#fétis

[tattoodfirewicca]

"változik szokásunk a szerelem a fétis

jut is marad a jóból, bizony mondom fér is

hadd lássalak boldogan, s azzá leszek én is"

[dopeforme]

Már rég porosodik minden kacat

Hideg lett a szobám is és minden vacak

Nem tudom, hogy merre megyek, azt se merre voltam

Ha keresed a szívem megtalálod a porban

Lőtt sebek a hátamon, amit nem mos le senki

Céloztak, de a szívem nem szakítja át semmi

Kerestelek ebben, kerestelek abban

Kerestelek mindenhol és mindenem elhagytam

Tegyél amit akarsz, tegyél amit kell

Reméltem hogy maradsz, de a reményt lőtted el

Álmos már a város, álmos vagyok én is

Álmosan, de téged nézlek, szerintem egy fétis..

Visszanézek, visszavágyok

Vannak akik visszavárnak

Vannak akik csak lerombolnák a várat

Elég, tiszta lap

Aki elhagyott nem vár visszakap

Hozd vissza a nyarat, hozd vissza a vibe-ot

Hozd vissza az érzést, hogy a végtelenbe látok

Voltak érzések, voltak lányok

Voltak emlékek, amit nem töröltek

Ekhoe - Álmos város

[csakazolvassa]

nincs olyan, hogy aszexuális!

Amiről a felvonuláson beszélnek, az szerintem nincs. Mindenki aszexuális, aki nem torzult el. A sérült emberek, akik szexuálisnak nevezik magukat, különleges állapotnak, saját választásnak és méltóságteli identitásnak akarják beállítani azt, amit rájuk mért a sors. Hogy tudniillik nem érzik a lángolást. Azért jött létre ilyen mozgalom, mert ma már nincsenek érvényes társadalmi ügyek, valódi…

[alexyna]

[avgdvl]

megjött a házi feladatom fele

[supercantaloupe]

ok

[ornamental-commie-faggot]

Kollégám, Jeff Mannes írása arról, hogy

a kink és a fétis miért kell, hogy a Pride része legyen.

Géppel lefordítva (mert nincs időm alaposabban):

Kink büszkeség – és a gyerekeknek látniuk kell!

Valóban részt kell venniük a bakelitben és bőrben, ló- és kutyamaszkban, gumiban, latexben vagy hámban lévőknek a CSD-ben? Hiszen ezt a gyerekek is látják. Abszolút, mondja Jeff Mannes az IWWIT megelőzési kampányból.

Amikor körülbelül tíz éve Berlinbe költöztem, részt vettem az ottani meleg és leszbikus városfesztiválon. A minden júliusban, a berlini CSD előtti hétvégén megrendezésre kerülő esemény szerves része a német főváros Pride hónapjának rendezvényeinek. Előtte nem sokkal költöztem a vidéki Luxemburgból a nagy metropoliszba. Egy információs állvány kijelzőjét néztem, amikor a bal oldalamon valami felkeltette a figyelmemet.

Egy anya egy tetőtől talpig bőrbe öltözött férfival beszélgetett. A nő mellett ott volt a gyereke, úgy sejtem, öt év körüli. A férfi mellett pedig egy kutya volt, ami pórázon volt, és a gyereket ugatta.

A kutya azonban nem volt igazi kutya. Egy ember volt, egy kiskutya-játékos, kutyamaszkot viselve, négykézláb ült a gyerek előtt és ugatott rá. A gyerek nem bírta abbahagyni a nevetést, miközben az anya továbbra is lazán csevegett a bőrruhás férfival, mintha ez lenne a világ legnormálisabb dolga. A kutyaember ugatott, a gyereket szívmelengető nevetési roham kapott, az anya és a gazdi pedig barátságosan csevegtek, miközben körülöttük folytatódott az utcai fesztivál nyüzsgése.

Fokozott láthatóság és sok előítélet

Ez volt az első alkalom, hogy kiskutyajátékkal találkoztam. Ez a tapasztalat megalapozta a fétis iránti érdeklődésemet, amely később a kisállat- és kiskutyajáték eredetéről szóló szociológiai esszémhez vezetett. Az elkövetkező néhány évben a fétis gyorsan láthatóvá vált – többek között a számos európai város Pride felvonulásain is. Ezt a megnövekedett láthatóságot egy részben queer- és szex-ellenes, valamint erősen előítéletes vita kísérte arról a kérdésről, hogy a fétisnek van-e helye a Pride-on.

A gyermek jólétét ismételten felvetik (aligha meglepő) - lehetőleg olyan emberek, akiknek nem sok közük van a pedagógiához vagy a gyermekfejlesztéshez. És szinte mindig ezek a megjegyzések többet árulnak el az őket alkotó emberek fantáziájáról, mint arról, hogy valójában mi is a fétis és a kink.

Vegyük a Puppy Player példáját: Ha egy gyerek meglát egy kutyamaszkot viselő személyt, nem látja a szexet. Hanem pontosan azt látja, amit: egy kutyamaszkot viselő, magát álcázó embert. És jól szórakozik rajta – akárcsak a nevető gyerek a berlini utcafesztiválon. Mellesleg, hasonlóan ahhoz, ahogy a gyerekek is élvezik az embereket, akik kutya- vagy más maszkot viselnek a farsangon. Kivéve, hogy úgy tűnik, azt senki sem bánja. – De ez egészen más – hallom már a kifogásokat. – Annak semmi köze a szexhez! És máris az előítéleteknél tartunk.

A Pride Kinksterei nem vesznek részt szexuális cselekményekben

Házi kedvenceknek és kutyakölyköknek öltoznek ezek az emberek, így önmagukban nem szexuálisak. Igen, igaz, hogy a kisállat- és kiskutyajáték a BDSM-kontextusból származik. Azóta azonban kissé elszakadt, önálló életet élnek. Manapság sokan vannak, akik a szexualitástól teljesen elkülönülten gyakorolják a kisállatfétist. Darren Langdridge és Jamie Lawson 2019-es tanulmánya kimutatta, hogy az állatokkal való játéknak nagyon különböző motívumai vannak, amelyek a szexualitástól teljesen függetlenül is előfordulhatnak. Ilyen például a kikapcsolódás, a hétköznapokból való menekülés, a terápiás előnyök, a játék és a társasági élet, a kapcsolatépítés vagy a közösségi érzés erősítése. És egyesek számára ez a szexualitásukhoz is kapcsolódik. Ám ez nem jelenti azt, hogy nyilvánosan sem viselhetik. Nyilvános helyen tilos a szexuális aktus. De a Pride kinkszterei nem folytatnak szexuális aktusokat – és nem szabad összetévesztenünk önkifejezésüket a szexuális obszcénsággal.

Ugyanakkor szexuálterapeutaként azt tudom mondani, hogy nem kizárt, hogy van, akinek a farsangi jelmeze szexuális összetevője is van. Tehát amit szexuálisnak tekintünk, annak kevésbé van köze az álruhás emberekhez, sokkal inkább a saját fantáziánkhoz és az ezekkel az emberekkel kapcsolatos előítéleteinkhez.

A kink politika,

függetlenül attól, hogy a fétisközösségben gyökerező ruházatnak és maszknak van-e szexuális összetevője az egyén számára, vagy sem. Mindig politikus. És ezért a Pride része. A büszkeség azt jelenti, hogy küzdünk a kívülről támasztott szégyen ellen, elfogadjuk magunkat olyannak, amilyen vagyunk, és ezt az elfogadást követeljük meg a társadalomtól. Ezért politikus a Pride. A szexualitás politikai kérdés. A queer élet politikus. És a kink is politikus.

A fétis közösség tagjai mindig is az LMBTI-jogokért küzdöttek a CSD 1970-es évek eleji kezdetei óta. Míg 2024-ben a drag már nem számít rendkívülinek (de még mindig harcolnak ellene), addig a 20. század közepén szexuálisan deviánsnak számított. 1969-ben, amikor New Yorkban kitörtek a Stonewall bár körül a rendőri erőszak elleni queer zavargások, amelyek lefektették a CSD-k alapjait, még mindig voltak törvények, amelyek tiltották a "cross-dressinget". A queer felszabadító mozgalom számos vezetője, köztük a transz szexmunkás, Marsha P. Johnson és Sylvia Rivera, az akkori definíció szerint "perverznek" minősült.

A bőrös közösségnek is mély történelmi gyökerei vannak a queer mozgalomban, egészen az 1940-es évekig visszamenőleg. A bőrös bárok az 1950-es és 1960-as években a queer emberek biztonságos tereivé váltak, és egy helyettesítő családot jelentettek a szüleik által elutasított queer fiatalok számára. És amikor 19

[csakcsiga]

a pizza kerüljön kettőnk közé alvás közben

Èrdekes egy fétis, de ahogy szeretnéd. Én reméltem csak a szentlélek lesz köztünk.

[pmamtraveller]

SKELETONS FIGHTING OVER A PICKLED HERRING (1891) by JAMES ENSOR

In this painting, we see two skeletal figures struggling with each other over a preserved herring in a pastel landscape. The sky completely envelops the figures, and their dark color makes them stand out from the background, adding to the overall humorous tone of the painting.

The painting represents the two critics: ÉDOUARD FÉTIS and MAX SULBERGER. Their negative responses to ENSOR'S artwork drove him to portray them in multiple satirical paintings.

In this particular piece, ENSOR plays the role of the pickled herring, being gutted by their poisonous critique. The word herring in FRENCH, hareng-saur-close, if said with the proper pronunciation, apparently sounded like "art Ensor" or "Ensor's art."

ENSOR'S intention here, as in many of his other works, was clear: "My favorite occupation is to make others famous, to uglify them, to enrich their ugliness."ENSOR found the grotesque iconography that best allowed him to express the unfairness and vulgarity of the world around him. His creation of the grotesque was an integral part of his exploration of the ugliness of society.

[kemetic-dreams]

Chevalier de Saint-Georges

Joseph Bologne, Chevalier de Saint-Georges(December 25, 1745 – June 10, 1799), was a FrenchCreolevirtuoso violinist and composer, who was conductor of the leading symphony orchestra in Paris.

Saint-Georges was born in the then French colony ofGuadeloupe, the son of Georges de Bologne Saint-Georges, a wealthy married planter, and an enslaved African woman named Nanon. At the age of seven he was taken to France, and at the age of thirteen educated asgendarmeto the King. He received music lessons from François-Joseph Gossec and likely violin lessons from Jean-Marie Leclair, while continuing to study fencing.

In 1764 Antonio Lolli dedicated two concertos to Saint-Georges. In 1769 he joined a new symphony orchestra; two years later he was appointed concert master and soon started composing. In 1773 he was appointed conductor of "Le Concert des Amateurs". In 1775 he introduced the symphonie concertante, using the possibilities offered by a newbow. In 1776 he was proposed as the next conductor of the Paris Opera, but was subsequently denied this role by a petition by the divas of the time to the Queen. This then put an end to any aspirations that Saint-Georges had to becoming the music director of the institution. In 1778 he lived for 2.5 months next to Mozart in the Chaussee d'Antinand stopped composing instrumental works in 1785. He knew many composers, including Salieri,Gossec,Gretry,Mozart and Gluck. He commissioned and performed the Paris Symphonies by Haydn and travelled to London where he met with the Prince of Wales and George IIIin 1787.

Following the 1789 outbreak of the French Revolution, the younger Saint-Georges served as a colonel of the Légion St.-Georges(established in 1792), the first all-African regiment in Europe, fighting on the side of the French First Republic. Today the Chevalier de Saint-Georges is best remembered as the first well-known classical composer of African ancestry. He composed numerous string quartets and other instrumental pieces, violin concertos as well as operas. Ludwig van Beethoven held his music and his views very highly.

Joseph Bologne was born in Baillif, Basse-Terre as the son of a planter and former councilor at the parliament of Metz, Georges de Bologne Saint-Georges (1711–1774) and Nanon, his wife's 16-year-old enslaved African servant of Senegalese origin, who served as her personal maid. Bologne was legally married to Elisabeth Mérican (1722–1801) but acknowledged his son by Nanon and gave him his surname

Starting in the 17th century, a Code Noir had been law in France and its colonial possessions. On April 5, 1762, King Louis XV decreed that "Nègres et gens de couleur" (Africans and people of color) must register with the clerk of the Admiralty within two months. Many leading Enlightenment thinkers like Voltaire argued that Africans and their descendants were inferior to White Europeans. These laws and racist attitudes towards mixed-race people made it impossible for Joseph Bologne to marry anybody at his level of society, though he did have at least one serious romantic relationship.

Musical life and career

François-Joseph Gossec

Nothing is known about Saint-Georges' early musical training. Given his prodigious technique as an adult, Saint-Georges must have practiced the violin seriously as a child. There has been no documentation found of him as a musician before 1764, when violinistAntonio Lollicomposed two concertos, Op. 2, for him,[note 1]and 1766, when composerFrançois-Joseph Gossecdedicated a set of six string trios, Op. 9,to Saint Georges. Lolli may have worked with Bologne on his violin technique and Gossec on compositions.

(Beauvoir's novel says that "Platon", a fictional whip-toting slave commander onSaint-Domingue, "taught little Saint-Georges" the violin.[note 2])

Historians have discountedFrançois-Joseph Fétis' claim that Saint-Georges studied violin withJean-Marie Leclair. Some of his technique was said to reveal influence byPierre Gaviniès. Other composers who later dedicated works to Saint-Georges wereCarl Stamitzin 1770, and Avolio in 1778.

In 1769, the Parisian public was amazed to see Saint-Georges, the great fencer, playing as a violinist in Gossec's new orchestra,Le Concert des Amateurs. Four years later he became its concertmaster/conductor. In 1772 Saint-Georges created a sensation with his debut as a soloist, playing his first two violin concertos, Op. II, with Gossec conducting the orchestra. "These concertos were performed last winter at a concert of theAmateursby the author himself, who received great applause as much for their performance as for their composition." According to another source, "The celebrated Saint-Georges,mulatto fencer [and] violinist, created a sensation in Paris ... [when] two years later ... at theConcert Spirituel, he was appreciated not as much for his compositions as for his performances, enrapturing especially the feminine members of his audience."

Young Saint-Georges in 1768, aged 22. The three roses on his lapel were a Masonic symbol.

Saint-Georges's first compositions, Op. I, were a set of six string quartets, among the first in France, published by famed French publisher, composer, and teacherAntoine Bailleux. They were inspired byHaydn's earliest quartets, brought from Vienna by Baron Bagge. Saint-Georges wrote two more sets of six string quartets, threeforte-pianoand violin sonatas, a sonata for harp and flute, and six violin duets. The music for three other known compositions was lost: a cello sonata, performed in Lille in 1792, a concerto for clarinet, and one for bassoon.

Saint-Georges wrote twelve additional violin concertos, two symphonies, and eightsymphonie-concertantes, a new, intrinsically Parisian genre of which he was one of the chief exponents. He wrote his instrumental works over a short span of time, and they were published between 1771 and 1779. He also wrote sixopéras comiquesand a number of songs in manuscript.

In 1773, when Gossec took over the direction of the prestigiousConcert Spirituel, he designated Saint-Georges as his successor as director of theConcert des Amateurs. After fewer than two years under the younger man's direction, the group was described[by whom?]as "Performing with great precision and delicate nuances [and] became the best orchestra for symphonies in Paris, and perhaps in all of Europe."

Palais de Soubise, venue of Saint-Georges' orchestra

In 1781, Saint Georges'sConcert des Amateurshad to be disbanded due to a lack of funding. Playwright andSecret du RoispyPierre Caron de Beaumarchaisbegan to collect funds from private contributors, including many of theConcert'spatrons, to sendmaterielaid for the American cause. The plan to send military aid via a fleet of fifty vessels and have those vessels return withAmerican rice, cotton, or tobacco ended up bankrupting the French contributors as theAmerican congressfailed to acknowledge its debt and the ships were sent back empty. Saint-Georges turned to his friend and admirer,Philippe D'Orléans, duc de Chartres, for help. In 1773 at the age of 26, Philippe had been elected Grand Master of the 'Grand Orient de France' after uniting all the Masonic organizations in France. Responding to Saint-Georges's plea, Philippe revived the orchestra as part of theLoge Olympique, an exclusive Freemason Lodge.

RenamedLe Concert Olympique, with practically the same personnel, it performed in the grand salon of thePalais Royal. In 1785, Count D'Ogny, grand master of the Lodge and a member of its cello section, authorized Saint-Georges to commissionHaydnto composesix new symphoniesfor the Concert Olympique. Conducted by Saint-Georges, Haydn's "Paris" symphonies were first performed at the Salle desGardes-Suissesof theTuileries, a much larger hall, in order to accommodate the huge public demand to hear Haydn's new works. QueenMarie Antoinetteattended some of Saint-Georges's concerts at the Palais de Soubise, arriving sometimes without notice, so the orchestra wore court attire for all its performances. "Dressed in rich velvet or damask with gold or silver braid and fine lace on their cuffs and collars and with their parade swords and plumed hats placed next to them on their benches, the combined effect was as pleasing to the eye as it was flattering to the ear." Saint-Georges played all his violin concertos as soloist with his orchestra.

[quiennoarriesganogana]

“Megint kiborít ez már egy fétis.

Kiderült hogy nem hazudott aztán pedig mégis.”

-Sofi- Várom.

[eugeniovonsavoy]

A Gyöngyösbokréta mozgalmat kutatni egy külön fétis.

[valamiegyedikene]

Ősz

Tűnjön el Pécs

És tűnjön el Pest is

Meguntam mindent

Ez így egy pestis

Költözni kéne

De nem tudom hova

Tán nem ment meg más

Csak egy nagymellű csoda

Nagymellű csoda

Barna haj, jó segg

Majd baszunk és együtt

Nézzük a netflixet

Azért a jazzt

Azt mégiscsak szeresse

Ne legyen szegény

Ennyire seggfejke

Jó, azért néha

Beszégetnénk is

Milyen napod volt?

Mi az új fétis?

Elég jól basztalak?

Te mikor szopsz már?

Mi volt a suliban?

Vagy akárhol kislány

És amúgy megcsaltál?

Igazából mindegy

Maradjunk szexpajtik

Hozd az anyád is

[szuksegeszaj]

Meghan Markle, az egyenjogúság ikonja

Boldog karácsonyt evribáré. Remélem teletoltátok az arcotokat levessel, bejglivel, és minden jóval, és készen álltok egy kis olvasgatásra.

Egy olyan témával szolgálok a szökőévben egyszer frissülő blogomban, ami úgymond már elég sok ideje „bassza a csőröm.” Ez pedig Meghan Markle, és az ő feminista ikonná avanzsálása.

Amióta nemzetközi szenzáció lett a Megxit-ből (Harry és Meghan leválása a királyi családról), valahogy volt egy olyan bújkáló érzés bennem, hogy itt valami sántít. Valamiért nem volt szimpatikus ez a Meghan leány. Ehhez persze hozzájárult, hogy a számtalan őt és Harry herceget dicsőítő cikk mellett elkezdtek felbukkanni a választásukat, jobban mondva annak indokát megkérdőjelező írások. Így hát elkezdtem cikkeket olvasni mindkét táborból. Igyekeztem minden ténynek utánanézni, hogy biztos forrásokból tudjak informálódni, mielőtt kialakítanám a véleményem. Természetesen, mint általában mindennel kapcsolatban ami a neten van, rengeteg hazugságot és ferdítést találtam (mindkét oldal által), így azért mélyrehatóan kellett fact-checkelnem minden infót. Miután sikerült az irdatlan mennyiségű dezinformációt lebontanom, ráébredtem, hogy Meghan miért nem volt számomra szimpatikus.

Meghan Markle egy nárcisztikus opportunista.

És rengeteg, a nárcisztikus emberekre jellemző mézes-mázas viselkedésformát tanúsít, hogy a nyilvánosság pozitív véleményét a saját oldalára billentse. Szögezzük le, hogy a “nárcisztikus” szót most nem a személyiségzavar fogalmaként használom, mivel nem vagyok pszichiáter, így nincs jogom diagnosztizálni senkit. Természetesen nem azt mondom, hogy Meghan Markle-nek bármilyen személyiségzavara lenne, pusztán a tények és a saját megítélésem alapján boncolgatom a viselkedését.

Szóval lényeg a lényeg, nem szeretek elfogultság alapján ítélni, és pontosan ezért most összeszedem a két fél tulajdonságait.

Az angol monarchia egy baromi elavult entitás, aminek már réges-rég a történelemben kellett volna maradnia, de a britek egy része valamiért fétis szinten imádja őket. A királyi család tagjai valahol félúton vannak az elérhetetlen előkelőség és a celebstátusz közti spektrumon. A fehér, kiváltságos elit tökéletes ideája a brit monarchia, mint jelenség. Amúgy még csak nem is kell a régmúltba nyúlni hozzá, hogy kimoshatatlan foltokat találjunk rajtuk: Diana hercegnő abuzálása (és Károly herceg, vagyis király, hűtlen tendenciái), András herceg pedó botránya, a néhai Fülöp herceg rasszista kommentjei, és még sorolhatnám. Vajon ki gondolná, hogy ennek a családnak a tagjaként az embernek le kell mondania a gerincének egy részéről?

Megjegyezném, hogy a brit monarchia nem önmagát tartja fent, így elég álszent valami elszabadult démoni ördögszekérnek titulálni, ami a szegény társadalomban végez brutális pusztítást. Az emberek adnak neki létjogosultságot, már akkor is, ha csak azt tekintjük, hogy az adófizetők pénzéből élnek egy nem diktatorikus rendszerben. Másrészről pedig a reprezentatív szerepen kívül már nem sok vizet zavarnak a politikában sem.

A másik oldalról pedig nézzük Meghant. Amerikai színésznő, aki nem igazán futott be számottevő karriert a filmiparban, ami önmagában nem is megvetnivaló, és nem is fair, amikor valaki ezzel dobálózik. Viszont az már más tészta, hogy a múltjának szereplői mintaszerűen tanúsítják, hogy hogyan szerzett- és dobált el kapcsolatokat a szociális ranglétrán való felmászás jegyében. Családját és barátait lecserélte egy teljesen új garnitúrára, majd bele is kezdett a saját „Diana hercegnő 2.0” projektjébe. Ami kicsit beteg, tekintve, hogy a férje halott anyjáról beszélünk. Az pedig már a saját véleményem, hogy soha senki nem lesz olyan természetesen ikonikus, mint Diana hercegnő.

A végső csepp a pohárban, hogy megírjam ezt a bejegyzést, bizonyos feministák mérhetetlen elfogultsága volt Meghannal szemben. Rákerestem itt, a Tumblr-ön, hogy vajon mi az emberek véleménye erről az egész Megxites káoszról, és a bejegyzések túlnyomó részének röviden összefoglalt tartalma a következő:

Meghan egy girlboss, aki ikonikus félvér színesbőrű nőként szembeszáll az elitista fehér brit monarchiával.

Aki nem támogatja, az egy szexista náci.

Mindenkit le kéne lőni, aki valaha elszomorította.

Ő van annyira bátor, hogy megossza a saját történetét.

Ő a nők és a nem fehér társadalmi csoportok zászlóvivője, egy igazi QUEEN.

Enyhén szólva felbasztam magam, mivel eddig úgy tűnik nem realizáltam, hogy egy szexista náci vagyok.

Meg azért is, mert nem az a helyzet, hogy ne értenék egyet azzal, hogy a monarchia szar. Hanem azért, mert az emberek nem képesek azt elfogadni, hogy attól még Meghan is lehet szar. Ez nem egy vagy-vagy választás. Attól, hogy az egyik fél manipulál, nem jelenti, hogy a másik őszinte. És sajnos az az igazság, hogy még Meghan Markle sem olyan kurva nagy queen, hogy ne kelljen semmiért felelősséget vállalnia.

Amikor anyukámtól kaptam egy Viber üzenetet, hogy belenézett Meghan Markle vadi új, nagyonmegmondó sorozatába a Netflixen, és annyira felfordult a gyomra, hogy ki kellett kapcsolnia, nyilvánvalóan egyből meg kellett néznem nekem is.

Az a szintű émelyítő önsajnáltatás, amit ekkora büdzséből kihoztak, valóban elég gusztustalan. Köszi anya, hogy előre szóltál.

Ennek ellenére rengeteg néző, köztük rengeteg feminista, úgy bekajálta ezt a sorozatot, mintha nem lenne holnap. És nem értem. Ezek az emberek nem tájékozódnak maguktól? Vagy szimplán csak a saját oldaluk által publikált, elfogultabb információ jut el hozzájuk? Nem hiszem el, hogy ezt felnőtt embereknek ki kell mondanom, de aki szentnek állítja be magát, az általában nem az. És Meghan pontosan ezt a narratívát táplálja magáról. Komolyan ennyien fogékonyak egy ilyen szinten átlátszó manipulatív önszopásra, csak mert az illető nő és POC (person of color)? Attól, hogy valaki egy bögre hányást akar veled megitatni, nem muszáj elfogadni, csak mert kedvesen mondja és szépen néz. Ez olyan, minthogy attól, hogy valaki férfi, nem lesz folyamatosan igaza, és nem lesz jogosult bármit bárkivel megtenni. Ez arra is igaz, hogy attól hogy valaki nő, szintén nem lesz automatikusan igaza és nem lesz mindig a körülmények áldozata (ami amúgy önmagában is egy kurvára szexista koncepció). 

Ki milyen oldalról szemléli, ugye.

Na de elég a dühöngésből.

Senkinek ne legyen afelől illúziója, hogy a Meghan & Harry névre keresztelt sorozat célja a tényfeltárás. Mert nem az. Sőt, meglepően kevés tény van benne, de annál több hatásvadász elem. És tekintve, hogy az utóbbi évtizedben mennyire nyílttá vált a diskurzus a mentális egészségről, toxikusságról és manipulációról, rohadtul elborzaszt, hogy az emberek mennyire képesek bedőlni egy nárcisztikus önmosdatásnak. Az általam talált vélemények alapján pedig mindez egyedül azért történik, mert a létrehozója belepasszol olyan kategóriákba, amiket minden jóérzésű ember amúgy támogat az egyenjogúság szempontjából. Plusz azért, mert a konfliktus másik fele pedig a brit monarchia. Ezzel pedig a már leírt infókkal együtt épp eleget mondtam. Elképeszt, hogy csomó embernek mekkora vakfoltja van a tényekre nézve, ha elfogultan áll egy konfliktus valamelyik szereplőjéhez.

Ne felejtsétek el, hogy Meghan azért sikeresen megharcol(t) a befolyásért, és szerény véleményem szerint ennek az öncélúságon kívül semmi más oka nincs. Manapság úgymond már “household name”, aki számtalan anyagi és szociális forrásból gazdálkodhat, hogy érvényesítse a saját érdekeit. Sőt, ehhez számtalan nyilvános platform is adott számára, és ezzel evidenssé válik, hogy neki is több a lehetősége az információk megszűrésére. 

Ezzel láthatóan él is a Meghan és Harry-ben.

Meghan az új Netflix sorozatban egy őzikeszemű, rózsát szedegető, gyerekeit tökéletesen nevelő Disney hercegnőnek állítja be magát, akit meghurcol a csúnya brit monarchia. Harry pedig ehhez asszisztál. A fő vonal az, hogy Meghan szegény nem csinált semmit, és valamiért mindenki más indokolatlanul bántja. Pontosabban a narratíva az, nem csinált semmit, azon kívül, hogy nem fehér. A világ egyszerűen csak tele van csúnya gonosz meghanbántó emberekkel, és bárki aki negatív kritikával illeti őt, az rasszista. (Amúgy önmagában az az elgondolás nem rasszista, hogy azt, aki nem fehér, nem illetheti negatív kritika? Na mindegy.) Ha valamelyikőtöknek valaha volt kontaktja nárcisztikus, vagy nárcisztikus viselkedésformákat tanúsító emberrel, akkor pontosan tudjátok, hogy milyen egy olyan ember közelében lenni, aki képtelen beismerni a felelősségét akár csak egy tettéért is. Amikor az illető sosem lehet hibás, és ha netalán tán mégis szar alak volt, akkor jogosan és kiérdemelte mindenki, és az egyenlet végén valahogy mindig ő lesz az áldozati szerepben, akkor is, ha dalolva átgázol mások érzelmein.

Mire gondolok? Meghan nem sajnálta a vádaskodást nem csak a királyi családdal szemben, de gyakorlatilag még a személyzetet sem hagyta ki belőle. Számtalan szemtanú bizonyította, hogy Meghan sajnos elég türhő volt az őt kiszolgáló (amúgy állítólag igencsak megbecsült) királyi személyzettel. Ez az ordításon át a követelőzésig mindent magába foglalt, amit több irányból, több ember is megerősített. A családot pedig elnagyoltan megvádolta rasszizmussal is. Azt nem mondta el ki mondott és pontosan mit, de rasszisták. (Ennyi erővel bárki bármit mondhat, ha elég elnagyolt a vád, mert sem cáfolni, sem bizonyítani nem lehet.) Mindeközben természetesen könnyes szemmel fejtegeti azóta is, hogy mennyire szorosak és merevek voltak az elvárások, amiknek meg kellett felelnie (wow, sokkoló), és emiatt nem lehetett önmaga. Majd emiatt öngyilkossággal fenyegetőzött személyesen a saját kedves férjének. Természetesen ez nem minden, amit miatt Meghan sztorijai visszásnak hatnak, de szerettem volna pár konkrét példát hozni.

Legyünk reálisak. Aki képtelen akár csak egy dologért is felelősséget vállalni, ott valami sántít. Annál meg végképp sántít valami, aki a beházasodását a királyi családba Nelson Mandela kiszabadulásához hasonlítja.

Szóval az első rész a „már régóta kinézte magának Harry-t” feltevést igyekszik cáfolni. A mondandót körülbelül egy mondatban így lehet összefoglalni:

„LÁTJÁTOK? AZT SEM TUDTAM KI AZ A HARRY! TESSÉK, ITT VAN PÁR BARÁTOM AKI MEGMONDHASSA, HOGY MENNYIRE ÉLTEM A HOT GIRL SUMMER VIBE-OT!”

Természetesen ehhez evidens, hogy dukálnak a barinős bolondozós képek és videók. Ez már csak azért visszás, mert számtalan forrás megerősítette, hogy Meghan kurvára tudta ki az a Harry herceg. És akkor ismét legyünk reálisak: ki az akinek van internetelérése és fogalma sincs arról, hogy ki Harry herceg? Vagy legalább ne tudna rákeresni ahelyett, hogy nagy meglepődve nyújtogatja a nyakát, hogy “Wooooowww, akivel randizok a királyi család tagja!”

A második részt pedig már nem voltam hajlandó bekapcsolni. A saját idegrendszerem védelmében valahogy a cikkek olvasása ismét szimpatikusabb tevékenységnek bizonyult.

Meghan és Harry visszatérő panasza, hogy a túlzott publicitás volt az egyik meghatározó tényező, ami távozásra kényszerítette őket a királyi udvarból. Ezt hivatott alátámasztani az a sztori, amit Meghan előszeretettel mesélt el többször is: a királyi család szeretett volna egy képet hivatalosan nyilvánosságra hozni Meghan és Harry újszülött gyermekéről, mire Meghan anyaoroszlánként az asztalra csapott, hogy márpedig ő nem fogja „ezüsttálcán felkínálni” a gyerekét a nyilvánosságnak.

Majd telerakták a saját sorozatukat családi videókkal és fotókkal abszolút személyes és intim pillanatokról, amikből körülbelül öt másodpercenként bevágnak egyet. Gyakorlatilag épp hogy csak azt nem láthatjuk, ahogy Meghan és Harry veszettül kúrnak a kaliforniai villájukban, mert azt épp most nem volt kedvük megosztani. Csak a gyerekeik privát szféráját kifizetődő megsérteni ugye, a sajátjukat nem.

Ja, és ne felejtsük el azt sem, hogy még a lábujjuk sem érintette a reptér retkes padlóját Amerikában, amikor már szerződésük volt a Netflix-szel és a Spotify-jal, és két szempillantás alatt már Oprah-nak adtak interjút. Új, csillogós, kékvérű influencerekhez méltóan.

Tehát itt a probléma valójában soha nem a publicitással volt, hanem azzal, hogy nem Meghan szabályai szerint formálódik az a kép, amit a társadalom elé raknak. Vagyis inkább az, hogy az emberek nem szopták fel elég keményen az egóját ahhoz, hogy körülbelül Jézus második eljöveteleként adja elő az ő legendás szabadulását a királyi családból. Az különösen elgondolkodtató, hogy a gyerekei nyilvánosság előtt való szerepeltetését valamiféle démoni abúzusként állítja be, ha a királyi család csinálja, de valamiért neki mégis szabad pontosan ugyan ezt megtennie és kihasználnia, és akkor már egyből rendben van. Megjegyezném, mindkét helyzetben Meghan volt kontrollban, tekintve, hogy visszautasíthatta a hivatalos kép nyilvánosságra hozását is. De ő csak a második verzióból profitál igazán.

Tehát a sorozatban egyik pillanatban nagyon kell sajnálni őket, mint meghurcolt emberek, a következőben pedig Meghan a parkokat megszégyenítő kertjükben elégedetten sóhajtozik a szelfikamerába a rózsák közt. Most akkor melyik? Sajnáljam azért, mert dollármilliókból csináltathat magának egy promósorozatot, ahol körülbelül félisteni magasságokba emeli magát a világ egyik legnépszerűbb streaming platformján? Sajnáljam, hogy végre megkapta azt, amiért egész életében képes volt letaposni embereket, és végre az a celeb lehet, akinek mindig is megálmodta magát? Sajnáljam, hogy azt vallja, hogy azoknak a hangja, akik nem állhatnak ki magukért? Miközben amúgy hátralevő életében valószínűleg nem lesznek sem anyagi, sem szociális nehézségei, és nem is voltak. Soha nem fog olyan diszkriminációt elszenvedni, mint egy olyan fekete nő, akinek nincsenek ilyen forrásai, és nem is tesz értük semmit azt leszámítva, hogy különböző jótékonysági akciókon tökéletes sminkkel és frizurával teli fogsorral mosolyog a kamerába. Szart sem tud ez a nő az elesettekről és a hátrányos helyzetűekről és látszólag kurvára nem is érdekli.

Visszakanyarodva tehát úgy gondolom, hogy az, hogy a létezésével és azzal, hogy minden erejével azon van, hogy a rasszizmus ellen folytatott erőfeszítések mártírja legyen, már előrelendít bármiféle egyenjogúságért folytatott küzdelmet, abszolút röhejes.

Összefoglalva, nem, nem hiszem, hogy Meghan Markle az egyenjogúság ikonja lenne. Véleményem szerint ő egy igazi manipulatív, nárcisztikus hazudozó, akinek olyan volumenű tömeget sikerült behúznia a csőbe, hogy azt egyszerűen nem akarom elhinni. És elnézést kérek, amiért nem vagyok hajlandó egy ilyen feminista ikon előtt fejet hajtani, mert gyomorforgató minden amit magából prezentál, és valószínűleg az is, amit nem.

Ha már cancel culture van, akkor igazán fasza lenne, ha nem szemezgetnénk ki kapja meg a permanens letiltást a közéletről.

[ornamental-commie-faggot]

Levágatják a faszukat.

Én csak ma tudtam meg, hogy a fétis / testmódosítás / meleg univerzumban egyre nő azoknak a férfiaknak a száma, akik megszabadulnak a faszuktól, mert azt fölöslegesek vagy undoknak, esetleg csúnyának tartják, olyan únt kacatnak, ami boldogságuk útjában áll.

A nullo férfiak úgy érzik, a boldogsághoz és a szexuális egészséghez nincs szükségük faszra, sőt.

A hiányzó tesztoszteront injekcióval vagy tapasszal pótolják.

(Képeket nem teszek ide, mert zavarbaejtőek, jóllehet pont fasz nincs rajtuk.)