#Mámor

[darkmisery]

Szívből szeretni mámor ~

Elvész közel, s a távol

És érezd, a szíved lángol.

Eltűnt... A múlt a mából.

[faszom-azegeszbe]

"Mert én már nem kívánok senkit sem

Csak egyszerűen kivárok.

De majd jól alszom és jól eszek

Ígérem, hogy jó leszek majd mától

Bennem megcsömörlött magától

Bennem megcsömörlött a mámor

De majd jó leszek

Csak a gátlástalanságom gátol

De jó leszek

Szívem lassan visszaszámol.. "

[gyogyulofelben]

Amikor annyira részeg vagy, hogy elgondolkozol hol a faszban vagy, majd ráébredsz, hogy amúgy kurvára a saját szobádban. Egyébként minden oké.

[diogenesz2020portugal]

Nem írok többet az Olimpia megnyitójáról, mert aki utálta, annak felesleges, aki meg értette, annak természetes.

De ideteszek egy francia csoportban talált szöveget: "Egykoron a magyar Párizsba ment tanulni. Bizony. Nem volt igazán művelt ember az, aki nem beszélt franciául, legalább picit, s nem ismerte nem csak a magyar, a francia, de a világ történelmét is, na meg a művészeteket. Pest és Buda volt a kis Párizs, s a magyar költők, írók, értelmiségiek nagy része büszke francia ismerő volt. Amúgy ez ma is így van. Legnagyobb íróink bizony beszélnek franciául, valamennyit mindenképp, s ismerik a francia irodalmat, kultúrát.

A francia művészet, kultúra, gasztronómia, nyelv benne van a legtöbb európai országéban. Magyarországéban is. Franciák nélkül nem lenne címerünk képzeljétek, merthogy ezt a gyönyörű szót az ófrancia nyelvből kaptuk: ‘ le cimier’. Kilincsünk - az egyik szeretett magyar szavam sem lenne; mert a ‘la clinche’ szülte. De blúz, bizsu, brutális, desszert, dekoltázs, gavallér, embléma, káosz, lavór és lámpa sem lenne (némi fény), múzsa sem nagyon és lazsálás sem igen. Na meg papír, poén, poéta sem létezne ilyen szavakkal ( Karinthy belehalt volna) a plafon meg csak mennyezetként szakadhatna az álszentekre, de a menny túl nehéz, ott mindent a szeretet ural, nem bírnák el. Lakat sem lenne, reváns, majonéz, garzon, sansz, randevú, rúzs, szekrény, toalett, trükk, és franciák nélkül nem jelentenénk ki, hogy ‘a stílus maga az ember’. Csak néhány jövevényszót említettem, ami eszembe jutott, meg egy kifejezést, hogy vázoljam mennyire ostoba kijelentés az, amint az imént olvastam egy, az Olimpiát megnyitó Ceremóniával foglalkozó poszt alatt, miszerint a franciák nem adtak semmit a világnak, a magyaroknak pláne nem. Jaj.

Azt gondolom, hogy akik hőbörögnek a megnyitó kapcsán, azok nem tudnak sokat Franciaországról, sőt valószínű, hogy nem különösebben olvasott, kulturált emberek, s nem hiszem, hogy a szimbólumok értelmezésében otthon vannak. Ez nem feltétlen csak az ő hibájuk, nem bántom őket, jelzőzni a legtöbb esetben fölösleges. De azért megvan a maga bája a magabiztosságnak, ami jellemzi a föltételezéseket, hogy Leonardo da Vinci Utolsó vacsoráján keresztül is a kereszténység gyalázása volt az egész ceremónia, és “a szexuális játékban használt maszkban rohangáló fáklyás is nevetséges volt”.

Szeretnék némi fölvilágosítást adni arról, hogy az a maszkos és csuklyás alak, aki fáklyával a kezében átszelte Párizst legfontosabb pontjait, nem perverz játékokra utalásként viselte öltözetét. A francia történelem és kultúra különböző maszkos alakjai előtt volt tisztelgés viselete, a Bastille 17. század végi titokzatos foglya, a Vasálarcos előtt, akinek kilétét soha nem sikerült megerősíteni, az Operaház fantomja előtt, Gaston Leroux azonos című regényének kitalált szereplője előtt, akik a két legismertebb álarcosok a francia kultúrában, és nem csak. Bizony egy bólintás volt az Assassin's Creedre is, a francia Ubisoft által fejlesztett híres videojáték-sorozatra, amelynek egyik része ugye pont Párizsban játszódik. (A vállalat 500 000 dollárt adományozott a Notre-Dame székesegyház újjáépítésére.)

Amit sokan az Utolsó vacsora rekonstrukciójának hisznek, az a görög mitológiában jártasabbak, s a készítők szerint nem Leonardo művének ábrázolása volt, hanem az olimpia eredetéhez tért vissza, a görögökhöz, az ókori görög történelem gyökereihez, Dionüszosz és az istenek ábrázolásával. Dionüszosz volt a bor és mámor (a franciáknak mindkettő fontos) istene, az ünneplés megtestesítője, és a görög színjátszás patrónusa is. Dionüszosz kísérete (akikkel bulizott, ha úgy tetszik) egyébként kecskefarkú, disznófülű buja nimfák, emberarcú, szőrős szatírok voltak. Ők állandóan szatírjátékokat játszottak, gúnyos humorral (innen ered a szatíra kifejezés amúgy). Én nem tudom a tutit, de azért volt szerencsém megnézni az Utolsó vacsorát Milánóban, többször is, és ott nem volt semmilyen koszorús kék ember, meg különböző istenek, vagy torzan buja szatírok a falon, illetve tizenketten voltak, nem tizennyolcan, szóval azért átgondolnám a dolgot. Adnék egy sanszot (olálá ez nem francia szó, oui) a jóindulatnak, lazaságnak és pikírt humornak, ami nem csak Dionüszosz, de a franciák sajátja is.

A katakombákat és Párizs híres csatornáit bemutató földalatti részen (amely egyébként látogatható) egy krokodilt volt, ami több magyar kommentelő (es újságíró, ami gáz) szerint túlzó butaságként volt jelen, csak látványnak, pedig egy nagyon is valós történetre utalt: Eleonórára, a nílusi krokodilra, aki Párizs csatornáiban élt. A föld alatti folyóban lévő csónak képe sem koreográfia, inkább a La Grande Vadrouille című film mitikus jelenetének visszhangja, mert igen, Párizs alatt a Bièvre is folyik.

Lady Gaga a párizsi kabaré világa előtt hajolt meg, nevezetesen a francia Cancan révén. (A kánkán amúgy algér eredetű.) Edith Piaf világhírű La Vie en Rose című művét idézte, s nem “ízléstelenkedett”.

A Richelieu könyvtár szívében a francia irodalom előtt tisztelgett a ceremónia rendezője, a szimbolizmus nagy költőjének Paul Verlaine Romances Sans paroles (Őt Tóth Árpád fordította és hatással volt Kosztolányi és Ady irodalmára), Pierre Choderlos De Laclos Veszedelmes viszonyok, Liaisons Dangereuses (amit Örkény juttatott el a magyar szívekbe) és Marivaux Triomphe De l'Amour azaz A szerelem diadala című műveivel.

A Szajna mentén a vízsugarak, a szökőkutak és a Jardins à la Française közvetlen visszhangja Versailles-nak, annak nagyszerű vizeinek és André LeNotre által tervezett parkjának, valamint általában a kastélykultúrának adta tiszteletét. Egyébként két történelmi személyiséget is bemutattak itt BMX-en, Napóleont és XIV. Lajost.

Eugène Delacroix Szabadság című festményének rekonstrukciójával a francia forradalom volt a középpontban. A Conciergerie az a hely, ahol a királynőt kivégzése előtt bebörtönözték. Ezután a Marina Viotti által megtestesített forradalmi alakot látjuk egy Párizs címerét jelképező csónakon, amely a "L'Amour est un oiseau rebelle" ("A szerelem egy lázadó madár") című filmet adja elő. Ez a szimbolikus kép Párizs mottóját is visszhangozza: ‘Fluctuat nec Mergitur’ azaz ‘lebeg, de nem süllyed.’

A levegőbe emelkedő, látványos vasque-montgolfière (hőlégballon) a Montgolfier testvérek, a léghajó feltalálói előtti tisztelgés volt. Az első hőlégballon-út a Tuileriák kertje felett repülve érte el a legmagasabb pontját, az 1000 métert.

Kihagytam több dolgot a négy órás műsorból, tudom, nézzétek el nekem, azért Celine-t muszáj még említenem, hogy a küzdelem, erő és tehetség megtestesítője, s bár nem francia - ahogy a fellépők sokasága sem, valami miatt mégis együtt láthattuk őket. Talán ezen a valamin is lehetne elmélkedni.

Úgy érzem, hogy akik fanyalognak abszolút nem vették figyelembe a francia történelmet, a kultúrát. Elfeledkeztek róla vagy nem ismerik. Franciaország, a franciaság úgymond mindig rendíthetetlenül meglepő volt, provokatív, lázadó, szélsőséges, olykor egoista, máskor magamutogató, az elegancia és giccs egyvelege, a túlzások és nagy igazságok hazája, az örök szerelem vadul romantikus lelke, a művészet és a divat fellegvára. A franciák a mélységes érzékenység, a halálos büszkeség és egy adag kapjabeavilág, a mi franciák vagyunk attitűd viselői. Ezért szeretjük és olykor utáljuk őket. Ez van.

S persze igaz lehet az is, hogy amikor a világ olyan érzékeny, sebzett időket él meg, mint a mostani, lehetne finomabban is a világ elé tárni vízióinkat, művészi önkifejezésünket az olimpia megnyitó ünnepségen (sőt Franciaország franciaságát), a bőrünk alatt megbúvó provokálni akarásunkat, és illene figyelembe venni a világot körülöttünk, azokat akik nem látják úgy vagy nem azt amit mi, s nem tudják vagy ismerik úgy a világot, ahogy mi, de az - s ezt hangsúlyoznom kell - az nem lenne igazán francia. A franciák pedig, ha csak a történelmet nézzük, mindig is imádták és elérték, hogy a világ róluk beszéljen.

[egy-lany-blogja]

Vissza szeretnék menni az időben amikor még rózsaszín ködben láttam a világot,mert jobb a mámor,mint a valóság ...

[arassea]

onnan tudom, hogy öregszem

hogy egy ismerősöm feldobott instagramra néhány képet, amin csilivili sminkkel, enyhén berúgva (de még nem annyira, hogy ne tudjon vállalható képeket lőni), terpeszben ül a padlón, fehér fal a háttér, nagyon #artsy az egész, képalából kiderül, hogy a Sziget utáni mámor lett megörökítve,

és nem az az első gondolatom, hogy "jaj, mennyire jó neki, hogy fesztiválozott, amíg én a multiszekeret hajtom, úgy irigykedek", hanem hogy "BASSZUS, HOL TALÁLTAK VAJON PONTOSAN ugyanolyan szegélylécet, mint a laminált padló? mázlisták!"

asszem, ez a vég kezdete

[poembyme]

Kihagyott mozdulatok

Sajnálom a kihagyott mozdulatokat,

A kihagyott ölelést, mosolyokat,

Sajnálom a meg nem vett rózsát,

Hogy szerelmed "nem ért" több prózát.

Sajnálom a hideg, nyirkos éjszakákat,

A feleslegesen kínzó, hosszú órákat,

Sajnálom a tüskét állító számat,

Hogy szerelmed teljéből kiszáradt.

Sajnálom a nem kiontott vért,

A mámor ábrándult, csalfa ízét,

Sajnálom, hogy egyedül alszol,

Hogy testem többé át nem karol.

Sajnálom az ezer kihagyott mozdulatot,

A pillantást, mely a padlón hagyott,

Sajnálok mindent, és bocsáss meg nekem,

Nem tudta a gyarlóság fia, mit cselekedjen.

[haw-duck]

A titkos ajtó mögött

Egy ajtó amit úgy csuktam be, hogy remegett a kezem, és egy utolsó pillantást sem mertem vetni arra ami mögötte volt. Néha még hallom ahogy kétségbeesetten énekel a szörnyeteg ami mögötte lakozik. Az a kegyetlen mámor, az az édes illat, az a gyönyörű hazugság. Tudom ha kinyitnám az ajtót a fenevad belém eresztené erős karmait, és soha többé nem engedne szabadon. Tudom jól, hogy az az édes hang ami szirén énekhez hasonlóan hívogat hamis. Eltorlaszolom hát az ajtót, és megkérek valakit hogy kössön le. A kulcsot elrejtem az elmém tengerének legmélyére, oda ahova egy búvár sem merészkedne. De ha mégis, és valaki felszínre hozná a kulcsot, azzal pedig kinyitná az ajtót... Én a szörny elé vetném magam, és hagynám hogy átharapja a torkom.

.

[progarden]

A hatalomnak ennyi a lényege: megtehetem, kimondhatom, átírhatom, harsoghatom, és te nem akadályozhatsz meg ebben. Ennyi. Ha még szürreálisabbat teszek, az csak még jobb, és te végignèzed, és semmit sem tehetsz ellene.

Ez a hatalom.

Ez a mámor.

Ezt látjuk kiteljesedni. Auswitz is ilyen volt, és 60puszta is ilyen. A fűkriminalizáció is ilyen. A dekriminalizáció akadályozása is

ilyen. Az eutanázia tiltása is ilyen. Az ország elárulása is ilyen. A pedofília parlamentáris patronálása is pont ugyanilyen. Ez megy 15 éve!

És mi végignézzük.

Ôk győztek.

Mi magunkban motyogtunk a saját orrunk alá, majd magunkra húztuk a koporsó fedelét.

Au revoir.

Ennyi volt az élet.

[anyadisszeretne]

A szerelemről kérdeztél egyszer és amikor lecsuktam a szemem egyszerre két férfi jelent meg. Az egyik maga a mámor, a gyengédség s mégis az erő a másik pedig a tipikus akivel két mondatot nem tudsz úgy váltani, hogy ne repüljön valami a levegőben. Az elsővel komoly és mély beszélgetéseink voltak és hosszú hosszú soraink egymásnak az élet kudarcairól de másik ő nem beszélt csak hallgatott s mégis annyiszor több mindent mondott el mint bárki. Ő nem tudja a kedvenc dolgaimat de mindig figyel a részletekre és idő kellett ahhoz, hogy ráébredjek a szerelem a részletekben rejlik . A hétköznapok szürkeségében, hogy tud-e a szürkéből pirosat s a pirosból feketét festeni.

Tehát amikor lecsukom immár a szememet egyből az ő ráncos gondterhelt arca jelenik meg s nem tudom oh Istenem nem tudnám semmire lecserélni, mert sem pénz sem ház sem mámor sem friss hús nem tesz olyan kiegyensúlyozottá s boldoggá mint Ő.

[az-elme-hangja]

🎪🎠🎡

Egy cirkusz legforgalmasabb órájában, minden számot bemutatnak. Egyszerre lép porondra a félelmetes ám bátor tűzes karikán átugró oroszlán, a telivér, akinek valóban egy szarv ékeskedik a homloka legtetején és a fóka, aki tapsol és labdákat fejel a közönségnek.

A show ugyanolyan lelkesedéssel zárul mint amilyennel az első pillantásokat kapták. Csillám ágyúk dördűlnek és tapsvihar visszhangzik a sátor falain. A cirkuszvezető a pipáját pöfékelve dörzsöli tenyerét miután a bankó kötegek számolására tért. Mindeközben az est sztárjai, a dolgozó állatok épp a sátorból kifelé-menet, épp csak egy pillantást vetnek be az önelégűltségtől alig magánál lévő uraság ablakán.

Az egyszarvú jön leghátúl, előtte a táncos kezű fokát tolja a még gyermekkorában a cirkuszhoz kerülő félig arab származású fiatal úrfi. S legelől ballag a cirkusz fő atrakciója, az oroszlán.

Égdörgés zavarja meg a kimerült menetet, ekkor szaporábban lépkednek. A mindenes, fél arab úrfi is begyorsítja a tempót. Mikor már a ketrecekhez érnének elered az eső. Az úrfi azt se tudja melyik állatot engedje be először. Úgy tesz: a fókát ott hagyja, s bekíséri az oroszlánt, a mellette lévő ketrecbe az egyszarvút és végül a fókát, majd bebújik az oroszlán ketrece alatt lévő csizmatartóra. Az uraság hirtelen ront rájuk s feltépi az úrfitól a ketrecek kulcsát. Talán még a talpával is megkínálná ha nem lenne lőre áztatva az egyensúlyérzéke. Cümmögve, fintorral az arcán, a rácsok kíséretére bízva magát, kapaszkodik a kifelé vezető úton.

Ormótlanokat dörög és annál fényesebbeket villámliK. Az úrfi fütyörészni kezd, ami szinte alig emelkedik ki az eső zaja alól. Egyszer csak az orszlán dugja ki az orrát a hideg ketrec rácsai között. Úrfi felhajtja a kezét egészen az oroszlán fejéig és megsimogatja. Talán olyan gondolatok cikáznak a fejében, hogy mit tenne másképp ha a saját kezében volna a sorsa. Mennyi mindent segíthetne ezeknek az állatoknak ha hatalma volna a vezető uraság felett. A hideget nem érezné, ha meleg szobában hajthatná nyugovóra a fejét. Miként váltják egymást a gondolatok az úrfi szinte elszenderül.

Mikor az eső elállt, s szem már nem maradt nyitva. Egy csillag hullott alá a piszkos-szürke égen. Azonal pirosra festette az égboltot, s egyszerre világította meg a cirkuszt és az aprócska vidámparkot. Az óriáskerék hirtelen fehéren világított miközben a körhinta lovai körbe körbe jártak. Ám ezúttal nem a szél mozgatta őket. A műanyag, giccsesre mázolt lovak lassan elkezdtek igazi valót ölteni. Levetve színes viaszos ruhájukat, s megszabadulva a láncoktól és a tartó oszlopoktól végre szabadnak érezték magukat.

Az égbolt piros fényére a ketrecbe zárt állatok is felébredtek. Amikor az úrfi magához tért a legmélyebb álmából ébredve, már a körhintáról szabaddá vált lovak várták őt. Az eső ismét rázendült, súlyos csattanó villámlások kíséretében. A vörös fényárban tündöklő fehér lovak elhozták a szabadság üzenetét. Nem merültek gondolatok sem kérdések az úrfi fejében, csak felpattant és tette amit helyesnek érzett.

Elment az uraság lakókocsijához, fel egészen a lépcső tetejéig. Benyitott az ajtón, s mikor látta hogy az uraság egész heti bevétele az asztalon ékeskedik, s az uraság pedig a földön heverve élvezi alkohol mámor és jóllakottság egyvelegének szenderületét… fogta és az uraságot lábánál fogva, kába dörmögés közepette kivonszolta a térre. A vörös égbolt pokoli mámorhangulatúvá változtatta a cirkuszt. Olyasfajta amit mintha baljós penna vetne papírra de mégis átitat a beteljesülés tintája. Az úrfi leakasztotta a kulcsot az uraság övpántjáról, s elindult a ketrecekhez. A zuhogó eső és a vörös égbolt szinte páratlan szűrővel vonta be a tájat. Hunyorgó szemmel, arcát törölgetve elért a nagy tölgyfához ami néhány méterre húzódott a börtönt adó ketrecektől. A vörösen parázsló, fényárban úszó lovak a karámoknál sorakoztak. Az úrfi legalább olyan szaporán vette a lépéseket mint a levegőt, de mire látó távolságba került a vörös fátyol leple alatt, a lovak lerúgták a lakatokat. Épp oly könnyedséggel tették, mint ahogy a körhintáról szakították el magukat. Az állatok úgy hagyták el börtönüket, mint villám a legsötétebb felhő árnyát. A fóka megvárta az úrfit, s miközben segítette kimenekülését, a villámok egyre fényesebb játékot játszottak a vörös égbolton. Az uraság a földön fekve kezd magához térni… Mintha nehezére esne megállapítani tudatállapotának valóságosságát. Próbálja megítélni milyen mélyen aludhat. Azonban egy hatalmas égdörgés kíséretében egy akkora villám csap a cirkuszra, hogy lángba borul a pajta, s ekkor az úrfi a fejéhez kap. Kitisztul az éjszaka a lángok nyalábjai között, miközben a ketrec rázkódásának hangja ad alapot ébredésének. Az oroszlán, a csizmatartó gerincet nem kímélő keménysége, s a többi állat. Nincsenek a körhintáról szabaddá váló lovak, nincsenek letört lakatok, sem szabad állatok. Csak az úrfi van és a rács mögött raboskodó állatok. Az uraság lakókocsija túl messze ahhoz hogy a tűzvész könyörtelen végezte előtt visszaérjen a kulcsokkal. Az állatok szemébe néz, s látja a reménytelenséget. Mintha búcsút vennének egymástól. Ekkor hatalmas jajveszékelést hall, s ahogy hátat fordít megpillantja a tölgyfa mellett az uraságot ugyanabban az alkohol mámorban ahogy azt megálmodta. Az úrfi mit sem tétlenkedve, lépést nem pazarolva rohan az urasághoz, s olyan gyorsasággal tépi le róla a kulcsokat, hogy szinte kulcstartóként vinné magával az uraságot.

Minden egyes lakatot olyan könnyedséggel és gyorsasággal nyit ki, akár a lovak szabadultak le a körhintáról az álmában.

A fókához ér legutoljára, s ahogy kisegíti és kitolja a már feketén füstölgő pajtából, a többi állat a tölgyfa biztonságot adó lombkoronája alatt talál menedéket.

Ahogy közelebb ér, kifújja magát s az állatok nyugtató tekintetében talál nyugalomra. Aztán a földön heverő csizmákra vet egy pillantást, olyan mély álomba szenderült a gazdájuk, hol már a lélegzetre nincs szüksége…

A túlélő cirkusztársaság összekucorodva, egymást támogatva de megvárta az eső végét, hol már a szabadság nem csak álomként tépte le a láncot a cirkusz lelkéről.

[gyogyulofelben]

Dec. 14

Ezt a napot sosem felejtem el.

[theblackwolf01]

A fájdalom bennem, csontig hatol,

A fülemben hangod, most is dalol.

Téged a mámor dédelget el, de Engem majd a bánat holtomig karol...

TheBlackWolf

[egy-lany-blogja]

Hiányzik az az érzés mikor még ámulattal néztem rád, mikor bármit tettél vagy mondtál mosolyogtam ,mosolyogtam akkor is ha csak a nevedet hallottam vagy amikor megéreztem az illatod ....az illatod ami lázba hozott s felébresztette bennem a vágyat ...hmm a vágyat ...amitől igazán nőnek éreztem magam melletted pedig akkor még csak naiv kislány voltam aki hagyta hogy irányítsd őt...azok a szerelmeskedések az a mámor amiben éltem...

[infantilis-egyed]

Van olyan perc, mikor szivünkben

Az élet lángja fellobog,

Van olyan perc, mikor azt hisszük,

Hogy lehetünk még boldogok.

Szép asszonyarcok hosszu sorban

Reánk ragyognak, intenek,

Velünk vannak a csókban, borban

Ámor és Bacchus istenek.

De oly muló a mámor üdve,

Elszáll az ámitó remény,

Nem ígér édes boldogságot,

Miként a mámor éjjelén.

S míg ránk tolul a végzet átka,

Amely lelkünkre visszajár -

Szivünk olyan, olyan üres lesz,

Mint a mámort adó pohár.

Ady Endre: Van olyan perc...