#olvass el mindent is

[mrstoldi]

Nem, nekem nem elég ha csak azt tudom kimondani, hogy elvagyunk! Nekem az kell, hogy reggel amikor felébredsz én legyek az első gondolatod és este amikor lefekszel én legyek az utolsó! Nekem az kell, hogy beleremegj a hangomba, az érintésembe, a mozdulataimba, vagy csak a gondolatba is, hogy Vagyok! Hogy érezd azt a bizonyos semmihez sem hasonlítható, bizsergést, vágyat, szenvedélyt és Szerelmet, ami mindent el és akár felborít benned! Hogy akarj, de nem úgy ahogy eddig másokat, hanem úgy mint még az eddigi életed során soha Senkit! Hogy azt érezd, hogy egyetlen szeretkezésért velem, a mindent és a bármit is fel vagy akár megadnád! Azt akarom, hogy bármire is nézz rá, bárki is szóljon hozzád, bárki is érintsen meg, hogy bármit is olvass vagy hallgass, Én, vagy a Mi Szerelmünk jusson róla az eszedbe! Azt akarom, hogy ne legyen a világodnak, a létezésednek egyetlen olyan zuga és pillanata sem ahová ne jutnék be, amit ne szőnék át.....Amiben, azt érzed, hogy Én vagyok az aki elvarázsollak, hogy megőrítelek, ahol azt suttogod magadban, vagy akár kiabálod szabadon a ház tetejéről is, hogy szerelmes agyok! De nagyon!

[csacskamacskamocska]

Alkalmazkodás, egymásrafigyelés, önkorlátozás

Azért izgalmas kérdés ez, mert sok más késztetésünkkel ütközik. De kezdjük azzal, hogy feltételezünk egy kölcsönös szimpátiát és két normális ember, átlagos problémákkal. (pfff, nekem minden pszichés zavar átlagos, azt hiszem két embert tiltottam le azért mert nem bírom, ezt már én nem bírom...) Ebből is látszik, hogy nem párkapcsolat, hanem bármiféle kapcsolat, most a kommunikáció a lényeg.

Olvass tovább, ha érdekel a mai agymenésem :)

Az ember szabadnak szeretné érezni magát, elfogadottnak, szerethetőnek, értékesnek, nem terheltnek. De nagyon sok lemondásra képes, ha a másik fontos neki vagy úgy érzi, hogy egyensúly van, a másik is sokat megtesz érte. A gyerekünkért mindenféle önkorlátozásra, alkalmazkodásra képesek vagyunk és nem sokat várunk el valójában az első jópár évben. Felnőtt kapcsolatainkban teljesen normális, hogy vannak elvárásaink. De valahogy meglepődünk, hogy a másiknak is vannak :D Bevallom, én is meglepődöm. Néha elszégyellem magam, amikor rájövök, hogy tényleg nem figyeltem a másikra. Azonban a legnagyobb probléma a hiányos vagy félrevezető, manipulatív kommunikáció. (Hogy miért csinálnak ilyet emberek? Rengeteg oka van, egy sem egészséges.) Az ember sokszor fejezi ki a szeretetét valamiféle önkorlátozással. Ha egyensúly van a kapcsolatban akkor ez valahogy természetes. Tudjuk, de nem okoz belső feszültséget. Pl egy barátom nagyon szereti a halat, a felesége meg undorodik tőle. És mégis szokott halat készíteni a férjének. Mert szereti őt. A férje ezt nagyra értékeli, de nem él vissza vele, nem rendel hetente halat. Ha tudom, hogy valami a másiknak stresszt okoz, mondjuk utál idegen társaságba menni, akkor nem szervezek folyamatosan olyan programokat ami neki stresszes lesz, de nem is mondom azt feldühödve, hogy akkor anyád picsája én megyek egyedül, te meg csak ülj a rosszérzésedben, megérdemled, hogy egyedül legyél! Fontos nekem ő, de közben valamiért az a vágyképem van, hogy együtt éljünk meg társasági dolgokat, akkor keresem a megoldást. Mondjuk felvázolom, hogy odamegyünk, max egy órát töltünk ott, és eljövünk. Én majd intézem a dumálást, hogy miért jövünk el ilyen hamar. Adok neki keretet. És be is tartom! És lemondok egy rakás amúgy nem túl fontos társasági eseményről vagy akkor megyek amikor neki is van dolga másfelé. Van benne önkorlátozás, van benne figyelem. Mitől működik? Hogy a másik teljesen normálisan elmondta, hogy feszeng idegenek között, nem tud és nem is akar felszínesen csevegni. És mert látja az ember, hogy ez valóban így van, ennek semmi nem mond ellent. Vagyis nincs olyan, hogy velem nem jön idegenek közé, de mással vagy amúgy meg simán. Ez utóbbi ugyanis azt jelenti, hogy én korlátozzam magam az ő kényelme érdekében, ő viszont úgy tesz, ahogy éppen a kedve hozza.

A mártírkodás sem jó. Én mindent eltűrök, mindent megteszek, sosem nyilvánítom ki az ellenvéleményemet, de mindezt úgy, hogy a másik nem tud róla, hogy nekem ez feladat, lemondás, önkorlátozás. Ez pl érdekes, hogy a másik embernek tudnia kell-e, hogy én valamit teszek érte. A pszichológia azt mondja, hogy akkor érezzük jól magunkat a kapcsolatainkban, ha kapunk róla visszajelzést, hogy a másik tudja, hogy miket teszünk érte. Megköszöni, elmondja, hogy jó volt együtt, hogy nagyra értékeli azt, hogy..., szereti, hogy velünk így meg úgy. Ha nincs megfelelő kommunikáció, akkor nem fogjuk tudni, hogy mit gondol. Ha csak a negatívumokat jelzik vissza, akkor állandóan nevelve érezzük magunkat. Az a kapcsolat tuti tönkremegy. Ha nem tudjuk, hogy a másik értékeli amit teszünk érte, akkor is tönkremegy. Ha nem kommunikálunk normálisan, akkor is tönkremegy. Nagyobb eséllyel megy tönkre egy kapcsolat, mint nem, ezért nagyon kéne vigyázni az amúgy értékes kapcsolatainkra. Tulajdoképpen, azt látom, hogy azok a kapcsolatok tartósak, amiben a benne élők rajonganak a kapcsolatért aminek részesei, szerencsésnek tartják magukat miatta.

kettős mérce buktató A kettős mérce buktató, akár egy külön pszichológiai fogalom is lehetne. Megengedsz magadnak valamit, amit a másiknak meg nem. (ezt most leegyszerűsítettem, nem kell a megengedés szón kiakadni) Azért zavar, ha a másik csinálja, mert tudod, hogy az ő életében annak van jelentősége. De a tiédben nincs. Mondjuk, te könnyen tudsz idegenekkel kommunikálni, megy neked a small talk, csevegsz, beszélsz fűvel fával, hahaha hehehe, nincs jelentősége. De tudod, hogy a másik ember nem ilyen, vagyis az ő életében van jelentősége annak, hogy kivel beszélget. Joga van hozzá, hogy bárkivel beszélgessen, de hivatkozhat-e arra, hogy te kettős mércével mérsz? Hiszen pont arról van szó, hogy figyelsz rá, ismered őt, ezért tulajdonítasz fontosságot annak, amit csinál.

Normális esetben az emberek figyelnek egymásra, a kommunikációjuk nyitott, a konfliktusok feloldásán mindketten dolgoznak, ha utólag rájönnek hogy valami félresiklott vagy egy beszélgetés után úgy érzik, hogy talán megbánthatták a másikat, akkor teljesen természetes nekik, hogy rákérdeznek, elnézést kérnek. Mindkét fél elmondhatja minek örül és mi bántja, és igyekeznek őszinték lenni magukhoz is meg a másikhoz is.

Ez nem idealizmus, ezek működnek.

Egyszer egy barátom, amikor panaszkodtam, hogy mi az ami nem tetszik a kapcsolatunkban, ami nekem kényelmetlen, akkor azt válaszolta: Ha neked nem jó ez, akkor ne csináljuk! Mármint a kapcsolatot. Az meg sem fordult a fejében, hogy változtasson annak érdekében, hogy én jobban érezzem magam és a kapcsolat fennmaradjon. Így megtudhattam, hogy két választásom van: vagy eltűrök mindent vagy a kapcsolat megszűnik. A későbbiekben is volt erről jelzés, hogy ezek az alternatívák vannak. Halálra rémültem. Nem voltam kész rá, hogy elveszítsem, és ahogy telt az idő és ahogy egyre többet tetem a kapcsolatba, az egyensúly fenntartásába, egyre kevésbé voltam rá kész, hogy elveszítsem.

Gondolná az ember, hogy egy ilyen kapcsolat után az elszenvedő átesik a másik oldalra, és ő soha többet nem korlátozza magát, többet nem enged, nem mutatja ki a szeretetét és figyelmét, többet vele nem basznak ki, hangoztatja majd.

Hát, nem. Okos ember végignézi mi történt, belátja a felelősségét, tudomásul veszi a dolgokat, okul belőle. És továbbra is hisz benne, hogy a jó kapcsolat kölcsönös odafigyelést, jóindulatot, tiszteletet és bizony, néha önkorlátozást is igényel.

[egy-lany-blogja]

A nagymamám mondta...

Ne hagyd, hogy a serpenyőid fényesebben ragyogjanak, mint te!

Ne vedd olyan komolyan a takarítást!

Amikor feleség lettem, a nap 24 óráját azzal töltöttem, hogy mindent tisztán és rendezetten tartottam, hátha valaki meglátogat, de aztán rájöttem, hogy mindannyian nagyon elfoglaltak, sétálnak, szórakoznak, dolgoznak és igen, élvezik az életet!

- Mi van, ha valaki hirtelen felbukkan?

Senkinek nem kell magyarázkodnom az otthoni helyzetemről. Az embereket nem érdekli, hogy mit csinálsz egész nap, az emberek sétálnak, élvezik az életet.

Az élet rövid, élvezd!

Töröld le a port... ha kell.

De legyen időd lefesteni egy képet, vagy verset írni, sétálni, meglátogatni egy barátodat, főzni, amit akarsz, locsolni a növényeidet....

Adj magadnak szabadidőt sörözni, strandolni, hegyeket mászni , játssz a kutyákkal, hallgass zenét, olvass könyveket, műveld a barátaidat és élvezd az életet.

Töröld le a port, ha kell, de az élet kívül megy tovább. Azt hiszem, ez a nap sosem jön vissza!

Töröld le a port, ha kell, de ne felejtsd el, hogy megöregedsz, és sok mindent, amit most megtehetsz, öregkorodban már nem lesz olyan könnyű megtenni.

És amikor elmész, mivel egy nap mindannyian eltűnünk, te is porrá válsz!

És senki nem fog emlékezni arra, hogy hány számlát fizettél, sem a házad tisztaságára, de emlékezni fognak a barátságodra, az örömödre és arra, amit tanítottál...

Gerarda Rizzo

[boo-risz]

Nem, nekem nem elég ha csak azt tudom kimondani, hogy elvagyunk! Nekem az kell, hogy reggel amikor felébredsz én legyek

az elsó gondoltod és este amikor lefekszel én legyek az utolsó!

Nekem az kell, hogy beleremegi a hangomba, az érintésembe, a modulataimba, vagy csak a gondolatba is, hogy Vagyok! Hogy érezd azt a bizonyos semmihez sem hasonlitható, bizsergést,

vágyat, szenvedélyt és Szerelmet, ami mindent el és akár felborit

benned! Hogy akari, de nem gy ahogy eddig másokat, hanem úgy

mint még az eddigi életed során soha Senkit! Hogy azt érezd, hogy

egyetlen szeretkezésért velem, a mindent és a bármit is fel vagy

akár megadnád! Azt akarom, hogy bármire is nézz rá, bárki is

szólion hozzád, bárki is érintsen meg, hogy bármit is olvass vagy

hallgass, Én, vagy a Mi Szerelmünk jusson róla az eszedbe! Azt akarom, hogy ne legyen a világodnak, a létezésednek egyetlen

olyan zuga és pillanata sem ahová ne jutnék be, amit ne szönék

át.....Amiben, azt érzed, hogy En vagyok az aki elvarázsollak, hogy

megóritelek, ahol azt suttogod magadban, vagy akár kiabálod

szabadon a ház tetejérol is, hogy Szerelmes Vagyok! De Nagyon!

[labjegyzet]

Olvass bele Steve Berry legújabb regényébe!

A ​New York Times bestsellerszerzője, Steve Berry legújabb Cotton Malone-kalandjában Cotton egy második világháborús rejtélyt old meg, amely egy legendás, milliárdokat érő, elveszett kincset, Jamasita aranyát érinti.

PROLÓGUS

Luzon sziget, Fülöp-szigetek

1945. június 4., hétfő

23:54

Jamasita Tomojuki tábornok utoljára mondott pohárköszöntőt az osztagra. Százhetvenöt férfi állt előtte a félhomályos föld alatti kamrában. Csupa műszaki katona. Gondosan kiválogatottak. Eddig mindegyikük tökéletesen hajtotta végre a feladatát. Olyan jól és olyan fürgén teljesítettek, hogy a tábornok ünnepséget rendelt el. Sült barna rizs, főtt tojás, grillezett édesburgonya és szárított tehénhús. Az egész bőséges adag szakéval leöblítve. Már két órája hazafias dalokat énekeltek és banzájt kiáltozva éljeneztek, amíg be nem rekedtek. Néhány értékes órára félretették a háború minden kíméletlenségét.

A tábornokot tavaly októberben vezényelték újra a szigetekre azzal a megbízatással, hogy állítsa meg az amerikai erők gyors előrenyomulását. Ezt megelőzően a Császári Hadsereget vezette Malájföld lerohanása és a szingapúri csata idején. Mindkettő messze hangzó győzelem volt. Büszkeséggel töltötte el az, ahogy Churchill Szingapúr elestét jellemezte. A brit hadtörténet legszörnyűbb katasztrófája és legnagyobb szabású kapitulációja.

Itt viszont minden balul ütött ki.

Most semmi egyebet nem tesz, mint elodázza az elkerülhetetlent. A háborút elveszítették. MacArthur visszatért. Japán elszigetelődött. Ő pedig csapdába esett a Manilától északra lévő hegyek között, kevés az utánpótlás, és gyorsan közelednek az amerikaiak. Már hónapok óta nem is annyira katonai parancsnok, mint inkább bányász. Meg bankár. Betéteket fogad. Páncéltermeket épít. Jövőbeli visszavonulásokhoz biztosítja a jelenlétüket. 

– Önökre! – mondta fémkupáját magasra tartva a műszakiaknak. – És a jól végzett munkára! Banzáj.

A többiek visszhangozták a jókívánságait.

Ez a föld alatti kamra volt a legnagyobb, amit építettek, vagy húsz négyzetméteres, amelyet akkumulátorról működő villanykörték világítottak meg. A falak mentén aranyrudakkal megrakott, téglalap alakú bronzládák sorakoztak nyolc sorban egymásra pakolva; a rudak egyenként hetvenöt kilo­grammot nyomtak, és a súlyuk meg a tisztaságuk szerint egyedi jelölést viseltek. Összesen valamivel kevesebb, mint harminchétmillió kilogramm.

Hatalmas mennyiségű vagyon.

És volt még 174 másik föld alatti trezor is, amelyek mindegyike hasonló kincskészletet rejtett. Az egészet ázsiai országokból rabolták el, kezdve Kínával 1937-ben. A többi Koreából, Thaiföldről, Burmából, Francia Indokínából, Kambodzsából, Malajziából, Hongkongból, Timorból, Indonéziából és Új-Guineából származott. Nemzeti kincstárak, bankok, vallásos kegyhelyek, magánbirtokok, múzeumok, gyárak, otthonok, galériák. Mindent és bármit kifosztottak. A tulajdonosaik által évezredek alatt felhalmozott vagyon nagyszabású eltulajdonítása. A java része már eljutott Japánba. A többit tengeri úton tervezték elszállítani. Csakhogy az amerikaiak tengeralattjáró-blokádja megakadályozta ezt az újraelosztást. Már szó sem lehet róla, hogy innen bármit is elvigyenek, még kevésbé olyasvalamit, ami olyan súlyos és terjedelmes, mint az arany.

Így aztán más módszert eszeltek ki: elrejtik az egészet Luzon hegyeinek gyomrában, aztán a háború után visszajönnek érte.

A terv a legmagasabb szinten fogalmazódott meg, egészen személyesen Hirohito császárig felmenően. Az alacsonyabb rangú királyi hercegek közül többen is vezettek tolvajcsapatokat, amelyek átfésülték a meghódított területeket, de az általános fosztogatást a császár sármos és kulturált fivére, Csicsibu herceg felügyelte, akárcsak a dolog eltitkolását, miután az egész ármánykodást a császár által költött egyik versről kin no jurinak, Aranyliliomnak nevezte el.

– Mindannyiukra – mondta fémkupáját a magasba emelve Csicsibu herceg. – A császár köszönetet mond áldozatos munkájukért. Kívánja, hogy mindnyájan legyenek áldottak.

Az utászok viszonozták a pohárköszöntőt, megéljenezték a császárt, és azt kívánták, hogy legyen áldott. Az érzelmektől sokuknak könnybe lábadt a szeme. Még soha egyikük sem került ilyen közel az uralkodóház egy tagjához. Csaknem minden japán, köztük Jamasita is, egész életében áhítattal tekintett a császári családra. A császár volt az egész szuverén állam irányítója, a fegyveres erők parancsnoka, a nemzeti vallás feje, akit élő istennek hittek.

Csicsibu Jamasitához lépett, és azt suttogta:

– Minden készen áll?

A tábornok bólintott.

Csicsibu herceg hónapokkal ezelőtt Szingapúrból Manilába helyezte át a főhadiszállását, és kiadta a parancsot, hogy az ázsiai kontinensen még mindig zajló fosztogatásból származó összes zsákmányt a szigetekre vigyék. Az elmúlt hónapokban rabszolgamunkások és hadifoglyok ezrei ástak alagutakat, és erősítették meg betonnal az üregeket. Mindegyik helyszínnek ellen kellett állnia a földrengéseknek, a légi bombázásnak, az árvíznek és legfőképpen az időnek. A páncéltermeket tehát úgy építették ki, mint a katonai bunkereket. Ahogy egymás után elkészültek, a herceg személyesen jött el ellenőrizni, ahogy ma este is, úgyhogy nem volt semmi szokatlan a jelenlétében.

A férfiak tovább mulatoztak, miután a munkájuk befejeződött. A 175 páncélterem közül az utolsó – ez itt – három napja készült el. Az összes tervrajzot, leltári tárgyat, műszert és szerszámot beládázták, és elszállították. Miután az egyes páncéltermek elkészültek, a hadifogoly munkásokat agyonlőtték, a holttesteket pedig befalazták. Egyes japán katonák is a halálraítéltek sorsára jutottak, hogy az elkövetkező években a szellemük segítsen őrizni a kincset. Ez jól hangzott ugyan, de csak a valódi célt palástolta, ami az volt, hogy korlátozzák a szemtanúk számát.

– A térkép biztos helyen van? – kérdezte a tábornoktól a herceg.

– Az ön kocsijában várja a távozását.

Miután MacArthur partra szállt a Leyte-öbölben, minden felgyorsult. Nap mint nap kétszázezres ellenséges csapatok hódítottak teret, a japán erők pedig lassan egyre magasabbra vonultak vissza a hegyekbe. Csicsibu herceget egy tengeralattjáró várta, hogy hazavigye Japánba, az egyes páncéltermekhez elvezető térképpel egyetemben. A buja tájban itt is, ott is útbaigazítóként működő természetes jelzéseket hagytak. Finomakat. Nehezen dekódolhatókat. Amelyek a dzsungel részét képezik. Valamennyi egy Csako nevű ősi kód eleme. A térkép visszakerül a császárhoz, aki magánál tartja, amíg el nem érkezik az elhozatal ideje. Katonailag talán elveszítik a háborút, de Japánnak esze ágában sem volt pénzügyileg is veszíteni. Az elképzelés az volt, hogy egy kialkudott béke révén megtartják a Fülöp-szigeteket, hogy visszatérhessenek, és elhozzák az aranyat. Vajon mekkora vagyont rejtettek el? Nagyobbat, mint amekkorát valaha is el tudna képzelni bárki. Olyan ötvenmillió kilogramm körüli nemesfémet.

A császár dicsőségére.

– Ideje távoznunk – súgta a hercegnek a tábornok. Aztán ismét az utászok felé fordította a figyelmét. – Egyenek-igyanak. Kiérdemelték. Itt maguk vannak, nyugalomban és biztonságban. Találkozunk holnap reggel, a kiürítéskor.

A csapat egy emberként banzájt kiáltott neki, amit ő viszonzott, közben észlelve a körülötte lévő férfiak mosolyát. Majd a herceggel együtt távozott a kamrából, és egy kezdetleges felvonóhoz mentek, amely a hetven méterrel fölöttük lévő talajszintre vezetett. Menet közben észrevette a dinamitot, amelyet az éppen zajló ünnepség alatt helyeztek el a járatban. Egy másik közlekedő alagutat szintén aláaknáztak, a tölteteket ahhoz elég távol helyezték el egymástól, hogy az átjárót lezárják, de ahhoz nem elég közel, hogy a járatot teljesen megsemmisítsék.

A herceg és a tábornok kilépett a felvonóból a fülledt trópusi éjszakába. Három robbantási szakértő várt rájuk. Amint az aknát és az alagutat berobbantják, a beavatottak maradéka, az a 175 utász is halott lesz, aki ismerte az elrejtett holmi pontos helyét. A legtöbbjük megfullad, de nyilván lesznek olyanok is, akik a császáruk szolgálatában rituális öngyilkosságot követnek el.

A tábornok az egyik katonához fordult, és bólintott.

A tölteteket begyújtották.

Robbanások morajlottak, a talaj megrázkódott, a töltetek előre meghatározott sorrendben robbantak, és egymás után rombolták le a kiásott üreg egy-egy szakaszát. Az utolsó töltet föld- és kőzuhatagot előidézve a főbejáratot semmisítette meg. Ezt még hajnal előtt elegyengetik, és húznak rá egy réteget, a dzsungel pedig hetek alatt pótolja az elveszett levélzetet, teljessé téve az álcát.

Egy várakozó jármű felé indultak.

– Ezekkel a katonákkal mi lesz? – kérdezte a robbantócsapatra gondolva Csicsibu.

– Reggelre halottak lesznek.

Ezzel vége is lesz az öldöklésnek. És még ha az ellenség meg is tudná, hogy mi történt, a Fülöp-szigetek 7107 szigetén évtizedekig tartana annak a 175 rejtekhelynek a felkutatása.

De muszáj volt elgondolkodnia.

– És velem mi lesz? – kérdezte a hercegtől. – Nekem is meg kell halnom?

– Ön a Császári Hadsereg magas rangú tábornoka – felelte a herceg. – Esküvel fogadott hűséget a császárnak.

A kocsihoz értek.

– Akárcsak az összes katona meg utász, aki meghalt – mondta a tábornok.

A herceg kinyitotta a hátsó ajtót, és kivett egy bőr válltáskát. Abból egy japán hadizászlót húzott elő. Egy fehér háttéren nyugvó vörös korongot, amelyből tizenhat sugár indul ki, a felkelő napot szimbolizálva.

Csicsibu kiterítette a motorháztetőre.

– Számítottam rá, hogy esetleg nyugtalan lesz. Legyünk őszinték. A háborúnak vége. Minden elveszett. Ideje felkészülnünk a jövőre. Nekem vissza kell térnem Japánba, hogy a fivéremmel ennek a jövőnek a biztosításán dolgozzunk. Önnek itt kell maradnia, hogy a lehető legtovább feltartsa az amerikaiakat.

Ebben volt valami.

A fiatalabb férfi egy kis dísztőrt vett elő a táskából, és meg­- szúrta vele a kisujja hegyét. Jamasita tudta, mit várnak tőle. Elvette a pengét, és beledöfte a saját kisujjába. Ketten együtt vért csöpögtettek a zászlóra egy évszázados rituálé részeként, amely állítólag a vérszerződés révén egymáshoz köti a résztvevőket.

– Egyek vagyunk – mondta Csicsibu.

A tábornok egyszeriben ugyanazt a büszkeséget érezte, amit azok az utászok megéltek.

– Megtiszteltetés lesz számomra a bizalom, amelyet belém helyezett.

– Szükségünk lesz önre – mondta a herceg –, miután ez a háború véget ér, és visszatérünk ide, hogy megszerezzük azt, ami a miénk. És úgy is lesz, Tomojuki. Visszatérünk. Japán életben marad. A császár életben marad. Addig is vigyázzon magára, és majd akkor találkozunk.

Csicsibu beszállt a járműbe. A sofőr már a volánnál ült. Felköhögött a motor és a szállítmány elhajtott a keskeny, keréknyomos úton. Az egyik robbantási szakértő odalépett, vigyázzba állt, és tisztelgett. A tábornok tudta, hogy mit szeretne hallani a katona.

– Állítsa fel a csapdákat. Biztosítsa a helyszínt.

A rejtekhelyeket egytől egyig aláaknázták robbanóanyaggal és egy sor más, halálos védőeszközzel. Ha bárki fel merné törni a trezorokat, nagy árat fizetne érte.

A távolból puskalövések és aknavetők hallatszottak.

Nemsokára az ellenség fogja ellenőrizni a szigeteket.

Szerencsére azonban az Aranyliliom befejeződött.

NAPJAINKBAN

1. FEJEZET

Bázel, Svájc

Szeptember 3., csütörtök

9:40

Cotton Malone nem tudta eldönteni, hogy valós-e a fenyegetés, vagy képzeletbeli. Azért küldték, hogy felmérje a helyzetet, tartsa a szemét a célponton, és avatkozzon be. De csak ha muszáj.

Ez vajon annak minősül?

A bázeli utcákon nagy volt a forgalom. Ami nem meglepő, tekintve, hogy ez a kétszázezres város a reneszánsz óta kereskedelmi csomópont és kulturális központ. Hatszáz évvel ezelőtt Európa nagyvárosai közé tartozott. Ebben a fekvése is segített. Stratégiai helyen épült, ott, ahol Svájc, Franciaország és Németország összeér, a belvárosát pedig a Rajna osztja két jellegzetes részre. Az egyik a múltból maradt itt, a másik a mában gyökerezik. Óvárosa a folyó déli partján emelkedő két dombot foglalja el. Egy réges-régi középkori városra emlékeztető, borostyánnal befutott, gerendavázas házakkal teli hely, amelynek macskaköves utcácskái sétáló­utcák és gyér forgalmú utak keverékei.

A napfényben fürdőző Cotton az egyik zsúfoltabb forgalmú út mellett állt, és a közeli árustól vásárolt zacskónyi sült gesztenyét majszolta. Az általa megfigyelt célszemély az utca túloldalán lévő egyik kis butikban tartózkodott, tőle úgy kétszáz lábnyira, ahol már harminc perce eltűnt. Divatos áruházak kirakatai vonzották a vevők folytonos áradatát. Rengeteg kávézó, üzlet, ékszerész, márkás ruhabolt és személyes kedvencei, az antikváriumok. Azokból is egy rakás. Amelyek mind a saját otthoni, koppenhágai könyvesboltjára emlékeztettek. Évekkel ezelőtt vásárolta a szerény méretű, ízlésesen berendezett és jól felszerelt üzletet. Nemcsak a bibliofileket látta el könyvekkel, de a Koppenhágába látogató számtalan turistát is. Minden évben bezsebelt némi profitot, pedig több időt töltött távol az üzlettől, mint szeretett volna. Ő volt a Dán Antikvár Könyvkereskedők Szövetségének jelenlegi titkára is, ami életében először történt meg vele, ugyanis nem volt valami nagy közösködő.

De hogy a fenébe ne?

Imádja a könyveket. Ők is imádják a könyveket.

Folyamatosan emberek mozogtak minden irányban, az agya a legapróbb részletre is felfigyelt, ami a korábbi foglalkozása során bajt jelzett. Senki sem bámészkodott, nem időzött egy helyben túl hosszasan. Az égvilágon semmi sem ütött el a környezetétől, kivéve egy kocsit. Egy sötét színű Saabot. Tőle harmincméternyire parkolt a járdaszegélyhez simuló többi autó között. Az összes többi üres volt. A Saab viszont nem. Ketten ültek benne, az enyhén sötétített szélvédőn át ki tudta venni az alakjukat. A vezető és még valaki a hátsó ülésen. Az emberek zömében önmagában egyiknek sem, másiknak sem lenne szabad gyanút keltenie.

Csakhogy ő nem tartozik az emberek zöméhez.

Ő képzett hírszerző tiszt, aki tucatnyi évet ledolgozott a Magellán Ügyosztályon, az Egyesült Államok Igazságügyi Minisztériumának titkos nyomozócsoportjában. Az elsők között verbuválta régi barátja, Stephanie Nelle, aki létrehozta, és azóta is vezeti az egységet. Nemrégiben valamin összekülönbözött az új amerikai elnökkel, Warner Foxszal, de már mindent megoldottak, és újra ő a parancsnok. És bár Cotton egy ideje visszavonult az Ügyosztálytól, szabadúszóként továbbra is dolgozott Stephanie-nak, valahányszor sikerült őt elcsábítania a könyvesboltjától. Tetszett neki, hogy még mindig szükség van rá, úgyhogy csak ritkán mondott nemet. Persze majd eljön a nap, amikor Stephanie már ritkábban kéri fel, és csupán egy könyvkereskedő lesz belőle. De szerencsére egyelőre még hasznossá tudja tenni magát, bár most nem Stephanie miatt van itt. Ezt a szívességet egy másik barátja kérte tőle, akivel pár hónapja futott össze Németországban.

Derrick Koger.

Nemrégiben léptették elő a Központi Hírszerző Ügynökség európai állomásfőnökévé, és egy elveszett kincsről szóló elképesztő mesével piszkálta fel Cotton kíváncsiságát.

Egy mesével, ami milliárdokat érő, rabolt aranyról szólt.

Jamasita Tomojuki tábornok, aki a Fülöp-szigetek utolsó percig tartó védelmét vezényelte, ugyanakkor ennek a szajrénak az elrejtését is felügyelte, 1945 szeptemberében adta meg magát a szövetségeseknek, majd gyorsan bíróság elé állították, és 1945 decemberében háborús bűnök elkövetéséért elítélték. Jamasitát két hónappal később felakasztották.

Hogy miért ilyen sietve?

Egyszerű.

A CIA elődje, a Stratégiai Szolgálatok Hivatala tudomást szerzett 175 betemetett páncélteremről. Jamasita kerek perec elutasította a lokalizálásukban való együttműködést, az amerikaiaknak pedig más sem hiányzott, mint hogy életben maradjon, és hírt adhasson a világnak az aranyról.

Úgyhogy felakasztották.

Miután ezt a szálat elvarrták, Luzon szigetét pedig katonailag biztosították, bevonult az OSS, és sikerült is rábukkanniuk több nagyobb rejtekhelyre, többtonnányi gazdátlan nemesfémre, amit mind elszállítottak a világ negyvenkét országában kialakított depókba. Mindezt Douglas MacArthur tábornok és Harry Truman elnök tudtával és beleegyezésével.

Hogy miért vitték el?

Három okból.

Először is, ha egy ilyen hatalmas tömegű ellopott arany megszerzése kitudódott volna, emberek ezrei álltak volna elő azzal, hogy igényt tartanak rá, sokan szélhámosságból, a kormányok pedig évtizedekig a tulajdonjog megállapításának csapdájában vergődtek volna.

Másodszor, az arany puszta mennyisége, ha újra rászabadítják a nyílt piacra, lenyomta volna az árát. Akkoriban a legtöbb ország az amerikai dollárhoz kötötte a valutáját, a dollár fedezete pedig az arany volt, tehát egy váratlan értékcsökkenés világméretű pénzügyi katasztrófát okozott volna.

Végezetül pedig, miután Hitlert és Japánt legyőzték, a világ biztonságára a legnagyobb fenyegetést már a Szovjetunió jelentette. A kommunizmust meg kellett állítani. Mindenáron. És a titkos vagyonban meglévő több százmillió dollár természetes módon becsatornázható volt erre a célra.

Így aztán idővel a megszerzett arany és ezüst szép lassan egy helyre gyűlt, a később Fekete Sas Vagyonkezelőként ismertté vált intézmény felügyelete alá. Hogy hová központosították? A luxemburgi Bank of St. George-ba. És ez a vagyon 1949 óta ott csücsül, a titoktartás falának védelmében, amely fal – Koger szerint – csak az utóbbi hónapok során dőlt le.

Lenyűgöző sztori.

A kocsit a két utassal beindították.

Cotton figyelme a járműről visszasiklott a butikra.

A célszemély megjelent, kilépett a bejárati ajtón, és ráfordult a forgalmas járdára. A kocsi beindítása vajon csak véletlen egybeesés volt?

Aligha.

Cotton csak egy fotót látott Kelly Austinról, aki a Bank of St. George alkalmazottja volt. A munkája? Cottonnak sejtelme sem volt róla. Neki csak annyit mondtak, hogy kísérje figyelemmel a nőt, és csak akkor avatkozzon be, ha feltétlenül muszáj. Koger ez utóbbit külön hangsúlyozta. Ezért is foglalt el megfigyelőállást az utca túloldalán, a járókelők között, akik a saját dolgaikon kívül semmiről sem vettek tudomást maguk körül.

Kelly Austin a Saabbal ellenkező irányba indult, mire a kocsi kikanyarodott a parkolóhelyéről, és előrefelé araszolt az utcán. Mögötte nem jött kocsi, előtte viszont volt egy. Az elöl lévő gyorsított, és elhúzott Cotton mellett. A Saab azonban egy pillanatra sem változtatott a sebességén.

Nem vitás. Ez fenyegetést jelent.

Austin haladt tovább Cotton felé, az utca túloldalán. Nem forgatja a fejét. Nem néz körül. Nem tétovázik. Csak egy lépés a másik után, az egyik kezében bevásárlószatyrot lóbál, másik vállán retikül lóg.

Mit sem sejt.

Cotton a mellette lévő szemetesbe hajította a gesztenyét, és a járdáról lelépve a sávok között szlalomozva megindult a középen lévő járdasziget felé. Onnan a kocsik közt nyíló első résen átvágott a túloldalra, ötvenlábnyival Austin előtt. Emberek haladtak el mellette az ellenkező irányba tartva. A Saab egyre csak jött, egy kicsit gyorsabban haladt, már majdnem Austin mellé ért.

A hátsó ablak leereszkedett.

Egy fegyvercső vált láthatóvá.

Cottonnak nem maradt rá ideje, hogy közelebb kerüljön Austinhoz. Túl messze volt. Így aztán hátranyúlt a zakója alá, hogy megkeresse a Berettát. Magellán Ügyosztály-os kivitelű. Megengedték neki, hogy a korkedvezményes nyugdíjba vonulása után is megtartsa. A fegyver láttán egyik-másik járókelő bepánikolt. Sehogy sem lehetett elrejteni.

Cotton magára parancsolt, hogy koncentráljon.

A fejében megszűnt a világ összes nagyvárosára jellemző, mindent átható háttérzaj. Gondolatait a csend uralta, a szeme pedig az összes többi érzékszerve fölött átvette a parancsnokságot. Célra tartotta a fegyvert, és két lövést eresztett a nyitott hátsó ablakba. A Saab azon nyomban gyorsított, a gumiabroncsok csikorogva tapadtak meg a burkolaton, ahogy a kocsi elhúzott mellette. A veszély, hogy viszonozzák a tüzet, valószínűnek tűnt. Úgyhogy még egy golyót küldött a lehúzott ablakba.

Az emberek szétspricceltek. Sokan hasra vetették magukat.

A Saab elviharzott.

Cotton a rendszámtáblára koncentrált, és az eszébe véste a betűket meg a számokat. A kocsi a következő kereszteződéshez ért, aztán eltűnt a sarkon túl. Cotton sietve visszatuszkolta a pisztolyt a zakója alá, és körülnézett.

Zihált a rövid, szapora levegővételtől.

Kelly Austinnak se híre, se hamva nem volt.

2. FEJEZET

Bajkál-tó, Szibéria

16:40

Kyra Lhota előretolta a gázkart, és száguldott a vízen a csónakkal. A tó statisztikai adataitól megállt az ember esze. Egy ősi hasadékvölgyből keletkezett harmincmillió évvel ezelőtt. A világ legrégebbi víztározója. A bolygó édesvízkészletének egyötödét tartalmazza. Háromszáz folyó táplálja, de közülük csak egy száradt ki. Hétszáz kilométer hosszú, a legnagyobb szélessége nyolcvan kilométer, a legmélyebb pontja pedig ezerötszáz méternyire van a felszín alatt.

A térképeken egy holdsarló alakú ív az orosz–mongol határral szomszédos hatalmas néptelen tájék részét képező Dél-Szibériában. Kétezer kilométernyi partvonal terjeszkedik minden irányba, a kristálytiszta felszínt harminc sziget tarkítja, valamennyi a gazdagok és szegények menedéke. Utóbbiak a kavicsos partokat körülölelő falvakban és városokban húzzák meg magukat. Előbbiek méregdrága dácsákban foglalják el az erdős magaslatokat, ahol távoli és kívánatos ingatlanok vannak, Oroszország legmagasabb négyzetméteráraival.

A nyár múlóban volt, az ősz itt mindig rövid életű, már nincs nagyon messze a hosszú tél. Éppen a viharos évszak tartott, nemsokára megjönnek a fagyok, és a tavat egyetlen összefüggő, vastag jégtáblává változtatják, amely olyan szilárd, hogy autók, kamionok és vonatok is átmehetnek rajta.

De nem ma.

A felszín még vizes és tajtékos volt.

Kyra megcsodálta az egyformán mély és telített víz és égbolt egymástól enyhén eltérő árnyalatú, lenyűgöző látványát, a mindent a nyugalom és a rend misztikus érzésével beterítő kék színeket. Csípős északi szél borzolta a felszínt, ami nemigen befolyásolta a tripla farmotor üvegszálas hajótestre gyakorolt tolóerejét. A déli part egyik jachtkikötőjében bérelte a motorcsónakot, egy nagypályásokat kiszolgáló kölcsönzőtől, akik szeretik a saját játszóterükként használni a Bajkál-tavat. Az övé valamivel hosszabb volt tíz méternél, és olyan erőforrás járt hozzá, amelynek segítségével a hajó csaknem ötvencsomós sebességgel tudta szelni a habokat.

A középső vezérlőpultnál állt, szorosan fogta a kormánykereket, amikor tőle úgy fél kilométernyire észrevett egy másik hosszú, keskeny gyorsmotorost. Visszarántotta a gázkart, üresbe tette a motorokat, majd leállította őket. A dübörgésük elhalkult, és már csak a másik csónak tá­voli zümmögése hallatszott. Felkapta a hátizsákját, elővette a füstgránátokat, és kettőből kihúzta a biztosítótűt. Azok belobbantak, és sötét füstpamacsot lövelltek a késő délutáni égre. Mindannak alapján, amit a másik csónak vezetőjéről olvasott, reagálnia kell a tűz jelére. Hozzátartozik az egoista lovagiasságához.

De a másik csónak csak ment tovább.

Egy harmadik gránátot is beélesített, amely több füstöt bocsátott ki.

Ekkor a másik csónak megfordult, és feléje száguldott.

Na, végre. Ahogy az előrelátható volt.

Nekikészült, lehúzta a cipzárt a bőrdzsekijén, és hagyta magán szétnyílni, közszemlére téve feszes testét. A többi infója gazdag, nárcisztikus playboyként festette le a célpontját, akinek rézbányászattal milliárdokat sikerült kaszálnia, aztán a mezőgazdálkodásba, az építőiparba és a telekommunikációba is belekapott. Oroszországban egy ilyen siker azt jelentette, hogy ennek az oligarchának politikai kapcsolatai vannak, olyanok, amelyek nyilván a Kreml mélyéig is elérnek.

Ami arra intette őt, hogy óvatosan haladjon, és ne kövessen el hibákat.

A másik csónak közelebb érve lassított, amitől a nyomdokvíznek feszülve odasiklott a másik mellé. A magányos utas megfelelt a Samvel Yerevanról Kyrának küldött fényképnek. Középmagas. Az izmos testet szénfekete hajcsigák koronázzák. Egy örmény, aki a Szovjetunió összeomlása után áttelepült Oroszországba. Ott irdatlanul meggazdagodott, majd újra felvette a kapcsolatot örmény hazájával, a nemzeti parlamentben helyet vásárolt a fivérének, és végül a miniszterelnökségig emelte. A nettó értéke? Valahol az öt–nyolcmilliárd eurós tartományban. Egy-két nemzetközi magazin a világ leggazdagabb örmény nemzetiségű emberének nevezte, amely címet ő állítólag nagy becsben tartott. Egy fényűző birtokon élt Moszkva mellett. Nős volt, öt gyermekkel. Ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy számos szeretőt tartson.

A nők voltak a gyengéi.

Kyra pedig erre a szerepre öltözött.

A fekete neoprén szörfruha filigrán teste minden domborulatát megmutatta, szőke haját csinos lófarokba fogta össze.

– Baj van? – kiáltotta oroszul Yerevan.

Kyra zavartan fölemelte a két karját, és maradt a férfi nyelvénél.

– A motorok elkezdtek füstölni, aztán leálltak. Megnézné?

A férfi bólintott, és elkezdett közelebb evickélni a motorcsónakkal, közben horgonyköteleket dobott át, amelyeket a nő a hajótesten lévő bakokhoz rögzített. Ügyelt rá, hogy a férfi és a gránátok közé helyezkedjen, amelyek még mindig füstöt okádtak, szem elől rejtve a motorokat. Yerevan közismert élvhajhász volt. Gyors hajókat, kocsikat és repülőket birtokolt, valamint nem messze innen egy tóra néző, hatalmas dácsát. Nem kétséges, hogy oda tartott, mielőtt a nő megszakította volna az útját. A Kyra birtokában lévő infó úgy szólt, hogy a férfi rengeteg időt tölt Szibériában, ugyanis egyik-másik bányája a közelben működik.

Kyra megtanulta, hogy a legkönnyebben úgy lehet valakit elcsábítani, ha az ember normális mederben tartja a dolgokat. Semmi furcsaság, semmi kétértelműség. Csak amire számítani lehet, ami számára azzal az előnnyel járt, hogy egy lépéssel a másik előtt járt. Jó volt abban, amit csinált, ezért is kerültek olyan sokba a szolgálatai. Az ügyfél, aki a mostani munkára szerződtette, az elképzelhető legmélyebb zsebekkel rendelkezett, úgyhogy ő meg is ragadta az alkalmat, és a díjazását egyszeri összegről jutalékra módosította.

És nem ám dollárban vagy euróban.

Bitcoinban kapja majd a fizetségét.

Az általa megszerzett összeg egy százalékát.

És ha az infó helytálló, a mai munkáért ez nagyjából tizenhétmillió eurót fog jelenteni. Kissé visszahőköltek a feltételeitől, amire számított is, de aztán emlékeztette az ügyfelet, hogy az áldozat nem csupán a Kremlben rendelkezik kapcsolatokkal, hanem az orosz alvilágban is. Akár megtorlásra is sor kerülhet, így aztán a feladatához az is hozzátartozott, hogy gondoskodjon róla, semmi olyasmit ne hagyjon hátra maga után, ami bárkit is elvezethetne bárhová. Ezt a plusz védelmet pedig az ügyfél hajlandó volt megfizetni.

Yerevan befejezte a csónakja rögzítését és a motorok leállítását. Azután felszökkent a csónak peremére, és már éppen átlépett volna a nő hajójára, amikor az melléje pattant. Feltűnt neki a férfi orra, amely valamikor régen eltörött, és azóta sem igazították rendesen helyre. Ez egy leheletnyi keménységet kölcsönzött az arcának, amelyet egyes nők talán vonzónak tarthatnak.

Kyra a mutatóujjával jelezte a férfinak, hogy jöjjön közelebb.

Amit az meg is tett.

A nő két kézzel átölelte a nyakát, és keményen megcsókolta. A férfi a legkevésbé sem tűnt meglepettnek vagy megfélemlítettnek, és ajkát a nőére szorítva hajlandó volt elfogadni, amit ez az idegen kínálhat neki.

A nő elfordult, amitől mindketten pördültek egyet, majd a lábával elrugaszkodva átbillentette magukat a hajó oldalán, bele a fagyos vízbe. Ő készen állt, hiszen neoprén ruhát viselt, amely szigetelte sápadt bőrét.

A férfi nem állt készen.

A nő két karja már a férfi nyakát ölelte, most ugrás közben megfordult, hogy először a háta érjen vizet, a kezével és a karjával pedig satufogásra váltott a férfi torkán. Elmerültek, Kyra pedig a lábával tempózott, hogy lent maradjanak. A férfi küzdött, megpróbálta kiszabadítani magát, de a súlytalanság kiegyenlítette a viszonyokat, és nem tudott mibe kapaszkodni.

Kyra még szorosabban fogta.

A férfi a két kezével próbált lazítani Kyra szorításán, de ő csak annál jobban rácsimpaszkodott. A víz hőmérséklete jóval húsz Celsius-fok alatt volt, ami egykettőre hatással lesz Yerevanra, aki csak egy fürdőnadrágot és a csupasz mellén egy könnyű zakót viselt. A nő tempózott, és fejét a vízből kidugva még egyszer levegőt vett, de Yerevannak már nem engedte meg ezt a luxust. Újra lesüllyedtek, és a nő érezte, hogy a férfi szorítása enyhül a karján, a teste elernyed, és végül már egyáltalán nem mozdul. Biztos, ami biztos, pár másodpercig még így tartotta, aztán elengedte, és fellökte magát a felszínre.

Yerevan nem mozdult.

Kyra kitapintotta a pulzusát.

Semmi.

Helyes. Még egyvalami.

Megkereste az aranyláncot, amelyet a támadás előtt látott, amelyet Yerevan éjjel-nappal hordott, és a nyakáról letépve erősen markolta a karikán lógó kis acélhengert.

Aztán elúszott a holttesttől, amely arccal lefelé lebegett. A két csónakhoz visszaérve bemászott a sajátjába. A füstgránátok kiürültek. Minden irányba gyorsan körülpillantva konstatálta, hogy sehol senki a láthatáron. A tó közepe felé jártak, kilométerekre a legközelebbi parttól, és gyorsan közeledett a szürkület.

Jól időzítette az akcióját.

Elkötötte Yerevan csónakját, és hagyta elsodródni. Azt fogják feltételezni, hogy úszni ment, és megfulladt, a hideg víz a fojtogatás minden nyomát el fogja törölni. Tragikus baleset. Amiért senki sem hibáztatható.

Kyra rászánt egy pillanatot, hogy összeszedje magát.

A csöndet csak a hajótestek alatti vízcsobogás törte meg.

Első rész kipipálva.

Beindította a motorokat.

Most jön a második rész.

Ha a részlet felkeltette az érdeklődésedet, a regényt itt találod!

[ludmillaignatenko]

Szeresd magad!

Hála napló!

Szakítási napló!

Töltsd ki ezeket! Olvass! Sétálj! Tornázz! – Mini parancsok, amelyek jól hangzanak, de mégis kötelességnek élem meg őket. Miért vagyok ennyire kiüresedett, silány, halott belül? Miért robotpilóta módban működöm? Mi az, amit igazán szeretek csinálni? Hol fogyott el a motivációm? Mi szívott le ennyire?

Elfogathatatlan az, hogy ez a bántalmazó dinamika ilyen erősen jelen van, hogy észre sem veszem. Sőt, vonzó és tetszetős számomra. Az ok nélküli megszégyenítés, a megalázás, büntetés. Mintha ez lenne a lételemem, ami miatt érdemes élni. Mindenáron meg kell ezt találni és őrizni, vigyázni rá. Becsomagolva kitenni a polcra díszdobozban. Úgy tekinteni rá, mint egy jól megérdemelt trófeára.

Néha fáj, néha nem. Általános apátia az van! Ha fáj, az is csak azért, mert enyhén benyomódott a ’gomb’. Már nincsenek erős, impulzív, egész testet érző ingerek. Inkább csak az igazságtalanságérzetem kiált.

- dead inside –

Egy tátongó üresség van, ami állandó. Már nem billent ki semmi úgy. Már semmi sem fontos, már semmi sem fáj. Nincs értelme a létezésemnek, ha ezt egyáltalán annak lehet nevezni. Az álburkaim kipukkantak. Annyira vigyáztam pedig arra, hogy ezek védjenek, de lehullott a lepel és egy tollaitól megfosztott, csupasz, szánalmas főnix vagyok. Akinek az egész élete hazugság. Ez lehet a depresszió? Vagy lehasadás saját magamról? Vagy növekedési ugrás? Vagy az öntudatra ébredés?

Megannyi kérdés és megválaszoltalanul itt hevernek ebben a tátongó ürességben.

Pedig annyira próbálom megváltoztatni a működésemet. Annyi dolgot, energiát fektetek bele, de egyre nagyobb az űr.

Mi az én hibám?

Miért nem szeretek semmit csinálni?

Miért nem okoz semmi örömöt?

Miért olyan, mintha húzna befelé ez a tátongó üresség és nem eresztene el? Mintha mindig fogná a kezemet, mintha megtartana a viszonylag jobb napokon is.

Mintha mindent mechanikusan megtanultam volna.

Mindent kötelességből teszek, mert azt kell.

Miért nem látja ezt senki?

Miért nem tud segíteni ezen senki?

Miért nem ment meg már végre valaki?

Minden szétfolyik… mint egy hamis valóság, úgy karol át ez a belső tátongó üresség. Uralkodik rajtam, nem ereszt el. Velem van egy kicsit mindig. Minden nap mérgez egy kicsit. Már nem küzdök ellene úgy. Hadd vigyen…

Nem mondhatom el ezt senkinek.

Ilyenkor igazán eljön értem ez az idegen isten és nem tudok ellene tenni. Nagyon erős, nagyon erőszakos. Tönkre akar tenni, meg akar fojtani.

Ezek nagyon ijesztőek.

Ezek öngyilkosságra felkészítő novellák?

Nem félek attól sem, elfogadom ez a változatot is.

Csak történjen valami más.

Most, hogy írok, mégis elkezdtem érezni a fájdalmat. Ami olyan szépen be van zárva a tenger legsötétebb zugában lévő radioaktív ládába. Lehet, hogy annyira fáj már, hogy nem bírom elviselni és csak lebegek.

Mintha be lennék nyugtatózva és nem lennék magamnál. De, mi az a magamnál levés? Biztos, nem ez a tompa, fakó, homályos, szétfolyt maszlag. Nem baj, hogy nem lehet megfogni? Nem lehet körül írni. Fáj, fáj. Ijesztő, nyomasztó, fullasztó. Mintha, egy macska most élezte volna meg a karmait a kaparófáján. Várok, minden nap várok. Elfogyok, megsemmisülök. A szégyen, a titkolózás, az álarc. A szorongás, a lábrázás, a szívdobogás. A mellkasomban jelenlévő gombnyomás. Néha, csak ezek miatt érzem magamat valamilyen lénynek. Olyan megfoghatatlan, definiálhatatlan vagyok. Más hogy érzi magát? Hogyan tudja elválasztani magát a külvilág elemeitől? Belső remegés, nyugtalanság, magány. Nem pihentető alvás, állandó készenlétben van a testem, mintha egy háborús lövészárokban laknék. Éberen kell figyelni, nehogy ennél is nagyobb baj legyen. Várárokban élem az életemet. A várárokban élő brokkoli. Pedig én úgy igyekszem, de egyre rosszabb. Létezhetne egy piócás ember, aki feloldozhatna.

Apró darabokra hasadtam. Ezek a darabok, mint a mágnes két pólusa, taszítják egymást. Nem akarnak helyreállni. Nem akarnak kapcsolódni egymáshoz. Ők vannak. Vagyok én is. Mint az idegenek egy metropoliszban. Nem is néznek egymásra. Elidegenedtek. Nem akarnak összetartozni.

Folyamatos zuhanó állapot. Fogva tart. Bezárt a ketrecébe és mutogat. Felvág velem, hogy sikerült elfognia. Szégyen. Szégyen. Szégyen. Ez cseng mellette folyamatosan. Visszhangozza ércesen, kaján vigyorral az arcán. Nagyon örül most ennek. Elvesztem

[lxndrsworld]

Mit tettél velem?

Befurakodtál édesen az életembe, megmutattad milyen színes a világom. A világom a lelkemben és kívül is, amiben élünk mindannyian. Megmutattad a te izgalmas titokzatos világodat is. Úgy éreztem hosszú idő után végre lélegzek újra. Te voltál a gyógyír mindenre ami addig volt és azután lett. Rád vártam, nem is sejtettem pedig, hogy ez így van. Felfrissült az elmém, a lelkem, a szívem és a testem is általad. Kellemes drogként hatottál a szervezetemre, élvezhető, ami rabul ejt és nem bánja az ember egy pillanatra se, hogy a magáévé tesz a függőség. Ó te szenvedélyes lélek, most, hogy megvontad tőlem mind, amit szeretek, kitépted a lelkem egy hatalmas darabját. Gondolod, hogy ez így helyes? Jöttél és hírtelen megmutattad a csodákat, a színeket az édességet minden keresűségünkben, aztán elzártad előlem ugyanolyan hírtelen ahogy jöttél. Vissza akarom kapni, hallod, add vissza, hozd vissza, újra varázsolj nekem. Hiányzik valami belőlem. Ugyanaz vagyok, de mégis másabb, mint aki tudja a világ titkait de kimosták belőle, hogy ne tudják, hogy tudja. Hallod te csapás, te szívemnek legnagyobb csapása hogy merted ezt tenni? Most egyedül kell újjá építenem a világom. Képes vagyok rá, de jobban tetszene ha visszaadnád a részeim és csatlakoznál hozzá. Kegyetlen vagy, mondták már? Mit műveltél velem? Nem vagyok önmagam. Árnyéklény lettem, élek, de nem teljesen. Hiányzol, nagyon hiányzol. Írkálok neked egy füzetbe, mintha olvasnád majd egyszer. Hiányollak de nem mintha ne léteznél velem. Megváltoztam, de ez az új énem is vágyik arra ami volt, vagy talán jobbra. Mindenhova rólad írok, pedig nem is olvasod el ezeket, bár mégis tennéd. Úgy teszek, mintha elolvasnád, mert egy nap el is fogod. Olvass a gondolataimban kérlek, annyi mindent mondanék még. Mondani is fogok, meglásd. Eléd állok majd és akkor szemtől szembe teszem fel ezt a kérdést, hogy mit tettél velem, te őrült szenvedély?

[vanegyjosztorim]

190302 - Mindenki gyerekkori emléke

Hivatalosan véget ért a tél. Ezzel egyidőben most szeretném, ha mindenki visszaemlékezne egy kedves gyerekkori emlékére. Pontosabban egy gyerekkori emlék elemére. 

Az overálokra. 

Emlékszem mennyire utáltam őket. Itt most nem az alkalmi, divatos, csodálatos overálokra gondolok. A gyerekkori traumát okozó overálokra. 

Amikor a szüleid azért, hogy ne fázz meg, rád adtak egy harisnyát, egy cicanadrágot, arra még egy nadrágot és szerencséd volt, ha erre már csak az overált húzták fel. Felülre került az atléta, a póló, a hosszú ujjú felső, egy pulóver és rádcibálták az overál tetejét. 

Kinézetben ilyenkor tartottál valahol ott, hogy a karod minimum 10 centire volt az oldaladtól és igazából a lábaidat sem tudtad normálisan rakni egymás után, csak togyogtál, mint egy pingvin. 

Viszont szerencséd vol, még levegőt tudtál venni. Persze itt még nem volt vége. A zokni ugye már a két nadrág között felkerült a harisnyára, szépen belehúzva a cicanadrágot. A legbundásabb, legnagyobb hótaposóba alig fért el a lábad, arról ne is beszéljünk, hogy a talajt már nem érezted, de még csak be sem sikerült lőni, hogy vajon milyen távol lehet a lábadtól, ugyanis. 

A rétegek alatt már le sem tudtál hajolni, hogy legalább megnézd, mert egyetlen lehetőséged volt: az egyenesen előre. 

Amikor már nem tudtál mozogni, így védekezni sem, a fejedre kerül a legnagyobb sapka, amire ráhúzzák a kapucniját a csodálatos overálnak, mindezt pedig megfejelik egy sállal, csak a biztonság kedvéért. 

Igazából ezzel a felszereléssel nem csak a hideg ellen védtek meg, de törésbiztossá is sikerült tenniük, ugyanis igaz, hogy járni nem tudtál csak totyogni és gurulni, de bármi került is az utadba, az biztos, hogy nem érezted. Nagyjából olyan hatást értek el ezzel, mint amikor rendelsz valami viszonylag törékeny dolgot és kismillió réteg buborékfóliába csomagolják, hogy biztosan meg ne sérüljön. Na, ezzel a felszereléssel te sem tudtál megsérülni, azt garantálom. 

Most pedig, hogy ezt leírtam és mindenki végigolvasta, megfogadjátok, hogy ha nektek egyszer gyereketek lesz, biztos nem adtok rá ennyi göncöt, ő ugyan nem fog így kinézni, mennyire fölösleges is ez stb. Mert ugyebár erről a kinézetről mindenki őrizget legalább egy képet abban az albumban a polcon, amit annyiszor nyitogattak és rakosgattak már, hogy inkább szétesett lapok, semmint album. 

Viszont van egy rossz hírem! Ezt az ígéretet senki nem fogja betartani. Mindenki gyereke egy sétáló, színes pingvin lesz! 

Köszöntem a figyelmet! 

[elkuldetlen-uzenet]

Sokszor gondolkoztam már el azon,

Hogy a szerelem vajon másnak is ennyire fáj, vagy csak nekem ?

Most is épp ezen gondolkozom ,

Na meg azon,

Hogy lehet le kellene feküdni végre egy kicsit így negyed 6 tájékán,

Hiszen régen volt már reggel és régen voltam az, aki valójában lenni akarok minden egyes nap.

A szerelemre meg visszatérve szerintem nem olyan rossz az,

Csak lehet, hogy pont rosszkor és rossz helyen keresem.

Hiszen nem kéne hogy fájjon

És hogy minden jó köddéváljon,

Mégis fekszem egyedül az ágyon

És azon gondolodok most is, hogy miért nem hiányzol.

Igazából tudom a választ,

De mégsem merem bevallani, mert talán jobban szeretlek, mint azt én gondoltam,

Vagy

Egyszerűen csak jó szívem van.

Szerintem ki kellene mennem egy cigire,

Hogy mindent rendbe tegyek itt fejbe

Vagyis

Igazából már minden rendben van

Már csak lépni kellene

Vagy legalábbis megmozdítani magam.

Azon gondolkodom, hogy előre vagy hátra

És arra jutok, hogy inkább teszek előre hármat .

Lehet hogy majd visszább kell vennem

Téged pedig elengednem

És új utakat keresnem.

Talán nem is bánom, hiszen ez lesz az, aminek már nagyon régóta meg kellett volna történnie,

Mert ez így nem jó sem neked, sem nekem.

És megint elkalandoztam

Csak most kicsit jobban

De most az eszem irányít és a szívem hallgat.

Hallgatja és végre meg is hallja hogy mi a jó neki

Csak még,

Még talán nem áll készen teljesen arra,

Hogy ezt itt és most lezárja magában.

Tudod ez mostmár inkább neked szól,

Hiszen próbálom megértetni veled, hogy mit is érzek pontosan,

De sajnos ezt megérteni te nem tudod,

Mert soha nem figyeltél rám eléggé ahhoz, hogy most belém láss és olvass a sorok között.

De talán már nem is várom el.

Te legyél olyan amilyen, én leszek önmagam.

Te élj úgy ahogy neked jó,

És érezd jól magad.

Tudom, hogy menni fog, talán nekem nehezebb lesz, hiába tudlak elengedni.

Mert el tudlak.

El tudlak, mert kaptam elég rosszat,

Hogy azt gondoljam

Ez minden, ami nekem jár.

Aztán megvilágosodtam

És észleltem,

Hogy nem minden rólad és rólunk szól, és a szerelem az nem ilyen.

A szerelem gyengéd és érzelmes

Simogató és kegyelmes

Féltő és harcmentes

Karcmentes és engedelmes.

A szerelem meleg és szerelmes.

Szóval ha egyet kívánhatnék neked, az csak az lenne,

Hogy találd meg ezt az embert,

Aki tudom, hogy nem én leszek

És tudom, hogy te sem nekem

De te boldog leszel

És én boldog leszek.

Ja és még egy dolog:

Szeretlek.

[oleljmegujra01]

Állj ki reggel a friss levegőre és mosolyogj.

Olvass egy jó könyvet, bújj a pokróc alá, igyál forrócsokit, menj ki a barátaiddal, feküdjetek ki a fűre, menjetek el kocsikázni, köszönj a szüleidnek, légy hálás nekik, süssetek sütit, ölelkezz a szerelmeddel, bulizz a barátaiddal, sorozatozz magadba, hívd fel a rokonokat. Szagold meg a virágokat, nyírd le a füvet, menjetek el fagyizni, törődj a kisállatoddal, mutasd ki a szereteted. Csodáld a napfelkeltét, naplementét, szivárványt, havat, esőt, 40 fokot. Élvezz ki mindent.

Élvezzd az életben a kis dolgokat, mert csak ez számít. Légy hálás mindenedért, amid van, ami a tiéd lehet, aki melletted van, veled van. Csak próbáld meg.

[manzardworkshop]

Legújabb kezdeményezésünk egy workshop-sorozat, melynek megálmodója és megvalósítója a Manzárd Café társszerkesztőként is jelen lévő Antal “Baantal” Balázs művész, designer. Részletek alább:

AGYAGOS WORKSHOP

Tárgytervezőként azt vettem észre a sok éves “workshopos/oktatói” munkám során, hogy a tanulás és gyakorlás lehetősége a legtöbb hasonló témában nem adott. Általában 3 órád van elkészíteni egy tárgyat a tematikának megfelelően, ami természetesen lehet nagyon jó, feltölthet, kikapcsolhat, lehet tőle sikerélményed. Azonban rendszerint kimarad a tanulás lehetősége, a technikák és munkafolyamatok, vagy az anyag mélyebb megismerése, vagy a készítendő tárgy tökéletesítése.

Ha te is szeretnél tanulni, vagy mélyebben beleásnád magad a kerámia készítés rejtelmeibe, ha szeretnél kipróbálni változatos technikákat, ahol saját magad mázazhatsz, vagy kipróbálnál más dekorációs lehetőségeket, és teljes mértékben Te magad szeretnéd elkészíteni akkor olvass tovább. Jönnek a havi rendszerességgel indított tanfolyam részletei:

Rengeteg lehetőség rejlik az agyagban, a határ a csillagos ég, ezért ennek a workshopnak nem lesz tematikája, pontosabban Te magad fogod azt meghatározni. Azt készítesz, amit csak akarsz és én segítek Neked a megvalósításban, hiszen a kézzel építés technikájával szinte mindent el tudsz készíteni a csészéktől, tányéroktól kezdve a figurákon át, egészen a dekorációs tárgyakig. De lehetőséged van arra is, hogy közösen találjunk ki egy témát, amit megelőzhet egy kis közös kutatói munka, az ötletek felvetése, és megvalósítása. Végeredményben az alkotás mellett folyamatos konzultáció folyik a workshop ideje alatt, akár saját témát hozol, akár kitalálunk egyet. Ha még soha, vagy nagyon régen dolgoztál agyaggal, ne aggódj, mert az alapokat átvéve és gyakorolva is létre tudsz hozni szuper alkotásokat.

Mit adhat neked, ha eljössz?

Először is, teljes mértékben saját magad által készített tárgyakat, emellett fontos, hogy a tanulás lehetőségét, más irányú gondolkodást. Javítani fogja a szépérzékedet, a formaérzékedet, máshogy tekinthetsz a körülötted lévő világra, és térre. Jelentheti számodra a kikapcsolódást, megnyugvást a hétköznapi stressz ellen, a flow és az én-idő élményt, hiszen itt nem kell sietned. De lehetőséget nyújt komolyabb méretű vagy szerkezetű tárgyak létrehozására is. Felszerelt, autentikus kerámia műhelyt, igazi „kerámiás” mázakkal és anyagokkal. A felhalmozott tudásomat és profi segítséget, a tapasztalatomat és a humoromat. :D Valamint vendégem vagy kávéra, teára, gyümölcsökre vagy egészséges rágcsákra.

Mennyibe kerül, mikor és hol lesznek az alkalmak?

30.000 Ft/hó, vagyis 4 alkalom. Egy alkalom 3 órás, 18.00-21:00 óráig. Ebben benne van a profi szakmai segítségem, a teljesen felszerelt műhelyhasználat, valamint 3 kg agyag, a mázak és engóbok valamint a kétszeri égetés.

Ezzel a 3 kg agyaggal Te gazdálkodsz, arra és úgy használod fel, ahogyan csak szeretnéd. Mire lehet elég ennyi anyag? Nem könnyű számszerűsíteni, a technikától és a képességeidtől is függ, de akár 10-15 db kávéscsésze, vagy 3-4 db nagy méretű tányér vagy müzlis tál, vagy rengeteg (kb 80-90 db) karácsonyfadísz, és még sorolhatnám.

Mi történik, ha elfogy az agyagod 1 hónapon belül?

Újra töltheted a „készletet” kilogrammonként 1.990 Ft-ért. Ebben az árban minden benne van, vagyis mindkét égetés, a mázak és földfestékek.

Mi történik, ha nem fogy el 1 hónapon belül?

Továbbgörgeted a megmaradt mennyiséget, amennyiben felhasználod, akkor az értéke levonódik a következő hónap befizetett összegből, vagy becseréled újra, vagy kipótolod és így az 1 havi mennyiség mindig a rendelkezésedre fog állni.

Mikor és hol lesz a foglalkozás?

Minden hónapban, hétfői napokon 18:00-21:00 óráig. (első alkalom november 4., hétfő)

Arra kérlek, úgy kalkulálj, ha a naptári napokból adódóan 5, vagy 3 hétfő lenne egy hónapban, akkor annak megfelelően, arányosan nő ill. csökken a havi ár.

Helyszín: Fórum Fabrika, 1113 Budapest, Karolina út. 16.

(Jó a parkolási lehetőség, de könnyen elérhető BKV-val is: 61-es, 17-es villamos, 212 busz)

Milyen anyagokkal dolgozunk?

4 féle különböző állagú és színű agyaggal dolgozunk, legalább 5 féle máz áll a rendelkezésedre, - mindkettőt szeretném bővíteni, vagy újdonságokkal cserélni a tanfolyam előrehaladtával - és lehetőséged lesz úgynevezett engóbbal is dolgozni, ami tulajdonképpen színezett földfesték, teljesen alkalmas a tárgyak égetés előtti festésére.

Hogy zajlanak az égetések?

Az elkészült kerámiádat kétszer kell égetni, először 950 °C-on, majd 1.000-1.050 °C-on. Miután elkészültél, a tárgyakat ki kell szárítani, és meg kell várnunk, míg a kemencénk tele lesz, és ugyanez vonatkozik a mázas égetésre.

Hogyan tudsz részt venni a foglalkozáson?

A foglalkozáson előre utalással, tudod biztosítani a helyed, csak akkor, ha a 4 alkalmat befizeted minden hónap első alkalmáig, vagyis minden hónap első hétfőjéig.

Természetesen ha már befizetted az összeget, de nem tudsz eljönni, az sem gond. Ha a kezdés előtt 24 órával mondod le, az alkalmad tovább gördül a következő alkalomra, tehát nem veszik el a pénzed.

Amennyiben a 24 órán belül mondod le az alkalmat, akkor a fele befizetett napi díjat (3.750 Ft) tudod tovább vinni. Ha egyáltalán nem szólsz, akkor az alkalmad elveszett.

Ez a „szabály” rám is vonatkozik. Tehát, ha valamilyen oknál fogva nem érnék rá és le kell mondanom az órát, az továbbgördül. A te alkalmad soha nem veszik el, mindig tovább hozhatod a részvételed.

Az első alkalom november 4. hétfő. 4 alkalmunk lesz, helyedet akkor tudod biztosítani, ha utalásod október 31-ig megérkezik, ezt követően, ha esetleg mégsem tudsz jönni, és a fent meghatározott időben jelzed nekem, az alkalmad továbbgördül.

Hol tudsz jelentkezni?

Jelentkezésedet és kérdéseidet erre az e-mail címre tudod elküldeni:

„baantal.workshops@gmail.com”

Valamint csatlakozz a Baantal Workshops Facebookos csoporthoz, ahol még több részletet tudhatsz meg, valamint elsőként értesülhetsz különböző kedvezményekről vagy speckó tartalmakról, pl. "knowhow" videókról, illetve új workshopokról: https://www.facebook.com/groups/903855613323473/

Facebook oldalam: https://www.facebook.com/BaantalDesign/

[labjegyzet]

Olvass bele A. M. Shine horror regényébe!

A szerző bemutatkozó horrorregénye alapján 2024-ben nagyszabású mozifilm készült!

Prológus

John

Az erdő még a legfényesebb napon is sötét volt. Mintha ősi fái valami szörnyű titkot rejtegetnének a nap elől, és ágaikat egymásba fonva, fekete fátyolt terítenének az égbolt elé. A fény néhol keskeny, halovány sugarakban tört át rajta, de ezek még ahhoz is túl gyengék voltak, hogy felmelegítsék a földet. Persze, még a csekély fény is jobb volt a semminél. Mindent elárult Johnnak, amit tudnia kellett: azt, hogy még van remény. Jó oka volt arra, hogy továbbfusson. Természetellenes vidék volt ez, ahol mindig mindent árnyékok borítanak, mintha sötét szemüveget erőltetnének az ember szemére. Vágyott arra, hogy szín és fény vezesse, de a fák között egyik sem létezett. Órák teltek el a pokol tornácán, ahol csak a saját kétségbeesett lélegzetvétele törte meg a csendet. Még mindig nem látta a kiutat. Az aranyszínű fénysugarak pedig már kezdtek fakulni.

Hajnalban hagyta hátra a menedéket, amikor a fekete égbolton megjelentek az első világos foltok. Két napon és éjszakán át pihent, kímélte az izmait, és megpróbálta megőrizni a teste tartalékait, hogy megmentse mindazt, ami az életéből maradt. Annyi sikertelen próbálkozás állt mögötte! De a szíve mélyén tudta, hogy közel jár. Már csak néhány métert kellene megtennie. Iránytűt rajzolt a földre, és az égbolt ritkán látható szeletei alapján, a lehető legpontosabban megpróbálta kimérni az északot. A szélrózsa minden irányába elindult, úgy kezelte az ábrát, mint egy órát, és az egész kört végigjárva átfésülte az erdőt, hátha talál valami kiutat. De nem futhatott túl messzire, hogy még az éjszaka beállta előtt visszaérjen. Ennyi idő pedig sosem volt elég. A maga mögött hagyott jelzéseket követte, hogy visszataláljon a felesége karjába, néha csak percekkel azelőtt, hogy kihunyt volna a napfény; mindig egyre szűkebbre szabta az időt.

Azelőtt mindig vitt ajándékot a feleségének. Ciara rajongott a meglepetésekért, akármilyen buták, olcsóak vagy gyerekesek voltak. Kapott plüssjátékokat, amiket a benzinkút pénztáránál vett. Ezek most a vendégszobájuk ágyán laktak, üveges szemüket az ablakra szegezve, mert Ciara szerint biztosan élvezték a kilátást. Csokoládé, virág, vagy csak egy csomag, az út mellett vásárolt, kövér eper; ha John úgy érezte, mosolyt csalhat vele a felesége arcára, azonnal megvette. És most kimerülten, legyőzötten, folyton üres kézzel tért vissza hozzá. Még hamis reményt sem adhatott neki anélkül, hogy bűntudata lett volna, amiért hazudik. Soha nem jutnak haza. Innen nincs kiút. És ezt nem volt szíve elmondani neki.

Önmagát hibáztatta. Ezt soha nem mondta el Ciarának. Nem gondolta, hogy szükség lenne rá. Más biztosan nem tehet róla, csakis ő, és beszélni is alig volt ereje, nemhogy a nyilvánvalót kimondani. Ő erőltette az ötletet, noha tudta, hogy Ciara szívesebben maradna otthon, és lustálkodna, ahogy vasárnaponként szeretett, ki sem lépve a szabadba, mintha a hétnek ezen az egy napján az új otthonuk lenne az egész világ. Olyan volt, mint egy gyerek, aki megkapta álmai babaházát, de még mindig nem hiszi el, hogy az valóban az övé. Egyetlen szék vagy lámpa sem akadt otthon, amit ne imádott volna. Ez volt minden, amire valaha vágyott, egy újabb dolog, amit mostanra elveszített.

Az utolsó meleg étkezésük klasszikus reggeli volt – John egyetlen specialitása –, vastag kovászos kenyérszeletekkel, melyek, akárhogy is vágta őket, ferdék lettek. Olyan tisztán emlékezett az egészre. Ezúttal is elrontotta a tojássárgáját, ami persze nem lepte meg. Ahányszor csak felállt, hogy a serpenyőhöz lépjen, Ciara dobolni kezdett az asztalon az ujjaival. Semmivel sem készített nagyobb valószínűséggel jó tojást, mióta megismerkedtek, de a rituálé így is hozott némi izgalmat a vasárnapjaikba. Minden egyes falatot ki kellett volna élveznie, de ő úgy evett, mintha a reggeli természetes lenne, soha el nem veszíthető, mindennapos, mint a napfény, a friss levegő és az összes többi, magától értetődőnek vett dolog. Az ablaknál állt, a mosogató előtt, és még jóval azután is egy bögrét öblögetett, hogy az már tiszta volt, hallgatva, ahogy a meleg víz lötyög benne. A távoli mezők hosszú fűszálai úgy csillogtak a kék nyári ég alatt, akár a szempillák.

Ekkor fogalmazódott meg benne a vasárnapi kocsikázás gondolata. Elképzelte, ahogy kivirágzik a tökéletes nap; egy olyan, amely sosem hervad el a közös emlékeikben. Bárcsak tudta volna, micsoda rémségek nőhetnek ki az ilyen magokból.

Ciara a kanapé sarkába süppedt, lábujjait a vasárnaponként viselt gyapjúzokniban húzta maga alá. Amikor a férfi bekukkantott az ajtón, a megszokott mosoly ült az arcán, magában dúdolt, és a tévécsatornákat böngészte, minden bizonnyal olyan filmet keresve, amit a férfi élvezne. Ez sosem Ciaráról szólt. A férfi hóna alá bújt, aki azt sem tudta, nyitva van-e a szeme, vagy csukva. Ez volt az ő tökéletes vasárnapjuk, és sokáig nem is változott. Egészen addig, amíg John mindent tönkre nem tett.

– Gyere – jelentette be, és összecsapta a kezét –, menjünk kalandozni!

A lány tátott szájjal nézett rá, azzal a csodálatos arckifejezéssel, amit akkor vágott, amikor a férfi meglepte. Ciara hüvelykujja felhagyott a kattogtatással. A pillantása már-már szomorúan tévedt vissza a tévére. John tudta, hogy nem akarja ezt. A napjuk rátalált a természetes ritmusra, mint eddig minden vasárnap, és Ciara fejben úgy vázolta fel az elkövetkező órák térképét, mint egy kapitány, aki ismerős tengeren hajózik. De inkább úgy döntött, hogy enged neki, hiszen bármit megtett, amit a férfi akart, amíg együtt lehettek.

– Hová megyünk? – kérdezte előredőlve, megjátszva az izgatottságot, amit John olyan lelkesen szívott magába, mintha valódi lenne.

– Connemarába – felelte a férfi. – Olyan közel van, és mióta ideköltöztünk, csak kerülgetjük a főutakon. Menjünk beljebb, és nézzük meg, mit találunk. A kék eget, a dombokat meg a birkákat.

– Birkákat?

– Mindenütt ott vannak – nevetett John, és körbemutatott. – Kilométereken át nincs semmi, csak birkák.

– Jól van, szépfiú – felelte a lány, lekászálódott a kanapéról, és merev lábakkal a férfi ölelésébe bújt –, oda megyek, ahová csak akarod. – Lábujjhegyre állt, hogy megcsókolja. – És már a birkákkal megfogtál.

– Más nincs is ott – válaszolta John mosolyogva, és csókot nyomott a lány homlokára. – Kiválaszthatod a kedvencedet, aztán bepakoljuk a hátsó ülésre.

Abban a percben, amikor az otthonukban, nem egy beton- és üvegbörtönben karolta át a feleségét – akkor menthette volna meg magukat. Azt kívánta, bárcsak egy kicsit hosszabban ölelte volna Ciarát. Bárcsak megkérdezte volna tőle, mit akar valójában, nem mintha ne tudta volna eleve. Valószínűleg már fél tucat filmet kiválasztott neki. A lány a legmélyebb, színpadiasra vett hangján olvasta volna fel az ismertetőket, ő pedig győztest hirdetett volna. Egy jobb férj talán nem lett volna ennyire önző. Most persze mindenét odaadta volna, hogy Ciarával töltsön egy napot a kanapén.

Meg kellett állnia. Letörölgette az arcáról az izzadságot, és kapkodva vette a levegőt, amely penészként szivárgott a tüdejébe. Az évszakok nem találtak fogást az erdőn. Örök hideg rekedt meg benne, ködként ült meg a mélyebb gödrökben. Fákkal teli temető volt, amelynek fekete földje eső híján is lágyan süppedt be alattuk, és úgy kísértett benne a halál és a rothadás, mint valami borzalmas álom maradványa. A csend nyugtalanító volt. John ügyetlen léptei mindenfelé újra felhangzottak, szédítő visszhangjuk tévútra vezette érzékeit. Tartania kellett az irányt. Ciara élete függött attól, hogy ne tévedjen el.

De az erdő homályos tere hátborzongató és csalóka volt. Úgy incselkedett a szemével, mint egy tükörlabirintus, és arra késztette, hogy kételkedni kezdjen magában. Túl sokszor fordult elő, hogy megállt, összehasonlította az éppen megtett utat azzal, ami előtte állt, de nem látott köztük különbséget. Elképzelte, ahogy egy varjú köröz az erdő fölött – már ha élt itt egyetlen állat is, amely elég bátor volt ehhez –, és figyeli, ahogy ő a pokol egyazon szakaszán kering, elveszetten, mint patkány az útvesztőben.

Nem tudta felidézni, melyik irányból érkezett az autó, amikor az megállt az erdő szélén. A görbe utak gyakran kanyarogtak, és minden megtett kilométer egyre jobban összezavarta az irányérzékét. Bárcsak követte volna a térképet, ahogy Ciara akarta. Bárcsak sok mindent másképp csinált volna.

– Ha tudjuk, hová megyünk, az nem számít kalandnak – jegyezte meg aznap, miközben kissé elfordította a fejét, hogy a lányra kacsintson, aki a kesztyűtartóban turkált.

– Jól van – kuncogott az hátradőlve, mint egy gyerek az iskolabuszon, aki az első nap miatt izgul. – Nem kell térkép! De aztán jegyezd meg, hogyan jutunk haza, jó?

– Ne aggódj, megígérem, hogy egy darabban hazaviszlek.

John még soha nem szegte meg a feleségének tett ígéretét. Abban a pillanatban úgy gondolta, soha nem is fogja. Egész úton beszélgettek és nevetgéltek, csodálták a körülöttük elterülő, napfényben úszó világot, ötletszerűen követték az utakat, és mindig a járatlanabbat választották, ahol az autó úgy dülöngélt, mintha viharban hajóztak volna. A köves dombok márványként csillogtak a fényben, és még a legsivárabb rét is színes szalagként hullámzott. Hamarosan eltűntek a házak, az autók, és kilométereken át nem lehetett látni egyetlen birkát sem. Végül még a madarak is megfogyatkoztak. Bárhová is vezetett a kalandjuk, holt hely volt, amiről még az állatok is tudták, hogy el kell kerülni.

– Visszaforduljunk? – kérdezte Ciara, és elnyomott egy ásítást.

– Menjünk még egy kicsit tovább – felelte a férfi, megszorítva a lány combját. – Valaminek lennie kell a célban.

Annyi lehetősége volt, hogy megelőzze azt, ami ezután következett. De honnan tudhatta volna? Annyiszor lejátszotta már a kocsikázás emlékeit, mint egy ismétlődő filmtekercset. Elképzelte magát a hátsó ülésen, ahogy a volánnál ülő önmagával ordibál, hogy álljon meg, forduljon vissza, óvja meg a feleségét attól, ami abban az erdőben lakik. De a múltbeli énje nem hallotta. Az a semmirekellő fattyú csak vezetett tovább.

Miután a kocsi lerobbant, Ciara várni akart. Valaki előbb-utóbb biztosan arra járt volna. De a telefonjuk lemerült, és fogalmuk sem volt arról, merre vitte őket John. A motorral babrált, úgy vizslatta, mint egy szerelő, aki tényleg tudja, mit csinál. Igazság szerint fogalma sem volt róla. Különös, hogy még a karórája is megállt. Több kilométernyi élettelen út nyúlt el mögöttük. Vajon meddig bírnák élelem és víz nélkül? Az éjszakák legalább olyan sötétek voltak, mint amilyen hidegek, és Ciara a fiatal kora ellenére nem volt olyan állapotban, hogy megtehessen egy ilyen utat. John csak egyetlen lehetőséget látott, és a lány bízott benne annyira, hogy ne ellenkezzen. Beléptek az erdőbe, ahol az út fekete földdé és kővé kopott, és az árnyékok úgy zárták el mögöttük a járást, mint egy csapóajtó, amely eltűnik, és soha többé nem is kerül elő.

John végignézte, ahogy Ciara a hónapok múlásával egyre jobban legyengül. Fáradt szeme sosem nyílt ki sokáig, mintha maga a levegő is ópium lenne, amely eltompítja és kimeríti. Sosem volt elég étel mind a négyüknek. Az étvágyuk felemésztette őket. Még az is émelyítő érzés volt, amikor a szeder lecsúszott a torkukon. A vizet szétosztották, de egyikük szomját sem oltotta igazán. Ciara bőre, amely egykor olyan puha volt, mint a fehér selyem, kiszáradt, és tele lett foltokkal, amiket nem tudott letörölni. A túlélés fáradalmai kegyetlenül, feltartóztathatatlanul megöregítették őket.

Egy bölcsebb ember talán megvárta volna, hogy véget érjen a tél. Túl rövidek voltak a nappalok, és túl hosszúak az éjszakák. De a fagyos december halálosnak bizonyult. Elkerülhetetlen volt, hogy megbetegednek, és sérüléseket szenvednek. Lassú halál volt az osztályrészük, és Johnnak megszakadt a szíve, amikor látta, ahogy a felesége a szeme láttára hervad el, mint egy rózsa, amitől megtagadták a napfényt.

Rettegett a gondolattól, hogy magára hagyja Ciarát azzal a nővel. De az a nő értett a túléléshez. A viselkedését is ennek rendelte alá, már régen levetette magáról a kedvesség és az optimizmus terhét. Ciara jellemét épp ezek a tulajdonságok határozták meg, és John érezte, hogy a nő gyengeségnek tekinti őket. A felesége valahogy mégis mosolygott. Zöld szeme még mindig csillogott, könnyekkel vagy anélkül. Esténként egymás mellett ültek. Ciara hozzábújt, ő pedig szorosan magához ölelte, és addig simogatta a haját, amíg lelassult a légzése, nyugtalan álomba merült, pont úgy, mint régen vasárnaponként; azokon a napokon, amiket most úgy dédelgettek, mint a soha vissza nem térő múltat.

Az erdő egyre sötétebb lett, és John még mindig levelek és indák kusza szövevényén préselte át magát. A bőre felhasadt. A tenyerét bronzosra festette a vér. Nemsokára muszáj eltünedeznie a fáknak. De azok mintha a világ végéig tartottak volna, és gyorsabban nőttek, mint ahogy ő valaha is futni remélhetett. Tudta, hogy Ciara idáig sem jutna el. Boldogan adta volna az életét az övéért, ha a sors lehetőséget teremtene rá, hogy betarthassa a szavát. Továbbsietett. Addig nem áll meg, amíg azok rá nem találnak, amihez nem férhetett kétség. Halott fa ropogott a talpa alatt, mint a törékeny csont, miközben a kiutat kereste arról az átkozott helyről.

Még sosem látta őket. A menedékhelyen élő nő is csak homályos talányokat mesélt arról, hogyan néznek ki. Nem tudott semmit, de őt nem zavarta úgy a tudatlansága, mint Johnt. Ő megelégedett a túléléssel, a jövő nélküli élettel, a legegyszerűbb örömöktől és kényelemtől is megfosztva.

A nő mindenkit tehernek látott, különösen a fiút. John kísérletét, hogy segítséget kerítsen, öngyilkosságnak tartotta. Mindenütt ott vannak az odúk, mondta. Az erdőtalajba rejtve, messze elnyúlnak a mélyben. És amikor leszállt az éj, a menedékük ajtaja zárva maradt. Ez volt a szabály. A nő így maradt életben.

John térdre rogyott. Kifulladt, kimerült és szédült; színes pettyek táncoltak a szeme előtt, melyek még ragyogóbbnak tűntek a nap utolsó sugaraiban, miközben az árnyékok ellepték az erdőt, elrejtve a számtalan gyökeret, melyek csapdákként sorakoztak a talajon. Szorosan a bordáira fonta a karját, próbálta megfékezni a kínt, amely minden idegszálát és meggyötört szervét kizsigerelte. Nem látszott a vége. A sötétség gondoskodott róla. John elképzelte, hogy bármelyik pillanatban nyüzsögni kezdenek az odúk körül, arra várva, hogy a nap végzetes, utolsó szelete a láthatatlan horizont alá csússzon. A képzeletét csupán a tükör mögül hallott zajok befolyásolták, ahonnan éjszakáról éjszakára – ki tudja, miért – őket figyelték, mint ahogy egy gyerek bámul egy akváriumba, az üveget kocogtatva.

A sikolyuk hirtelen megtöltötte az éjszakát. John kifutott az időből. Még sosem hallotta őket a szabadban, távol a menedéktől, melynek betonpáncélja hosszú hónapokig védelmezte őket. Tovább törte az utat, noha immár sötétség borította azt. Olyan közelről jött a hangjuk, olyan fülsértő volt, hogy arra számított, bármelyik pillanatban rátörhetnek. De hogyan lehetett ez? A menedék egy napi járóföldre volt mögötte. Talán eltévedt? Nappali fény és iránytű nélkül nem tudhatta, milyen csapongó ösvény vezette oda, ahol a levelek most a lények testének viharától reszkettek, ahogy a szagát és a fekete sárba mélyedő lábnyomait követték.

Az utolsó éjjeleken, amikor a karjában tartotta a feleségét, arról álmodott, hogy meglepi őt, de nem újabb mackókkal. Már így is zsúfolásig tele volt velük a vendégágy. Elképzelte a közös karácsonyt a tökéletes otthonukban. Ha sikerülne kiutat találnia, visszatérhetnének Ciara kedvenc időszakára, újra megjelenne az a szívet melengető, féktelenül vidám tekintet, a lány újra nevetne és mosolyogna, és lábujjhegyre állna, hogy megcsókolhassa. Minden olyan lenne, mint régen.

Ezek voltak John utolsó gondolatai, miközben a figyelők köré gyűltek.

DECEMBER

1

Mina

A műszerfal nem sokkal azelőtt sötétült el, hogy leállt volna a motor. Alkonyat óta csak a piros mutatókban maradt szín. Minden más fekete vagy fehér lett, esetleg valahol a kettő között, hamuszínű, akár a holdvilág. A fényszórók nem halványultak el, nem pislákoltak. Az éjszaka egyetlen türelmetlen kortyban nyelte el az utat Mina előtt, az autó fagyos köveken csikorgó gumiabroncsokkal állt meg. Aztán csak a fénytelen csend maradt, ő pedig igyekezett felfogni, mi történt.

– Ez a te hibád – suttogta a hátsó ülésen lévő papagájnak; két kabát közé ékelte a kalitkáját. Pedig tudta, hogy nem a madár a vétkes.

– Menj csak végig bármelyik földúton – mondogatta Peter azon a rekedtes, dohánytól karcos hangon, ami mindig arra késztette Minát, hogy fontolóra vegye a leszokást. – Mind ugyanoda vezet, legfeljebb néhány órába telik, és a madár nem fog bajt okozni. Tim azt mondta, hogy csak akkor balhézik, ha éhes.

Peter még soha életében nem vezetett. Ötven éve mindennap ivott, mégis szomjas maradt. Olyan embernek tűnt, aki már mindent látott. Bölcsnek és látnoknak, aki olyan titkokat őriz, amilyenekről mások csak álmodhatnak. Talán a bozontos szemöldöke alól elővillanó szeme tehetett róla, vagy az ezüstös szakálla, amely még fényesebben csillogott, amikor a sötét, sárguló fogakkal teli szájával a semmiről fecsegett. Pedig Peter valójában nem látott mást, csak több ezer korsó fenekét, és az ital szörnyen megvénítette.

Mina a kocsma előtt ült, amikor a fekete felhők betódultak az öböl felől, és meghozták a nagy esőt. A macskakövek egyenetlenek voltak, máris pocsolyák terjeszkedtek minden utcában, akár a sebhelyek. Az eső soha nem zavarta, és soha nem okozott meglepetést. Úgy olvasott az égből, mint egy arcról, melyen már jó előre látszik, hogy hamarosan könnyek csorognak majd rajta. Már messze voltak az ősz sokat emlegetett virágkorától. Eltűntek a levelek – a rozsdabarna tekergők –, amelyek írásra fogták a költő tollát. Eljött az év vége. Ezek már a december komor, lombtalan napjai voltak, és az első karácsony, amelyet Mina az anyja nélkül töltött. Soha nem érezte még ennyire a hangulatához illőnek a borús égboltot.

Kimondottan szerette megfigyelni az embereket, aznap délután is ez terelte vissza a kocsmába. Az összes törzshelye közül a Quay Street-i volt a kedvence. Volt itt kávé, hamutartó az asztalokon, és egy csapos hallótávolságban, ha valami erősebbre vágyott. Az utca felső szakaszát fényes lobogók díszítették, melyek színe a fesztiválokkal együtt változott, mindig egyik napról a másikra, mindig szemtanúk nélkül. Festői volt, akár egy képeslap, hangulatos kirakatokkal és éttermekkel, és úgy vonzotta a tömeget, mint sirályt a nyílt óceán. A kocsma bútorai szélfogók mögött sorakoztak, amelyek néha felborultak a viharban, de elkülönítették Minát az emberektől, elválasztották a művészt az alanyaitól – azoktól, akiknek vele ellentétben valószínűleg volt hová menniük, és voltak barátaik, akikkel találkozhattak. Folyton emlékeztette magát, hogy egyedül is jól elboldogul, és egy nap, a nem túl távoli jövőben, bizonyára el is kezdi majd elhinni ezt.

A kávéja kihűlt, és keserű volt, mert feketén itta. Mina az utca két végét fürkészte, azt a bizonyos tökéletes arcot keresve. Közben a ceruza folyton az ujjai között táncolt, és úgy lebegett a lap fölött, mint egy lecsapni készülő vércse. A téli zivatarok megnehezítették a dolgát. Az emberek leszegték a fejüket, és nem álltak meg. A hideg napokon, amikor a sálak felkúsztak a nyakukról, és csak a szemük látszott ki, még rosszabb volt.

Hónapok óta gyűjtögette az idegenjeit, ahogy ő hívta őket. Elég volt egyszer ránéznie egy arcra, hogy felismerje az árnyalatokat, hogy rögzítse az emlékezetében. Tele volt velük a vázlatfüzete, egyik kávéfoltos, esőtől pettyes oldal a másik után. A papír organikus volt. Könnyen teremtek rajta az arcok. És épp elég ideig elterelték a figyelmét ahhoz, hogy kiélvezhesse a pillanatnyi nyugalmat.

Ott volt az a középkorú hajléktalan férfi, vidám, szakállas arccal, kedves szemmel. Gombszerű orra még nagyobbnak mutatta szőrös arcát, mintha kóbor perzsa macska lenne. A feje tetején egy szál haj sem meredezett, de a szemöldöke szertelen volt. Olyan stílusban görbült az ég felé, ami a francia filigránra emlékeztette Minát. Valahányszor elment mellette, mindig jó reggelt, jó napot vagy jó estét kívánt, mintha folyton a napot figyelné. Néha dobott pár érmét a férfinak. Máskor csak rámosolygott. Soha nem tűnt úgy, mintha koldulna. Csak ült ott, és várta, hogy változzon a szerencséje, vagy hogy eltűnjön szem elől a nap, mindegy, melyik következik be előbb.

Aztán ott volt a bajszos, idősebb úr. Minden vonása vöröslött az italtól, mintha nem tudná kiizzadni, ezért összegyűlne a bőre alatt, és az orrán és az orcáján fortyogna. Az ital a szemét is bepácolta. Ha egy nap meghal, senki sem fog eltűnődni azon, miért történt ez, és úgy tűnnek majd el a bőréről a foltok, mint egy bérgyilkos, aki az árnyak közé szökik.

Aztán az android következett, legalábbis Mina annak hívta. Az arca hibátlan volt, éles és szimmetrikus, a bőre alabástrom, olyan sima, hogy csakis szintetikus lehetett. Minden részletet tudatosan dolgoztak ki, bizonyára egy fehér köpenyes tudós, hogy a lehető legjobban kiemelje a szépségét. Szokatlanul magas volt, egy több funkciós robot, amely sportos adottságokkal egészítette ki a megjelenését. Sci-fi-írók fantáziáltak ilyen nőkről évtizedek óta.

Mina háromszor rajzolta le, és minden oldalon ugyanolyan lett az arca. Soha nem látott még senkit, aki ennyire szomorú lenne, vagy ennyire járatos abban, hogy elrejtse a szomorúságát. A mosolyt nehéz elnyomni. A boldogság valahogy mindig utat talál magának. De a szomorúságot a bőr alá lehet rejteni, mint egy sötét titkot. Nincs szükség könnyekre ahhoz, hogy éreztesse jelenlétét, és ennek a nőnek az arcán a leghalványabb kifejezés sem jelent meg. Bárhonnan is jött, és bárhová is tartott, múlt és jövő között rekedt, ami megakadályozta, hogy egyszer is mosolyra húzódjon az ajka.

Aztán előkerült a lapok közül az a vázlat – az önarckép, amelyet a kelleténél eggyel több pohár után vetett papírra. Egy torkos hamutartó és két üveg bor mellett addig meredt a tükörképére, mígnem úgy tűnt, mintha az visszamosolyogna rá. Ami azért mindent egybevetve ironikus volt.

A saját kezével alkotta meg a saját arcképét, pont elég őszinteséggel és megvetéssel rajta ahhoz, hogy hiteles legyen. Másnap reggel fontolóra vette, hogy kitépi a lapot, de talán ott a helye, az idegenek tömegébe veszve. Nem jobb, nem más, csak egy újabb ábrázat, amelyet akkor és ott csak az arckifejezése alapján ítélt meg. Egy szomorú, siralmas pillanatban megörökítve, amikor az élet varratai foszladozni kezdenek.

A szeme a tükörben olyan volt, mintha mindjárt elsírná magát. Még a szemceruza sem tudta elrejteni ezt. Az a sok fekete csak még jobban kiemelte a bánatot. A szempár nem is igazán rámeredt, inkább átnézett rajta, az elutasítás határát súroló közönnyel. Az ajka használhatatlan volt, akár a túl sokáig levegőn hagyott agyag. A mosolygás kényelmetlenné vált, még a beszélgetés is megerőltetőnek érződött. Az orra szép volt és nyílegyenes. Unalmas. Az arccsontja magas, az egész arca olyan elcsépelt szív alakú. Az arca többi része sem árulkodott ihletettségről. Kicsi fül, szabályos áll. Még a foga is egyenes és rendezett volt, bár látni nem lehetett.

A haja koromfekete volt, és a tépett bubifrizura jó ötletnek tűnt, amikor levágatta. A frufru is, de ebben már nem volt olyan biztos. Bármit is tett, hogy némi egyéniséget csaljon ki magából, akár egy gyárban is készülhetett volna. A szépsége közönséges volt, és hol van abban a szépség?

Ha az utcán látta volna ezt az arcot, nem is rajzolja le. Tovább nézelődött volna. Na, tessék, már megint kezdődik. Mély levegőt vett, becsapta a könyvet, és visszacsúsztatta a táskájába. Utálta, amikor ilyen: mogorva és mélabús, ahogy a nővére mondaná. Különben is, az előző este még a jobbak közé tartozott. Fekete ruhája mindenki figyelmét elterelte a kártyáiról. Így ki tudja fizetni a számlákat, és a lakbért is. Nem elég ez ahhoz, hogy mosolyt színleljen?

Hullani kezdtek az első esőbombák, akárha lassú és hanyag figyelmeztető lövések lettek volna. Közeledett a fő csapás, és nem volt szükség szirénára, hogy kiürüljenek az utcák. Mina visszament az épületbe, magával vitte a hideg kávéját. A pultnál ott állt Peter, aki úgy billegett, mint törött árbóc egy túl hosszú vihar után. Még elég korán volt ahhoz, hogy ki lehessen hüvelyezni, amit mond, de elég késő, hogy Mina talán ne akarja. Az arca mindig felragyogott, valahányszor ő belépett a kocsma ajtaján. A férfi öreg volt és csúnya. Mina mindenben az ellentéte.

– Connemarában van egy fickó, aki ritka madarakat, papagájokat és miegymást gyűjt – mesélte Minának a férfi. – És van egy papagájom. Nos, igazából nem az enyém. Timé. De együtt adjuk el. Úgy hívják, hogy aranypapagáj, és elég sokat ér. Ez egy aranypapagáj – ismételte lassan, minden szótagot hangsúlyozva.

Mina korábban nem is hallott Timről. Különös érzés volt arra gondolni, hogy Peter valahol a kocsmától távol rejtegeti a barátait. A csaposra, Anthonyra pillantott, aki a Guinness-csapra támaszkodva, vigyorogva hallgatta a beszélgetést. A férfi harminc-egynéhány éve ezüstösen rajzolódott ki fekete hajának oldalán. Klasszikusan jóképű volt, mint egy korai James Bond, de hiányzott belőle a kisugárzás, hogy érvényre juttassa a hasonlóságot.

– Szóval, milyen madár ez? – kérdezte a csapos, már vagy milliomodik alkalommal nógatva Petert, hogy kimondja.

– A-rany-pa-pa-gáj – ismételte meg, mire Anthony csak nevetett, és arrébb sétált, otthagyva Minát a férfival, aki talán mégis többet ivott már, mint gyanította.

Egy korsó Guinness várta, hogy lecsapja róla a habot, mely hullámozva fodrozódott a fekete folyadék fölött. Csészék és csészealjak csilingeltek. Székeket vonszoltak a padlón. Minden fából volt, minden melegnek érződött, és egyetlen zaj sem volt túl hangos. Anthony a kávéfőzőnél ügyködött, kiverte belőle a régi zaccot, és belepréselte az új adag kávét. A tej bugyborékolt a gőztől, és szinte mindig megégett. A pénztárgép csengve nyílt és csattanva zárult, és zene szólt. Minden ismerős hangok megnyugtató leplébe szövődött. A kocsma biztonságos hely volt. Időtlen, amíg a fények fel nem villantak, és le nem csapolták az utolsó rendeléseket.

Az ablakok bepárásodtak. Hangok és lélegzet, pirítós és leves – ez a forró, sűrű, szinte émelyítő levegő bent rekedt egy zsilipben, és csak akkor tört ki belőle, amikor az ajtó kinyílt, azok legnagyobb bánatára, akik nem bíztak a huzatban, mely egykor életeket orzott el, most pedig a meleget.

– Azt akarod, hogy elvigyem kocsival a madarat Connemarába? – kérdezte Mina, mindkét kezét az orra alatt tartott forró whisky köré kulcsolva.

– Így van. Egy napi út, se több, se kevesebb, és kétszáz eurót megtarthatsz. Persze a benzint abból kell fedezned. Ha nem kell a meló, megkérek valaki mást. De figyelj, Mina – suttogta Peter mérgező szuszogással, közelebb hajolva –, ez könnyen megkereshető pénz, és szívességet tennél nekem.

Peter jobban odafigyelt, mint azt az emberek gondolták. De az is lehet, hogy Mina volt annyira szétesett, hogy éppen egy húron pendültek. Néhány héttel korábban küldött valamit a neten a férfinak. Egy ütött-kopott csellóról volt szó, amely úgy nézett ki, mintha egy jótékonysági boltban találta volna. De ötszáz euróért kelt el, amiből simán átcsúsztatott neki egy százast. Még néhány hozzá hasonló barát, és nem kellene minden számlát úgy kezelnie, mint Pandora boríték formájában érkező szelencéjét.

– Connemarán belül hová akarsz küldeni? – kérdezte Mina. – Elég nagy az a hely.

– Van térképem – válaszolta a férfi kacsintva és bólogatva. – Az a fickó, a vevő, megmondta, hol lakik, és manapság már eltévedni sem lehet.

– És mikor kell neki ez az…? – faggatta Mina, aki máris elfelejtette a nevet.

– A-rany-pa-pa-gáj – felelte Peter, ezúttal még lassabban. – Mondtam neki, hogy holnapra megkapja.

– Jézusom – nevetett Mina. – Ez kedves volt tőled.

Az ablaknak csapódó eső elegendő okot jelentett arra, hogy halogassa a döntést. Mina a bőrdzsekijét vette fel, a rövidet, amely alig ért a derekáig. Laza cérnaszálak jelezték a gombok helyét, a könyöke és a válla pedig szürkére fakult. A hajtókájára jelvényeket tűzött. A pulóvere fehér gyapjú volt, fekete csíkokkal, olyan hosszú, hogy az ujja hegyéig ért. Legalább volt annyi esze, hogy nem szoknyát vett fel. A farmernadrág szépen simult bele a bokacsizmájába, amely megkopott a túl sok téltől és a kevés pucolástól.

Mina még nem nyúlt a vászonhoz a műtermében. Az üressége azóta bosszantotta, hogy elvállalta a munkát, mint egy nemkívánatos háziállat, amely állandóan figyelemért nyüszít. A megbízásos munka jól fizetett, de jobban gyűlölte, mint amikor az aprópénzt számolgatta, hogy megengedhessen magának egy csésze kávét. A megrendelő irányított, és ez mindig olyan volt, mint a házi feladat. Mintha létezne helyes és helytelen megoldás a művészetre. A lapjárás mindenesetre kegyes volt. Eleget nyert ahhoz, hogy egy darabig kitartson. De az ilyen szerencse ritka. Kétszáz euró pedig sok pénz. Különben is, a kocsikázás talán kitisztítja a fejét. Bámulatos, hogy annyi forró whisky után a madár elfuvarozása milyen jó ötletnek tűnt.

– Tudtam, hogy számíthatok rád – mondta Peter, miközben egy intéssel még egy kört kért az ünnepléshez. – A világ legkönnyebben megkereshető pénze, ez az igazság.

Az este alkoholtól fűtött optimizmusa már csak hamis emléknek tűnt, amikor Mina kibontotta a térképet a szélvédőn. Utólag belegondolva talán hamarabb meg kellett volna vizsgálnia, de rengeteg útjelző tábla volt, amíg az utakat még aszfalt borította. A papír Peter kabátjának viaszos szagától bűzlött, és olyan szakadt volt, hogy biztosan azóta lapult a zsebében, hogy egy évtizeddel korábban megvásárolta. Minának hátra kellett tolnia az ülést, hogy egyáltalán felfogja, mit lát. Amikor végül megtalálta azt a szamárfüles részt, ahol elvileg két kerékkel az árokban kellett leparkolnia, látta, hogy Peter kék golyóstollal, látszólag találomra rajzolt egy kört. Az oldal nagyobbik részét elfoglalta. De mindegy is, hová kellett volna mennie, hiszen azt sem tudta, hol van.

– A kurva életbe, Peter – suttogta magában. – Hogy lehet egy térkép ennyire haszontalan!

Az utak összeszűkültek. Az egyenetlen kőfalak már régen összedőltek, a fakó fűgerinc menet közben a kocsi alvázát súrolta, a kerekek pedig ropogó jeges gödrökbe mélyedtek. Minden, szemet gyönyörködtető változatosság eltűnt a napfénnyel együtt, és hamarosan hűvös köd lepte puhán a környező lápvidéket. Mina mohón fürkészte a láthatárt, hátha talál valami életjelet – egy távoli ház fényét vagy néhány vidéki ember nyomait –, de nem lelt semmit. Még azok a birkák is magára hagyták, amelyek a domboldalakról battyogtak lefelé. Minden állatot elnyelt a föld, megfélemlítette őket a nap, amely túl rövid ideig sütött ahhoz, hogy érdemben változtasson bármin. A tél néma és bizonytalan volt, és még sosem volt ilyen sivár Connemarában.

Minden rádióállomáson csak statikus zörej szólt, így Mina inkább a kocsi fáradt zörgését és a kormánykerékre tapadó ujjai dobolását hallgatta, türelmesen várva a választ a kérdésre, amit folyton feltett magának – hol a picsában vagyok? A fényszórók jelentették az egyedüli fényforrást, ameddig a szem ellátott – mint hullócsillag egy halott bolygón –, és hosszú idő óta először kezdte zavarni a magány. Már órákkal ezelőtt meg kellett volna érkeznie a vevő házához. Peter térképe ott hevert mellette az anyósülésen. Néha-néha a homlokát ráncolva pillantott rá a szeme sarkából. Úgy tűnt, mintha az összes móinín és kanyargós útszakasz a semmibe vezetne. A fényszórók pedig nem mutattak túl sokat – mindig csak ugyanazt a ganajos, köves csíkot.

– Van valami ötleted? – kérdezte utasát a hátsó ülésen. – Nincs? Gondoltam.

Még azt is örömmel fogadta volna, ha Jennifer hívása töri meg a papagáj bágyadt társaságát. Mindig kimerítette, amikor a nővérével beszélgetett. Jennifer hosszasan mesélt az új férjéről és az új otthonukról, alig tartott szünetet, hogy levegőt vegyen. Ezt rendszerint néhány anekdota követte az elmúlt hétvégéről. Ezek hegyekről vagy túrázásról szóltak, vagy akármiről, amiről az ötven fénykép készült, amit meg lehetett osztani a világgal, mind olyan szűrővel, hogy az ég egy olcsó akvarellre emlékeztessen. Ott kellett volna lenned, mondta mindig Jennifer. Mina ennél rosszabbat el sem tudott képzelni.

A nővére két nappal ezelőtt, ebédidő után, majd este ismét felhívta. Mina mindkétszer a nővére nevét bámulta az ellenségesen rezgő készülék kijelzőjén, egyik kezét kinyújtva, hogy felvegye, a másikkal visszafogva azt. Minél tovább nem beszéltek, annál nagyobb bűntudata volt. A második nem fogadott hívás után hangposta maradt, mint egy folt, amit még nem törölt le. Ez a pillanat ideális alkalomnak tűnt.

– Készen állsz? – kérdezte a papagájtól, miközben bepötyögte a telefonja kódját. – Ez a nővérem. Most hallhatod, milyen szarságokat kell elviselnem.

Az üzenet nem meglepő módon egy hosszú, bosszús sóhajjal kezdődött.

– Miért nem veszed fel a telefont? Csak azért hívlak, hogy megkérdezzem, hogy vagy. Nem értem, miért akarod ennyire megnehezíteni. Értem én, hogy művész vagy, és idő kell, hogy, mit tudom én, a művészeteddel foglalkozz. De ideje lenne már rendbe raknod az életed. Nem lötyöghetsz így tovább, hogy néha-néha eladsz egy képet, és kész… Figyelj, nem foglak többé felhívni, oké? Rád bízom a dolgot. De anya nem akarná ezt, Minci.

Az anyja hívta így Minát. Jennifer azután kezdte használni a nevet, hogy meghalt, mintha a Minci felelősség lenne, ami a családban öröklődik, akár valami törött holmi, amelyet nem lehet helyrehozni. Mina anyja volt az egyetlen, aki egyben tartotta, Jennifer tökéletes életének fényében pedig még fényesebben ragyogtak a sajátján lévő repedések. Néha-néha eladsz egy képet? Nem volt köteles ezt hallgatni. A nővére hangja csak továbbrontott az amúgy is rossz helyzeten. Szemet az útra. Ne is gondolj rá. Hamarosan világosságnak kell gyúlnia a sötétségben.

– Szedd össze magad, Minci – hajtogatta. – Minden út vezet valahová. – Pont, ahogy az anyja szokta emlékeztetni, amikor az élet váratlan fordulatot vett.

Ebben a pillanatban hunytak ki a kijelzők a műszerfalon, mint amikor feltérképezetlen vidéken vész el az energia a pilótafülkében. Egy szempillantás alatt eltűnt a világból a fény és a zaj. Csak a hold maradt, mint izzó a zavaros vízben. Mina a slusszkulccsal babrált, és amikor nem járt sikerrel, a telefonja után kotorászott. Úgy szorongatta a bekapcsoló gombot, ahogy egy mentős a pulzust keresi, de a sötétség áthatolhatatlan maradt. Vakon a táskájába süllyesztette a kezét, öngyújtót keresett. Az ujja kulcsokat, rúzst, egy csomag kártyát, majd megint rúzst talált, végül megérezte. Katt. Katt. Mély levegőt vett. Senki sem lehet ilyen szerencsétlen. Katt. Fény gyúlt. Csupán egyetlen, hősies láng. De elég ahhoz, hogy további kotorászás nélkül megtalálja a dohányzacskóját. Mindig tartott magánál egy szálat előre megsodorva a vészhelyzetekre. Ez határozottan ilyen alkalom volt.

A légzése más zaj híján hangosabbnak tűnt, mint egyébként. Sóvárogva vágyott a motor meleg dorombolására, az egyszerű hangok társaságára. Most már remegett a keze. Nem akart mozdulatlan maradni, mintha valaki máshoz tartozna, valakihez, akinek egyértelműen felmondták a szolgálatot az idegei. Gyorsan rágyújtott, a szájához emelte a cigarettát, és a semmibe bámult, hiszen nem volt mit látni. A madár a kalitkát verdeste a szárnyával, ami megugrasztotta. Hogy lehetett hirtelen minden ilyen hangos? A vékony vasrács csörömpölése fülsiketítő volt.

– Nyugodj meg – szólt rá a madárra, lehúzta az ablakot, és kiterelte a füstöt a kezével. – Jézusom, rosszabb vagy, mint a nővérem!

Levette az ujját az öngyújtó gombjáról. Nem tudhatta, mennyi benzin maradt még benne, és tisztában volt vele, hogy nem szabad elpazarolni. Egyelőre a cigaretta parazsának kellett bevilágítania az utat. A madár megnyugodott, amint a hideg levegő beszivárgott. Hamarosan csak az adott hangot, ahogy Mina összeszorított ajkával beszívta a füstöt, és az azt követő, fáradt kilégzés. Az ablakon kinyújtott karral, a fejét oldalra billentve ült, hogy láthassa a csillagokat. Kísérteties csend honolt. Behunyta a szemét, és arra gondolt, hány helyen lenne szívesebben – bárhol máshol, csak ne itt, a semmi közepén.

Megvárja a napkeltét, aztán eldönti, mit tegyen. Olyan sokáig vezetett, hogy biztosan kellett lennie valakinek a közelben, aki segíthet. A napfény megvilágíthat egy távoli kunyhót, vagy, mondjuk, egy útjelző táblát. Arra is mindig volt esély, hogy a kocsi csodával határos módon újra életre kel. Akármilyen anyagi nehézségekkel küzdött is, boldogan visszaindult volna az úton, amerről jött, és ingyen visszaadta volna Peternek a madarát meg a kurva térképét.

– Hát, ez nem tartozott a jobb ötleteim közé – motyogta. – Azt hiszem, felírom a listára.

Túlságosan is ráhangolódott a városi lakás zajára. Mindig volt a közelben valamilyen zenész, aki az utcán nyekergett. Ugyanazokat a dalokat játszotta, ugyanazokkal a kínos akkordváltásokkal. A galambok a számok szüneteiben a tető palatábláin szteppeltek, éjszaka pedig a sirályok siklottak a szárazföld belseje felé, hogy horgas kardhoz hasonló csőrükkel feltépjék a kukákat. A csend most természetellenesnek tűnt. De meg sem közelítette azt, ami ezután következett, amikor az a sikoly szirénaként hasított az éjszakába, visszapréselve őt a székébe, és kiverve a cigarettát a kezéből.

Nem hasonlított semmihez, amit addig hallott. Vad és harsány volt. Nem emberi. Nem is lehetett az. Pedig órák óta nem látott állatot. Olyan tisztán szólt, hogy biztosan maguk a csillagok is beleremegtek az erejébe. Mina visszahúzta a karját, és feltekerte az ablakot.

– Mi az isten volt ez? – zihálta a kormánykerék mögé húzódva.

Hirtelen kiszolgáltatottnak érezte magát, és bezárta az összes ajtót. Ha volt is odakint valami, hát szart se látott belőle. Az autóját minden oldalról áthatolhatatlan feketeség nyelte el, mintha az óceán legmélyebb árkába merült volna, ahol ősi teremtmények élnek, időn túl, fény nélkül, titokban és sötétségben. Átkecmergett a hátsó ülésre, és oldalra tolta a papagájketrecet. Bebújt a kabátok alá, abban a reményben, hogy azok majd elrejtik itt, ahol már nem érezte magát biztonságban.

– Egy hangot se – suttogta, maga alá gyűrve a lábát. – Valami van odakint.

Nem hallott jégrecsegést, sem fagyropogást. Az ablakok végül bepárásodtak és kifehéredtek az éjszaka leheletétől, de zajt nem lehetett hallani, még valami egészen halk és ártalmatlan hangot sem. Még a papagáj is tudta, hogy most tartania kell a csőrét. Csak a sikoly emléke cserkelt dübörgő léptekkel Mina gondolatai között. A válla köré kulcsolta a karját, megtartva a kevéske meleget, amit tudott, és hallgatózott, arra várva, mikor tér vissza az a földöntúli hang.

2

Fénysugár világította meg Mina lábát. Lerángatta magáról a kabátokat, és félredobta őket, az egyiket az utasülés mögötti elfeledett helyre rúgva. Úgy ropogtak a csontjai, mint a törött kerti bútorok, miközben a lábát a két elülső ülés között nyújtóztatta. Élete eddigi harminchárom éve alatt még soha nem érezte magát ilyen vénnek. A madár furcsán félrebillentette a fejét, mintha meglepte volna Mina mozgolódása. Apró, rózsaszín lába az ülőrúdon toporgott. Peter legalább a nevét illetően nem tévedett. Az a-rany-pa-pa-gáj tollai fényesen csillogtak a reggeli fényben. A körülményektől függetlenül tényleg nagyon szép volt.

A szélvédő közepét fagyos foltok borították. Mina hallotta, ahogy recseg-ropog körülötte a jég, mint a rideg tojáshéj. Az anyósülés felé nyúlt, hogy felkapja a telefonját. Nem számított, kit hív, csak az, hogy ne Jennifer legyen. Túl sokáig nem vett tudomást a nővéréről ahhoz, hogy most segítséget kérjen tőle. A telefon műanyag felülete hidegnek érződött, mintha beállt volna a hullamerevség az akkumulátorában. Ez nem jelentett jót, várható módon bedöglött. A hátsó ülés mögé ejtette, ahol hangtalanul süllyedt egy kabátba. Nem a legjobb napindítás. Hátradőlt, és a sárga madárra nézett.

– Mit gondolsz, ha a lábadra kötözök egy cetlit, hozol segítséget?

A papagáj trillázott és fütyült, a legképtelenebb dallamokkal kísérletezett. Túl korai volt még a reggel az ilyen hepciáskodáshoz. Csak akkor balhézik, ha éhes, mondta Peter. Ezt Mina is át tudta érezni. A kocsi csomagtartójában volt egy zacskó madáreledel – vigasz a vevőnek, aki hajlandó egy kisebb vagyont kiadni egy sárga madárért, amely csak hamisan tud énekelni. Mina kinyitotta az ajtót, és óvatosan a földre helyezte a lábát. Legalább az egyikük reggelizhet.

Kinyújtózott, a fejét ide-oda hajtva ropogtatta a nyakát, és felnyögött, amikor – ha csak egy pillanatra is – minden fájó porcikája ellazult. Odakint minden éles volt és hideg. A köveken még mindig a fagy fakó máza fénylett. Meglepetten meredt az útra, ahol mélyen ülő köd ólálkodott az árnyékokban, úgy kerülgetve a napsütést, mint rab a keresőfényt. A kocsi egy erdő közelében robbant le, de elég távol ahhoz, hogy a kihunyó fényszórók ne fedjék fel a rengeteget. Connemarában kevés fa nőtt. Akadt ugyan néhány viharvert galagonya, de Mina nem számított rá, hogy ekkora erdős területet talál, a maga lombtalan nyomorúságában. Különösnek tűnt, hogy az autó pont ott állt meg, az erdő határán, mintha az megtagadta volna tőle a belépést. A fák ősinek látszottak, sérülékenynek és korhadtnak, mint az elhalt bőr. Még a mögüle érkező napsütésben is olyan sötétnek tűnt a mélye, mint az éjszaka.

Mina visszanézett arra, amerről jött, de nem látott semmit, még egy madarat sem az égen. A kopár vidék egyenetlen és rút volt, dombokba gyűrődött, és rejtett mélységekbe zuhant. Mindenütt ugyanaz a sáros árnyalat uralkodott, akárcsak az előző napon. Még a sziklák elszíneződött foltjai is ismerősnek tűntek. Elég sokáig vezetett úgy, hogy nem látott a fényszóró körén túl. Mint kiderült, nem maradt le semmiről.

A csomagtartó kattant, és halk jégropogás kíséretében kinyílt. Mintha még a legtétovább hang erejét is feltekerték volna. A madáreledellel teli zacskó a pótkerék és egy fél üveg víz mellett hevert. Isten tudja, mióta lehetett ott a palack. Mina azonban felismerte, mi kell a túléléshez, ha látta. Még csak most kezdődött a nap, és ki tudja, milyen hosszú gyaloglás állt előttük. Lehet, hogy száz kilométeren át nem talál újabb vízforrást.

– Készen állsz? – kérdezte a madarat, mialatt az a kalitkába dugott bogyókat csipegette. Mina soha nem kérdezte meg Petertől, mennyit kell adni neki. Ez a vevő dolga lett volna. Egy maréknyi pont elégnek tűnt.

A nyitott ajtó mellett állt, egyik kezét a kocsi tetejére téve, és az erdőt nézte, ami egyáltalán nem nyűgözte le. Olyan lehangolóan barátságtalannak tűnt a kék ég alatt, mint a menny és pokol reneszánsz ábrázolása. Nyilvánvaló volt, hogy semmi értelme nincs arra menni, amerről jött. De bármilyen sziklás volt is az út, előtte még rosszabbnak tűnt. Mintha valami nehézgép egyszerűen utat tört volna magának a fák között. A természet megpróbálta eltüntetni a saras sebhelyet. A vadonból hosszú gazok és kövér bokrok nyújtóztak, és semmi sem mozdult. Még a nyurga, száraz gyomok is mereven álltak. Egy hang sem hallatszott. Mina megvakarta a fülét, csak hogy megbizonyosodjon róla, nem vesztette el a hallását.

Felnézett az égboltot csipkézett partként megbontó lombkoronára, és két lehetőség merült fel benne. Az első, hogy úgy eltévedt, és olyan távol került a civilizációtól, hogy Írország egy olyan vidékére bukkant, amelyet még senki sem fedezett fel, és ebben az esetben reménytelen a helyzete. Ez persze nem volt valószínű. Igaz, már bebizonyosodott róla, hogy ő a legszerencsétlenebb nő Nyugat-Írországban, így ezt sem tartotta lehetetlennek. A második, sokkal biztatóbb lehetőség az volt, hogy valójában egy szinte ismeretlen nemzeti parkot talált. Ahol valódi, élő emberek metszik az ágakat, és énekelnek a rekettyésnek. Lehet, hogy naponta járnak errefelé turistákkal teli buszok, és ő boldogan elviselte volna a társaságukat, ha ez azt jelenti, hogy hazajuthat, és végre nekieshet annak a vászonnak. Az volt a könnyen szerzett pénz. Ez itt inkább katasztrófa.

– Soha többé ne jöjjünk vidékre – mondta a sárga madárnak, miközben kiemelte a kocsiból a kalitkáját. Az inkább ormótlan volt, mint nehéz. Mina bedobott egy marék magvat, a többit pedig a csomagtartóban hagyta. A táskája már így is zsúfolásig megtelt, még azelőtt, hogy begyömöszölte volna a vizes palackot. A telefon teteme is a kocsiban maradhatott – az adó- és biztosítási matricákkal ellátott, négykerekű mauzóleumban. De a vázlatfüzet és a ceruzák vele tartottak, meg a dohány, és a többi nélkülözhetetlen holmi, ami miatt megérte, hogy sajgott a válla.

Bezárta a kocsit, és közben elmosolyodott. Egy tapasztalt tolvaj talán tudná, hogyan lehet újra mozgásba hozni, és ha erre jár egy ilyen, akkor csak rajta. Mina megtette az első lépést az erdő felé, de valamiféle ösztön megrántotta a gyeplőt. Mit gondolsz, hová mész, Minci? A sikoly tehetett róla. Az emléke úgy ragadt meg az elméjében, mint a ritkás köd az ajkán. Biztosan jó ötlet hátrahagyni a kocsi biztonságát? Művészi képzelete száz borzalmat vázolt fel, ami mind lehetett a sikoly forrása. Az összes horrorfilm, amit valaha látott, és az összes gótikus mese, amit valaha olvasott, mind-mind táplálta a képzeletét. De ez a való világ volt. Ahol nincsenek szörnyek. Akkor és ott Mina biztos volt ebben.

Élelem és víz nélkül maradt, nem várhatott az esetleges segítségre, így bal kezében egy kalitkába zárt madárral, jobbjában pedig egy sodort cigarettával, az arcát simogató friss levegőben követte az egyetlen járható utat. Bárcsak látná most a nővére! Talán az a lemerült telefon rejtett áldás volt. Előző este, pánikba esve, talán még Jennifert is felhívta volna. Mintha nem kapott volna eleget azért, mert művészként próbált boldogulni. A papagájfutár kevéssé ismert szerepe még könnyebb céltáblává tette.

Nem kellett messzire mennie, a göcsörtös fák máris köré gyűltek, és elnyelték az eget, amitől még magányosabbnak érezte magát. A levegő is lehűlt egy kicsit. Az ösvény rögös volt, a felszínét megtörő, fonnyadt fűcsomókból ítélve alig használták. Gyökerek tépték fel a talajt, úgy tekeregtek egymás körül, mint egy gilisztaágy, és arra kényszerítették, hogy mindig nézzen a lába elé. Kétoldalt elég meredek volt az árok, ha sötétben hajtott volna bele, talán még feje tetejére is áll a kocsival.

Nem evett semmit, mióta elindult a városból, és az is csak nass volt. Az étvágya csak késő délután szokott megjönni. Előtte minden küzdelmes volt, mintha egy teli hasú csecsemőt tömne erőszakkal, épp csak a könnye nem hullott. Otthon az előző estéről megmaradt tésztát csipegette, talán fél tucat falatig jutott. Az anyja egyik receptje volt. A legapróbb részletekig igazodott hozzá, mégsem lett ugyanolyan. Most annyira éhes volt, hogy a tányért is kitörölte volna.

A papagáj hirtelen hangosan felrikoltott. Úgy tűnt, megrebben az aljnövényzet, és a hangja minden egyes fa testén végigkúszik, mielőtt felemelkedett volna az ágaiktól felsebzett és keretezett égboltra. Az ijedségtől majdnem kicsúszott a lába alól a talaj.

– Jézusom – nyögte, és felemelte a kalitkát, hogy a madár szemébe nézzen. – Ha még egyszer ezt csinálod, Istenre esküszöm, hogy… – Nem fejezte be a mondatot. A papagáj mintha vigyorgott volna.

Akármilyen rosszak is voltak a körülmények, az ő sorsa biztosan jobban alakult, mint a madáré. Szegény valószínűleg egész életét abban a kalitkában töltötte, hiába kapta meg a repülés ajándékát, megzabolázták, bebörtönözték, és kirakatba állították. Parányi arcáról mégis izgatottság sugárzott.

– Sajnálom – suttogta Mina, már-már bűntudatot érezve. – Csak próbálj halkabb maradni, jó?

Gyerekkorában a szülei egyszer elvitték az állatkertbe. Az állatok mind olyan unottnak, olyan szomorúnak tűntek, ugyanazokat a bágyadt mozdulatokat ismételgették, mintha megbomlott volna az elméjük. Az elefánt volt a legrosszabb. A lábát vastag lánc kötötte egy tömbhöz, és csak himbálózott előre-hátra, a semmibe meredve. Mina meg volt győződve róla, hogy sír. Egyes emlékek idővel kísérteni kezdték, és az is egy ilyen nap volt. Semminek sem lenne szabad fogságban élnie – a kis Mina ezt a tanulságot vitte haza az állatkertből. És ha nem lett volna a pénz, ott és akkor szabadon engedi a sárga madarat.

Az erdő kilométerekre nyúlt el, egyre mélyebbre és mélyebbre vonta abba a hátborzongató pagonylabirintusba. Most már nem lehetett messze a vége. A fák azonban olyan sűrűn sorakoztak, hogy nem tudhatta, mi lesz. Már azt sem tudta pontosan megállapítani, merre jár a nap. Órák teltek el. Itt-ott földbe vájt odúkat vett észre, de állatokat nem. Se fészkeket odafent, se ürüléket odalent. Úgy tűnt, nincs élőlény, amely ezt a helyet otthonnak hívná. Mina nagyon örült a madár társaságának, pedig már fájt a karja a kalitka cipelésétől.

– Azt hiszem, már régóta esedékes egy pihenő, nem gondolod? – szólalt meg, miközben letette a földre, hogy valamelyest kimasszírozza a vállából a zsibbadást. A fájdalom már a háta felé kúszott, mint egy teste köré tekeredő kígyó.

A szomjúság egy órája tört rá. Fél palack víz nem sok, ezért megfogadta, hogy csak akkor iszik belőle, ha már a nyálat sem tudja összegyűjteni a szájában. Ez az idő mostanra jött el. Az arca kivörösödött, és kifulladt. Mindjárt ad egy kupakkal a madárnak is, de mivel a munka nehezét ő végezte, az várhatott egy kicsit.

Miközben lehajolt, hogy felvegye a kalitkát, megakadt a szeme valamin a fák között. Körülötte minden szürke vagy barna volt, vagy valamiféle maszat a kettő között, így nem lehetett nem észrevenni a piros kesztyűt. Annyira oda nem illőnek tűnt. Ez volt az első jele annak, hogy másik élő ember járt ott előtte. A kesztyű belegabalyodott néhány ágba, úgy lógott ott, mint egy hálóba szorult légy.

– Ez jó jel, nem igaz? – suttogta. – Legalább nem mi vagyunk az elsők, akik ilyen kurvára eltévedtek.

Az ágakon áthatoló gyenge fény gyorsan fogyatkozott. Mina eddig nem érezte kellemetlennek a hideget, de mostanra elfáradt, és minden porcikájában megtelepedett a fájdalom. Közeledett az éjszaka. Nem volt hova menekülni előle. A föld mereven feszült a léptei alatt, és ezüstös ködszerűség kezdett szivárogni a pórusaiból. Bár a fák körös-körül elhullajtották holt ágaikat, túl nedvesek voltak ahhoz, hogy gyújtósnak használhassa őket. Különben is, még ha csontszárazak is lennének, semmi garancia arra, hogy az öngyújtó segítségével meg tudná gyújtani őket.

Fél öt körül lehetett, vagy talán közelebb az öt órához. Peter valószínűleg a kocsma kandallójánál ült a zsámolyán, és várta, hogy visszatérjen, hogy ő megkapja a részét a legkönnyebben megkereshető pénzből.

– Hogy kerülök én mindig ilyen helyzetbe? – suttogta Mina vacogó foggal.

Érezte a hideget az orrán és az arcán, a kalitkát tartó keze jajvörösen égett. Úgy lüktetett az ujja, mintha becsípte volna az ajtó. Otthon olyan magától értetődőnek tartotta a forró whisky kortyolgatását. Most az is elég lenne, ha csak kézbe vehetne egy pohárral az italból, ha a tenyerében dédelgethetné, és mélyen beszívhatná az illatát. Peter mostanra több whiskyvel lógott neki, mint amennyit akár az ő rutinos szervezete kibírna. És még egy százast megtart a részéből, amiért ennyi gondot okozott neki. Ha pedig akár csak egy ujját vagy lábujját is elveszíti a fagy miatt, egy centet sem ad oda.

Ebben a pillanatban a távolban fényt pillantott meg, amely a léptei ritmusára ugrált a fák között. Mina teljesen mozdulatlanná vált, a nyakát nyújtogatta, és alig hitt a szemének. De ott volt, stabilan fénylett. Egy villanykörte. Egy másodperce még nem látszott.

– Na, ezt nézd meg – mondta, és felemelte a madár kalitkáját, hogy az is lássa. – Gyere, úgy tűnik, mégsem alszunk idekint.

A nap fénye gyorsan fogyatkozott, alig látta a talajt a lába alatt. A sárga madár vadul visított, amikor átpréselte egy bozótoson, kibotorkált a túloldalon, és majdnem elejtette a kalitkát. A hangja fülsiketítő volt, és valaki meghallotta.

Mina úgy látta, hogy az illető a villanykörte alatt áll. Csak a körvonalait tudta kivenni az egyre mélyülő sötétségben. Egy ház állt ott. Ennél többet nem látott. Szerencsére bárki is hallotta meg a papagáj rikoltását, most látta, hogy Mina feléjük botorkál. Ő azon aggódott, hogyan reagál majd rá az idegen.

– Futás! – kiáltotta a nő. – Befelé, gyorsan!

Mina nem értette, mi ez a nagy sietség, és nem is érdekelte. Félig-meddig azt hitte, hogy puskát rántanak, és visszakergetik a bozótosba. De nem volt más választása. Lehet, hogy menedék nélkül nem bírná ki az éjszakát.

– Jövök! – kiáltott vissza, és próbált levegőhöz jutni, miközben kihámozta a testét az őt visszatartó tüskés szörnyetegből.

Olyan gyorsan sietett át az aljnövényzeten, ahogy csak fáradt lába bírta, lábujjhegyen, miközben a bokacsizmája sarka folyton barázdákat vájt a talajba. Annyira az előtte izzó fényre koncentrált, hogy alig látott többet, mint egy szemellenzős ló, amely a célvonal felé száguld. A nő az ajtóban állt, és nyitva tartotta. Úgy tűnt, bármelyik pillanatban becsukhatja.

– Gyerünk, futás! – kiáltotta. – Gyorsabban!

Mina nem is gondolkodott, csak tette, amit mondtak neki, és berohant. A nő becsapta mögötte az ajtót, és nekilátott, hogy bezárjon egy rakás zárat. A folyosón sötét volt, csak a mennyezetről lógó izzó adott némi fényt.

A nő idősebb volt nála – talán a negyvenes évei végén járhatott –, és sokkal magasabb is. A villanykörte épp a feje fölött lógott. Szörnyen sovány volt, teste csupa ín és életerő. A bőre hátborzongatóan vékonynak tűnt, hosszú orcáján és állán egészen fakó, hártyás, mint egy rovar szárnya. Egykor talán szép lehetett, de ragyogó kék szeme most beesett volt, és a lehető legmélyebb kimerültségtől táskás. Minden vonása fakó és petyhüdt, és semmi sem tűnt rajta tisztának. A haja a legvilágosabb szőke, mintha kiszívták volna belőle a színt. Gyöngyházként csillogott a fényben, és élettelenül lógott a válla alá. A végét durván, szabálytalanul vágták le, mintha patkány rágta volna meg alvás közben. A teste szinte eltűnt az imbolygó izzó homályos fényében. Madárijesztő volt, amiben alig maradt szalma, megtépkedve és magára hagyva. Ujjai a lábáig érő, bolyhos kendő foszladozó szegélyét szorongatták, amely éppúgy hozzátartozott, mint az arca, haja és reménytelensége.

Hirtelen sikolyok kavalkádja mérgezte meg a levegőt, ugyanaz a félelmetes hang, mint az előző éjszaka. Olyan hangos volt, és olyan sok forrásból jött, hogy Mina összerogyott a padlón, és a kalitkába kapaszkodott, mintha a sárga madár valahogy meg tudná védeni. A sikolyok közvetlenül odakintről jöttek, a sötétségből, ahonnan pillanatokkal ezelőtt még a fény felé rohant. A rengeteg zárra pillantott – reteszekre, egyszerű láncokra –, amelyek elválasztották őket az erdőt elözönlő valamiktől.

– Szerencséd, hogy életben vagy – közölte a nő, és felé nyújtotta a kezét. – Gyorsan, gyere velem. Már ég a lámpa.

Ha a részlet felkeltette az érdeklődésedet, a regényt itt találod!

[sztivan]

Hogyan legyél ellenálló?

- gyakorlati jótanácsok nem forradalmár típusoknak -

1. Védd meg a normalitás hozzád legközelebbi négyzetméterét! Ha a családi ebédnél hazudik a bekapcsolt állami tévé, mondd el. Ha egy kollégád hülyeségeket beszél az országról, szólj neki. Ha egy sör mellett egy haverod szexista baromságokat kezd el nyomatni, állítsd le. Ha gondolkodsz, rányomd-e az entert, amikor kiosztanád az oltásellenes kamuposztokat terjesztő volt osztálytársadat a Facebookon, nyomd rá.

2. Mindig tudd: nem egy kormány az ellenség! Nem pártok vagy politikusok megbukásától kell várni a csodát. Amit utálsz, az az emberi butaság, a szolgalelkűség, az "állam majd jobban tudja" mentalitás, a "kibírják ők is, mi is kibírtuk" hozzáállás. Az összeszorított fog, amíg tűrsz.

3. Vigyázz a nyelvre! Nem migráns, hanem bevándorló vagy menekült. Nem NGO, hanem civil szervezet. Nem rendszerváltozás, hanem rendszerváltás. Sok mindent diktálhat a hatalom, de hogy azt is megmondják, hogyan beszélsz, ne engedd.

4. Légy jó másokkal! Minden elnyomó hatalom démonizálja az ellenfeleit, sokkal nehezebben fog az átlagember gyűlölködni, ha eszébe jut, hogy "de a Géza is libsi, mégsem egy rossz arc".  

5. Űzz gúnyt a hatalmon lévőkből, ha csak tudsz! A börtöntől és a vagyonelkobzástól sem félnek annyira, mint attól, hogy kinevetik őket.

6. Olvasd el a hírek forrását! Ha nincs energiád ellenőrizni, kamu-e egy hír, legalább az url-t nézd meg.

7. Tudd, hogy kire vagy dühös! Ha a buszon nincs légkondi, arról nem a sofőr tehet, hanem a főpolgármester. Ha a kórházban órákat kell várnod, nem a recepciós a hibás, hanem a miniszter. Kíméld meg a dühödtől azokat, akik maguk is áldozatok.

8. Adakozz, ha tudsz! Válassz ki egy neked kedves szervezetet, és adj nekik annyi pénzt, amennyiről fájdalom nélkül lemondasz. Fizess elő egy független újságra. Gondold át, kinek adod az 1 százalékod.

9. Amint abba a helyzetbe kerülsz, nevelj lázadó gyereket! Fizikailag lehetetlen többet tenni egy jó világért annál, mint ha átadod az értékeidet valakinek, aki túlél téged.

10. Figyelj magadra! Élvezd a hobbidat, szórakozz. Tölts el annyi időt a szeretteiddel, amennyit csak jólesik. Olvass könyveket, hallgass jó zenét, szexelj eleget, légy boldog. Lelkileg ép ellenállókra van szükségünk.

11. Lehet, hogy az útjukba nem állhatsz, de közéjük sem kell. (Ha tudod, honnan a mondat eredetije, kapsz tőlem egy plusz pirospontot, meg a szüleid is, hogy ilyet olvastattak veled.)

12. Az egyetlen, ami úgy kezdődik, hogy ne: Ne árts másoknak! Sokan sokféleképp próbálnak tenni azért, hogy normálisabb helyen éljünk, nem fogunk mindenben egyetérteni, de ha valaki máshogy csinálja, legalább ne gátold. Tudd, egy jó demokráciában is egész csomó ember van, akiket nem bírsz, nincs baj ezzel.

13. Akármilyen jó ötletnek is tűnik, soha ne írj 12 pontból álló listát, megdöbbentően sablonos.

[kinekkellavalosag]

kerhetnék jó praktikákat arra, hogy felejtsek el valakit akit szerettem és még mindig érzek iránta valamit? minél több jó lenne, köszi,jók az írásaid :)

ne gondolj rá. úgy értem, ha eszedbe jut, kezdj el máson gondolkodni azonnal. bármin, például, hogy milyen szar filmet láttál utoljára a moziba, vagy, hogy milyen jól megcsináltad ma a hajad, bármire, ami nem ő. tuntess el mindent, ami rá emlékeztet, például ha egy zenéről ő jut eszedbe, akkor egész egyszerűen ne hallgasd. ne kínozd magad ilyen hülyeségekkel, mert semmi értelme. fogadd el, hogy ha nincs az életedben, akkor az okkal van, mert nem kell oda és valószínű csak több fájdalmat okozna, ha még veled lenne, mint amennyit atelsz nélküle. időbe telik, rengeteg időbe, de próbáld meg feldolgozni, hogy ha valaki nincs melletted, akkor arra nincs szükséged. és a gondolatára sincs szükséged.olyan gondolatokra vam szükséged, amik jobbá tesznek, boldogabbá, vidámabbá, jobbá teszik a napod, nem az ellenkezőjére. találj egy hobbit, nézz filmet, olvass, hallgass zenét, legyél a barátaiddal, bármi, csak foglald el magad valamivel.

🖤💗🖤💗

[vanegyjosztorim]

190209  - Az ismeretlen megmentőm.

Nem szeretem a szűk, zárt helyeket. Nem feltétlenül vagyok klausztrofóbiás, viszont határozottan meg kell küzdenem azzal, hogy én liftbe szálljak.

Amikor bekerültem a jelenlegi munkahelyemre, nagyon meg voltam rökönyödve, hogy a hatodik emeleten van az iroda, illetve, hogy oda a legegyszerűbb feljutási útvonal a lift. Méghozzá nem az a standard nyomógombos, megnyomod és hallod, ahogy kattan lift. Az a szép érintőpaneles, amit addig simogathatsz, ameddig ki nem ír valamit, legjobb esetben azt az emeletszámot, ahová menni akarsz.

Egy hónapba telt, amíg már idegeskedés és gyomorgörcs nélkül szálltam be, tudván, hogy fogom, bemegyek, gombot nyomok, felvisz, kiszállok.

Aztán a múlthét folyamán sajnos egy kicsit máshogy alakult az én elképzelt “megyek a földszintre” jelenetem.

Gombnyomás után ugyanis, a lift ajtaja bezáródott, majd kiírta, hogy error és nem mozdult sehova. Pár percig abban a hitben voltam, hogy csak valami rosszat nyomtam, megvártam amíg eltűnik az error felirat, majd újra hozzáérintettem balszerencsés ujjamat a földszint gombjához.

A lift viszont nem volt hajlandó reagálni már egy error felirattal sem. Ott már azért éreztem, hogy egy kicsit gondban leszek. Viszont akkor ijedtem csak meg igazán, amikor  a lift működésének hangja is abbamaradt. Pedig eddig legalább az zúgott, tehát tudtam, hogy működik. Körbenéztem, van- e bármilyen utasítás vagy valami, hogy mit is lehet ilyenkor csinálni. Az egyetlen lehetőség a vészcsengő volt. Gondolkoztam nagyjából 5 percig, hogy most akkor megnyomjam a vészcsengőt, hogy a lift nem hajlandó működni és itt állok a hatodikon egyedül, vagy kezdjek el dörömbölni, hátha valaki meghallja az emeleten? Nem kenyerem a hangoskodás és az idegen emberekkel való kommunikáció, gondoltam várok még pár percet, hátha mégis érzékeli bármelyik gombot.

Ezután teljesen kétségbeesve indítottam meg ujjamat a kis csengő rajz felé, más menekülési esélyt nem látva. Viszont ekkor csoda történt!

A lift anélkül, hogy bármit tettem volna, az error felirat helyett, amivel engem jutalmazott a lejutási próbálkozásom során kiírta, hogy harmadik emelet, felberregett és elindult lefelé.

Itt már hálás voltam, gondoltam jó lesz nekem az a harmadik emelet is, csak menjünk. A harmadik emeleten kinyílt az ajtó, beszállt egy nő, megnyomta a földszint gombot, amivel személyem ellenszenvet váltott ki a liftből, én pedig keresztbe tett ujjakkal vártam, hogy vajon megint error?

De nem! A lift becsukta az ajtaját, kiírta, hogy földszint, elindult szépen, komótosan és a célnál kinyitotta az ajtót. Olyan lendülettel, mint akkor, szerintem még soha nem menekültem liftből. Pedig pár egyetemi társam a megmondhatója, hogy igazán gyorsan szoktam távozni. Ha nem élet halál kérdés, egyáltalán nem gondolkozok sokat, hogy bent vagy kint.

Szóval, kedves ismeretlen megmentőm, köszönöm,  hogy a pánikhelyzetemben a segítségemre siettél a tudtodon kívül. Igaz, valószínűleg te csak le akartál jutni és hazaindulni, ahogy négykor szinte minden dolgozó ember, de sikerült megmentened engem egy teljes pánikrohamtól!

Ilyen, egy igazi, ismeretlen megmentő!

[a-fajdalom-darabokra-szed]

Soha nem voltam telhetetlen, de nem tudok betelni veled. Nem elég a mosolyod eggyel mindig többet akarok. Ameddig a szemembe nézel, annál 5 másodperccel többet akarok. Csak többet és többet. Nem érdekelnek az emberek, de te mindennél jobban.

Ellopod a lelkem, a szívem és minden figyelmem. Olvass nekem egy szerelmes regényt, majd hitess el velem bármit. Neked mindent el fogok hinni. Éljünk ellentétes életet de ezek ellenére vonzódjunk egymáshoz úgy mint még soha. Őrüljünk meg egymásért, hogy ne érhessen véget.

Akarom, hogy szétszedj a tekinteteddel, hogy minden érintésed megfagyassza lángoló testem. Légy a szellőm, az égő cigarettám ellenfele. Lángoljon a pillantásod rajtam és simítson minden szavad. Fogd meg a lelkem, taposs utat a szívem felé majd költözz be és soha ne hagyd el.

#kiek