#túlléptem

[kerleknerontsukelmarmegint]

Ha túléled a saját gondolataidat, bármit túlélhetsz.

[ejfelikivansag]

igazándiból köszönetet kellene mondanom, amiért megmutattad nekem, hogy

milyen egy toxikus kapcsolat.

így könnyebb lesz felismernem, ha netántán újra megkörnyékezne egy mérgező ember.

úgyhogy köszönöm:)

[sizzlingpersonskeletonpie]

Legyen az bármi is Volt úgy hogy úgy éreztem nem tudok élni nélküle és mikor fordult a kocka azon gondolkodtam hogy a fenébe tudtam élni eddig vele .

[imafraidmyself]

Nem vagyok különösebben szomorú, bizonyos életkor fölött sokak alapállapota a szomorúság, ez teljesen természetes, én úgy érzem, túlléptem azon, hogy az életem nem olyan, mint amilyennek egykor elképzeltem, és különösebben az sem foglalkoztat, hogy egy napon majd nyomtalanul eltűnök

Mán-Várhegyi Réka

[bukovskikaroly]

Szülői vol.4.

Osztályfőnök-helyettes. Úgy hiszem joggal vetődött fel bennem az ultimate kérdés: Mi a fasz? Idővel túlléptem a problémán, bár egy kérdés azóta is motoszkál bennem: Az osztályfőnök-helyettesi figyelmeztetés ugyanolyan értékű-e, mint az osztályfőnöki?

(Egyszer általánosban kaptam egy szóbeli osztályfőnöki figyelmeztetést, írásban. Aki azt gondolja, hogy ez oximoron, az jól gondolja. Én akkor az osztályfőnök édesanyjára gondoltam, aki a testéből él. Mindegy.)

Csupa ismerős arc, mondta a nem osztályfőnök-helyettes, mikor másodmagával belépett az ajtón. (Nabaszdmeg, mindjárt jön a Nélküled, és fel kell állni.-gondoltam.) Deduktív módszerrel kikövetkeztettem, hogy ő AZ osztályfőnök.

Látva a högyet, menekülési üzemmódba kapocsolt a szervezetem.

(A vélt vagy valós veszély hatására félelem érzet keletkezik bennünk, ez pedig menekülő, elkerülő működést vált ki belőlünk.- írja a tudomány.)

[darabokra-tepsz]

Túlléptem rajtad, azon az emberen akit elképzeltem, aki lehettél volna mellettem.

Saját

[flowerstargirl]

minden nappal elhiszem hogy túlléptem rajtad

minden éjjel rájövök hogy sose fogok

[starmythelonesurvivor]

Én úgy szeretek nevetni. Az egyetlen dolog, ami nyilván nagyon túlozva, de rávesz, hogy lépkedjek tovább ezen az életnek nevezett pöcegödrön. Elnézem a dátumot, kétszer utazom. Haha, egy idióta vagyok. Nem sikerül semmi se, van ez így, még mondjuk felbukhatnék a sarkamban. Meleg a beton legalább. A faszim attól ocdt kap, ha át kell sétálnia egy vidéki piros lámpán az éjszaka közepén, miközben, ha lelépek a kijelölt zebrára, akkor átszalad, hogy ő ugyan nem fogja feltartani a kocsikat (ez előtt mondta, hogy egy úriember nem siet). Rosszul vagyok tőle, minden pillanatban szakítani akartam, de valahogy most már végleg elvesztem. Nem volt elég erős a gépem, ahhoz kiszedjek egy videót, vettem egy “anya laptopot”. Azért dolgozok egész nyáron, és táncolok az őrület határán, hogy egyáltalán legyenek eszközeim, ahhoz, hogy dolgozzak. Az, amiből függetlenedni akartam, elpárolgott. Vettem egy teleobit is. Az esemény fotóimmal 4 napja traktálom a felelős nőt, hát ő elfoglalt. Az én képeim mennek ki mindenhova, és megkérdeztem, hogy végül tetszettek-e. Hát, egy két használható volt közöttük. Nem vagyok egy professzionális picsa, magam is szorongok konstans, hogy a idióta művészkedés helyett inkább az alkalmazott oldalt kellett volna csinálnom, de egyértelműen jobb vagyok, mint az ő béna szemszögből lekapott, mobilis képei. Hogy rohadjon meg, mosolygok, bazsalygok. Videót vágok, hangosan értekezek a kolleginával, hallja a főnökasszony, hogy haladok. Imposztor szindrómában leledzem. Semmire nem elég a pénzem, nem tudnék megélni. Ma beküldtem a pótfelvételire a portfólióm. Nem érdekel, hogy túlléptem a kritériumot, nem azért güriztem egy évig egyfolytában, hogy az animációm állóképek legyenek, kihagyjam a két autonóm fotósorozatom, meg kreációim. Elszálltak a képek, amiket napokkal ezelőtt készítettem a ruháimról, megelőzve kézi mosással, meg kemény vasalással. Ma este kellett munka után rögtönöznöm, most tört meg bennem végleg valami. Elkezdtem felesezni. Mire meglettem mindennel, vagy 4 bennem volt. Azok a napok, amik kívülről másnak menőnek, meg csodásnak tűnnek, nekem nem pihenések, pont a leg”fancybb” programokon nem tudok nevetni, jól érezni magam, nem vagyok képes így regenerálódni a munkából. Hiányzik a társaság, akit kedvelek. Hiába érzem jól magam 1-1 napokra egyedül, vagy a barátaimmal, nem tudja ellensúlyozni ezt az óriási aranykalitkát, meg a munkát. Utálom az életem, utálom, hogy nem utálhatom, mert privilegizált helyzetben vagyok, utálom, hogy nem merek lépni. Nyomorogni nem kellemes, ellenben így én leszek a boldogtalan szűz mária a strand fesztivál Vip-ban. Oda se szeretnék menni, csak pihenni akarok.

[eletemhibai]

Túlléptem a fiún. Felszabadultnak érzem magam.

@eletemhibai

[iwillbeasuccessfulwoman1]

láttam, tegnap éjjel kicsit ittasabb állapotomban. megházasodtál, gyereket vársz. kicsit vicces, mert nekem mindig azt mondtad, hogy nem vágysz ezekre. gratulálok, teljesen őszintén mondom ezt. boldog vagy mellette és ez engem nyugat. nem tagadom, hogy voltak és talán vannak is még napok, amikor azt kívánom, bárcsak itt lennél még. de a régi éned, nem az akivel a végén voltam. hisz annyit gyötörtél, embertelen voltál velem, azzal a kislánnyal akinek ezeket a kínokat még álmában sem kellett volna átélnie. túlléptem, valahol biztosan, de a lelkem mélyén mindig ott maradsz. pl,velem vagy mikor a barna kávémra nézek, a gyönyörű szemed lobog előttem. ha egyedül sétálok, azokon az utakon, ahol egykor veled. a szuszogásod és a nevetésed még mindig cseng a fülemben. mind ez már a múlt, és talán szeretek már valaki mást, de senkit nem fogok annyira, mint téged. légy jó és vigyázz magadra, remélem néha még eszedbe jutok. Rózsa.

[aranysziv]

pillanatok. emlékek. töredékek. véletlenszerűen jutnak eszembe, törnek rám, nincs velük mit tenni. mindig miattuk nehéz, ők gyötörnek, mert túl álmodozó vagyok, és mindent úgy megjegyzek, ahogy más senki. most éppen az jár a fejemben, mikor még az ismerkedésnél beültem mellé a kocsiba, behúztam magam után az ajtót, ő pedig nem indult el egyből, hanem azonnal rám nézett, vagyis inkább rám meredt, mintha szellemet látott volna. nem értettem, hogy miért, kérdeztem, hogy mi az, és ő csak annyit mondott: feleségül veszlek. abban a pillanatban elnevettem magam, mert minden válaszra számítottam, csupán erre nem. ledöbbenésemben azért még fel tudtam tenni azt a kérdést, hogy miért, ő meg azzal jött, hogy úgy tűnik, én vagyok az egyetlen ember, aki nem csapja be az ajtót. nevettem, de forgattam a szemem, hiszen az én részemről, ha őszinte akarok lenni, kiábrándító válasz volt ez, mivel mondhatta volna azt is akár, hogy milyen szép vagyok, vagy nem tudom, de valahogy így is jó volt ez a pillanat, csak másképp. azóta sokat mosolygok rajta, milyen egyszerű volt boldoggá tenni. hah, ezt épp ő mondta rólam. amúgy már csak a mondat benne rejlő megfogalmazódása miatt is szerettem, nemhogy a kimondásért. de az később volt, ehhez képest sokkal később. viszont most én is kimondom, még ha akkor nem is tettem, mert rá is igaz volt ez. az ismerkedés más hangulatú volt, más színű. de azt hiszem, hogy ez mindig így megy.

emlékszem arra is - ha már kocsi -, mikor a mozi előtt még elég sok időnk volt és csak sétáltunk, éppen nagyon magyaráztam neki valamit, ő meg egyszer csak félbeszakított és kérte, hogy tegyem el a parkolójegyet. kivettem a pénztárcámat a táskámból, és eltettem oda, ahova a papírpénzeket szoktam, és visszadobtam. ekkor szólalt meg, hogy amúgy adjam már oda - de csak ennyit. gondoltam szórakozik, és kérdeztem, hogy mármint a parkolójegyet kéri-e vissza, de rögtön mondta, hogy nem, a táskámat. először nem is értettem, és azt kérdeztem, hogy miért kell neki az én táskám? azt mondta, hogy viszi ő. őszintén, nem akartam hinni a füleimnek. nem voltam abban sem biztos, hogy ezt most komolyan mondja, vagy talán csak hallucinálok. szinte levette a vállamról, azt mondta, hogy ne cipekedjek, de én próbáltam meggyőzni, hogy csak kívülről nagy a táska, de alig van benne valami, és amúgy elbírom. közben már nála is volt, és ott voltam én, pucéran. legalábbis így éreztem magam. sétáltunk közben tovább a plázában, bár én lassabban lépkedtem, valahogy nehezebbnek éreztem magam táska nélkül és meztelenül, ő meg csak mondta, hogy folytassam. vissza is kérdeztem, mint egy holtkóros, hogy de mégis mit folytassak, és ő meg olyan könnyedén járva mondta, hogy hát, amit elkezdtem korábban. arra sem emlékeztem addigra, hogy én beszéltem azelőtt, nemhogy arra, hogy miről. soha senki nem vette még el a táskámat - csak ez járt az eszemben. nem tudtam eldönteni, hogy ez most jól esik vagy nem. egyébként azóta sem tudom. egy részről imponált a figyelmessége, másik részről meg idegesített, de nem tudnám megmondani, hogy miért. talán csak hogy ennyire törődő. mert ez az én reszortom, és velem nem így szoktak bánni. ezzel nagyon küzdöttem, főleg az elején. nem volt könnyű. de aztán szépen egymáshoz szoktunk, idővel. kialakult a rendszer. így is néha túl impulzív és intenzív voltam neki, láttam, amikor túlléptem a határain, de valahogy mindig nagyon türelmes volt velem. megmutatta, hogy ezt így is lehet. ezt mondjuk mindig sejtettem, sőt szerettem volna, de most általa megtapasztalhattam.

igazából nincs benne olyan, amit ne szeretnék. vannak hibái, hiányosságai, mint ahogy nekem is, de azokkal együtt is olyan értékes volt nekem. hiányzik. azóta egyszer írtam neki, ami aztán nem jellemző rám. de tanulván a régi dolgokból, már jól tudom azt, hogy nem jó hidakat égetni magunk mögött. bántott, hogy az utolsó beszélgetésünk olyan volt amilyen, tele indulatokkal, feszültséggel, a rossz fajtákkal, minden olyannal, ami egyáltalán, közel sem jellemezte a kapcsolatunkat. nem volt méltó sem hozzá, sem hozzám. úgyhogy mikor már elég idő telt el, és végiggondoltam mindent, írtam neki. azt hittem, hogy nem lesz könnyű, de az az igazság, hogy tulajdonképpen az első pár szó volt nehezebb, de utána a többi valahogy csak úgy jött, a szívem legmélyéről, és megkönnyebbültem. sokat segített az ő hozzáállása is. elmondtam neki, hogy mennyire sajnálom, ami történt. nem akartam játszmákat, nem volt semmilyen szándék az üzenetemben arra vonatkozóan, hogy bármit is kezdjünk elölről, inkább csak könnyíteni szerettem volna az ő lelkén legalább annyira, mint a sajátomon. bocsánatot kértem. elmondtam, hogy végiggondoltam, és sok mindenben igaza volt. azt mondta, hogy nekem is sok mindenben volt. és hogy nem haragszik.

leírtam, bepötyögtem a mobilomba, hogy hiányzol, éreztem, hogy ki akar törni belőlem, de néztem azt az egyetlen szót, a betűket, amiből áll, és valahogy nem tudtam a küldésre nyomni. mindig azt mondta, hogy amikor hiányzik nekem, akkor képes vagyok mindenen veszekedni vele, mindenből problémát csinálni egy pillanat alatt, hogy olyankor hisztis vagyok és makrancos, de soha nem mondanám ki neki ezt az egyetlen szót. hogy legalább kicsit segítsek neki, hogy valójában ez a baj, nem a többi. tényleg nem sűrűn mondtam neki, sőt. jobban belegondolva, mondtam vajon egyáltalán? alkalom az lehetett volna rá bőven, de valahogy nem ment. és most sem. lehet egykor bánni fogom, hogy nem tettem, de nem éreztem helyesnek. tényleg úgy éreztem, érzem most is, hogy hiányzik, nagyon, de nem akarok hiú reményeket kelteni benne. mert ez most nemcsak neki szólna. minden hiányzik és mindenki. még ha ezt nem is értik sokan. ennek én vetettem véget, és nem gondoltam meg magam, nem ez volt a cél egyáltalán. attól tartok, hogy nem úgy értené, ahogy én szeretném. pedig tényleg nagyon.

furcsa ez az érzés. elengeded őket. de aztán elengeded őket újra. és újra. és újra, és újra. elengeded, amikor újra elmész helyekre, ahol legutóbb még együtt voltatok, és ő jut eszedbe, de nem sírsz már emiatt. elengeded akkor, mikor a kedvenc reggelijét készíted el, de már nem neki, hanem magadnak. elengeded, amikor a dalt hallod, amiről mindig is ő jutott eszedbe, hozzá kötöd, de már újra tudsz rá táncolni. elengeded akkor, mikor pontosan tudod, hogy melyik nap beszéltetek utoljára egy éve, két éve, három éve azelőtt, és azt a napot a gyásznak szenteled. megszámlálhatatlanul sok ideje és módja lehet annak, hogy valakit elengedsz. nem mindig olyan könnyű meghozni a helyes döntést, és vissza sem pillantani soha. továbblépni egy kicsit ilyen lépek előre kettőt, meg aztán hátra is egyet néha dolog, legalábbis nekem. és nincs ezzel baj. otthagyni valami csodálatosat az sosem könnyű, hogy is lehetne az? régen többek között mérges voltam, mert nem bántak jól velem bizonyos emberek a múltban, de ma már hálás vagyok, mert az mind egy lecke volt, és sokat hozzátett a személyiségem fejlődéséhez. most szomorú vagyok, mert el kell engednem valakit, aki jó volt hozzám, és aki fontossá vált, ugyanakkor boldog vagyok, mert ezeket az emlékeket nem fogom elfelejteni. főleg azokat, amikről nem beszélek, amik igazán a miénk. és ez jó. vagyis azt hiszem, hogy jó. reméljük, hogy ezek majd nem örökké kísértenek, mert már nincs több hely bennem még egy lidércnek.

[ujrakezdesnelkuled]

Örök kedvenc🔮❤️‍🩹

Ez a dal egy olyan korszakon volt velem, a legeslegjobbkor jelent meg Missh ugyanis minden zenéje nekem valamit jelent és valami korszakot épp kibeb@szottul tudott képviselni. Na de, nektek elmondom, az első nagy szerelmem végét jelentette ez a dal, ugyanis azt a sort képviselem aki 19éves korában azért akart meghalni mert már soha nem leszek boldog mert elhagyott ő. Na de lányok fiúk, túlléptem, túléltem itt vagyok és élek. Mindenkinek üzenem, hogy egy idő után vége ennek a sötét korszaknak és jön a fény a tavasz az újjáéledés. Nekem több évembe került, de ma már ez a dal azt kepviseli, hogy végig csináltam és erős voltam. Ahogy Missh is megmondta: "Csak azt akarom elmondani, hogy bárkinek bármi olyan sérelme van a múlt szerelmével kapcsolatban, csak pár év és kinövünk belőle, kinövünk belőle és tovább lépünk!!"❤️

[ejfelikivansag]

rájöttem, hogy el kell engedjelek,

mert mérgező vagy.

mint a kémiai anyagok az emberi szervezetre.

mint a szárazság a növényekre.

mint a szemét az óceán élővilágára.

ez a felismerés segített abban, hogy túllépjek rajtad.

és már boldog vagyok.

boldog. nélküled.

[zoliix]

Azt hittem túlléptem rajtad. Aztán küldtél egy hangüzit, és újra összerándult a testem.

[geoparduc]

Az agyamban lévő szorongások

Tulajdonképpen csak igazolta visszamenőleges szorongásaimat, hogy a cikkemhez megkérdezett 3 ifjúsági mentális egészséggel foglalkozó egyesület közül épp csak az az 1 szart a fejemre, akiktől anno én is segítséget kértem és hát.... nem kaptam.

Kezd biztos lenni, hogy a rendőrség feketelistára tett. Pedig most nem is kérdeztem semmi olyat, ami feltételezné, hogy nem jó munkát végeznek. Mondjuk, hogy minek írta meg valaki a kis kezével - három óra spéttel -, hogy befogadták a kérdéseim, ha aztán 4 nap nem volt elég, hogy meg is válaszolják, azt nem értem. Így mondjuk a fontos anyagomhoz sem fogok tőlük válaszokat kapni, ami már kicsit dühít.

Kellene vezetnem egy statisztikát a hivatalos szerveknek küldött emailjeimről, amikre sosem érkezett válasz. Bár azt hiszem ennek a vezetésétől csak idegesebb lennék.

Mára össz-vissz 1 órát aludtam, azt is délután fél5 és fél6 között. Már épp túlléptem a szédülésen és a hányingeren. Azt hiszem ezt viszont azzal fogja honorálni a szervezetem, hogy ma éjjel sem alszunk.

Péntek óta szétvet az ideg, hogy az élesztő egyik fele tökéletesen működött a babkában, a másik fele viszont meg sem nyikkant (kb 20 perccel később), ami miatt a gyönyörűre font péksütim egy úthengerrel szétlapított kígyóhoz hasonlított és kárba veszett egy csokor medvehagymám. Miért? MIért?

Persze, hogy egész nap verőfényes tavaszi idő van, de mikor el kell indulnom esik.

Írtam egy kis izét, amiről ígéretet kaptam, hogy dolgozunk vele a hétvégén. Aztán nem dolgoztunk vele. És persze üdítő volt, hogy ezzel a nyamvadt egy óra alvással ma nem rontott nekem senki, hogy akkor most kalapáljuk ki. De szomorkodom, mert úgy érzem elbuktam és elengedhetően szart írtam.

Amúgy minden rendben van velem, csak azt hiszem túl sok virtuális szálat indított az agyam.

[csakmagadraszamits]

nem tudom eldönteni, hogy túlléptem-e vagy sem. ahányszor kell neki segítség itt vagyok, de ez, hogy közli, hogy most igazán szerelmes...tehát belém nem volt? na mindegy, szeretem magamat kínozni.😄