunk ezen az elképzelésen, és többször is elharsogtuk: „Mindenütt lapos, ameddig a szem ellát! Mindenütt lapos, ameddig a szem ellát!”

Listákat vezettünk barátainkról, akikről tudtuk, hogy hisznek a hegyekben, majd a listákat elküldtük a Városi Tanácsnak, és javasoltuk, részesítsék mindnyájukat határozatlan idejű elzárásban. Dühünket egy „Hegyhívő” feliratú bábun töltöttük ki, melyet összevertünk, majd állomásunk vérkő-körében elégettünk. Sőt, egy egész napot szenteltünk annak, hogy állomásunk összes dolgozóját összecsődítettük, és együtt sikoltottuk a mikrofonba: „Még hogy hegyek?! Inkább semmik!”

Korábban említett barátaink egyike (akit szerencsére még nem fogott el a Tanács) nemrég kocsival elvitt minket egy hegyhez. Megnéztük a hegyet, még meg is érintettük, és egészen biztosan valódi volt. Ezek után kénytelenek vagyunk elismerni, hogy legalább egy hegy mégiscsak van ezen a világon, és elnézést kérünk, amiért eddig olyan vehemensen állítottuk az ellenkezőjét.

Azért arról még mindig nem vagyok teljesen meggyőzve, hogy egynél több hegy is létezik. Lehet, hogy azt az egyet is a hegyvédők építették, csak hogy legyen mivel alátámasztaniuk eltorzult világképüket. Korántsem biztos, Hallgatók, koránt sem… de lehetséges.

Helyreigazításainkat hallották.

Friss híreink vannak. Bejelentést kaptunk, mely szerint az Utazót most látták, amint a kocsija platójáról egy csapat kíváncsi embernek szónokolt.

„A jövőből utaztam ide. Megmentettem Night Vale-t a pusztulástól, és ismét meg fogom menteni!” – mondta állítólag az Utazó az összegyűlteknek. – „Ti erről mit sem tudtok, mivel az események folyamával együtt változtak meg az emlékeitek is. Most, hogy megváltoztattam a múltat, nem tudok többé visszatérni a saját időmbe. Itt maradok hát. Utat mutatok nektek. Remélem, ízleni fog az enchiladám.”

A Sheriff Titkosrendőrsége azt nyilatkozta, nem emelhetnek vádat az Utazó ellen, mivel Night Vale-ben nemrég legalizálták az időutazást.

Vajon hogy értette az Utazó, mikor azt mondta, megmentette városunkat? Hogyan fogja újra megmenteni? Mindig megbíztunk a Csuklyás Alakok tudhatatlan céljaiban. Szabad-e hátat fordítanunk annak, amit az ő bölcsességüknek gondolunk, hogy a holnap eme új prófétáját kövessük helyette?

Most pedig egy fizetett hirdetés következik, melyet a Yelp.com szponzorált.

[dúdolás és fütyülés]

A Yelp.com által szponzorált fizetett hirdetésünket hallották.

Vessünk egy pillantást a Közösségi Kalendáriumra!

·         Csütörtökön este 8 órakor a Dark Owl Lemezboltban Curtis Mayfield olvas fel új könyvéből, melynek címe Hol vagyok? Nem látok, nem érzek, nem tudom, ki vagyok, vagy mióta vagyok itt. – Emlékiratok.

·         Péntek délután a Tudományos Gyermekmúzeumba ingyenes lesz a belépés. Vigyék el iskola után a gyerekeket „Békák – Valóság vagy Legenda?” című, legújabb kiállításukra! Felállítottak egy új interaktív tanulószobát is, ahol az ifjú tudósok szabadon játszhatnak olyan tudományos eszközökkel, mint oldószer, körömlakklemosó, ablaktisztító és egy fél vödörnyi habarcs.

·         A szombatot egybeolvasztották a vasárnappal, hogy létrehozzák a szupernapot!

·         A hétfő nem árthat Önöknek… de azért nem árt beszerezni néhány gumikesztyűt.

·         Kedden pedig darázsmentes környezetben vacsorázhatnak az Olive Gardenben.

További hírek hamarosan, de előbb lássuk az időjárást:

Hölgyeim és Uraim és mindazok, akik nem sorolhatóak be egyértelműen egyik kategóriába sem, vegyes érzelmekkel vagyok köteles beszámolni róla, hogy az Utazó hirtelen eltűnt. A fényképe eltűnt az újság címlapjáról. A kocsijának nyoma veszett. Néhányan, akik korábban beszámoltak róla, hogy látták, visszahívtak minket, hogy közöljék, bizonyára tévedtek, és nem láttak soha semmit; és hogy azt se tudják, hogyan kell kinyitni a szemüket.

Talán ismét belevetette magát az idő sodrába, vagy egy alternatív dimenzióba került, melyet azon változtatások hoztak létre, amiket ő maga eszközölt világunkon.

Vagy talán hirtelen körülvették a Csuklyás Alakok, olyan hangon szólva hozzá, melyet csak az Utazó hallhatott. Talán körbe fogták, őt pedig elfogta a pánik, ahogy egyre szorosabbra vonták körülötte a kört, amíg az elborzadt szemtanúk már semmi mást nem láttak, csak a Csuklyás Alakokat.

És talán a Csuklyás Alakok ugyanolyan hirtelen el is tűntek, az Utazó után pedig nem maradt más, csak egy marék leírhatatlan gomb az egyenruhájáról, szanaszét szórva a lyuk körül a Ralphs mögötti üres telken.

Akármi is történt, én csak annyit mondhatok: „Ég veled, Utazó!”

Ezen kívül Jerry Tacofalodája mostantól mindörökké a Csuklyás Alakok igazgatása alatt áll. Az étterem közelében a növények máris sorvadásnak indultak, az állatok és rovarok pedig elkerülik a helyet. Az éttermet átépítették, így most egy kilenc méter magas, fekete monolitra hasonlít, melyen nincs látható bejárat. Ha bármilyen változás történne a menü vagy az árak tekintetében, Önök tudják meg elsőnek!

És végül örömünkre szolgál, hogy a mai adást a Night Vale-i Kórház jó híreivel zárhatjuk. Közösségünk számos új taggal bővült.

Tak Wallaby neje, Herschel egy felnőtt férfi kézfejének adott életet, melyet Meghannek neveztek el.

A Fekete Herceg egy sima felületű, elképesztő sűrűségű fémlabdacsot hozott világra. Ez három korábbi, hasonlóan különös tulajdonságokkal rendelkező labdacshoz fog csatlakozni, melyeket jelenleg a Sheriff Titkosrendőrségének titkos rendőrségi péncéltermében őriznek egy széfben.

A gyönyörű özvegy, Cactus Jane (akinek a férjére már egyáltalán nem emlékszünk) pedig örömmel hozott világra egy kisfiút, akit Bajnoknak nevezett el. A szülésnél egy behatárolhatatlan, mégis fenyegető kormányügynökség számos ügynöke is jelen volt. Úgy hírlik, Bajnoknak idegen arca és csinos, mégis rettenetes szakálla van.

Nos, Hallgatók, eltelt egy újabb nap, egy újabb éjszaka, egy újabb darabka idő ezen a darabka földön. Az asztalomnál ülök, lábamat régi, kopott szőnyegen nyugtatom, de a fejemben mindenütt vagyok, kivéve itt. Odafent vagyok, odafent az égen, onnan nézek le a mi kis Night Vale-ünkre. Látom a fények sorait és görbéit, és a helyeket, ahol nincsenek fények, mert le vannak kapcsolva… vagy hiányoznak… vagy láthatatlanok.

Utakat látok, rajtuk autókat, az autókban pedig emberek ülnek. És az emberek autóik kényelmében és fényében szelik át a sötétséget, és én mindezt látom odafentről. Látom, hol fordul a város lassan sivatagba; az utolsó otthonok fényeit, melyek olyanok, akár egy tábortűz kósza szikrái, kivetve a Bozótos és a Homokpuszta teljes sötétjébe.

Látom, hogyan keringenek polgáraink egymás körül. Ezeket az egyszerű Night Vale-ieket, akik egyszerű életüket élik ezen a páratlan, rendkívüli helyen, melyet otthonunknak nevezünk. 

Még feljebb emelkedve a felső atmoszféra hideg, ritkás levegőjébe, látom magam alatt a kondenzcsíkok és chemtrailek krix-kraxait, rég továbbállt repülőgépek szignóját; civilizációnk lábnyomait az éjszakai égen.

És ha felnézek, csak a csillagokat és az űrt látom, bár kicsit közelebbről mint azelőtt. Bár még mindig elérhetetlenül távol. 

Van valami sürgetően fontos mondanivalóm Önöknek, de csak később fogom elmondani. Vagy egyáltalán nem mondom el. Legalábbis biztosan nem most. Most csak nézelődöm, saját képzeletem távlatából tekintek le erre a nyüzsgő kisvárosra, melyet úgy lefoglal a saját létezése.

És most ez a puszta létezés is elég.

Maradjanak velünk ennek az adásnak a szó szerinti ismétlésére, mely észrevehetetlenül, mégis nyugtalanítóan másnak fog tűnni… bár sosem fogja tudni megmagyarázni, mitől.

Jó éjt, Night Vale! Jó éjszakát!

A nap közmondása: Igyekezzenek a „talpazat” szót minél több módon becsempészni hétköznapi beszélgetéseikbe!

[nemzetinet]

Hitelesnek minősítették a legkorábbi Jézusról szóló ólom kódexeket

A történet azzal kezdődött, hogy 2007-ben Jennifer Solignac-nak és David Elkingtonnak képeket mutattak az újonnan felfedezett könyvekről, pontosabban kódexekről. Ők igencsak meglepődtek, mert csaknem teljes mértékben szennyezett (nem tiszta) ólomból készültek.

Minden abbéli kísérletük, mely a kódexeket a nagyközönséggel szerette volna megosztani, csakhamar vitákhoz és elutasításokhoz vezettek, mondván, azok hamisítványok. Ezek a minősítések olyan emberektől és intézetektől származtak, akik és amelyek sohasem látták a kódexeket. A türelmes elemzés és vizsgálat azonban feltárta a tényt, miszerint mindegyik autentikus és ókori.

Az ólomzsineggel átkötött, ólomtáblákból álló sorozat –vagyis a kódexek – száma eléri a hetvenet. Sok jó felbontású képet tartalmaznak. Egy völgyben fedezték fel őket valahol Észak-Jordániában. Valamikor 2009-2011 között a kutatók több ízben is jártak arra. Sok olyan dolgot feltártak, amelyek a nagyon régi lakóhelyek jeleire utaltak. Találtak többek között a korakeresztények által lakott barlangokat, s egy érintetlen keresztény szerzetesi cellát is.

– közölte Ammanban az antikvitásokért felelős igazgató.

A dokumentumok 2007-ben láttak először napvilágot, amikor a kezdeti vizsgálatokra felkérték az említett kutatókat. Első pillantásra nem tűntek figyelemre méltóknak: ütött-kopott, szokatlan könyvek voltak, amilyenekkel a szabad piacon találkozhatunk. 1945 óta –a Nag Hammadi-ban talált szövegek felfedezésétől kezdve rengeteg hamisítvány kering közkézen.

Amikor viszont megtudtuk, hogy teljesen ólomból készültek, akkor már sejtettük, hogy valami egyedülálló dolgot sodort elénk a Sors. – Így emlékeztek vissza a kutatók.

A londoni Palestine Exploration Fund vizsgálata hamarosan megerősítette ezt: ólom kódexek témájában semmi ehhez foghatót nem találtunk.

A kódexek hitelesek

Számos tekintélyes laboratóriumban végeztek vizsgálatokat. Igazolták az ólom római eredetét. De vajon eredeti vagy a leleményes hamisítók újrahasznosításának szüleménye a naiv, ámde roppant gazdag vásárlók megtévesztése céljából? – ez volt a fő kérdés.

10 év múltán és 15 különböző vizsgálattal a hátuk mögött a kutatók bizonyosan tudják, hogy eredeti kincseket találtak. Addigra viszont egy elnyomó kampány indult be ellenük.

Prof. Roger Webb, a University of Surrey’s Ion Beam Centre-ből (az a Surrey Egyetem ionsugárzással foglalkozó központjából) kollégájával, Matthew Hood független elemzővel karöltve végül képes volt teljes mértékben megcáfolni ezt a feltételezést. Nem csupán a fém (amiből készült) ősi, hanem minden jele ókori. A kódexek autentikusak!

A sugárzás és a korrózió nyomában

Eleinte nem tapasztaltak radioaktivitást a fémben. Kiderült, hogy nem modern kori.

„Az ólom természetesen módon tartalmaz egy olyan radioaktív izotópot, ami a kibányászása után lassan bomlik le. Az ólom újra tud aktiválódni a levegőben lévő radioaktív polónium hatására. Ez a természetben előforduló radonból eredhet, ami polóniummá bomlik le, maga a polónium végül a radioaktív ólom-izotóppá válik – ez a kódexek külső és belső lapjai között megfigyelhető különbséget idéz elő, ami azt jelenti, hogy a tárgyak elemzését körültekintően kell végezni.” – nyilatkozta Webb professzor.

Annyit tegyünk hozzá, hogy az 1945-ös első atombombarobbantások hatására polónium került a légkörbe, s azóta a világ bárhol bármilyen kovácsműhelyben is készítenek fémet, az radioaktív polóniumot tartalmaz. Erre célzott a professzor.

A korrózió állapota szintén kritika tárgya.

A modern ólom nem csak nagyon tiszta, hanem képlékeny, szinte gyurmázható. A kódexek ólomja egyáltalán nem tiszta, törékeny és néhány esetben könnyen eltört. Egyszerűen fogalmazva, soha senki nem látott még ilyen ólmot. Mikroszkóp alatt nagyon idősnek tűnik, s a kristályos szennyeződéssel együtt, ami kiszipolyozza a fémet és a nyomában lyukak keletkeznek, összességében legalább 1800 évesnek mondható.

.

Szent szimbólumok

A kohászati vizsgálatok befejeztével rá kellett jönnünk arra, hogy voltaképpen mik is ezek. A válasz drámai, megdöbbentő és mélyen szent volt.

A könyvkollekció mérete egy átlagos kézikönyvével egyezett meg. Néhány kisebb volt, nem nagyobb egy emberi tenyérnél. Mindegyiken pálmaleveles, menórás és egyéb illusztrációk voltak. Az írások többsége paleo-héber, ami Krisztus előtti ezer évre nyúlik vissza. Sokatmondóan arámi is látszódott rajta – ez Jézus idejében közvetítő nyelv volt. Így volt egy kapcsolódási pontunk a két időszak között.

Az egyik legérdekesebb a kódexek képei között a templomjellegű építészet volt. Az egyik kódexben a templom belseje látható, ami korabeli körülmények között tiltott képnek számított, ahogyan a hétágú menóra ábrázolása is. Akkoriban erre Isten saját bútoraként tekintettek és a Szentek Szentjéből származott.

Vajon ezért pecsételték le és rejtették el barlangokba a kódexeket? Csak a beavatottak láthatták a titkokat? Ezsdrás negyedik könyvében olvashatunk arról, hogy 94 könyvet készítettek, melyek közül hetvenet egy barlangban rejtettek el.

A Jelenések Könyvben említésre kerül egy kis könyv (máshol tekercsnek fordítják). Ennek leírása ráillik a felfedezett kódexre. Az első borítóján egy nazarénus jellegű alak portréja látható. Ennek leírása egy apokalipszisre utal, nem a világvégére, hanem egy látomásra, a templom titkairól szóló könyvre.

A vizsgálatokban részvevő kiváló tudósok véleménye szerint a könyv szövegei az eddig felfedezett legrégebbi korakeresztény dokumentumok.

Azonban a szöveg nem tűnik többnek, mint véletlenszerű idézeteknek a Példabeszédek, a Zsoltárok, a Dániel és más ószövetségi könyvekből. Mit próbálnak közvetíteni?

Tanúbizonyságok

Az igazságról tanúskodnak, amely a messiás szájából hangzott el. Ezek a könyvek egy messiás eljöveteléről mesélnek, aki egy nagy Király lesz, aki majd felszabadítja népét az elnyomásból, ugyanakkor a világból való kiszabadulásról, a Caesarnak fizetett kötelező adó terhétől való megszabadulásról is beszélnek. Szólnak többek között egy olyan nagyszabású eseményről, amikor a messiás majd eljön, hogy irányítson.

Ezeket a könyveket előre megjósolták. Az 1950-es években Dr. Hugh Schonfield a Damaszkuszi dokumentum, az egyik holt-tengeri tekercs fordítása közben vette észre, hogy egy fémkönyvről tesz említést, egy igazán szent tárgyról, ahogy azt a tekercs állította, aminek a borítóján a Szent portréja található. Ez jó leírása a kutatás középpontjában álló kódexnek.

Ez vajon az első ikon lehet? Vajon Jézus visszatért, ahogy az Újszövetségben megjósolta?

A kereszténységnek vannak titkai. Márpedig ha valakinek titkai vannak, akkor hatalma is van azok felett, akiknek nincsenek. Talán ezért tartanak egyes emberek és szervezetek ezektől a szent relikviáktól.

Talán a középkorban ezért adták utasításba egyes pápák – például III. Ince pápa – az ilyen dokumentumok felkutatását és megsemmisítését.

Az elkövetkezendő hetekben várjuk a Surrey Egyetem legfrissebb, korszakalkotó adatait a kódexek elemzését illetően.

Boldognapot.hu, ancient-origins.net

Hitelesnek minősítették a legkorábbi Jézusról szóló ólom kódexeket a Nemzeti.net-en jelent meg,

[aretsorozat]

49. 2/4.

Az Isten leszáll Geil bolygóra. Benjamin herceg Csajszi királylánynál.

Kertai és a patkányok. Miska kancsó haramia meséje: komisz a kumisz.

 HA NEM TALÁÉL SZÍVEN ÁMOR

 És Szadó Nagyúr leszáll ama színpatikus sárga csillag harmadik, kékes-zöldben pompázó, Geilnek elnevezett bolygójára. De nem ám akárhogy. Megadja a módját. Nem csak úgy lelopakodik, aztán bekopog, hello, srácok, akkor jöttem azért a pár hímért. Nem. Szadó Nagyúr csakugyan úgy ereszkedik alá, akár egy nagyhatalmú isten. Az Űrbéka leszálló egységét aranyfényű űrszekérré változtatták, a gyémánt berakásokkal. Az elejére, mintha azok húznák a járművet, hat darab táltosnak tűnő fantom lovat fogtak, valójában ügyesen

megdizájnolt hologramokat, mivel az Űrbéka kémszondái azt is kitudták, hogy a szárnyas lovakat a lenti, primitív bennszülöttek nagyon kajálják.

Na most Szadó Nagyúr ama keresztkérdésére, hogy lehet egy hologramot megkajálni, tájékoztatták őt, úgy is, mint leendő istent, hogy a bennszülött szleng a kajálás, kajolás alatt azt érti: csípi. És mielőtt ezen is fennakadna, nem úgy csípi, hogy csípi, se nem úgy, hogy csip-csip-csóka, hanem bírja, szereti, bámulja, hasra esik tőle, nagyra preferálja, komálja, tetszik neki, stb.

Na most elöl áll a Nagyúr, aranyvessző ostorral a bal, a gyeplővel a jobb kezében, mintha a hat táltosokat hajtaná a csillagok közül lefelé a légbe, de úgy ám, mintha egy fogathajtó világbajnokságon parádézna: egy ütemre csapkodnak ám a hatszor kettő gigászi libaszárnyak, és egy ütemre kapirgálnak a hatszor négy paripa lábak, a libaszárny csattogásoknak mintegy utómozgásaként.

És úgy áll ott a Szadó, de tényleg úgy, merev derékkal, ki a mell, be a has, már ha mellnek és hasnak lehetne azt nevezni, amit ő hord ott, ahol más a mellét és a hasát tartja. De ez most nem is látszik, mert amúgy is eltakarja a hófehér tunika és palást, megszórva akkora gyémántokkal, mint a kakas töke.

Na és akkor mögötte a Szadó Isten Szekerén három kristály dézsában

a három igézően gyönyörű szirén, akik a Geil bolygó légterébe belépve máris oly igéző dalra fakadnak, hogy nincs alant a geil hímek közt senki, akinek a heréi ezt hallva görcsbe nem rándulnak. Mert persze ezt is hallja mindenki ugyanúgy, mint anno az ultimátumot. Hogy a legszebb hím kell, ide vele, vagy nagy baj lesz.

Na szóval a három halfarkú szexbomba Szadó Nagyúr mögött dalol, azaz nem dalol, mert ha ők vernyognának, leszakadna az ég mennyezete. A dal felvételről szól és Mimink, az Űrbéka mesterséges intelligenciája komponálta három női hangra, igézőre és hereszaggatóra, miközben a csupán tátogó hölgyek a kristály dézsákban a tengervizet pocsogtatják. Amitől egészen karibi lenne a hangulat, ha a Nagyúrnak nem forogna vérben a szeme (már ha szemnek lehetne nevezni azt, amivel ez az isteni lény a fejéből kitekint) az undortól és az ingerültségtől.  De annyira ám, hogy az agyában regnáló Bársony úr is csak úgy képes a tombolástól őt visszatartani, hogy egyre mondogatja, arra van ez a menet, hogy a három szipirtyó mehet, miután a megállapodás szerint kapnak egy, kötőjel három hímet. Aztán zamek vissza a karószemű bolygójára, ott lerakják a nőket és végre vége a lidércnyomásnak. Vagy nem. De már az is nagy könnyebbség lesz, ha ezeket a halszagú, hihetetlen rossztermészetű némbereket nem kell majd többé elviselni, no és le lehet majd ereszteni az Űrbéka parancsnoki szintjéről a tengervizet. Vagyis nem le, hanem ki az űrbe.

Ahol majd jégsziklává fagy amaz azúrkék mocsok és örök mementóként kering majd az Olimposz csillag rendszerében: ha szirén dalát hallod, gyorsan akaszd fel magad az árbocra. Jobban jársz, hidd el, hamar megvagy.

Na és akkor, hogy a képet teljessé tegyük, Szadó Isten égi szekere körül pedig

angyal lovasok ügetnek, csupa szénfekete hologram táltos, rajtuk az igen jóképű csíz legénység legdaliásabb kalózai hófehér páncélba öltöztetve, ami jótékonyan eltakarja rettenetes ocsmányságukat.

Hát így.

Ám szíven talált Ámor

Nem kell a sok drága kincs

Csak az én kedves geil hímem

Akinek párja nincs.

Dalolja a szirének helyett MIMINK három női hangon, és a szirének pocsolják a ritmust, hogy zeng tőlük az ég, és a bárányfelhők is apró cseppekben könnyeznek. A bolygó népei pedig, ahogy azt megígérték, előbb térdre hullva, aztán hasra esve, az arcukat előbb a porba verve, és így poros orcával fellesve nézték az isten érkezését.

És Szadó Isten leszállt a Geil bolygó fővárosának főterére a főtemplom elé,

és ott ostorának egyetlen csettintésével eliminálta hófehér táltosait, a testőr angyalai fekete táltosaival együtt. A főtéren pediglen ott állt a Szadó Szekere, e csodálatos égi jármű. Körülötte pediglen a fehér páncélos, szigorú testtartású testőr angyalok. Közülük is a legalacsonyabb, de legszigorúbb testtartású az égi szekér előtt, akit most odaint ostorával magához az isten.

- Bélafing!

- Igenis, uram!

- Ezzel a gyeplővel meg mi legyen?

Hát tényleg, a hófehér hologram táltosok híján az a darabka bőrszíj a kezében eléggé istentelenül mutat.

- Tessék talán elengedni.

- Ezt előbb is mondhattad volna, te fasz.

- Igenis, bocsánat.

Szadó Isten méltatlankodva dobja a lábához a kamu gyeplő darabkáját.

De akkor már a szirének abbahagyták a karibi showt, és a nagyúr hátába vartyognak, hogy mi lesz már. A kérdés jogos, de attól még baromira idegesítő.

Az első pribék issza meg a levét, mert Szadó ráüvölt.

- Akkor most mi jön?!

A hangjától szegény geilek mind összecsinálták magukat a rémülettől.

Első Pribék meg a testőrök is csak azért nem, mert már rég semmibe nézték a kapitányukat.

- Akkor most istenséged kezdjen el beszélni.

- Én? Mit?

- Hát az isteni szózatot.

- Ja! Rendben.

- De abba kis bigyóba ott az ostora hegyén, ami geil nyelvre fordít.

- Tudom, ne segíts!

- Így hát áhítattal hallgatjuk szavad!- hajol meg Bélafing az isten előtt. És ebből lehetetlen nem kihallani a gúnyos felhangot. Mint ahogy lehetetlen nem észrevenni, hogy a fehér páncélú. angyali testőrség halk vihogást enged meg magának. Szadó arca ettől vérbe tolulva elsötétül. (Már ha arcnak lehetne nevezni azt, amit ott hord a feje elején.) Az agya elborul, így aztán első geilre fordított mondata így hangzik:

- Nincs röhögés, a kurva anyátok!-  ami anyázás persze értelmetlen, mivel köztudott, hogy a  csíz hímeket keltető kád és nem anya szüli, ismert okoknál fogva. Ennek ellenére az anyázás, ami az egész ismert univerzumban ismert, népszerű forma sértegetés és/vagy feszültség levezetése céljából, a csízeknél is bevett archaizmus. No de honnan tudnák ezt a geilek? Aki dehogy is mertek röhögni? És, jaj, mit érthetett úgy ez rettenetes isten, hogy az röhögés lenne? Így aztán a sápadtnál is sápadtabban lépett elő a főpap, miután feltápászkodott hasaltából, hiszen máris mentegetőzni kényszerül.

- Mi nem röhögtünk, Mindenható!

- Kuss, geil, nem hozzád szóltam!

Tehát egy újabb főbenjáró hiba. A főpap nagyot nyögve hullik vissza, arccal a porba, a saját gyors, fájdalommentes halálát kívánva, ha ezzel a népet megmentheti. Szadó istent megzavarja az intermezzo, megint Bélafinghez fordul.

- Mit is mondok?

- Ó, geilek!

- Ó, geilek! És aztán?

- Ti gennyes fekélyek egy sápatag, skorbutos seggen.

- Ezt mondom?

- Ezt, ó, Nagy Isten.

- Ezt a skorbutos segget biztos, hogy te találtad ki.

- Nem tagadom- próbál meg szerénykedni az első pribék.

- Elég gagyi.

- Igenis.

- És még mit mondok?

- Hol az a hím, akiből immár hármat követelünk hölgyeimnek, hogy feláldozzuk őket a bujálkodás oltárán, amit ez a három döglött halszagú ribanc a termékenység ünnepének óhajtana becézni?

- Halszagú ribanc ám…

- Tudod, ki?

- Ezért még megszívod, nagyúr! – háborognak az isten mögött a hölgyei.

Szadó úgy dönt, most se hallotta a sziréneket.

- Álljanak hát színünk elé!

Erre hosszú csend támad. A főpap keserűen állapítja meg, hogy nem sikerült

csendben, fájdalom nélkül a haragvó isten előtt meghalnia. Ezért újra feltápászkodik a porból, és int a templom előterében várakozóknak.

Fanfárszerű hangok szólalnak meg, és a megfújt zene ütemére előbukkan a három hím, letáncol a lépcsőn, mintha a koreográfus egy nagyoperettben gondolkodott volna betanításuk közben. Tehát aki az ilyet szereti, az biztos elismerően csettintene a láttukra. Szadó Nagyúr viszont nem szereti az ilyet.

Őszintén szólva egyáltalán nem látta vonzónak a három feláldozandó hímet.

Mondjuk ez még önmagában semmit se számít, mivel Szadó önmagán és a csíz NŐ eszményképén kívül senkit és semmit nem talál annak. A homofóbia pedig végképp nem áll távol tőle, ami viszont ritkaság egy kizárólag hímnemű fajnál.

Nahát szóval vonaglanak lefelé a lépcsőn, aztán tánclépést váltva elindulnak az űrszekérhez. Az eddig porban hasaló nép pedig felemeli a fejét, aztán egyként tápászkodik, és a fanfárzenére ünnepélyesen topog.

Íme hát három hímünk

Ők, akik legdrágább kincsünk

Fajunknak díszei

Fogadd el őket, Szadó Isten

Vegyed, vigyed

Drágább ajándékunk náluk

Amúgy sincsen…

Gajdolja a főpap, aztán a szöveg végére érve újra kezdi, de az éneklést immár a nép is átveszi, zeng és bong, és ujjong és búsong, kacag és zokog mindenki, aki geil, meg aki nem. Csak a csíz angyalok nem kacagnak, vagy zokognak, hanem összenéznek, aztán Bélafingra, végül a Nagyúrra. Szadó Isten a három táncost

fürkészi. És amikor a színe elé érnek, és négy térdre esnek, aztán hasra, és az arcukat a porba csapják, mogorván, ám elégedetten fordul a szirénekhez.

- Na!

- Mit na?- kérdezi az istent Aglaiophoné pimaszul, mert a három közül neki van a legnagyobb szája.

- Hogyhogy mit na?!

- Úgy, hogy mit na?

- Itt a három kan, akit kértek.

- Hol?

- Mit hol? Felőlem akárhol! Akár itt is maradhattok.

- De hol vannak?

- Mi? Kik hol vannak?

- Hát a férfiak!

- Vak vagy? Itt tekeregnek a porban előtted.

- Ezek?

- Ezek.

- Mármint hogy ezek azok?

- Ejnye, rüfke, ne szívass!

- De hát ezek nem férfiak.

- Mi?

- Jól hallod.

- Mi az, hogy nem férfiak? Akkora tökük és vesszejük van, hogy még én is megirigyelném…- Még szép, alázhatnák tovább Szadót a hölgyek, mivel a csíz hímek nemi szerve a sok ezer éves használatlanságtól jelentéktelen csökevénnyé fejlődött vissza. De most nem érnek rá az isten pöcsét cikizni. Hitetlenkedve bámulják a szekér előtt hasaló geil hímeket.

- De ezeknek négy lábuk van, és két kacska karuk!

- És?

- És olyan a fejük, mint egy hangyász sülé!

- És?

- Ezek nem emberek, te sajtfejű barom!

- Mi az, hogy nem emberek?

- Ez az, hogy ez nyilván nem a Föld.

- Mi az, hogy ez nem a Föld?

- Na, húzzunk innen, Szadó!

- De addig ám, amíg szelíden kérjük.

                                                o

 TE EGY KIRÁLYLÁNY VAGY, CSAJSZI!

 Közben Benjamin, mint valami gavallér a kilencszáznyolcvanas évekből, a söntést támasztja , és úgy csapja a szelet, vagyis löki s sódert, hinti a rizsát a pultos kisasszonynak. A Kelet-Nyugati Sámán Központ büféje ma se éppen a vendégektől hangos. Csak Laci papa és Kovács doci isszák a Dreherjüket az egyik sarokasztalnál.

- Ne mondd már, csajszi, hogy nem vagy beavatva!

- Ne szédíts, csipszar!

- Doci bá’! Ez a nő itt nem hiszi el, hogy én vagyok az erdő hercege!- kiált át segítségért az ifjú udvarló. Kovács úr int, hogy de. Laci papa nem szólalhat meg, mert nincs a szája előtt a hangtompítónak használt műanyag flakon, szivacsdarabkákkal feltöltve.

- Látod, nem kamuzok.

- De közben idd a kóládat, mert megmelegszik.

- Nem baj, kint úgyis hideg van.

- Annak viszont örülök, hogy elkezdtél újra kocogni.

- Futni, aranyom. Futni. Kocogni az amatőrök szoktak, meg aki már negyven és a halál között támolyog.

- Futni.

- Ja. Muszáj. Az ember nem nézhet ki úgy, mint odakint a Dezső, ha kiderül róla, hogy egy igazi herceg. – Benjamin eme megjegyzése Dezsőről, a félig visszavadult hízó sertésről eléggé igazságtalan. Dezső ugyanis kifejezetten karcsú és szálkás alakot öltött, amióta az erdőben csavarog és zömmel erdei koszton él. Az pedig, hogy egy szomorú napon elvesztette igaz barátját, a Pipit, akit végelgyengülés okán magához szólított ég az Örök Baromfi Kertbe, tovább karcsúsította, lévén hosszú hetekig búskomorság gyötörte. Végül csak az a tudat nyújtott számára vigaszt, hogy Pipinek szép élete volt, és az Örök Baromfi Kertben talán még annál is jobb kapirgálni, mint itt a Vérfarkas Szurdokban és a környékén.

- Szerintem vannak kövér hercegek is.

- Nyilván vannak, csajszi, de nem a mesében.

- Ja! Szóval te egy mesehős vagy? – nevet Boglárka, és magában el kell ismernie, hogy vagy nagyon unatkozik, vagy most kivételesen tényleg szórakoztatja Benjamin nyomulása.

- Az hát! Talán nem?

- De. Te vagy a szőke herceg.

- Úgy van. És érted jöttem.

- Hol van a fehér lovad?

- Kikötöttem, hol. Hoztam volna be a büfébe?

- Miért ne? – Boglárka elképzel egy szép fehér lovat , amint az ablak melletti asztalnál áll és a felmosó vödörből sört iszik. Ez a mosolya most a virtuális látványnak szól, de az udvarlója félreérti.

- Szóval jössz  - te, ha megszöktetlek.

- Megszöktetsz?

- Meg.

- De honnan?

- Innen.

- De én itt jól elvagyok.

- Mi?! Zord atyád, a sámán, és még zordabb anyád, a sárkány fogságában?

- Matyi akkor mi?

- A bátyád egy skizofrén űrlény, mint tudjuk.

- Ez most nem volt egy jó vicc.

Ez tényleg nem, Benjamin vissza is szívná.

- Hé, hiszen én is halek vagyok!

- Akkor mégse herceg?

- Halek herceg.

- De a halekok nem lúzerek?

- De! Én nem! Mert én már az erdő hercege is vagyok, az meg nem lehet lúzer. Tehát nekem jár egy királylány, aki a feleségem lesz, hetedhét országra szóló ásó kapát rendezünk, aztán amíg meg nem halsz, boldog lehetsz.

- Mi az, hogy én meghalok?

- Jó, akkor én halok meg.

- Ez egy picit jobban hangzik, de te se halj meg.

- Rendben. Mától fogva az én királyságomban senki nem halhat meg.

- Akkor most király vagy, vagy herceg?

- Hercegségemben.

- A herceg henceg.

- Mi van?

- Neked adom, írj belőle egy rapet.

- És ha bemutatlak Bimbó egérnek, és Cser Botond is engem igazol, akkor hiszel nekem végre?

- Nem.

- Doci bá’! Hol lehet ilyenkor a Bimbó?

Kovács úr int, fogalma sincs, viszont így, hogy Boglárka figyel rá, szemkontaktust teremt vele, és mutatja, még két sör. Egy neki, egy Lacinak.

Boglárka veszi a rendelést. A hűtőhöz fordul, kiveszi a két sört. Benjamin kedve váratlanul lelohad. Morózusan hajtja fel a kóláját, aztán úgy mocorog, mint aki menni készül. Amúgy kezd visszanyerni valamit a régi erőnlétéből, noha még mindig csak árnyéka önmagának. Talán sose lesz olyan, mint volt tizenhat éves korában, amikor komoly ígéret volt a korosztályában. Simán lehetett volna tájfutó bajnok. Csak hát ugye…felébredt Réten a mágia.

Meg a környékén. Ahol sétálnak a fák, ahol Cser Botond, az ent ébredése nem játékos kamu, és ahol Bimbó egér miniszterelnök valóban Kovács docens haverja, mivel doci nem csak erdőkerülő, hanem kulturális attasé is a Sámán Központ megbízásából.

- Na, akkor zúztam…- teszi le a kólás poharat a pultra. Boglárka viszi ki a két sört az uraknak, úgy szól neki vissza.

- Már sose lesz BB-system próba?

- Kivel? Minek?

- Ne mondd, hogy az egy hercegnek ciki!

- Nem arról van szó. Felnőttünk, csajszi.

- Mondja ezt az erdő hercege.

- Kisbabos különben is a castingot szervezi a telefonos szexre.

- Arra megyek!

- Nem mész.

- Dehogy nem megyek!

- Megtiltom!

- Mi van?!

- Te egy királylány vagy, csajszi, értsd meg végre!

                                       o

   SÍR A BABA, SÍR, UHU BAGOLY

 Kertai úr már megint nem a régi, amióta súlyosan orcán illette az a lakó, aki a legkevésbé volt képes elviselni a higiéniai vesztegzárat a Csiki egyben. No persze egy neve nincs bérlő, még csak nem is tulajdonos, aki azóta már el is költözött, mivel nem viselte a népszerűséget, amit a gondnok úr arcán csattanó parasztlengőnek köszönhetett.

Kertai uhuban megint összetört valami, amit pedig már kezdett szép lassan, komótosan összerakosgatni a cserepekből. Talán csak a büszkesége?

Nem, ennél biztosan több. Talán ama balítélete, hogy ő mégis csak valaki?

Fontos, felelős férfi egy fontos, felelős beosztásban, ahol nagyon is kell arra vigyázni, hogy az ember ne éljen vissza a csaknem korlátlan hatalmával.

Egy gondnok-közös képviselő? Az kérem a reábízott emberek felett jelentősebb és tehetősebb személy akár a miniszterelnöknél. Sokszor rendőr, ügyész, védő, bíró és ítélet végrehajtó egyazon személyben. Ha valakihez egyáltalán érdemes, őt talán a jóistenhez lehet mérni és hasonlítani.

Na és akkor ezt a hivatást vonta el tőle először, merő bosszúvágyból a Janka őnagysága, hogy rá egy évre puszta szeszélyből vissza is adja, miután rájött, hogy Kertainál jobbat nemhogy az ismeretségi körben, Réten, a városban, de még a galaxisban se talál.

És akkor jött az a pofon. Nyílt színen, korán reggel, sokak előtt. Pedig mit tett ő? Mint szigorú apa rendetlen kölkeivel szemben, csak úgy lépett fel. Teljes joggal, kérem. Hogy márpedig senki nem hagyja el a lépcsőházat, amíg a maga körzetét ki nem takarította. Mivel ez áll a házirendben, amit a lépcsőház lakói demokratikusan, közös akarattal és kézfeltartással többségiben megszavaztak.

Kertai döntésében tehát semmi nyoma az önkénynek. Nem a szigorú. de legalább igazságtalan apa cselekedete volt tehát, hogy a lakókat a saját akaratuknak megfelelően a kötelességükre szorítsa. Hát hogy? Ha szép szó, könyörgés, fenyegetés nem volt elég?

Ugye, hogy igaza van szegény Kertai úrnak, amikor úgy érzi, megfenyítése jogtalan volt, a lakók azt követő reakciója pedig felháborító és megalázó.

Miszerint úgy kellett neki. Kertai, a hepciás, Kertai, a félőrült cezaromán, Kertai, a röhejes seggfej. Igen, Kertai, akin csakis röhögni lehet. Elfordulni tőle, nem köszönni neki.

Hát csoda, hogy szegény uhu bagolyban megint ezer darabra törve zörögnek, zötyögnek önérzetének cserepei, amidőn újra csak gondolatai elől menekülve csoszogott a Tokaji Borozó felé? Ahol ismét ideje nagy részét töltötte, mivel úgy döntött, a továbbiakban le se szarja a gondnoki teendőket. Ússzon csak minden a mocsokban. Javíttassa csak meg a liftet az, akinek elromlik. A közös költségeket pedig hajtassa be Janka őnagysága a notórius be nem fizetőkkel, akivel csak akarja. Béreljen fel erre szakosodott gengsztereket, uszítsa rájuk a terrorelhárítókat, vagy akár magát az ördögöt, és akár kezdhetik is vele, mert ő ugyan nem fizet többé egy fillért se ezeknek.

Na most annyit azért már tudhatna Kertai úr, hogy nem jó az ördögöt emlegetni, pláne kocsmába menet és olyan előélettel, ami neki is van. Hiszen, és talán néhányan még emlékezünk rá, az öreg uhu bagoly egyszer már alkalmazásban állt nála, nem sok sikerrel. Pestissel kellett volna megmérgeznie a lépcsőház összes lakóját, ám csak saját magát, meg talán egy kicsit a kilencediken lakó Rubin bácsit sikerült. És ha az ember igen erős indulattal az ördögöt emlegeti, az már csaknem olyan, mintha egyenesen a falra festené. Ezért Kertai úr igazából meg se lepődött, amikor a sarkon befordulva, és így már a Tokaji Borozóhoz vezető tanösvényen célegyenesbe érve, elhaladva néh��ny gurulós kuka mellett, egy jókora, kövér patkányt pillantott meg. Na és az is egy nagy tévedés ám, hogy minden patkány egyforma. És aki egy patkányt látott, az mindet látta.

Na nem. Ez ott, a kuka alól félig kibújva nagyon is egyedi jeleket hordoz.

A különösen gunyoros és egyben gonosz nézése, a kajla bajusza, a bal mellső lába enyhe kacskasága és a jobb füle csücskének lerágott hiánya okán ez a példány összetéveszthetetlen. Vagyis aki őt egyszer látta, már mindig is látja, a legtöbbször persze rémálmában.

Hát a sátán legfőbb réti hírvivője, ágense, kéme várta a Kertait. Mert hogy csak úgy, véletlenül futottak volna össze, az úgy általában – lsd. véletlenek nincsenek- és különben se fordulhat elő.

- Na, helló, uhu-bagoly!- cincog fel a patkány Kertainak, aki a legszívesebben tovább haladna, mint aki nem is hallotta a köszönést, mi több, észre se vette ezt a kövér rágcsálót és bajkeverőt. Mivel minden figyelmét leköti egy

tündér kis veréb, aki egy félig lerágott, a lucskos időtől elázott kenyér sercli csipegetésével múlatja az idejét. Ám Kertai belátja, a bocsi, észre se vettelek trükköt a sátán közvetlen munkatársával nem teheti meg. Különben is, mely meghitt estéket, éjszakákat töltöttek együtt anno ama transzformátorházban, ahol Kertai úr plazmafürdőket vett sátáni küldetésének beteljesítéséhez.

Kelen úrral együtt. Aki a kómájából visszatérve kifejezetten „jó ember” lett, így alig-alig tér be a Tokajiba, mivel hogy ivás helyett „tolfozik”. Az a szánalmas kis törpe. Az is egy röhej, de olyan ám, annyira az, hogy az embernek nincs is már kedve röhögni.

- Na, mi van? – áll meg hát Kertai a kukáknál, és szól le a patkánynak, és nem tesz úgy, mint aki örül a viszontlátásnak, és igazából érdekli a másik mi és hogyléte.

- Tudod, hogy van, nagy a család, sok éhes száj…

- Nem kéne annyira szaporodni.

- Jól mondod, öreg. Csak hát a vérünkben van.

- A véretekben, mi?

- Nekünk ahhoz sokan kell lenni, hogy érjünk is valamit.

- Ja.

- Pont úgy, mint nektek, ember férgeknek.

- Ugye nem várod, hogy nekiálljak szókaratézni veled?

- Ahhoz előbb innod kéne, mi? Uhu-madár.

- Na, szevasz, szar, hogy láttalak- indul el Kertai úr, és a tekintete megint

a kis verébre téved, aki tisztára úgy néz ki, mintha rájuk figyelne.

- Há’ várjál már!- szól utána a kacskalábú Hermész.

- Mi van akkor?

- Üzent az öreg.

- Nekem?

- Tartozol neki.

- Én?

- Érvényes szerződése van veled.

- Azt a melót megcsináltam, nem?

- Nem.

- Megmérgeztem a lépcsőházat, nem?

- Nem.

- Arról nem tehetek, hogy olyan szar, gyenge bacilust kaptam tőletek, hogy csakis én betegedtem meg.

- A munka nincs elvégezve.

- De nem is kaptam érte semmit. Mármint a pestisen kívül.

- Még mindig kéne neki az a gyerek.

- Felőlem kelljen neki.

- Ezt üzened?

- Ezt.

- Á, nem vagy te annyira bátor.

- De.

- Te? Akit már akárki büntetlenül pofán vághat?

- Viszont egy kövér patkányt még agyon tudok taposni.

- Juj. Hallod? Visítok a rémülettől.

- Erre én tényleg nem érek rá, szevasz.

Kertai úr másodszor is elindul, hogy megtegye a hátralévő ötven métert

a Tokaji bejáratáig. És ekkor ismerős rettenet szállja meg. A lábaiból elszáll minden erő, egy halk nyögést hallat, aztán úgy rogy össze, mint rongybábú lenne. Szegény veréb ijedten rebben fel a dohos sercliről a kandeláber lámpatestére. Az öreg patkány meg előpöffeszkedik a kuka alól, Kertaihoz kocog, felhág a hasára, a nyakához érve a kacska lábát a férfi állára támasztva, mintha az holmi ivópult lenne, és úgy bámul a szerencsétlen arcába.

- De hát most tényleg hová sietsz?

Kertai szemében jeges rémület. Az ajka bal szegletéből habos nyál csorog.

- Csak addig tartanálak fel, barátom, amíg rendesen átadom az üzenetet. Tudod, milyen a főnök, nem? Ismered. Állandóan a személyzetre panaszkodik. Pedig, kettőnk közt szólva, egyre gagyibbak a tervei. Hát nem? Egyrészt túl bonyolultak. Mért nem lehet azt mondani, Argameddon van, basszátok meg, aki bújt, aki nem? De mondd csak nyugodtan, ha nem értesz egyet!

Kertai úr szólna is, ha tudna. Például, hogy száll le rólam, te undorító rohadék. Csak hát nem tud, csak az ajkából csorgó nyál egyre habosabb.

- Na, mindegy. Én átadom, mit üzent neked, mit vár el tőled. Elvégzem a melómat, érted. Ki vagyok én, hogy sátánt fikázzam? Nagy a család, sok az éhes száj… Vagy ezt már mondtam?

Kertai nyög egyet. A patkány ezt igen válasznak veszi.

- Szóval. El kéne érned, hogy az a kis mocsok Hegyit Beszélő Kölyök is a Hell Combat monitorja elé üljön. Érted a melót?

Kertai nyög.

- Szerintem is baromság, hogy miért éppen neked. Hogy jössz te ahhoz a gyerekhez? Ezért mondtam, hogy egyre érthetetlenül nagy baromságok a tervei.

Bár, ha összebarátkoznál a családdal? Mint valami kedélyes, joviális nagybácsi?

Aki a más gyerekét a térdén lovagoltatja? Hmm?

Kertai nyög.

- Hát igen. Húszévnyi ellenségeskedés, gyűlölködés, egzecíroztatás, feljelentgetés után nehéz lenne egy ekkora váltás. Bár…öregségére mindenki

meghülyül. És te világ életedben hülye voltál, Kertai. Nos, mit szólsz?

Kertai nyög, a jobb szeme sarkában kövér könnycsepp képződik, hízik és indul

le a patkány irányába, aki ezt kedvtelve figyeli, aztán így gügyög:

- Sír a baba, sír, uhu bagoly?

                                                o

 KOMISZ A KUMISZ

 Miska bezzeg nem sír, nem rí, mert nem is uhu bagoly, meg nem is baba. Hanem még mindig egy hombár méretűvé nőtt kancsó, aki a hasában visszahozta a haramiáknak Brillantint, a kékseggű kémet, és aki eme tette miatt egy csapásra a leges-legnépszerűbb fazon lett a mézeskalács haramiák között.

Így hát Miska csak kacag, meg göcög, és a legbárgyúbb tréfán, beszóláson is nagyon mulat, mint azok a kövérek, akik rég kibékültek azzal, hogy az alakjuk nem a homokórára, hanem éppenséggel egy jó hasas kancsóhoz hasonlatos.

Miska bizony nem rest és nem is szégyelli, hogy élvezi a népszerűséget.

Bezzeg Brillantin.

Hát neki rossz sora van.

Megint csak ott csüng a kínzóoszlopon, a csuklóinál megkötözve és felkötve.

Bár az is igaz, hogy senki se bántja, kínozza. A haramiáknak elég őt látni.

Mert amíg ő ott csüng, addig van jól. Hála Miskának, a világ legjobb kedvű kancsójának, aki egyszerre több vizet tud felhozni a hasában a házhoz, mint

az összes haramia fél napig tartó hangyamenetben együtt.

Na és akkor már csak nem kellett annyira igyekezni se, hogy mindennel elkészüljenek, amire rájuk robbannak a negyvenezer kékseggű ördögök.

A négy méter magas cölöpkerítésnek a gyilokjárókkal, a íjaknak, a sok nyaláb nyilaknak, a dárdáknak, a lándzsáknak, a sok kosár köveknek a parittyához.

A húsnak lesózva, a gumóknak, a makknak. A víznek. A tüzelő anyagnak.

És ki gondolná, még, mi minden kell egy ostromnál, pláne, ha odakint majd negyvenezer kékseggűek fenekednek, vonyítanak, ordítanak, és esküdöznek, hogy amire lemegy a Nap, avagy amire felkel, haramia élve nem marad, és nem ám úgy, hogy csak game az óver és a játék újratölt, hanem tényleg, a halás örök, irány az igazi Pokol, ha ugyan ez már nem az.

Nahát, mi kell még?

Bátorítás, egymás folyamatos buzdítása. Meg esténként a tábortűz mellett sok-sok mese arról, hogy hiába minden gonoszság, ármány, a mese végén úgyis a jó győz. Nem ámításból, hanem tényleg. Mert így van az élet mechanikája kicsinálva.  Hogy van olyan történet is, ahol nem a jó győz? Nos, van.

Csakhogy a történetnek még nem ott van a vége. Mert ki mondja meg, hol a vége? Hát ott, ahol a jó győz. Most mondtam, nem? Vége jó, ha minden jó.

Ez is egy tízezer éves bölcsesség, nemde.

Belátván ezt a tanulságot a haramiák tehát minden este mesét mondanak és hallgatnak a tábortűz mellett toporogva, vagy ha nagyon hideg van, vagy

fúj a szél és esik a hó, akkor bent a Mézeskalács Házban, bár ott egyre szűkösebb a hely, mert csak jönnek, szállingóznak ki az erdőből a megmenekültek. No de amennyi helyet Miska elfoglal azzal a hombár nagy hasával! Igaz, ő tudja a legjobb meséket. Nem hiába volt ő eredetileg borozgatáshoz megformálva és kiégetve. És arról sose volt szó, hogy majd egy iskolai földrajz –rajz szertár fémpolcán köt ki azzal a céllal, hogy talán a gyerekek majd egyszer lerajzolják őt, ahogy a téglalap alakú fehér posztamensen áll, és kalandos életről ábrándozik.

Íme, egy meséje:

Na, az meg egyszer úgy történt Mihályfalán, hogy erősen odaüzent a faluvégre a Miska fazekas mesternek a Mihály vajda, Mihályfölde királya és leggazdagabb embere, hogy neki a Miska egy olyan kancsót készítsen, de izibe, aminek a hét világ is csodáját járja, olyan szép legyen, olyan jelentős, és olyan itatós fajta, hogy az ember folyton is csak töltene belőle, azt megittasulván vígan mulatna.

De nem ám valami mázas súvasztást, odavetett ezt-azt, hanem tényleg.

Szóval nagyon erőltesse meg magát a faluvégén a Miska, nehogy csalódást bírjon okozni, mert akkor nagyon megszívja. Először is elveszi tőle az egy szem félárva leányát, akit egymaga nevel, de már mióta. Hát amióta a Miskáné otthagyta az urát, mert megunta a faluvégi nyomort, és megszökött egy Mihályváradi kupeccal, akivel különben ott találkozott a Szent Mihály napi búcsún a törökmézes standjánál, azt olyan szép, édes szava volt annak a kupecnak, meg jó kiállása is, meg számosan lovai, hogy jó hogy megszédült tőle a Mari. Így aztán a kis Mari rámaradt a Miskára. De jobb is úgy, mivel hogy nem volt máshogy, szokták volt dicsérni, apja és leánya szolid kis faluvégi sorsukat. Azt akkor felnőtt a kicsi Mari, és naná, hogy igen szép leány lett.

Szőke haja úgy folyt, hullámzott a derekáig, a derekán túl pedig a szemtelen kis faráig, mint a Tisza, amikor szédítő kanyart vet egy agyagos turzáson. Na, abból az agyagból lehet ám csak dolgozni, ha az ember onnan kibányássza, haza viszi, néhányszor átgyurmázza, közben szépen kitisztítja, aztán a kamarában pihenni hagyja nedves rongyok alatt. De még a kis Mari hajánál és faránál tartunk.

Na, hogy az illendőséget azért szem előtt tartsuk, elég legyen róla annyi, hogy a combja, a lábikrája, akár egy gátfutóé. A dereka a darázsé, a keble két gránátalma, a nyaka egy hattyúé, az orcája mézeskalács, az ajaka érett cseresznye, a szeme meg kökény. Azt a betyár mindenit, hogy micsoda szépség volt a MARI, na. Hát gyűltek is rá a legények, mint kapó legyek a napon felejtett, romlott húsra. De nem a Miska papának kellett ám elhessegetni őket. Mert a kicsi Mari az nem volt kacér. Amilyen szép volt, annyira nem. Mi? Hogy ilyen csodák is vannak. Hát a kicsi Mari annyira nem volt kacér, hogy már az volt benne a kacérság. Az a látszólagos hidegség. Az a lárvapofa, ha bókot kellett fogadnia. Az a szórakozott tekintet, ha a legény valamely látványt engedett meg magának, csak hogy a Mari észrevegye.

Nahát, ilyen lett a Mari. Királyfinak volt az való, vagy apácának.

És akkor volt képe a Mihály vajdának éppen azzal zsarolni, fenyegetni, hogyha nem olyan lesz az a kancsó, hogy nagyon szép, olyan szép, mint a Hold világa, olyan rafinált, mint a jáspis kígyó, és olyan hasas, mint Riska tehén, amikor kettőt ellik, akkor bizony elveszi az apjától a Marit. Azt vagy a feleségéül teszi, vagy nekiadja a kutyafejű tatárok kánjának, aki éppen őhozzá készül látogatóba.

Pedig a Mihály vajdának volt is akkor felesége. A huszonkilencedik házasságát töltötte éppen, és bizony az ifjú arával még szerelmes gerjedelemben, úgyhogy és egyelőre minek is kéne oda a Mari. A tatátok meg állítólag úgyis kutyákkal hálnak, hát azért van olyan fejük, akár a kutyáknak, és azért kutyafejű tatár a tatár neve, gondolkodjál te, mért lenne más miatt az?

Nahát jajveszékelt a Miska fazekas a falu végén, aztán töprenkedett, aztán megint jajveszékelt és megint töprenkedett, végül megint jajveszékelni kezdett, és ezt már abba se hagyta, amíg meg nem állt vele szemben a lánya.

- Ne jajongjék már ke’!

- Há’ mán hogyne, édes szépséges, kicsi lyányom.

- Há’ mert mért nem korongol akkor egy olyan korsót, aminek a képe, akár a holdvilág, a hasa, mint a vemhes Riskáé, a dísze meg a jáspiskígyó?

- Mert korongolhatok én a Mihálynak bármit, úgy se arra megy ki a játék.

- Há” mire?

- Te kellesz neki, gyönyörű szép kicsi Marim.

- De hiszen boldogságos friss házas.

- Az őtet nem érdekli. Kellesz neki, hogy más ne bírjon.

- Így sejdíted?

- Így- azt akkor a Miska megint elkezd óbégatni, de úgy ám, hogy a faluvégi kutyák mind vele tutultak, tőlük meg átvették a tutulást a gazdagabb porták kutyái, tőlük meg a túlvégé, azt így a végén egész Mihályfa egy merő vonyítás volt. Megmérgedett erre a Mihály vajda, hogy hát mi ez, kit nyúznak? És a vonyítást abbahagyni, mert még elijednek a kutyafejű tatárok, akik a kánjukat kísérik látogatóba. Nem sokan, csak úgy talán pont úgy negyven ezren, ahányan ellenünk a kékseggű ördögök készülődnek. Azt akkor mondták neki a hajdú Mihályok, hogy a Miska óbégat a falu végén, mert hogy annyira elkenődött, nem bírja úgyse azt a korsót olyanra megálmodni, hogy az a vajdának tessen, és akkor elviszi a lányát gyalázatnak.

Micsoda?!

Hogy gyalázatnak?

Hát nehogy már szégyen legyen egy olyan repedtsarkú, faluvégi kis bitang leánynak, ha a vajdának leszen az egy éjszakás szeretője, aztán meg a tatár kán ágyasa, ha mégse igaz a szóbeszéd, hogy azok csakis kutyákkal hálnak.

Megint üzent hát a vajda a Miskának. Hogy először is rögtön elhallhasson. Másodszor meg nőtt a tét.  Már nem csak az egyszálbelű csufikája, hanem a háza, az össze jószága is kockán van. Mert a házát felgyújtatja, a jószágát elhajtatja, őt magát pedig a faluból kibotoztatja. És még örüljön, ha az életét meghagyja, ha nem lesz készen az a korsó. Ami szép, mint a hold világa, és ravasz és hasas, és úgy itatja magából a jó erős bort, mintha csapból folyna, sőt, úgyabbul, mert ugyan ki inna meg egy ültő helyében négy-öt liter vizet, viszont ki ne inna meg annyi jó bort, ha kellemes a társaság, meg különben is részeges az ember.

Hát megvitték a hajdúk az újabb erős fenyegetést a Miskának. Aki erre naná, hogy nagyon elhallgatott. Erre meg a kutyák is. És most meg mélységes, figyelő csendbe merült egész Mihályfa.

Hát így aztán hallja ám a Miska, hogy valaki hajtja a műhelyében a korongot.

Na de hát ki az, ha csak egy kobold nem? Hát megy be a műhelybe a Miska, és kit lát dolgozni? Na, a Marit. Ő hajtja azzal a gyönyörű szép lábával a korongot, csupa jó síkos agyag a két keze, és látja ám az apja, hogy valami korsó féle formálódik.

- Édes leányom, hát te mit művelsz itt?

- Meggyurmázom én azt a korsót, édesapám.

- Na de tehát?

- Mért ne?

- Nem tudod te.

- Hogyne tudnám!

- Hogyan tudnád, még sose csináltál.

- Mert majd most.

- Ugyan-e?

- Menjen csak ki, édesapám. Mossa meg az arcát a kútnál, törülje le a könnyeit, aztán járjon egyet kint a kertben, és mire visszajön, már láthat is hozzá, a kemencét felfűtse, hogy a kancsót kiégessük.

- Menjek ki?

- Tegye meg!

- Hát jó. – Kimegy a Miska, mert megtesz ő majdnem mindent, amire a lánya kéri. Hát most még a kútba is beugrik neki, amennyire állnak a dolgai, nem hogy csak megmosódjon ott mellette. Na de hát micsoda korsó is lesz az? Amikor a Mari azokkal a szépséges és kecses kacsóival az agyagot alig is illette, a legutóbb tán süldő lány korában készített agyagból szívet, huszárt, hamutálat, meg napocskás medált játszásiból. Azóta nem. De Miska nem is bánta. Nem valók azok a kis kezek olyan munkára, hogy piszok nőjön a rózsaszín kis körmök alatt. Tejben-vajban fürdés, az való neki. Borsószem keresés a vánkos alatt. Fésülködés a tükör előtt, közben a tükör hangtalan faggatása, tükröm, tükröm, mondd meg nékem, hány törpe él a világban, és hány jut egy szem királyfira?

Megmosódott a Miska a kútnál.  Körülnézett a kertben. A csirkéket visszakergette a baromfiudvarra. Aztán megnézte volna, hogyan áll a kukorica. De azt nem bírta megnézni, mert akkor még nem volt kukorica Mihályfalván, avagy Mihályfán. Mert amikor ez a történet lejátszódott, még csak a vikingek fedezték fel Amerikát, no meg előttük az egyiptomiak, azelőtt meg a szürke idegenek ufokon, azelőtt meg a dinoszauruszok, szóval majdnem mindenki, aki csak átkukucskált egyszer is az Atlanti Óceánon, azelőtt meg nem kellett felfedezni, mert Gondwana leánynevén még egyben volt az egész szárazföldi hóbelevanc.

Na és akkor visszaballagott a műhelybe.

És ne tudd meg!

Pontosabban izé, nagyon is tudd meg!

Hát belép a Miska, és fáradt tekintetét reáereszti a korongra. És azon egy micsodás kancsót lát! Hát hét vármegye fazekasa szeme kerekre guvadna, kilenc vármegye fazekasa a kezét összecsapná, tizenhét vármegye fazekasa meg ezt mondaná, ama kancsót látván:

NA!

Ez mán kancsó.

Na de nézzünk mán oda, na!

Olyan szépen hasas, hogy a királyoknak nincs ilyen pocakja. Na és a nyaka felett van néki orcája. Kerek, mint a teli Hold, pont. A hasán meg ott tekereg egy nagyon bölcsnek látszó kígyó. Hát már olyan szép volt az a korsó alakjában, arányaiban, mint Héraklész lehetett az ő görögjei között. És még meg se volt ám festve, he!

- Na, tetszik látni, édesapám? – kérdezi a Mari Miskát szorongva, mintha bizony nem lehetne abban biztos, hogy remekművet gyurmázott. Az apja meg csak nézett, és nézett, aztán még mindig bámult, utána megint nézett, amire a lánya meg csak elkezdett kicsit mosolyogni, hogy na ugye.

De aztán Miskát elfogta a még nagyobb keserűség. Viszont óbégatni már dehogy mert. Magába fojtotta, és ettől tolulást kapott, azt majd ott ütötte meg a szél szegényt a fájdalmas boldogságtól. Hogy nem csak világszép az ő Mari lánya, de született korongos zseni. És egy ilyen lesz a vajda meg a kutyafejű kán martaléka, a martalék után meg a maradéka, a maradék meg sorvadhat el

boldogtalan gyalázatban?

- De most mi a baj, édesapám?

És akkor a Miska mondja, hogy mindegy is, milyen az a kancsó. Úgy se lesz az se szép, se jó, mert a vajdának a Mari kell, a többi csak csalafinta kifogás.

De hátha nem?

De, de.

Elbúsul erre a Mari is, de ő nem sokáig. Mert a Mari ez nem olyan lány volt.

Hogy csak úgy elhagyja magát, feladja, aztán meg hagyja, történjék vele, ki mit gondol róla, ha daliás királyfi, ha meg göthös vajda, a sanda.

Mert hogy a faluvégen minden koszos népek között élt ám egy nagyon koszos boszorkány is, már a híre szerint. Mert hogy boszorkány volt, az nem biztos, de hogy koszos, arra tanúk vannak. De amúgy nem ártott az a banya senkinek, mert ő inkább volt afféle javas asszony. Fehér boszorkány, azt szokták az ilyen csoroszlyákra mondani. De hát a mi Misi nénénk annyira koszos volt, hogy a fehéret, mint színt sehogy se lehetett volna róla állítani.

Nahát tőle tudta a Mari, hogyha gondolunk egy nagyot, hogy az történjen meg, és aztán kihúzunk vagy magunkból, vagy másból valami szőrszálat, de jó a köröm is, és azt belesütjük a pogácsába, azt utána azt megetetjük azzal, akire vagy akinek kívántunk valamit, jót vagy rosszat, az mindegy, akkor az úgy is lesz. Vagy nem. Egy próbát viszont megér. Na és ha a pogácsa helyett a korsó agyagjába nyomjuk azt a szőrszálat, vagy körmöt, és azt sütjük ki?

Egy próbát az is megér. No így aztán Mari kitépett egy szálat a gyönyörű hajából, ami mint a szőke Tisza, tudjuk, meg csippentett egyet a rózsaszín kis körméből is, méghozzá a bal kisujjából. Azt akkor ezeket még belenyomkodta a friss agyagba.

- Most égesse ki, édes apám, a többit meglátjuk.

Hát mit tehetett mást a Miska papa? Fogta a kancsót, kiégette egyszer, aztán szépen megfestette, de jó huszárosra és mérgesre, a holdvilág képén az a kék szeme csak úgy szikrázott, a bajusza meg, akár a kandúré, aki harcolni készül. A kígyó meg? Oly talányosan tekeredett a kancsó hasán, hogy aki azt nézte, biztos megkívánt egy pohár bort belőle, hátha akkor még bölcsebb lesz, mint két percnek előtte.

Hát amikor készen lett, fogta a kancsót a Miska. Szalma közé betette egy kosárba. Megborotválkozott, levette a rendes ruháját, felöltötte az ünnepit, amiben az esküvője volt, és amiben majd el is kell temetni, ha ugyan lesz, aki meg adja neki a végtisztességet, és nem ég bent a házban hamuvá, ha a vajda reágyújtatja, vagy nem dobja be a talpát valahol az árok partján, ahol kóborló ebek lakmároznak majd az arcából, mígnem a szagáról ráakadnak és dögkútba hajítják. Mert hogy ilyenek jártak abban a megszontyolodott agyában, amíg rogyadozó térdekkel a Mihály vajda tornácához nem ért, és ott a gőgös-göthös kiskirálynak a holdvilágképű kancsót átadta.

Nézegeti a kancsót a vajda, bámulgatja, megforgatja, nézegeti, bámulgatja, megállapítja magában, ez a cserép bizony igen tetszetős mestermunka, kitett magáért ez a kódis fazekas, érdemes volt megfingatni. Hanem azért az a Mari lány csak kéne neki egy éjszakára, aztán ha nem kell esetleg a kutyafejű tatár kánnak, akkor felőle majd haza is mehet. Ezért aztán így szólt a Miskához.

- Na jó, nem gyújtom rád a házad, a jószágod is megtarthatod, mostantól, amíg valami más az eszembe nem jut, békén hagylak.

Hálálkodni kezd a Miska, de korán kezdte, mert még nem mondta neki a Vajda a Marit. – De a lányod átküldöd holnap estére, mert jön a vendégem a tatárfejű kán, azt ő lesz majd, aki nekünk a bort töltse a te kancsódból.

És ezt hallván még mindig hálálkodik a Miska, de még mindig korán volt.

- Aztán, ha eleget ittunk, akkor a lányoddal hálok, az a megtiszteltetés éri.

És ha elég hálás lesz nekem, még ajándékba is adom mégis a kánnak, hátha a Mari kedvéért majd kirugdalja az ágyából a kutyákat.

Hát most már nem hálálkodik a Miska.

- Most pedig elmehetsz- int neki a vajda, és már el is fordul tőle, mint aki ott se volt soha.

Hát búslakodik a Miska hazafelé menet. Micsoda igazságtalanság ez megint!

De tudta, úgyis ez lesz. Hogy a Marira fáj a vajda sárga foga. Nincs menekvés, itt a gyalázat. De jobb is, ha hazaér, maga zavarja a világgá a jószágát, és gyújtja a fejére a házat, nem kell azt neki megélni, hogy a világszép lányát az a göthös zsarnok megbecsteleníti, aztán a kutyafejű tatárnak ajándékozza.

-Addig pedig ne búsuljon, édesapám, amíg holnap éjfél nem lesz!- vigasztalja, bíztatja őt Mari, amikor hazaér. Hát már hogyne búsulna? Ugyan mi történne?

Hátha fog a szőrszál/ és vagy köröm átok. Ugyan hogy fogna? De azért mégis reménykedett a Miska, meg az egész falu alvég, hátha valahogy mégis igazság tétetik, ha másért nem, a tanulság kedvéért, hogy a gonosz elnyeri a büntetését, a lúzerek meg kacagnak rajta.

Hát másnap tényleg megjött a tatárok kánja, meg vele a negyvenezer kutyafejű tatárok. Úgy ellepték a falut, akár a sáskák, és úgy is zabálták fel néhány óra leforgása alatt. De amúgy erőszakoskodni nem erőszakoskodtak, mert mégis csak vendégségbe jöttek, és még a kutyafejű tatár is tudja nagyjából, hogy ilyenkor mi illik.

Kora este meg jöttek a világszép Mariért a hajdúk, az meg a legszebben felöltözve ment is velük a vajda házához.

Hát ott volt ám dínomdánom. Megadta a módját a Mihály vajda, mivel hogy a fejébe vette, hogy szövetséget köt a tatárral, és negyven ezres sereggel rátámad a tizenkilenc vármegyére, és kikiáltatja magát Mátyás királynak, aztán bevonul a gőgös Bécsbe, és onnan üzen a pápának, hogy Krisztus egyedül érte, Mihály vajdáért áldozta fel magát a kereszten, mindenki más bekaphatja.

Igen tetszett ám ez a terv a tatárok kánjának, csak azzal az apró módosítással, hogy Bécsből már nem Mihály, hanem ő üzen a pápának, mivel Mihály vajdát útközben sajnálatos baleset éri…

Ittak is ám áldomást előbb egyet, aztán rá még egyet, arra meg hármat, arra meg százat, és a holdvilágképű, kígyós kancsó tényleg úgy itatta őket, olyan vidám képpel, hogy attól még inkább megrészegültek. Húzták rá a cigányok, táncoltak a leányok, sültek a sültek, pörkölődtek a pörköltek, szegény pápa meg mit sem sejtve aludt már akkor Rómában, mert hogy az éjfél közeledett. De bizony egyre többször akadt meg a szeme Mihálynak is, meg a kánnak is. Bizony a kánnak is, mivel kiderült, amaz egy állítás talán mégse igaz, hogy ezek kutyákkal hálnak, nem azért van annyira furcsa arcuk, mint amilyen arcuk különben tényleg van nekik.

Ácsi!

Kiáltja a kán éjfél előtt néhány perccel.

Most én mondok egy olyan tósztot, hogy amit majd még meg is bánok!

De nem borral koccintunk arra, hanem kumisszal, mert férfiember kumiszt iszik, nem a szőlő levét, ami kislányoknak való.

Nosza hozzák is a kumiszt. A kancsóból kiöntik a bort, ami lötyögött benne, teletöltik kumisszal, megforgatják, meglötybölik, kitöltik két pohárba.

És akkor mondja a kán a Mihály vajdának.

- Elsőnek ezt mondom neked. Komisz a kumisz, de mi isszuk úgyis.

Koccintanak, fenékig isznak.

Azt akkor hirtelen megfullad ám mind a kettő!

Mert hogy az történt, a kancsó kiengedte magából a Mari haja szálát és körmöcskéjét, és a haja szála a Mihály vajda, a körmöcske meg a kán torkán akad.

Hát így menekült meg az összes vármegye, Bécs meg a pápa a gyalázattól, hogy

lerohanta volna őket negyvenezer tatár, mert hogy megálltak vendégségbe Mihályfalván a Mihály vajdánál.

De bezzeg, amikor ez a pápa fülébe jutott. Kihirdette, hogy aznaptól pedig azt a kancsót, akinek holdvilág képe van, kacor bajsza, a hasán meg kígyót hord, nevetessék Miskakancsónak, és csakis bort igyanak belőle, s a jelenlétében szépen, illőn, az asszonyt gyengéden szeretve mulassanak.

Úgy láttam, mint ti most engem.

És ezzel Miskakancsó befejezte a mesét, amit tátott szájjal hallgattak a  haramiák a mézeskalács házban, és amikor csend lett, tisztán behallatszott, ahogy a kínzóoszlophoz közözött Brillantin, a kékseggű ördög foga vacog.

[aretsorozat]

41. 3/4.

Bendő atya a Trutymó-lápon. Pirkadat a Vérfarkas szurdokban. Két kutya és egy űrcsótány beszélget. Balogh Kázmér Jenőt hívja. X meg X? Kisbabos doktor Kecskésnél kopogtat.

  ONNAN EL, ÉS INNEN ODA

 Bendő atya halálosan kimerülten vánszorog a Trutymó-lápon Aura Huba

hátát bámulva. Életében nem gyűlölt semmit annyira, mint ezt a hátat, a rongyos, koszos, büdös kockás flanelinget rajta. Nem, egy valamit még ennél is jobban: ezt a beteges, rohadás zöld, záptojás szagú lápot, aminek a csapásain cuppog időtlen idők óta. És tényleg vajon mióta? Napok, hetek, hónapok teltek el, hogy Aura testvér a grabancánál fogva kiemelte őt abból a sűrű, borzalmas löttyből, amibe már éppen készült belefulladni? És talán jobb is lett volna, ha így történik. Az atya egyáltalán nem érti, miféle célból ragadt itt a Pokolban.

Mit vár el itt tőle a Teremtő? És például miért nyerte vissza az eredeti alakját? Ezt az ösztövéren potrohos, avagy potrohosan ösztövér testet? És többé nem ám az avatárja, a pufók angyal képében szerepel, amiként még kétszázzal belecsapódott a lápba. Mért kell neki földi, mondhatni civil alakjában, papucsban, pantallóban és fehér ingben égetnie magát? Ez a büntetése?  

Hogy akkor hajnalban így ült le a gép elé, hogy az első mise előtt csak egy Hell Combatot lezavarjon. Csak egy gyors halál, és siet a dolgára, jelszóval.

De vége a játéknak?

Vagy még el se kezdődött?

Hát ezért bámulja Aura Huba hátát egyre ingerültebben.

Mért kellett őt megmenteni? Ki kérte?

Lám, újra csak beigazolódik ama szólás igazsága, hogy a Pokol útja jó szándékkal van kikövezve.

Bár itt a világon semmi nincsen kikövezve. Viszont belegondolni se mer abba, miféle lények csapásain vezeti őt a Huba. Azt viszont csak jó lenne tudni, hogy mégis hová, ezért ezredszer is megkérdezi a flanel kockás háttól:

- Biztos tudod, hogy hová megyünk, fiam?

- Tudom, atyám.

- Na, azon túl, hogy onnan el, és innen oda.

- Amarra.

- Mert arra mi van?

- Azt még nem tudom.

- De akkor honnan tudod, hogy hová megyünk, ha nem tudod?

- Azt tudom, hogy mozgásban kell maradnunk.

- De mért?

- Azt nem tudom.

- Akkor azt mért tudod, ha nem tudod?

- Érzem.

Na, végre egy új információ. Megérzésekről eddig nem volt szó.

És megérzésekről nem igen lehet vitatkozni. Kinek ez a sejtelme, másnak amaz. Észérv, meggyőzés itt nem játszik. Bendő atyát most úgyis egy olyan erős indulat szorítja, hogy még a szeme is guvad tőle. Hogy még ennél a lápnál is jobban gyűlöli a megmentőjét.

De úgy kell neki. Megérdemelte. Hagyta volna magát simán szétszaggatni a kék szatír ördögökkel, vagy pukkadásig zabáltatni a Vasorrú Bábákkal. És akkor game over. És mi van, ha tényleg az lett volna az utolsó? Mert megembereli magát, és nem keres kifogást, nem gyárt elméletet, hanem abbahagyja, nem játszik többé. De nem. Neki át kellett kelnie a zsombékon túlra.

Lehet, hogy odakint, a való világban még egy perc se telt el azóta, hogy a képernyő beszippantotta őt is, mint előtte ezt a kockás inges részeges hülyét?

Vagy mát évtizedek teltek el? Már rég betöltötték a helyét? Már más zengi le az igét a szószékről az öregasszonyoknak? Szép Juhásznénak? Szent Isten!

Azt se hitte volna, hogy valaha hiányozni fog a vén elmebeteg satrafa.

A Rét!

- Te tudod, hogy mióta vagy itt, fiam?

- Tudom, atyám.

- Nos, mióta?

- Azt így nem tudom.

- Csak ezt is érzed?

- Régóta bujkálok.

- És? Itt a túlparton hogy nem találkozunk egy ördöggel se?

- Azt nem tudom.

- Pedig nyilván vannak.

- Azért kell mozgásban maradnunk.

- Így érzed.

- Így.

- De nagyon fáradt vagyok.

- Én is.

- Meg éhes…éhes az nem vagyok. Huba! Hallod? Te se vagy éhes?

- Nem tudom.

- Mit? Hogy éhes vagy-e?

- Amióta itt vagyok, nem ettem, se nem ittam. És mégse. Pedig annak kéne

lennem. De nem vagyok. Pontosabban biztos vagyok, de nem érzem.

- Csak azt, hogy fáradt vagy?

- Csak azt.

Megint csendben vánszorognak tovább. A táj annyira egyhangú, hogy az se kizárt, hogy körbe-körbe mennek. Vagy egyenesen egyhelyben lépkednek?

És akkor a Pokol eme bugyrában ez a nagy szopatás? A gyere velem, én se megyek sehová a végítéletig? Az igazán kemény bűnösöknek? Hogy egyre fáradtabban cammognak a semmiben, a sehová? Ahol nem kel fel a Nap, mivel le se nyugszik? És a félhomály is zöld, rothadás zöld, mint maga a láp?

                                       O

 VIGYÁZZ VELÜK, FERI!

 A Vérfarkas Szurdokban legalább pirkad. Nem mintha ez akkora öröm, megkönnyebbülés lenne a fiúknak. Így jobban látszik az erdő. Az erdő, ez a mindig békés, minden csendes és imádni való. Immár csaknem szó szerint a küszöbig jött. De mért?

Persze egy szemhunyást nem aludtak. Nincs annyi komló és alkohol sörben, mint amennyi az adrenalint termel a lassan rettegéssé növekedő szorongás,

a „na most mi lesz”?

Bejönnek?

Vagy csak elállják az utat?

De mit akarnak? És vajon mitől rágtak be ennyire?

És lehet tárgyalni velük?

Vagy hívjanak mobilon segítséget? A turistaház tetejéről , helikopterről leengedett hágcsón tán még elmenekülhetnek?

Az aztán igazán méltatlan szöveg volt, amikor Jobbágy az esti traktákban holmi reklámfogással gyanúsította őket. Lenne csak itt. Bár a képviselő úr zsigeri rosszindulata lenne most a legnagyobb bajuk.  Az sokkal kínosabb, hogy Dezső sertés, aki szereti magát vadkannak tartani, már többször az asztal alá rondított.

Szidhatják, aminek akarják csak akarják, például szaros, neveletlen disznónak, magához közel senkit nem enged, a csirkén kívül. Ablakot kéne nyitni, de akkor benéz a fa. A raktárban tartott felmosó szettel a lütyőt meg ugyan ki takarítja?

Talán az elviselhetetlenné váló feszültség és ájer keveréke tette, hogy félhat magasságában Vágási Druida Ferenc és Vérfarkas János vállvetve kiléptek

a turistaház bejáratán. Mögöttük Matyi és Laci bá aggódott, jó öt lépéssel hátrébb, még bőven a házon belül.

A druida és a vérfarkas a szabadon maradt kis tér közepén megtorpantak.

Sűrűn összegabalyodott tüskés bozót lent, büszke és fenyegető tölgyek

között. Ezen bizony csak láncfűrésszel, aztán buldózerrel törhetne át az, aki a halálát is megvetve bátor.

Nézik egymást. A sámán, a vérfarkas meg az erdő.

Súlyosan nagy a csend.

Vágási úr druida főpapi minőségében krákog egyet, jelezvén, szólni készül.

És csakugyan az következik.

-Nos, srácok? Van esetleg köztetek valaki, aki szószólója lehetne

ügyeteknek?- végül is jogos a kérdés. Ha már sétálni is tudnak, akkor szószólójuk is lehet, mint a katasztrófavédelemnek. Bár ennél a szónál Vágási úrnál most nem egyértelmű, hogy a katasztrófavédők a katasztrófát védik, vagy az embert a katasztrófától. Mentségére legyen, abban szituációban, ahol most látnunk muszáj, más is meg lenne egy kissé zavarodva, és nem csupán a szavak jelentését illetően.

A kérdés tehát jogos. Vérfarkas János úgy dönt, megtámogatja.

- Mert baromi jó lenne ám tudni, mi a fene bajotok van.

Csend. Csak némi csepegés, ahogy a május eleji harmat lecsurran a levelekről.

-Már ha egyáltalán bajotok van, baszod! – szül ki a házból Matyi. És mindjárt hozzá is teszi – Bár fogalmunk sincs, velünk mi a gáz.

Csend.

Vágási Druida úgy érzi, közelebb kell lépnie. Elvégre ezek itt előtte zömmel tölgyfák és cserek. Vagyis éppen az ő szakrális barátai.

És akkor megszólal Laci bácsi is, súgva.

- Vigyázz velük, Feri! - amitől kisebb huzat támad, a huzatot viszont komoly szélroham követi. A fák és a bokrok úgy rázzák az üstöküket, mint kutya, amikor topláz rágja magát a fülébe. Mérgesen és tehetetlenül.

A druida és a vérfarkas kénytelenek visszahátrálni a turistaházba.

                              O

  KÉT KUTYA ÉS EGY ŰRCSÓTÁNY BESZÉLGET

 - Nem maga mondta azt, Hirig, hogy ezzel az ostoba játékkal nekünk semmi dolgunk?

- Erre így nem emlékszem, uram.

- Visszatekerjem az emlékezetét?

- Inkább meglennék az agycsévélés nélkül is, uram.

- De nekem nincs ám arra időm, hogy a maguk acsarkodását hallgassam.

- Nincs, Té?

- Nincs, Dzsihád, már megbocsásson.

- Először is. Itt egyedül csak én acsarkodhatok. Ergo: csakis én acsarkodok.

Jól mondom ezt, Hirig?

- Nyüsz.

- Másodszor, magának, Té pontosan arra van ideje, és pont annyi ideje, amennyit én mondok és megengedek magának. Maga űrcsótány.

Egyszerűen hihetetlen, ahogy a maga fajtája is el tud kanászodni.

Na most ekkor, ehhez valami hozzáfűzni valója?

- Nincsen.

- Nincsen kicsoda?

- Nincsen, Dzsihád úr.

- Rendben. Akkor térjünk a tárgyra. A probléma a következő. Semmit se értek, mi folyik itt és miért. Hirig?

- Én se.

- Té?

- Valaki vagy valami rohadtul kavarja a szart, az biztos.

- És bizony jó lenne tudni, mi köze van ehhez a maga őrült űrcsótány nőstényének. Vagy az anyjának, vagy micsodának.

- Még csak az hiányozna.

- Már micsoda?

- Teodóra asszony nem szülőfészkem tojója, uram.

- Jé, maguk ezt így hívják?- csodálkozik el Hirig.

- Nem mindegy, hogy hívják?

- Igenis, uram.

- Elképzelhető, hogy a maguk Teodórája meg az a helyi érdekeltségű gonosz identitás összejátszanak?

- A sátánra céloz, Dzsihád úr?

- Rá.

- Nagyon is. Hiszen az őrült anya a Hell Combat szakmai igazgatója.

- De mi a céljuk?

- Honnan tudjam?

- Teodóra a Spasch felelőssége, Té.

- Tisztában vagyok vele.

- És ezt maga cseszte el.

- Azzal is.

- Pedig még kitűntetést is kapott tőlünk érte.

- Visszaadjam?

- És mit kezdjek vele? Vigyem be egy színesfém kereskedőhöz?

- Nem sokat kapna érte.

- Azt mondja, kutyába se vennék?

- Örülök, hogy mosolyogni látom végre.

- Nem mosolygok, vicsorgok, Té.

- Pardon.

Némi csend áll be. A játszórét még kihalt. Vajon mit gondolna egy arra baktató, vélhetőleg még álomittas járókelő, ha meglátná a kábel tévé igazgatóját két igen veszélyesnek látszó korccsal hadonászva társalogni? Mert az egy dolog, hogy Té úr minek iszik annyit, de az ebek mért állnak szóba vele?

- Vallatóra kéne fogni, uram.

- Mi nem tehetjük, Hirig, ez a bogár meg képtelen lenne rá. Igaz, Té?

- És ha felhajtanánk azt a helyi érdekű entitást? – veti fel Té úr, mert annál minden jobbnak tűnik, mint bajszot, azaz rágócsápot akasztani egy nem normális nőstény űrcsótánnyal. Dzsihád eltöpreng a javaslaton.

- Az is egy opció.

- Örülök, hogy ön is így látja.

- Maga szerint hol keressük azt a sátán nevű fazont?

Té úr erre csaknem azt válaszolja, hogy kérdezzük meg Teodórát.

De ehelyett nyel egy nagyot, aztán a vállát vonogatja.

Hirignek meg az jut az eszébe, hogy Bendő atya biztos nyilván hasznos tanácsokat tudna adni. Elvégre ő aztán igazán nem az a vitéz, aki úgy bocsátkozna harcba, hogy előtte nem ismerné ki az ellenséget. No de Bendő momentán házon kívül van. (Hogy mennyire, azt csak mi tudhatjuk.)

- Hirig!- mordul rá Dzsihád a beosztottjára.

- Parancs!

- Maga kinyomozza.

- Megpróbálom.

- Ne próbálja! Csinálja!

- Igenis.

- Eredményt akarok.

- Értettem, meglesz.

- Té!

- Hallgatom.

- Írok egy kérvényt a Nagy Gezarol tanácshoz, hogy engedélyezzék nekünk Teodóra kivallatását.

- Mármint önöknek űrpolipoknak?

- Miután maga nem képes rá.

- A két faj közötti egyezmény értelmében ezt csak igen indokolt esetben

adják meg.

- Tudom, Té.

- És úgy véli, ez egy ilyen kázus?

- Ha tudnám, akkor érteném, mi folyik itt. És ha érteném, nem kéne engedély.

- Nahát. Ez is egy ördögi kör.

- Rendben, induljunk oszlásnak.

- Ezt mondta a döglött kutya is a dögkútban, uram.

- Ez most valami vicc akart lenni, Hirig?

- Csak hogy oldjam a hangulatot.

- Hát…nem sikerült. Vauu.

- Nyüsz.

- Cirip.

                                       O

 HA EBÉDRE HÍVOD…

 A leviatán váratlanul támadt rájuk. Naná, hogy lesből tette, hiszen végül is csak egy baromi nagy krokodil. Na de egy ekkora? Hát legkevesebb tíz méter volt az a dög. Ahogy mondani szokták a fejétől a farkáig. A farkától a fejéig megint csak tíz. És ha lemérése közben nem mozog, ami csak akkor elképzelhető, ha alszik, vagy netán döglött, akkor az már egy húszméteres szörny. Ahogy a viccben, tudják. No de hol lenne kedve Bendő atyának, vagy szegény Hubának kedve viccelődni? Csak hogy oldják a gyászos hangulatot. Mint az imént Hirig úr a hajnalban a játszótéren. Bár ő se sok sikerrel járt vele.

Szóval a leviatán, avagy ez a pokoli ocsmány dög a zöld trutymóba merülve várt rájuk, amíg egészen közel nem értek a leshelyéhez, és akkor. Egyetlen mély morrantással kirobbant a híg sárból és már rajtuk is volt. Az elől haladó Hubát a jobb combja magasságában elkapta és lerántotta a trutymó alá. Hubának csak egy átható sikolyra maradt ereje, már el is tűnt a zavarosban. A jó atyának még egy sikolyra se futotta. Csak állt sóbálvánnyá merevedve, miközben a cuppogós csapás sarában bokáig lemerült. Ott, ahol Huba eltűnt, egy percig forrt a láp.

Aztán még bugyogott egyet-kettőt. Aztán semmi.

Na de hát hogy?

Hogy képes eltűnni az áldozatával egy ekkora testű rém? Olyan, mintha az imént mi se történt volna. Csak a Huba nincs sehol.

Na persze, ez csak egy játék.

Ez nem igazi.

Még Pokolnak se igazi.

Ezek itt csak számok. Nulla és egy. És pixelek. Tehát bármi megtörténhet.

Még az is, hogy rájuk ront egy húsz méteres leviatán, ragadoz és eltűnik.

Bendő atya bal lába mozdul. Mintha egy olyan parancsot kapott volna az imént, hogy fuss, menekülj! Ám a mozdulat hamvába hull. Az a láb ki se cuppan a sárból, hogy egy lépést is tegyen…merre is? Előre? Oldalt? Hátra? Hová?

Huba legalább érezte, hogy tudja, hogy nem tudja.

Ám Bendő semmit se érez.

De várjunk csak!

Ha Hubát megette ez a szörny odalent a trutymóban, akkor Huba… Neki már game az over? Lehet? Hogy ő már otthon is van? A nagynéni legnagyobb elképedésére és örömére? És Hubának már jó, mehet inni a Tokajiba?

Mert ha így van, akkor…

Hé! Te krokodil! Nem vagy még éhes?

Ne már, hogy abba a húsz méteres, legalább öt tonnás nagy beledbe nem fér bele egy jóízű lelkész is?

És Bendő atya remény és kétség közt, de leginkább a rettegésével küszködve elcsoszog addig a pontig, ahol Hubát a leviatán elragadta. Ott megáll, vár.

Aztán leguggol. Aztán leül. Az ülepe nyomban átázik. Amúgy legalább nem hideg. Csak szörnyű mocskos és büdös. A pantallójának is annyi. No hiszen. Az legyen a legnagyobb vesztesége ebben a kalandban, amire hazakerül.

Mivel hogy a legjobb esetben nemsokára széttépik. Ahogy a krokodilok szokták. Látni szokta a tévében. Ráharapnak, és megcsavarják a tetemet, maguk körül forogva és csapkodva.  Hát…ha ebédre hívod, nem érdemes kitenni a  meisseni porcelánt egy krokodilnak.

                                                o

SOSE TUDJUK MEG!

  Balogh Kázmér erotikus táncművész a testében hordott népességhez képest csendesen reggelizik. És már nem ágyba kapja a kaját ám. Mármint a csaknem korlátlan mennyiségű citrompótlós teát, az egy karéj fehér és máris szikkadt kenyeret, az egy dekás kiszerelésű margarint, dzsemet , és két vékonyka szelet sajtot. Balogh Kázmér ezt mind az elme és idegosztályon kapta, és ott vitte ki magának a tálcát a közösségi helyiségbe, ami egyszerre étkező, társalgó és tévé szoba. Bizony ám. Hősünk nem szorul már az intenzív osztályra. Már nem is beteg. Csak hát amíg az elméjében öten laknak…

Balogh Kázmér erotikus táncművésznek annyi előnye van a benne kakukkoló másik négy lélekhez képest, hogy a teste feletti uralmat ő gyakorolja.

Hogy fekszik, ül, vagy áll. Eszik, iszik. Ürít. És nagyjából oda megy, ahová ő akar. A beszéd központjai, a homloklebeny viszont szabad pálya.

Ott a megszólalás jogáért bizony bárki lökdösődhet. És aki éppen kiszorul ebben a szumó-harcban, az bizony mérgében sokszor bosszút áll. No és min máson, mint ama testben, amiben éppen lakik? Csuklás, hányinger, cifrafosás, szívdobogás, bármi jöhet, amivel hangot lehet adni az elégedetlenségüknek.

Balogh Kázmér hajdan igen kimunkált, egy ókori görög atléta szobrára, vagy akár egy görög istenre hasonlító teste megsínylette az elmúlt hónapokat.

A fogságot a Csíz űrhajon, a beköltöző lelkek pokoli tombolását, különös tekintettel De Most Penészre. És aztán a hazaérkezés Ónagy Jenő szeánsz asztalára. És a kóma. És a felébredés óta. Az izmai elsorvadtak. A bőrszíne kifakult, és fekete, sörte-szerű szőr nőtt a mellkasán, a vállán, de még a hátán is.

A fogai megodvasodtak. És ami szőr kinőtt a testén, pont annyi haj elfogyott a kobakján. A szemei pedig… sárgás, eres, csipás, zavaros pocsolya, a szembogara zöldje pedig ahhoz a pokoli trutymós láphoz hajaz, amiben Bedeő atya most éppen csücsül, felfalatását és így az élettől való megszabadulását várva, azért sóvárogva.

Balogh Kázmér erotikus táncművész megkeni a maradék fél szelet igaz, hogy fehér, de már szikkadt fehér kenyerét az egydekás kiszerelésű margarin kisebbik felével, amire aztán a piros színű dzsemet szánja. Ez vajon miféle íz lehet, tűnődik a kis műanyag dobozkába csomagolt zselén. Amivel persze , mint apró hógolyó a hegy ormán lehullva, lavinát indít el.

- Amondó vagyok, szívemnek Kázmérja, eper lesz ez.

- Á, Gabi bá’, annak nem ilyen a színe.

- Hello!

- Akkor te mire tippelsz, Matyikám?

- Málna.

- Málnadzsem?

- Vagy vegyes gyümölcs.

- Az se rossz.

- Hello!

- Te nem emlékezhetsz, Matyi, a Hitler szalonnára. Maga se, Balogh úr.

- Mert mi az?

- Hát olyan vegyes gyümölcs ízű zselé tényleg. De annak inkább olyan színe volt, mint a piros gépzsírnak. Viszont olyan igazán piros gépzsírt meg csak az oroszok tudtak gyártani. Amibe a Kalasnyikovot, a tankot, de még az esztergapadot és a szputnyikokat is csomagolták. Nem lennék meglepve, ha a mi kémműholdunk is abba ágyazva várta meg, amíg a Föld körüli pályára lövésére sorra került. Rémlik, hogy Ónagy úr mintha emlegetett is volna némi kis

gépzsír szagot, midőn rajta csücsültünk a Hold felé lebegve…

- Gépzsírba?

- A rozsda ellen.

- Az űrben?

- Annak előtte.

- Világos. Viszont ez a dzsem inkább rózsaszín, nem piros.

- Vagy barna.

- Hello!

- Persze maguk, szívemnek egy kilós kiszerelésű, öntudatra ébredt pokoli húskonzervjei, maguk nem emlékezhetnek, mivel nem földi lények.

- Mert az ki volt, az a Hitler, vagy ki?

- Olyan, mint te, köcsög!

- Mert én milyen vagyok, Matyi testvérem?

- Testvéred neked a lapos tetű!

- Testvéreim az élet teremtésében! Én meg amondó vagyok…kár neked mindig csak ellenségeskedned.

- Hello!

- Kuss legyen, amíg reggelizek!- vonyít fel a saját hangján Balogh úr.

Eddigre már ki is ürült a társalgó. És többen is szóltak az ápolószobába, hogy a Balogh úrnak megint rohama van. És neki nem itt lenne a helye. Mert ez itt ideg osztály, és nem elme. Itt csendes idegbetegek pihegnek. Balogh úrnak viszont a zárt osztályon lenne a helye. Tessék csak menni és megnézni, mit művel!

- Mi az, hogy kuss legyen? Nekem se nagy öröm ám benned lakni, buzi gyerek!

- Nem vagyok buzi!

- Akkor hímringyó.

- Táncművész vagyok!

- Hello!

- És melyik a kedvenc számod? A Rómeónak kúrnia?

- Te beszélsz, baszógép?

- Uraim, uraim!

- Hello!

- Testvéreim! Nem kóstoljuk meg inkább azt a dzsemet?

- Igaza is van szívemnek Penésze! Kóstoljuk! Én mégis arra fogadok, hogy eper íze lesz.

- De mondom, hogy nem úgy piros!

- Kóstoljuk, meglátjuk.

- Látni most látjuk.

- Hello!

- Nos, önök, mint nem földi lények, azt nem tudhatják, hogy a látni, meglátni kifejezés nem pusztán a szemmel való észlelést jelenteti. Hanem, mint ebben a jeles esetben, az ízlelést is. Ennek oka pedig az, hogy a vizualizáció… istenem, de régen nem használtam ezt a szót, szóval a látás…

- Gábor bá’!

- Igen, szívemnek Kázmérja?

- Szeretnék nyugodtan reggelizni.

- Ó, jaj, igaza van. Pardon.

- Maguk mért nem tudnak kihúzni belőlem, mint Ónagy úr?

- Bárcsak megtehetnénk.

- Nincs hová, buzi gyerek.

- Hello!

- Bár találhatnék egy sokkal megfelelőbb testet, Balogh testvér.

Ne értsen félre, az önével sincsen különösebb kifogásom.

- Mert? Milyen testre vágysz, Penészke? Bádogkonzerv? Olajos hordó?

- Egy csíz hímé megfelelne.

- Azok kurva rondák, baszod!

- És azt miből gondolja, hogy ön kellemesebb látvány, Matyi úr?

- Miről ugatsz? Még nem is láttál.

- A lelked látom.

- Na ugye, Penész úr, most ön is úgy használta a „látom” igét, hogy

az álképes beszéd.

- Milyen képes?

- Álképes.

- Az meg milyen szó?

- Kuss legyen szó!

És váratlanul csend áll be.

Balogh Kázmér erotikus táncművész végre megkenheti a fél karéj száraz és szikkadt fehér kenyerét a kisebbik fele margarinnal, aztán jöhet rá a dzsem.

Na most! Tényleg milyen íze lesz?!

Balogh Kázmér erotikus táncművész megemeli a fél karéj vajas-dzsemes szikkadt fehér kenyeret, az ajkához emeli, már nyitja a száját, amikor a tekintetet találkozik az ápolónőével. És ettől elmegy az étvágya. Még az a kevés is, ami eddig volt. Balogh Kázmér nem harap bele a kenyérbe. Sose tudjuk meg, milyen ízű a dzsem?

- Jól van maga, ötöske?

- Mi?

- Tisztelettel érdeklődöm, hogy jól van-e?

- Nem, nem vagyok jól.

- Az bizony baj.

- Nekem mondja?

- Szóljak a doktor úrnak?

- Nem kell.

- De nem lesz balhé?

- Nem lesz.

- Szuper. Na. Egye szépen a reggelijét!

- Neme eszem meg!

- De, de.

- Nem eszek többé, amíg ezek bennem laknak! Inkább éhen döglök!

Erre persze megint kitör a botrány.

- Ne már!

- Ilyet ne is mondjon, szívemnek Kázmérja!

- Ezt nem teheted, buzi gyerek!

- Hello!

- Az élet szent, testvérem!

- Ajaj, mégis csak szólok a doktor úrnak- hátrál kifelé a nővérke.

- Ne! Ne neki szóljon! Hanem Ónagy Jenőnek!

Oké. No de melyiknek, kérdezhetné az ápolónő. De azt persze ő nem tudhatja, hogy ők is ketten vannak. Azaz kettőt ismerünk az Ónagyok végtelen számából a végtelen számú univerzumokban elosztva. Mi a fellegeset és a teázósat. Csak.

                                       O

 NE KOCKÁZZ, HA LÚZER VAGY!

 Fáradt csevegés a próbateremben Bogi és Benjamin között, avagy egy

próba érettségi tanulságai.

- Na és az, hogy x meg x? Azt megoldottad?

- Az fix.

- Két jó példa már kettes.

- Az nekem simán megvan.

- A kettes.

- Nekem nem kell a pontszám, én színésznő leszek.

- Ja. Én meg a római pápa.

- Az jó lesz.

- Mért?

- Mert akkor neked cölibátus van, csipszar, azért.

- Akkor református püspök.

- Jó. Legyél az.

- Ezt megdumáltuk.

- És arra mit léptél magyarból, hogy esszé?

- Én, csajszi? Simán megléptem. Van itt esszé- mutat Benji a homlokára.

- Csodálnám, amikor a legegyszerűbb szöveget se érted meg.

- Én?!

- Te!

- Mondj egyet!

- Margit a nyulak szigetén, így sóhajtott, itt csak ti vagytok most, meg én.

Tessék, értelmezd!

- Hülyeség.

- Részletezd!

- Baromi nagy hülyeség.

- Ez a szűz királylány szörnyű magányáról szól a többi apáca között.

- Ja, vagy úgy, ha te mondod…  Na és azt töriből ki mondta, hogy a kocka el van vetve?

- A nyári cézár.

- Ki?

- Július.

- Augusztus nyári, hülye liba!

- Tudom, nem?

- És a kifejtéshez?

- Minek kockázik, aki lúzer, vagy nem bírja.

- Ne már, hogy tényleg azt írtad.

- Ne már, persze, hogy nem.

- Akkor mit?

- Semmit?

- Az ciki?

- Nekem nem kell a pont, és színésznő leszek.

- Aha, ezt már megbeszéltük. Nem megyünk el fagyizni?

- Fizeted?

- Dugsz?

- Nem kérek fagyit.

- Kólát?

- Tudod, mire gondoltam? Megkérdezhetnéd a haverodat.

- Melyiket és miről?

- Hát Cser Botondot, hogy mit tud az erdőről, mit hepciáskodnak.

  A CÉG

 Dr. Kecskés viszonylag nyugodt tíz percei egyikét tölti az irodájában.

Örül neki, rég volt ilyen. Lassan bizonyossággá kezdenek erősödni ama sejtések, hogy a Hell Combat működése és a rejtélyes eltűnések között összefüggés létezhet. Bár ez a bizonyosság természetesen nem lehet azonos a bizonyítottsággal. Jogi szempontból persze a különbség óriási.

Viszont iszonyat mennyiségű jó ügyvéd futkos a világban. Előbb-utóbb számítani kell majd precedens értékű, akár nagy nyilvánosságot is kapó perekre. És ezekhez ő egymagában nyilván nagyon kevés lesz. Ám hiába figyelmezteti Hartait, ide egy komoly ügyvédi team kell majd. És egy ilyen team aztán tényleg nem lesz olcsó. Csak legyint. Bár amennyit kaszált a H’aka a Hell Combattal… Dr. Kecskés erősen gyanakszik, hogy azok nem is százmilliók, talán már milliárdok.

És az se biztos, hogy forintban… Vajon hány offshore cége lehet az öreg kuplerájosnak? Hol parkoltatja a pénzt? És abból mekkora adócsalási per lesz vajon egyszer? És amikor Hartai bukik, ő hol fog ülni a tárgyalóteremben?

Tógában az ügyvédi asztal mögött, vagy a gengszter mellett rabszíjra fűzve, bilincsben? Csupa jó kérdés, mi?

Dr. Kecskés nem is annyira nyugodt tíz percét tölti az irodájában, amikor

kopogtatnak. Ezen egy kicsit meglepődik, hiszen nem vár senkit. Rápislant a naptárára, ami nála még papír alapú, és makacsul naptárnak is látszik.

Csakugyan nincs előjegyzése.

Megint kopogtatnak. Na, szerény a pasas, vagy nő, nem tőri rá a bejáratot, mint vaddisznó az ólajtót. Kecskés úgy dönt, fogadja a látogatót.

- Bújj be!

És nyílik az ajtó, és az ügyvéd úr ámulatára Kisbabos avászkodik át a küszöbön.

És ez még semmi, de illedelmesen köszön.

- Tiszteletem, ügyvéd úr.

- Mi van?

- Hát…jöttem, mert…izé.

- Mizé?

- Tetszik most rendelni?

- Nem vagyok én fogorvos.

- Nem? Ja, nem, tudom.

- Én fogadok, nem rendelek.

- Ja! És azt tetszik most?

- Nem.

- Kár. Akkor…

Kisbabos már tolat is kifelé. Kecskés meg úgy dönt, a srác ennél többet érdemel tőle, ezért megállítja.

- Várjál már! Valami baj van?

- Baj?

- Baj.

- Mért lenne baj?

- Apáddal, veled… Szóval mi van?

- Ja, úgy semmi, hála isten.

- Akkor minek köszönhetem, hogy bekukkantottál?

- Hát izé.

- Azt már mondtad.

- Mit?

- Hogy izé.

- Ja!

- Ülj már le, fáj a nyakam rád nézni!

Ez persze így nem is igaz, viszont jó duma. Kecskés szerint oldja a feszültséget a kuncsaftban. Hogyha az ügyvéd úr ilyen közvetlen és vicces, akkor talán el lehet mesélni a gubancot, mert aki közvetlen és vicces, az nyilván megértő is, noha aligha lesz olcsó a tanácsa.

Kisbabos is hálásan mosolyodik rá Kecskésre, és maga alá húzza az egyik vendégszéket.

- Van kólám, vagy valami rostos szar, meg ásványvizem, ha szomjas vagy.

- Á, nem vagyok.

- Na, nyögd ki, mi az izé az a mizé?

- Hát az Erőss bá’ mondta.

- Mit?

- Hogy maga ért hozzá.

- De mihez?

- Céget akarok alapítani.

- Te?

- Azt akkor azt mondta a Jonatán, hogy a könyvelésben majd segít.

- Az Erőss úr?

- Mert hogy próbáljuk azt a szart ezerrel.

- Milyen szart?

- Hát a Margit meg a nyulakat.

- Arról hallottam. Milyen szar?

- Nagyon.

- Hát az…szar.

- A szar az szar.

Ezen van is mit bólogatni. Ez egy annyira alapvető igazság, hogy itt abba is lehetne hagyni minden beszélgetést. Ám Kisbabos még nem teheti, mert még nem fejtette ki szabatosan, miről van szó. Csak azt, hogy cég, meg hogy izé.

- Milyen céget akarsz te alapítani?

- Pornó.

- Mi van?

- De nem olyan pornó!

- Mi az, hogy nem olyan pornó?  - Kecskés doktor fejében megfordul, hogy Kisbabos szívatja. És hogy most okos telefonos, vagyis kandi kamerás felvétel készül. Ettől a sejtelemtől igen morcos lesz.

- Te most szórakozol velem, öcsi?

- Dehogy!

- Milyen pornó?

- Hát nem olyan igazi, csak telefonos.

- Telefonos.

- Teszik tudni?

- Mit?

- Hogy az milyen? Meg web kamerás esetleg.

- Honnan tudnám? Úgy nézek ki szerinted, mint aki ezzel mulatja az idejét?

Kisbabosnak fogalma sincs, hogy az ügyvéd úr ebből a szempontból hogy néz ki. Egyáltalán kinéz az a lúzer valahogy, aki telefonos pornót hívogat?

Nyilván nem nő tőle szemölcs az arcán. Vagy igen? De ezen ne múljon, Kisbabos elmagyarázza.

-Szóval felhív a nyomi csávó egy számot, vagy kattint a neten, azt akkor azon a végén egy csaj van, aki telefonon szexszel vele, a számlázó meg pörög közben, mint állat.

- Ez lenne az ötlet?

- A cég.

- Hülye vagy te?

- Mért?

- Felmérted, hány ilyen undormány működhet?

- Eggyel több lesz. És?

- De hogy jut ilyen az eszedbe?

- Kiscsávó koromban engem is megkísértet. Hogy hívok egy ilyet.

De aztán rájöttem, hogy a fater meglátja a telefonszámlát.

- De most már nagy csávó vagy?

- Csajom is van.

- Nem mondod.

- Miatta kéne a cég.

- Mert?

- Mert prosti.

- Ki?

- Hát ő.

- A csajod?

- Szóval úgy nem a csajom, de baromira szeretjük egymást.  És már a fater is kezdi őt megszokni. Na és nem akarom, hogy ott nyomuljon a szolgalmi soron.

Akkor inkább nyomja telefonon vagy online. Attól nem öregszik úgy, meg nem lesz tőle beteg. Nem basszák szét, nem ütik, nem ölik.

- Azért kéne a cég?

- Naná.

Kecskés megbámulja a srácot, és némi tisztelet, sőt, szeretet ébred benne.

Az ujjait azért megszokásból az arca elő tolja, amolyan sátorformán, az íróasztalára könyökölve. Ami után az szokott következni: de nem lesz olcsó.

Most nem ez következik, hanem az, hogy…

- Nem is vagy még tizennyolc éves.

- Mert az kell?

- És hol lenne? Apád lakásán?

- Egyelőre.

- És ő már tudja?

- Még háborog kicsit, de ú úgyis mindig a Tokajiban vedel.

- Azt tudom.

- Szóval meg lehet egy ilyet csinálni?

- Meg. Gondolom. Kell egy szolgáltató, azok adnak egy kilencvenes számot.

Utána kéne nézzek, mert ilyen baromságot még sose csináltam.

- És esetleg tetszik vállalni?

- Hogy a csajod kimentsed a strichelésből?

- Ja.

- Várjál már, csak nem az kis barna az, aki fel szokott veletek lépni

a Vágási lány mellett?

- Ciki?

- Mi ciki?

- Hogy fellép velünk néha?

- Hülye vagy? Mért lenne az ciki?

- De…ugye nem tetszik őt…kipróbálni?

- Most még hülyébb vagy. Ha nekem nő kell, nem a szolgalmi sorról hívok egyet.

- Hanem honnan?

- Sehonnan.

                                       O

 KINEK HIGGYÜNK, HA NEKI NEM?

 Ebben a percben egy számunkra ismerős alak csámpázik a sétáló erdő félhomályában, mégpedig a félelem legkisebb nyoma nélkül. Ismerős, noha nem fut, nem kocog, csupán enyhén tűnődő arckifejezéssel egy nyomot követ.

Noha nem vadász és nem indián ő, hanem csak Benjamin. A nyom pedig nem emberé, vadé, vagy elcsatangolt házi kedvenccé, netán jószágé, hanem egy fapásztoré. Igen, Benjamin Cser Botond, az ent nyomait követi. Cser Botondét, aki a sétáló fákkal együtt elindult a Vérfarkas Szurdok felé ama eldugott, kies kis ligetből, ahová a csalitostól menekült el Veronika és Ákos druida esküvője után nem sokkal, elsősorban Dezső disznó folyamatos és tűrhetetlen zaklatása miatt.

Benjamin megsejtett valamit. De ha az nem is igazolódik be, arra gondolt, nem árt, ha Botondot megkérdezi a szurdok blokádjának okáról.

Az Ent nyomait nem nehéz felismerni. Mintha két vonalban, egymástól úgy m��sfél-két méternyire valaki úgy öt centi mélyen felszántotta volna a földet.

Benjamin nem győz hol vigyorogni, hol szörnyülködni, hogy lehet ilyen penetráns módon csoszogni. Hogy nem szólt rá Botondra az ent anyukája?

Vagy lehet, direkt azért csoszog? Mivel az köztudott, hogy a fapásztornék, avagy az ent asszonyok valami távoli és igen homályos okból ugyanúgy faképnél hagyták a férfiakat, mint a csíz hölgyek a hímeket. Ha hihetünk Tolkien mester információinak. Márpedig kinek higgyünk, ha neki nem?

                                       o

 A Réti Füzetek szerkesztősége közli, hogy Jobbágy úr választási győzelmével eddig nem azért nem foglalkoztunk, mert érdektelen, hanem azért, hogy majd az újdonság erejével hasson, ha szóvá tesszük. És akkor így helyt is adtunk a képviselő úr tiltakozásának.

[nemzetinet]

„Az utcán élőknek nincs múltjuk”

Mit hoztak? Jóféle borocskát? – nyúl a flakon után a fagyott kezű férfi. Pontosan tudja, hogy a kétliteres palackban forró tea van, de ezt a viccet minden találkozáskor szertartásosan elsüti. A teát hidegben akár naponta ötször kihozzák neki, ha nem alszik bent az éjjeli menedékhelyen. Márpedig ritkán alszik bent, mert a párjával akar lenni. A vaskos mínuszban utcai szociális gondozók nyomába szegődtünk Kaposváron, hogy megtudjuk, hogyan élik túl a hajléktalanok fűtetlen „vackaikban” a telet.

Évente átlagosan kétszázötvenen halnak meg kihűlés miatt. A fagyhalál elsősorban az otthonukban élő, szegény, idős embereket veszélyezteti. Ha nekik is lenne terepen működő szociális gondozószolgálatuk, mint a hajléktalanoknak, ez nem történhetne meg.

Kaposváron például hosszú évek óta egyetlen fedél nélkül élő sem fagyott meg az utcán. Az ottani hajléktalangondozási központ 2008-ban nyitotta meg kapuit a dunántúli kisvárosban. A Magyar Vöröskereszt Somogy Megyei Szervezete egy építőipari vállalat üresen álló tanműhelyét vásárolta meg e célra, az épületet szépen felújították, átalakították, helyet kapott benne éjjeli menedékhely, átmeneti szálló, nappali melegedő, népkonyha, tévészoba és könyvtár szabadon hozzáférhető számítógépekkel. Az intézmény huszonöt munkatársának több mint a fele megváltozott munkaképességű – ezzel két legyet ütöttek egy csapásra: egyrészt megemelt állami támogatást kapnak, másrészt értelmes munkához juttatnak olyanokat, akiknek nem sok esélye lenne a nyílt munkaerőpiacon.

Urbán Tamás háziorvos is a fenti kategóriába tartozik. Minden hétköznap a központ jól felszerelt rendelőjében fogadja a betegeket, ha valaki a kukában turkálva elvágja a kezét, kitisztítja, bekötözi a sebet, házipatikája ingyenes gyógyszerrel látja el azokat, akiknek nincs pénzük kiváltani a recepteket. Az ifjú doktor most szájmaszkot visel az influenza miatt. A gondozottak szeptember óta Béres-cseppet kapnak, nem is dőltek ki, csak a munkatársakat terítette le egytől egyig a járvány.

http://mno.hu/

A humanitárius tevékenységet végző szervezeteknek már a puszta léte is szembe megy a felülről sugalmazott előítéletekkel. De akik a rászorulók érdekében dolgoznak, azoknak személyes tapasztalatai is vannak, és nem hiszik, hogy „akinek nincs semmije, az annyit is ér”. Kaposváron sem gondolják, hogy a hajléktalan a társadalom szemétdombjára való. Nagyjából százhúsz fedél nélkülivel foglalkoznak a hetvenezres lélekszámú városban, munkaköri kötelességük a helybéliek ellátása, de szárnyaik alá veszik azt is, aki máshonnan érkezik.

– Senki nem születik hajléktalannak – szögezi le Horváthné Pintér Piroska, a központ vezetője. – Többeknek a bank vitte el a lakását, másokat a válás lökött az utcára, sokan munkanélkülivé váltak, nem tudtak újra állást szerezni, s mivel nem akarták terhelni a családot, elbujdostak. A volt állami gondozottaknak az intézetből kikerülve nincs hová menniük, s vannak szenvedélybetegek, akiknél a hozzátartozók előbb-utóbb megelégelik a különböző függőségeket és elküldik a zavart keltő családtagot. Az utcán élőknek nincs múltjuk, pontosabban nem szeretnek emlékezni rá. A jelenre koncentrálnak, ez segít nekik a túlélésben. Egy országos felmérés szerint a hajléktalanok 30-35 százaléka mentálisan beteg, de nagyon nehéz eldönteni, hogy azért került utcára valaki, mert pszichésen sérült vagy azért lett sérült, mert utcára került.

A fedél nélküliek egy része évtizedek óta hajléktalan életmódra rendezkedett be, Kaposváron negyven körül jár ez a szám. Őket csak nagy küzdelmek, rengeteg rimánkodás árán lehet behozni az utcáról, de Piroska szerint sosem adják fel, akkor is próbálkoznak, ha tudják, hogy makacs ellenállásba ütköznek. Jelenleg harminchárom „vackot” tartanak nyilván a városban és környékén. A „vacoktérkép” a hajléktalangondozás elengedhetetlen kelléke, kötelező elkészíteni és folyamatosan frissíteni, hogy naprakész információkat tartalmazzon. Bizalmi alapon működik, a hajléktalannak tudnia kell, hogy tartózkodási helyét nem adják ki senkinek, mert ha őt ott bárki vegzálni kezdi, továbbáll és szem elől veszítik.

http://mno.hu/

Tizenegy körül előáll a fehér mikrobusz, vákuumfóliás ételdobozokat pakolunk a csomagtartóba. A központban csak melegítőkonyha van, pályázati pénzből kapnak naponta hatvan adag főtt ételt, s további ötven adagot egy helyi alapítvány biztosít számukra. A kocsi dugig tele színültig töltött teáspalackokkal, befér még egy óriási, dupla falú, kifolyócsapos teástartály, no meg takarók, vastag bakancsok, nadrágok, kesztyűk, sálak garmadája. Sofőrünk, Antal Balázs csípőficammal született, járás közben kicsit húzza a lábát. Ő is megváltozott munkaképességű, akárcsak a többi utcai szociális gondozó, négyen végzik itt ezt a munkát egymást váltva, csökkentett munkaidőben, napi hat órában.

– Mindennap minimum egyszer végiglátogatjuk a vackokat, maximum nincs, annyiszor megyünk ki, ahányszor jónak látjuk, mínusz tíz alatt akár ötször, és futhat be hívás éjszaka is a huszonnégy órában működő segélyvonalunkra – magyarázza a volán mellől Balázs. Amikor azt kérdem tőle, miért vállalt ilyen gyengén fizető és társadalmilag alulértékelt munkát, így válaszol: „Hívő ember vagyok, huszonöt éve már, hogy megtértem. A feleségemet használta fel az Úr ahhoz, hogy elvezessen a hithez, és azt gondolom, nekünk kötelességünk a humanitárius segítségnyújtás. Én a Jóistentől egészségben és minden másban segítséget kaptam, amit – úgy érzem – vissza kell adnom valamilyen formában. Szívből csinálom, de az érdem nem az enyém, hanem az övé”.

http://mno.hu/

Városszéli garázssor mellett parkolunk le, csúszós, nyaktörő ösvény vezet innen a bozótosba. A sűrűben hulladékból összetákolt kalyibák egész sora rejtőzik. Az elsőn már kívülről látszik a nő jelenléte: ajtaja előtt fületlen fémvödörben művirágcsokor fogadja az érkezőt. Odabent meleget okád az ócska sparhelt, Niki plüss szívecskékkel, papírpillangókkal dekorálta ki birodalmát. A keskeny heverőn hárman szoronganak, harmincasok, előttük az élet. A két férfi állami gondozott volt, Zoltán az intézetből kikerülve beköltözött egy elhagyott vályogházba Kürtöspusztán, ami aztán szétdőlt. Lajoska évekig hányódott a világban, körbelakta az országot, aztán itt épített magának viskót, hogy legyen saját zuga. Ő segített összetákolni Nikiék tanyáját, roppant büszke rá, milyen stabil, szigetelték is lomizott paplanokkal.

Niki az egyetlen közülük, akinek hellyel-közzel van családja. – Anyuval laktam egy önkormányzati bérlakásban, de nem bírtam elviselni a szomszédokat, üvöltöztek, rondán beszéltek, folyton állt a bál. Én nem drogozok, nem vagyok alkoholista, nem kell nekem a balhé – szólal meg. – Négy éve vagyunk együtt a párommal, három évig utcán voltunk, tavaly lett házunk. Ez a pasi – sandít a mellette ülő Zoltánra – nem káromkodik, nem ócsárol, nem verekszik, nem hagy el, és próbál lejönni a drogról. A szeretet fontos, Valentin-napkor arra ébredtem, hogy hozta a városból a tábla csokit. Tavaly ősszel kislányunk született, elvették tőlünk, nevelőszülőkhöz került. Nem mondtunk le róla, rendszeresen látogatjuk, azt reméljük, egyszer talán magunkhoz vehetjük.

A szomszédos viskó olyan, mint egy kövérre hízott fehér hernyó. Harminc négyzetméter, szoba-konyha, utóbbiban még PB-gázos tűzhelyt is látok. Orsós János talpraesett, beszédes cigány ember, kézfogása magabiztos. Mint mondja, kellett ekkora hely, hogy elférjenek a vásáros cuccok, mert ő minden hétvégén árul. Szegényednek az emberek, viszik, amit más kidob, néha húszezret megkeres két nap alatt. Ismerni kell a várost, mert mindegyik környék szemete más, de ha ügyes vagy, mindenütt csíphetsz valami jót – ismerteti stratégiáját. Volt lakása, felesége, lánya, de szétment a család. Nem ilyen életformát képzelt el, csak hát égbe szökött az albérletek ára, és a vásározás nem biztos jövedelem. Arra azonban mindig jut pénz, hogy a három kutyát etesse. Úri ebek, márkás kutyakaját kapnak.

Omladozó, földszintes házak közt araszolunk. A kocsi láttán előpenderülő Robi önkényes pincefoglaló. Nagyhangú, hőzöngő, nyilván részeg is kicsit, a teát és az ételt elfogadja, de arra nem lehet rábeszélni, hogy jöjjön be éjszakára a szállóra, és a pincéjébe sem enged be. Nyirkos, salétromos, penészes, nincs mit nézni rajta – indokolja döntését. A következő helyszínen szerencsésebbek vagyunk. Útközben elhajtottunk egy felüljáró mellett, ahol a hídláb alatti vacok üres volt, lelakatolt vastag rácsok védték a bent halmozódó kukás kincseket. A vacok gazdája Imre, aki most a Somogy Áruház melletti lépcsőn koldul. Ez az állandó „munkahelye”, jól ismerik, nem zavarják el. Jöttünkre fülig szalad a szája, mindjárt el is dicsekszik mai keresményével: kabátja zsebében kétmaroknyi apró lapul, a belső zsebben papírpénz rejtőzik. – Nagyon hideg lesz éjszaka, nem bírja ki a híd alatt. Mocskos a kabátja is, hogy fognak így adakozni magának? Jöjjön be hozzánk estére, kimossuk a holmiját, levágjuk a szakállát, meglátja, másként érzi majd magát. Reggel, ha még nem száraz a ruha, kap másikat, és mehet isten hírivel. Négykor magáért jövünk, jó? – próbálkozik Balázs. Tízperces csörtét vívnak, Imre kibúvókat keres, Balázs rutinosan hárít, végül megállapodnak öt órában. És Balázs szerint, ha Imre megígér valamit, azt be is tartja.

http://mno.hu/

Húsz perccel később elhagyjuk a várost, balról vonat zakatol, jobbról kiserdő húzódik. Felszerelkezünk négy adag étellel, teásflakonokkal, és elindulunk toronyiránt a szántón át, fagyott göröngyökön bukdácsolva. A kiserdőből elénk siető férfi sapkája alatt égszínkék szempár világít. „Mit hoztak? Jóféle házi bort?” – nyúl a palack után, ránk villantva fogatlan mosolyát. Ferié egyedi vacok: vastag faágakkal kitámasztott műanyag leplek fednek le jókora területet, alatta három sátorszerű építmény guggol, az egyik kutyaház, a másik hálószoba, a harmadik raktár. A hálóba laposkúszással lehet bejutni, épp csak elfér benne a két ócska dunyha. A leplek alatt átsüvít a szél, megzörgeti a fagyos paprikafüzéreket, összecsörrenti a rozsdás kampókra kiakasztott szerszámokat.

Feri ötvenegy éves, asztalos volt, míg meg nem szűnt a munkája, fia Angliában él, nem tartják a kapcsolatot. A vackot akkor építette, amikor Anita ideköltözött. Az asszony valami zűrbe keveredett, becsapták, elvették a lakását, ennyit tud Feri a nő múltjáról. – Mi mosni, mosakodni szoktunk csak bemenni. Nagy hidegben, nagy hóban is kint maradunk, mert Anita beteg, nem tud sokat gyalogolni. Az sem megoldás, ha bevisznek kocsival, mert Anita nem bír másokkal összezárva aludni, próbáltuk párszor, mindig kiborult. Nyáron szabad tűzön főzünk, vizet a közeli patakból hordunk, télen nem fűtünk, mert felgyulladna a porta. Itt csönd van, nyugalom, ki tudjuk magunkat pihenni, ha csak mi vagyunk, a kutya sem ugat úgy, mint most. Hálás jószág, jó házőrző, máskor szabadon van, maguk miatt kötöttem meg.

Sötétedik már, mire visszaérünk a központba. A ház elé kitett faszékeken emberek ülnek sorban, mint dróton a verebek. Nem beszélgetnek, bagóznak némán, a nők ügyetlenül festett hajukkal idősebbnek tűnnek valós koruknál. A hajléktalanok nem alkotnak közösséget, elkülönülnek egymástól, nemigen barátkoznak, mondja Piroska.

A felső szinten elhelyezkedő éjjeli menedékhely csak hatkor nyit, az alsó szinten lévő előtér, ebédlő, tévészoba mostanra zsúfolásig megtelt emberekkel. Az éjjeli menedék negyven férfinak és kilenc nőnek biztosít helyet, és egészen másképp fest, mint amiket eddig láttam. A hajléktalanok értékeiket zárható szekrényekben tarthatják, nincsenek emeletes ágyak, ágyneműt is kaphat, aki igényli, s nem kell lehúzni, ott maradhat: a hajléktalant, mintha otthon lenne, hazavárja az ágya. Kikönyöklünk az emeleti karfára, nézzük az odalent nyüzsgő tömeget, és lám csak: ott ül Imre. Integetünk neki, visszainteget.

Két óra még a hazaút, búcsúzkodunk, zacskónyi pogácsát kapunk, Piroska kikísér minket. Nem nagy luxus egyenként betaxiztatni a húzódzkodókat? – kérdezem tőle. – Ez nem pénzkérdés, ha bent vannak, nyugodtan alszom – válaszolja, majd így folytatja: Elmesélek egy rövid történetet. A karácsonyi ünnepségen feltettem nekik a kérdést, érzik-e, hogy szeretjük őket? Nem, nincs itt szeretet, zúgták kórusban. Erre felsoroltam, hogy ha aggódunk értük, az nem szeretet? Ha szólunk, hogy ne menjenek ki zokniban cigizni a hideg kőre, vagy rájuk imádkozunk egy meleg bakancsot a lyukas cipőjük helyett, az nem szeretet? A mi szeretetünk nem puszilkodásban, ölelgetésben nyilvánul meg, de a gondoskodás, a törődés igenis szeretet. A munkatársaim közül mindenki beszélget velük, a portás, a takarítók is, pedig az ő esetükben ez nem előírás. És én úgy érzem, hogy a hajléktalanoknak nem a meleg szoba, a vetett ágy hiányzik leginkább, hanem a beszélgetés, vagyis az, hogy embernek tekintsék őket.

„Az utcán élőknek nincs múltjuk” a Nemzeti.net-en jelent meg,

[aretsorozat]

A Rét XXXVII. rész, 4. buborék

Öten a zűrben. Szalon a szalonna. Ditke idén csak nézi a bajnokságot.

Szadó Nagyúr fel és leszegez. Pezsgő pukkan, két kutya meg beszélget.

SE NEM NYILAS, SE NEM HAJAZ

 - De most tényleg, szívemnek sorstársai! Van valakinek halvány fogalma arról, hogy hol vagyunk?- érdeklődik Gábor ön-azonos űrhalek pőre lélek a többiektől. Nem mintha reménykedne abban, hogy kielégítő választ kaphat a körülötte lebegő, forgolódó, egyfajta erőtérnek is felfogható, ám biztosan meg nem

ragadható izéktől.

- Az űrben, Gábor úr- válaszol korrekten Ónagy Jenő ön-azonos űrhalek pőre lélek, ámbátor ezzel annyira nem mondott sokat, hogy mintha meg se szólalt volna. Ettől függetlenül az udvariasság a számára mindenkor kötelező. Egyszerűen azért, mert őt így rakták össze a Nagy Mennyei Szerelőből.

Ezzel szemben Vágási Matyi ön-azonos űrhalek pőre lelket nem így, ezért

az ő válasza imígyen hangzott:

-A zűrben, baszod. Már megint.

- Helló!- teszi ehhez hozzá Hello, az öntudatra ébredt egykilós kiszerelésű

húskonzerv pőre lélek.

És akkor beállt a csend. A lebegés, a forgolódás a sötét semmi mélyén.

De bezzeg a nagydumás azóta se szólalt meg, hogy őkelmét a sorstársaival együtt Balogh Béla erotikus táncművész valami iszonyatos, misztikus erő kiragadta és ide lökte. A De Most Penész. Bizony, ebben a helyzetben van mit átértékelnie. Momentán nem úgy néz ki, mint csakugyan a Teremtő kiválasztottja lenne, hogy vezesse az öntudatra ébredt egykilós kiszerelésű, pokoli ízesítésű húskonzerveket és a velük szövetséges lények milliárdjait az Univerzum, és az Univerzummal párhozamos, merőleges, valamint, tompa és hegyesszögben elváló Univerzumok meghódítására, az Élet Élni Akar jelszó hangoztatásával.

-         Ám mégis, szívemnek sorstársai! Az űrön belül mégis hol lehetünk?

Már azon kívül, Matyikám, hogy a zűrben. Ónagy úr! Maga mégis gyakorlott számkivetett. Hiszen önt, mint ősi halekot, már több ezerszer több ezer éveken át ebrudalták ki különböző bolygókról, csillagrendszerekből. Már ha erre jól emlékszik.

- Most hogy mondja, Gábor úr, valami rémlik, de nem nagyon…

- Húgyagyú vén hülye!

- Helló! – teszi oda a felkiáltó jelet Hello Matyi megállapítása mögé.

És akkor megint csendben lehetnek Gábor úr következő nyughatatlankodásáig.

De Most Penész pedig arra gondol, ha ez így marad, akkor jobb lett volna megmaradni a tompa öntudatlanságban, é felfalattatni bárki idegen lénnyel

a csíz űrbékában, vagy bárhol másutt, megemésztetni és salakanyagként új körforgásba kezdeni a szerves anyagok halmazában, vagy még lejjebb ereszkedni a létezésben, lenni mészkő, vagy zsíros föld, vagy szennyvíz, vagy szén, kőolaj, lenni bármi, csak ne itt kelljen lebegni, forgolódni a mélyűrben három tapló halek meg egy Hello táraságában. Hát nem volt neki elég elviselni ezeket Balogh Kázmér erotikus táncművész porhüvelyében?! Bár az még mennyivel jobb volt. Reményteli. Előtte a jövő. Volt egy saját űrbékája, hozzá hűséges személyzete… De hát mi történt? És miért? És mi volt a célja ezzel a Teremtőnek? És egyáltalán?!

- Mégis, szívemnek Ónagya! Nem ismerős egyetlen csillagkép se?

- Sajnos, Gábor úr…

- Mert amott az mintha a Nyilasra hajazna…

- Kopasz az is nem nyilas, bazmeg!

- Helló!

- Ennek a beszólásnak nincs semmi értelme- jegyzi meg halkan Ónagy Jenő

ön-azonos űrhalek pőre lélek. És bizonyos szempontból ezt nem kellett volna.

Olaj volt a tűzre. Már ha a sötét anyagon és energián kívül itt bármi fellelhető lenne, egy-két kóborló porszemcsén és néhány hidrogén molekulán kívül, akik arról álmodoznak, hogy úgy húsz harminc millió év múlva talán már lesznek annyian, hogy belekezdjenek egy „na már mért ne alakulhatnánk csillaggá” című merész projektbe. És miért ne? Ha másoknak sikerült…

- Annak nem volt értelme, hogy mi szóba álltunk veled, Jenő!

- Rendben, Matyi…

- De nincs rendben!

- Rendben, hogy nincs rendben, csak…

- Nekem ne mondd azt, hogy rendben, hogy nincs rendben, rendben?!

- Ne kezd ezt a vádaskodást újra!

- Mért ne kezdjem? Sietsz valahová? Nincs rá időd?

- Helló!

Úgy tűnik, Hello egykilós kiszerelésű, öntudatra ébredt húskonzerv Matyi spanjává szegődött. Ha neki meg ez a jó, akkor hello. Amúgy tényleg nem siet senki sehová. És a mutatott csillagkép tényleg se nem nyilas, se nem hajaz, hanem tök ismeretlen ábrázattal hunyorognak úgy, hogy vélhetően a világon semmi közük nincsen egymáshoz. Csak lebegnek az űrben. Mint öten a Zűrben.

                                                o

 BÁR CSAK…

 És a színpadon a szalon Szalonna. Tényleg ez a zenekar neve. Szalonna Szalonzenekar. A szakma szerint nem hogy Budapesten, de az országban, sőt, Közép-Európában ők most a legjobbak. Nem is voltak olcsók. Pláne szilveszterre. No de kinek ne telne rá, mint Lápi úrnak? Így aztán éjjel tizenegytől hajnali háromig övék a tér. És a Szalonna Szalonzenekar garancia

a fergeteges hangulatra. Tudnak ők mindent. A sramlitól a kemény rockig.

Szamba, salsa, tangó, rumba és tök, de ha arra van igény, akkor operett, Bach vagy az Ötödik szimfónia. A zenekar névválasztásában van némi önirónia. Saját maguk híresztelik, náluk tag száz kiló testtömeg alatt senki nem lehet, beleértve a manapság oly divatos salsa táncos lányokat is.

És ahogy a Szalonna belecsap a lecsós húrokba, megtörténik a csoda.

A turistaház ebédlője kiürül. A piás pult előtt a sorok megszűnnek.

A svédasztalok környéke a kiszolgáló személyzet és magányos kísértetek járta

vidék. Ami annyit jelez, hogy tényleg annyira jóllakott és/vagy berúgott a vendégsereg, hogy több nem fér, ami alkoholban azért eléggé elképzelhetetlen, vagy annyira jól nyomja a zenekar. Illetve a két opció együtt.

Csak Főmérnök Béla ácsorog a terem közepén idült részegen, és mosolyog

a halálosan elcsigázott személyzetre, a jó gazda vidámságával. Főmérnök Béla ott tart, hogy ebben a percben még Vágási Druida Ferencet is kedveli, holott ősi, zsigeri gyűlölet parázslik kettőjük között, amióta csak összeismerkedtek.

-Megcsináltuk, Ferikém! – tárja hát ölelésre a karját, és noha Vágási Druida Ferenc nyakas macsó is tud lenni, három nyálas pusziját nem ússza meg.

Utána azonban szóhoz jut.

- Mármint mit?

- Dőlni fognak ide a népek! Divat lesz ide kijárni, fogadjunk!

- Szerintem ne fogadjunk!

- Mért ne?

- Azért, mert engedj el végre!

Vágási Druida mérgesen rázza le a főmérnök úr karját a válláról, aki erre kissé megsértődik.

- Neked meg mi bajod van velem, Vágási?

- Semmi.

- Figyeljél már! Ha én nem segítek, akkor a kibaszott Ladátok még mindig a telkeden rohadna.

- Elég pénzt kerestél ahhoz megint, hogy itt legyen.

- Mi van? Ezt meg hogy érted?

- Sehogy!

Vérfarkas János siet melléjük békíteni. – Gyerekek, szilveszter van.

- És?

- És ma különben se veszekszünk. Inkább gyertek, végre igyunk mi is valamit!

Vérfarkas János az urakat az italos pulthoz, a pihegő Julcsi elé húzza.

- Szervusz, Julcsikám!

- Szerintem m már találkoztunk.

- Hát úgy százszor. Na, srácok, mi isztok? Nyögjétek be a főszerkesztő asszonynak.

- Vodkát- vágja rá újra vidáman Főmérnök Béla. Feri marad a kelták nemzeti italánál. - Sört.

- És neked, János, pezsgőt- bólint Julcsi, és miközben kiszolgálja az urakat, végre érdeklődhet a Lada felöl.

- Lehet, én is kipróbálnám Taki bácsi kaszniját, Feri bá’.

- Tedd meg!

- Kívánni is lehet tőle?

- Tőle mindent lehet.

- Mert maga mit kívánna, főszerkesztő asszony?

Julcsi végigméri Bélát, mi köze hozzá. Aztán elé csapja a vodkáját.

- Egészségére!

- Mert én azt ám, hogy a jó isten áldja meg a Lápi Lidércet!

- Jó, őt megáldhatja- egyezik ebbe bele János és Feri.

- Mi? Hogy egy elvileg gonoszságra kiképzett túlvilági fazon ilyen jó fej legyen!

- Ja.

- Ez is igaz.

- Kéne még vagy tucatnyi ilyen, azt akkor ezek ki is húznák a szarból az országot. Mi?

- Ja.

- Azok ki.

Julcsi viszont nem figyel a főmérnök úr szómenésére, a figyelme visszafordul a Szalonna Szalonzenekar lakodalmas rockjára. Ők ebben is profik.  Aztán az adásrendező ihletett megérzésére hallgatva visszavág a Lada Szentéjbe, ahol a stúdióbeszélgetés még mindig folyik. És közben arra gondol, hogyha lehetne kívánni a Ladától, akkor ő írna egy listát, mielőtt beül.

Bárcsak ne beszélne többé Hegyit a Gyerek, és fejlődne úgy tovább, mint minden normális, egészséges, kétéves kisfiú.

A nagyfiú meg bárcsak abbahagyná a Hell Combatot, noha mint teszt-játékos, sokkal többet keres vele, mint Tibor meg ő együttvéve. És bárcsak tanulna végre, mint a güzü, hogy felvegyék az egyetemre és bárcsak eldöntené végre, hogy melyikre. És bárcsak összejönnének végre Bogival.

Flóra meg bárcsak férjhez menne Georgehoz, de úgy ám, hogy ásó-kapa és nagyharang, és sok gyerek, és boldogan élnek, és sose halnak…

Mert ez bárcsak egy olyan mese lenne, ahol soha senki se hal meg, sőt, egy futó náthánál komolyabb betegsége se lenne, de inkább még az se. A családhoz természetesen hozzá értve Hirig urat is, aki bárcsak egy picit tetszetősebb kiállású eb lenne, bár így is jó, mert meg lehet a látványát szokni. Sőt.

Ha jobban belegondol az ember, Hirig úr direkt így szép.

És végül de nem utolsó sorban bárcsak felváltaná őt valaki az italpultnál.

És bárcsak így teljesülne Julcsi minden kívánsága, pedig még bele se ült Taki bácsi taxijába. Izaura jelenik meg a színe előtt, és nem italt kér, hanem felajánlja, hogy beáll a helyére, mert akkor nem kell Kisbabossal a lakodalmas zenére rockiznia. Mert momentán semmi kifogása ifjú udvarlója ellen, de

táncolni azt rohadtul nem tud, lakodalmas rockra figurázni pedig annyira ciki, hogy ezt még egy szilveszteri atom részegség se írhatná felül.

                                       O

 BEETHOVEN IS STIMMEL

 Janka néni és Erőss úr egyenlőre a tizenkét szobás, kongóan üres és alulfűtött villává alakított panzióban nyomatják a óév utolsó perceit. Bár a szalonban legalább meleg van. És a Szalonna zenekar némi vidámságot csempészett kettőjük közé, ám náluk az adásrendező ihletett vágása a Lada Szentéjbe annyira nem jött be. Mivel sajnos Jankának is az eszébe jutott, hogy még ő se próbálta ki magán a kaszni hatását. És ugyan mért ne hozná ezt szóba a vőlegénye előtt?

Már csak azért is, mert lassan kínosan régóta jegyesek, már a mai rohanó világ szokásaihoz képest. És Erőss Jonatán bizony nem tesz lépéseket a boldogító igen kimondása felé. Pedig már Veronika druida esküvőjén is szóba került, aztán Jonatán szempontjából, feledésbe merült az ügy.

- Hallja, barátom? Mi nem ülünk be?

- Hová, Janka drága? –próbálja nagyon nem érteni, mire kérdez rá a milliárdos

vénasszony.

- Hát miről van szó, maga kis buta?

- Ja, hogy oda? – Akkor voltam én buta, amikor igent mondtam én magának, vén satrafa! Persze, ilyesmit Erőss úr még gondolatban is csak dünnyögve merészel mondani magának. Amitől rögtön ingerült is lesz. Mért?

Mért fél ő, az adóhivatal rettegett adu ásza, ettől a nőtől? És ha nem fél, akkor mért nem meri neki megmondani, hogy felejtsük már el ezt a bolondságos, aranyom. Nem, nem aranyom, nagyságos asszony. Amúgy nagyon köszönöm, és tényleg igazán hálás vagyok, hogy kegyed egyedül hisz az én musical szerzői zsenialitásomban. Ami nincs. És én tényleg és akár írásba adva is ígérem önnek,

hogy mint régi, meghitt jó barátja, óvom, kezelem, könyvelem azt a kurva sok pénzét, és amikor kegyed végre feldobja a talpait, akkortól is úgy kezelem ezt a vagyont, hogy ön elégedetten nézi majd a Mennyből, vagy a Pokolból.

Igen, lesz Új Angol Kisasszonyok Tanoda. Ha másutt nem, akkor ezt  a panziót alakítja majd át annak, mint szerény kezdet. Elvégre a nagy előd, Brunszvik Terézia is egy óvodával kezdte, no és igen, ha nem is ő maga, hanem egy másik Brunszvik magával Beethovennel folytatta… Tehát a nevelés és a muzsika, talán nem is ártana Rétről Martonvásárra költözniük… Á, brrr, ez még egy ilyen múló, szilveszteri koccintás előtti gondolat foszlánynak is rossz…

És ide érve Jonatán már nem gondolt semmit, mert Janka megfogta a kezét.

- Talán meg kéne vennünk azt a Ladát, nem gondolja?

- Azt a Ladát?

- Maga szerint eladó?

- Á, azt nem hinném.

- És ha elcserélnénk a limuzinnal?

- De hát jó neki ott a szentélyben.

- Igaz. Akkor…holnap nem ugrunk ki oda?

- Nem tudom, nyitva vannak-e Feriék, és…

- Én úgy tudom, a szentéj sosincs zárva.

- Azt mondja?

- Menjünk?

- Majd…meglátjuk…

- Vagy hívjunk taxit és menjünk a nép közé most?

- Á, jobb itt…- a franc se fog égne veled, te vén dög.

- Igaz, meghitten. Ugye, Jonatán?

- Hogyne, Janka drága.

- Ugye betette azt a pezsgőt a hűtőbe?

- Már délben…- és azóta tizedszer kérded.

- Remek. Töltene nekem egy gyűszűnyi snapszot?

- Hogyne!

Jonatán tüstént és pattan, mert ezzel kiszabadul a szörnyű kézfogóból.

Az asszony figyelme meg visszafordul a Lada talk showra.

                                       o

 A CEGLÉDI HAT HÚSZAS

 -Hát én tegnap ültem benne!- szól hozzá Laci úr, Tiborunk unokabátyja, amitől egy kicsit mindenki összerezzen. Molyirtó Mosolyú Mónika pedig sietve lejjebb veszi a hangot a közvetítő kocsiban. Bizony, őt megtűrik ott, mert az adásrendező mint régen látott, kedves kollégát üdvözölte. Mint profi a profit. És aztán ragaszkodott ahhoz. hogy ezért a melóért Mónika is extra gázsit kapjon, elvégre Lidérc úrnak telik rá.

Tibor hangjára a Lada szélvédője és a szentély portálüveg fala is kissé megremeg. Kovács doci pedig nyájasan fordul a megszólalóhoz, mit sem törődve a saját és mások hallásával, elvégre ő pedig zsigerből nagyra értékel bármi extrémitást.

- No és mit tetszett tapasztalni?

- Hát! De mondta is a Bendő atya, hogy a Szentlélek munkál benne.

- Igen, a jó atya ilyesmiről szokott suttogni…- jegyzi meg kicsit pikírten Veronika. Mert neki meg az jutott az eszébe, hogy régen vége kéne legyen a műsorának. És ezt a bájolgást a Lada szent színe előtt különben is unja.

És különben is fel kéne hívni Klára mamát még éjfél előtt, hogyan érzik magukat Gábor úrral Velencében. Mivel ott ragadtak. Szilveszterre.

Mivel nekik meg erre telik. Aztán Ákost is fel kéne kutatni a tömegben, mert az a furcsa érzése támadt, hogy hiányzik neki. A saját férje. Egy kissé perverz dolog, de ez van. Egyetlen mentsége, hogy még csak fél éve házasok.

-Hát! Azt éreztem bent, he, hogy nekem ide kéne költöznöm! – mondja közben

a Laci sógor. És ettől többekben is megáll az ütő egy pillanatra, de nem csak

a közölt óhaj hangereje miatt. Például Tiborban, aki végre egy fasírt golyócskát rágicsál éppen a svédasztal mellett, a fáradságtól kissé homályos szemmel

bámulván a tévét közben.

-Ne már! – nyög fel. Aztán ijedten Julcsit keresi a tekintete az ivópultnál, ám a helyén már Izaura unatkozik, a pult másik oldalán meg Kisbabos szorongat egy

dobozos sört, mivel ennél keményebb alkoholt a szíve hölgyétől márpedig nem kap. Úgy kell neki, minek csajozik.

Közben a szentéjben Doci viszi tovább a szót.

- Úgy érti, ide a szentéjbe, a Lada mellé?

- Az se lenne rossz… Hé! Azt lehet?

- Hát ha áttér a druida hitre…

- Á, azt nem lehet. De ide a Rétre. Jó hely ez. Gondoltam, na!

Hé! Jövök!

- Hát ha jönni tetszik, az isten hozta!

- Meg a ceglédi hat húszas, ahogy mifelénk mondják, haha.

                                       o

 A VIRSLIBEN SINCS ABSZOLÚT IGAZSÁG

 A Doki meg arra próbál emlékezni, hogy hol is van az a mifelénk,

ahonnan Laci sógor jött, és ahol azt mondják, hogy ceglédi hathúszas.

Mert tudja, csak nem emlékszik. De annyira nem is fontos. Viszont ha

Laci sógor tényleg Rétre költözik, akkor a fül orr gégész kollégáknak

eljött az aranykor, nem is beszélve a hallókészülékek forgalmazóinak.

Tényleg, vajon mit kéne Laci sógor arca elé tenni, hogy élvezhetővé halkuljanak tőle amúgy normális, hétköznapinak tűnő verbális megnyilatkozásai?

Talán egy műanyag vödörnyi vákuumot? Az elég lenne, csak akkor megfulladna szegény. No mindegy. A holnap dolga nem a ma gondja. Nem feltétlenül.

És tud ám a Doki még ilyen bölcseket, főleg ma este.

Őszintén szólva, és a Doki nem is röstelli bevallani, ezer éve nem volt ilyen jó szilvesztere! Végre tök egyedül! Pontosabban Hirig úrral kettesben.

Hát valahol Pest megyében, a Duna-Tisza között? Ott „mondott” a Laci sógor valami falut, az árvalányhaj, a buckák és a homoki vipera őshonában. De csak nem Laci sógor hangjától indultak el szegény kis kígyók a kipusztulás felé?

És mi lesz, ha az ordító művész rokon tényleg Rétre költözik? Talán meg kéne akadályozni? Méltatlan vállalkozás lenne. Azt kéne inkább kimódolni, hogy Flóra lánya maradjon itthon, vőlegényestül, mindenestül. Kutató orvos ide is kell, ha nem is ARére, de kis hazánknak…

Kilátástalan.

Most minden esetre élvezi az egyedüllétet. Éjfél után megvárja, amíg a nép

kipuffogja magát, aztán elmegy egyet Hirig úrral barangolni. De csak rövidet, mert a hálószobában alszik a gyerek. Mármint Krisztián. Aki a keresztelő, avagy az újabb Hegyit Beszélés óta ismét egy normális, tündéri kisfiú.

Még az a szerencse, hogy ez a fellépése nem volt publikus, és nem is terjedt el pletyka formájában, holott az ilyesminek ez a természete. Mégis csak jó arc ez a Bendő atya. Hogy viszonylag megrendülés nélkül vette tudomásul az eseményt. Ami nyilván minimum ambivalens érzéseket keltett benne. Elvégre mégis csak a főnököt idézte a kölyök. És tényleg el kéne dönteni, hogy jön ő ehhez?

De tényleg el kéne dönteni?

Közben a tévében az adásrendező visszavágott a Szalonna Szalonzenekarra.

A hideg ellenére a színpad előtt frenetikus a hangulat.

A „Kislány vigyázz, kislány vigyázz, kislány a bugyira vigyázz” című örökzöld

sláger mindig bejön, legyen a vendégsereg bármely úri, sőt, karót nyelt urak és kékharisnya hölgyek gyülekezete, ez a nóta éjfél körül mindig bejön.

Hanga Marilyn Edina jelenik meg a szám lecsengése után eléggé vihogva.

Tisztéra úgy néz ki, mint aki egy kicsit sok rumot ivott. Tea nélkül.

- Hallod, Hirig?

Hirig úr álmosan néz fel a Dokira a díványon fekve, mi kéne. Ha Juli ezt látná, hogy a féltve őrzött pihe-puha moher pokrócán, ami annyira moher, hogy szinte mekeg, abból egy szuper jó kis botrány keveredne. Majd hajnalban ne felejtse el alaposan kirázni, hogy ne maradjon rajta kutyaszőr. Ám még nem ez a sürgető feladat.

- Szerinted megfőzzük a virslit, vagy csak tegyük be a mikróba?

És Hirigen látszik, hogy ezen egy kicsit elgondolkodik.  Mind a kettőnek megvan az előnye és a hátránya. Mert például ha megsózzuk a vizet, és csak addig főzzük a virslit, amíg az egyet rottyan, akkor nem fő ki az íze. De ha csak fél percnél tovább hagyjuk a forrásban lévő vízben, akkor sózhatod. A mikroban viszont pont vizet veszt, fonnyad. Hát bizony virsli főzés ügyben sincs abszolút igazság. Hirig ezt nagyon is jól tudja. Ezért rövid megfontolás után a Doki

arcába ásít egy akkorát, hogy tényleg belátni a torkáig.

                                                o

 MERT ÚGY IS SZÉP AZ ÉLET, HA RÖVID

 Na most a virslit evésben még úgy sincsen abszolút igazság, hogy a Rét csúcstartója és ezzel örökös bajnoka idén nem vehet részt a szilveszteri

újévköszöntő versenyben, amit Lápi úr jótékony szponzorálásának köszönhetően mégis csak megrendeznek. Mert neki erre is telik. Mégpedig a legdrágább, juhbeles virsliből, egy igen előkelő vendéglő mesterséfje által elővezetve.

Nem mintha ehhez egy mesterséf kéne. Kukta is alig. Ha tudja a titkot, hogy sós vízben főzni és csakis rottyantani. Illetve nagyipari helyzetben sós víz gőze felett izzasztani. Pont úgy, ahogy azok a hentesboltok szokták, ahol kifőtt meleg húsokat is árusítanak, mégpedig a hentesbolt egy kies sarkában, ahol az igényes vevő az állapultnál szambázva rágja és nyeli a virslit, a kolbászt, a hurkát, a sült oldalast, a császárt igazi kommersz mustárral, ami olyasformán barnássárga, mondjuk okker, mint a macska széklete, amikor hígat fosik. Vagy esetleg vizes uborkával és/vagy ecetes alma paprikával, és bűnösen puha, még szinte langyos fehér kenyérrel.

Mert úgy is szép az élet, ha rövid.

Ám azért a pénzért, amit a mesterséf elkért a hidegtálak és egyéb finomságok elkészítéséért, bevállalta a szilveszteri virsli megfőzését is. Mivel Lápi úrnak telik rá.

Hanga Marilyn Edina ebben a szellemben, és rumközi hangulatban hívja

fel a színpadra a Kelet –Nyugati Sámán Kulturális Központ és Szabadidő spirituális vezetőjét, Vágási Druida Ferenc főpap urat, hogy egy éjféli pukkantással hivatalosan is nyissa meg e nagyra hivatott intézményt, és mindjárt utána kezdődjék a bajnokság. A verseny zsűrije a Szalonna Szalonzenekar tagjai lennének, ha maguk is nem jelezték volna indulási szándékukat.

Vágási Druida Ferenc tehát Edina invitálásának engedve megy fel a színpadra, egy üveg pezsgő társaságában.

Azt már tekerné is a drótot a pezsgő dugójáról, hogy hamar túl legyen a számára kínos kötelességen, lévén a főméltóságú úr, a tiszte ellenére, nem kedveli a túlzott nyilvánosságot, és ritkán a szavak embere. No de a forgatókönyv szerint, amihez eddig az adás rendezője tökéletes rendben ragaszkodott, még maradt két perc éjfélig. Úgyhogy itt most két percig csevegni kell, nincs mese.

Ahelyett, hogy Hanga kisasszonyt letámogathatná a VIP sátorba egy rumra.

- Hát mit mond ilyenkor egy druida, Feri bá’?

- Ilyenkor milyenkor, Edina?

- Hát szilveszterkor.

- Boldog új évet?

- Ja! De maguknál nem tíz nappal előbb van a nagy buli?

- De. Napfordulókor.

- De akkor mi mégis mért hogy, hogyhogy?

Vágási úr csak most veszi észre, mennyire keresztbe állnak a Hanga marilyn igézően kék szemei. Így baráti gesztusként megpróbálja értelmezni, mit akarhatott kérdezni.

- Hát mert most van szilveszter.

- Ja! Ne már!

- De.

- A pogány többség kedvéért?

- A többség kedvéért.

- Értem! És egy druida szemszögéből ki számít pogánynak?

- Aki pogány.

- Ja! – Edina ezt a választ, ebben az állapotában nem érti, de van már annyira

dörzsölt, hogy úgy tegyen.  – Na jó. Akkor nyissunk!

- Most?

- Ja.

- Ezennel megnyitom!

- Hurrá!

- Boldog új évet mindenkinek!

- Hurrá, hurrá!

És Feri nyitja a pezsgőt, és a Szalonna Szalonzenekar tust húz, aztán pukkan a pezsgő, a zenekar gyönyörűen eljátssza a Himnuszt.

És örömködés közben a személyzet villámgyorsan átrendezi a színpadot a virslit evő bajnokságra.  Asztalok, székek, tányérok, tálak és két hatalmas kondér, bennük száz-száz kiló juhbeles finomsággal, sós vízben, éppen csak megrottyantva, és aztán diszkréten melegen tartva.

Mert úgy jó a virsli, ha sok. Mivel az élet is lehet úgy szép, ha rövid.

                                                O

 AZ ÉN HELYEM OTT VAN

 De úgy nem lehet szép, ha túl rövid. Ha az ember úgy érzi, még annyi mindent

tartogatott a számára. És a lehetőségekhez képest oly kevéske jutott.

Ilyesmi kavarog özv. Huszárné, Ditke elméjében is, ahogy édesbús boldogságban ül az ő Bélája mellett.  Mégpedig otthon, a Ditke lakásában!

Mivel saját felelősségre kiengedték Kelen urat a kórházból. Tulajdonképpen

másodikáig eltávozásra. Érdemben addig úgy se foglalkoznának vele.

És akkor már jobb a családi környezet. De aztán lesz ám kínszenvedés.

Kelen úr rehabilitációja alatt. Mert bizony a hosszú kómától szegény igencsak elsorvadt. Az izmai. Meg a szorgos munkával felszedett felesleges kilói.

Hovatovább újra beállhatna zsokénak. Azaz dehogy is állhatna be! Kitenni őt annak, hogy leessen a lóról? Hogyisne. Bélával, mint hímes tojással mostantól. És jó sokáig.

Igen, lehet úgy is szép az élet, ha túl rövid. De mégis csak szebb úgy, ha hosszú.

Nem méltatlanul, mondhatni, orcátlanul hosszú, amikor a testet a betegségek tartják úgyszólván életben, hanem olyan emberes. Mondjuk nyolcvan év, egészségben. Na. Ennyi idő alatt már lehet. Kihasználni a lehetőségeket.

És ehhez képest Ditke meg Béla ideális korúak. Vagy nem? De.

Sok minden van már mögöttük, rengeteg keserű, kevéske szép emlék, tapasztalat. De a java még hátra van. Vagy nem? De.

Hát így néz a Ditke a Bélára, a Béla meg Ditkére, egymás kezét fogva.

Béla még a tolószékben, amit a Doki közbenjárásával kölcsön kaptak a kórházból. Mert a Béla még nem akar ágyba feküdni. Ditke megérti.

Feküdt ott mostanában eleget. Mint ketteske. Na és az a szegény fiatalember?

Akit a Vilmos őrnagy sasolt órákig? Hogy az milyen jóképű! Hány éves lehet?

Huszonöt? Na nem, nem lehet úgy szép az élet, ha túl rövid.

- Hallod, Ditke?

- Mondjad, Bélám!

- Mire gondolsz te mostan?

- Leginkább még mindig csak terád, Béla.

- És mi lesz, ha így maradok, tolószékben?

- Dehogy maradsz.

- De ha?

- Majd a gyógytornászok.

Ebbe belegondolnak. Hát majd ők rehabilitálják a Bélát.

A tévében Hanga Marilyn Edina elkezdi bemutatni a versenyzőket.

Úgy látszik, megitatták kávéval, mert most nem vihog annyit. Bár neki még ez is jól áll, hogy becsípett. Szexi.

- És holnap jön át az anyám?

- Jön- borzad össze Ditke. Hát jön. Hát csak muszáj volt neki szólni, hogy ébren van a fia. Mégis csak ő szülte.

- Hát ha jön, majd elmegy- vigasztalná Kelen úr az asszonyt.

- Csak el.

- Ha nem veszekszel vele, hamar elunja.

- Ezt jó tudni.

- Azért mondom.

És elkezdődnek az első harapások a virslibe. A színpad előtt az úri közönség buzdítása, mintha bokszmeccsen ülne, vagy Fradi-Dózsán szurkolna.

- Neked is ott kéne ám lenned, Ditke.

- Hol?

- Hát a versenyzők közt. Ott lenne a helyed.

- Az én helyem ott van, ahol te vagy, Béla.

[aretsorozat]

A Rét XXX. epizód: Legénybúcsú, helló! / 1. buborék

Találkozás a húskonzervben. X-Trakták: interjú a Hegyit beszélő gyermekkel!

A Tokajiban a lúzerek találkoznak?  Miből lesz az űrpletyka? Huba a Hegyibe mosott? Kovács docens mindent újra megmagyaráz. Kelen úr a trafóházban plazmafürdőt vesz, amitől újra eggyé válik az istenek. Izaura újra a szolgalmi úton.

 EGY KONZERVBE: GYÜLEKEZŐ!

 - Mondja, szívemnek Ónagya! Nem tudna inkább Péntek kisasszonynak üzenni?

- Nem hinném, Gábor úr.

- Kár.

- Mért, próbáltad, köcsög? – vicsorítana egyszerre minden a hetven húskonzervből, uszkve, Matyi ön-azonos űrhalek, ha lenne mivel vicsorognia.

No de nincsen.

- Őszintén szólva az eszembe se jutott- vallja be Ónagy Jenő ön-azonos.

- Az eszedbe jutassam?

- Már nem kell. És nem vagyok köcsög.

- De. Az vagy.

- Elnézést, uraim, de ki az a Péntek kisasszony?

- Hello, neked kuss.

- Csak kérdezem.

- De ne kérdezzél! Szűnj meg!

- Srácok, ez a Matyi gyerek mindig ennyire barátságtalan?

- Nehéz neki, Hello úr- magyarázza az öntudatra ébredt nyesedék-adalék lénynek Gábor Gábor ön-azonos űrhalek.

- Maga se sajnáljon engem, Gábor bá’!

Némi csend áll be a húskonzervek között. A depóban targonca alakú, félig ördög-félig gép egyedek sürögnek. A raklapokra halmozott konzerveket emelik meg és viszik, valószínűleg valami árukiadóba, hogy ott mindenféle csillaghajók ellátmányává legyenek. Úgy tűnik, egyre sürgetőbbé válik Ónagy Jenő javaslata. Vagy egybegyűlnek egy konzervbe, vagy szanaszét repíti őket a véletlen, akár az Univerzum kétszáztíz vektora felé (uszkve), hogy aztán lassanként elhalványuló tudattal elenyésszenek. És ez például Hello barátunkkal igen nagy

kitolás lenne, hiszen ő még csak az imént született.

- Ónagy úr? – töri meg a csendet Gábor  űrhalek.

- Igen?

- Ha szépen kérjük, megpróbálja?

- Kapcsolatot találni Péntekkel?

- Hátha sikerül.

- És mit mondjak neki?

- Hogy szánjuk-bánjuk.

- Jó. De mit?

- Hogy a hús gyönyöreire is vágytunk.

- Mért baj az? – kotyog közbe Hello.

- Hello, kuss!- jön a válasz szinte egyszerre kétszáztíz húskonzervből (uszkve).

- És hogy vegye le rólunk az átkot- fejezi be aztán a javaslatát Gábor úr.

- Nézzék, én megpróbálhatom. De azt érezném, ha bármi kapcsolatom lenne vele.

- Ne érezzé’, próbáljad, köcsög!

Ónagy  úgy dönt, nem foglalkozik Matyi köcsögözésével.

Hiszen ő is megérti a srácot. Inkább magába mélyed, keres valami igen erős emléket Péntek kisasszonyról, ami összeköti kettőjüket. Talán legyen az a pillanat, amikor vadkecskeként először elé kocogott a Karószemű Küklopsz szigetén? Vagy az, amikor a felfalástól megmentette őket, megidézve egy Odaát Ajtaját a barlangjuk falába? Vagy legyen az, amikor a bárányfelhőjükben a fűágyukon pihentek egymás mellett, és lágy zefír lengte körül a lelküket? Bizony ennél a helyzetnél még az is jobb volt, amikor Bözsike tanyája fölött lebegtek céltalanul, miközben félig elvadult hízósertés alakjuk már a füstölőben érlelődött, vagy a fagyasztó ládákban várta a pörköltté, rántott hússá, sült oldalassá válás misztériumát.

Ónagy Jenő tehát koncentrál.

Nem könnyű ám a magába mélyedés hetven húskonzerv pléhbörtönében (uszkve). Talán ettől a szétszórtságtól, talán ab ovo Péntek kisasszony sértettségétől adódóan a kapcsolat nem jön létre. De ne áltassuk magunkat, az utóbbi ok lehet a valós. Péntek kisasszony figyelme elfordult Ónagytól, talán már el is feledte őt.

Ám ha nem, ugyan mért érdekelné őt (uszkve) hetven igen rosszízű, kilós kiszerelésű húskonzerv, amit a kutya is csak akkor enne meg, ha nincs más, és nagyon éhes. Mit kezdhet egy vadkecske a húskonzervvel? Na, ugye.

- Nem megy, srácok- sóhajt fel szégyenkezve, megtörten.

- Ajaj- sóhajt vele Gábor úr.

- Akkor bazmeg!- így Matyi.

 Újabb csend áll be. Az egyik ördögi targonca már elég közel döcög, visít, emel és szállít. Sofőrje persze nincs, a kormány helyén egy igazi, klasszikus ördögfej forog: kecskeszarv, sörte haj, vörösen izzó szemek, horgas orr, kénes gázt lihegő fekete ajkak és kecskeszakáll. Ebbe a látványba akár bele is lehetne feledkezni, ha nem akadna sokkal sürgősebb dolgunk. A következő raklapon már űrhalek részek is lesznek!

-Bocsi, és hello, hogy beleszólok, de nekem az végül is tetszik, hogy lakjunk négyen egy konzervben!

- És az kit érdekel, hogy neked mi tetszik?

- Ó, Matyi úr, azt tudom, hogy magát nem érdekli, de azért még hello!

- Anyád.

- Nézzék, szívemnek minden aggodalmával én amondó vagyok, hogy részemről vállalom a kissé szűkös társbérletet…

- Én is, én is, hello!

- Én nem!

- Ónagy úr, ön?

- Persze, hiszen én javasoltam.

- Akkor rajta, csináljuk, gyorsan, hello!

- Jó, jó, szívemnek Hellója. Ónagy úr, hogyan gondolja?

- Nos, válasszunk ki egy konzervet a kétszáztízből (uszkve).

- És?

- Költözzünk oda.

- De hogy?

- Emlékeznek a halekok titkos jelére?

- Jobb kéz ujjai csőrformán előre, a kezet csuklóból bólogatva, és háromszor kimondva: nyik-nyik-nyik.

- Úgy van, Gábor úr.

- És ennyi?

- Nem tudom, próbáljuk meg?

- Én is, hello?

- Maga is, Hello úr.

- Hát akkor…

- Várjon, Ónagy úr! De melyik konzerv?

- Nem tudom. Mindegy. Melyik legyen?

- Talán az öné.

- De melyik enyém a hetven közül?

- Legyen az, ahonnan most beszél?

- Remek ötlet!

- Jellemző… - morog Matyi.

- Kezdjük?

Kezek híján a csukóból bólogatás és szájak híján a nyik-nyik-nyik mondás természetesen csak gondolatban történik meg.

És lám, hála isten!

Működik.

Egyetlen húskonzervben váratlanul akkora a tumultus, hogy kevés híján az egész stósz leborul. Aztán mind ott vannak. Ónagy és Gábor ön-azonos űrhalek lelkek. Meg Hello úr, a nyesedék-adalék. És persze ott van ám Matyi is.

Mert nagy ugyan a pofája, de annyira azért nem hülye.

És mondhatni, csaknem az utolsó pillanatba történik meg az egyesülés.

Az ő körzetükben tüsténtkedő ördög-targonca ugyanis úgy fordul, hogy aztán éppen az ő raklapjukat emeli meg.

Irány az árukiadó.

Na, most kéne végre egy kis mázli, hogy ne valami borzalmasan ergya csillaghajóra kerüljenek. De a lényeg, hogy a halekok  kalandja immár folytatódik.

                                       O

  X-TRAKTÁK

EXTRA GIGANTIKUS KÜLÖNKIADÁS

CSAK MA, CSAK ÖNÖKNEK

A HEGYIT BESZÉLŐ GYERMEK!

 A stúdióban hárman ülnek. A riporter most Gombos Purlitz ’R Veronika, az interjú alany Julcsi. A harmadik személy természetesen Kovács docens, az örök szakértő.

Molyirtó Mosolyú Mónika intésére Gombos PR. Veronika úgy dönt, nem tököl, belecsap a lecsóba. Ezzel az elszántsággal néz bele a kamerába.

-Na jó! Kedves nézőink, drága rétiek, meg akik ezt most nézik. Gondolom, sokan, mert híre ment, hogy ma a végére járunk ennek a…kimondom, hülyeségnek! Hegyit Beszélő Gyermek? Vajon ki találta ezt ki? Hogyan terjedhetett el? Mitől lesz egy ilyen eleve ostobaságból országos bulvár hír?  Olyan nagyon országos, hogy az egyik, számomra egyáltalán nem kedvenc országos kereskedelmi csatorna ügyeletes üdvöskéje is képes heteket áldozni arra, hogy „oknyomozást folytasson”. Ami nála abból áll, hogy az ember körül sunnyog és az operatőrével paparazzózhat. Aztán megpróbálja a gyermek anyját zsarolni. Így történt, Julcsi?

- Sajnos így.

- Mit akart a hölgy tőled?

- Feltáró interjút a kisebbik fiammal kapcsolatban.

- Vagyis a Hegyit Beszélő Gyermekről.

- Ne hívd őt így, Veronika!

- Bocs. Krisztiánról.

- Igen. És ezért döntöttem úgy, hogy elébe állok a dolognak, és inkább a Gazdag Kábelnek, a mi tévénknek, a rétieknek, személy szerint pedig neked adok betekintést a családomról.

- Ezt köszönöm a magam és a rétiek nevében.

- Ostoba voltam, hogy nem tettük ezt előbb. Csak, tudod, tudják, annyira kiakasztott ez a…képtelenség…, hogy az elején csak röhögtem, aztán ordítottam és visítottam.  Szóval nem voltam ebben a témában képernyőre való.

- Megértem.

- Köszi.

- Akkor azt javaslom, hogy nézzük meg, mit forgattunk le, aztán Kovács doci majd biztos megmagyarázza az egész jelenséget, mindenkinek.

- Vagy mindegy, kinek- bólogat Kovács docens, máris egy szóviccet megengedve magának, aztán máris megmagyarázza. – Mert hogy, drága Veronika, ha az ember mindenkinek magyaráz, akkor mindegy is, hogy kinek.

- Mondom… - borzad el Veronika, és újra megbánja, hogy Kovács urat idehívta. Tényleg mért van az, hogy minden X-traktákra valahogy helyből hivatalos?

Rossz szokás. És mint tudjuk,  egy szokás minél rosszabb, annál makacsabb, tehát annál nehezebb tőle megszabadulni.

 Molyirtó Mosolyú Mónika lekeveri az élő adást és beadja a felvételt, aztán beszól a stúdióban ülőknek, eddig minden királyul megy.

A kontrol monitoron Gál bácsi kertjét látni. Barna (Operatőr) János kihívásnak tekintette ezt a melót, tehát nekiállt művészkedni. Gyönyörű napfényes délelőttben a kertben burjánzó gaztengert fotózza, mégpedig olyan ihletettséggel, hogy természetfilmnek is elmenne. Aztán az idilli képbe Krisztián totyog be. Néhány lépés után inkább négykézlábra vált, hogy idült ártatlansággal másszon át jobbról balra a tarackon – és a képen.

Hát ez egy tündér!

Csak így sóhajthat fel bárki, aki ezt most nézi otthon a tévéje előtt ülve. Egy tündér, egy zabálni való kis habcsók, egy kicsattanó egészségű pufóka! Ezen belül viszont egy szemlátomást átlagos küllemű másfél éves gyerek. Nem Hegyit Beszél, hanem gügyög, amikor rábukkan egy disznóparéjra, ami nem nagy kunszt, mert a kert ezen részén a tarack a paréjjal társult. Krisztián leáll a négykézlábazásban. Kitép egy disznóparéjt, leül a pelenkájára, megbambulja a növényt, mint aki azon tűnődik, most kóstolja-e meg, vagy ráér két perc múlva. Ám nincs ideje ezt eldönteni.

Mert, és figyelem!

Egy röpke horror effektus következik!

A méteres fekete nadály dzsungelből egy sötét tömeg bukkan elő, fenyegetően közeledik a kicsi felé! Egy iszonyatos ragadozó pofája az, ujjnyi hosszú szemfogakkal, nyúlós nyálat eregetve magából, mint a nyolcadik utas a halálból. Levegő bent akad, a sikoly kiszakad.

Aztán a megkönnyebbülés.

Barna Operatőr Jani  húzzál ám te valahová!

Csak Dzsihád bátyó az, aki képen nyalja Krisztiánt, aztán leül mellé, és rettenetes fenyegető randán néz a kamerába.

Na és akkor a kép elidőzik egy kicsit ezen a kettősön.

A kisfiún, aki a disznóparéjt vizsgálja, és a nála kétszer nagyobb kutya, aki őt vigyázza.Aztán lebende van, és vágás, így a kedves néző persze nem láthatja, hallhatja, amit Krisztián mond a paréjnak és a kutyának, amitől Dzsihád felszűköl, és a farkát, fülét behúzva a hasára kushad. A disznóparéj reagálását nem képes venni a kamera…

 „Hallottátok a parancsot: Szemet szemért és fogat fogért. Én pedig azt mondom nektek, ne álljatok ellent a gonosznak. Aki megüti a jobb arcodat, annak tartsd oda a másikat is! Aki perbe fog, hogy elvegye a ruhádat, annak add oda a köntösödet is! S ha valaki egy mérföldnyire kényszerít, menj vele kétannyira! Aki kér, annak adj, s attól, aki kölcsönt akar tőled, ne tagadd meg!”

 (Máté 38-41. A szerkesztő)

                                       O

 A TOKAJIBAN

 Mivel nem zörög a haraszt, ha nem kefél a paraszt, a Tokaji Borozóban hiszik is, meg nem is Julcsi asszony állítását, hogy kamu, kitaláció, műbalhé, tavaszi uborka szüret az egész Hegyit Beszélő Gyermek sztori. Ám az operatőr remeklő mozija meggyőzi őket. Krisztián teljesen normális és rendben van. De bánja a kánya, jobb is ez így. Amióta felébredt a mágia A Réten, akad itt bőven más csócsálni való is, rég nem kell átruccanni valamely szomszédos lakótelepre egy csodáért.

Itt van mindjárt a pántlikás, avagy szent Lada. Állítólag az a kaszni mindjárt most hétvégén egy nagyot fog játszani.

Druida esküvő lesz!

Szabályosan, tehát nagyon pogányul megtartva ám! Tűzgyújtás, emberáldozat, orgia három napig, amíg visszafogottabb, keresztény helyeken a húsvétot ünneplik… Na, hát az máris jobb téma, mint az, hogy egy nem normális csecsemő a Bibliából vartyog. Annak jó vége sehogy se lehet. Még szerencse is, hogy egy szó se igaz. De ki lehetett amaz állat, aki ezt kitalálta? És minek?

És ha fertőz? Nézzünk csak Hubára! Megesküszik, hogy életében nem olvasta a Bibliát. És ő tényleg Hegyit beszél! Az nem kamu, nem kacsa, nem tavaszi uborka, azt mindenki látta.

De búsong is szegényke!

Nézzétek már, ahogy ott áll a sarokban az ivópultnál, mered a fröccsére.

Mellette a Kertai úr csont soványra fogyva. Meg az a kis törpe, az új törzstag, aki úgy néz ki, mint egy szőrös húsgolyó. Na, a Kelen úr. Ő meg állítólag transzvesztita. Többen látták már az utcán, a parkokban sétálni egy rendkívül randa öregasszonynak öltözve. Na, nem mintha necc harisnyát húzna, hozzá minit, meg Hello Kittis topot, akkor az jobban állna neki. Hajaj, még elképzelni is borzalom.

                                     O

  MIBŐL LESZ AZ ŰRPLETYKA?

 A tévében Gál bácsi verandáját látjuk. Műanyag asztalon műanyagból készült csipkés terítő, félkörben műanyag székek. Tálcán ásványvíz, üdítő és poharak, műanyag tálcán íncsiklandó halom almás pite. Krisztián a nagyanyja ölében ül, bár inkább kissé nyűgösen tekereg. A bal kezében egy pite, amit inkább Juli arcára szeretne inkább kenni, mint hogy megegye. Gál bácsi és a Doki megbájolva figyelik az akciót, pedig amúgy nem túl jópofa. No de hát egy tündér kis másfél éve kölyöktől…

Veronika is az asztalnál ül, Operatőr János az ő háta mögül forgat.

 - Hát nem ennivaló, Veronika? – kérdezi Gál bácsi nedves szemekkel.

- De.

- Krisztián! Nem játszunk a süteménnyel: ennivaló! – Feddi meg őt a Doki. A kicsi nem hallgat a szavára. Persze, hogy nem, hiszen csak másfél éves.

Juli próbálja elvenni tőle a pitét. Ebből az lesz, hogy a sütemény egy része lemorzsolódva a veranda kövére hullik, a közepe gusztustalan, pépes galacsinná változik. Juli közben magyaráz.

- Mert olyan okosak vagyunk ám, hogy majd meg szólalunk. Igaz?

- Mármint Krisztián?

- Nyilván a férjem mondhatott valahol valamit félreérthetően.

- Az…meglehet….- a kép a Dokin, aki röstelkedve süti le a szemét a műanyag csipkés abroszra.

- De vajon hol és mit?- kérdezi Veronika, és csaknem kilóg a lóláb, hogy mennyire betanult itt a kérdés és a válasz, amit Juli mond a férje helyett.

- Ki tudja azt már? A kórházban? A rendelőben? A boltban?  Tudják, mi nagyszülők folyton csak az unkákról áradozunk, ha kell, ha nem, ha kérdezik, ha nem…Igaz. drágám?

- Igaz…- néz Julira a Doki. Az asszony csak a legsúlyosabb veszekedések alatt szólítja őt „drágámnak”. De ha ez is kell a nagy média átveréshez… Julcsiért és az unokákért mindent. Még azt is, hogy egy szórakozott, vén idiótának tartsák, aki minden hülyeséget képes összehordani a kis unokáról, azt most tessék, itt a baj, a botrány… Ha ez kell, legyen ő a bűnbak, belefér. Pláne akkor, ha cserébe nem mennek el a gyerekek Németországba… Bár ez most amúgy is odébb van. Tibor végre, vagy sajnos megkapta a választ. Nem tudnak munkát adni neki a légkondikat gyártó anyacégénél. Hát bizony, amikor ez kiderült, az elég kínos pillanat volt. Tibor heherészve próbálta elütni a dolgot. Sebaj, mondta, úgyis utálta volna a Nemzeti Sportot online olvasni…  Veronika előjöveszti magából a következő előre megbeszélt kérdést, amire majd a Doki válaszol.

- No és itt bújtatták a babát a média elől?

- Ezt találtuk ki…

- A vénségem legszebb hetei ezek! – szól hozzá Gál bácsi, és ő legalább őszinte.

 Az udvarban némi acsarkodás támad.

Operatőr János rásvenkel.

Á, csak Dzsihád és Hirig  úr „játszanak”. Egy másfél literes pilleflakont szereztek valahonnan, és azon huzakodnak, mint két kölyökkutya.

Hát ha ezt látná odafent az égben valamelyik űrpolip… Vagy akár Té úr, az űrcsótány… Hoppá! De hiszen ő most látja is!

Na, ebből lesz aztán a bájos kis űrpletyka… Vagy űr kandi tévé?

                                        O

 HUBA, A HEGYIBE MOSOTT?

 A Tokajiban már szinte senki nem nézi a mai X-Traktákat. A rejtély megoldva, mert a rejtély nincs is, ennyi. Majd talán a Kovács doci okoskodására megint felerősíttetik Ignác csapossal a hangot. De addig van az embernek más megbeszélni valója is a szomszédjával. Mint például Aura Hubának is, aki Kertai úrba öntene egy kis erőt. Öntene ő nagyfröccsöt is, de a nagynénje, a Vali, elvette majd az összes pénzét,  „ miből vedelsz húsvétkor” felkiáltással. Haj, bizony nehéz ám rokkantnyugdíjból beosztással élni.

Csak egy politikus próbálna ennyiből minden estére valahogy berúgni! Mindjárt másképp nyomná a szavazó gombot a beste.

- Ne búslakodj, Kertai!

- Uhu?!

- A fő az, hogy elengedtek.

- Uhu?

- Rendbe jössz. Figyeld meg. Igazam van, Kelen úr?

- Hacsak az ördög el nem viszi előbb…- vonja meg a vállát a kövér zsoké.

És azt persze csak ő tudhatja, meg a Kertai, hogy ez nem afféle nyegle képes beszéd volt tőle, hanem tényleg. Vagy tán már el is vitte? A Pokolban járt a Kertai, és nem egy ufóban? Annak mindjárt több lenne az ételme. Elvégre azt a pestis ügyet jól elkúrta. Annyira biztos, hogy dukálna neki némi büntetés.

No de majd ő. Elcsaklizza azt a kis görény Krisztiánt. Most már azt is tudja, hol keresse.

Annál a taknya-nyála öregnél, a Gál bácsinál. Csak azt a rottweilert kell majd átlépni valahogy. Mármint a tetemét…  

-A Kovács docit is elrabolták, azt látod!

- Miiiii?!

- Pont olyan hülyéket mond azóta is, mint annak előtte. Igazam van, Kelen úr?

- Azt én nem tudhatom, Huba.

- Ja, tényleg maga még nem volt itt akkor, amikor még azelőtt volt hülye.

Hogy elrabolták ők is az ufok. És a fülén szívták ki az agyát neki. A tiédet is ott szívták ki, öreg?

- Nekem te aztat ne emlegessed!

- Mit? Az agyadat?

- A Kovácsot!

- Mért?

- Mért? Mééért?! Azért!

Kertainak nincs se kedve, se ereje megmagyarázni az egyszerű indokot.

Hogy ő bitorolja a Csiki egyben az állását. Mert az öreg tyúk, az a kotlós ribanc őt alkalmazta helyette.

De Huba gondolatai amúgy is odébb csoszogtak kissé.

-Én csak egyet nem értek az egészből. Mármint az ufókból, na. Hát hogy mért a piros talicska? Mért pont az kell nekik? Hogy hazatolják az agycseréltet. Maga ezt érti, Kelen úr?

- De nem is érdekel.

- Te se tudod, öreg?

- Uhu.

- Persze, te honnan tudnád. Kovács doci se tudta. De hogy direkt elmenjenek a talicskáét? Pont azért? Kilopják a Gazdag Kábel alagsorából? A szerszámok közül, külön be vannak zárva. Legalábbis így meséli a Pista. Tényleg! Hol van ilyenkor az a két fasz? Maga se tudja, Kelen úr?

- Nem.

- De maga mért annyira szűkszavú máma?

- És maga mért pofázik annyit?

- Hát én vígasztalom Kertai bátyámat. Meg alig van pénzem berúgni. Érti.

Máskor ha van elég pénzem, akkor azzal töltöm itt az időt, hogy iszok. Akkor nincs időm ugatni. Csak egy-két szót, érti.

- Akkor arról beszéljen, hogy ott a Kápolnánál mi történt magával.

- Fogalmam sincs- komorul el Aura Huba.

- Lehet, magát is elrabolták az ufók?

- Engem? Á, engem nem.

- Dehogynem. És a Bibliát töltötték vissza az agyába.

Kelen jó viccnek szánja. Az is, mert Aura Huba igencsak meghökken, a szeme megüvegesedik, lesápad.

- Az istenit! Lehet?

- Lehet hát!

- Á, nem! Engem nem találtak meg a talicskában.

- Ez csak annyit jelent, hogy a maga kedvéért nem volt kedvük elhozni.

- Lehet?

- Mondom.

- Öreg! Szerinted?

- Uhu.

- Az istenit!

És Aura Huba döbbenetében színjózan lesz rögtön. Ma már kár is lenne inni.

Ijedtében a vérében forr az adrenalin.  Kelen úr meg napok óta valami elégedettség félét érez, hogy  végre sikerült valakit neki is megfingatni.

                                        O

 Az X-Trakták közben visszatért a stúdióba, ahol Kovács docensé a szó.

 - Na, kérem szépen! A szóbeszéd, avagy a városi legenda, ami, mint tudjuk az urban legend tükörfordítása, egy hihetőnek hangzó történet, ami nem azért hihető, mert van valóságalapja, hanem azért, mert hinni akarunk bennük.

- És ki a fene akar hinni abban, hogy Julcsi kisfia az újjá született Jézus?

- Veronika! Nekünk fogalmunk se lehet arról, hogy egy évben hányszor születik újjá szegény Názáreti.

- Dehogy nincs- szól közbe Julcsi. – Minden karácsonykor.

- No igen. De hányszor hiszik azt, hogy tényleg!

- Sokszor?

- Ez tuti.

- Ha maga mondja…

- Jézuska tényleges, nem jelképes újjá születése megígért jövendő, tehát meg is fog történni. Ezért évente sokszor meg is történik. A helyszínek, a szereplők,

a korok, a népek természetesen cserélődnek. Ám ha a születés ténye nyilvánossá válik, amihez elég. ugyebár, egy elsúgott mondat, avagy egy hullócsillag, máris szárnya kap a hír, szájról szájra, manapság pedig chatról chatra, emailtól emailra, közli újság, tévé, rádió. Mi lehet mindörökkön aktuálisabb a zsidó-keresztény kultúrkörben, mint a király, a megváltó újra eljövetele?

- És azt mondja, ez történ meg nálunk Réten is?

- Csakis, drága Veronika.

- De mért pont az én kisfiammal?

- Az itt, főszerkesztő asszony lényegtelen. A legendát ugyanis az különbözteti meg a pletykától, és ebben az esetben, mindjárt látni fogják, nem pletykáról van szó, hogy a legenda személytelen, a pletyka pedig konkrét személyhez kötött.

Itt tehát nem Krisztiánról volt szó, bár nomen est omen, ugyebár, hanem a Rét abbéli várakozásától, hogy már megint egy csoda történjék. Mivel kezdünk itt hozzászokni a csodákhoz, amióta a mágia megébredt a fenekünk alatt. Már ha hihetünk a brit tudósoknak, ugyebár…

- Na és ha már nekik se hihetnénk…

- Ahogy mondja, Veronika. Hinni azt mindig kell valamiben, ezt az egyet nem lehet eleget mondani, hangsúlyozni.

- Ebben igaza van, Kovács úr.

- Köszönöm, Julcsi asszony. Látják, már az is egy új csoda, hogy a főszerkesztő asszony igazat adott nekem.

- Máskor is előfordult már, nem?

- Csodálkoznék, ha példát tudna…

- Na jó, ezt most talán hagyjuk.

- Rendben. Nos, ott tartottam, hogy Jan Harold Brunvand, angol professzor vezette be a városi legenda fogalmát az 1981-ben megjelent könyvében, a Vanishing Hitchhiker: American Urban Legends & Their Meaningsben. Brunvand felállított két sarokpontot: először, hogy ezek a legendák, történetek, misztikumok nem tartoznak szorosan hozzá az úgynevezett primitív vagy tradicionális társadalmakhoz, másrészt, ahhoz hogy megértsük napjaink társadalmát, behatóan kell elemeznünk ezeket a városi történeteket. Brunvand azóta több hasonló témájú könyvet is kiadott. Brunvand használta először a vektor kifejezést ebben a témában, belehelyezve egy személyt vagy tudatot egy városi legendába.

Julcsi komolyan gondolta a dicséretet. Csakis hálás lehet a docens úrnak.

Ahogy a döbbenetes sodrású szófosásával végképp elmossa a Hegyit Beszélő Gyermek történetét. Holnap a Réten már senki nem emlékszik majd másra, mint hogy Kovács úr maga a nagyképű, két lábon járó dögunalom.

És csak mondja, mondja, mondja…

-Sok városi legenda szól félelmetes bűnökről, fertőzött élelmiszerről, vagy más olyan dolgokról, amelyet sok ember igaznak vél. Többen ha elhisznek egy ilyen történetet, már úgy terjesztik a családjukban és az ismerőseik között, mint valódi veszélyt, amitől óvakodni kell. A legendákban való hit megjelenik a veszélytelen, vicces történeteknél is. Több ilyen történet is egyszerű viccek továbbfejlesztése, melyet valaki úgy adott elő, mintha megtörtént volna vele. Kitalált történet igaz történetté alakulásának tipikus példája az, amikor valaki úgy mondja el, hogy az "egyik ismerősének az ismerőse" jelen volt, vagy vele történt meg. Maguk, drága hölgyeim, például tudják, hogy egy ember egy évben átlagosan három és fél pókot nyel le álmában?

- Na ne! – Veronika komolyan megborzad a legendára.

- De pedig.

- Szerintem csak az, aki horkol.

- Nem csak az alszik nyitott szájjal, aki horkol.

- De. Csak az alszik!

 Hát ez még jobb, ujjong magában Julcsi. Most már tuti, hogy egyáltalán nem emlékszik majd senki Krisztiánra. Azon molyol majd a Rét, ki hány pókot nyelt le már álmában és életében…

Csak hálás lehet Verának is. És az egész stábnak. Hunyó Szilvia sztárriporter meg elmehet abba a jó zsarolós bús… úri nő ezt innen tovább nem folytatja.

 (Kovács docens szómenésének második felében némi control cé, control vé tevékenységet gyanítok. A szerkesztő.)

                                                O

 HOGY REPÜL AZ IDŐ!

 Kelen úr már nem hallgatta, nézte végig a X-Trakták eme részét, mert elégülten távozott a Tokajiból. Noha arra, Huba megfingatását leszámítva, nincs semmi oka. Hiszen nincs is hol aludnia. Ditkéhez nem mehet többé. Hozzá se. Az anyjához se, amíg Vilmos őrnagy olyan kitartóan vadászik, nyomoz utána.

Abbahagyhatná már. Annyi bűn esik ebben a városban! Most tényleg annyira fontos egy elcsent T 34-es tank, ami ráadásul meg is került? Vagy egy hulla, akit az áram ütött agyon? Az színtiszta baleset volt a trafóházban, ezt a tetemet boncoló kórboncnak nyilván közölte vele. Mert minek szambázik be az a trafóházba, aki a nagyfeszültséget nem bírja? Ki hívta oda? Kelen úr biztos nem.

Kelen úr jobb szeret egyedül plazmafürdőt venni. Ha már Kertai Uhu, úgy tűnik, kiszállt a buliból. Tuti, hogy a főnök dorgálta meg az elcseszett pestisjárvány miatt. Még hogy ufók…

A mi Bélánk úgy dönt, hogy ma a trafóházban húzza meg magát. A rendőrségi szalag csak lekerült a bejáratról január óta. Ha meg bezárták, nos, nem azért töltött hosszú éveket bigámia miatt különböző zárt, vendégmarasztaló intézményekben, hogy egy-két kollégától némi szakértelem rá ne ragadt volna, már ami feltétlenül szükséges egy kis besurranó tolvajláshoz, úgy mint és például egyszerűbb zárak könnyed feltörése. És miután az elhatározás megszületett, elégültségéhez határozottság is adódott, ezért aztán céltudatos léptekkel haladt a lakótelep vége felé. Végre élvezi a tavaszt is egy kicsit, amit észre se vett azóta, hogy Ditkével csak titokban találkozhat, mint valami pancser házasságtörő szerető. Hiszen két nap és megint húsvét! Hogy repül az idő!

Gömbölyded zsokénk az idő suhanásán tűnődve nem veszi észre, hogy társasága akadt. Követik. Még hozzá többen is!

Hozzá közelebb két sötét alak, akik közül az egyik valamit tol maga előtt.

Amikor kibukkannak a sötétből egy egyik kandeláber szórt fényébe, akkor látjuk, hogy egy talicska az! Uram atyám! És a színe? Ebben a megvilágításban inkább feketének látszik. De lehet, hogy piros?! És ha piros, akkor az idegenek az ufókból nem csak hozzák, hanem viszik is az elrablottakat a piros talicskával?

De várjunk csak, ennek a kereke nem nyikorog.

Akkor nem a gonosz idegenek lesznek, a két sötét alak. Lehet, nem is Kelen urat követik, csak erre van dolguk? No de csaknem éjfélkor ugyan mi lehet az?

Talán kiderül.

A talicskások mögött viszont ismerős alak cammog. Egy hatalmas nagydarab pasi. Pont akkora, mint akit az nagyszültség csapott agyon szilveszterkor, midőn megpróbálta Kelen urat a trafóházból kiráncigálni. De várjunk csak! Ha pont akkora, és éppen úgy néz ki, akkor ez a Háromajtós Szekrény – csak nem ugyanaz a Háromajtós Szerény? Ne már, hogy feltámadt! Bár amilyen szinten tombol a mágia a Réten… Hegyit beszélő gyermek, Hegyit beszélő Aura Huba, a bibliai csapások és a pántlikás Lada… És a többi? Hát igen, errefelé minden lehetséges, még az is, hogy egy bérgyilkos feltámad a poraiból…

Mindamellett Bélát semmi atrocitás nem éri, amíg megérkezik a trafóházhoz.

Jól sejtette, a rendőrségi szalagnak már csak egy méteres darabja lifeg a bejáratnál, amit egy egyszerű zárral csuktak be. Szakavatott kéznek csak egy hajcsatra és némi kézügyességre van szüksége a kinyitásához. Hajcsat meg, ugye, Bélánknál mostanában mindig akad egy-kettő, amióta öregasszony álcában rója Réten a köröket, hátha ráakad a Hegyit Beszélő Krisztiánra.

De ennek most tényleg végre, hiszen tudja, hol találja. De hogy rabolja el Gál bácsitól, ha ott van az a rettenetes randa rottweiler? Mérgezett máj?

Ez az. Ditkétől elkéri az altatóját.  Majd felirat magának másikat.

A zár kettőt kattan, az ajtó nyílik. Kelen úr gúnyos pillantást vet a táblára, miszerint Vigyázat, nagyfeszültség, belépni tilos és életveszélyes.

Már akinek.

                                       o

  ÉS HA VALAMI BAJOD LESZ?!

 A trafóháztól légvonalban nem messze, talán négy-ötszáz méternyire a Rétet az Őrssel összekötő szolgalmi úton különös párocska ácsorog az egyik utcai lámpa fénykörében. Persze, annyira nem is furcsa a jelenlétük, ha azt vesszük, hogy ez a (még) beépítetlen terület a környék türelmi negyede. A szokatlan, hogy a fiatalember mit alkudozik már vagy fél órája a szolgáltatásait kínáló, következésképpen eléggé merészen öltözött hölggyel. Vagy kell az árú, vagy nem, igaz? Vagy nem igaz? – gondolhatná amaz úrvezető, aki megfontoltan válogatva tesz egy-két kört, mielőtt lestoppolna a megkívántnál, minek utána alaposan megmustrálta az éjjeli felhozatalt. És ha így gondolná, alaposan félreértené a szituációt. Kisbabos barátunk ugyanis nem azért ágál, vitatkozik, hogy részletekbe menően üzletet kössön, kellemes kompromisszumot kötve az ár és az érte kínáltak között, hanem azért, hogy a hölgyet az üzletkötésről lebeszélje. Na nem vele, hanem úgy általában.

Szóval az a helyzet, hogy Izaura megunta csóróságot, ezért úgy döntött, hogy ismét munkába áll. Kisbabos meg úgy döntött, ő ebbe nem nyugszik bele.

Ezért felpattant a biciklijére és idehajtott, mert tudta, hogy a barátját hol keresse. Nem a barátnőjét, mert Izaura nem az. Nem járnak. De nem is a nővére. Mert nem. Csak egy szobában laknak, és többé-kevésbé együtt élnek, szegény Babos papa legnagyobb bánatára. Aki  most is ott imbolyog a Tokajiban, csak a helység másik sarkában, az imént azért nem tettünk róla említést.

Izaura tényleg imádja Kisbabost, de már az idegeire megy a meddő vita.

- De menjél haza!- kéri ezért a srácot vagy huszadszor

- Ha te is jössz.

- Majd jövök.

- Mikor?

- Mit tudom én? Reggel? Feküdj le, aludjál, te még növésben vagy.

- Te is.

- Még csak az kéne…

- De figyelj, én ezt nem akarom!

- Mit?

- Hogy ezt csináld!

- De én meg akarom.

- Nem, Izaura, te se akarod.

- Menjél már! Csak tudom, mit akarok!

- De ezt nem akarod.

- Kisbabos, menjél haza!

- Ha te is jössz.

- Dolgozok!

- És ha valami bajod lesz?

- Dehogy lesz.

- Honnan tudod?

- Mi bajom lehet?

- Mi? Hogy mi?!

- Figyelj, gyerek, tudod, hogy én prosti vagyok.

- Nem vagy.

- De.

- Akkor úgy gyere velem!

- Hogy?

- Úgy.

- Nincs is pénzed.

- Szerzek.

- Jó, akkor gyere vissza.

- Hitelbe.

- Hülye vagy?

- Akkor addig ne menj el senkivel, mert szerzek.

- Veled különben se.

- Mért?

- Mert téged szeretlek.

- És? Pont azért!

- Pont azért nem.

Egy autó húz el mellettük lassan. A sofőr alaposan megbámulja Izaurát, rádudál.

Izaura moccan rá, de Kisbabos gyorsabb. Egy követ kap fel az út mellől, az autó után hajítja.

 -         Tudod, kire dudáljál, köcsög!?

                                                 O

 NEM TESLA: KELEN

 És a magányos trafóházból kéklő villanások szűrődnek ki, mintha odabent egy mindeddig titkos, ám korszakalkotó Tesla-gépezet duruzsolna, amivel kaput lehet nyitni a dimenziók között, például a Pokolba, hogy egészen konkrétan egy lehetséges valóságra utaljunk. És ebbe a villódzásba és sercegésbe és duruzsolásba monoton kántálás vegyül, talán emberi hang, ami felfogható akár zuhanyozás közbeni harsányabb dúdolásnak.

Mit művel ez ott bent? Ez a kövér zsoké?

A két sötét alak a talán piros, de biztosan nem kenetlen kerekű talicskával összenéz. Tőlük nem messze a Háromajtós Szekrény pedig őket is fürkészi, nem csak azt figyeli, ami a trafóházból kiszűrődik.

Aztán a villódzás abbamarad, a kántálás is megszűnik.

Kelen úr pedig végre ismét úgy érzi, hogy egy az istenekkel, mert bármire képes. Minden egyes sejtje pezseg, az a kevés kis haja az égnek áll, karján, lábán, hátán is feláll a szőr. A szeme foszforeszkál.

Igen!

Hogy ez eddig hogy hiányzott! Hát a kettőhúszba nyúlkálni, azzal csapatni magunkat ugyan mit ér? Mint ezer wattos reflektornak a másfél voltos ceruzaelem.

Kelen úr anyaszült meztelen nyújtózkodik, aztán lassú mozdulatokkal, mintha kínai csi-gyakorlatokat nyomatna, tornászik, az elméjét kiürítette. Ditke konyhai szemetesvödrét képzelte maga elé, abba dobálta a krumpli héj, az almacsutka, a virsli műbél közé a gondjait, aztán megragadta a vödör fülét, séta a lépcsőházban, utána zsupsz.

De! Egy gondolat marad.

Jövök, Ditke! Mit nekem Vilmos őrnagy? Vagy bármi világi hatalom? Angyal vagyok, sátán, kerub, Buddha, vagy amit csak akarsz, te, virsli világbajnokom!

Kelen úr mély meditációját valami halk neszezés zavarja meg. Nem akar törődni vele, erre a neszezés kapargatássá, az méltatlankodó cincogássá, végül ingerült cincogássá erősödik.

Kénytelen a csi és a tízezer voltos plazmafürdő áldásainak összerendezését félbehagyni. Lehet, hogy valaki itt ingerülten cincog, de nem lehet idegesebb nála. Meztelenségétől nem zavartatva teszi csípőre a kezét, és keresi meg tekintetével a zajongót.

Ketten vannak, mint mindig.

Naná, a patkányok. A főnök csicskásai.

- Mi a kurva anyátok van? – förmed Kelen úr rájuk. A két patkányt nem kell félteni, ha szókaratéra kerül sor.

- Mi van?

- Ne anyázzál!

- Mit képzel ez magáról?

- Te kis hájas faszkalap.

- Felrúglak és eltaposlak? – toppant Béla, de nem kelt félelmet vele.

- Öltözzél fel, rossz rád nézni!

- Mert rád az a kifejezett élvezet, mi?

- Öreg, neked nincs szemed ehhez. A mi köreinkben én ünnepelt férfiszépség vagyok.

- Ez színigaz- igazolja az állítását a másik. Kelen úr úgy dönt, nincs értelme a patkány szépségről vitatkozni. Enyhültebb hangot üt meg, és a tárgyra tér.

- Azt visítsad, mit akartok!

- Szerinted?

- Üzent a főnök?

- Kurvára tele van ám a töke veled.

- Mért is?

- Tavaly december óta nem tettél semmit.

- Ja.

- Csak pofára estél, mint transzvesztita matróna.

- Ja.

- És megpróbáltál kifosztani egy pénz-automatát.

- Ja.

- Pedig megmondtuk, hogy az tilos.

- Ja.

- Így hamar véged lesz ám, mint a botnak.

- Ja.

- Szóljál a haverodnak, hogy ne jajongjon!

- Mért ne?

- Mert az idegeimre megy, ezért.

- És az minket mért érdekel, hogy téged mi idegesít?

- Ja.

- Nem térnétek a tárgyra?

- Ott vagyunk.

- Tök a tárgyon, ja.

- Oké, le vagyok baszva. Leszarom. Üzenem a főnök úrnak, a meló nincs elfelejtve. Viszont szilveszter után nem jutottam plazmafürdőhöz, és ettől rohadtul lepunnyadtam. De most teleszívtam magam, akár a szivacs!

Secperc alatt szállítom azt a kis taknyot. A Hegyit beszélőt. Ma végre kitudtam, hová dugták. Így sirály a király, két kis mocsok?

- Nekünk még csak sirály lenne, mi?

- Ja.

- De az a helyzet, kövér ember, hogy a terv változott.

- Ne már!

- Már nem az a kölyök kell nekünk.

- Nem? Akkor ki?

- Az a Huba nevű, azt hozd!

- Kit? Az Aura Hubát?!

- Azt.

- Minek?

- Ezt ne tőlünk kérdezd!