vanegyjosztorim - Tumblr blog

[vanegyjosztorim]

191121 - Egysejtű hulladék, avagy mit ne csinálj a moziban

Nem kellene megnézni az esti focimeccs eredményeit. Ne aggódj, az eredmények meg fognak várni később is, nem szaladnak el sehová. Attól pedig, hogy 5 percenként megnyitod, egyik csapat sem fog sem jobban, sem rosszabbul teljesíteni. Ezzel szemben viszont, a mögötted ülők igenis érzékelik a telefonod folyamatos villanásait, rájuk hatással van. A türelmük meg lefelé az idegállapotuk pedig szépen emelkedik. 

Nem kellene -  szintén 5 percenként - megnyitogatni a fogadásod eredményét, hogy hogy állnak a százalékok, mi változott, milyen az eredmény, a nyerő szériádat nem kellene a melletted ülő orra alá tolni. Máskülönben a mögötted ülőnek tökéletes rálátása van arra, hogy egész nagy összeget raktál fel arra meccsre. Milyen kár, hogy kikapott a csapat, méghozzá elég szépen ugye? Ma sem veszel sajtburgert magadnak ajándékba magadnak ugye? Ma sem fogsz meggazdagodni a nyereményből te szegény szerencsétlen ugye? Remélem legalább buszjegyre maradt még, hogy ne kelljen cigit tarhálnod rá. 

Nem kellene folyamatosan az üzeneteidet csekkolni a film alatt. Manapság az interneten mindent megtalálsz, a filmet is, amit a moziban nézel. Tökéletesen elég lett volna, ha 30 éves létedre anyukádék kanapéján eltehénkedsz a letöltött, botrányos minőségű filmmel és a telefonoddal együtt. Ehelyett viszont csodálatos rálátást biztosítottál arra, hogy a “Csajom(szivecske)(szivecske)(szivecske)” név fölött ott villog egy Tomi is, akinek kifejezetten nőies a profilképe és éppen szivecskékkel bombáz téged. Csodálatos, hogy ilyen jó viszonyt ápolsz a barátoddal. 

Nem kellene “Tomi” üzeneteit megnyitni a moziban. Nagyon, de nagyon nem kellene. Máskülönben mindenki számára, aki csak rálát a telefonodra fel fog tűnni, hogy Tomi különleges képességekkel rendelkezik. Mint például, hogy “Tomi” még nőiesebb, mint a profilképén. És hogy borzalmasan néz ki bolyhos, rózsaszín csíkos, mindenhol kivágott fehérneműben, a fürdőszobai világítások kereszttüzében, a fürdőkádra támaszkodva. Egy élmény volt, hogy ilyen képekkel világítod ki az ember szemét. A “Csajom(szivecske)(szivecske)(szivecske)” nálad sokkal, de sokkal jobb embert érdemel, ebben biztos vagyok. Remélem egyszer ő fogja megnyitni “Tomi” csodálatos üzeneteit és megkapod érte, amit érdemelsz. 

Ilyenkor csak azt sajnálom, hogy nem mentem oda hozzád, nem húztam a fejedre a popcornos dobozt és nem locsoltalak meg kólával. Pedig lett volna okom, a kivilágított szememért, de a csajod nevében is. Viszont veled ellentétben én tiszteltem annyira a körülöttem ülőket, hogy ne másszak keresztül rajtuk, ne takarjam ki a filmet előlük, ne rendezzek jelenetet a mozi kellős közepén. Helyette csendben lenyeltem minden egyes akasztófára küldő gondolatomat és tettemet. 

Ha már akkora tahó vagy, hogy a homlokodra is varrathatnád, vehetnéd a fáradtságot és maradhatnál otthon is a mozi helyett. 

Ámbár a film vége felé a mögöttem ülő igen gyakran rugdosta a székem, néha perceken keresztül hintáztatta is, két mozizni vágyó pedig felváltva szaladgált ki a mosdóba (vizelettartási gondok. szegénykéim), mégis te és a drága barátod voltatok a legidegesítőbbek az egész teremben. 

A társad üzeneteiről pedig inkább nem is beszélnék, ahogy minden platformon, minden lánynak írogat a film alatt... Igazán lovagias viselkedés drága barátom, remélem a lányok is legalább ilyen figyelmet fordítanak irányodba és jót nevetnek a próbálkozásaidon. 

[vanegyjosztorim]

190807 - Nyílt levél, vagy amit akartok

Kedves hétfői mercedest vezető hölgy! 

Nagyon örülök, hogy a hétfői elénk vág - sávot vált - eléng vág - sávot vált - letér bemutatót alatt megmutattad, hogy igenis a te géped tud menni és szerettél volna egy kis “leckét adni” nekünk azért, amiért a barátom rádhúzta a motort.

Viszont felvilágosítanálak valamiről.

3 piros lámpánál is elmentünk melletted, három különböző távon. Eközben te a vezetés mellett folyamatosan lefelé bámultál a kormány mellé és a telefonodat nyomkodtad. A motor hangját azért szerettük volna megmutatni neked, hogy vedd észre magad. Az úton vagy. Vezetsz. Ne játsz mások testi épségével, életével! Azért, mert egy hodály mercedes volánja mögött ülsz, még egyáltalán nincs hozzá jogod! 

Örülök, hogy megijedtél a hangtól. Ezzel is bizonyítottad, hogy a nagy telefonhasználatban fel sem tűnt, hogy az úton, rajtad kívül mások is közlekednek. Gratulálok hozzá. A mutatványodnak pedig így igen csekély értelme volt velünk szemben. Csak megmutattad, hogy igazán okos és intelligens személy vagy, aki megérdemli azt a jogosítványt. 

Az egyetlen gondolat, amit szeretnék hozzád fűzni: Ha majd a gyermekedet egy zebrán elütik és súlyosan megsérül azért, mert a sofőr egyáltalán nem figyelt és telefont nyomkodott, Neked egy percig eszedbe se jusson felháborodni! 

Ugyanis te is lehettél volna pontosan ugyanaz a telefont nyomkodó, idióta, kretén, sötét alak, aki valaki életét, jövőjét, gyermekét veszed el azzal, hogy igenis ennyire vagy jelen a forgalomban. Pontosan ilyen veszélyt jelentettél aznap te is! 

Itt szoktak jönni azok a mentegetőzések, hogy dehát csak egy nagyon fontos sms-t küldtem el xy-nak, stb. Szeretném leszögezni, hogy egy fontos, pár pillanatos sms-t sem lehet 3 lámpának a távolságán keresztül megírni. Ha pedig annyira fontos, akkor fogod, kiteszed az indexet és leállsz szépen, biztonságosan, senkit sem veszélyeztetve. Akárcsak egy intelligens emberi lény.  

Hozzáteszem, azért a motor egy elég hangos jármű, amit egy éppen pont akkor elővett telefon mellett meg lehet hallani. Szóval, mivel lehúzott ablaknál sem tűnt fel, hogy egyáltalán melléd ért, nyugodtan kijelenthetem, hogy SEMMIT nem vettél volna észre, ami kiszalad a kocsid elé. Legyen az állat, gyerek vagy bármi más. 

Milyen jó, hogy semmi ilyesmi nem történt. Nincs is miért hibáztatni téged, hát semmi ilyesmit nem tettél. Szerintem elég, hogy megadtad rá az esélyt, hogy esetleg megtörténjen! 

De természetesen mi voltunk a csúnya, rossz gyerekek, mert hogy merünk megzavarni illetve megijeszteni Téged ugye? Most jól megmutattad nekünk, hogy mennyire is tudsz menni azzal a géppel ugye? De legalább eltetted a telefont arra az időre, amíg minket szerettél volna megleckéztetni. 

Igazi felnőtt nő vagy, tényleg! 

Gratulálok! Majd kapsz tőlem egy koronát, te utak királynője te....

[vanegyjosztorim]

190625 - Hogy mit támasztott hova?

Mivel itt a nyár és véglegesen megérkezett a jó idő is, egyre többen mennek ki a szabadba, megpróbálják a szúnyogok ellenére élvezni a szabadtéri programokat. 

Nekünk is volt szerencsénk élvezni egy ilyen szabadtéri programot, ami igazán magával ragadó volt, vagy legalábbis semmit nem tudtam hozzászólni, annyira sikerült sokkolnia. Igaz csak 15 percet voltam képes végighallgatni belőle, ugyanis ledöbbentem és inkább távoztunk. 

A mostani sztorim azzal kezdődött, hogy mindenképpen fagyit akartunk enni, mivel melegünk volt, és pont a villamosmegállónál van a fagyizó, mi meg pont ráértünk. Pontosabban nem ráértünk, de fagyit akartam és nem szálltunk fel a vilire. Lényegtelen. 

Megvettük a fagyit és leültünk egy padra, nem messze az egyik tértől, amin éppen kezdődött valamilyen rendezvény. Látni semmit nem láttunk, azonban hallani teljes tökéletesen lehetett mindent. 

Szóval. Ott ücsörgünk a fagyinkkal a padon, amikoris a színpadon elhangzik a bejelentés, hogy szeretnék, ha a kisebb gyerekeket, (olyan 16 éves kor alatt) távolabb vinnék, ugyanis ez nem az ő fülüknek való bábjáték lesz. Kicsit elgondolkoztam, hogy azért egy bábjáték hogy nézhet ki, ami 16 éves kor fölött ajánlott, de nem mentünk közelebb, inkább az árnyék nyert a kíváncsisággal szemben. 

Pár perc elteltével pedig kezdetét vette a történet. Sajnos, mint mondtam nem tudom az egészet elmesélni, csak azt a 15 percet, de higgyétek el, megéri. 

Szóval. A történet Ádámról és Éváról szólt és az ő kezdeti életükről. 

Első felvonásban a hölgy, aki az előadást tartotta elmondta, hogy Ádámot és Évát Isten úgy teremtette, mint valami varrott babát. Kiterített anyagok voltak mind a ketten és Isten úgy varrta őket össze. Már elképzelni is furcsa volt ezt a jelenetet, de ekkor jött a lényeg: 

Isten előbb Ádámot varrta össze, viszont amikor a lába közé ért, rájött, hogy túl sok anyagot hagyott meg, így keletkezett ott egy kis többlet (oké, nem fejtem ki, szerintem mindenki érti a lényeget). Évánál már jobban igyekezett odafigyelni, azonban Éva lába között meg a cérna fogyott el, így ott nem tudta összevarrni őt (remélem mindenkinek megvan ez is). 

Szóval így kell elképzelni Ádám és Éva teremtését. Ezután jött az élet a paradicsomban rész, amit annyival letudtak igazából, hogy milyen boldogan éltek ők ott ketten, majd áttértek arra, hogy ruhákat mostak. 

Igen, nyugi, valaki felvetette a kérdést, hogy de mégis milyen ruhákat mostak ők, amikor nem is volt nekik, de ezt egy egyszerű: Sok ruhájuk volt, csak soha nem hordták őket! - válasszal lerendezte a nőci és folytatta a történetet a mosással. 

Mivel nem volt mire kiteregetni a ruhákat, így kreatívnak kellett lenniük! Kitalálták, hogy Ádám a meghagyott plusz anyagát támassza oda Éva kimaradt részéhez és arra teregessék ki a ruhákat (ne gondolj semmi rosszra, felhívták mindenki figyelmét, hogy csak támasztotta! ). 

Na most figyelj! 

Az egyik ilyen teregetés során Ádámot fenéken csípte egy méh, ő pedig ijedtében odacsapott és ugrott egyet, aminek következtében a plusz anyag kicsit közelebb került a megtámasztott ponthoz! Ezek után pedig rájöttek, hogy ők ketten nagyon is élvezik ezt a teregetéses dolgot. 

Kíváncsi lennék, hogy kinek jut eszébe, a szex keletkezésének ilyesfajta bemutatása, felnőtt bábjáték keretein belül egy belvárosi tér kellős közepén. Nekem ez egy kicsit kívül esne a konfortzónámon, de gondoltam ebből az élményből senki ne maradjon ki. 

Köszöntem a figyelmet! 

[vanegyjosztorim]

190404 - Felisút hazaút

Megszületett a fejemben az ötlet, hogy mindenképpen haza kellene menni a hétvégére. Az útjaim általában úgy néznek ki, hogy megveszem a jegyet, felszállok a vonatra, átszállok egy buszra, reményeim szerint leszállok otthon és kész. Igaz, majdnem 2 óra összesen, de teljesen megéri. 

Szóval. Megkímélve magam a sorbanállástól, a jegykiadó nénivel történő kommunikációs nyelv nehézségeitől, hogy hova, milyen jegyet, mennyiért akarok, illetve a hátam mögött szitkozódó népségtől, hogy miért nem haladok már, online vettem jegyet. Gyors, egyszerű és milyen elképesztően menő vagy, hogy csak előkapod a telefonod és már meg is van a jegy. 

Miután sikerült magaménak tudnom az utazásom eme elengedhetetlen kellékét, rájöttem, hogy igencsak sietnem kell a vonathoz. Mikor feltettem a lábam a buszra rájöttem, hogyha egy piros lámpánál is megáll, a hazautazásom már veszett ügy lesz. Szóval összefont ujjakkal szurkoltam, hogy kivételesen ne legyen egy hatalmas káosz a közlekedés így 4 óra tájban. 

Imám meghallgatást nyert, ugyanis pont elértem a vonatot és még maradt 5 percem. Gondoltam addig előszedek mindent a táskámból, amivel elütöm a vonatutat. Miután minden az ölemben volt (a fülhallgatóm, a könyvem, az irataim mert mindig megnézik, hogy tényleg diák vagyok-e holott úgy nézek ki mint egy 16 éves kamasz az arcom állapotát nézve, illetve a telefonom), kényelembe helyeztem magam. Úgy voltam vele, zenét hallgatok addig, ameddig el nem indul a vonat. 

Bedugtam a fülhallgatóm a telefonomba, szomorúan konstatáltam, hogy már csak 35%-on van szegénykém, elindítottam a zenét és bánatosan elkezdtem kifelé nézni az ablakon, mert az milyen jó. Erre teljes csend lett.

Akkor fogtam fel, hogy nem megy a zene, amikor hallottam, hogy valaki bejön a kocsiba. Ránéztem a telefonomra, hogy mi történhetett, üzenetet kaptam, vagy hív valaki csak le van némítva a telefonom? De nem! 

A telefonom úgy döntött, hogy fejest ugrik, tehát 35%-ról egyenesen a jól kib*szok veled és teljesen lemerülök fázisba került. Már éppen el akartam rakni, amikor sikerült felfogni, hogy dehát ezen van a jegyem! Talán egy kicsit pánikba estem, hogy most mégis mihez fogok kezdeni. Időm már nincs, hogy leszaladjak és kinyomtassam az automatából, tekintve, hogy abban a pillanatban elindult a vonat.

Az indulás után 10 percig még halál nyugodtnak tettetve magam próbáltam életet lehelni drága kipurcant készülékembe, de folyton csak nyavajgott, hogy töltést szeretne, ő nem fog nekem bekapcsolni, hogy merek elvárni ilyesmit. Ó te telefon, miért pont most teszed ezt velem. 

Felnéztem és kénytelen voltam felmérni a lehetőségeimet. A laptopom volt, ami elsőnek az eszembe jutott. Másodjára az, hogy nincs rajta internet, szóval nem ér semmit. Majd körbenéztem a fülkében, hogy is állunk emberügyileg. Az ajtó mellett (fülkés kocsi volt, mielőtt még valaki teljesen összezavarodna, hogy mégis milyen kísértetvonaton utaztam én) ült egy srác, aki ámbár kedvesnek tűnt, inkább olyan tekintettel nézett rám, hogy távozz sátán, tehát tőle nem akartam segítséget kérni. Vele szemben foglalt helyet egy kedves és idős bácsi, aki rejtvényt fejtett. Lehet, hogy egy hiperszuper internetképes telefon lapult a kockás bevásárlószatyorban a lábánál, bár én ebben nem hittem. 

Velem szemben viszont megtaláltam a tökéletes áldozatot. Egy fiatal nő, kezében telefon, ölében a laptop. Az egyik készüléken csak van bármilyen internet lehetőség. Aki ismer, az tudja, hogy nem erősségem a kommunikáció, főleg nem akkor, amikor tényleg szükségem lenne rá. Egyébként meg be nem áll a szám. 

Minden bátorságomat összeszedve megszólítottam és elkezdtem neki magyarázni, hogy mekkora szerencsétlen vagyok és nem-e tudna segíteni rajtam. Ekkor megkaptam a második “te biztos az ördög ivadéka vagy” nézést, de már nem foglalkoztam vele. Miután még kikérdezett, mint a hágai bíróság megkaptam tőle a telefonját, hogy le tudjam tölteni a jegyemet és valamilyen formában meg tudjam mutatni az ellenőrbácsinak, vagyis jelen esetben néninek. 

Amint megnéztük, hogy tényleg le lett töltve a jegy és a telefonja is meg tudja nyitni, ránéztem az én telefonomra, hogy na mi a helyzet, hátha. Nem hiszitek el, de a telefonom úgy gondolta, most már ideje bekapcsolni és 36 kemény %-ot mutatott. A nő kérdő tekintete kísérte az én döbbenetemet, de mondtam neki, hogy még ne törölje le a jegyet pls, mert nem biztos, hogy bekapcsolva marad ez a nyavajás. Amíg nem jöttek jegyet ellenőrizni, hozzá sem mertem nyúlni a telefonomhoz. Utána megköszöntem a nőnek a kedvességét. 

Bosszúból a telefonom ellen az volt a terv, hogy addig piszkálom és hallgatok rajta zenét, merítem az aksiját, ameddig tényleg be nem adja a kulcsot. Elhinnétek, ha azt mondanám, hogy hazáig, de még másnap reggelig is kibírta töltés nélkül? Hát én sem, pedig a piszok megcsinálta. 

A tanulság: Mindig legyen B-terved. A technológia jó, de meg is szivathat elég rendesen ha nem vagy rá felkészülve. Főleg, ha ilyen kis pimasz készüléked van. 

U.i.: Akinek az jutott eszébe, hogy miért nem töltöttem fel a telefonomat annak 1.: a vonaton nem lehetett telefont tölteni, amit nem is nagyon értettem de tényleg ez volt a helyzet, és 2.: a laptopról fel lehetett volna tölteni, viszont akkora stresszhelyzetbe taszított drága kis barátom, hogy nem tudtam gondolkodni.

Szóval köszönöm, hogy ha elmebetegnek is nézik az embert, vannak még olyanok, akik megmenthetik az utadat ha éppen ilyen szerencsétlen vagy! 

[vanegyjosztorim]

190320 - Sajnos nem mindig segít a segítő szándék.

Van egy olyan érzésem, hogy most valami hatalmas életigazságot, esetleg egy újabb “hogyan legyél jobb ember” posztot vártatok. Esetleg egy olyan történetet, ami tanulsággal szolgál...

Sajnos el kell keserítenem titeket. Ezen sztorim főszereplője ugyanis nem más (dobpergést kérek! ), mint egy galamb. Egyébként mi tagadás, viszonylag tényleg jól megtermett példány. De térjünk inkább a lényegre. 

Szegény galamb barátunk éppen intézte ügyes bajot dolgait a járda szélén (értsd: próbált valami olyan dolgot keresni, amit meg tudna enni, miközben minden járókelőnek útban van, hiszen hiába van szárnya, mindenki tudja, hogy ez a kedves lény pontosan előtted fog togyogni és mikor kikerülnéd olyan lendülettel száll fel, mint egy vadászgép, amitől te még jól össze is tojod magad) .

Szóval tollas kis barátunk éppen tette a tennivalóját, amikor egy anyuka sétált el mellette a kislányával. Röpképes teremtményünk úgy tett, mintha nem különösebben érdekelné a dolog, viszont a figyelmét valami elvonta a járdarepedés rejtelmeiről. 

A kislány kezében tartott kifli, pontosabban annak a megmaradt része csábította el a tekintetét. Nem gondoltam volna, hogy egy galamb tud igazán érzelemmel teli tekintettel nézni bármire is, viszont akkor, abban a nézésben minden benne volt. A vágyakozás, az éhség, ott ő már bármit megtett volna csak egy kis falatért abból a kiflivégből. 

Valószínűleg ezt a kislány is megérezte, ugyanis hol a kezében tartott csemegére, hol a madárra kapkodta a tekintetét, mérlegelve, hogy mi is lenne a jó döntés. 

Spoiler! Aki most abban reménykedik, hogy a történet valami olyasmivel folytatódik, hogy: A galamb vérengző fenevaddá változott, éhesen , csőrét csattogtatva rontott rá az ártatlan gyerekre, miközben egyetlen cél lebegett a szeme előtt: “Enyém lesz a kifli!” , azt sajnos el kell, hogy keserítsem. 

Bár abban a helyzetben elsőre én is erre gondoltam volna. De!

Igazság szerint az történt, hogy a kislány meghozta élete egyik legnehezebb döntését, miközben a galamb közelebb és közelebb araszolt, legalább egy morzsa reményében. 

A döntés: adjuk a galambnak. A tervezett kivitelezés: Felemelte a kezét, hogy szépen odadobja a galambnak, nehogy az még közelebb jöjjön hozzá és esetleg rátámadjon. 

A csattanó: A kéz elindult a levegőben, az ujjak elengedték a hűen szorongatott maradékot, a kifli elszállt a levegőben és...... egyenesen fejen találta a galambot!

Nem ám egy kicsit megpattant rajta. Szerencsétlen tollashátú jószág olyat kapott azzal a kiflivel, hogy megtántorodott. Egyik majd pedig a másik oldalra dőlt, szárnyával próbálta magát egyensúlyban tartani, több kevesebb sikerrel. 

Eltartott pár percig, mire teljesen rendbe szedte magát, de remélem mondanom sem kell, a kifli már nem érdekelte. Veszélyesnek ítélte és inkább odébb állt. Felszállásnál még akadtak gondok, tekintve, hogy egyenesen nekirepült a buszmegálló falának és csak azután sikerült belőnie a helyes irányt. 

Elképesztő volt végignézni ezt a jelenetet és abba belegondolni, hogy mindez kevesebb, mint 10 perc alatt játszódott le. 

Viszont elmondhatjuk, hogy azt a kiflit a jószándék vezérelte. Pontosabban a kifli tulajdonosát mindenképpen. De legközelebb kevesebb lendülettel adjunk enni éhes állatoknak, ugyanis ha agyrázkódást okozunk nekik, több kárt csinálunk, mint hasznot. Így pedig történetem mindkét szereplője kifli nélkül maradt. Szóval, csak óvatosan! 

Köszöntem a figyelmet!

[vanegyjosztorim]

190302 - Mindenki gyerekkori emléke

Hivatalosan véget ért a tél. Ezzel egyidőben most szeretném, ha mindenki visszaemlékezne egy kedves gyerekkori emlékére. Pontosabban egy gyerekkori emlék elemére. 

Az overálokra. 

Emlékszem mennyire utáltam őket. Itt most nem az alkalmi, divatos, csodálatos overálokra gondolok. A gyerekkori traumát okozó overálokra. 

Amikor a szüleid azért, hogy ne fázz meg, rád adtak egy harisnyát, egy cicanadrágot, arra még egy nadrágot és szerencséd volt, ha erre már csak az overált húzták fel. Felülre került az atléta, a póló, a hosszú ujjú felső, egy pulóver és rádcibálták az overál tetejét. 

Kinézetben ilyenkor tartottál valahol ott, hogy a karod minimum 10 centire volt az oldaladtól és igazából a lábaidat sem tudtad normálisan rakni egymás után, csak togyogtál, mint egy pingvin. 

Viszont szerencséd vol, még levegőt tudtál venni. Persze itt még nem volt vége. A zokni ugye már a két nadrág között felkerült a harisnyára, szépen belehúzva a cicanadrágot. A legbundásabb, legnagyobb hótaposóba alig fért el a lábad, arról ne is beszéljünk, hogy a talajt már nem érezted, de még csak be sem sikerült lőni, hogy vajon milyen távol lehet a lábadtól, ugyanis. 

A rétegek alatt már le sem tudtál hajolni, hogy legalább megnézd, mert egyetlen lehetőséged volt: az egyenesen előre. 

Amikor már nem tudtál mozogni, így védekezni sem, a fejedre kerül a legnagyobb sapka, amire ráhúzzák a kapucniját a csodálatos overálnak, mindezt pedig megfejelik egy sállal, csak a biztonság kedvéért. 

Igazából ezzel a felszereléssel nem csak a hideg ellen védtek meg, de törésbiztossá is sikerült tenniük, ugyanis igaz, hogy járni nem tudtál csak totyogni és gurulni, de bármi került is az utadba, az biztos, hogy nem érezted. Nagyjából olyan hatást értek el ezzel, mint amikor rendelsz valami viszonylag törékeny dolgot és kismillió réteg buborékfóliába csomagolják, hogy biztosan meg ne sérüljön. Na, ezzel a felszereléssel te sem tudtál megsérülni, azt garantálom. 

Most pedig, hogy ezt leírtam és mindenki végigolvasta, megfogadjátok, hogy ha nektek egyszer gyereketek lesz, biztos nem adtok rá ennyi göncöt, ő ugyan nem fog így kinézni, mennyire fölösleges is ez stb. Mert ugyebár erről a kinézetről mindenki őrizget legalább egy képet abban az albumban a polcon, amit annyiszor nyitogattak és rakosgattak már, hogy inkább szétesett lapok, semmint album. 

Viszont van egy rossz hírem! Ezt az ígéretet senki nem fogja betartani. Mindenki gyereke egy sétáló, színes pingvin lesz! 

Köszöntem a figyelmet! 

[vanegyjosztorim]

190215 - Csak egy buszmegálló és látogatói

A buszmegállók kezdenek egyre elkeserítőbb hellyé válni. Mindig, amikor megérkezem egy buszmegállóba, igazából hulla fáradt és lusta vagyok. Másra sem vágyom, csakhogy felszálljak a buszra, csendben hazamenjek és ledőljek, pihenjek, kikapcsoljak. Semmi másra nem szeretném használni azt a szerencsétlen helyet, csak megvárni ott a hazaszállító eszközömet.

Viszont mostanában a buszmegállók adják a legtöbb inspirációt, pontosabban azok a dolgok, amik egy buszmegállóban képesek lejátszódni. Sajnos nem pont a legszebb gondolatok születnek meg ezeken a helyeken.

Az első történetem talán egy hete játszódott le, amikor éppen várakoztam a buszomra az egyik buszmegállóban. Pont munkából mentem haza. Fáradtan, éhesen, már akkor minden bajom volt.  A megállóba érve legalább abba a hitbe ringathattam magam, hogy a buszon nem lesznek sokan, mivel a megállóban is egyedül töltöttem jó pár percet.

Azonban ekkor csatlakozott hozzám két alak. Mondanám, hogy úriemberek, viszont akkor hazudnék. Most jöjjön a csavar, hogy miért nem nevezném őket így:

Igazából a buszmegállóban lévő ülés egyik szélénél támaszkodtam. Nem mondom, hogy leültem, mert februárban az egyenlő lenne egy felfázással, megfázással és mások elborzadó tekintetével, hogy képes vagyok nő létemre ilyet tenni, de fáradt és erőtlen voltam, szóval nekidőltem. A  két személy a másik oldalon foglalta el a helyét. Igazából beszélgettek, amikor megérkeztek és előtte is hallottam a hangjukat. Egyáltalán nem tartottam furcsának a dolgot, két iskolás éppen megy haza és várja a buszt. Normális.

Amikor elhelyezkedtek, elhallgattak. Majd az egyik egy csodálatosan undorítót köpött a buszmegálló kellős közepére. Az első gondolatom ami szöget vert a fejemben az volt, hogy legalább menne el a buszmegálló mellé ha rájön a késztetés, hogy undorítóan viselkedjen, vagy vegyen elő egy zsebkendőt, de ne itt az orrom előtt jusson eszébe. Főleg ne oda, ahol mások általában várakoznak. De nem idegesítettem magam tovább, inkább az elhaladó autókra tereltem a figyelmem. Ekkor hallottam még egy köpést. Már akkor kezdtem kicsit kiborulni ettől, de megpróbáltam nem foglalkozni vele. Ha kell hát kell, ha nem annyira intelligens, hogy ezt ne itt csinálja, hát nem. Viszont amikor az első kettőt több is követte, kicsit elgondolkoztam.

Ezek ketten rákezdtek a buszmegállóban versenyt köpködni. Nem tudom, mi lehetett a cél. Kinek milyen messze sikerül, kinek mennyire undorító…? Nem is akarok belegondolni. Ekkor már elég szúrós szemmel néztem rájuk, hogy mégis miért jó ez nekik? Esetleg köpőcsészét ne adjak, ha már úgyis elkezdek ősember szintre visszavedleni az értelmi szintjükkel? Vagy ez valami területmegjelölés lenne, mint a kutyáknál? Bár sajnos a kutyák intelligensek, az az ember pedig, aki ilyet csinál nem különösebben nevezhető annak.

A harmincvalahanyadik után azért azt is megkérdőjeleztem, hogy ezeket tényleg beszélni hallottam. Lehet, hogy csak morogtak valamit egymásnak és nem is képesek értelmes szavakkal, mondatokkal kommunikálni. Vagy a köpésekkel kommunikálnak. Lényeg a lényeg, undorító volt.

Aztán a buszmegálló előtt elsétált egy nő. Az egyik srác majdnem sikeresen telibe találta a cipőjét. Amikor megállt és ránézett felvont szemöldökkel, hogy “mégis mit csinálsz gyerek”, a két srác csak nevetett és megjegyezték, hogy nem kellene az útban lenni, akkor nem történne ilyesmi. Az útban? Mégis milyen útban? Annak, ami a szájukból kijön, na annak nem kellene senki útját keresztezni. Méghogy útban.

Az első, ami itt eszembe jutott,  hogy ha ezeknek az embereknek megjegyzem, hogy undorító amit csinálnak és igazán magukra szedhetnének egy kis jó modort és tiszteletet, akkor fel vannak háborodva, hogy milyen jogon szólom le őket. Kaptam volna rögtön, hogy én sem vagyok jobb, ne szóljak bele az ő dolgukba stb. Még az is lehet, hogy kaptam volna egy jópofa monoklit is a szemem alá ajándékba.

Ha viszont ugyanezt én csinálom meg velük, hogy például majdnem ráköpök valamelyik cipőjére, szintén én vagyok az undorító állat, és megint csak kapok kettőt a fejemre. Úgy láttam, a hölgy is hasonló véleményen volt, mivel inkább nem erőltette a kölykök megnevelését.

Kérdem én:  miért kell ennyire alpári, undorító, elcseszett módon viselkedni, amikor elméletileg az emberi lény egy intelligens faj? Lehet, hogy azoknál, akik ilyen kulturáltan viselkednek, a koponyacsont és egyéb tartozékok már csak salátát védenek de akkor is! Egy minimális tiszteletet, egy kis jó modort sem lehet tanúsítani más emberek iránt? Muszáj mindenkinek tudni arról, hogy valami nincs rendben a toronyban? Legalább ne mutatnák meg, hogy mennyire jó nevelésben részesültek.

A másik történetem szintén ebben a buszmegállóban játszódott (“szeretem” ezt a buszmegállót, mindig történik valami érdekes). Úgyszintén a buszra vártam és ismételten a padot támasztottam. Viszont akkor nem voltam egyedül, ugyanis mellettem helyet foglalt egy hölgy, illetve a buszmegálló mellett egy-két méterrel odébb egy asszony várakozott a buszra.

Ebben nem lenne semmi furcsa, három ember várja, hogy végre hazajusson. A forgalom gyér volt, alig haladt el autó az úton, azt is hallottam, hogyha valaki levegőt vett. De erről az a bizonyos asszony nem igazán vett tudomást. Ugyanis!

Ebbe a szép, csendes környezetebe belehasított valami igazán fülsértő hang, a megálló mellől. Egy fing. Egy hangos, meghökkentő fing.  Nem, nem viccelek! Nem tudom, mi késztette erre, de a buszmegálló mellett álló asszony úgy gondolta, elenged egy galambot.  Lehet, hogy elgondolkozott az élet értelméről és teljesen megfeledkezett magáról, vagy zavarta a csend. Az is lehet, hogy már úgy volt vele, hogyha elég erősen koncentrál a galamb mellé sikerül összehoznia egy hangtompítót is. De annyi biztos, hogy nem igen zavartatta magát.

A hölgy, aki mellettem ült, döbbentem nézett rám. Tekintetéből ki lehetett olvasni, ő sem hiszi el, hogy ez tényleg megtörtént. Gondolom, az én arcomra is hasonló kifejezés ült ki. Esélyünk sem volt felocsúdni, ugyanis megérkezett a busz, és mint kiderült, mind a hárman ugyanazon  a buszon fogunk utazni. Megvártuk, amíg a trombitásunk felszáll a buszra, természetesen tisztes távolságot tartva követtük és eszünkben sem volt a busz ugyanazon részét megosztani vele. Döbbenetünkben szerintem azt sem figyeltük, mégis milyen buszra szállunk fel.

Az egyetlen gondolat, ami megfogalmazódott bennem, amíg az ajtó becsukódott mögöttem és a busz elindult, hogy legalább kint engedte el, mert nem tudom mit csináltam volna, ha ugyanez a levegőtlen buszon történik. Ugyanis itt nincs esély a menekülésre.

[vanegyjosztorim]

Amikor csak könyvet olvasok, mintha egy másik világban lennék. Mintha a szürke hétköznapjaim, a monoton dolgok az életemben megszűnnének létezni. Csak én vagyok és egy teljesen másik világ.

Ezt a legtöbbször utazás során vettem észre. Amikor elindulok valahova és előveszek egy könyvet,  már csak a végállomáson eszmélek fel, hogy már meg is érkeztem. Nem számít, hogy 20 perces út volt, avagy 3 óra hossza.

Annyira elveszek a könyv által nyújtott világban, hogy nem érzékelek semmit magam körül. Nem érzem, mennyi idő telt el, fogalmam sincs, milyen útvonalon haladtunk, elképzelésem sincs, hány ember fordult meg mellettem ezalatt az idő alatt. Olyankor az agyam teljesen a történeté, mintha egy kapcsolót kapcsoltam volna egyik állásból a másikba. A külvilágot ki, egy másikat be.

Ilyenkor a történet elnyel, ad valami újat, valami egyedit, valami elképzelhetetlent. Kiemel a stresszből, az idegeskedésből, a monotonitásból, a fásultságból. Elvisz egy ismeretlen helyre anélkül, hogy megmozdultam volna.

Valószínűleg nem ez lett a legjobb alkotásom, sőt kifejezetten az egyik legaránytalanabb és leggyatrább, amit valaha kiadtam a kezeim közül. De pontosan ezt érzem, amikor egy monoton, szürke, unalmas, hosszú nap után az agyamat egy másik világ köti le. Pontosan így néz ki, amikor a könyvek képesek valami újat, valami mást adni az életemhez.

[vanegyjosztorim]

190209  - Az ismeretlen megmentőm.

Nem szeretem a szűk, zárt helyeket. Nem feltétlenül vagyok klausztrofóbiás, viszont határozottan meg kell küzdenem azzal, hogy én liftbe szálljak.

Amikor bekerültem a jelenlegi munkahelyemre, nagyon meg voltam rökönyödve, hogy a hatodik emeleten van az iroda, illetve, hogy oda a legegyszerűbb feljutási útvonal a lift. Méghozzá nem az a standard nyomógombos, megnyomod és hallod, ahogy kattan lift. Az a szép érintőpaneles, amit addig simogathatsz, ameddig ki nem ír valamit, legjobb esetben azt az emeletszámot, ahová menni akarsz.

Egy hónapba telt, amíg már idegeskedés és gyomorgörcs nélkül szálltam be, tudván, hogy fogom, bemegyek, gombot nyomok, felvisz, kiszállok.

Aztán a múlthét folyamán sajnos egy kicsit máshogy alakult az én elképzelt “megyek a földszintre” jelenetem.

Gombnyomás után ugyanis, a lift ajtaja bezáródott, majd kiírta, hogy error és nem mozdult sehova. Pár percig abban a hitben voltam, hogy csak valami rosszat nyomtam, megvártam amíg eltűnik az error felirat, majd újra hozzáérintettem balszerencsés ujjamat a földszint gombjához.

A lift viszont nem volt hajlandó reagálni már egy error felirattal sem. Ott már azért éreztem, hogy egy kicsit gondban leszek. Viszont akkor ijedtem csak meg igazán, amikor  a lift működésének hangja is abbamaradt. Pedig eddig legalább az zúgott, tehát tudtam, hogy működik. Körbenéztem, van- e bármilyen utasítás vagy valami, hogy mit is lehet ilyenkor csinálni. Az egyetlen lehetőség a vészcsengő volt. Gondolkoztam nagyjából 5 percig, hogy most akkor megnyomjam a vészcsengőt, hogy a lift nem hajlandó működni és itt állok a hatodikon egyedül, vagy kezdjek el dörömbölni, hátha valaki meghallja az emeleten? Nem kenyerem a hangoskodás és az idegen emberekkel való kommunikáció, gondoltam várok még pár percet, hátha mégis érzékeli bármelyik gombot.

Ezután teljesen kétségbeesve indítottam meg ujjamat a kis csengő rajz felé, más menekülési esélyt nem látva. Viszont ekkor csoda történt!

A lift anélkül, hogy bármit tettem volna, az error felirat helyett, amivel engem jutalmazott a lejutási próbálkozásom során kiírta, hogy harmadik emelet, felberregett és elindult lefelé.

Itt már hálás voltam, gondoltam jó lesz nekem az a harmadik emelet is, csak menjünk. A harmadik emeleten kinyílt az ajtó, beszállt egy nő, megnyomta a földszint gombot, amivel személyem ellenszenvet váltott ki a liftből, én pedig keresztbe tett ujjakkal vártam, hogy vajon megint error?

De nem! A lift becsukta az ajtaját, kiírta, hogy földszint, elindult szépen, komótosan és a célnál kinyitotta az ajtót. Olyan lendülettel, mint akkor, szerintem még soha nem menekültem liftből. Pedig pár egyetemi társam a megmondhatója, hogy igazán gyorsan szoktam távozni. Ha nem élet halál kérdés, egyáltalán nem gondolkozok sokat, hogy bent vagy kint.

Szóval, kedves ismeretlen megmentőm, köszönöm,  hogy a pánikhelyzetemben a segítségemre siettél a tudtodon kívül. Igaz, valószínűleg te csak le akartál jutni és hazaindulni, ahogy négykor szinte minden dolgozó ember, de sikerült megmentened engem egy teljes pánikrohamtól!

Ilyen, egy igazi, ismeretlen megmentő!

[vanegyjosztorim]

Az egyetemi előadások mindig furcsán érintenek.

Kis lelkes vagyok és próbálok azok közé tartozni, akik minden előadáson igyekeznek jelen lenni, hátha megkönnyítem ezzel a vizsgaidőszakomat és a zh-imra való felkészüléseimet.  (Elismerem az előző szakomon sok bukásom volt már, és sok gyros elfogyott egy meg nem látogatott előadás alatt, de az ember mindig a saját hibáiból tanul, szóval most próbáljátok elhinni, hogy tényleg igyekszem ott lenni! Általában! )

Ha még nem volt szerencsétek az egyetem csodálatos világával, akkor elárulom a lényeget nagy vonalakban:  Egy előadás nagyjából másfél órát vesz el az életemből és általában nem kötelező a jelenlét, maximum erősen ajánlott.

De amikor már az első fél óra után jobban le tud kötni az, hogy az a szerencsétlen bogár az előadóterem másik végén 36 kísérlet után sem képes kirepülni a nyitott ablakon és 16 alkalommal inkább mégis a lámpa felé veszi az irányt , ott el szoktam gondolkodni, hogy a következő órán mennyire éri meg a jelenlét.

Elismerem, a legtöbb tárgy túl sok anyaggal rendelkezik, sok tömény szakmai résszel, amire általában nem lehet másfél órás izgalmas előadást felépíteni. Viszont azt nem vagyok képes feldolgozni és elfogadni, hogy 10-20 percenként ne lehetne valami érdekeset is belevinni.

Szó szerint egyes előadások alatt kivirágzik a fejem mire vége lesz, és nem a jó értelemben gondolok erre. És vannak olyan előadások, ahol azért növesztek virágzó gondolatokat mert sikeresen felkeltették az érdeklődésemet és a fantáziámat.

Sajnos ez a rajz inkább amiatt született, mert a 45-ik függvény helyett már inkább azt találgattam, hogy vajon hogy került a terembe az a szegény szitakötő, amelyik a plafonon kapaszkodik, holott itt még ablakot sem láttam nyitva soha. Hozzátartozik még, hogy igenis próbáltam figyelni, ugyanis a jövőhét folyamán ebből igenis zh-t kell írnom (minél jobb eredménnyel amennyiben lehetséges), de még ezzel a tudattal sem tudtam magam rávenni a teljes figyelemre az utolsó 40 percben is.

Könyörgök az oktatóknak, hogy ha az anyagba nem is lehet és nem tudnak izgalmat vinni, a hallgatókat már egy vicc, egy kép, egy animáció is képes felébreszteni annyira, hogy felfogjon még pár dolgot az órából. Ne kelljen megbánnunk, hogy tényleg az előadás mellett döntünk reggel és nem a plusz 1 óra alvás mellett döntünk. Adják meg az esélyt, hogy ne kelljen az oktatóról és az előadásról olyan véleményt kialakítanunk, hogy csak altatónak jó. Ne azért legyenek a fejünkben gondolatok és ötletek mert ébren akarunk maradni, hanem mert az óra adta őket, az oktató ébresztette fel a kreativitást, a gondolkodást.

A sorstársaimat ennek ellenére kitartásra és küzdelemre buzdítom, ha még az ébren maradás érdekében is, vagy a reggeli felkeléssel szemben az alvás helyett. Higgyétek el, megéri, de csak jóval később fogjátok érezni, hogy igazam van, és a megbánás is jóval később fog megérkezni. Persze unalmas és nem értesz a legtöbb részből egy szót sem, de próbálkozz, kérj segítséget, hiszen mindenki elkezdte valahol és rengeteg ember érti most a “fájdalmadat”, rengeteg ember átszenvedte már ezt és jobbnál jobb tanácsa van, főleg arra vonatkozóan általában, hogy mit hogyan ne csinálj, DE:  Próbálj meg hinni nekik és egyszer meglesz az eredménye is azoknak a reggeleknek, amikor inkább bevonszoltad magad 20 energiaital társaságában az előadásokra.

Ha még ezeket a sorokat olvassa valaki is közületek és ha ma csak egy tanácsot szeretne megfogadni, pont van egy nálam: Keresd meg mindig a számodra érdekes módot ha tanulásról (vagy egyébként bármiről) van szó, ha a plüssödnek akarsz előadást tartani bátran tedd meg, bárki nézhet hülyének és nézhet ki hülyén amit csinálsz de ha működik, akkor nagyon is jó úton haladsz másokkal szemben!

U.i:: Mindig mutasd meg, ki vagy!

[vanegyjosztorim]

190121 -  És még én vagyok a bunkó...?

Kényelmesen elhelyezkedtem reggel a buszon. Leültem egy kettes ülésre, én belül, a táskám magam mellett. A kezemben az egyik tantárgy jegyzetei, ugyanis a héten vizsgázok. (Emiatt minden pozitív energiát szívesen látok a légkörömben, ha értitek mire célzok!)

Szóval csendesen és elmélyülten tanulok, próbálom behozni a lemaradásomat, hogy szerdára tényleg végezzek az anyaggal. Amikor is megáll a busz és felszáll mindenki, aki menni akar valahová. Fel sem néztem, gondoltam ha le akar ülni valaki, csak észreveszem ha hozzám szól. Ahha persze meg a nagy… én kis naiv.

Egy alak megáll a szék mellett, mire felnéztem. Nézelődött, nem tudtam hova tenni, hogy most le akar ülni vagy mögém fog ülni, ahol szintén van még üres hely, de nem is szólt egy szót sem, szóval gondoltam ráhagyom, had döntse el mit szeretne, tanultam tovább.

Ezután feltűnt, hogy a nő szabály szerűen egyik pillanatról a másikra, a világ legmorcosabb képét vágva leül, melyet egy reccsenés kísért. Leült, egyenesen a táskámra. A táskámra!

Megfordult a fejemben, hogy vajon én nem hallottam-e, amikor szólt, de a velem szemben utazók megdöbbent tekintetét látva rá kellett jönnöm, hogy a nő egyáltalán nem szólt. Nem vette a fáradtságot, hogy legalább jelet adjon és megvárja amíg megszabadítom azt az ülést a hatalmas terhétől. Nem, egyenesen ráült. Ezután megkértem, hogy hát de mégis, had vegyem már el a táskámat, ha már volt kedves ráülni. Mire azt kaptam válasznak, hogy mégis hogy képzelem, hogy egyáltalán a székre teszem a táskámat, amikor arra leülni szoktak és az nem táskatartó (aki találkozott már buszon a padlóval az tisztában van vele, hogy az sem egy táskamennyország és általában a táskák tisztább állapotban vannak annál, semhogy oda le akarjam rakni), illetve mi van akkor, ha én azt csak akkor kapom vissza, ha ő úgy ítéli meg.

Végülis ahha, teljesen igaza volt. Ő volt az egyetlen aki akkor még állt, holott több szék is szabad volt, és igazából nem tudta eldönteni, hogy mit is szeretne kezdeni ezzel  a rengeteg lehetőséggel. De én vagyok a szar-szemét-szar alak, hogy a táskámat, (amiben a nyalókapapírtól az atomreaktorig aznap minden volt) nem rögtön az ölembe teszem hanem magam mellé, hogy esetleg kényelmesen tudjak valameddig utazni és tanulni.

Egy hölgy volt kedves mellettünk megjegyezni, hogy hát de volt még máshol is hely a buszon, így ő sem érti, miért kellett pont oda leülnie anélkül, hogy legalább megkért volna arra, hogy elvegyem a táskámat. Feltette azt a kérdést is, hogy mi van akkor, ha esetleg törékeny dolog volt benne, ő pedig volt kedves teljes nyugalommal helyet foglalni rajta?

Mire a nő, természetesnek véve a leülés módját, fennhangon közölte a többi utassal, a hölggyel aki a segítségemre sietett, illetve velem is, hogy magamra vessek, ha valami eltört a táskámban, UGYANIS illetlen és neveletlen vagyok és szerinte a szüleimnek jobban oda kellett volna figyelni a nevelésemre, illetve arra, hogy hogyan kell viselkedni az idősebbekkel.

Álljunk már meg egy szóra szépasszony! A táskám azért volt azon a széken, hogy kényelmesebben elférjek, mert sajnos a buszok egyáltalán nem a kényelemre és a kényelmes utazásra vannak beállítva. Gondoltam, ameddig nem jön valaki, aki le szeretne ülni, senkit nem zavar. Ha pedig valaki le szeretne ülni, természetesen elvettem volna a táskám. Már amennyiben arra az illető lehetőséget ad.

Tulajdonképpen az a kérdés a buszon, hogy – Elnézést szabad? –  nem azért hangzik el, mert mindenki székfoglalósdit játszik. Azért szokták megkérdezni, mert igazából mindenki tisztában van vele, hogy a széken nem ül senki és persze, hogy szabad, de általában esélyt adnak arra, hogy elpakold a kis cuccaidat és el tudj helyezkedni egy másik pózban, ami még talán kényelmesnek is mondható az utazásod maradék részére.

Nem az én nevelésemmel volt itt probléma szerintem. Én igenis jó nevelést kaptam a szüleimtől, igenis megtisztelem az embereket mindentől függetlenül. Igenis elveszem a táskámat és átadom a helyem, ha látom, hogy valakinek nálam nagyobb szüksége van rá. Már amennyiben erre az illető is lehetőséget ad.

Sajnálatos módon ez az átadás nem jöhet szóba olyankor, amikor valaki a tiszteletről kezd el beszélni. Esély sincs arra, hogy ennek az illetőnek egy kicsit is átadjak a neveltetésemből. Ugyanis reggel, amikor békésen, csendesen, még félálomban utaznék, igazán nincs kedvem egy ilyen eseményről vitatkozni. Főleg akkor nem, amikor az illető úgy védi az igazát, mintha legalább a világ második csodájáról lenne szó, én pedig éppen el akarom pusztítani azt.

Itt nem mentség, hogy „De hát ő idősebb”. Pontosan azért kellene, hogy ennél több intelligencia szoruljon belé. Felnőtt nő létére egy ilyen történés után még engem állítani be olyannak, aki nem tiszteli embertársait… Hát nem tudom, melyikünk foglalt helyet annak a bizonyos embertársnak a személyes tulajdonán.

U.i.: Oké igen, az is hozzátartozik, hogy a kis bosszúvágyam nem engedte ezt el olyan könnyen. Ugyanis kedvesen és tisztelettudóan az ölében másztam át és csak utána szóltam neki, hogy bocsi, de ennél a megállónál én leszállok, miután félig már áttanulmányozhatta a szebbik felem. Nem szép dolog, de én legalább nem állok le vitatkozni, hogy ez a természetes. Meg persze, a sértett lelkemnek is jobban esett így a leszállás. Ha nem is sokkal, de egy kicsit mindenképp.

[vanegyjosztorim]

181210 -  Bocsi, hogy útban vagy

Nincs bajom azzal, ha valakinél táska van. Egy nőnek valahogy mindig magával kell hurcolnia a fél lakást, valahova mindig pakolni kell a plázaszerzeményeket.

Engem inkább az zavar, ha a táska minimum egy fél méterrel nagyobb, mint a tulajdonosa.

Egy tömött villamoson eljutni az ajtóig, amikor le akarsz szállni, egyébként is kihívás. A legtöbb embert neked kell arrébb taszigálni, mert maguktól meg nem mozdulnának. És mindig az ajtónál jön csak az igazi fekete leves.

Az a bizonyos hölgy, azzal a bizonyos táskával. Nem megy arrébb, nem lép félre, úgy van vele, hogy van elég hely mögötte, át tudsz menni. Azonban azzal már sajnos nem számol, hogy a táskájának hála a mögötte lévő hely a fele annak, mint amit a fejében elképzelt.

Megpróbálod kikerülni, próbálsz arrébb húzódni annyira, hogy másokat se lökj fel és te is elférj, de rá kell jönnöd, hogy ez egy esélytelen vállalkozás, ugyanis vagy a kabátod, vagy a karod akkor is beleakad a táskájába.

Lassan záródnak az ajtók, de te még mindig ott harcolsz. Ekkor taktikát váltasz. Ahogy mész, megfogod a táskát és arrább tolod, hogy kiszabaduljon a kabátod és végre lejuss a villamosról. Viszont amit ekkor kapsz, azt nem teszed zsebre.

Miután hozzá értél a szeretett táskához, a tulajdonos úgy néz rád, mint egy utolsó szemétládára, a tekintete pedig azt kérdezi: Mégis mit képzelsz magadról? Hogy merészelsz hozzáérni a tulajdonához?  (Itt most nem számít, hogy a hőn szeretett tulajdona mindenki útját állja…)

Amikor pedig végre tényleg leszabadulsz a villamosról és bezáródik mögötted az ajtó, érzed. Még mindig érzed a hátadon, hogy valaki bámul, azzal a csodálatos tekintettel.  Itt már tudod, hogy neki is lesz egy sztorija arról a bunkóról a villamoson, aki “majdnem lelökte, úgy kellett kapaszkodnia, hogy állva maradjon és még a táskáját is megpróbálta ellopni”.

Persze nem került volna sor erre, ha okos kislány módjára a válla helyett a kezébe vette volna a táskát, ami egész úton fenyegette a mögötte elhaladó utasokat, mint valami úttorlasz.

Ebben az esetben elfértem volna és nem lett volna ma is egy jó sztorim.

[vanegyjosztorim]

181128 - “Jajj a mai fiatalság...”

A mai történetem egy buszmegállóban való várakozással indult. Persze természetesen 2 perc híján lekéstem azt a buszt, amivel ténylegesen menni akartam de ez senkit ne lepjen meg, gyakran előfodul.

Szóval szépen aranyosan várakozok a buszmegállóban, tekintve, hogy 10 perc múlva fog jönni a következő busz, ami a hátsó felemet elszállítja A-ból B-be.

Mivel ügyes és okos kislány vagyok és tisztában vagyok vele, hogy az adott buszmegállóból több busz is megy több irányba, fogtam és odabattyogtam a menetrend táblához, hogy megnézzem az én buszom előtt megy e másik. Nem ért nagy meglepetés. Igen, indul majd előtte még egy.

Ebből az okból kifolyólag fogtam és hátrébb léptem, nem morogtam össze vissza amikor elém álltak, mert gondoltam, biztos a hamarabb indulóval akarnak menni, ezért állnak elém. Az más kérdés, hogy ők nem tudhatták, hogy én melyik buszra is várok, szóval lehet, hogy csak igazi bunkó népség volt.

De a lényeg az első busszal együtt érkezett. Egy drága asszony úgy gondolta, akkor lesz a legjobb helyen a buszra való felstartoláshoz, hogyha olyan közel mászik a személyes teremhez, hogy meg tudjam vizsgálni a kabátján lévő varrás mintázatát. Nem akartam vele foglalkozni, gondoltam csak szeretne hamarabb felszállni a buszra ebben a csodálatosan fagyos időben és helyet is szeretne magának. Megértő ember vagyok, elviselem.

Amikor viszont beállt a járgány, a nő csak állt előttem, nézte a buszt de nem szállt fel. Oké, ezek szerint csak szeretett volna a közelemben lenni, mert más okot nem találtam, lévén bőven akadt hely a megállóban.

A döbbenetem akkor lett teljes, amikor megérkezett a várva várt jármű, beállt a helyére és kinyílt az ajtó. Ugyanis az előttem veszteglő néni nem mozdult. Nem elbambult, hát láttam, hogy látja melyik busz áll éppen pontosan előtte nyitott ajtóval, viszont egy lépést sem tett felé. Ezen a ponton megkérdeztem tőle, hogy már elnézést, de nem fog felszállni? Mire negédes mosollyal közölte, hogy jaj menjen csak hát én még várok. Mindezt persze anélkül, hogy arrébb lépett volna egy fél métert is. Szóval átverekedtem magam rajta és feszálltam a buszra.

Onnan visszanéztem az új “barátnőmre’, hogy mégis kire, mire vár. Abban a hitben voltam ugyanis, hogy erre a buszra akar ő is felszállni, csak még megvárja a banyatankkal érkező istentudja kicsodát. Más magyarázatot nem fogadnék el a személyes terem megsértésére, viszont ennek ellenére sem szállt fel. Pontban óra 24-kor az ajtók záródtak és a nő ott maradt a megállóban.

Bennem csak ennyi fogalmazódott meg: Drága jó asszonyom! Egy igen terebélyes megállóban, ahol egy motort is kényelmesen le tudnék parkolni anélkül, hogy bárkit zavarna, mi a kiskutya füléért szükséges majdhogynem a lábamra állnia főleg akkor, ha egyik buszra sem száll fel amelyik elmegy a megállóból? És ha látja, hogy útban van, miért várja el, hogy átmásszon az ember magán? Utána pedig érkezik a “jaj ez a mai fiatalság” szöveg, mert micsoda tuskó vagyok, hogy ilyet teszek, ugye?

Tudom én, hogy sok jó ember kis helyen is elfér és lehet, hogy csak társasághiánya volt. De ezt nem úgy kell ám kifejezni, hogy a lehető legközelebb helyezkedik el az áldozatához és várja, hogy valami izgalmas történjen.

Így persze a “ez a mai fiatalság” dumát sem fogadom el. Ugyanis ebbe a mai fiatalságba én is beletartozom. Ne érjen senkit meglepetés, igenis átadom a helyem, ha látom, hogy másnak nagyobb szüksége van rá mint nekem, de igenis le fogok ülni ha más nem teszi meg, mert én is szeretnék legalább egy kicsit kényelmesen utazni. Igenis előre engedem azt, aki idősebb vagy pedig hamarabb állt ott a megállóban mint én, mert ez nekem természetes. Az kevésbé, hogy olyan embereket is magam elé engedjek, akik a buszmegállóban úgy harcolnak az első felszállás jogáért, mint egy igazi ninja, a buszon pedig mindenképp le kell ülniük mert nem tudnak állni, de ez egy másik sztori.

Szóval kedves nem mai fiatalsághoz tartozó személyek. Kedves buszmegállóban ácsorgó drága jó asszonyom. A korral együtt nem kell elveszíteni a józan, logikus gondolkodást, a kedves személyiséget. A mai fiatalság egyáltalán nem bunkó, tapló és rossz neveltetést sem kapott (bár kivételek mindig vannak sajnos). De nem csak a fiataloknak kell tekintettel lenni másokra, ugyanis nem csak ők vannak a társadalomban. Mindenkinek kellene figyelni a másikra és a cselekedeteit józan paraszti ésszel normalizálni. Így nem kellene személyes tereket sérteni úgy, hogy egyáltalán nincs is rá szükség, mivel nem is száll fel a buszra!

u.i.: Nem, a történet főszereplőjénél nem volt banyatank, sem macskásnéni táska, sem piaci árukészlet. És nem, nem derült ki, hova is készül tulajdonképpen.

Köszöntem a figyelmet.

[vanegyjosztorim]

Akkor kezdjük el.

Ennek a blognak az elindításával, a rajzaim és a hozzájuk tartozó gondolataim megosztásával úgy hiszem, főleg két célom volt:

Egyrészt, szerettem volna kiszakítani magam a saját, szürke hétköznapjaimból, szerettem volna kreatívabb irányba terelni magam. A napjaimat nagyjából a semmiben merengés, az álmodozás és a nagy nulla töltötte ki az egyetem mellett. Egyszerűen mindenen gondolkodtam, de csak semmi értelmes dolgon. Úgy éreztem, igenis van bennem kreativitás, de sajnos nem fordítok elég időt arra, hogy ezt meg is mutassam, illetve ennek a fejlesztésére sem. Egy blog gondolata többször is megfordult már a fejemben (sikertelen próbálkozások, létrehozott és törölt oldalak a tanúim rá), de nem éreztem kellő erőt, hogy hátsón billentsem magam a fejemmel együtt, hogy márpedig igenis megcsinálod, mert képes vagy rá.  Hogyha akár csak egy ember is ide téved és örömet okoz neki, hogy az én ,,kínjaimat” olvasgatja és a suta barlangrajzaimat nézegeti, már megérte. Szívesebben áldoznék energiát és keresnék időt erre a hobbimra ennek tudatában. Azért, hogy a vázlatfüzetem borítója és a szomszédos oldalak úgymond tulajdonosai, trónbitorlói ott kávézgassanak egymással a polcomon, nem sok értelme van bővíteni a társaságot.

A másik, hogy szeretném megtalálni a hangom. Azt a hangot, ami valahol ott van. Azt, amelyikkel nagyobb publikum előtt lenne szükséges szerepelni, akár több emberrel kommunikálni.  Azt, amelyik mindig valahogy pont akkor hagy cserben és megy el szabadságra, amikor a saját gondolataimmal kellene előállnom és kifejeznem magam. Pedig vannak, bőven, csak az agyam egy része ilyenkor viszi magával a kis poggyászában őket valahova Ibiza környékére és engem hagy szenvedni. Remélem azt már nem is kell mondanom, hogy ebben az esetben az agyam maradék, otthon tartózkodó eleme lámpalázas lesz és előrukkol egy tökéletes leállással.  Ha itt sikerülne egy kicsit is összeszedetté varázsolni a gondolataimat, annak ellenére, hogy akárhány emberhez eljuthat és akárki olvashatja, talán a végén élőben sem lesz csúfos kudarc a vége.

Összefoglalva azt próbáltam meg kifejezni, hogy szeretnék kitörni a saját magam által kreált és eddig hűen dédelgetett szürke kis buborékomból valami egyedivel és kreatívval. Szeretném átlépni a saját komfortzónámat, megtalálni magam és ezt meg is mutatni. Talán kicsit elcsépelt ugyan, de az álmodozásnak részemről vége, az álmokat egy idő után igenis illik valóra váltani és követni őket. Jelen esetben igen, ezt egy virágokkal repülő ,,hőlégballon” képében sikerült összehoznom a fejemben. Viszont hazudik aki azt mondja, hogy nem várja bagolypostával a levelet még ma is a Roxfortból, szóval képzeltek már el furcsábbat is, nem én vagyok az első.

Ha esetleg eljutottál eddig, nem néztél meg a monológom helyett 1-2 youtube videót, nem fejelted meg a billentyűzetet unalmadban és kitartottál, gondoltam megköszönöm a küzdelmed és további szép napot kívánok neked. Magamban pedig reménykedem, hogy elnyertem a tetszésed és kíváncsian térsz vissza legközelebb, hogy már megint milyen kínjaim vannak és mi született belőlük.