#ki mer | Explore Tumblr Posts and Blogs

lovelyyandereaddictionpoint · 7 months

Text

A Village Raising (2) | Yandere Platonic Twisted Wonderland

Yuuka silently cooed at the sight of precious little (Y/n) sleepily clutching at a sleeping Grim. She no doubt hit the jackpot. Having such an adorable little sibling gifted to her by the mysterious summoning of the mirror. It was a nightmarish thought: that you’d one day return to someone who couldn’t love you like she did. But it was soothed by the reminder that more than likely those at Night Raven would never allow for that to happen.

“Mmm Yuu? Mmm C’mere.”

“Yes baby? You ready to wake up, maybe help me cook?”

“Mmmm today I-mmm g’to work…don’t I?”

“Ahhh, yeah.”

She sighed as she recalled the way you came to a revelation, of course spurred by Grim’s whining, that you needed to work to get more tuna. She wasn’t even sure you understood the topic of currency but nonetheless you wouldn’t stop yapping about it to her and Yuuken.

“Can-I get ready for work?” Your little voice spoke so clearly, having fully-woken up at the excitement from the thought. She couldn’t bring herslef to relay the hard truth about the workforce. Surely Azul wouldn’t torture a little angel such as yourself!

“Yes of course baby!”

“Yay!”

Sending a groggy Grim to pester her fellow prefect Yuuka busied herself with helping you into the mini uniform Jade delivered not long after her baby’s declaration. How he knew your measurements she wasn’t sure but then again why ask when all he’d do is smile cryptically.

“Already into the workforce I can’t believe how old I’ve gotten.”

Yukken mockingly held his face in his hands as he pretended to cry as you carefully finished descending the stairs with your back turned to him, slowly making your way down the steps. With both your feet safely on the ground you waddled over to the ‘crying’ giant.

“Ken-Ken is okay! I’ll be back after a hardsday work.”

Patting his pant leg, you waited until he bent down to your level. Giving a firm hug with your little body, he sent a worried look over your shoulder. Yuuka could only huff out her nose in stifled worry. She wasn’t trying to ignore her worry of letting you out of their watchful eyes. Pulling out her phone she sucked her teeth as the clock ticked closer to the designated time. Time for her final instructions before sending you into a battlefield.

“Alright (Y/n) now listen to me, you can’t sign or write anything while you’re there okay?”

“Hmmhmm.”

“(Y/n) are you listening to me.”

You continued to fiddle with the locks of your backpack briefcase before turning to the crouched Yuuka.

You kissed her cheek and in a voice imitating a character from your tv-shows you said,”Don’t worry Honey. I’ll be home soon, take care of the kids for me.”

The knock on the Ramshackle door had you skipping in its direction. Already beaten by Yuuken who opened the door to none other than the tweels.

“Good morning, Prefect.”

“Hiya shrimpies! Where’s the little business eel!”

“Here I am!” You squealed, running past Yuuken’s legs to be scooped into Floyd’s awaiting arms. Immediately abandoning your working persona you enjoyed the way Floyd playfully pretended to chomp at your cheeks.

“Remember, (Y/n)! No signing anything!”

“Weee-ah okay!”

You spoke breathlessly as the eel mer caught you from your descent from the sky, shouting from over his shoulder as he was already trotting away. Yuuka sighed again, turning her gaze to Jade who happily accepted the little bento box Yuuken had made.

“Back by sundown.”

“Yes, yes it will be before nightfall. Otherwise the doting parents will stay awake and worried until then.”

“Jade!”

“I jest I jest. We’ll see you later.”

With that the vice-warden went on his way catching up to the waiting Floyd before traveling over to the school’s hall.

_______________________________________________________

“We’re back!”

“Hi hi, Azul!”

The dorm leader couldn’t help but genuinely smile as he saw you in your mini-Monstro-uniform.

“Morning (Y/n), ready start your first day of work?”

“Yup!”

“Then follow me, to the kitchen.”

You did just that skipping beside Jade who stopped at the kitchen.

“This where we make all the drinks and food for everyone. And your job is to take whatever we make to the customers.”

“Okay!”

“How about we practice, okay (Y/n)?”

“Yes, yes!”

In no time at all you were handed a smaller tray and told to not spill as a plastic cup of water was placed on its center. Azul went to the far end of the kitchen along with Floyd who anxiously awaited your wobbly and shaky journey. Jade originally planned to only keep his hand on your back from where he was originally standing but he decided to follow along as he watched the water jiggle dangerously in the glass.

“W-woah!”

“It’s alright I’m right here. Take your time.”

“This is really h’rd.”

“It’s okay you’re doing great.” Azul chimed in, eagerly awaiting you to reach his side. Both Floyd and Azul anxiously leaning in tandem as you tilted dangerously to one side. The dorm leader did his best to keep his mouth shut as he quantified more than 50% of the water on the checkered floor or coagulating at the bottom of the tray.

“How’d I do Mis’er Bossman?”

Smiling up at him with sparkling (y/e/c) eyes–only one decision was clear.

“You did perfect. We are happy to have you work with us at Monstro Lounge.”

He’d have to remember to account for the smaller amount of the drink.

“Yay! Hear that Floyd, I’m hired!”

“YES, I knew you could do it-mini eel! Now I can give you the little apron!”

Or maybe he’d just upsell it anyway.

“Jade, do I get to cut my hair too!”

“Sorry (Y/n), I’m sure all three of the prefects would have my head then.”

“Awww.”

“But I do have a hat you can wear.”

“Yay! Gimme gimme.”

___________________________________________________

“What in the Seven’s is everyone getting so worked up about?”

Ace groaned and sucked his teeth as if Deuce was the stupidest man on the planet. His friend was already frowning at the action but still waited nonetheless. Ace began to smirk as he casually followed the crowd.

“Pft you don’t know? There’s a special event going on in the Monstro Lounge. With a special edition menu too.”

Deuce gawked as he tensed up. “Then we’ve got to get going! By the time we arrive…”

He trailed off as Ace continued to smirk while shaking his head.

“I had an inside scoop and got us reservations ahead of time.”

“Whoa, that’s real nice of you Ace.”

“Yeah yeah you just got to pay for whatever I get!”

“And that’s the Ace I know.”

The two Heartslabyul first years took their time to the mirror hall. Avoiding the crowd fighting to become a line, Ace flashed an email on his phone to the intimidating guards of Monstro Lounge, where they directed the duo into a specially gated section.Sitting in the booth Deuce couldn’t help the pit that formed in his stomach; as if reminding him of his past servitude. He shook the feeling off, sending a questioning look towards his friend, who was busy browsing the menu.

“I’m curious, Ace. How did you afford this?”

Ace faked offense,”What?! You think I can’t get on the list?”

“Not without us, you couldn’t.”

Hearing that familiar country twang, Deuce turned to see the short Pomefiore student: Epel. Sporting a prideful smirk on his face he motioned for Deuce to scooch away to make room for him. Behind him was Jack from Savvannaclaw who was a mix of embarrassment and determination.

“Epel? Jack?”

“Of course this guy didn’t have the energy to wait to get on the waiting list.”

Jack scoffed, “He’s lucky he asked those of us with healthy morning routines.”

“Your morning routine’s start before the sun is out! I No way was I ruining my sleep for that.”

Sooner than they could think they had begun joking and laughing per their usual hangouts. It almost let Deuce forget why they had gotten the reservation.

“Oh, you don’ know do you? Check it.”

Epel handed the menu to Deuce.

“Uhm a Aqua Smoothie a special delivery? A clam cake for special delivery? What is this special delivery that’s bringing up the price?”

Epel and Ace just continued to snicker and laugh at him before arguing about what to order. Which left Jack to sigh and explain.

“For one day only the Monstro Lounge has a very…special employee working. Everyone’s been very excited to cheer them on.”

“Special employee? But who would all the school want to cheer on?

In that moment whispered praise and excited voices start to get louder as the sound of clicking loafers were heard.

In an Octavinelle uniform and a tray small enough for them to hold little (Y/n) hurriedly walking by with a beautifully decorated dessert. The group of four, as well as everyone in the special section quickly pulled out their phones.

“Here’s your scrone, mister!”

“T-t-thank you (Y/n).”

Sooner than everyone would like the little one hobbled back into the kitchen. The crowd collectively awwed before the excited chatter began to start back up again. With a renewed sense of vigor Deuce picked up the menu.

“What should we get? Should we stay away from drinks? I wouldn’t want them to spill.”

Clank!

The sound made him jump as he and his friends looked up at the intimidating faces who so aggressively delivered some waters.

“I assure you our employee is more than capable.”

“Yeah Mackarel. So is your school going to order or would you rather be on the menus yourselves?”

______________________________________________________

Yuuka shook the sleep that plagued her face as she recognized the creaking of the Ramshackle gate. Leaving her other prefects behind, she nearly trampled Grim on the way to the door.

“Finally! The sun’s nearly finished setting!”

She eagerly took the backpack and sleeping child as Jade smiled coyly.

“I did say before nightfall, did I not?”

She scoffed, turning back into the living room where she passed off the backpack to Yuu heading up the stairs.

Yuuken sighed, “Sorry about Yuuka. She’s been anxious all day.”

“I understand the feeling but you shouldn’t worry they had a fun day, a full meal, and lots of work experience.”

Yuuken chuckled. “I bet.”

Jade’s polite smile stretched a bit as though he remembered something, calling Floyd he snatched a container from his brothers clutches. Turning back to Yuuken he delivered the tupperware to him.

“Of course (Y/n) couldn’t finish our larger portion sizes so I figured I’d package the rest for you all.”

“Oh wow thanks Jade. Ah but this container I’ll empty it now so you can take it back-”

“No need! Whenever you're done just have you and (Y/n) bring it over.Maybe then I can convince Azul to maybe give out a discount.”

“Thanks Jade.”

“No problem.” “Ughghgh can we go now!? It already sucks we’re not sleeping over.”

Jade smile returned to his polite one as he sent a piercing side-eye towards his brother.

“Well we all have responsibilities to put to bed. I’ll see you at the next club meeting.”

“Yeah, see ya then.”

Yuuken watched as the Leech brother’s left with a glaring tension between the two. The prefect could only guess as to what the annoyance was about. With a shrug he closed the door storing the food away.

He could only guess what tales you’d have to tell when you woke the next day. It’s only a shame he couldn’t be there himself. Even though Yuu assured him they’d get photos he wondered who’d they entrusted with the task.

________________________________________________________

The student stood rigid in the heart of the Monstro Lounge, unbothered by the emptiness and the unusually alone dormleader waiting there.

“We here to collect our prize.”

Silver’s monotone voice filled the space. Azul smiled presenting the box filled with horribly shaped pastries,“It’s always a pleasure doing business with Diasomnia.”

Lilia opened the box, smiling happily as he approved of the contents.

“It’s a shame you’re not willing to send the pictures you took of them while baking these. It would have made Malleus so very happy to see their smiling face.”

Azul’s smile twitched. “Well as I’m sure you know, some things are just invaluable.”

Lilia matched his crooked grin with one of his own. “Oh do I know it.”

______________________________________________________________

“Hey Tsunotarou, want to look at the pictures Ace got for me?”

Green eyes lit up with anticipation as though a chest full of treasure had been found.

“I would love to.”

Yuu smiled flipping through the various polaroids of the little server.

Unexpectedly Malleus spoke up, “These memories are very precious.”

Yuu didn’t look up from the photos.

“Right?”

“It’s a shame that they don’t last forever.”

Yuu shrugged. “Yeah but that’s what makes them so special right?”

Malleus tilted his head. “Wouldn’t they be more special if they lasted longer?”

Yuu giggled leaning against his shoulder.

“I’ll let you keep this one if you want it.”

“I would love that.”

#yandere x reader #yandere x you #yanderexrea #lovelyyandereaddictionpoint #yandere #yanderes #yandere twisted wonderland #yandere twst #yandere twst x reader #yandere platonic #platonic yandere #platonic yandere x reader #yandere x child reader #yanderes x reader #yanderes x child reader

453 notes · View notes

supersaiyanjedi14 · 4 months

Text

For Jedi June, I give you the Old Jedi Order, naturally as a companion to my NJO collection.

Characters under the cut.

Row 1: Yoda, Mace Windu, Ki-Adi-Mundi, Plo Koon, Obi-Wan Kenobi, Saesee Tiin, Shaak Ti, Kit Fisto, Agen Kolar, Depa Billaba, Stass Allie, Anakin Skywalker

Row 2: Oppo Rancissis, Eeth Koth, Adi Gallia, Even Piell, Yarael Poof, Yaddle, Coleman Kcaj, Coleman Trebor, Micah Gillet, Tyvokka, Syfo-Dias, Jocasta Nu

Row 3: Qui-Gon Jinn, Tholme, An'ya Kuro aka The Dark Woman, T'ra Saa, Tera Sinube, Cin Drallig, Anoon Bondara, Ima-Gun-Di, Tsui Choi, Pablo-Jill, Eno Cordova, Sharad Hett, Cere Junda, Feemor

Row 4: Rahm Kota, Hala, Arligan Zey, Ronhar Kim, Voolvif Monn, Foul Moudama, Roron Corobb, Tiplar, Tiplee, "Bob", Jaro Tapal, B'ink Utrila, Baylan Skoll, Jerec

Row 5: Quinlan Vos, Siri Tachi, Luminara Undili, Bant Eerin, K'kruhk, Nejaa Halcyon, Qu Rahn, Kento Marek, Mallie Marek, Kelleran Beq, Ferroda, Roth-Del Masona, Lissarkh, Jazer R'inoka (OC)

Row 6: Aayla Secura, A'sharad Hett, Ferus Olin, Jax Pavan, Bultar Swan, Sian Jeisel, Lorana Jinzler, Tarr Seirr, Ameesa Darys, Falon Grey, Rissa Mano, Serra Keto, Nahdar Vebb, Bardan Jusik

Row 7: Ahsoka Tano, Barriss Offee, Etain Tur-Mukan, Trilla Sundri, Zule Xiss, Tallisibeth Enwandung-Esterhazy "Scout", Whie Malreaux, Cal Kestis, Caleb Dume, Ephalline "F" Kinema, Sha'a Gi, Kalifa, Jinx, O-mer

credit for my pixels here.

@jedijunejune

#star wars #jedi june #jedi order #my pixels

83 notes · View notes

borharisnya · 2 months

Text

Szürke

Amikor megszülettél, tél volt, mormolta maga elé az öreg Johann, kemény, csillogó tél, az a kékesfehér fajta, amelyik sokáig tart, és csak nagysokára fordul tavaszba, szikrázó, fényes tél. A fenyvesek egyenes derékkal álltak, mint a húrok, a rájuk fagyott hótól hónapokig mozdulatlanul. Kicsi voltál, vörös és gömbölyű és sokáig nem hittem el, hogy létezel. Belenéztem a bölcsőbe naponta többször, hogy lássam, ott vagy. Öröm voltál, melegség, mint egy darab parázs, amiről újragyújtja az ember a kályhában reggel a tüzet. A Fajdosnak is kölykei születtek pár nappal később, téli alom, nem szoktak ezek megmaradni, nem is maradt most se, csak ez az egy. Behoztam azt a kiskutyát az anyjával együtt a házba. Szemes, így neveztem el, ilyen se volt még, hogy kutya lakjon idebenn, de hát nem lehetett engedni, nem tudtam, hogy még egy kis életet elvigyen magával a házból a halál. És tudtam, látod már akkor tudtam, hogy így fogunk ballagni csendesen, te meg én, hogy ahogy a testedet hordanod nem nehéz már, együtt kelünk fel minden nap egy picivel a nap előtt. Hogy anyád csendben tejet melegít és mer csuprokba, hogy így hallgatjuk majd, ahogy a tűz először mogorván, mint aki rosszul ébredt, utána megbékélve ropog. Kint még mozdulatlan mind a táj, az éjjeli állatok már elpihentek, a nappaliak még nem indultak el. Csak egy-egy bagoly tér meg, hang nélkül, mint amikor szájról olvasósat játszunk, a szájunk csak mozdul, de hang nem hagyja el. Minden más ilyenkor, az éjjel és a nappal között, bárcsak itt maradhatnék, gondolom sokszor, a senkiföldje ez, sem fényé sem sötété, örök törvénytelen, örök semmi. Béke ez és szabadság, ahol a teremtett és a teremtő összeér. Látod, uram, hát itt vagyunk, ezt gondolom magamban ilyenkor, látod, itt vagyunk, pont ahogy eltervezted, pont ahogy akartad. Szeretek az istenre gondolni, arra, hogy csak mi vagyunk ébren, te, a Szemes meg én, csak bennünk látja, csak mi tükrözzük, hogy amit teremtett, az jó. És bejárjuk estig mind a berkeket, a lékeket a tavon, a csapdákat a réteken és a fák között. Tudtam, hogy az idő múlását nem csak a gyomrunk, vagy a nap jelenti majd, ahogy sétál a fejünk fölött ráérősen, mintha egy mágnes húzná az égen végig, hanem a csúszka súlya, amire a tetemeket felpakoljuk, a nyom, amit a kötél a vállunkba vág. Ha jó a zsákmány, mély nyomot hagy az ember vállán a kötél. Tudtam, hogy így eszünk majd együtt, fák törzsének dőlve, vagy a tó jegén, ha úgy van. Így jöttem én is apám mellett, így ettem és húztam én is, kicsike ember, kicsike ebédet, kicsike csúszkán. Apámat, tíz éves lehettem, egy úr golyója leterítette, eltévedt golyó volt, furán szeret minket viszont néha az isten. És látod, fiam, én is így tértem meg anyámhoz mindig, ebben az anyátlan-apátlan senkifia szürkületben, még az este előtt, nem tartozik ez a szürkület se senkihez, se már a fényhez, és még a sötéthez sem, olyan ez, mint egy kutya, aki télen született, vagy egy golyó, ami fajd helyett embert talált. Gyere, kisfiam, húzd be jól azt a csúszkát és verd le a lábadról a havat, mielőtt megöleled az anyád.

Az öreg Johannt a faluban mindenki ismerte, szerették, nem kellett éheznie sose, úgy tartozott ide, mint a falu közepén a templom, vagy a határban a falu nevét jelző tábla, amit a vihar egy régi télen félrefordított, rossz irányba mutat, nem forgatja vissza senki, babonából, ha az isten úgy fordította, legyen úgy, nem talál akkor ide a gonosz. Megszokták az öreg Johannt, órát lehetett hozzá igazítani, háromszor tette meg az utat mindennap kántálva és mormolva a domb mögötti temetőig, ugyanabban ruhában, mindegy hogy tél volt, vagy tavasz, elindult még a fény előtt és a sötét előtt mindig hazaért. Ugyanott állt meg napjában háromszor, és ugyaninnen indult napjában háromszor vissza. Egy picike sír állt itt, kemény, makacs és acélhideg tél volt, mikor ásták, lassan haladtak, pedig nem is kellett nagy, csak akkorka, amibe egy picike asszony és egy újszülött kisfiú belefér.

#próba

41 notes · View notes

konyvekkozt · 7 months

Text

J. és a dilemmáim

ma ismét kórházban voltam egy lakómnál

J. szeptemberben költözött hozzánk a párjával. friss hajléktalanok, de az életútjából kiviláglott, hogy a tágan értelmezett definíció szerint régóta hajléktalanok, de legalábbis lakhatási szegénységben érintettek

J. daganatos beteg. sem magáról, sem az egészségügyi állapotáról nem nyilatkozott. egyszerűen nem értette, hogy segíteni akarok, a javát akarom, nem számonkérem

megannyi megakadás után jutottunk el decemberig, mikor kiderült, hogy már csak foltokat lát. J-t azonnal elküldtem szemészetre, a párja kísérte. a diagnózis zöldhályog

J. szerdán mellkasi fájdalomra panaszkodott, illetve arra, hogy égnek a szemei. mentőt hívtunk, sürgősségire szállították, onnan belgyógyászatra, ahonnan pár óra múlva egy papírzacskóban lévő gyógyszerekkel kiengedték

tegnap (mikor szabadságon voltam) egy kolléga vette észre, hogy a szemei nagyon durván néznek ki. nem hagyta annyiban, elvitte orvoshoz, onnan sürgősséggel szemészetre utalták. közben kiderült, hogy J. a decemberben felírt szemcseppet nem váltotta ki, mostanra semmit nem lát. többször rákérdeztem, mindvégig azt mondta, megvannak a gyógyszerek, nem kér segítséget a kiváltásban

tegnap a vizsgálat után kötőhártya-gyulladást állapítottak meg. a kolléga rátermettsége miatt vizsgálták meg újra, mértek szemfenéknyomást és derült ki, hogy glaukómás rohama van

osztályra került, ahol meg kellett küzdeni azzal, hogy a főnővér nem akarta felvenni, mert hajléktalan. ezt is megharcolták

ma bementem J-hez. az osztályon elmondtam ki vagyok, kihez jöttem, mire a nővérek felkiáltottak, hogy "itt van Gizelda!". nem értettem. hallgatásomra rögtön válaszoltak. J. után eljuttattuk neki a papírzacskós gyógyszereit, kiadagolva. azt adták is neki, de nem tudták, mik azok. így viszont a holnapi műtétet nem vállalták volna. ezt azért tudtam meg, mert volt ma kapacitásom bemenni hozzá. persze rögtön mondtam, hogy az eeszt-ben ott van minden, múlt héten volt kórházban. tájékoztattak, hogy ők nem látnak rá a másik kórház dolgaira. nyilván a falig elmegyek, megszereztem a zárót, rajta a rendelt gyógyszerek listájával

mindezek után bemehettem J-hez is. ült az ágy szélén, a vacsorára kapott zsemlét majszolta. vittem neki nasit adományból. jórészt elutasította, de a csokit és a kekszet elfogadta. fogalma sincs, mi vár rá. nyilván elmondták neki, de nem érti. túlzottan beszűkült neki a világ

beszélgettünk, többször elmondtam neki, hogy várjuk vissza. mondtam neki, hogy ha még egyszer mer nekem hazudni, bokán rúgom. kedvesen mondtam, elütve az élét annak, hogy a decemberi szemcseppel nem itt tartanánk. J., a kicsit mogorva ember kacagott, s mondta, hogy az bizony fájni fog

hazafelé baktatva azon gondolkodtam, megtettem-e mindent. és nem tudtam teljesen felmenteni magam. szerintem több lakóm van, mint akiknek az életét minőséggel kísérni lehet. ráadásul nem malmoztam, hanem például próbáltam kideríteni, adott kórházban van-e gipsz, hogy a térdtörött lakóm fekvőgipszét lecseréljék. (nem volt, nem tudják mikor kapnak!) beadtam egy idősotthoni elhelyezést. egy dementálódó lakómat próbáltam meggyőzni arról, hogy a szandál nem évszaknak megfelelő öltözet - és kerestem pszichiátert aki demenciafókusszal vizsgálja. egy másik lakómnak pszichilógust kerítettem. és ezek mellé nem fért bele, hogy J. látását nyomon kísérjem. de az igen, hogy meghatalmazással bejelentsem a szállóra, rendezzem a tb-jét és valamilyen ellátást intézzek neki

szóval ma voltam J-nél és a teljes abszurditással találkoztam. és nem a nővéreket szeretném szidni. egyszerűen nem értem, miért nem akarják ellátni, miért nem szólnak, ha információra van szükségük

J. szerencsés, találtunk rá pizsamát és most úgy feszít abban a kórházban, mintha nem lenne hajléktalan. de mi lesz a következő kórházba kerülővel? indítsak gyűjtést kórházi csomagokra? vagy kérjek tőletek mobilokat, amiket oda tudok adni átmenetileg a kórházban lévőknek, hogy elérjem őket? álljak, s ítélkezzek, hogy J. önmaga ellensége volt?! na, ezt biztos nem teszem

J. most kórházban van, holnap műtik, hátha valamennyire meg tudják menteni a jobb szemét. de ettől még valahogy időpontot kellene varázsolnom ultrahangra, hogy lássuk, a daganat hol tart

nincsenek válaszaim. dilemmáim vannak. és azt sem tudom, mi lesz, ha J. visszakerül a szállóra és nem lát

J. egy hatvanas férfi, akit megtépett az élet. teljesen el tudom fogadni a viselkedését, hogy három hónap után sem hitte el, hogy segíteni szeretnék. ha én minden kapcsolati háló nélkül hajléktalanná válnék, én sem hinném el, hogy valaki a javamat akarja

decemberben három lakómat látogattam kórházban, közülük egy elhunyt. mindenre felkészülve járok már kórházba. közben minden lakómmal kapcsolatban azt kívánom, hogy legyen jól

szociális munkásnak lenni nagyon nehéz!

102 notes · View notes

csacskamacskamocska · 2 months

Text

Őszinteség és énközpontúság

Drágajóanyám egy őszinte embernek gondola magát. Közben folyton hazudott. Akárkivel kommunikált, úgy alakította a mondandóját, hogy az megfeleljen az adott helyzetnek. Nemcsak arról volt szó, hogy nem szólt be, nem ellenkezett, nem konfrontálódott, hanem a sztorikban is azt domborította ki vagy színezte ki, ami erősítette azt a mondandót, ami valami módon sikeresnek gondolt a másik fél manipulálásában. Valójában folyamatosan hazudott – szerintem –, de saját magáról az a megélés volt, hogy ő nagyon, de tényleg nagyon őszinte ember. Mindenre volt valami magyarázat, hogy az miért jó úgy, ahogy ő zsonglőrködött a szavakkal. Ez az érdekes a dologban, hogy ő őszintének gondolta magát. Kívülről látni ezt, az zavarba ejtő. Mert nem káros másokra nézve, hiszen senkit nem vert át pénzzel, nem vette rá őket vásárlásra, befektetésre, nem élősködött senkin szerelmet vagy elismerést hazudva, sőt, lehet mondani, hogy mindenkinek örömöt szerzett. Megértő volt, támogató, lelkesítő, csupa pozitívum – és valójában ez az ő énideálja magáról, ez valóban ő volt, és annyira de annyira szerette volna, ha szeretik. És szerették is! Csakhogy, én ott álltam közel. A színfalak mögött. És elvesztettem minden bizalmamat. Hiszen ugyanazt a történetet 4-5 különböző formában is hallhattam, ahogy éppen az adott szitunak megfelelt. És tudtam mennyire fárasztja ez az egész. És tudtam mennyire lenéz mindenkit. Mennyire kritikus. Tudatosnak gondolta magát, de ösztönös és sértődékeny és bosszúálló volt. – mint minden narcisztikus. Mert az volt. És közben kreatív és idealista és erős és varázsló volt.

Egy másik felnőtt nyilván tudta őt szeretni, sőt, szerelmesnek lenni belé. Még az is lehet, hogy társnak egyáltalán nem volt rossz egy megfelelő embernek. Előrevivő, lendületes, célokat adó és megcsinálós ember mellett a másik is halad és él, és élményeket szerez. Mostanra, hogy megfordultak a szerepek és én vagyok az ő anyukája, most látom őt tisztán. Elvesztette a társát és nem tudott másikat szerezni, nem is akart, mert neki az az egy megértő, odaadó jó ember kellett, a rugalmas morállal, a vidámsággal, a kellemes aláredelődéssel. Esélye nem volt másik olyat találni, mint a nevelőapám. És neki nem egy másik ember kellett, hanem egy megfelelő legodarab, aki illeszkedik az életébe.

Sosem voltak kétségei saját magáról. Csak azt érezte, hogy másokkal van baj. Soha nem kért bocsánatot, és soha nem tépelődött azon, hogy valamit esetleg nem jól csinált. Pontosabban, ha tépelődött rajta, akkor azon rágódott, hogy hogyan nyerhetett volna, nem azon, hogy miért nem jó amit tett. Rég óta tartó kezeletlen személyiségzavar, a demencia mellett – volt a diagnózis, amikor először bekerült a pszichiátriára.

Az egész történetet azért mesélem el, mert két dologban határozza meg az én életemet. Háromban. :) 1. Van bennem egyfajta morális rugalmasság. Ami hiba. Az emberek közötti hazugságokra, elhallgatásokra, manipulációra a hisztériáig érzékeny vagyok, de amúgy a szabálykövetésem nagyon gyenge. Én vagyok az, akinek figyelmeztetnie kell magát, hogy akkor is megálljak a stoptáblánál, amikor nyilvánvalóan nem jön semmi. (mer nincs kivétel). 2. Sajnos bármire hisztérikusan reagálok, ami kicsit is hasonlít anyám dolgaira. Ha bármit észreveszek abból, ahogyan ő működött, akkor az egész múltamat a nyakába varrom az illetőnek. Hogy igazam van-e ilyenkor, azt nem lehet tudni. 3. A különlegesen sok ellentmondás, amiben évtizedekig őrlődtem, egy állandó és elég fárasztó önvizsgálatra kényszerít. Mert állandóan és rémisztően észreveszek magamon jeleket, lenyomatokat. Hiába fogadtam már el anyámat, ugyanazokat a dolgokat magamban nem tudom, nem szeretném elfogadni, hiszen azzal kárt okozhatok másoknak.

Azt várom, hogy valaki lássa és értékelje az erőfeszítéseimet. És néha menedéke nyújtson. Egy mellkast, amin meg lehet pihenni az önmagammal folytatott küzdelemben. Nekem nem kell legodarab. Nekem egy másik ember kell. De közben vonzanak a narcisztikusok, mint lámpafény a bogarakat. Mert a mérhetetlen arroganciájuk mögött a sebezhetőségük és a szeretetéhségük vitathatatlan. Gyógyíthatatlanok. És gyógyíthatatlanul beleégetik magukat a másik emberbe. De ők sosem tudnak menedéket nyújtani.

Amúgy jól vagyok. Tényleg.

#Narcizmus #kapcsolatok #anya #hazugság #08-07

25 notes · View notes

egrets-not-regrets · 4 months

Text

Mermay: Stay

Erriox (Iron Warrior mer) finds a wounded Lenora (osprey harpy) seeking shelter at his nest to recover from her injuries. Luckily, he was already well prepared.

Author's Note: Not my original planned story for Mermay. So in this world, the Astartes are mermen and named humans are now harpies.

Thanks to @saradika-graphics and @squishyowl for the fic dividers!

OCs: Erriox (Iron Warrior); Lenora

Tagged: @shadowfirecat, @kit-williams, @bleedingichorhearts, @barn-anon, @gallifreyianrosearkytiorsusan

@sleepyfan-blog, @c-u-c-koo-4-40k, @bispecsual, @ms--lobotomy

She flew on, trying to breath in regular measures and ignore the pain and aches from her body wounds. It was difficult as stabbing pain struck in sharp bursts with each flap of her punctured right wing. Lenora roughly shook her head, trying to get rid of the tears leaking from her eyes. Her pride hurt more. She just lost her nest and territory to some brazen bald eagle harpy. Though she put up a good battle, in the end, the bald eagle chased her off, herself barely escaping from more serious wounds.

Bless the SkyMother! The osprey harpy nearly cried with relief as a familiar cave near the base of Steelix Cliff came into view; that cave belonging to the Iron Warrior merAstartes, Erriox.

Manoeuvring to get into the cave was a different story. On any other day, it wouldn’t have been a problem, but it was proving to be more difficult with her wounds and increasing exhaustion. All was going well until she neared the cave mouth. Her right wing faltered in the last flap, causing the osprey harpy to crash into the bottom lip of the cave and into the water. Lenora let out a burst of shrill, whistled curses in angry frustration as her claws and talons scrabbled for purchase on the slippery rock, feeling her wounds sting harshly from the seawater. Finally, her talons were able to dig into the rock face and she slowly and painfully dragged herself into the cave entrance before collapsing in a flat, unhappy pancake of waterlogged feathers.

Lenora eventually stood up and shook herself off, ruffling and puffing out her feathers to get as much air between them to dry out and build back some warmth around her body. Once she felt she was sufficiently dried, the harpy stalked past the secondary underwater entrance and crawled into the nest at the end of the cave, her path lit by the bioluminescent algae that grew on the walls.

It was a large nest shaped from the rock within the cave, lined with sticks, twigs, grasses and seaweed, feathers and cloth, and decorated with an assortment of collected items. Whatever was embedded in the rock base or within the sticks and twigs of the nest emitted heat, making it surprisingly comfortable and warm despite the dampness of the cave. Lenora knew that was Erriox’s doing. She didn’t know how he made it happen, but she guessed it must have been some sort of clever Iron Warrior mer-magic and engineering. Erriox who did most of the nest-building first, after all. He had welcomed her to bring materials to make the nest more comfortable as he let her stay over when the storms and seas turned too rough to make the flight home.

In harpy culture, nest-building and sharing were gestures that could be considered a courting gift. Lenora had thought about asking Erriox about it, wondering if it was similar in merAstartes culture as well. Even though the Iron Warrior mer never outright said it, the stoic mer had always been surprisingly kind to her ever since their temporary alliance in taking down the group of kin-stealing human poachers. If he indeed intended for it as part of courtship, she would probably not say no, Lenora mused.

The harpy breathed sharply as the aches and pains from her injuries came back with a vengeance. At least the bleeding had either slowed down or stopped. Lenora plucked out some down feathers from her body; and wincing, she stuffed them into the still bleeding puncture wounds. Harpy down feathers, at least for their own kind, acted as a coagulant and an effective healing factor when working in conjunction with their own healing potions. Unfortunately for Lenora, she had lost her pack of potions and herbs during her territorial battle with the eagle harpy, so her own down had to do for now. She then tore off two strips of cloth and bandaged her deep punctures, one on her wing and one on her leg. Once completed, the osprey harpy sighed and focused on breathing evenly and ignore the pain as she adjusted her injured body to settle into the nest more comfortably. She just needed rest to let the wounds mend. When she wakes up, she’ll go fishing for food, Lenora decided as she closed her eyes.

Erriox knew something was wrong he when returned to his nest from his hunting trip with his brothers. Why were there traces of Lenora’s blood in the water? He quickly swam through the underwater entrance and into the cave, alarm bells tripping in his head as the scent of his osprey harpy’s blood became stronger and heavier. Erriox spotted her familiar brown form in their nest, her right wing flopped over the edge. The MerAstartes quickly made his way to his injured harpy’s side. Seething anger rose as his eyes roved over the gouges in her back and the soaked bandage on her right wing.

“Lenora!”

She woke up with a start, ready to buffet the offender with a wing slap. Only to relax when she realized it was the Iron Warrior mer.

“Erriox? Thank the Skymother, it’s you.” Lenora sighed with relief.

“Who did this to you?” The merAstartes growled menacingly, his venomous dorsal spines raised in anger and agitation.

Lenora trilled softly, trying placate the irritated mer, “It was only a territorial scuffle…”

“I asked for who, not how.” He demanded.

“I lost my nest and territory to a bald eagle harpy.” She replied, her voice sullen, “I know what you’re going to say: that nest was too open, too vulnerable.” Her voice lowered as she turned her head away from him with shame.

“I was not going to say that. Don’t put words in my mouth.” He stated tersely.

“Sorry.” The harpy mumbled, tucking her head under her wing, feeling even more miserable than before.

The mer’s gaze softened as he off his helm before reaching in and tilting her chin to face him again, “Look at me, Lenora... I may have said that before, but it is irrelevant now. Let me help with your wounds as you have helped with mine.” His gauntleted hand cupped her cheek, his thumb stroking her facial feathers as he crooned. The mer pressed his forehead against hers in a comforting gesture. Lenora pressed back against him, nuzzling him in return. Erriox purred, deep and reassuring.

“You’re back and wing are not the only place that’s wounded. Sit up and let me see your front.” The mer commanded.

“You’re correct.” Lenora replied as she slowly sat up, revealing the deep puncture wounds on her thigh and by her right shoulder. Two other sets of deep cuts marred her front: three long cuts clawed diagonally from her right shoulder to her left breast; the other cut across her collarbone, coming dangerously close to her vulnerable throat. The thick feathers in the area were stained rust and grey from the dried and watered down blood. The Iron Warrior’s yellow and black striped fins flared as he examined the extent of her injuries.

“They should have mostly stopped bleeding now. Except for the deeper ones.” She explained quietly, “It’s not as bad as it looks anymore.”

Erriox begged to differ, “Where are your healing potions?” He asked sternly.

“They were lost during the fight.”

The mer opened a nearby chest and pulled out a bottle of glowing orange liquid, “I do not have anything specific to harpies, but I’ve seen this healing potion applied to other creatures with no ill effects. I can use it on you if you are willing.”

“Let’s try it.” Lenora agreed as she laid down on her front, exposing her back again, “There are some shallow cuts there you can test it on.”

The Iron Warrior mer looked at the mess of scratches and blood-matted feathers on her back. He took off his gauntlets, then closely examined her wounds, lifting matted feathers every now and then, “This healing potion is topical rather than something you drink. Your feathers will block the way.”

Lenora nodded, “You can go ahead and pluck out the feathers around my wounds. As long as they are plucked out cleanly, they will grow back. If you see any of the fluffy down feathers that can be salvaged, could you put them aside please?”

Erriox paused, he knew that doing something like this was considered an intimate gesture among harpyfolk and was generally reserved for their close kin, friends and lovers. The only exception for strangers taking part in feather and wound care rituals were healers. Especially while a harpy was this vulnerable. The mer felt like he needed to be sure of her consent before he proceeded.

“You trust me?” He asked.

Her bright yellow eyes met his metallic amber gaze, “I trust you. And I have not been wrong in that yet.”

Those sincere words in her reply settled deeply in his hearts. She trusted him. Erriox never thought much of it during their interactions up until now. After their temporary alliance, Lenora chose to continue to interact with him: mostly seeking him out to trade materials at first. There were some things in the ocean that were too difficult for her to acquire for obvious reasons and other materials he desired but were too far inland or too near major settlements to make the trouble worth it. From there, they just naturally spent more time together: from trading labour and information to trading stories and meals. Trust had never been an issue between them… maybe except for the time they first met, when Erriox nearly drowned the osprey harpy. But to hear her say it,… those words held significant weight.

“Then I hope I will never prove you wrong.” Erriox solemnly replied.

Lenora smiled at him fondly, “I know.” Sometimes that merAstartes was too serious for his own good.

The mer’s hands diligently and patiently plucked the feathers around her wounds. Matted, bloodied and damaged feathers were discarded into a container, any salvageable down feathers were reserved in another. Erriox started to understand why these kinds of rituals were reserved for a harpy’s close and trusted ones as he watched Lenora doze off and her muscles relax. His prey, sleeping so peacefully right under his hands; it would be so easy for him to end her right there, right now. No. He pushed those dark thoughts away as he continued in his task, slowly and surely revealing all the gouges and cuts underneath her feathers. Once that was completed, he took a damp cloth and cleaned off the dried crusted blood on her skin. Lenora woke up then, her nictating membrane moving sideways, clearing the sleep from her eyes as she blinked.

Her back, when cleaned, was crisscrossed with a multitude of claw marks.

“This…” Erriox glared at the sight. Whoever did this would pay. Lenora keened softly at him, breaking his angered focus.

“Fighting over territories is common among harpykind. It’s not so much different than merAstartes battles between the different shoals and pods. Just… not as deadly.” The harpy explained.

The mer scoffed, “Not as deadly. Your wounds, if left untreated…”

“… would eventually heal. It just takes longer.” Lenora interrupted his sentence, “I do appreciate you helping me with my injuries. Thank you. Truly. I owe you one.”

“Don’t mention it.” Erriox grumbled, still bothered by the notion of his harpy having to deal with such injuries alone. He poured some of the potion over the shallower cuts, watching flesh and skin knit together until they were nothing but thin lines. Then he poured the potion into one of the deeper cuts. Erriox frowned, it took longer for her flesh to mend those cuts, and even then there’s still an open gap. There was only a limited amount of potion, so he must ration it carefully. He made a mental note to stock more healing potions next time.

Lenora shuddered slightly at the sting from the liquid starting to work and heal her deeper wound. Suddenly it stopped. The harpy turned her head and noticed the mer looking at the potion bottle.

“Erriox, try lining the down feathers in my wounds and then pour a bit of the potion onto them. The down might speed up the healing process so you don’t have to use as much of it.” She said.

He did as Lenora advised and luckily it worked as well as she had guessed. The Iron Warrior watched with fascination as the down feathers absorbed the droplets of potion before dissolving into webs weaving and growing into her flesh. Erriox repeated the process several more times before Lenora’s wounds on her back became just pale lines on her skin.

“Harpy down contains healing magic?”

“To different degrees. Yes.” The osprey harpy confirmed as she sat up and unwound the bandage on her thigh. The bleeding had already stopped and the down feathers in the puncture wounds were already dissolving.

“For most harpykind, our down feathers acts to stop our bleeding and kickstart our healing, but even this process takes a relatively long time. Typically, we have to use our down in combination with our healing potions to make the healing process much quicker.”

He asked, curious, “How much quicker?” Passing her the potion.

“ Thirty minutes to an hour for an injury that may take a week to naturally heal.”

Lenora stuffed a few more down feathers inside her thigh injury, before dripping a few drops of the healing potion into them. She sighed in relief as she felt the potion work and the pain steadily faded away, “The exception are our healers and sorcerers whose own internal magic heals themselves and their feathers are naturally imbued with their own magic. They don’t require potions for assistance.”

She asked the mer who was quietly watching her, “Could you help me with these ones?” Gesturing to the wounds on the upper half of her body, “I can’t see what I am doing there.”

“Lay down on your back.” Erriox ordered. It took a few moments of awkward repositioning of her wings and tail, but eventually the osprey harpy was on her back, facing him. The merAstartes started to pluck her feathers from around her chest wounds, exposing the torn skin underneath. Doing the same as he done on her back.

“Does harpy down work on others outside of the harpy race?”

Lenora winced as he pulled out a bunch of feathers from a rather tender spot, “It worked on you.” She answered.

“When I found you, you were badly injured but alive. Your body was already healing your wounds, but slowly and you drying out in the sun was not helping either. So I used my healing potions and my down feathers on you, which seemed to help kick start your healing factor again and mend the slices in your tail. Magic for us is much more effective if freely given as opposed to being coerced or taken.”

The Iron Warrior mer listened as his harpy rambled on, contemplating collecting some of Lenora’s down for his apothecary brothers. If harpy down can speed up or kick start healing like she had demonstrated, it would be a useful ingredient that he knows they would be interested in. Especially if they have a willing supplier rather than having to hunt down harpies for them. A selfish part of him wanted to keep Lenora and her magic all to himself. She was his and he had laid claim on her first after all.

“Amelia, the healer we rescued, would be much better at explaining all this.” Lenora ended. She felt the last puncture wound slowly closing once the potion dripped in. The harpy sighed in relief as she felt its effects take place, leaving behind soreness and exhaustion. But it was natural as healing also required her own body’s energy to mend itself as well. There was still a quarter of the potion left.

“Thank you for everything, Erriox.” She smiled at the merAstartes, sitting up and stretching her wings, pleased at the lack of stabbing pain when she did so.

“What is your plan now?” The mer asked, “Do you want your old nest uback?”

“I… haven’t thought that far beyond resting and recuperating.” Lenora confessed, “if you’ll have me, of course.” She quickly added, not wanting to overstay her welcome.

Erriox reassured her, “You can stay as long as you want.”

She smiled at him, thankful for the mer’s allowance to use his home. The osprey harpy turned thoughtful, “I don’t… think my old territory is worth fighting over, at least my old nest isn’t. Yes, there were a few extra shoals of fish to hunt there, but I have come across other similarly productive areas in my flights. There are more options out there to explore.”

“Stay here then.” Erriox insisted, “This nest is well-protected. My shoal patrol these waters regularly, and these waters are productive. You will want for nothing here.”

“I… ” Lenora became surprised and flustered by the generous offer, “I would love to. Thank you. I really appreciate it.”

The Iron Warrior mer chuckled. “Stop thanking me. This nest is yours as well.” He had built the nest with Lenora in mind, after all. Hoping that one day she would stay more than just a night or two. Whether or not she knew that, Erriox had left it to chance. Now fate has seemed to play his harpy right into his hands.

The osprey harpy looked around at some of her personal effects that decorated the nest and the cave. She laughed brightly, “I suppose you’re right.”

“In harpy culture, such generosity would be considered a courtship gift.” Lenora gently teased him.

“What if it is?” Erriox asked her, his tone was stoic and resolute, but she heard a hint of hopefulness to it.

“Truly?” She was struck by his fond gaze looking back at her.

“Yes.”

“Then I would accept.” The harpy leaned forward and opened her wings, drawing the merAstartes into a feathery embrace. Erriox slid into the nest, letting Lenora pull him close. He wrapped his arms around her, memorizing the warmth of her skin as his fingers wove beneath her feathers, chuckling when she twitched from one of his hands settling on her naked back.

Lenora trilled happily, “I could not think of a better partner to have as my mate, regardless of how different we are.”

A pleased purr rumbled from the mer’s chest, preening at her compliment. She nuzzled the soft part of his throat that wasn’t covered by the collar of his armour, “I don’t have much to gift you in exchange, but as a start, you can keep my down feathers. It’s yours to do as you wish. You deserve them.”

“That is more than a generous exchange, my harpy. Do not think so little of it.” Erriox rumbled, his lips brushing against Lenora’s before kissing her deeply. She sighed into his kiss, relaxed and content.

“Did you leave behind anything of importance in your old nest?” He murmured against her lips.

She gave him a quick peck, crooning, “Nothing that cannot be replaced. Please don’t worry about it.”

“Will you be staying the night?” Lenora then asked, tucking herself against his armoured chest, one long wing draped over his body. Instinctively, he laid his tail over her legs and covered her hip with his large pectoral fin, being mindful of his venomous spines.

Erriox nosed her feathered crown affectionately, “Only for a while. Then I will head out on another mission.”

She hummed thoughtfully and pressed her lips to his throat again, “Be careful.”

“I will. Now sleep and recuperate, Lenora.”

Erriox watched and waited until the osprey harpy fell into a deep slumber. He then extricated himself from her, donned the rest of his armour, and silently dove back into the sea via the underwater entrance.

He had an eagle harpy’s nest to visit and some belongings to recover.

#warhammer 40k #space marine husbandry #space marine husbandry sentience #oc: erriox #oc: lenora #iron warriors #mermay #mermay 40k #of fin and feathers au

45 notes · View notes

drakvuf · 14 days

Text

A Kísértés 7: E harc örök végzetük már

Lórit az elején szórakoztatta Nikol és a kellemetlen viccei, de kezdi kicsit unni a faszságait.

- Kérsz egy szőlőszemet a szádba? - Más golyókat kérek

A lány arról faggatja, hogy megcsalná-e a barátnőjét, de a férfi egyértelműen elutasítja még a feltételezést is.

Dusán eközben Edával beszélget és a fiú végre rájött, hogy kamerák veszik a randit, ezért csak a barátnőjéről, Brigiről beszél.

Eda szerint ez a taktika nem fog működni. Már baszhatja.

Mindeközben Noel Natival pezsgőzget.

A fiú lazán bedobja, hogy amúgy Tinát is dugná, amitől a lány lejön az életről. Nati megkérdezi, hogy akkor, hogy fognak együtt aludni a jövőben? A srác lerázza annyival, hogy vagy nála alszik vagy a szobájában...

Végre a lányok is megérkeztek a csoportos randijukra, de nekik szép vízesés nem, csak egy gagyi tengerparti "edzőterem" jutott.

Dorina mondjuk örül ennek is, mert szerinte edzés közben Zotya jobban láthatja majd az idomait. Sajnos a magánnyomozó megvakult az előző rész óta és csak tapintással tud tájékozódni.

Persze a lány nem bánja, hogy fogdossa, sőt azt mondja kifejezetten jól esik neki.

A magam részéről én inkább Mátét kérném meg, hogy fogdosson segítsen az edzésben. A faszi randipartnere, Linda a kamerának elárulja, hogy elégedett a férfivel és élvezi, hogy hozzáér. Máté csak azt éli a randiban, hogy Brigi egy másik nővel látja és féltékennyé teheti.

Persze az említett lányt se kell félteni, mert Márk alaposan megizzasztotta.

Az edzés után Linda elmondja Máténak is, hogy mennyire jól esett neki, hogy egy kigyúrt faszi ért hozzá, mert az ő exe egy darab szar. A kamerának még azt mondja hatalmas lelke van a srácnak és végre felszabadultabbnak érzi magát a szörnyű szakítás után.

Márk és Brigi isznak az edzés után, mert azt hiszik több kalóriát égettek el, mint amennyit most bevisznek. A fiú elárulja a csajnak, hogy Dorina mellett ő is bejön neki, de nem bírja ki, hogy ne kérdezzen rá mi a helyzet Mátéval? A lány azt mondja lehet, hogy megvan a vonzalom, de ameddig kapcsolatban van, addig nem lesz semmi.

Zotya megköszöni Dorinának, hogy elhozta randizni és megosztja a lánnyal mennyire szereti a párizsit és hogy a kedvenc nasija a lecsó után a paprika csumája.

Mindeközben a fiúkák hazaértek a villába. Gergő nagyon örül a társainak és azt mondja ez egy gyönyörű találkozás.

Miközben a srácok mesélnek a randikákról Gergő meghallja, ahogy Cynthia éppen arról beszél, hogy ő nem élte annyira a privát randiját a faszival. Szerinte egész nap ülnek és esznek a villában, erre a randin is csak ültek és ettek. Gergő úgy megsértődik ezen, mintha ő szervezte volna a találkát. A kamerának előadja, hogy ő a pici lánnyal, azaz halott exével, akar lenni, de Cynthia nemazalány.

A fiú félrehívja a társait és megkéri őket, hogy ha hazaküldhetnek valakit, a lányt küldjék. A többiek támogatják a döntését és tovább erősítik a deluluját.

Este levél várja Noelt az ágyán, amiben az áll, hogy ha jól dönt találkozhat a szerzővel a szobájában.

Noel azt sejti, hogy valaki hergelni próbálja Nati ellen. Gergő szerint Tina lehet a szerző és bár ők még nem tudják, de tényleg a lány a tettes. A fiú egyből elmeséli Natinak is a sztorit, aki felbaszódik és mindenki előtt felteszi a nagy kérdést, hogy ki volt az a patkány, aki leveleket írogat a faszinak?

Tina nem mer jelentkezni. Nati ideges. Noel örül, hogy szerelmes leveleket kap.

A lány villába visszaérve Kristóf ajándékkal kedveskedik Lindának: egy kis csokrot hagyott a szobájában.

A lány nagyon örül neki, mert Gergőtől lófaszt nem kapott, nem hogy virágot.

Dorina elmeséli a többieknek, hogy megölelték egymást Zotyával.

Este már megint partikáznak a csajok. Nem tudom, hogy bírják ezt minden este, mert engem már egy alkalom is napokig megvisel.

Jérémy és Márk a lányokról beszélnek. Előbbi szerint Brigi nem rossz így részegen. Márknak az tetszik a lányban, hogy nő. Mindeközben Brigi kíváncsi arra, hogy a testépítőknek tényleg összemegy-e a farka a szteroidoktól, ezért Mátéhoz dörzsöli a seggét. Bevallja, hogy a tudományos kutatás mellett az is a szándéka, hogy odavágjon kicsit a faszijának, Dusánnak.

Linda már megint túl sokat ivott és ráveti magát Jérémyre, aki láthatóan zavarban van a szitutól.

A nő azt magyarázza neki, hogy nincs még túl a fasziján és azért nem hívta el randira, mert nem akar hülyeséget csinálni, pedig amúgy dugná. Közben elcsattan a lány villa első nyilvános csókja Dorina és Zotya között.

A fiúk ünneplik a sikeres csábítást. Jár Zotyának a prémium.

A móka után Dávid felcsap kerítőnek, ha már senkit nem tud felszedni és megkérdezi Lindát ki jön be neki. A nő még mindig be van baszva és Jérémyre mutogat, aki varázsütésre meg is jelenik előtte.

Dávid kínosan mutogatja a faszinak, hogy smárolja le a csajt, de a kamerának elárulja a francia fiú, hogy nem éli annyira a szitut, mert a nő nem is ismeri és úgy érzi, hogy csak a testét akarja.

Ezután Dávid szalad Kristófhoz közölni vele, hogy a nő, akire eddig ő hajtott, éppen Jérémyre van ráindulva.

A férfi fel is baszódik ezen és hangosan szakadt, csöves nőnek nevezi Lindát. Máté próbálja csitítani a barátját, de a férfi egójával még egy kétajtós szekrény sem boldogul. Máté próbálja menteni a szitut és megpróbál egy kis értelmet beszélni Lindába. Elmondja neki, hogy részeg, nem is ismeri a faszit és nem biztos, hogy így kéne összefeküdnie vele. Amikor ez nem használ előveszi a legerősebb érvét: Jérémy francia, ami olyan rossz, mintha olasz lenne. Ez egy normális értékrenddel rendelkező embert meg is győzne, de sajnos a személyi edző nem kalkulálta bele, hogy Linda mocsokrészeg. A nő odamegy a hisztiző Kristófhoz, hogy rendezzék a szitut, de az egyből elzavarja, mert szerinte megalázta azzal, hogy a francia ficsúrral enyeleg.

Kiderül, hogy Dávid szándékosan hergelt ma este mindenkit egy kis balhéért. Ő mondta Jérémynek, hogy nyomuljon Lindára és aztán ő hergelte fel Kristófot, amikor elkezdtek összemelegedni. Így állt bosszú azért, mert a kutya se akar vele dugni.

Linda veszekedése Kristóffal kiabálásig fajul. A nő elkezd poharakat törni és az exéhez, Gergőhöz hasonlítja a faszit.

Máté menti a szitut már megint. Félrehúzza és próbálja nyugtatni Lindát. Nyilván az eleje óta kedvelem a srácot, de a mai rész után csak annyit mondanék, hogy nem érdemeljük meg Mátét.

Másodszor gyulladt ki a vörös lámpa a fiú villában. Összeül újra a férfi tanács. Azt vitatják, hogy a félrelépés fokozatainál villog a lámpa vagy minden egyes kihágásnál. Dusán nem tud mit hozzátenni a témához, inkább elmutogatja a kedvenc Fiona Apple dalomat.

Gergő szerint erről amúgy csak ők tehetnek. Hirtelen eszébe jut, hogy volt egy barátnője, amikor idejött, akit Lindának hívtak és bár ő se volt a halott exe, de legalább elfogadta, hogy még mindig a pici lányba szerelmes.

A Professzorok Batthyány Körét Cynthia zavarja meg. Aki beszélni szeretne Gergővel, hogy megtudja, miért fáj a fiúnak már megint a segge.

A srác viszont mindenki előtt teregeti ki a szennyest és elmondja, hogy az a nagy bánata, hogy a lány lehurrogta a randijukat. Lehazugozzák egymást és kiderül, hogy Gergőt igazából még mindig az bántja, hogy nem hitte el neki Cynthia elsőre, hogy úgy néz ki, mint a halott exe.

A fiú hozzávágja, hogy meg se érdemli, hogy úgy néz ki, mint a halott menyasszonya. Az emlékét gyalázod minden nap, hogy ilyen retek vagy. Ezután a mondat után sértődötten elvonul a faszi. Cynthia csak annyit tud erre reagálni, hogy undorító ez az ember. Persze azért utána megy, hogy folytathassák a veszekedést. Gergő azt mondja a lánynak, hogy szeretné, ha eltakarodna a villából és a többieket is megkérte, hogy szavazzák ki a csajt, ha lesz rá alkalom.

Ezután a fiú lehülyézi magát, amiért a halott exét látja a csajban. Cynthia elismeri, hogy ezt nem tudja kezelni, mert bár még csak öt napja ismerik egymást, de csávókám minden faszságát rávetíti.

Kezeld a helyén - reagálja erre a pöcs. A lány sír, de Gergő szerint csak azért, hogy manipulálja.

Bámulatos, hogy a faszi minden részben alul tudja múlni magát.

#a kísértés #hogyvolt #tv2

24 notes · View notes

1vidapoeticando · 8 months

Text

Já vivenciei tantos momentos e sentimentos que por suportar demais automáticamente eles transbordavam...passei pelo medo e não agi..Passei vontade de gritar e silenciei...Passei por aquela vontade imensa querer abraçar o mundo e me fiz menor...Passei por muito, diminui minhas expectativas, abafei minha ansiedade e segui....Extrai do sol inspiração...E fiz uma pintura nas dores passadas, e passou...Eu investi na vontade de recomeçar, rabisquei com toque de amor, peguei nessa aquarela novos caminhos, cores, sonhos e desejos...E olhando para a natureza, vendo o céu, as estrelas e o mar, pude ver o quanto ainda posso preencher essa pintura chamada vida...

He vivido tantos momentos y sentimientos que por soportar demasiado automáticamente se desbordaron... Pasé por miedo y no actué... Sentí ganas de gritar y me quedé en silencio... Pasé por ese deseo inmenso. querer abrazar el mundo y me hice más pequeño... Pasé por mucho, bajó mis expectativas, sofoqué mi ansiedad y seguí... Me inspiré en el sol... Y hice una pintura del pasado. dolor, y pasó... invertí en las ganas de empezar de nuevo, garabateé con un toque de amor, tomé esta acuarela nuevos caminos, colores, sueños y deseos... Y mirando la naturaleza, viendo el cielo, el las estrellas y el mar, pude ver cuanto aún puedo llenar este cuadro llamado vida...

Ho vissuto così tanti momenti e sentimenti che, poiché ho sopportato troppo, sono traboccati automaticamente... ho attraversato la paura e non ho agito... avevo voglia di urlare e sono rimasto in silenzio... ho attraversato quell'immenso desiderio di voler abbracciare il mondo e mi sono fatto più piccolo... ne ho passate tante, ha abbassato le mie aspettative, ho soffocato l'ansia e ho continuato... ho tratto ispirazione dal sole... e ho fatto un quadro del passato dolore, ed è passato...ho investito nella voglia di ricominciare, ho scarabocchiato con un tocco d'amore, ho preso con questo acquerello nuovi sentieri, colori, sogni e desideri... E guardando la natura, vedendo il cielo, il stelle e il mare, ho potuto vedere quanto posso ancora riempire questo dipinto chiamato vita...

J'ai vécu tellement de moments et de sentiments que, parce que j'en ai trop enduré, ils ont automatiquement débordé... J'ai vécu la peur et je n'ai pas agi... J'avais envie de crier et je suis resté silencieux... J'ai vécu cet immense désir vouloir embrasser le monde et je me suis fait plus petit... J'ai traversé beaucoup de choses, cela a réduit mes attentes, j'ai étouffé mon anxiété et j'ai continué... Je me suis inspiré du soleil... Et j'ai fait une peinture du passé la douleur, et c'est passé... J'ai investi dans l'envie de recommencer, j'ai griffonné avec une touche d'amour, j'ai emprunté dans cette aquarelle de nouveaux chemins, des couleurs, des rêves et des envies... Et regarder la nature, voir le ciel, le les étoiles et la mer, j'ai pu voir à quel point je peux encore remplir ce tableau appelé la vie...

I have experienced so many moments and feelings that, because I endured too much, they automatically overflowed... I went through fear and didn't act... I felt like screaming and remained silent... I went through that immense desire to want to embrace the world and I made myself smaller... I went through a lot, it lowered my expectations, I stifled my anxiety and continued...I drew inspiration from the sun...And I made a painting of past pain, and it passed...I invested in the desire to start over, I scribbled with a touch of love, I took this watercolor new paths, colors, dreams and desires... And looking at nature, seeing the sky, the stars and the sea, I could see how much I can still fill this painting called life...

O kadar çok an ve duygu yaşadım ki, çok katlandığım için otomatikman taştı... Korkudan geçtim, harekete geçmedim... İçimden çığlık atmak geldi, sustum... O büyük arzuyu yaşadım. dünyayı kucaklamak istemek ve kendimi küçülttüm... Çok şey yaşadım, beklentilerimi azalttı, kaygılarımı bastırdım ve devam ettim... Güneşten ilham aldım... Ve geçmişi resmettim acı ve geçti... Yeniden başlama arzusuna yatırım yaptım, bir aşk dokunuşuyla karaladım, bu sulu boyayla yeni yollara, renklere, hayallere ve arzulara yöneldim... Ve doğaya baktım, gökyüzünü gördüm, yıldızlar ve deniz, hayat denen bu tabloyu hâlâ ne kadar doldurabildiğimi görebiliyordum...

Fonte: 1Vidapoeticando 🌺🍃

38 notes · View notes