31. rész – Pislogó fény a hegytetőn
[Az epizódot itt lehet meghallgatni/letölteni, a “Direct download” feliratú linken.]
A mi Istenünk hatalmas isten. Sokkal jobb, mint a Desert Bluffsiak nevetséges istene.
Isten hozta Night Vale-ben!
Hallgatók, van egy pislogó fény a hegytetőn. Vörös. A pislogó fények mindig vörösek.
A meredek hegyoldal sziklái és rései közt bújik meg. Mindenki látja. Semmi értelme letagadni. A Városi Tanács azért megpróbálta. „Neem.” – mondták. – „Pislogó fény? Lássuk csak… pislogó fény… Nem, egyáltalán nem cseng ismerősen.”
De aztán megszólalt egy csengő. Így jelzi a Night Vale láthatatlan óratornyában élő őrszem, hogy látott valamit. És mindannyian láttuk. Egy pislogó fény volt az, fent a hegytetőn.
„Na mindegy!” – szólt a Tanács, lassan, egyesével hátrálva vissza a Városházába egy ablakon keresztül. – „Na mindegy! Azért egy próbát megért.”
Mit jelenthet ez a fény? Ki merné kinyomozni? Vajon a végzetünk hírnöke? Drága Hallgatók, ki tudja? Senki.
További fejlemények valószínűleg később. Egyelőre csak ennyi. Csak egy pislogó fény – vörös – a hegytetőn.
Harrison Kip, a Night Vale-i Főiskola archeológiai tanszékének adjunktusa bejelentette, hogy háromrészes sorozatot készít a Night Vale-i Közösségi Televíziónak, hogy megvédje szélsőséges nézeteit, melyek szerint a piramisokat és más ősi építményeket valójában emberi lények, és nem jóságos ősi idegenek építették.
Harrison több évtized egyértelmű bizonyítékai ellenére is bizonygatja, „Lehetséges, hogy ezeket a történelmi csodákat matematika és rabszolgamunka segítségével hozták létre.” Ezután még kifejtette (ordibálva, mint valami őrült), hogy a földművelést valószínűleg nem a Marson találták fel, az ember pedig természetes szelekció útján fejlődött, nem pedig idegen DNS-ből tenyésztették ki.
Megkerestük a Night Vale-i Főiskola rektorát, Sarah Sultant (aki egy sima, öklömnyi folyami kavics), hogy megkérdezzük, mi a véleménye a tantestület egy tagja által hangoztatott radikális nézetekről. Sarah nem kommentálta a történteket, mivel (lévén egy sima, öklömnyi folyami kavics) nem tud beszélni. Írni viszont tud, és azt írta „Nem nyilatkozom”, majd egy rendkívül sértő karikatúrát rajzolt az Önök szerény riporteréről - ami bántó volt, és teljességgel szükségtelen.
Hallgatók, van itt valami furcsa.
Tudom, Önök nem látják, de itt ül velem a stúdióban, és egészen biztosan valami, és egészen biztosan furcsa. Nem igazán tudom hogy került ide, de hát azt sem igazán tudom, hogy én hogy kerültem ide. Az okság bonyolult és zavaros dolog.
Még nem próbáltam hozzáérni. Most megpróbálom.
Ó!
Azt hiszem, szereti, ha hozzáérnek, mert elkezdett vibrálni, és fel��m nyújtózni, de… lehet, hogy csak így fejezi ki a dühét, vagy ha szörnyű fizikai fájdalmat érez. Ha valami ennyire fura, jobb ha az ember nem feltételezi, hogy bármit is ért vele kapcsolatban.
Lehet, hogy bomba?
Lehet, hogy azon tárgyak egyike, amik nem bombák?
Lehet, hogy csak valamilyen kutya?
Nem tudjuk. És soha nem is fogjuk megtudni. És soha meg se fogjuk próbálni megtudni. A tudatlanság talán nem áldás, de az biztos, hogy kevesebb munkával jár.
Szóval, mindenféle új információ vagy tanulság nélkül megismétlem, amit az előbb mondtam, miközben felé intek Önök számára láthatatlan kezemmel.
Hallgatók, van itt valami furcsa.
Folytatjuk korábbi tudósításunkat a pislogó fényről a hegytetőn.
Mint sokan jelezték, korábbi tudósításunk természeténél fogva feltételezi egy hegy létezését – ami meglepő, mivel tágas, sivatagos síkságban élünk. De igen, van egy hegy. Kezdjük innen.
Most már van egy hegy, ami a hordalékos ártérből emelkedik ki. Sziklából, magasságból, és áhítatból van. A csúcsa magasabban van, mint én most, de alacsonyabban, mint az űr.
Larry Leroy a város széléről azt mondta, egész biztosan egy hegy az. „Ez bizony egy hegy, vagy sose láttam még hegyet! Bár igaz, még sose láttam. De szerintem ilyennek kell lenniük. A hegyek ilyenek, ugye?”
Madeline LaFleur, a Night Vale-i Turisztikai Tanács elnöke azt nyilatkozta: „Remek, most nyomtathatjuk újra azokat a brosúrákat!” – majd sokkal többször kortyolt a kávéjából, mint amennyiszer ennyi idő alatt szükséges lett volna. Mert a kortyolás gyakoriságának ura volt, de a saját életének nem.
John Peters – tudják a farmer? Felőle már jó ideje nem hallottunk. Ha valaki tudja, hová lett, vagy tud bármit a pislogó fényről a hegytetőn, vagy a sáros síkság fölé tornyosuló hegyről a város szélén, kérjük, telefonáljanak be az állomásra, és eresszék ki az információt a szájukból!
Közszolgálati tevékenységünk részeként a Night Vale-i Közösségi Rádión következőnek egy rövid nyilatkozatot hallhatnak egyik polgármester-jelöltünktől. A most következő az Arctalan Idős Hölgyé, aki titokban az otthonodban él.
[Arctalan Idős Hölgy]: Az összes könyvedet kicseréltem. A borítójuk ugyanaz, de a tartalmuk megváltozott. Szerintem nem olvasol eleget, de nem ezért csináltam. Vannak könyvek, amikben minden egyes szót megváltoztattam, másokban csak egyetlen vesszőt egyetlen oldalon. Ez egy metafora, de nem vagyok biztos a jelentésében. Ez is egy metafora.
Mind azok vagyunk.
A politikai rendszerünk túl bonyolulttá vált. Én nem vagyok bonyolult. Én csak egy kedves idős hölgy vagyok, aki az otthonodban él. Most is a kezedet fogom.
Nem, nem azt.
Nem, nem is azt.
Ne hidd, hogy jobb vagy nálam, csak mert neked van arcod, nekem meg nincs! Az összes könyved ki lett cserélve, te pedig észre sem vetted. Szóval akkor most ki az irdatlan sötét erdőben eltévedt gyermek ebben a mesében?
Mindenesetre remélem, rám szavazol. Az egyik könyvedben le van írva az életem története, ha esetleg többet szeretnél tudni a hátteremről.
Nem, nem abban.
Nem, nem is abban.
Rá fogsz ismerni, mert az én életem története pont olyan, mint a tiéd – zűrzavarral és kiabálással kezdődik, és egy üres szobával meg egy teendőlistával végződik.
Ja, és Hiram McDaniels kukoricalobbistákkal e-mailezik, akik be akarnak furakodni a mi képzeletbeli kukorica-piacunkra.
Hiram: Árt a közösségünknek, árt az érdekeinknek, konkrétan egy ötfejű sárkány.
Szavazz a jelöltre, akiben megbízhatsz! Szavazz az Arctalan Idős Hölgyre, aki titokban az otthonodban él!
[Cecil]: Most pedig egy üzenet a szponzorainktól:
A mai műsort lehet, hogy a bizonytalanság támogatta.
Most pedig térjünk vissza műsorunkhoz!
Ahaa! Nagyon szemfüles hallgatóink vannak! Sokan Önök közül szóvá tették, hogy a mai nap furcsasága nem ér véget a pislogó fénnyel a hegytetőn, sem magával a heggyel, hiszen ott van még az a tágas, mocsaras síkság is, amiből a hegy kiemelkedik. Szóval igen, be kell számolnunk róla, hogy egy hatalmas, csontokkal megszórt ártér veszi körül városunkat. Nedves foltjai halványan felvillannak, amikor kigyullad a pislogó fény. Éjszaka, amikor minden távolság a sötétbe vész, úgy látszik mintha maga a világegyetem villanna fel vörösen, majd tűnne el. Vörös – majd semmi.
A sár hullámzik a közeledő maszkos hadsereg lába alatt, és ez érdekes alakzatokba torzítja a tükröződéseket.
Carlos azt mondja, szívesen tanulmányozná a jelenséget, de már megígérte egy bizonyos valakinek, hogy ma este vacsorát főz, és meg kell tanulnia, hogy ne mindig a tudomány legyen a legfontosabb. Erre szerettei segítségével döbbent rá.
Pamela Winchell polgármester asszony az égre emelte, és a hegy meg a tetején pislogó fény felé tartotta hivatalos polgármesteri vérkövét. Az ártéren állt, azon a most már létező ártéren, amiről már korábban említést kellett volna tennünk.
Más: egy drapp kabátos, szarvasbőr bőröndös férfit láttak egy lezárt metróbejárat előtt szórólapokat osztogatni, melyekben a tömegközlekedés előnyeit ecsetelik, és arra buzdítják városunk polgárait, hogy követeljék a metró mielőbbi újraindítását.
„A tömegközlekedés a forgalom ellentéte!” – írja állítólag a szórólap, illetve: „Metró? Inkább juhú!” Néhányak szerint a szórólap azt is írja: „Keljen át a világ középpontján, azon a titkos, eltemetett ponton! Ott van az otthonom. Segítsen hazajutnom! Korán érkezni már késő, de pontosnak lenni talán még nem az.”
Mi itt az állomáson nem erősíthetjük meg mindezt, mivel azok, akik elfogadtak egy szórólapot, hamarosan arra eszméltek, hogy az eltűnt a kezükből, és alig tudják felidézni találkozásukat a férfival, és ha jobban belegondolnak, amit láttak, voltaképpen csak por és hőség felhője volt – távoli és megfejthetetlen – akár egy ország, ahová életükben sosem jutnak el. Akár egy halványodó álombéli tájkép. Puszta fikció.
Puszta fikció.
Na jó, most már sikerülni fog. Túlságosan elvesztünk a részletekben, és ezt elismerjük. Ahogyan sokan Önök közül is szóvá tették, sokkal kevesebb időt kellett volna szentelnünk a pislogó fénynek, és sokkal többet a közeledő maszkos hadseregről szóló résznek.
Szóval egy hatalmas maszkos hadsereg közelít felénk a csontokkal borított síkságon át. Nem tudunk róluk semmi konkrétat, csak hogy messziről kicsinek tűnnek, és ahogy közelednek, úgy néznek ki, mintha egyre nagyobbra nőnének. Márpedig közelednek.
Lehet, hogy tényleg nőnek is. Már elég nagyok.
A pislogó fény a hegytetőn nem változtatott a ritmusán. Valami morgó hangot hallani, de mintha nem élőlénytől származna. Mintha szél fújna át egy kanyonon, csak valahogy morgósabb.
Hölgyeim és Uraim, íme amit tudunk:
Van egy pislogó fény a hegytetőn.
Van egy hegy az ártéri síkságon.
Van egy ártéri síkság a közelgő hadsereg lába alatt.
Van egy közelgő hadsereg tőlünk úgy pár órányi menetelésre.
Azt hiszem, most már nem hagytunk ki semmit.
Ha van otthonuk, azt javaslom, meneküljenek belőle. Ha vannak barátaik, azt javaslom, figyelmeztessék őket. Ha vannak gyermekeik… nem tudták, milyen veszélyes és kiszámíthatatlan a világ, amikor egy apró, védtelen emberi lényt hoztak létre benne?
És akárcsak Madeline LaFleur, a Night Vale-i Turisztikai Tanács feje, én is a kezembe veszem életem egyetlen részét, ami még az irányításom alatt áll. Menjünk hát (és remélem, vissza is térünk), vessünk egy pillantást az időjárásra!
Nos, visszatértünk. Itt vagyunk, az időjárás után.
Carlos végre vetett egy pillantást a helyzetre: a pislogó fényre a hegytetőn, meg mindenre, ami vele jött. Rettentő megszálló hadsereg, satöbbi.
„Ja, az?” – kérdezte egy spatulával mutogatva, amit az imént még főzéshez használt. – „Az csak egy délibáb. Már láttam ilyet máskor is. Amikor a felhők bizonyos szögben állnak, és olyan a hőmérséklet, amilyen, néha lehet látni ilyen pislogó fényes-hegyes-árteres-maszkos-hadsereges délibábot. Hű, ez elég élénk! Egy-két óra és eltűnik.”
És el is tűnt. Teljesen eltűnt! Vagyis a hegy meg a pislogó fény meg az ártér eltűntek. A maszkos hadseregről kiderült, hogy teljesen valódi, de nem azért jöttek, hogy megtámadjanak minket, csak átutazóban voltak, hogy megtámadjanak valaki mást. És hála nekik, a helyi üzletek ma egész jó forgalmat bonyolítottak. Néhányan még busztúrára is elmentek a Radon Kanyonba.
Madeline LaFleur egyszerre volt megkönnyebbült és elégedett. „Megkönnyebbültem.” – mondta. – „És elégedett is vagyok.” De még mindig túl sűrűn kortyolt a kávéjából. Kontrollvesztettségének érzése talán valamilyen személyes problémából fakadt, nem pedig az elképzelt, közelgő végzetből. Talán stresszes, mert mondjuk nem sikerül elérnie saját maga által kitűzött életcéljait. Vagy talán egy kapcsolat miatt van, ami nem olyan lett, mint amilyennek előtte elképzelte.
De ki tudja? Senki. Soha senki nem tudott még semmit. Nem igazán.
Mégis, mindezek ellenére elérkeztünk egy újabb véghez. Úgy értünk ide, ahogy mindig: vakon, tudatlanul, tapogatózva… Engem megnyugtat ez az állandóság.
Nincs pislogó fény a hegytetőn. Nincs ártér fölé tornyosuló hegy. Nincs mocsaras síkság a megszálló hadsereg lába alatt.
Megszálló hadsereg volt, de már elmentek.
Mi maradt nekünk? Nos, mi marad nekünk mindig?
Night Vale. A mi kis városunk. A mi kis városkánk, a mi Night Vale-ünk. Büszke. Sértetlen. Létező.
Maradjanak velünk a világegyetem kihangosított háttérzajára – élő színkommentárral.
Jó éjt, Night Vale! Jó éjszakát!
A nap közmondása: Vesd a kezed az ég felé! Most a karodat! Válaszd le a végtagjaidat és dobáld őket az ég felé! Ez remélhetőleg jóllakatja a madarakat, és elmennek.
Megjegyzés: Az Arctalan Idős Hölgy hangja Mara Wilson.
4 notes
·
View notes