#más leszek

[bye-bye-bye-someone-in-the-sky]

Hogyan lehetnénk túl ezen, itt nincs kiút

Félek, hogy túlnyomom, már megint túltolom

Hiába maradok itt, folyton csak szenvedek

Holnap majd más leszek, holnap majd más leszek

De tudod, hogy vége lesz egyszer

Mondd, miért kell mindent megjátszani

De tudod, hogy vége lesz egyszer

És nem fogsz nekem többet ártani

De tudod, hogy vége lesz egyszer

És már nem fogok ezen se stresszelni

De tudod, hogy vége lesz egyszer...

[dioskailacs]

.

[mirabellomonferrato]

A kezdet

Ez az első bejegyzés, a többi ilyen regényes nem lesz publikus, innentől csak a házak jönnek (meg az emberek) :)

A ház távol tartotta a kabócák hangos zizegését és döglesztő nyári napsütést. A falai még álltak, a tető is, de a födémnek csak a fa gerendái voltak meg. Ezeken ugráltam, gerendáról, gerendára. Hogy hol voltak a szüleim miközben ezt a hülyeségt csináltam? Ők a lakókocsiban aludtak, ahogy aludt az egész kis falu, ahol megálltunk a nagy olaszországi körút közben. 14 éves voltam, valakibe nyilván szerelmes, mert azt hiszem egész életemben szerelmes voltam, és a gerendán ugrálás közben azon gondolkodtam, hogy szabad-e arról álmodozni, hogy ez az én házam, vagy ez éppen olyan képtelenség, mint az, hogy Gulyás Csaba egy nap a szemembe néz, megcsókol és kimondja, hogy szeret. Lent, a szoba padlóján törmelék, újságpapír, lomok töredékei, festett fal és csempedarabok. Valami nagyon régi dolog nyomai, és én képzeletben régész voltam, felfedező, kalandor egy izgalmas életben. Nem lehet tudni, hogy az a ház, azok a gerendák vagy az utazás vagy a nyár vagy a kabócák rabolták el a szívem egy részét Gulyás Csabától, de örökre belém költözött a vágy, hogy egyszer nem csak utazó leszek Olaszországban.

Eltelt harminc év és csak utazó voltam, a felnőttség megtanított, hogy azt kell akarni, ami adódik, még azért is rengeteget kell melózni, a gyerekkori álmokból csak sóhajok lettek. Gulyás Csabát más férfiak sora váltotta, szerelmek, szexek, házasság, válás, más szerelmek, és én Portugáliában sétáltam az aktuális szerelmemmel és azon sóhajtoztunk, hogy milyen csodás a tenger, milyen jó is ez a mediterrán hangulat, milyen kár, hogy az ember nem itt él. Ha az „ember” már túl van azon, hogy egy férjnek és egy élettársnak is kimondja, hogy vége, akkor már tud súlyos döntéseket hozni. És a tengert bámulva rájöttem, hogy ez is csak egy döntés. Hogy akarsz venni egy lakást vagy házat egy másik országban. Ha akarod, megteheted, az álmokat nem kell letenni a határon. 2019 volt akkor, és nem volt egy fillérem sem. A gyerekeimet már hat vagy hét éve egyedül neveltem, megtakarításom annyi volt, ami vészhelyzet esetén pár hónap túlélést biztosít. De megszületett az akarás, a bizonyítási vágy, hogy meg lehet csinálni. Nekivágok az útnak, és meg tudom csinálni, mert bármire képes vagyok, hiszen lám, mennyi mindenen vagyok túl – egyedül. A Férfi kétkedően mosolygott, hogy na persze.

Az a férfi sincs már, csak a szerelem maradt és az elhatározás, hogy nem csak utazó leszek Olaszországban.

[katacha]

Miért voltam ma ötször obiban?

Gondoltam, jó kislány leszek és ha már anyukám teraszát újrafestem, akkor előtte magasnyomású mosóval lepucolom a teraszt.

Kölcsönöztem magasnyomású tisztító gépet az obiból, ahol már viharfelhők gyűltek a kis projektemmel kapcsolatban: az már kiderült, slagot kell rácsatlakoztatni, hívtam anyámat, hogy keressen, hátha van a kertben kerti csap. Nyilván nem volt, többször is körbejártam a kertet. Gyors gugli reggeli közben, létezik ilyen benti mosogatóra csatlakoztatható átalakító is, ez kell nekem.

Visszamegyek a másik obiba, ami közelebb van hozzánk, végtelen kedves eladó bevezet a slagok világába, megtudom, mi az a perlátor, elmagyarázza, hogy kéne csatlakoztatni. Itt már nem tudom, miért kell nekem tudni, mi az a perlátor, miért nem lehet a dolgokat egyszerűen csatlakoztatni, miért nincs kerti csap.

Nyilván olyan a mosogató csaptelep, amire kurvára nem lehet rácsatlakoztatni ezt az univerzális átalakítót, teljesen más az átmérő. Következik a fürdőszobai mosdó, amit 15 éve senki nem tekert le, nagy nehezen sikerült leszedni örömujjongások közepette. Itt már látszik a sztoriban, hogy csak 1 db bilincset sikerült vennem és kettőre lenne szükség. Azért a következő obi kör előtt csinálok slagpróbát és nem hiszed el, lyukas a fél órája vett slag.

Viszem vissza az obiba, veszek még egy bilincset, kicsit impulzusvásárolva örülök, hogy van egy ilyen locsolópisztolyos megoldás, anyukának tökéletes ajándék, tudja majd a kis növényeit locsolgatni.

Hazaviszem, szerelem össze a dolgokat, és impulzusvásárolva sikerült rossz méretű bilincset vennem, a háromnegyedes slagot persze nem lehet bedugni. Semmi gond, elszaladok, veszek feles slagot, mert a háromnegyedes túl vastag lesz a későbbiekben és veszek egy bilincset is (a háromnegyedes slagot az eladó javasolta). Megnézem, jó legyen a méret, az eszközön nincs leírás, feles, hazaérek raknánk rá, hát nem kicsi a csatlakoztató? Sikerült valakinek összekutyulni a bilincseket a dobozokban. Van most már legalább kettő nagy bilincs, van a háromnegyedes slag, össze szerelek mindent, beledugom a magasnyomású tisztítóba, elindítom, kurva nehezen lehet nyomni a pisztolyt, minden erőmet bevetve nyomom, aztán egyszercsak történik valami és tökéletesen tökéletesen takarítja a teraszt. Babalány persze sír, fél a géptől, hátamra veszem, úgy csináljuk.

Nyilván ekkor már szinte dél, nem tudom, hogy mikorra fog megszáradni a terasz. Jó lett volna ezt megcsinálni délelőtt, de sebaj, ötödjére is megyek obiba, viszem vissza a gépet. Visszakapom a 19300 kauciót, kedvesen megkérem az eladót, hogy 700 forinttal megtoldva váltsuk már fel egy húszezresre, válasz: nem váltja fel, mert rossz napja van. Nekem mondja? :D

[ajtostolahazba]

Apunak elkezdték az új kezelést. Nagyon jól viseli, jól van, nagyon jó étvágya van, mellékhatás alig, szóval megnyugtatóak a hírek. Én szegedi vagyok, a szüleim innen 130km-re élnek, a kezelés Debrecenben van, szóval ez nekem oda-vissza egy majd'600km-es kanyar. A tesóm vitte eddig, aki leszázalékolt nyugdíjas a 10 éve lezajlott saját rákja miatt, de egészséges, és dolgozik is, májustól októberig egy mezőgazdasági cégnél már 7 éve. Tehát nem volt gond, hogy apu hogyan jut el a kezelésekre. Eddig. Most én is tudtam beszélni a dokival, minden szuper, megnyugtatott minket. Viszont a tesóm benyögte, hogy májustól ő nem tudja vinni, mert dolgozik. (10km-re lakik anyuéktól, én 130-ra...) Mondom neki, hogy én se, mert nem tudok 3 hetente kivenni 2 nap szabit, nagyon sok a 600 km, amit vezetnem kell úgy, hogy másnap jönnöm kell dolgozni Ez egy logisztikai probléma, van ismerős, aki vállal személyszállítást, ismeri is aput, vinné-hozná, keressük meg, beszéljünk vele. Kifizetjük, apu eljut a kezelésre, senkinek nem kell megszakadni, mindenki tud dolgozni, hétvégente én tudok menni rájuk nézni, win-win. Na ezen jól összevesztünk, mert a tesóm szerint én ki akarom a problémát vetni a nyakamból, hogy rögtön azon gondolkodom, hogy hogyan ne kelljen áldozatot hozni... 4x annyit keres, mint én, az alkalmankénti 25K, amit kérne a faszi( benzinnel együtt) nem vágná földhöz (illetve 12500 ugye, mert felesbe fizetnénk), de ő moralizál. Szeretem a tesómat, de egészen más világban élünk, nekem nincs nap, hogy ne hívnám fel aput, hogy mizu, ő letudja a gondoskodást azzal, hogy elviszi a kezelésre. Nagyon megvisel ez a helyzet, mert épp elég, hogy lelki toprongy vagyok amiatt, hogy megérintett a szele annak, hogy elveszíthetem, és most harcoljak a tesómmal is. Szóval hazafelé, este, miközben 140-el rongyoltam, hogy reggel tudjak jönni dolgozni, el is döntöttem, hogy leszarom, mit mond. Én megbeszélem a faszival, megbeszélem apámékkal, hogy ez lesz, ő meg oda teszi, ahova akarja, így is- úgy is szar leszek, de nem fogok tönkremenni fizikailag, idegileg meg anyagilag azért, hogy az ő lelke nyugodt legyen. Amíg vártuk, hogy a 2,5 órás infúzió lemenjen, mondtam neki azt is, hogy beszélni kéne a szüleinkkel, hogy mi legyen, ha rosszabbra fordul a helyzet. Na ezen is... Hogy hogy menjen oda és kérdezze, hogy hol van a pénz...Mondom bazmeg nem erről kellene beszélni. Hanem hogy mit akarnak. Hogy milyen temetést, hol vannak a papírok, anyakönyvi kivonatok, banki papírok...mit kell tudnunk, hogy ne majd akkor bolonduljunk meg, amikor amúgy is ki leszünk készülve. És apu meg anyu értelmes emberek, most még tudnánk röhögni azon, hogy apu kiköti, hogy az ő temetésén egy csuhás se ajvékoljon... 1000%, hogy már kész forgatókönyvük van, mindenre, miért nem lehet ezt addig átbeszélni, amíg ép ésszel vannak tudatuknál, hiszen jár nekik az, hogy úgy menjenek el majd, ahogyan ők szeretnének, ezzel tartozunk nekik. De ezt is nekem kell majd lezongorázni, mert ő ezt olyan tabuként kezeli, hogy képtelen logikusan átgondolni dolgokat, viszont a véleménye az megvan és olyan ellentmondást nem tűrően tudja közölni, hogy lehetetlen nem vitatkozni minden szaron. Szóval nem ez az életem legjobb időszaka, de próbálok talpon maradni, erőt meríteni a mindennapokból, hogy ott legyek, amikor kell, de nem fogok már mindenkinek tudni megfelelni, és ez szétforgácsol teljesen. Mindeközben munkám van, családom, unokám, felelősségem...és helyt kell állni mindenhol. Szóval ez van. Sose lesz könnyebb, pedig azt gondoltam, hogy ennyi idősen már egyszerűbb lesz az élet, de nem az. Jóvan, kiderpegtem magam, minden megy tovább, csak megálltam kicsit sajnálni magam. :))

[zeroz2ro]

"Március 1-jén nagyszabású bérletreform lép életbe a magyarországi tömegközlekedésben: minden bérletet megszüntetnek, ami nem vármegye- vagy országbérlet – jelentette be Lázár János kedden Debrecenben. Emellett bevezetik a megyei és országos napijegyeket, előbbi Vármegye24 néven 999 forintba, utóbbi Magyarország24 néven 4999 forintba fog kerülni, és egy napig korlátlan használatot biztosít a vásárlónak. Budapest és a kormány közötti vitáról azt mondta, hogy tesz egy újabb ajánlatot: az állami szolgáltatók elfogadják a BKK-bérletet, ha Budapest elfogadja a vármegye- és országbérletet a budapesti járatokon." Na erre kíváncsi leszek. A Pest megyei bérlettel lehetne Budapesten BELÜL is utazni a BKV-val. Ami ugyanannyiba kerül mint a BKV bérlet. De a BKV bérlet csak Budapest közigazgatási határán belül érvényes. Akkor ennek semmi értelme, mert a Pest megyei bérlet Pest megyében + Budapesten belül is érvényes lenne, vagyis ugyanannyi pénzért többet kapsz.

[kezenani]

ez :D <3

/a BRFK fb. oldaláról

Várjál, ezt még elmondom. Izének néztek, lomnak, kidobott játéknak, én nem tudom, fölöslegnek, megunt hogyhívjáknak. Komolyan. Ezt írták legalábbis. Kik, kik, hát az elrablóim. Levélben. Dehogy, nem váltságdíjat kértek. Bocsánatot. Én egyébként nem haragszom, jó balhé volt. Na.

Ücsörgök este kint, ahol szoktam a presszó előtt a székemen, érted, kellemes, tiszta, hűvös idő volt, bírom az ilyet, kicsit emlékeztet a gyerekkoromra, a tajgai tavaszelőre, az erdőszélen birizgálták a bundám ilyen friss fuvallatok. Ez persze totál más, mióta belvárosi medve lettem, elkényelmesedtem, elszakadtam a természettől, de éjjelente, amikor nagyjából elül a zaj, meglassúdik a forgalom, még érzek valamit a régi időkből, mindegy. Ott mélázok magamban, már azt sem tudom, igazából min gondolkodtam, semmi lényeges, nagyívű, annyi csak, hogy veszek holnap mackósajtot, ráéheztem, tudod, milyen nehezen parancsolok a gyomromnak. Na, ebből semmi nem lett.

Megállt egy taxi, kiszállt egy ember, nézegetett. Ebben még semmi nem volt, elvégre azért volnék: látványelem, vendégmegállító, szőrös gesztus, szelfikellék, játék. Megfogott. Ilyen is volt már, én különösebben nem bánom, csak ne a hónaljamnál húzogassanak, ott érzékeny vagyok. Felemelt. Elvitt. De nem csak úgy gyalog, öt-tíz méterre, poénból, olyan volt már, belga bachelorbrigád, lágymányosi lánybúcsús bringák, tudnék mesélni. De eddig mindig visszaültettek a helyemre, fotóhegyek, kész, az élet ment tovább. Most viszont én mentem tovább, jobban mondva vittek, kérlek szépen, méghozzá egy taxiba begyömöszölve. Egyre távolodtunk, végig a Szinnyein, én meg hallgatom, hogy jó leszek otthonra, még tűrhető az állapotom (!), aztán kiszállásnál, hogy kicsit nehéz vagyok, mint a sár, nomost azért érzed a helyzet groteszk mivoltát; majd legközelebb kajak fogyózok, mielőtt elrabolnak, nem? Figyelj, olyan nagyon azért nem estem kétségbe, ahhoz képest, hogy el voltam rabolva, bundám szála nem görbült. A mobilom persze nem volt nálam, de úgy voltam vele, hogy majd csak lesz valami… Lett.

Gazda nagyon keresni kezdett, ahogy észrevette az eltűnésem, Facebook-on köröztetett, a zsaruknak is szólt. Ezt észrevette a rabló is, mérlegelt, sutyorgott a társával, és már nem ért nekik annyit az egész. Mit szépítsem: kitettek a Jósika utcánál, becsületükre legyen mondva: jól bántak velem, nem sanyargattak, tettek rám egy levelet, hogy hát szánják-bánják, benézték, azt hitték, hogy lom vagyok… Phúúú… Jólesett, sejted. Egy közelben lakó srác talált rám, ismert, már a Facebook-ról, tudta, mi a dörgés. Bevitt magához, ne fagyoskodjak, vagy el ne vigyen újra valaki, amilyen kapós lettem… Aztán jöttek a rendőrök, röhögtek, persze, hogy medvementő-akció, ez Budapest, nem ám a New York-i helyszínelők, de atomkorrektek voltak. Odaálltak egy csíkos Skodával, beültettek a jobb egybe, övemet is bekötötték, mondták, hogy ne nyúljak semmihez, majd ők szirénáznak, ha kell, de aztán nem kellett. Az egyik rámhozta a frászt, hogy megyünk a kapitányságra, mert bűnjel vagyok, vagy mi, iktatnak, betesznek egy kamrába… de csak poénkodott. Pár perc alatt hazavittek a kávézóhoz, Gazda már várt, lepapírozták, hogy nem sérültem meg, aztán visszaültem a székembe.

Hát, igazából ennyi volt. Megvagyok.

Bernát

[rosszulorzott]

Hogyan és miért robbantottam ki a kegyelmi botrányt?

2. rész: a „miért”

„Ismét felszakadnak a híres magyar nemzet sebei,...”

Miután tegnap tisztáztam a "hogyant", térjünk át a „miértre”, vagyis annak kifejtésére, miért lettem a NER kritikusa, ellenzékének tagja, és milyen okokból kifolyólag alakultak ki bennem azok az érzések, melyek arra sarkalltak, hogy a botrányos kegyelmi döntésre felhívjam a független sajtó figyelmét. Mielőtt azonban ezt megtenném, szeretnék röviden bemutatkozni a közvélemény és az utókor számára.

Azok közé tartozom, akiket a magyar politikai szakzsargon „Fidesz-árváknak” nevez. Bizony, az a rossz hírem van a fideszes nagyurak számára, hogy ezt a kegyelmi botrányt a nemzeti jobboldali politikai közösség egy régi tagja, egy dühös és elkeseredett „Fidesz-árva”, egy egykori Fidesz-tag robbantotta ki, aki előbb volt jobboldali és konzervatív, mint Orbán Viktor, Kövér László, Deutsch Tamás, vagy Rogán Antal, és talán előbb lett a Fidesz tagja, mint Novák Katalin. De Győzikénél egész biztosan. Magyar Péter után itt van tehát még egy volt fideszes a történetben, igaz, nekem Magyar Péterrel ellentétben nem kellett „kicsekkolnom” a NER-ből, mert nem is léptem be oda soha. Az én gyomrom a NER-t egy pillanatig sem viselte volna el.

Felmenőim egyik ágon örmény eredetű erdélyi nemesek, a másik ágon pedig német és magyar ajkú felvidéki polgárok. Büszke vagyok arra, hogy egyik ősöm egyik vármegyénk alispánja, táblabírája és a reformkorban – Széchenyi, Kossuth, Eötvös és Deák párthíveként - reformpárti országgyűlési követe volt. Egy másik ősöm főhadnagyként vett részt az 1848-49-es szabadságharcban, ami után kivégezték. Távolról az 56-os hőssel, Pongrácz Gergellyel is rokonságban állok. Olyan nevelésben részesültem a szüleim által, hogy kisiskolás koromban már kívülről tudtam Erkel Bánk bánjának legszebb részeit. Városomban az elsők között voltam, aki – gimnazista diákként – a könyvtárban kikérte és átolvasta az addig nem nyilvános 56-os helyi forradalmi újságokat. Még a gimnáziumi tanórák alatt is frissen megjelent 56-ról szóló könyveket olvastam titokban. Amint az életkorom lehetővé tette, beléptem a Magyar Demokrata Fórumba és lelkes antallista lettem. Ma is az vagyok és halálomig az leszek. Számomra a mai napig Antall József jelenti a mércét nemzet- és hazaszeretetben, elv- és értékhűségben, konzervatívizmusban és a politika mesterségében is. 1990. április 8-án, a győzelem éjszakáján ott voltam a Bem téren, amikor a miniszterelnök úr bejelentette a győzelmet. Míg élek, nem felejtem el azt a tavaszi éjszakát: nemzeti színű zászlókat lobogtatva vonultunk barátaimmal a Bem tértől a Móricz Zsigmond körtérig, az emberek megálltak és gratuláltak a történelmi győzelemhez. Csodálatos idők voltak, egész életemben hálás leszek a sorsnak, hogy azokat a nagyszerű éveket az eszmékre, elvekre és érzelmekre legfogékonyabb életkorban élhettem meg. Ahogy Marius énekli a Nyomorultak című musicalben: „Eszmék vívtak és mi hittük: velünk győz az új világ! "Talpra hát!" A dal, hogy zendült!” Bizony, akkor meg voltam győződve arról, hogy történelmet írunk és velem, velünk győz majd az új világ.

A miniszterelnök úr ravatalánál kapott emléklap ma is ott lóg bekeretezve az íróasztalom fölött. Akárcsak az MDF-tagsági igazolványom, valamint az MDF egyik országos gyűlésén viselt kitűzőm Antall József, Bethlen István, Szabad György és más MDF-es vezető politikusok aláírásával. A legbecsesebb relikviáim ezek a tárgyak, s egyben politikai iránytűim is. A történelmi és politikatudományi könyvekből álló kis könyvtáramat Széchenyi István, Eötvös József arcképei, valamint Széchenyi István és Szent István mellszobrai díszítik. Jogi publikációim mellett számos politikai tárgyú írásom, tanulmányom jelent meg jobboldali napi- és hetilapokban és egyéb neves kiadványokban.

Aztán később én is Orbán Viktor híve lettem, mert – fiatal, tehetséges politikusként - ő lett a nemzeti oldal nagy reményű vezére. Hittem benne. A 2002-es – nem várt - vereség után én is úgy éreztem, hogy nekem is tennem kell a nemzeti oldal újbóli hatalomra kerüléséért, ezért én is beléptem a Fideszbe. Hány és hány vitát folytattam akkoriban baloldali meggyőződésű ismerőseimmel, kollégámmal a Fidesz és Orbán Viktor védelmében! Ezek még azok az idők voltak, amikor a jobboldaliság felvállalása, a konzervatív politikai elvek kinyilvánítása nem hogy nem járt semmiféle anyagi előnnyel, hanem – a baloldali, posztkádárista közegben - a társadalmi kisebbséghez tartozás tudatos vállalását jelentette. Akkoriban annyian voltunk a városi szervezetben, hogy amikor taggyűlést tartottunk, egy nagyobb asztal elegendő volt, hogy körülüljük. Emlékezetes, daliás idők voltak azok is!

Nagyon örültem a 2010-es győzelemnek és nagy reményeket fűztem Orbán Viktor újbóli, ráadásul ezúttal koalíciós kényszer nélküli hatalomra kerüléséhez A baljós, sötét fellegek azonban helyi szinten már ekkor is jól láthatók voltak. 2010-re ugyanis nem csak megjelentek közöttünk azok a jellemtelen és gátlástalan hiénák, akik 15-20 évvel a rendszerváltozás után, a zsákmány szagát megérezve úgy fedezték fel magukban hirtelen a keresztényt, a vallásost és a jobboldalit, mint annak idején a kommunisták a reformert meg a szociáldemokratát, hanem teljesen átvették az irányítást és a gátlástalan egyéniségüket felhasználva visszataszítóan erőszakos módon kezdtek el mindent leuralni és behálózni. Lassan már nem csak egy nagy asztal nem volt elég a taggyűlések lebonyolításához, hanem egy nagy terem sem. Jöttek a nagypofájú „vállalkozók”, a gátlástalan szerencselovagok, a sunyi kis ügyeskedők, akik amolyan üzleti befektetésnek tekintették a politikát, a „fideszezést”, mégpedig a szó legszorosabb értelmében, mivel a kampányukba a saját pénzüket is hajlandók voltak beletolni. Ezt el is várták tőlük. Ezek a figurák alkotják ma is a NER ocsmány, mindent átszövő feudális vidéki struktúrájának a személyi állományát. Nem tudtam és nem is akartam velük bármilyen módon közösséget vállalni, ezért a 2010-es győzelem idejére már elmaradtam, ha úgy tetszik: kiléptem. Már 2010-re megértettem, hogy a magamfajta, elvi alapon politizáló „doktrínereknek” nem lesz helyük a Fideszben. Igazam lett.

Hatalomra kerülése után Orbán azonnal nekiállt formálissá tenni a demokráciát és leépíteni a jogállamot. Bár a demokrácia látszatát kelteni hivatott alkotmányos intézmények maradéktalanul léteznek, valójában ezek nem az alkotmányos szerepüknek megfelelően működnek, hanem a kizárólag a kormányt és a miniszterelnököt szolgálják. Ezt Orbán azzal érte el, hogy – a köztársasági elnöki pozíciótól az Alkotmánybíróságon és a Számvevőszéken át a legfőbb ügyészig – a kétharmados többsége birtokában – ha úgy tetszik: azzal visszaélve - minden olyan alkotmányos intézmény élére megbízható pártkádert állított, melyek alkotmányos feladata éppen az lenne, hogy vele szemben, a kormány és a miniszterelnök túlhatalmának megakadályozása érdekében fékként és ellensúlyként lépjenek fel. Mindezt annak köszönhetően tehette meg, hogy az alkotmányos többségből származó, szinte korlátlan hatalmát nem korlátozták azok a közjogon túli, közmorálból és közfelfogásból eredő korlátok, melyeket a szerencsésebb történelmű nyugati demokráciákban a hosszú és szerves alkotmányos politikai és közjogi fejlődés alakított ki. A magyar társadalom demokrácia és jogállam iránti „elkötelezettségét” ismerve nem kellett attól tartania, hogy a társadalom részéről büntetésben lesz része a demokrácia formálissá tétele és a jogállam lebontása miatt.

Ma Orbánnak van Országgyűlése, köztársasági elnöke, Alkotmánybírósága, Számvevőszéke, médiahatósága, választási bizottsága, ombudsmanja, legfőbb ügyésze. Az alkotmányos intézmények egységbe tömörült, masszív konglomerátumot alkotnak, melynek tetején ő trónol amolyan korona nélküli királyként. Orbán – ízlelgessük csak a szavakat - „magyarázatot kérhet” a köztársasági elnöktől és – a szent közvéleménykutatási adatok beérkezését követően – egyedül dönthet arról, hogy le kell-e mondania. Nem is próbálják tagadni, hogy döntéseiket nem az erkölcs és az elvek, hanem kizárólag a közvéleménykutatási adatok vezérlik. Magyarország már régen nem jog-, hanem pártállam, és nem a hatalommegosztás, hanem az államhatalom egységének elve érvényesül. Egyetlen egy alkotmányos intézmény van, mely a kormánytól jelentős részben függetlenül működik, nevezetesen a bírói hatalom, s éppen ezért kell megbízható pártkádert tartani a legfőbb ügyészi funkcióban, hogy – a törvény előtti egyenlőség elvét lábbal tiporva – az ügyészi vádmonopólium intézményével visszaélve el lehessen kerülni a hatalom számára veszélyesnek tűnő büntetőügyek bírói szakba kerülését. A politikai hatalomért versengő pártok anyagi lehetőségei között nagyságrendi különbség van, mivel a kormánypárt – kormányzati kommunikáció címén – közpénzből is kampányolhat, mégpedig folyamatosan és teljesen korlátlanul, ráadásul a kezében tartja az ugyancsak közpénzből működő közmédiát, miközben a szabad sajtó lényegében csak az online térben működhet, közösségi adományokból.

A politika, a közélet és a társadalom mára nagyon mély morális válságba jutott. Az egzisztenciális következmények miatti fortélyos félelem tudatos és sunyi kialakításával a rendszerváltást követően a polgárosodás útján épphogy csak nagy nehezen elinduló magyar társadalmat tudatosan visszalökték a kádári állapotába, újra uralkodóvá váltak a kádári kispolgár olyan magatartásformái és viselkedési reflexei, mint a közélettől, a politikától való tartózkodás, a „ne szólj szám, nem fáj fejem”, a „megvan a véleményem, de megtartom magamnak”, vagy éppen a „kapcsolati tőke” mindenhatósága. A magyar társadalom ma ugyanúgy elfogadja a korrupciót és ugyanúgy immunis a közvagyon ellen elkövetett bűnölre, mint a Kádár-rendszer idején. Újra a bűzlő kádári posványban élünk, csak most éppen Orbánnak hívják az aktuális Kádárt. Orbán politikai propagandája a lehető leprimitívebb és legvulgárisabb üzeneteivel tudatosan a társadalom legkevésbé művelt, legkevésbé iskolázott és legkevésbé polgárosodott rétegeit célozza; teljesen mindegy nekik, kik szavaznak rájuk, a lényeg, hogy elegen legyenek, és ennek eléréséhez minden eszközt megengedettnek tartanak. A tudatos hazugságokat is. A gyűlöletkeltést is. A lejáratókampányokat és a karaktergyilkosságokat is. Miközben persze kioktatják a világot kereszténységből.

Emlékezzünk csak arra, hogy a koronavírus-járvány egy, a gyöngyöspatai szegregált oktatás miatt meghozott bírósági döntésen alapuló cigányellenes gyűlöletkampányt akadályozott meg, mely nemzeti konzultáció formájában is pusztította volna a közéletet. Magyarország – magát nemzetinek és kereszténynek hazudó - miniszterelnöke bement a közrádióba és elmondta, hogy a cigányok ingyenpénzt kapnak, miközben ő (meg a rendes magyarok) egész nap „keccsölnek”. Azokról a mélyszegénységben élő cigányokról beszélt így, akiket egyébként választásról választásra „mint állatot terelni értik, hogy válasszon bölcs honatyát”. Ha van a magyar történelemnek tanulsága, akkor az az, hogy attól a politikustól, aki a hatalmát a nemzet egyes részeinek egymás iránti gyűlöletének kialakításával és szításával akarja megerősíteni, mint nemzetárulótól, meg kell szabadulni. Mégpedig a lehető leggyorsabban. Emlékezetes az a gyalázatos eset is, amikor - a magát nemzetinek és kereszténynek hazudó – miniszterelnök nyilvánosan megdicsérte a menekült gyerekeknek segítséget nyújtani kívánó panziós ellen bűncselekményt elkövető, a propagandistái által feluszított csürhe tagjait. Egy magyar ember igaz keresztényként segítséget kívánt nyújtani szerencsétlen sorsú menekült gyerekeknek, s az ország miniszterelnöke, akinek erkölcsi példát kellene mutatnia a nemzetének, nem mellé állt, hanem azok mellé, akik ezért önbíráskodást gyakorolva megbüntették. Tud politikus ennél mélyebbre süllyedni erkölcsileg? Lehet ennél jobban és gátlástalanabbul megtagadni Jézust és leköpni a Bibliát?

Amikor kitört a járvány, a „keresztények” első gondolata az volt, hogy miképp lehetne ezt a szörnyűséget is lopásra felhasználni. Miközben lepusztult kórházainkban a vírusnak és a kórházi fertőzéseknek köszönhetően aratott a halál és tízezrével haltak meg a magyarok, egyesek milliárdokkal lettek gazdagabbak a felesleges, túlárazott és közvetítőkön keresztül beszerzett lélegeztetőgépeknek és más orvosi eszközöknek köszönhetően.

A korrupció vonatkozásában Orbán és a társadalom viszonya a bántalmazó kapcsolatban élők viszonyához hasonló. A bántalmazók célja mindig olyan alá-fölérendeltségen alapuló pszichés viszony kialakítása, melyben a bántalmazott tudomásul veszi, hogy bántalmazzák és azt el is fogadja, beletörődik, sőt, egy idő után normálisnak tekinti. Orbán éppen úgy tudatosan nem titokban tette hazánkat az EU legkorruptabb országává, mint ahogy a kocsmából naponta részegen hazatérő férj sem titokban veri meg a feleségét, miközben üvöltve vacsorát követel tőle. Ez a bántalmazáshoz való szoktatás része, sőt lényege. Azzal, hogy a legszűkebb környezetének, a családjának és a baráti körének tagjait tette – mégpedig nem is titkoltan - közpénzből milliárdossá, bántalmazóként azt üzente a társadalomnak, hogy „igen, én ezt teszem veled, mert megtehetem és te el fogod viselni, mert nem tehetsz mást.” Jól tudta, hogy ennek a bántalmazó kapcsolatnak a kialakítása nem fog különösebb nehézségekbe ütközni egy olyan társadalom részéről, mely „...ezer éve / magával kötve, mint a kéve, / sunyít, vagy parancsot követ.”, melynek tagjai őstől örökölt ösztönnel büszkén oldanak meg még ma is mindent „okosba”, s generációkon át akként szocializálódtak, hogy ha azt szeretnék, hogy az orvos normálisan beszéljen velük és legalább a kis reményük meglegyen arra, hogy emberséges és szakszerű ellátásban lesz részük, akkor bizony vastag borítékkal kell a doktor úr elé járulni. Ha Orbán tényleg erős magyar tőkésosztályt szeretett volna teremteni – ami egyébként valóban nemzeti érdek és történelmi szükségszerűség -, megtehette volna úgy is, hogy a tehetséges és ambiciózus vállalkozókat, valamint a külföldön is versenyképes, magas szellemi hozzáadott-értékű, innovatív termékeket és szolgáltatásokat előállítani képes vállalkozásokat támogatja minden lehetséges eszközzel. Ebben az esetben ma nem olyan „kapitalistáink” lennének, akik csak a cementhez, az aszfalthoz, a betonhoz, meg a szálloda-üzemeltetéshez értenek és harmincnégy évvel a rendszerváltás után nem az lenne a magyar gazdaság jövőképe, fő kitörési iránya, hogy immár nem csak a nyugat, hanem a kelet bűzlő, rákkeltő összeszerelő-üzeme és hulladéklerakata is leszünk.

Ma ott tartunk, hogy egy egészséges erkölcsiséggel és az átlagosnál magasabb intelligenciaszinttel rendelkező, az aljasságot és a hazudozást közömbösen elviselni nem képes magyarnak a mentális egészsége megőrzése érdekében tudatosan távol kell tartania magát a hazája miniszterelnökének megnylvánulásaitól.

Ha Orbán valóban hívő ember, tényleg azt gondolja, hogy el fogja kerülni a büntetést, ami ezért a - kegyelmi botrány által is nyilvánvalóvá tett - erkölcsi züllésért, a kereszténységnek a tízparancsolatban is megjelenő, legalapvetőbb morális parancsainak folyamatos és súlyos megszegéséért vár rá? Nem, nem fogja elkerülni. A büntetés – legkésőbb a mennyei ítélőszék által - el fog jönni és arányos lesz az elkövetett bűnökkel.

(Folytatása következik.)

Vidéki prókátor

[habkeinb0ck]

„Nem kell a virág, és nem kellenek a szép szavak. Nem vagyok álmodozó szűz, sem elsőbálozó, nincs felesleges időm se több. Minden esélyt megkaptatok. Ne akarjatok ti már semmit se tőlem. Nem kell a kábítás. Politikust választok, nem szeretőt."

Ezt a szöveget 29-én adtam le a patinás nyomtatott hetilapnak, amelynek felkérésére időről időre írok a közélet dolgairól. Tegnap gondoltam, kifotózok egy részletet, de a cikkem nem volt a helyén. Elfelejtettek bármikor is jelezni erről, így nem tudtam más lapnak odaadni. Aztán abban maradtunk, kiteszik online. Eleve azt kértem, hogy ne kerüljön fizetőfal mögé, a történtek után pedig már el is vártam. Úgy tűnt, átment a kérés. De nem. Őszinte leszek: nagyon dühös vagyok, nemcsak a maszatoló magyarázkodás miatt, hanem azért is, mert az elmúlt években általam írt szövegek egyik legfontosabbikának érzem. Ezért kiteszem itt, kimentem a fizetőfal rabságából a szöveget. A cikkért járó tiszteletdíjról természetesen lemondok. Szélesebb közönségnek szántam, úgyhogy most tényleg minden megosztást köszönök.

Politikust választok, nem szeretőt

Értem én, hogy fáj. Nem feltétlenül így képzeltem én sem. Álmomban magasabb volt, vállasabb, és hullámos hajú. Jobb volt a humora, higgadt, szarkasztikus. És pont azt gondolta a világról, amit én. Kézenfogva szaladtunk a virágos réten.

Csak hát ez nem egy (leány)álom, én pedig nem a szerelmet keresem. Mégcsak szeretőt sem.

Hetek óta kapom jobbról és balról, hogy szerelmes vagyok. Hogy neki bármit elnézek, hogy odavagyok érte. Pedig nem is tetszik. Látom az erényeit - a hibáit még inkább -, elismerem az eredményeit, a rátermettségét, és hogy olyasmit ajánl, amit régóta senki sem. Hogy megváltoztathatja az életem folyását, legalábbis kivezethet az alagútból, amelynek nem látszik fény a végén. Mégsem tetszik. Sajnálom. Nincs meg a kémia. Na de micsoda szerencse, hogy nem szeretőt keresek.

Mindenhol az ő arcát látom, mindenki róla beszél, akkor is, ha egészen más volt a téma. Ha akarnám sem tudnám elkerülni. Alanyi jogon is folyton szem előtt lenne, így viszont tényleg szinte csak ő van mindenütt, de nála jobbat nem mond senki. Ezért aztán akkor is ő lesz az egyetlen választásom, ha álmaimban magasabb volt, vállasabb, hullámos hajú, és a humora is jobb.

Kvintesszenciája lett a letűnt szerelmek keserű összegzéseinek. Benne, rajta keresztül mutatkozik meg mindaz, amiért régóta úgy éreztem, nincs kit választanom, az egyik ugat, a másik vakkant, de egyik se csinál semmit. Csak ígér. Most őrá ugatnak, vakkantanak, aludni sem lehet, úgy visszhangzik minden udvar a csaholástól. Tudjuk, közhely, a jeges rémülettől, félelmükben zajonganak így. Rettegnek, hogy beleszerettem. Pedig nem is.

Én csak azt vártam, hogy jöjjön valaki, aki véget vet a csaholásnak, de legalább tud vele mit kezdeni. Akinek ha mást nem, azt elhiszem, hogy legalább annyira elege van a felesleges zajongásból, mint nekem. Aki legalább úgy tesz, mintha meg akarná oldani ezt az elhúzódó migrént. Nem érdekel, hogy ajurvéda, homeopata vagy a nyugati medicinában hisz, amíg működik a gyógyítása, és én jobban lehetek. Nem akarom, hogy meggyőzzön, nem akarom, hogy elcsábítson, nem akarok vakon hinni benne. Azt akarom, hogy tegye a dolgát. És ne kelljen szeretnem, ne is akarja a szerelmemet, ne várja a rajongásomat, a kritikátlan odaadást.

Hetek óta hallgatom jobbról és balról, hogy csak szerelmes ne legyek, ő a sátán vagy annak a fattya. Nem értik, hogy nem nyílik az én szívem a szerelemre, a csábítók csukott kapukon döngetnek. Nem értik, hogy azzal nálam nem mennek semmire, ha szidják, hiszen nyitott szemmel megyek bele bármibe, már ha belemegyek. Nem értik, hogy elegem van a kérőkből, akiknek a legjobb ajánlatuk, hogy a másik még rosszabb. Nem ígérnek semmit, csak pusztulással riogatnak, ha őt - nem őket - választom.

Azt is unom, hogy hazudjanak róla. Mintha a befeketítésétől ők maguk szebbnek látszanának. Ráadásul hülyének néznek, azt pedig nagyon nem szeretem. Mindegy, ki csinálja. Nézd, a horogkeresztet véste az ajtófélfába! Én meg nézek értetlenül, hogy de hiszen az a küszöb, és nem horogkereszt, hanem hindu swastika. Hiszen még a pöttyök is ott vannak. Nincsenek, rosszul látod! Most nekünk hiszel vagy a szemednek?

Nektek higgyek? Mondanám, hogy hittem nektek eleget, de ez sosem volt igaz. Én csupán megadtam az esélyt, hogy tegyétek a dolgotokat, hogy kéretlen kérőből partnerré váljatok. De ti ezt sosem akartátok igazán. Mert az melós, ahhoz fel kell nőni, felelősséget vállalni, következményekkel szembenézni, kiállni arra a kurva szégyen(szín)padra, amikor nem teljesítettetek lófaszt sem abból, amit ígértetek vagy elhúzni a balfenéken, miután kiderült, hogy üres a közös kassza.

Azt mondtátok, együtt könnyebb, jobb lesz az élet, aztán tudjátok, mi lett? Lószar se. És akkor én adjak nektek újabb esélyt, mert a másik, akivel még nem próbáltam, biztosan rosszabb lenne? Mert ha majd most, uti-utoljára rátok bízom magam, megváltoztok? Én vagyok szerelmes, ezzel csúfoltok? Belőletek van elegem! Hiszen tönkretettétek a lányságomat, elraboltátok a legszebb éveimet. Pedig nem is tetszettetek soha. Ti sem.

Nem hiszek a nagy szerelemben, a tökéletesben még kevésbé. De bárki jobb, mint ti. Ha csak annyit megtesz értem, hogy nem néz hülyének, nekem már elég jó. Ha legalább úgy csinál, mintha érdekelnék a gondjaim, és mintha komolyan gondolná a - jónak tűnő - megoldásokat rájuk. Mintha egyáltalán érdekelné, miből van elegem. Mintha meghallana. Tudjátok, milyen szexi, ha valaki figyel rám? Még akkor is, ha csak úgy tesz.

Nem kell a virág, és nem kellenek a szép szavak. Nem vagyok álmodozó szűz, sem elsőbálozó, nincs felesleges időm se több. Minden esélyt megkaptatok. Ne akarjatok ti már semmit se tőlem. Nem kell a kábítás. Politikust választok, nem szeretőt.

Mérő Vera, Facebook

[csacskamacskamocska]

Lakatlan sziget kísérlet

Tegnap hallgattam egy anyagot arról, hogy a narcisztikus konkrétan megbolondulna egy lakatlan szigeten. Egy pillanatra megijedtem, mert rájöttem, hogy azért én is figyelem-függő vagyok, és mivel egyedül élek, az elsődleges figyelem forrásom az internet, a blogok. Pont ettől az ijedségtől vált érdekessé számomra a dolog, hogy végiggondoljam a lakatlan szigetet.

Gyakran mondjuk, hogy úgy elköltöznénk egy lakatlan szigetre! De olyankor valójában csak a stressztől szeretnék megszabadulni, nem mások figyelmétől és szeretetétől. Képzeld el, hogy valójában mi történne veled! Én megpróbáltam felidézni hasonló dolgokat. Mennyire leszek ideges, ha kihúzzák alólam az interetet? Ha napokig nem beszélek senkivel, se élőben se telefonon. Nem nézhetek filmet, nem olvashatok, nincs semmi külső táplálék az agyamnak. Ha kettesben maradok a "hangokkal" (:D) a saját narrációmmal a fejemben. Van-e olyan pozitív belső világom (nem narcisztikus énképem), amire támaszkodhatok. Mi történik, ha szembe kell néznem a saját motivációimmal vagy motiválatlanságommal, meg a saját érzelmeimmel. Ha nem kapok dicséretet, se visszaigazolást, nincs semmilyen támogatás a döntéseimben, akkor vajon hogy élek? (a világhoz való viszonyítás is támogatás ám) Ha nincs semmilyen kontaktom más emberekkel, akkor vagyok-e én? Hogy van-e elég ismeretem, erőm, ügyességem a túléléshez, azt most hagyjuk, tételezzük fel, hogy nem egy kopár szikla, némi ügyességgel életben lehet maradni, a baj csak az, hogy mi vagyunk magunk számára az egyetlen társaság. Mi, a múltunk, az összes döntésünk, minden ami a fejünkben van vagy nincs. Mert lehet, hogy semmi nincs. Ha nincs külső inger, akkor semmi nincs csak az őrjítő üresség. Ezt csak a narcisztikusok és a pszichopaták ismerik. Az unalom.

Mikor voltál utoljára napokig internet, telefon nélkül? Szerintem már nagyon kevesen. Még barátom is, aki elmegy elvonulásra, minimálisan még ő is elérhető, és az elvonulás alatt van kontakt másokkal (akikkel együtt van), csak nem a stresszes külvilággal. Szóval, még ők se tudják milyen. Aki élt már külföldön kapcsolatok, barátok és komoly nyelvtudás nélkül, az már közel jár, de telefon és internet neki is volt. Van, aki imád erdőben, a természetben lenni, egyedül. Nem posztolja ki, nem érez vágyat, hogy elmesélje. Csak örömmel megéli. Nos, ő valószínűleg nem narcisztikus.

A lakatlan szigeten nincs semmi, csak te és a belső világod és a túlélés. Azért nehéz ezt kideríteni, mert fel sem tudjuk fogni mennyire ráfüggtünk az internetre, és mennyi mindent tartunk tök normálisnak, ami... nem arról van szó, hogy nem normális, nem az internet vagy a szocmédia ellen vagyok, hanem csak arról beszélek, hogy elfed zavarokat, problémákat. A narcisztikus személyiségzavar táptalaja az internet.

Egy lakatlan szigeten... Nem az a baj, hogy nem mutathatod meg, hogy sikeresen összecsomóztál két pálmalevelet. Nem az a baj, hogy senki sem köszön, hogy jóreggelt, nem szólnak, hogy esik az eső, vagy senki sem segít kaját szerezni (de ha van, azt sem posztolhatod ki). A nárcisztikus legnagyobb baja, hogy egy lakatlan szigeten, ahol semmilyen külső inger nem éri napokig, szembe kell néznie azokkal az elfojtott érzelmekkel, amik narcisztikussá tették gyerekkorában, vagyis amik miatt eltorzult a személyisége, és amire azóta sem sikerült megoldást találnia, mert felnőttként vagy az alkoholba vagy a hamis énképbe menekült, amit mások igazolnak vissza számára. Ezek nagyon súlyos dolgok, nem Joy magazinos életmódtanácsadós szint. Olyan súlyos fájdalmak, veszteségek vannak a mélyben, amivel mi magunk sem tudnánk szembenézni, ha nem apránként tettük volna. Egy lakatlan szigeten ránk is ez várna. Az emberek nagy részét, ha nem is narcisztikus, mégis a saját pszichéje zabálná fel, betegítené meg a testét és halna meg. Minél távolabb vagyunk a természettől, minél több pótcselekvésünk van, annál valószínűbb, hogy az agyunk már drogos. Aki tényleg csak egyetlen dologért képes lelkesedni, egyetlen dolgot imád az életben, az internetet vagy a támblert, arra mi várna?

[stickalittle]

Lezárom ezt a napot azzal, hogy azért, mert MZP védelmére kényszerülök, nem azt jelenti, hogy ha nem jönne egy nála népszerűbb BECSÜLETES jelölt, nem arra szavaznék le szó nélkül. Simán lecserélném rá. Nem vagyok MZP-tálib. Ha jönne más. De nem jön. És MZP volt a legutolsó BECSÜLETES ember, aki miniszterelnökjelöltségig vitte. És nekem csak az kezdje el irigyelni a lengyeleket, aki leszavazott az összefogásra. Neki szabad. Másnak nem. A lengyel pártok sem szeretik egyik a másikat, és Tuskot sem szereti ott mindenki, de akkor is leszavaztak rá. És marhára dühös leszek azokra, akik a lengyeleket hozzák fel példának, de valamilyen okból eltartott kisujjal nem szavaztak le arra az összefogásra, amit egy BECSÜLETES ember vezetett. És nem a maguk felelősségét látják most sem, hanem még mindig MZP-t, meg ezer kitalált okot hibáztatnak azért is, hogy most nekik irigyen kell nézniük a lengyelek sikerét. Hát basszátok már meg! Jó éjszakát!

[starmythelonesurvivor]

Csak egy kép..

Összevesztem egy barátnőmmel, mert fel akarta használni a képeket egy sorozatomból, amin ő is megjelenik a művészetis felvételijéhez. Tegnap befőztem cseresznye lekvárt, meg magozott befőtett. A kettő között hívott, és elkért tőlem egy képet, meg lényegében szembesített azzal, hogy párat már fel is használt az ő elképzeléseihez. Akkor valami földöntúli állapotban lebegtem, nem tetszett, de utólag beleegyeztem, aztán az idő múlásával egyre jobban fájt. Azon a sorozaton én december óta dolgozom, rengeteget formálódott, a képek folyamatosan cserélődtek benne, a mondanivaló veleje megvolt, és a körítés ugyanúgy folyamatosan ért bennem. Amik abba belekerültek, ott a kompozíció, a vízió, az ötlet, a kép készítése, az utómunka kizárólag az én termékem. Abból 1-2 képet emelt ki, meg párat, ami nem került be a végsőbe, és rajta van. Azt nem bánom, van olyan, amit játékból ő készített, vagy beleszólt, azok nem érdekelnek, de amik sorozatomban megjelennek, igen. Abban a kontextusban jelentik azt, amit én szeretnék, az a legszemélyesebb sorozatom, abból építkezik, hogy másfél évet töltöttem el egy bántalmazó kapcsolatban, rettegve a kilépésből, és tulajdonképpen az abból való elindulásom, és felépülésem jeleníti meg. Nem tudom elfogadni, hiába csak pár képről van szó, hogy más kontextust kapjanak. Egy napig agyaltam rajta, olyan mintha megraboltak volna. Megírtam neki normálisan, lecseszett, hogy amúgy rajta van, és van olyan, amihez ő adta a helyszínt bla bla. Eléggé felhúztam. Kíváncsi leszek, kiállja ez a barátság ezt. Ha nem, nem bánom, ha nem szóltam volna, bennem maradt volna a frusztráció, és úgyis felőrölte volna. Nem beszélve arról, hogy az ominózus képnél kb könyörögtem neki, hogy segítsen, nem tart sokáig, és megvádolt, hogy kihasználom. Sose fogtam fel úgy az éjszakai telefonhívásait ahol a balfék exéről ventilált, akit 1 évvel később is zaklat, hogy akkor most ő kihasznál. Igyekeztem mindig belerakni, nemcsak kivenni ebből. Hálás vagyok az éjszakai beszélgetésekért, az ott alvásokért, a “hogy vagyok”-okért, de nem, azt a pár képet nem adhatom oda, még akkor sem, ha valami hollandiai felvételihez kell, más kontextust és színezet kapva, és ha rákérdeznek, megjelölne alkotótársként. Nem.

[alyrarkhon]

Nem szeretem biztosra ígérni, hogy ott leszek valahol,

mert bármi közbejöhet.

Ez a bármi régebben többnyire azt jelentette, hogy késik a vonat, nem jön a busz, hirtelen lebetegszem (mindegyikre volt példa), de március óta ez az egész új, nem várt és sokkal durvább fordulatot vett.

Csütörtöki nap volt amikor hazaszaladtam a szüleimhez (azóta is minden csütörtökön eszembe jut), hogy anyukámnak gyógyszert vigyek. Semmi különöset, csak fájdalomcsillapítót, mert fájt a lába. Elesett korábban, emiatt nagyon nehezen járt, de nem akart orvoshoz menni, mondván, hogy majd elmúlik. Sajátos, személyes okai voltak rá, hogy ne járjon orvoshoz, és hiába győzködte az egész család, ebből nem volt hajlandó engedni.

Éppen csak beugrottam, alig negyedórát voltam otthon, beszélgettünk. Nem volt különösebben rosszul, fájlalta a lábát, fájlalta a hasát, mert lecsúszott az ágyról, de aggasztott, hogy nemigen evett (és biztos voltam benne, hogy kevés folyadékot iszik), megígértettem vele, hogy többet fog, aztán eljöttem, hiszen, mint megbeszéltük, szombaton úgyis jövök megint, akkor majd hosszabban is tudunk beszélgetni, lenne is miről mert új laptopot akart venni és új telefont is. Eljöttem, megnyugodva, hogy nincs nagy baj, és szombaton úgyis megyek megint. Az csak két nap, vagy annyi se. Persze maradhattam volna tovább. Semmi sürgős dolgom nem volt. Most már persze maradnék.

Pénteken hazament a húgom is, és mivel úgy tűnt, hogy anyu rosszul van, megbeszéltük, hogy most már ha törik, ha szakad, szombaton rávesszük, hogy ugyan hadd hívjunk már orvost hozzá. (utólag kiderült, hogy apukám közben ugyanezt beszélte meg a nagynénémmel)

Úgyhogy e szerint készültem - eléggé stresszelve azon, hogy mennyivel lehet rosszabbul - a szombati találkozóra (mellékvágány, de mivel bizonyos szempontból kapcsolódik, leírom, h közben jutott el hozzám Joost Klein eurovíziós dala. Ha láttad az utolsó 20 másodpercét, tudod, miért írtam ezt most ide).

Minden el volt rendezve, táska előkészítve, hogy szokás szerint menjek, hiszen megbeszéltük.

Aztán a húgom hajnalban annyit írt messengeren, hogy "meghalt anya".

Innentől nyilvánvalóan pánik üzemmód volt, pontosabban nem innentől, hanem pár órával későbbtől amikor elolvastam az üzenetet. Közben apukámnak és a húgomnak akik pontosan annyira összetörtek, mint amikor reggel holtan találod a legfontosabb családtagod, beköszöntött a Kis Magyar Valóság is. Apukám felhívta a 112-t, hogy bejelentse a halálesetet. A kezelő első kérdése ez volt: "Családon belüli erőszak történt?" Miután tisztázták, hogy nem, felvették az adatokat, és nem történt semmi. Két órával később újra fel kellett hívni őket, akkor végre méltóztattak kijönni, de abban sem volt sok köszönet, kijött egy doktor és egy asszisztens és adatfelvételkor az asszisztens úgy beszélt a húgommal, mintha ő volna otthon és nem fordítva ("ne üljön oda, az a doktor úr helye"). (közben anyukám továbbra is ott feküdt a padlón ahol rátaláltak)

Mire hazaértem, már ennek mind vége volt, nem maradt más, csak a döbbenet és az ezernyi kérdőjel.

Azóta megvolt a temetés, elkezdtük a legkevésbé sem egyszerű hivatali ügyintézéseket (számomra nagyon meglepő, hogy a hivatalok mennyire nincsenek rá felkészülve, hogy valaki meghalhat, pedig ez valamikor mindenkivel megtörténik, és mennyire nehézkes ez az egész, miközben az ember éppen elég terhet cipel a lelkén egyébként is)

Így zárásként annyit tudok mondani, hogy ha tudod, öleld meg anyukádat, még akkor is, ha nem kifejezetten jó a kapcsolatotok (ha kifejezetten rossz, az más), mert egyszercsak nem fogod tudni többé, és akkor bizony hiányozni fog.

Azóta még kevésbé ígérek bármit biztosra.

[melankolia72]

Hosszú idő után újra elkezdtem foglalkozni magammal. Nem, nem arra gondolok, hogy sminkelek és ezer féle krémet kenek fel, azzal csak elfedem, hogy belül valami nem oké. Rájöttem hol akadtam meg, a Ptsdben az a szar, hogy habár könnyű azt mondani, hogy "feldolgozom és jobban leszek", ez igazából nezehebb. Hosszas töprengés után ráébredtem,minden sémám, minden hibám amit újra és újra elkövettem a traumát alkották újra. Ezt tudtam eddig is, de most figyelek, most nem hibázok. Most már rá jöttem nem azt kell feldolgoznom, hogy egy szerettem molesztált. Hisz ezt már elkezdte feldolgozni az a 11 éves kislány akinek emlékbetörései voltak. Azt kell feldolgoznom, hogy az összes többi szerettem vagy nem vette észre, vagy észre vette de nem szólt. Talán tényleg nem emlékeznek, talán csak félnek mert nem akarják elhinni. De én emlékszem, emlékszem, hogy látták. Jobban mondva, volt aki látta. Ezért voltam évekig ilyen vártam, vártam, hogy ha újra és újra elkövetem a faszságaim akkor segíteni fognak. Akkor megmentenek, mert azt a 7 éves kislányt akit hetente molesztált egy szerette, nos azt nem mentette meg senki. De ennyi év után már nem vagyok benne biztos benne , hogy én (vagy bárki más) meg tudome valaha is menteni magam.

[annie-lang-azurlany]

Kontrollált erjedés

Kedd van. A Váci úti irodából metróval a klubba megyek, ahol ma filmvetítést tartunk. Három órával nyitás előtt érek oda, ezalatt kitakarítok, és lefordítok még néhány oldalt a vámpíros könyvből. A vámpír mindig egy metafora.

Direkt a nagyon hivatalos, irodai kiskosztümben vagyok, mert úgy gondolom, hogy ebben sokkal stílusosabb lesz megnézni az Amerikai Pszichót. Igazából a sötétben, a füstben úgyse látja senki, mi van rajtam, pedig jó poénnak tűnt. “Egyfajta absztraktcióval állunk szemben valódi én nélkül: egy ősi entitás vagyok, egy illúzió… egyszerűen nem vagyok jelen.” Mire a film véget ér, én berúgok, és hajnali kettőig beszélgetek a többi csontrészeg haverommal. Nem szoktam emlékezni, hogy ilyenkor miről beszélünk, csak a beszélgetés tényére, és hogy jó érzéssel tölt el: jobbal, mintha egyedül maradnék saját magammal.

Hazafelé rossz éjszakai buszra szállok, ami kicsit arrébb tesz le, mint a rendes. Nem vagyok biztos benne, hol vagyok, azt hiszem, az orosz nagykövetségnél, ezért – szokásomhoz híven – odaköpök a rendőrbódé mellé. Kiderül, hogy ez hiba volt. Egyrészt, nem tudok rendesen célozni a sok piától, és nem a bódé mellé köptem, hanem rá; másrészt, nem az orosz nagykövetség volt, hanem a török. Az oroszoknál már hozzászoktak, hogy az ember néha kinyilvánítja politikai véleményét, a törököknél kevésbé, szóval kiabálni kezdenek (“hivatalos közeg elleni erőszak, ötvenezer helyszíni bírság”), és utánam jönnek.

Berohanok egy sikátorba; hirtelen elmúlik a részegség, éles vagyok, mint egy pillangókés pengéje. Felkapom a blézeremet, feltűröm a szoknyámat, és kiengedem a hajamat – ezzel megváltozik a sziluettem. Amikor egy sarokkal odébb visszajövök a főútra, a három rendőr már nem ismer fel. Elsétálok mellettük, biccentek; kicsit még a blézeremet is arrébb tűröm, hogy az oldalamon lógó céges belépőkártyámon megcsillanjon az utcalámpák fénye, ezzel jelezve, hogy én egy komoly, normális, felnőtt ember vagyok, aki csak éppen későn megy haza a munkából. Ők meg beszopják, és viszonozzák a biccentést.

Hazaérek, hajnali három. Felzavarom a pasimat, mert a rendőrök elől menekülés teljesen felajjzott. Ő azt sem tudja, mi van; szerintem azt hiszi, hogy valami erotikus, alvási paralízises álomba csöppent, amikor arra kel, hogy lefogom, és lovaglok rajta. Ő elmegy, én nem. Nem is akarok, a helyzet gyönyörűsége bőven elég kielégülés.

Szerda van, reggel hét. Olyan másnapos vagyok, hogy csoda, hogy nem esik ki az agyam a szemgödreimen keresztül. Reggel megiszok egy energiaitalt, amiből előre be van tárazva ezekre a napokra; végigsimogatom az arcom a mélyhűtőben tartott rózsakvarc arcrollerrel, hogy eltüntesse a karikákat a szemem alól; majd töltök egy pohár barackos kombuchát, hogy rendbetegye a tegnap éjjel szétbarmolt bélflórámat, mert az embernek vigyáznia kell magára, ugyebár. Munkába menet a Lehel piacon veszek egy szendvicset (mert itt csak 300 forint, szemben a céges kantin 1200-as tarifájával), és betántorgok a Váci útra. A légkeringetés nélküli, orosz metrókocsikban kétszer leszek rosszul. Már megtanultam ilyen napokon úgy tenni, mintha normális ember lennék, felvenni a fapofát (“absztrakcióval állunk szemben”), mögötte pedig lábon kihordani a másnapot anélkül, hogy bárki megsejtene bármit. A ma készülő exceltáblákban lesznek hibák, de mivel punci nőtt a lábam közé (ami kicsit még mindig sajog a hajnali menettől), mindenki természetesnek veszi, hogy butácska vagyok, és hibázok néha. Nem keresnek más magyarázatot.

Iroda után nem egyenesen megyek haza, pedig a nettó három óra alvás után nem esne rosszul, hanem utolsó erőmmel bevonszolom magam a Lehel piacra, és veszek két kiló erőspaprikát, és egy dinnyét. Ezekre később még szükségem lesz. Hazaérek, egy darabig rajzfilmet nézek, aztán elalszom. Be kell hoznom az előző nap felhalmozott alvásdeficitet.

Csütörtök van, ma home office- ban vagyok, de mivel éppen nincs feladat, egész nap azt csinálok, amit akarok. És én cuki kis kötényt akarok kötni, háziasszonynak akarom tettetni magam, és erjesztett ételeket és italokat akarok készíteni. Úgy is lehetne mondani, hogy élvezem a rothadást, de ez nem szalonképes kifejezés, úgyhogy általában, ha kérdezik, azt szoktam mondani, hogy a kontrollált erjedés a hobbim.

Van egy kombuchatelepem a konyhaszekrény tetején. Ez egy gombafajta, ami cukros fekete teában tenyészik. Lefejtem a levet, amiben úszik; a dinnyét ledarálom, és a lefejtett kombuchaléhez adom, majd csatos üvegbe töltöm, és lezárom. Ezután 3-4 napig még erjednie kell, hogy a gomba dinnye cukortartalmát is feldoglozza, mikronutriensekké és ecetsavvá alakítsa, és a lé szénsavas legyen. Ám ezeket a palackokat rendszeresen büfögtetni kell, különben felhalmozódik bennük a széndioxid, túl nagy lesz a nyomás, és az üveg szétrobban. Úgyhogy nagyon gondosan ügyelek rá, hogy a megfelelő időközönként kieresszem belőlük a gázt.

A szárazon maradt gombatelepet felöntöm frissen főzött fekete teával, és hat evőkanál cukrot adok hozzá. Ezzel táplálom, ezzel tartom életben, cserébe ő is életben tart engem minden másnapos reggelen.

A paprikák elkészítése kicsit trükkösebb. Ezeket először le kell darálni, mielőtt csatosüvegbe zárva erjeszteni kezdeném; de darálás közben könnyezni kezd tőle a szemem. A kötényem sarkával itatom fel a könnyeimet, mint valami 60-as évekbeli rajzolt háziasszony egy új generációs sütőkről szóló reklámbrossúrában. Nem kell sírnod, szívem, hogy elégetted a csülköt, azért még szeretlek. Ezzel a csúcsmodern, Dorsia 2000 márkájú gázsütővel ez többet nem fog megtörténni, gyakorlatilag megsüti helyetted.

Az üvegeket szépen felrakom a polcra, csodálom őket egy darabig, majd leülök, és dolgozom tovább a vámpíros fordításon. A vámpír mindig egy metafora. Mielőtt a párom hazajön, bedobok az air fryerbe néhány mustáros karajt (házi sörös mustárba pácolva) és mirelit krumplit, nem fogok én a gázsütővel szerencsétlenkedni, mint egy 60-as évekbeli háziasszony. Az eredményes nap után úgy alszom, mint aki soha életében nem tett még semmi rosszat.

Péntek van, ilyenkor én tartok programot a klubban, méghozzá Művészkört. Már délután háromkor ott vagyok, hogy nyugodtan tudjak fordítani, inspiráló környezetben. Hivatalosan persze ötig dolgozom, de kit érdekel. A vámpír mindig metafora. Gyorsan megy a munka, közben békésen cigizgetek, iszogatom a harmatgyenge fröccsöket, és hagyom, hogy a kreativitásom átvegye az irányítást. (A “kreativitásom”, ja…)

Lassan szállingózni kezdenek a vendégek, és én minden érkezővel egyre inkább elememben vagyok. Egyre jobban otthon érzem magam, egyre élesebbek a színek, egyre harsányabbak a hangok. Ez az én közegem, innen származom, és ide térek vissza; ezen kívül minden más csak színlelés, csak azért létezik, hogy kitöltse a két buli közötti holtidőt. Látom a versek csontszerkezetét, hallom a le nem játszott dalamokat, érzem a prózában szemérmesen körbetáncolt témák súlyát. És minden egyre fényesebb.

Már nem én irányítok. Nem tudom, mi történik. Nem tudom, kivel kiabálok, és miért. Valaki le akar fogni, én megütöm, azt hiszem, ököllel. Abban a pillanatban logikusnak tűnik, de mire kiérek a buszmegállóba, már szégyellem magam. Hazafelé az éjszakai buszon sírva írom meg a haverjaimnak egyesével, hogy túlzásba vittem, ma tényleg túlzásba vittem, valami hatalmas hülyeséget csináltam, de mind nyugtatgatnak, hogy nincs semmi baj, nem történt semmi komoly.

Hazatántorgok, a pasim már rég alszik. Érzem a szagán, hogy részeg. Bebújok mellé, átölelem, ő álmában visszaölel. Igazából mi egy teljesen normális pár vagyunk.

Szombat van, Reggel nyolc. Három óra alvás után felkelek, iszom a dinnyés kombuchából. Összecsomagolom a sátrat, két hálózsákot, véletlenszerű kajamaradékokat a hűtőből, és elindulunk kempingezni, ahogy előre meg van beszélve. És ha valami előre meg van beszélve, attól nem téríthet el az sem, ha tegnap összedőlt a világ. Az út négy óráig tart, a vonat fém teste olyan forró, hogy megégetne, ha hozzáérnék. Izzadok, cipelem a poggyászt a csatlakozások között, ki vagyok száradva, és kimondhatatlanul rosszul vagyok; haldoklom. A halálomat kívánom.

Az alkoholista barátaim és családtagjaim esküsznek arra, hogy a legcsúnyább másnap sem tart délután háromnál tovább – és láss csodát, mire elérjük a délután hármat, az elmém kitisztul. Egy kiránduló vagyok a feltérképezetlen (mi ez a falu, ahova jöttem? Áh, igen) Vinye erdejében. Ez egy kis település a Cuha-patak mellett. Egy barátom szülinapját ünnepelni jöttünk, a patak partján sátrazunk. Tüzet rakunk, megsütjük, ami nálunk van. Körbekínálom az erjesztett spárgát, amiről nem is tudtam, hogy nálam van, arra se emlékszem, mikor csináltam (hiszen pár napja paprikát vettem a piacon, ez meg spárga), de mindenkinek ízlik, és mindenki dicséri. Valaki el is kéri a receptet, de csak annyit tudok mondani, hogy szívből kell csinálni.

A társaság egy tagja nagy rajongója a könyvnek, amit fordítok. Néhány órán keresztül vámpírokról beszélgetünk. A harmadik pálinka után már elég bátorságot ittam, hogy elmondjam neki, hogy az egész csak egy metafora. A vámpír mindig metafora.

Kiröhög, kortyol a poharából, és azt mondja, dehogyis, ez csak irodalom. Fantázia. Nem igazi.

Bár besötétedett, amikor odavetődik a tábortűzhöz egy ingatag körvonalakkal rendelkező alak. Fémes szag árad belőle, és azt kérdezi, van-e még piánk. Megmondjuk neki, hogy nincs, menjen máshova kéregetni, és magunkban morgolódunk ezeken a rosszéletű alkoholistákon. Én megyek el lefeküdni a sátramba leghamarabb. Ezek itt mind azt hiszik, az alkoholista az egy építőmunkás kinézetű alak, aki görnyedt háttal, tántorogva közelít az utcákon éjjel, egyik kezében kőbányaival, a másikban töltött cigivel, és torokhangon piát kéreget. És amíg ezt hiszik, én biztonságban élhetem ezt az életet.

Vasárnap van, elindulunk haza. Az út visszafelé sem rövidebb, mint idefelé, de legalább ki tudom pihenni magam. Hazaérve gyorsan bevágom minden cuccomat a mosásba: amiben kempingeztem, amiben előtte nap verekedtem, amiben a paprikát daráltam, amiben az irodában voltam. Mindent. Aztán csak heverek a kanapén, mint egy zombi, és várom, hogy az áttétes mágia így belőlem is kimossa ezt a hetet, ne csak a ruháimból.

Hétfő van, megint home office. Ma jó vagyok. Kitakarítom a lakást, amire a múlt héten nem jutott idő. Dolgozom is, megcsinálok néhány exceltáblát (ez a munkám, exceltáblákat gyártok), aztán felveszek egy olyan ruhát, ami elrejti a sörhasamat, és elmegyek a barátnőimmel vacsorázni.

A kínai negyedbe megyünk a Night Market nevű helyre, ami a túlvilági illataival és a kínai neonreklámokkal olyan, mintha egy másik bolygóra csöppentem volna. Medúzasalátát rendelek, száz napos tojást, és kínai herbállikőrt.

Az egyik barátnőm megjegyzi, hogy mi az a szemem körül, csak nem monoklim van. Mondom, hogy nem, csak nagyon szerencsétlen helyen jött ki egy pattanás – együttérez, neki még ennél szerencsétlenebb helyeken is ki szokott jönni. Kikéredzkedek a mosdóba, és megnézem magamnak: ez tényleg monokli. Nem baj. Ha legközelebb valaki rákérdez, az igazat fogom mondani: részegen verekedtem. Mer majd vajon bárki egy rossz szót is szólni, vagy azt fogják hinni, hogy viccelek?

De nem kérdezi senki más.

Hazaérve még elvégzek egy jógamozdulatsort, 32 perces, stresszlevezetésre való. Majd megiszok egy kis vodkát, hogy könnyebben tudjak aludni, és egy pohár kombuchát, hogy a vodka ne bassza szét a gyomromat.

Újra kedd van. Egy meetingen ülök, a Váci út egyik betonüveg palotájának hatodik emeletén. A főnök épp azt dicséri, milyen jók az excel-tábláim, míg az angoloké mekkora okádék. Nem emlékszem, mikor csináltam meg ezt az exceltáblát… egyszerűen nem voltam jelen. A meeting további részét ennek a novellának a megírásával töltöm. A főnök azt hiszi, hogy szorgalmasan jegyzetelem az elhangzottakat, ezért megkér, hogy majd küldjek neki egy memót a meetingről.

Lehet, hogy majd elküldöm neki ezt az írást.

Ma este nem megyek a klubba, haza kell mennem összecsomagolni a fesztiválra. Lengyelországba megyünk, egy várba, ahol sok hozzám hasonló ember gyűlik majd össze: hasonló módon öltözködnek, hasonló zenét hallgatnak, hasonló módon élnek. Mert nehogy azt hidd, hogy egyedül vagyok ebben a helyzetben.

A vámpír egy metafora. Mindig is az volt. Annak metaforája, hogy úgy nézel ki, mint egy normális ember, úgy jársz, úgy beszélsz, mint egy normális ember, ideig-óráig el is tudod játszani a normális ember szerepet; de belül nem vagy normális. Talán már ember sem igazán. Nem emlékszel, mikor szakadt ketté az életed, de lassan észreveszed, hogy a másiknak már nem elég az éjszaka. Egyre tovább van jelen, egyre több helyet követel magának, néha már nappalodba is belemélyeszti sima szemfogait, és inni akar belőle. Az addigi életedből csak egy maszk marad, egy absztrakció, te pedig többé nem vagy jelen – még megtarthatod a kontroll illúzióját, ki tudja, meddig, de már rég a másik irányít.

Egy héttel ezelőtt a film így végződött: “De hiába nézek farkasszemet ezekkel az igazságokkal, a katarzis elmarad. Nem szerzek általa mélyebb tudást magamról, kimondása nem visz közelebb megértéséhez. Annak sem volt semmi értelme, hogy ezt most elmondjam nektek.”

Ez a novella sem jelent semmit.

[egy-lany-blogja]

Néha naiv vagyok, gyerekes. Néha bölcs, érett, tapasztalt. Néha kislány, néha nő. Néha felhőtlenül vidám, néha végletekig szomorú. Néha a fekete tetszik, néha imádom a színeset. Néha megőrülök, aztán lehiggadok. Hibázok, tanulok. Újra hibázok, talpra állok. Minden ember máshogy lát: van akinek túl sok vagyok, van akinek kevés. Van akinek zárkózott, van akinek nyitott. Van akinek mogorva, van akinek kedves. De mindezek ellenére, vagy pont, hogy mindezektől: az vagyok, aki vagyok. És nem leszek más senki kedvéért, mert én így szeretek élni.

Szöveg: JanCica (2014)

Fotó: Pinterest