oszint-en - Tumblr blog

[oszint-en]

Minden sejt a testünkben 7 évente cserélődik, ez azt jelenti, hogy amit megérintettél az engedélyem nélkül, az már nincs. Amivel hozzám értél az sincs. Tudod, egy kicsit fellélegeztem. Aztán rám tört a szorongás: az idegsejtekkel mi történik? Azok a roncsolódott, még akkor bőven fejlődésben lévő sejtek ott maradnak? Úgy sejtem igen, mert akkor talán már nem lenne szükségem pszichológusra, nem rándulna görcsbe a gyomrom és le tudnék ülni egy idős ember mellé anélkül, hogy ne gondolnám, hogy ő is biztos rossz ember. Ártatlan embereket ítélek el, ártatlan emberekre nem mosolygok vissza, mert talán jobb, talán megelőzök valamit.

[oszint-en]

Idehányom ezt a közepesen szar valamit, amit akkor írtam, mikor sírdogálva éltem a lakás 6. emeletén, szeretve voltam, de mégis jó volt kicsit megélni a felgyülemlett mindent, egészség:

kimostam a ruhaimat

felmostam a padlorol a konnyeket

mezitlab masztam at rajta

regen miattad tudtam verseket irni

most is ezt teszem

regen miattad nyiltak fel a sebek

elkezdtek gyogyulni

most is miattad nyitom fel oket

regen is jo volt

kesobb is jo lesz

azt hittem sose lesz mashogy jo

most tudom hogy maskor is jo lesz

kimostam a fehernemuim

mar nem ugy nezek rajuk

kicsit megszurkultek

de nem fogom lecserelni

felmostam a padlorol a szoszoket

lehet te is bennuk voltal

a vizet leontottem a kadba

azt meg nem tisztitottam meg

[oszint-en]

szeretnék írni összekötött novellákat

vagy úgy csak egyszerűen azt mondom: szeretnék írni

de a fene vigye el, hogy fogalmam sincs miért ilyen nehéz, ha tudom, hogy képes lennék rá, volt már rá példa

És

mégis ott az az “eh” érzés

??

ez is olyan, mint az olvasás azt hiszem, minden nap rá kellene venned magad 10 oldalra és a hónap végén: hopp elolvastál egy könyvet

ha valaki tud gyógyírt, ne hezitáljon felkeresni engem!

Hála

[oszint-en]

Ui régen mindigilyen how to write a story blogposztokat olvastam és ironikusan pont ezek vették el a kedvem

szóval izé

mindig bennem volt az írói véna

Najó deletedelete

Csak egyenesen: HOGYAN ÍRJAK ha egy egyszerű gondolat/ötlet van a fejemben, de nem tudom mi az eleje közepe vége, semmit se tudok de ÍRNI AKAROK

Ki akarom használni, amit magamban érzek.

Help valaki

Kérlek

Nemrég elolvastam, mit írtam 6 évvel ezelőtt és rendesen féltékeny lettem önmagamra. Fogok valaha olyat írni újra?

[oszint-en]

szóval izé

mindig bennem volt az írói véna

Najó deletedelete

Csak egyenesen: HOGYAN ÍRJAK ha egy egyszerű gondolat/ötlet van a fejemben, de nem tudom mi az eleje közepe vége, semmit se tudok de ÍRNI AKAROK

Ki akarom használni, amit magamban érzek.

Help valaki

Kérlek

Nemrég elolvastam, mit írtam 6 évvel ezelőtt és rendesen féltékeny lettem önmagamra. Fogok valaha olyat írni újra?

[oszint-en]

Jaj, amúgy ezt tui senki nem olvassa, de nagyon nevetek (olyan zártszájas szomorú, de belső nevetés ez most csak), mert rég jártam itt és megláttam a blog nevét. Őszintén. Ma csak kétszer vágták nekem, hogy nem vagyok őszinte vagy hogy lehetnék az.

Az igazság, hogy fogalmam sincs, hogy mi van bennem, akkor őszinte hogyan legyek? De olyan nincs, hogy nem tudom mivan? Jól van, haver, olyan nincs.

[oszint-en]

h mint hangya h mint háború

Rájöttem, hogy minden egyes hangyagyilkossággal egyre kevesebb vagyok én is. Ártatlanok mészárlása folyik, levendula szagú könnygázt vetek közéjük, reménykedve, hogy sosem zavarják meg monoton életem többé. A levendula viszont esténként fojtogat, marja a légcsövemet, miközben paradox módon álomba ringat. Sejtelmes: felébredek-e vagy mint hangyatársaim az örök lehúzott redőnyök világába süllyedek?

Miért írok? Miért ragaszkodom ehhez a darabhoz a múltamból? Miért tudok írni éppen most? Amikor akarok és boldog vagyok, mert azt gondolom, hogy bekopogtatott az ihlet, akkor hiába próbálkozom. Émelygés fog el, imbolyog bennem minden létező éndarabom, ki akarnak törni belőlem, de nem abban a verzióban, ahogy én parancsolnám nekik, eluralkodik a káosz. Inkább lecsapom a laptop tetejét. Letészem a lantot.

S most a legnagyobb kételyek között, bennem létező világok háborúján, érzelmek kavalkádján, a semmi közepén mégis áradnak a szavak.

[oszint-en]

tilos.

Gyerekkorban mennyi minden veszélyes és ijesztő vagy éppen izgalmas.

Dermedten ülsz a takaró és párna rengeteg között. Egy pisszenés sem. Még addig az egy percig valahogyan a levegőt is úgy szuszakolod be az orrodon, hogy a szőke, aprószálú, szinte láthatatlan bajuszkádon egy szőrszál se rebbenjen meg. Mert anyu azt mondta, hogy lázmérés közben nem szabad ficánkolni. Egy picit megmozdul a karod, hiszen már egy jóideje görcsösen magadhoz szorítod. Rémülten pillantasz anyura, aki épp a konyhában sürög. Most meghamisítottad az eredményt? Alacsonyabb vagy magasabb? Elhiszi majd vagy megvádol? Bűnös. Bűnös. Bűnös.

[oszint-en]

Ez az első. De miért? Na vajon. Megint szar, megint elfelejtettem, hogy milyen jól megfogalmaztam az érzéseimet. Ilyenkor még rosszabb. Alkottam azt a pár mondatot, az egyetlen tökéletesség a pillanatban, és a könnyekkel azok is felszívódtak. Ja, sírtam, nem önsajnálatás, nekem ez már nem is olyan nagy dolog. Fúj, ez ilyen tipik depis poszt? Ugye nem???

Ezért is zavar, hogy megemlítette, hogy ha sírok a telefonbeszélgetések közben akkor az nem jó. Vagy kétszer történt a heten. Ilyen is van. Most nem én szenvedek, hanem Ő. Csak tudod, mikor én szenvedek is azon aggódok vajon ő vagy ő vagy ő szenved-e.

De közben bevallom, egy hihetetlenül makacs és énközpontú ember tudok lenni. Nem tudok lenni, az vagyok. Az egoizmus már abból is árad, hogy nem vallom be először.

Mazochista nem vagyok, nem élvezem, hogy fáj, de lehet mégis, mert mikor “így” vagyok, sokszor fokozom.

“Nincsenek is barátaim, nem akarom őket folyton a problémáimmal traktálni.. meg amúgyis mikor találkoztunk újra és miért csak online tartjuk a kapcsolatot?”

“Képtelen vagyok új kapcsolatokra szert tenni.” “Nem is akarok újakat.” “Amúgyis mindig Ő számomra az első, a héten biztos fogok vele lenni sokat.” “Baj hogy így gondolkozom?” “Nincs időm ilyenekre.” “Lehet gáznak is tartja, hogy nincs más csak ő..” “Nem, nem csak az ő véleménye számít, baszki de szarul hangzok leírva.” “Igazából vannak barátaim, felkeltem, süt a Nap, P is rámírt, L is és Á talalkozni akar, fel is hív.” “Oh, minden jó.”

“A családom sose fog tudni igazan szeretni.” “Nem bíznak bennem.” “Ha ölel már nem olyan, nem jön semmi, én adnám, lehet be se fogadja.” “Örökké egyedül leszek?” “Oh, ez az ölelés most jó.” “Azt mondja, szeret.”

És megannyi furcsa gondolat, s lehet reggelre már egy sem, estére újabbak és talán soha senki nem érti meg a velejétől, milyen érzés.

Anya amúgyis azt mondta, hogy az ember mindig egyedül van, vannak társai, van szerelme, akivel egyesül, de sosem azonosul, ahogy a problémák sem azonosulnak, ahogy a sajátoddal küzdesz és igen egyedül vagy és amíg nem fogadod el, addig úgyis érzed magad.